A mai viszonylag könnyű és egyszerű nap volt – ritka pillanatok egyike! –, így abszolút jól megérdemeltnek vélek hazafelé beszerezni – és terveim szerint később el is fogyasztani – egy üveg tequilát. Ó én nem zavartatom magam, simán iszom magamban is, ha éppen ahhoz van kedvem, vagy, ha Vencelen kívül – a bohóchalam – nem viselem el más társaságát. Könyörgöm, három évszázados vagyok, hadd ne kelljen már amiatt szívbajoskodnom, mert egyedül akarok piálni! Nagylány vagyok ehhez. Tehát nem, nincs tervben, hogy csak ezért rálógjak valamelyik ismerősöm vagy barátom nyakára, de még csak az sem, hogy kimozduljak a négy fal közül. Épp eleget vagyok mindenütt másutt, szóval jah, most épp hazafelé tartok, mert úgy döntöttem, hogy ott akarok lenni. A zsákmányom már megvan – a pia – féloldalas táskámban lapul, én meg a motoromra simulok – szinte mindig azzal közlekedek – bukósisak a fejemen – mert épp elég büntetést perkáltam már az elmúlt időszakban, amiért olykor megfeledkeztem róla, jah… ”megfeledkeztem” – és nagyjából így száguldok el egy nagyon is ismerős bundás mellett, amikor a házam előtt befarolva állok meg. Lendületesen és látványosan, de hát mit van mit tenni, így szoktam és kész. Akinek nem tetszik, az nyaljon sót vagy amit akar. Fekete sisak által takart fejemet az ismerős ismeretlen – nah persze, jó vicc, azt hiszem bőségesen sikerült megismernem már minden egyes ínycsiklandó porcikáját, bár az se ma volt, és ez tény – felé fordítom. Leveszem a sisakot és megrázom a hajam, mielőtt megszólítanám. - Nem gondoltam volna, hogy még valaha is találkozunk vagy életben látlak. – szólok oda neki. Nem szöktem el én a falkából, világot látni mentem, engedéllyel léptem le, csak aztán nem mentem vissza és északon maradtam, ennek is bő fél évszázada már. - Csak nem te is ideköltöztél?! – lendítem át karcsú, passzos fekete nadrágba bújtatott lábam a motoron, hogy leszálljak róla és ki is támasztom azt. Ajkaimon féloldalas mosoly játszik, jó ideje nem láttam már, de azért kellemes érzéssel tölt el, hogy látom, noha pontosan tudom, hogy mennyire félelmetes is tud lenni. Talán pont ez az, ami akkor vonzott benne, most meg épp elkapott a szentimentalizmus. Hát noh, most mit mondjak, én sem vagyok kőből.
Mivel semmilyen konkrét időpontot nem mondtam, hogy mikor fogok megérkezni Fairbanksbe – igazából nem is szóltam -, ezért úgy gondoltam, miért is ne mehetnék el Alaszka legnépesebb városába. A falka úgy is közel van a városhoz, csak néhány óra kocsival. Bár én inkább szeretem a gyalogos közlekedést. Ki tudja, hogy lesz még. Egyelőre csak várost nézni jöttem. Meg kicsit szokni Alaszka hideg táját. Be is cuccoltam egy hotelszobába. Néhány ruhadarab van csak a táskámban, hisz az elmúlt években nem éppen bőrönddel utaztam, útközben szereztem ruhadarabokat, és amit kellett. Most viszont úgy is be fogok költözni a városba – mármint nem ide -, szóval egyszerűbb így, hogy már előre vannak ruháim, és nem kell vásárolni járom. Érthető szerintem, miért nem az egyik legkedvencebb időtöltésem. Aztán pedig, amint a cuccaimat leraktam, meg is indultam a városban. Egyszerűen csak sétálgattam, szoktam a hideg levegőt. Afrika után elég „kellemes” kis változás ez… Pláne, hogy azon a kontinensen nem csak két napot töltöttem, hanem több hónapot is. Ott pedig nem hiszem, hogy taglalnom kéne, mekkora a hőmérséklet. Pláne a sivatagban. Mert, ha már ott voltam, át is keltem azon. Miért is ne? Bár elég furán festett volna, ha egy farkas rohangál a Szaharán. Bár Marokkóban indultam meg az utamon ott is, nem volt olyan könnyű rálelni arra a hadúrra… Akárhogy is, már az az ügy is el van rendezve. Nagy sétám közepette úgy látszik díszbemutatót is kapok, és hamar meg is érzem az ismerős energiákat. Noha beazonosítani még nem teljesen vagyok képes. Tudom, hogy ismerem, de így hasra ütve nem tudnám megmondani. Mikor leveszi a sisakot, akkor pedig egy féloldalas mosoly szökik az arcomra. Persze, így már felismerem. Nehéz lenne elfelejteni ezt a nőstényt is, pláne, hogy anno még a falkámnak is részét képezte. - Az élet tele van meglepetésekkel. Lépek közelebb hozzá, és nem vagyok rest végigtekinteni rajta, ahogy leszáll a motorjáról. Nem sokat változott, ahogy elnézem. Bár, mit ne mondjak, mikor utoljára láttam, nem nagyon voltak divatban az ilyesfajta nadrágok… De kellemesen kiemeli az alakját. - Nem, dehogy. De nem is sietek sehova. Itt laksz? Bökök magunk mellé a fejemmel. - Mert ez esetben be is invitálhatnál. Kúszik egy csibész mosoly az arcomra, miközben várom a válaszát. Nem mintha nekem kellene invitálás, bemennék én magamtól is, amekkora tapló vagyok, de most tegyünk úgy, mintha rendes fickó lennék. Bele ne gebedjek.
Nem kerüli el a figyelmem a viszonzott féloldalas kis mosoly, amit kapok. Nem égi magasságokba emelő, de azért alacsonynak sem nevezhető bokacsizmám sarkai halkan koppannak a betonon, ahogy ellépek a motortól. A táskám rajtam, a bukósisak meg a kezemben a kulcsokkal együtt. - Ezzel nem vitatkozom. De legalább olykor kellemesekkel is előrukkol. – értse, ahogyan csak akarja a szavaimat és én is közelebb lépek hozzá, egészen pontosan olyan közel, hogy mindenképpen szemtelennek lehessen ítélni azt a közelséget, pofátlanul sétálva a személyes terébe. De hát könyörgöm, ha nem tetszik neki, majd szóvá teszi, nem tartok attól, hogy szégyenlősködne emiatt, főleg, mert, ahogy visszaemlékszem az olyan messze van tőle, mint ide Jeruzsálem. Vagy még messzebb is. - Eltaláltad. – bólintok a lakhatásomat illetően. - Nem mintha bármikor is invitálásra szorultál volna, de legyen. Bejössz? – kúszik kicsit szélesebb mosoly finom ívű ajkaimra, majd pedig a kezemmel is gesztikulálok elég egyértelmű jelzést adva számára, de azért előtte lépdelek az ajtóhoz, mert a kulcsok mégiscsak nálam vannak. Meg az én házam végtére is. - Gondolom akkor már valami itallal is megkínálhatlak, jól sejtem? – pillantok még fel rá, mielőtt belökném a bejárati ajtót. Pofátlanul jóképű még mindig és biztosra veszem, hogy ezzel legalább annyira tisztában van, mint én is. Bevonulok a lakásba, feltételezem ő is megteszi, ha már erről volt szó. A nappaliban aztán ledobom a bukósisakot, a motoros kesztyűket, a bőrdzsekit, ami alatt egy alakot követő, passzos topot viselek – a bőrdzsekivel bőven elég a hideg ellenére is, nem vagyok fázós típus, hiába származom délről – közben nem várt vendégem felé fordítom a fejem. - Tequila vagy vodka? Más nincs itthon. – és még így is választhat. Hát noh, nem számítottam senkire, szóval nem tankoltam fel piából. - Dobd le magad ahová tetszik. – jegyzem meg, ha eddig még esetleg nem foglalt volna helyet, majd amelyik piából kér, azt veszem elő. Pontosabban a tequilát mindenképpen, mert nekem az kell. Hozom még két feles poharat is, kitöltöm az italokat, majd pedig mellette – vagy, ha a fotelba ült, akkor a kanapéra – helyezem le magam én is, átnyújtva a felest számára. - Mi szél hozott ide? – kérdezhetném azt is, hogy mit csinált az elmúlt fél évszázadban, de mivel azt mondta, hogy nem siet sehová, úgy hiszem, hogy bőven van még időnk.
- Ezt melyikbe sorolnád? Kérdezek vissza tőle kíváncsian. Én egyelőre a jobbik felé húzok, de egyelőre még nem tudom. Ki tudja, hogy alakul a nap hátralevő része még. Talán még jobb is lesz, mint azt elsőre gondoltuk volna. Ha más nem, legalább élvezetes mindkettőnk részéről. A közeledésén csak jót vigyorgok, és én sem vagyok rest viszonozni, egyik karom dereka köré fonódik, és úgy rántom közelebb magamhoz, hogy beszívjam magamba az illatát. Közben lefelé pillantok rá, arcomon még mindig mosoly ül. - Még szép, hogy bemegyek! Aztán pedig el is engedem, hadd nyissa ki az ajtót. Máskülönben nem nagyon haladnánk innen sehova. - Tudod, hogy nem vagyok képes ilyesfajta felkínálásokra nemet mondani. Kacsintok rá, aztán pedig megvárom, míg beljebb fárad, aztán én is követem őt. A kabátomat leveszem, és már akasztom is fel. Figyelem, ahogy ő róla is egyre inkább lekerülnek a ruhadarabok, és aztán csak nem bírom ki, hogy ne szóljak bele. - Szép felső. Mellbevágó. Mondom neki mosolyogva, mielőtt én is beljebb sétálnék a lakásba. Elfüttyentem magamat, miközben körbenézek. - Szép ház. Majd adhatnál egy túrát. Vagy azt akarod, hogy én fedezzem fel? Miután mondja, hogy üljek le, ahova akarok, nem is vagyok rest ledobni a seggemet a kanapéra. Neki is dőlök, lábamat keresztbe teszem, karomat pedig fel a tetejére, kicsit nyújtózkodva is az elején, aztán pedig csak úgy hagyva a karjaimat rajta. - Tequila. Megvárom, míg kihozza a feles poharakat, és ki is önti az italt, aztán leül mellém. Nem is vagyok rest lejjebb ereszteni a karomat, hogy átkarolva őt nyújtsam felé a poharamat koccintásra. - Prost! Ha koccintunk, akkor már húzom is le a tequilát, és rakom le magam mellé/elé… akármire, ahol megáll. - Ezt én is kérdezhetném tőled. Személyes ügyek miatt elhagytam a falkát egyébként, időközben átköltöztek, dolgomat befejeztem, jöttem Alaszkába. Kis városnézegetést terveztem, itt, Anchorage-ben, és mit ne mondjak, a látvány eléggé magával ragadó. Mondom neki teljesen nyájasan. - Aztán majd valamikor áthaladok Fairbanksbe. Most te jössz, Bambi! Azelőtt ment el, mielőtt megjelent volna még ez a mese, de kétlem, hogy ne ismerné. Bár személyiség tekintetében teljesen elüt a mesebeli őztől, az őzike szemek még megvannak.
A kérdését hallva alsó ajkamba harapok és kicsit a szemhéjaim is összébb szűkülnek, ahogy gondolkodóba esek. - Még nem döntöttem el. – somolygok az orrom alatt. Hajlok arra, hogy nagyon is kellemes is lehet ez az újra találkozás, de másképpen is elsülhet még a dolog, elvégre nem tudom miért van itt, a chicagoi falka tagja-e még, mennyire gond vagy nem, hogy gyakorlatilag nem mentem vissza soha, bár az is tény, hogy nem volt idő megszabva arra nézve meddig lehetek távol… Szóval szeretném azt hinni, hogy jóféle viszontlátás lesz ez, de azért a fejemre se ejtettek, lötyög némi ész is a buksimban. Némiképp feljebb szalad az egyik szemöldököm, ahogy közelebb ránt magához, nem mintha olyan nagyon bánnám a dolgot. - Látom, van ami nem változik. – duruzsolom szemtelenül szinte ajkaira, előbb azt figyelve, majd pedig felfelé pillantok, így kapva el a tekintetét. Az övéhez hasonló mosoly szökik az arcomra, nem, határozottan nincs ellenemre ez a dolog egyáltalán. Tova libbenek, ahogy enged, elvégre másképpen nehezen jutnánk be a lakásba. - Nagyon helyes. – vonulok be előtte, elszakítva tőle íriszeimet. Lepakolok, majd elő az iváshoz. - Te aztán tudod, hogy bókolj. – nevetek fel a megjegyzését hallva jó kedvűen. Míg kiöntöm neki a tequilát, olykor azért a tekintete után kutatok, vigyázva természetesen, hogy ne öntsem ki a piát közben. - Naná, körbevezetlek, most akarod megtekinteni vagy ráér később is? – kapom fel a két poharat és csüccsenek le mellé szemtelenül közel, ami miatt nem vagyok hajlandó zavartatni magam, főleg, hogy át is karol. Keresztbe pakolom a lábaimat é az övének koccintom a saját poharamat. - Egészségedre! – felhajtom az italt és leteszem a poharat a dohányzóasztalra. - Még egy kör? – nyúlok az üveg után és ha nincs ellenére töltök neki és magamnak is. - Tényleg tudsz bókolni. – duruzsolom ismét, de ezúttal komolyan is gondolom és így a hangszínem is mélyül kicsit. Alig észrevehető, de mivel a hallása éppoly tökéletes, mint az enyém, tuti, hogy érzékeli. - Szóval gyakorlatilag hazafelé tartasz, noha a „haza” kicsit északabbra is költözött... – foglalom össze a szavait és ezen a pontom hajtom le a második tequilát is. - Most komolyan leőzikéztél?! – nevetem el magam újra, majdnem félrenyelve a piát és finoman lökök egyet a vállammal az övén. - Nos, Bambi miután elvesztette a mamáját és kilépett az őzikék és egyéb erdőlakók boldog-boldogtalan kommunájából, elindult északra és itt kötött ki. - kezdek bele a komolytalan felvezetésbe, aminek a végén körülnézve demonstrálom mi az azaz „itt”. A házam, a város, a kettő együtt. - Komolyra fordítva a szót, itt élek, van egy nagyon érdekes munkám és beszereztem Vencelt, a halamat. – bökök mögé az akváriumra, amiben a bohóchalam úszkál. - Ez volt a legcsendesebb és a legkevesebb gondoskodást igénylő. – adok magyarázatot a ki nem mondott kérdésre, hogy miért pont hal a háziállatom. Mondjuk gőzöm sincs, hogy érdekelte volna-e amúgy, de most már tudja. - Szóval… városnézést terveztél? És egészen pontosan mit is óhajtasz megtekinteni? – a kérdés pontosan olyan kétértelmű, amilyennek hangzik is, ahogy közelebb hajolok hozzá.
- Csak a végén el ne felejts szólni! Hogy majd min kell javítsak. Bár, ha el is mondaná, nem feltétlen jelenti azt, hogy tényleg megpróbálnék bármit is javítani magamon. Vagyok, aki vagyok. Aki nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, akkor ne tegye. De megváltoztatni senki ne próbáljon. Nagyfiú vagyok már, ha akarok, képes vagyok a változásra. Viszont nem áll szándékomban. Így éltem túl több, mint háromszázötven évet. De azért lehet átgondolnám… Kedvelem én ezt a nőstényt, noha fogalmam sincs, most milyen néven tengeti mindennapjait. - Nem úgy tűnik, mintha probléma lenne. Mondhatnánk, hogy az új mindig jobb, de tudjuk mind a ketten, hogy ez faszság. A nosztalgiázás egyébként is jó dolog, és ki tudja… Lehet erre is lesz még a nap folyamán esélyünk, hogy kicsit… visszaemlékezzünk. Vagy felelevenítsük a dolgokat. Rég nem láttam már, és ki ugyan nem mondanám, de örülök, hogy újra láthatom. De hogy miért nem Fairbanksben van, a falkában, azt nem teljesen értem. De egészségére. - Majd adja magát. Mondom neki egy félvigyorral az arcomon. Nem kell szerintem magyarázni, mire gondolok ez alatt. De nehogy azt higgye, hogy ha rákérdez, nem fejteném ki… bőven. Bár ki tudja… lehet meghagynám, hadd agyaljon maga rajta. - Mondhatnánk úgy is. Chicago meg Alaszka mondjuk nincsenek valami közel egymáshoz, szóval a haza teljesen más értelmet tud nyerni ezáltal. Nyert is. Az elmúlt két évtizedben nem igazán volt semmilyen hazám, csak egyszer itt töltöttem időt, aztán meg ott. Most talán sikerülni fog ezt pótolni. - Le hát! Nevetem el magamat, a kisebb felháborodásán. Illik hozzá. Ha meg nem tetszik neki, akkor meg szóljon és nem fogom többet ha… ja, de. Akkor pláne használni fogom. Fejemet vele együtt fordítom az akváriumra, aztán vissza rá. - Bájos állat. De rég is volt, mikor utoljára volt háziállatom. Ideje lenne ismét beszereznem valami kobrát, vagy viperát. De olyat, aminek jó erős mérge van. Még hasznát is venném neki, aztán újabb formulákat tudnék csinálni ezeknek mintájára. Közeledését természetesen észreveszem, aztán pedig a bal ujjammal megérintem a bőrét a kulcscsontjai között, és úgy haladok lejjebb csigalassúsággal. Alig érek hozzá a bőréhez, olyasmi lehet neki, mint mikor egy tollat érintenek hozzá, és húznak végig a bőrén. - Nem is tudom… Hegyeket… dombokat. Domborulatokat. Vágom vissza ugyanolyan szemtelenül, miközben szemeimmel egy ideig követem a kezem útját, aztán újra visszapillantok barna íriszeibe, egy mosollyal az arcomon. Sejtsen ebből, akármit akar, de ismer már eléggé, hogy tudja, ez a mosoly most mit hivatott kimutatni.
- Javítani? Bolond lennék bárkit is rávenni a változásra. – vigyorodok el szélesen. Élek a gyanúval, hogy nem gondolta ezt a kijelentését teljesen komolyan(?), mindenesetre a válaszomban is annyi könnyedség van, amennyit tőle éreztem. Ráadásul a hím főleg nem tartozik nekem ilyen szempontból semmivel, így nem tisztem megállapítani, hogy min változtasson, arról nem is beszélve, hogy a részemről pont úgy felel meg, ahogyan van. Már, ha emlékeim nem csalnak és nem fordult ki magából az utóbbi évtizedek alatt. - Egy szóval sem említettem, igazából kifejezetten örvendetesnek találom. – halkítom le a hangom, amibe némi csibészség és talán kacérság is vegyül. Hát nah, most mit tagadjam, nem volt soha semmi gondom azzal, amilyen, valójában nagyon is kedveltem úgy, ahogy van. - Oké. – azt hiszem nagyon is értem, hogy miként is gondolta azt a bizonyos körbevezetést. És legyen, majd ahogy adja magát a dolog, én minden esetre semmi jónak nem leszek elrontója, kár lenne érte. - Már kezdtem elfelejteni, hogy miért is kedvellek... – öltöm ki rá a nyelvem hegyét és szélesen elmosolyodok, ahogy megrázom a fejem. Azért egy farkast őzikézni… ejj-ejj. Amúgy nem húzom fel magam rajta, poénra veszem, mivel mindketten nagyon is jól tudjuk, mennyire nem vagyok őzike. Jó, morgós medve se, szóval egyik véglet sem, azt hiszem. - Köszi. – bólintok egyet a halam kapcsán, hogy aztán egészen más témát találjunk. Nagyon is kellemes témát, ami azt illeti. Ahogy ujja a kulcscsontjaim között landol, finom kis kezem meg az ő térdén, puhán és gyengéden. - Nos ezekből a környéken kétségtelenül van jó néhány… Hegyek… meg dombok… és völgyek... – sorolom el utána szépen lassan mindegyiket, egyre halkabban ejtve ki a szavakat, a kezem pedig nagyon lassan simít feljebb a combján.
- Engem meg aztán pláne. Annyiból volt jó akkoriban ez az alfa lét, hogy tényleg akkor jöttem, és akkor mentem, amikor akartam. Persze, tartoztam felelősséggel, nem is kevéssel a falkámnak, de összességében, megvolt a magam szabadsága. A döntések meghozatalában is. És meglehet, hogy feljebb való voltam náluk, sosem tekintettem magamat annak. Főként azért is, mert tudtam, egyszer úgy is eljő az idő, mikor már nem leszek alkalmas egy falka vezetésére, vagy a saját belátásom miatt, vagy mások jegyzik meg, mondjuk harccal. Bár érdekes, hogy nem voltam még fénykoromban, mikor egy elég nagy falkát vezettem, most meg… Nem mintha bármi panaszra lenne okom. Változnak az idők egyébként is. A régi módszerek már nem élnek annyira. Legalábbis kevésbé használják, mint amennyire én szerettem anno. - Jó válasz. Akár már most is belekezdhettem volna az egészbe, de jobb szeretem húzni az időt. Nem azért, mert bizonytalan vagyok magamat illetően. Ó, én vagyok a legutolsó személy, aki ezt feltételezné magáról. Egyszerűen csak a felvezetés eléggé fel tudja tüzelni az adott személyt, és kíváncsian várom utána, hogy ki tör meg hamarabb. - Vigyázz, mert leharapom! Mondom neki mosolyogva, ahogy nyelvet nyújt rám. Persze, nem tennék ilyet. És nem azért, mert az idő múlásával én is változtam, egyszerűen csak sosem voltam olyan, hogy akiket kedvelek, azoknak túlzott fájdalmat okozzak. Oké, egy rendes edzés azért teljesen más. Ha valakinek a lelkébe gázolok bele, akkor meg vessen magára, hogy besértődik. Szerencsére ez a nőstény már rendesen ismer minden téren, hogy milyen is vagyok. Nem kevésbé tölt el örömmel, hogy én is elmondhatom ezt róla. Eléggé megedzettük még anno, aztán próbáltam csak megismerni. Voltak, akik nem jutottak át a rostán, így előre nem akartam feleslegesen kapcsolatokat fűzni ehhez, vagy ahhoz. A végén meggyengültem volna a pillanatban, és kivételezek az adott személlyel. Akkor nem lenne még most is ilyen stabil a falkám Jöran falkája. - Alig várom, hogy lássam őket. Ahogy érzem, hogy az ő keze is felfedezőútra indult, az csak annál inkább tudatosítja bennem, hogy ja… szép napnak nézünk elébe. De úgy tűnik, most én vagyok az, aki előbb megtörik, és ezzel együtt húzom őt el magam mellől, be, az ölembe, aztán pedig már tapadok is rá az ajkaira. Vadul, mohón. Ahogy megszokhatta már korábban is.
- Igen, ezt valahogy én is így sejtettem. – valljuk meg, nem egy könnyen hajlítható személyisége van, amivel amúgy semmi gáz véleményem szerint. Máskülönben aligha lenne az aki. Széles és sokat mondó mosoly terül szét ajkaimon szavaira és ha eddig csak sejtettem, hogy miféle körbevezetésre is gondolta, akkor mostanra bizonyosan tudom is, ellenvetésem pedig nincs, ugyan miért is lenne?! Megvan a magunk közös kis történelme már, kit zavar, ha olykor felelevenítjük, ha éppen az esik jól?! - Ahhoz előbb közelebb kell hajolnod. – szemtelenkedve jegyzem meg a leharapási figyelmeztetésére válaszul, továbbra is játékosan. Egyértelmű felhívás keringőre, amelyekből – ahogyan magunkat ismerem – lesz még több is a nap folyamán. Apropó, kezdem úgy gondolni, valóban kellemes meglepetésnek fogom elkönyvelni a felbukkanását, de ezt még bőven ráérek vele is közölni. Elvégre nem sietünk sehová sem, nem igaz?! Újabb válaszra azonban nem marad azonnal lehetőségem, mert ahogy az ölébe húz és a lábamat átlendítve lovaglóülésben helyezkedek el rajta, megcsókol. Vadul, mohón kapva ajkaim után, amit nem átallok pontosan ugyanolyan intenzitású szenvedéllyel viszonozni. Nyelvem könnyedén hívja táncba az övét, és nem vagyok rest alsó ajkába harapni harapni incselkedőn, éppen csak annyira, amivel – a jó értelemben – felhúzhatom. Átkarolom a nyakát előbb, majd kapkodva nyúlok a felsője szegélye után, hogy levegyem a ruhadarabot róla – már ha nincs ellenvetése természetesen –, így szakadva el rövid időre csókjától. A pulcsit(?) pedig elszórom a kanapé mögé.
+18 - Ne légy mohó, várd ki a sorod! Mondom ezt én, de nem telik el néhány perc, és már az ölemben találhatja magát, miközben az említett tulajdonságot is előrukkoltatom. Semmi panaszra nem lehet oka a nősténynek sem, és látszólag ezzel ő is tisztában van. Remek. Nem bírom azt, mikor egy látszólag teljesen értelmesnek tűnő női egyed, aki még jól is néz ki, arra panaszkodik, hogy dagadt, vagy hogy ronda. Ki nem állhatom az ilyenek vigasztalását, de ha egyszer tényleg jó bőr, és megéri a fáradságot, hát egye fene! Ha az ölemben ülő nőstény is hasonló lenne, hát szintén megérné. Az más kérdés, hogy valószínűleg egynél nem lett volna több emlékezetes éjszakánk. Bár így is volt egy-két, amire pontosan nem emlékszem. De hát kellenek néha az olyanok is. Érzem azért, hogy ő is ugyanúgy vágyik erre, mint most én. Hagyom is neki, hogy lehámozza rólam a felsőt, ami alól ismét tetoválások buknak elő. Az életem legtöbb szakaszában voltak tetoválásaim. Ugyanolyan nagyon hosszú ideig csak ritkán volt, szerettem váltogatni a formákat, képeket, alakzatokat. Tehát ez sem állhat olyan távol tőle… Kezeim közben hátán simítanak végig, hogy aztán formás fenekén állapodjanak meg. Azt simogatom egy ideig, mielőtt a combjaira tévednének a kezeim, és felálljak vele együtt. Ez is elég kényelmes egy helyszín lehetne, de ha már itt vagyunk, keressük meg a hálót. Ki tudja, eljutunk-e oda. El is indulok vele egy általam választott irányba, miközben folyamatosan csókolom, közben azért próbálva figyelni, hogy ne menjünk neki semminek. Végül valahogy a konyhában kötünk ki. Nem nagyon hat meg. Ez is megteszi átmeneti megoldásként. Felültetem a konyhapultra – már ha van -, hogy aztán elkezdjem lefejteni róla a nadrágját, valamint az alsóneműjét is. Elég tapasztalt vagyok már ilyen téren is, szóval nem is okoz túl nagy gondot, már ha nem vet véget valamilyen módon ennek az egésznek. És kétlem, hogy így tenne. De ne aggódjon amiatt sem, hogy a felsője még rajta van. Az is le fog kerülni. Türelem, rózsát terem. Ha tehát nincs semmi különösebb, túlzott ellenvetése, akkor pedig már oda is hajolok a lábai közé, hogy elkezdhessem őt kényeztetni. Nem nagyon kell totojázni itt. Lesz arra időnk még a nap folyamán, ha nem paterol ki ezt követően. Kétlem, hogy megtenné. Valószínűleg túlzottan is élvezni fogja ahhoz, hogy így tegyen.
Szemforgatást kap válaszul, főleg azért, mert egy pillanattal sem vagyok mohóbb nála, ami rögtön ki is derül, amikor ő húz az ölébe. Na nem mintha volna bármi ellenkezni valóm, mert nekem ugyan nincs, miért is lenne?! Megyek, helyezkedek, hagyom, adok-kapok játékot csinálva a csókcsatából. Megszabadítom a felsőjétől és ezen a ponton megállok egy pillanatra – igen a látvány a női nem képviselőire is hatással van –, mert ami kifejezetten tetszetős, azt érdemes szemügyre venni. Ha nem is túlságosan elnyújtani vele az időt. Ujjaim a minták sokaságára tévednek a mellkasa alatt és aztán onnan felfelé szaladnak végig az ujjaim, a bőrét alig érintve a tetoválások felett. - Látom van köztük új is... – oké, nem emlékszem az összesre és elég sok év el is telt azóta, hogy láttam volna őket, szóval max tévedek, hát annyi baj legyen. Mindenesetre kifejezetten tetszenek, mindig is bírtam a tetkókat. Az a fura, hogy magamnak nem szereztem még be egyet sem. Talán majd fogok. Nincs ellenemre, amikor felemel, bár részemről maradhattunk volna itt is. Úgy tűnik viszont azt a körbevezetést most igényli, de most eszemben sincs navigálni, valahol jobban leköt ajkainak ízlelése. Mikor a konyhapultra tesz le elhajolok tőle, magam mögött támaszkodok meg és lerúgom a csizmáimat, majd megemelem a csípőm, ezzel segítve őt. - Háló az emele... – ten, fejezném be a mondatot, de elakadok benne, ahogy a combjaim közé hajol. Nekem itt is tökéletesen megfelel, szóval nem ragaszkodok a vándorláshoz, de ő akar, akkor nincs ellenemre a dolog. Élesen szívom be a levegőt és a fejem hátra bukik ténykedése nyomán. Halk sóhajok gördülnek le ajkaimról és szakad fel torkomból. Az nem kifejezés, hogy mennyire élvezem, amit művel. Egyik kezemmel a vállához nyúlok, körmeim finoman vájnak a bőrébe, majd egyre jobban, ahogy intenzívebbé válik legérzékenyebb pontom kényeztetése. - Gyere ide. – kérem tőle részben sóhajtva, részben elfúló hangon, újra ráemelve a tekintetem és ha megteszi, akkor megint ajkai után kapok, lecsókolva azokról saját magam ízét. Ujjaim a nadrágja korca után nyúlnak, ha van rajta öv akkor azt oldom meg előbb, ha nincs, akkor a gombbal kezdek, majd jön a slicc, finom kis kezem pedig könnyedén csúsztatom be az anyag alá és fogok rá kemény férfiasságára, hogy viszonozhassam a kapott kényeztetést.
+18 - Kíváncsi vagyok, neked vannak-e. De azt hiszem, ezt majd szépen ki fogom deríteni. Arra tisztán emlékszem, hogy neki nem volt egy sem. Ha mégis, akkor pedig olyan helyen, ahol nem láttam. Ami elég fura lenne, mert szerintem tényleg minden porcikáját elég közelről meg tudtam figyelni. Legalább nem adja az elérhetetlent. Nem mintha eddig túlzottan azt csinálta volna, de jó, hogy néhány dolog nem változik. Na meg be kell pótolnunk jó néhány évtizedet. Kezdhetjük most is. Még lopva felpillantok rá, mikor elkezdené mondani a dolgát, de nem nagyon van rám hatással, ami a ténykedésemet illeti. Már hajolok is a lábai közé, hogy elkezdjem őt odalent kényeztetni a nyelvemmel. Azt legalább tudom, hogy az emeletre kell majd menni. Láttam is lépcsőt, szóval úgy már csak megtaláljuk. Miközben számmal ténykedek odalent, délen, addig kezeimmel folyamatosan markolgatom formás kis combjait, mígnem úgy döntök, hogy ujjaimat is bevetem a kényeztetésbe. Hadd őrüljön csak meg. Azt még nem döntöttem el, hogy a végsőkig lökdössem őt, vagy pedig álljak meg még időben? Egyelőre ezt mindkettőnk tökéletesen élvezi, ahogy látszik, szóval ráérek dönteni. Elmosolyodok, ahogy körmei a vállamba marnak valamennyire. A szavaira végül felpillantok rá, és újra egyenesbe is vágom magamat, ajkait ismét birtokba véve. Kezemmel tarkójáért kapok, miközben őt csókolom, másikkal pedig még odalent kényeztetem. Már nem olyan intenzíven, mint néhány pillanattal korábban, de azért nem hagyom abba én sem. Hamar elkezd babrálni az övemmel, meg úgy a nadrágommal egészében, amire csak egy újabb mosoly szökik az arcomra. Kis akaratos. Ezt imádtam én benne már korábban is. Ahogy lejjebb tolja a nadrágomat, úgy én meg szépen be is segítek, hogy eltűntessem a felesleges ruhadarabot. A gatya még azért marad. Ő láthatólag így is megoldja a dolgokat. Alighogy benyúl a nadrágomba, máris kezébe veszi a dolgokat. A szó szoros értelmében. Ennek az egésznek a következménye, hogy mikor elkezd kényeztetni, akkor ajkaira egy kellemesen eső, mély sóhajt lehelek. Nem sokat kell ügyködnie egyébként sem már, így is sikerült már izgalmi állapotba hoznia, ezzel meg most pláne. Míg ő kezeivel odalent ügyködik, addig én sem vagyok tétlen. Már amennyire képes vagyok egyebeket csinálni. Benyúlok felsője alá, keresve a melltartója kapcsát, amit ha megtalálok, könnyűszerivel oldok ki. És ha le is tudom szedni róla ezt, ergo, ha pánt nélküli a melltartója, akkor ki is szedem a felsője alól. Hagyom azért még jó ideig kényeztetni magamat. Őt is elég sokáig juttattam, és nem tennék ugyan semmit, ami korán véget vethetne a ténykedésének. Túlzottan is élvezem ahhoz. Végül pedig megfogom a kezét, mikor már érzem, hogy egyre inkább közeledik a vég, és rápillantok. - Szóval az emelet… Mondom neki mosolyogva, aztán pedig újra combjaira tévednek kezeim, hogy ismét felemelhessem őt, csak most a konyhapultról. Apró csókokkal halmozom el, miközben elindulok fel, az emeletre. Figyelek azért arra is, hova lépek, ezért sem haladunk feltétlen olyan gyorsan, mintha sétálnánk, de így is haladunk bőven. Aztán pedig fel is érünk, és ha ad valami útmutatást, elég ha valamerre bök, akkor arra indulok. Így, vagy úgy, megtalálom a hálóját, ahol pedig az ágyra teszem le őt, ezzel együtt mászva fölé. Nem is vagyok rest egyből megszabadítani őt a felsőjétől, ami már régóta lekívánkozik róla. Mondjuk rólam is a gatyám. Amint lekerül pedig rendesen végig is tekintek rajta. - Már kezdtem elfelejteni, milyen szép is vagy. De tetkókat nem látok. Aztán újra rátapadok az ajkaira. Eléggé sikerült a másikat felizgatnunk, innen már nem lesz nehéz dolgunk. Ő is eléggé benedvesedett, én is kemény vagyok, mint egy kőszikla már odalent. Szerintem megoldjuk a többit…
Alapvetően, ha nem erről a hímről lenne szó, hanem egy idegenről és e mellé, ha nem lenne a múltunk része az is, amit most művelünk, akkor nem történne meg semmi ebből az egészből. A látszat ellenére – bár neki ezt amúgy is tudnia kell(ene) – nem szokásom azonnal fejest ugrani senki ágyába sem – az most részlet kérdés, hogy a házban jelen pillanatban az én ágyam van és nem másé –, de ebben az esetben a felállás kicsit más. Egyfelől nem játszom meg magam – minek, már úgyis látott és megtapasztalt belőlem mindent –, másfelől pedig kedvem is van hozzá. Felnőttek vagyunk, nem köt minket a másikhoz az égvilágon semmi és ha éppen erre és egymásra támadt kedvünk és gusztusunk, akkor a felesleges körök megjárását meghagyom másnak a magam részéről. Nyilván, ha ennél többet is akarnék – vagy, ha ő – akkor megint más lenne a helyzet és azok a felesleges körök már nem is volnának feleslegesek, de mindenképpen kijárandók. Erről azonban szó sincs, már ami engem illet. A kérdését követően csak egy sejtelmes mosoly ül meg ajkaim szegletében. Miért rontsam el a játékot azzal, hogy megvallom, nincsenek tetoválásaim?! Hamarosan úgyis kiderül. Ajkai és nyelve érintése és kényeztetése kövér sóhajokat csalnak le a csókcsatától megduzzadt ajkaimról. Az egyik talpamat szabad vállára helyezem a másikat amúgy is a kezem találja meg és körmeim hagyják nyomukat bőrében annak nyomaként, hogy mennyire is élvezem a játékát. Lassan eltűnik a konyha képe a szemeim elől, nem létezik más, csak meg én és a vágy és szenvedély egyvelege, amelyekhez aláfestést adnak sóhajaim és ujjainak köszönhetően egy-egy halk nyögés is, amely torkomból szökik elő. Csábít a gondolat, hogy hagyjam magam átlökni a gyönyörbe és elsodródni annak intenzív hullámaival, mégis inkább arra kérem, hogy jöjjön, elvégre van még elég időnk és megvan a várakozásnak is maga izgalma és ígérete ebben az esetben, akkor is, ha alapvetően nem vagyok túl türelmes. Csókolom, érintem, keze alatt a tarkómon a bőr kellemesen bizsereg. Ajkaimra ejtett sóhajába belesomolygok és hol gyorsabban, hol kínzó lassúsággal mozgatom a kezem férfiasságán, így fokozva ezzel az ő és a saját vágyamat is. Hamarosan lekerül rólam a melltartó, nem mondom, már akkor is ügyes kezei voltak, amikor még a fűző zsinegével kellett babrálni, azóta meg már bőséggel megváltoztak és leegyszerűsödtek a mellek megtámasztását szolgáló női fehérneműk. Egészen belefeledkeznék a játékba, amikor leállít. Készséggel veszem el a kezem és karolom át a nyakát, lábaimmal pedig a csípőjére fonódom, ahogy elemel a konyhapultról. Nyelvemet a nyakán húzom végig a fülcimpája felé, amibe bele is harapok finoman, amikor elérem, hogy aztán lecsókoljam onnan tettemet. Felérve az emeletre az egyik nyitott ajtó felé mutatok, jelezve, hogy ott tökéletesen jó lesz. Az ágy nincs bevetve – nem szokásom reggel ezzel vesztegetni az időt, hogy aztán este megint megvessem –, így amikor a matracra fektet, kitornázom magam alól a gombócba gyűrt takarót. És a mozdulat befejezéseképpen még úgy is helyezkedek, hogy könnyedén levehesse rólam a topot. Ujjaim az alsója derekát találják, amelyben meg is akaszkodnak, így húzom le azt róla, ameddig elérem. Visszafekszem az ágyra és a legkevésbé sem bánom, hogy megnéz magának, sosem volt gondom azzal, ahogyan kinézek. Ez nem tartozott a fontos dolgok közé életem egyetlen szakaszában sem, vagyok, amilyen vagyok. - Te sem panaszkodhatsz. És remélem, azért csalódást nem okoztam a hiányukkal. – mosolyodok el szélesen. Nos igen, tetkóim nincsenek, eddig sem voltak. Újra csókolom, egyik kezem az arcára, nyakára majd tarkójára siklik a másik a hátára, miközben combjaimmal a csípőjét fogom közre, így ölelve körbe őt lábaimmal. Kicsit megemelem a saját csípőm a kényelmesebb szög kedvéért. Finom, izgató harapással engedem el alsó ajkát, így szakítva meg a csókot és keresem újra tekintetét.
+18 Meglehet, hogy más nőkkel is le szoktam esetenként feküdni, de ez semmin nem változtat. Soha nem változtatott semmin. Volt néhány eset, hogy többet gondoltak bele egyesek a puszta szexen kívül, de imádtam őket kiábrándítani. Az én szívem egyetlen nőstényhez húz csak, de mivel teljesen egymást sem akarjuk pórázon tartani, megkötni, így még jó néhány évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy miért is ne. Csak egymásnak ne beszéljünk a hódításainkról, mert az szerintem egyikünket sem érdekelne. Így legalább nem áll fenn annak sem a veszélye, hogy ráununk egymásra. Mi több, nem egyszer volt, hogy valami újjal is tudtunk előrukkolni a másiknak. Néhol kellemes újdonság volt, néha pedig totális besülés. Akárhogy is, ezt a formulát hosszú ideje követjük már, és eddig tökéletesen bevált. Minek változtatni rajta? Azért aranyos belegondolni, hogy még tíz perce sincs szerintem, hogy újra találkoztunk, máris itt tartunk. De nem hiszem, hogy ezzel bármi gond is lenne. Tudunk mi utána is beszélgetni. Már ha lesz hozzá még elég erőnk. És kétlem, hogy néhány perc pihenőn kívül utána kelleni fog több idő, hogy kifújjuk magunkat. De ki tudja, mi lesz még itt. Mit ne mondjak, élvezem ezt a helyezkedését, hogy mennyire próbálja azt elérni, hogy én is teljesen hozzá tudjak férni, és neki se legyen teljesen kényelmetlen az egész. Legalábbis gondolom, ezt próbálja elérni ezzel. Nem nagyon figyelek erre mondjuk, egyszerűen csak ízlelgetem, mint ahogy a fagyit szokás. Nyögéseire csak mosolyogva pillantok fel-fel rá, de meg nem állok, míg ő nem akarja úgy. Ez ügyben most ő dönthetett, örüljön neki. Egyre több sóhaj hagyja el az én ajkaimat is, mikor gyorsít a tempón. Jól esik, hogy váltogatja a tempót, és először gyorsan csinálja, aztán meg visszalassít olyan ráérős tempóba. Addig legalább én is ki tudom magamat fújni valamilyen szinten. Bár elég nehéz, miközben ezt csinálja. És azt is érdemes bevallani, hogy nem fiatal farkas már ő sem. Valamint régebben is elég sokat voltunk már együtt. Tudja ő, hogy mit szeretek, legalábbis tudta. És nem is tapasztalatlan. Fura is lenne egy több, mint három évszázados farkasnál, ha ilyenben még nem lenne semmilyen tapasztalata. Tetszik, hogy nem túlzottan ellenkezik. Ő is tudja, hogy mi fog most jönni valószínűleg. Valamint kicsit bele is bizsergek abba, mikor végignyal egy kis részt a nyakamtól a fülemig. De tetszik. Nagyon is. Felérve az emeletre követem utasításait, mígnem elérünk tényleg a szobába is, ahol lefektetve őt megvárom, míg befejezi ténykedését, aztán pedig már húzom is le róla a feleslegessé vált ruhadarabot, aztán mehet is a földre. Hagyom, hogy ő is elkezdje rólam lehúzni az alsómat, de mivel ő sem tud végigérni rajtam így, ezért én segítem le magamról, és dobom el valahova. Aztán megfogom a kezét, és rávezetem a férfiasságomra, hadd érezze csak megint, hogy mennyire sikerült felizgatnia. - Nem, egyáltalán nem. Max majd csináltatunk. Vonok vállat, de aztán már tapadok is rá az ajkaira, nem hagyva neki válaszolási lehetőséget. Most nem beszélgetni vagyunk itt, vagy de? Mosolyogva érzem, ahogy körbeölel lábaival, és értem is én, hogy mit akar. Mikor a csókot abba hagyja, és találkozik a tekintetünk, akkor viszont megkérdezem tőle. - Akarod te az irányítást? Az esetek többségében örülök, ha a nő irányítja ezt az egészet, és ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudja. Viszont teljesen ráhagyom a választás lehetőségét, csak ne várasson sokáig.
Hagyom, hadd vezesse a kezemet, szívesen markolok rá ismételten férfiasságára, amikor a tenyerembe löki magát, ugyanott folytatva a játékot, ahol a konyhában abbahagytuk. Már épp visszakérdeznék, mi az, hogy csináltatunk?, mert abba nekem is volna beleszólásom, meg hozzá egy-két szavam, de alapvetően nem szívom fel magam az egész dolgon. Ha meg akarom jelöltetni magam, megteszem, ha nem, akkor meg értelemszerűen nem fogom. És ezt ő is nagyon jól tudja, elvégre sosem voltam nebántsvirág és nem is szándékoztam elkezdeni. Nem vagyok idegbajos, mi több, egész kedvesnek találom a gondolatot, úgy egyetlen másodpercig, amíg felül nem kerekedik domináns énem. Ki viszont nem akadok az egészen, nincs rá okom és amúgy is sokkal jobban el vagyunk foglalva valami mással. Lassan feljebb vonom az egyik szemöldököm és míg tekintetemben ott csillog, ohh nagyon is szeretném, addig ajkaim szegletében pimasz kis mosoly jelenik meg. - Ez nem kérdés. Cseréljünk helyet. – kérem és beharapom az alsó ajkamat. Nincs bajom az ágyban egyik szereppel sem, nem ragaszkodok az irányításhoz mindig és mindenkor, de kedvelem azt is, szóval naná, hogy benne vagyok. Azonban hiába farkas, még mindig kisebb és fiatalabb nála és nőstény is – eleve van hátrányom erő szempontjából – arról nem is beszélve, hogy akit a legerősebb véréből szalasztottak, azt hiába akarnám magam alá forgatni, ha ő nem akarja. Szóval kérem azt a helycserét és, ha már felajánlotta az irányítás lehetőségét, akkor már ebben a felállásban szeretném, így pedig bízom abban, hogy megteszi, amit kérek tőle. Ha igen, úgy lovaglóülésben lendítem át rajta a lábam ereszkedem ölére úgy, hogy kezembe veszem a dolgokat, szó szerint, így fogadva magamba őt. Halk sóhaj gördül le puhán ajkaimról, ahogy teljesen kitölt és míg a szemeim lecsukódnak, fejem ismételten hátra billen. Kellemes érzés bizsereg fel a gerincem mentén egészen a tarkómig. Mozogni kezdek, néhány lassabb csípő lökést egyre fokozódó tempóban követi a többi. Keze után nyúlok és ha hagyja, akkor felhúzom magamhoz. Ajkairól szenvedélyes csókot birtoklok el, kezeim a tarkóján és vállán pihennek meg és ahogy elhajolok tőle, újabb halk sóhajok szakadnak fel a torkomból. Ha közben meg nem akadályoz vagy nem gondolja magát az irányítás kérdésében, akkor addig űzöm mindkettőnket ölem gyors táncával, amíg csak feszegetni tudom határainkat és ezután váltok egy lassabb ritmusra kinyújtva még az időt és tovább ingerelve így saját magunkat.
+18 Örülök, hogy nem kell neki sok ösztönzés, hogy folytassa a korábban abbahagyott tevékenységét. Újra jóleső sóhajok törnek fel belőlem ennek hatására, de azért odafigyelek arra, hogy teljesen én se lazuljak el, mert kellemetlen lenne, ha így érne véget ez a mostani aktus. Ahhoz már eléggé elhúztuk a dolgokat, hogy ennyivel véget érne. És ő sem tűnik úgy, aki ezt akarná, hogy korábban jussak el a csúcsra, mint amennyi mindkettőnk számára élvezetes lenne. Bár, ha ő is úgy akarja, akkor valószínűleg nem túl hamar fogom elhagyni a lakását, szóval lenne még lehetőségünk rá. De ne kockáztassunk. - Helyes válasz. Vágom rá mosolyogva, kicsit félrefordítva a fejemet, aztán pedig, ha elenged a lábai szorításából, akkor lefordulok róla, a hátamra, fejemet felé fordítva, tekintetemet rajta tartva. Egyébként, ha azt mondta volna, hogy nem, azzal sem lett volna semmi gond. Jelen helyzetben tényleg nem nagyon hatott volna meg, mert amilyen szintre már eljuttattuk egymást, ez lett volna a legkevesebb. De most nagyon is kedvezővé tette az egész szituációt. Ki tudja, ha a nap közös ügyködései nem ennyiben merülnek ki, még az is megeshet, ami most nem jött össze. Semmi gondom nincs az irányító szerepével sem amúgy, de most nem erre vágyok. Ennyire egyszerű. Élvezettel nézem, ahogy átlendíti rajtam a lábait, és nem totojázok túl sokat, hanem egyből hagyja, hogy kitöltsem őt. Miközben lassan elkezd mozogni, és hátraveti a fejét, addig egyik kezemmel, amennyire érem, a gerince vonalán húzom végi ujjaimat, ismételten alig érve bőréhez. Aztán pedig csípője két oldalán pihennek meg a kezeim, és a csípője mozgására figyelek teljes odaadással. Mikor arra invitál, hogy ne csak feküdjek ott lent, hanem valamit csináljak is, akkor örömmel ülök feljebb, hogy újra ajkait vehessem birtokba. Egyik kezem mellére szökik, rámarkolok először csak követelőn, aztán pedig masszírozgatom még egy kicsit, már amennyire erre jelen pillanatban képes vagyok. Ahogy ismételten elszakad tőlem, úgy még én is kicsit döntöm hátra, karjaimmal átfogva a derekát, és ajkaimmal rátapadok az egyik mellbimbójára, amit hol-hol finoman megharapok, amit pedig csókok követnek. Néha-néha, mikor már egyre inkább érzem a gyorsuló tempóját, amivel engem is egyre inkább lök a végső pont felé, már belőlem is kibuknak a sóhajok, ami által valószínűleg forróság ölelheti körbe mellbimbóját is. Aztán újra lassít. Jó kislány. Minél tovább húzzuk, annál nagyobb lesz a végső megkönnyebbülés, amire már mind mi, mind a testünk teljes mértékben áhítozik. Néha várni kell a jóra, ez jelenleg is igaz. Aztán végül csak visszakívánom az ajkait, amire aztán újra kívánkozva tapadok, miközben egyik kezemmel hajzuhatagába túrok, másikat pedig még mindig a mellén tartom. Érzem már, hogy nem kell sok, de hogy mikor érem el ezt a pontot én, valamint ő, az csakis rajta múlik jelenleg.
Bennem van az inger, hogy visszapimaszkodjak, vajon vizsgáztat-e, de inkább befogom és csak egy szélesre húzódó vigyort kap. Elengedem a lábaim öleléséből, hogy kényelmesen a hátára gördülhessen, én meg rá annak rendje és módja szerint. Nem rejtem véka alá, ahogy nagyon is élvezem a dolgot, nem kifejezetten az irányítás, semmint inkább az együttlét részét. Halk, sóhajba fojtott nyögés szakad fel torkomról, amikor ujjai a gerincem felett játszanak az érzékeimmel. Az érintésekre egyébként is érzékeny vagyok, ilyenkor meg aztán különösen és nagyon is szeretem, amikor úgy érintenek, ahogyan most ő teszi. Vagy emlékszik még erre vagy csak átkozottul jól ráérzett, nem tudom melyikről lehet szó, de őszintén szólva nem is érdekel. Apró nyögés veszik bele a csókba, amikor a mellemhez ér. Elhajolok tőle, főleg, hogy ő maga is kíséri a mozdulatomat és míg csípőm ősi táncot jár az övével, élesen szívom be a levegőt ajkai érintésére a bimbóm körül. Keménnyé, finoman duzzadttá és hetykén előremeredővé válik mindkettő tevékenységének köszönhetően. Élvezettel hallgatom sóhajait, amelyek egyértelműen jelzik, mennyire jó neki is. Lassítok, pillanatnyi pihenőt adva mindkettőnknek. A nyakát fogom át, csókjáért előre hajolok, megérzem ujjait a tincseim között. A lassabbá vált ritmust megint gyorsabb váltja fel, már nem (csak) a játék kedvéért, hanem kifejezetten az élvezetet űzve, hajtva. Ezúttal már nincs szándékomban megállni vagy lassítani, vágyom arra a régóta hajszolt gyönyörre és talán ő is hasonlóan van ezzel. Ha mégsem, hát majd jelzi. Ahogy egyre közelebb érek a beteljesüléshez, úgy mozog a csípőm gyorsabban és nagyobb lendületet véve, mélyebben magamban érezve ezáltal őt. Újabb sóhajba fúló nyögés szakad fel torkomból, így gördülve le ajkaimról, hogy aztán a csókban haljon el, amikor elönt a gyönyör. Ölem intenzív lüktetéssel és nedves forrósággal öleli körbe őt, míg testem megremegve vonaglik, ahogy megélem az élvezet előbb heves majd egyre inkább elcsituló hullámait. Kell néhány lélegzetvételnyi idő, amíg ismét ura leszek a saját a testemnek és attól függően folytatom a mozgást, vagy hagyom abba, hogy ő miként is áll a saját maga gyönyörével kapcsolatban, előtte van-e még vagy velem együtt túl rajta.
+18 Mit ne mondjak, hízelgő, hogy még mindig képes vagyok ilyen hangokat kiváltani belőle. Élvezem is annak rendje és módja szerint. És legalább szenilis sem vagyok, hanem jól emlékszem, hogy ő is mit szeret ilyenkor. Na jó, mondjuk nem kevés alkalommal voltunk együtt, és eléggé beleégtek az agyamba ezek dolgok. Nincsen fotografikus memóriám, de azért még mindig elég jónak mondható. Ajkaim, nyelvem ingerlésére látszólag csak még inkább tudom fokozni az élvezetét, ami ismét egy jó pont. Mind nekem, mind neki. Neki szerintem evidens, hogy miért, nekem, hogy még mindig jó vagyok. Nem mintha eddig túl sok panaszlevelet kaptam volna ilyen tekintetben. Másban igen, de az most nem olyan téma, amit fejtegetni szeretnék. Meg amúgy is, aki ismer valamilyen szinten, tudhatja, mikről beszélek. Imádom ezeket a helyzeteket. Mikor mind a nő, mind én kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, és magunk kedve-módja szerint játszadozhatunk a másik féllel. Ennél csak az a jobb, mikor elérjük azt a pontot. Akkor aztán tényleg képes vagyok még én is szétesni. És már előre tudom, hogy ez az alkalom tökéletes példa lesz rá, mert már most is a halántékomban dübörög a szívem a sok ingerléstől, amit tőle kaptam, és amit én adományoztam magamnak az ő kényeztetésével. Visszatérve a finom, ráérős mozgásra mosoly kúszik a számra, és élvezettel figyelem, ahogy lovagol rajtam. Kicsit ki tudom én is fújni a levegőt, de túl sok időt nem ad pihenésre, mert máris kezdi fokozni a tempót. Újra. Csókját készséggel viszonzom, miközben érzem, hogy már tényleg nem kell sok, hogy én is elérjem azt a pontot. Ő viszont hamarabb átlendül azon a ponton, mint én, és én ugyanolyan élvezettel figyelem, ahogyan vonaglik a gyönyörtől, mint az imént. Érzem is, és látom is, hogy teljesen megsemmisül néhány pillanatra, de azért próbálja tartani a mozgást. Nem túl sok sikerrel, de amint kicsit összeszedi magát, még folytatja, és akkor már én is érzem, hogy ennyi volt. Kész. Vége. Nem megy tovább. Egy mély sóhajjal együtt hagyom, hogy átjárja egész testemet ez a felemelő érzés, és kicsit sem próbálva visszafogni magamat eresztem bele magamat, hadd járja át a forró melegség őt is. A szívem most már tényleg a halántékomban dübörög, de már lehet, hogy azon is túl. Átkarolva a derekát fekszem a hátamra, és húzom őt is magamra, miközben próbálok lélegzethez jutni, több-kevesebb sikerrel. Aztán pedig csak várom, hogy a teljesen elhomályosodott látásom újra régi önmaga legyen. Meg, hogy én is. Mindjárt eljő az is. Csak türelem kell. Viszont érzem, hogy ehhez néhány percnyi csend, és nyugodalom fog kelleni. Valószínűleg neki is, de nem nyilatkozok a nevében.
Meg sem próbálom visszafogni ziháló lélegzetvételeimet miután őt is elönti az orgazmus, forrósággal töltve meg ölem. Ahogy a hátára fekszik és húz magával, úgy hajlok akarata szerint, mellkasára hajtva a fejem, de csupán pár szívdobbanás erejéig. Ez a fajta összeölelkezés túlságosan intim a számomra. A szex az csak szex, a gyengédség és összebújás elegye azonban nem olyasmi, amit szívesen vennék. Ez nem arról szólt, soha nem az volt kettőnk között. Legördülök róla, mellette fekve így el az ágyban, lustán nyújtózva egyet, mint valami macska, farkas létemre. Várok míg a lélegzetvételeim elcsendesednek, majd az oldalamra gördülve húzom előbb magamra a takarót – nem szégyenlősségből, hanem, mert így esik jól, majd pedig az éjjeli szekrényről veszem el a cigim és az öngyújtót. Ha ember lennék valószínűleg nem élnék ennek a szenvedélynek – a dohányzásnak –, de mivel nem az vagyok, így nagyjából nem érdekel ki mit gondol, akinek nem tetszik, annak kívül tágasabb ugyebár. - Kérsz? – kínálom felé a dobozt és kiveszek egy szálat magamnak is. Közben pedig feljebb tornázom magam az ágyban, hátamat a támlának vetve ezáltal, a takaróval pedig fedetlen kebleimet is betakarom. Felhúzom mindkét lábamat és, ha elfogadja a cigit, akkor odaadom az öngyújtót is, ha nem, akkor magamnak lobbantom fel a lángot és szívom le a füstöt mélyen, majd a hamutálat is beveszem az ágyba kettőnk közé. Kócossá vált tincseim alól pislogok rá, ahogy felé fordulok. - Szóval, mikor is térsz vissza a falkához? – nem siet, oké, de mennyire nem? Napok, hetek vagy csak órák? Nem mindegy és relatív, hogy mennyire későn vagy korán gondolja. - És merre jártál mióta eljöttél tőlük? Vagy titok? – nem köteles megosztani velem, főleg akkor nem, ha falkaügy és nem is erőltetem amúgy sem, ha akar válaszol, ha nem, akkor meg nem. - Jah igen, csak, hogy el ne felejtsem, ha már külön kérted, a végén áruljam el; eddig kifejezetten kellemes meglepetés vagy. Örülök neked. – húzódnak széles mosolyba ajkaim. Hát most mit tagadjam, tényleg nincs ellenemre a jelenléte és a viszontlátás is kellemesen intenzívre sikerült.
Nem fogom mellre szívni, hogy nincs kedve ez az egész túlzott közelséghez. Szerencsére még mindig nem képzel bele semmi egyebet. Ez jó. Nagyon is jó. Nincs nekem semmi kedvem az újabb bonyodalmakhoz. Mély lélegzeteket veszek az orromon át, amit a számon fújok ki, próbálva lecsendesíteni magamon, és kicsit visszanyerni a nyugodtságomat. Azt nem mondanám, hogy túl hamar sikerül, de nem telik bele olyan rengeteg időbe. Látom, ahogy magára húzza a takarót, és ha van elég belőle, és nem is akarja önző módon kisajátítani magának, akkor én is magamra húzom azt. Ennyibe még ő sem fog belehalni amúgy meg. De ha foggal-körömmel tiltakozik ellene, akkor inkább hagyjuk. Mikor felém nyújtja a cigis dobozt, akkor nem sokat habozok, és kiveszek egy szálat belőle. - Kösz. Amint odaadja a gyújtót is, már gyújtom is megfele a végét, és szívom be a nikotint. Farkasok vagyunk, tüdőrákunk, meg egyéb gondunk nem lehet ezzel. Ha meg kínálnak, most minek utasítsam vissza? Aztán a hamutálnak is hasznát veszem. - Nem mondtam el, hogy mikor fogok visszatérni. Mondtam, hogy majd valamikor. Tehát nem hajt a tatár. Távolról sem. Azért is jöttem ide először, hogy legalább kicsit tudjak még mentesülni a falka gondjaitól. Hogy pihenhessek. Mert az elmúlt két évtized rohadtul nem erről szólt. Kis nyugalom pedig jól fog jönni most. Bár ennyi erővel elmehettem volna Hawaiira is, ha annyira ki akartam volna kapcsolódni. De jól megteszi nekem Alaszka hideg tája is. Meg legalább, ha megunom, mehetek egyből át Fairbanksbe. - Hosszú történet. A nejemet, és kölykömet elrabolták, majd eladták egy afrikai hadúrnak. Farkasnak. Egy eléggé sajátos módszerűnek. Valamilyen szinten hasonlít rám, de csak bizonyos aspektusokban. Kegyetlen, ha annak kell lenni. Viszont ellenben velem, ő szereti megerőszakolni a nőket. Hosszú folyamat volt, mire lenyomoztam, hogy hol is találhatom meg őket, de végül sikerült. És egek, gondolhatod, mit kapott mindezek után. A diplomatikus énem csak kicsit szorult háttérbe. Aranyos dolog szex után ilyen dolgokról beszélni, de tőlem ne is várjon mást. Megvan a sajátos stílusom, amit úgy hiszem, ő már egészen megszokott. - Igen? Szóval ennyi volt? Itt a vége? Fordulok oldalra, kezemmel megtámasztva a fejemet, arcomon pedig egy mosoly pihen. - Bár az az eddig szócska is tetszik. Folytatom tovább a mondatot, amit végül be is fejezek. - Én is örülök neked… hogy is hívnak most? Én sem szeretem túlzottan, ha valaki Johnnak hív, de szerencsére a régi falkámhoz jelenleg túl sok közöm már nincs. Jöranon kívül. De ő teljesen más tészta. - És te? Hogyhogy itt tanyázol, és nem a falkával vagy? Nem kérdőre akarlak vonni, csak érdekel.
Ha kell neki is a takaróból, részemről rendben van, ha magára is húzza, bőven elég nagy, hogy ketten is kényelmesen elférjünk alatta, szóval tegyen kedvére, nem féltem, hogy nem fog, ha éppen úgy akarja. Nem vagyok túl jó házigazda, szóval nem babusgatom, de talán ezt szívesen is veszi a részemről. Ha nem, akkor meg így jártunk mindketten. A cigivel kapcsolatban, illetve arra, hogy megköszöni, csak bólintok egyet. Nincs mit köszönnie. - Nem nagyon sietsz. Mármint tudom, mondtad, de van valami okod is erre vagy csakúgy? – nem ítélem el, hogy így tesz – én aztán pláne nem – egyszerűen csak kíváncsiskodok. Ha nem tartozik rám, majd közli, hogy vigyem a kis fitos orrocskámat kijjebb a képből, mert ez rohadtul nem az én dolgom. Hallgatom a történetét és nem mondom, feljebb szaladnak a szemöldökeim a hallottaktól, de nem a döbbenet miatt, amiért itt és most beszél erről, hanem azért, ami történt, mert ez a sztori nem mindennapi. - Hát hallod… ez durva. És mi lett a nejeddel meg a kölyköddel? – mert az még nem derült ki számomra, hogy ők túlélték-e ezt az egészet vagy sem és ha igen, akkor tulajdonképpen most hol is vannak? Felé fordulok immáron testtel is, amikor visszakérdez és pimasz kis fény csillan tekintetemben, ajkaim pedig hasonló mosolyba húzódnak. - Miért kedves, mit szeretnél még? – harapom be alsó ajkamat és a kérdésem pontosan annyira incselkedő, mint amilyennek hangzik. - Örülök, hogy tetszett. – hajolok közelebb, hogy játékosan és finoman harapós, rövid csókot lopjak ajkairól. Elhajolok tőle, és jobb fülem mögé simítom barna tincseimet. - Ugyanúgy, mint Chicagoban. Cressida vagyok most is csak a vezetéknevemet változtattam meg. – akkor is így hívtak már, amikor a falkájába kerültem. Akkor választottam a sajátomévá, amikor Itáliát magam mögött hagytam és azóta nem vagyok hajlandó másik keresztnevet viselni. A lányomat hívták így, miatta hordom és miatta nem cserélem le. Ez azonban az én titkom. - És te? Hogy hívnak most? – passzolom vissza a kérdést két slukk között, hogy tudjam miként is szólítsam most. - Eeez egy kicsit bonyolult kérdés, de a vége egyszerű, egyelőre nem akarok visszamenni. Mondjuk úgy, hogy volt némi közöm a helyi falkához is, de még azelőtt világgá mentem, hogy a chicagoiak megérkeztek volna. Időközben egyesült a két falka, én meg itt ragadtam a világgá menetelből hazatérvén. Tudják, hogy itt vagyok, legalábbis a mostani falka helyi része biztosan, van, akivel tartom a kapcsolatot. – ebből pedig feltételezem, hogy már a régi falkám előtt sem titok, évek óta egymás szomszédságában élünk, szóval… - Nagyon ritkán átjárok, leginkább munkából fakadóan, de jó részt inkább itt vagyok vagy a környező városokban, ha épp úgy adódik. – vonok végül vállat. Nem nagy történet, hogy itt vagyok és nem ott és egyelőre nem szeretnék változtatni a dolgokon. Úgy egyáltalán nem.
- Csak úgy. Kicsit elszakadva a falkától, a gondoktól pihenni akartam. Ennyi az egész. De nem tervezek egyébként hónapokat sem itt maradni a szomszédságban, mert azért furán nézne ki az egész. Itt letanyázok, miközben a falka ott van Fairbanksben, és csak úgy mulattatom az időmet. Nem, vissza fogok menni. De egyelőre semmi okom nincs arra, hogy siessek. A nőstény sem akar kirakni innen, szóval remek. - A kölyköm viszonylag jó állapotban volt még, viszont Riley… annál kevésbé. Ott maradtam még néhány napig, míg Jöran kiküldött volna oda néhány farkast, hogy vigyázzanak rá. Tudod, ki az a Jöran. Egyik legfőbb bizalmasom volt anno. Nagydarab, barna haj. Állandóan vele beszéltem falka kérdésekben. Mindenesetre… mindeközben fel sem ébredt. Ha pedig mégis, akkor pedig nem sokat volt magánál. Valószínűleg meg lett gyötörve mind lelkileg, mind testileg. Nem bírtam úgy nézni rá. Pláne azért, mert húsz évig „hagytam”, hogy ebben a pokolban éljen. Cserben hagytam, nincs rá jobb szó. Elmondtam a kölykömnek, hogy ha majd felébred, és elkezd kicsit megnyugodni, mondja meg neki, hogy majd Fairbanksben várom. Nem lennék azon sem meglepve, ha nem jönne mondjuk. Sóhajtok egyet, mielőtt újabbat szívnék a cigarettából. Egy ideig csak nézek magam elé, aztán pedig újra ráemelem a tekintetem a nőstényre. - Jó kis sztori, mi? Az se nagyon nyugtatott meg, mikor megöltem azt a hadurat. - Egyébként nem azért nem maradtam, mert féltem volna bármitől is. Egyszerűen csak úgy mentem el még anno a falkából, hogy mondtam, amint erre pontot teszek, visszamegyek. Zárom le a történetet. Nem mindennapi, de mikor volt bármi is mindennapi velem kapcsolatban? Pontosan. - Soroljam? Vágom vissza a kérdést, már mosolyogva. Nem fogok rágódni az előző témán. Nem olyan fából faragtak engem. Röpke csókját viszonzom, aztán pedig újra figyelemmel kísérem őt. Hiányzott már ez, az az igazság. Jót tett ez a kis nosztalgiázás. - Nem is baj. Szép név. Meg illik hozzád. Rákérdezhetnék, hogy mi a vezetékneve, de az igazság az, hogy nem érdekel. - Ugyanúgy, ahogy a falkába fogadásomkor. Einar Hades. Nem változtattam meg semmilyen formában. Aztán pedig érdeklődve hallgatom a kis monológját. Most tényleg érdekel. Ha nem így lenne, azt mindketten tudnánk. Egyszerűen csak megmondanám, hogy leszarom, és annyi. - Akkor valszeg a chicagóiak is. Szögezem le, amire valószínűleg ő is gondolt. - Tehát egyelőre nem akarsz csatlakozni, de ez változhat? Várj! Mióta is vagy itt? A chicagóiak csak három éve jöttek meg. Bizony, naprakész vagyok ám. - Egyébként biztos megvannak rá az okaid, amit firtathatsz nekem, ha akarsz, de nem kötelezlek rá. Viszont ne felejts el beköszönni hozzám, ha Fairbanksben járnál. Nem bánnék egy-két váratlan látogatást. Aztán pedig a cigit is elszívom, és elnyomom a csikket.
- Ó, értem. És hegyek, völgyek meg dombok között kirándulni… – vigyorgok rá pimaszkodva. Hát noh, ha egyszer emlegette ő is, akkor azt hiszem talán bocsánatos bűn, ha én is így teszek. - Igen-igen, emlékszem rá. – bólintok az említett hím kapcsán, közbe vágva a történetbe, aztán befogom a kis bagó lesőm és hallgatom, amit mesél. - Akkor most a kölyköd vigyáz rá? – már, ha jól értem, amit értek. Ha meg nem, akkor nyilván kijavít. - Hát hallod… nem irigyellek és őket sem. Sajnálom. Komolyan. – ha hazudnék, azt úgyis kiszagolná, de nincs mit, mivel tényleg így gondolom. Szar ez az egész úgy, ahogy van, öröm az ürömben, hogy legalább vége a neje és a kölyke megpróbáltatásainak. - Nézd, én akkor sem néznélek kevesebben, ha velük maradtál volna. Nem én fogok pálcát törni feletted. – pont én, aki nem ment vissza a falkához?! Dehogyis! Meg amúgy se törnék senki felett pálcát semmiért sem, ez nem az én dolgom senki esetében sem, szóval… - Igen, kérlek, sorold. – veszem elő a játékosabb énemet, ha már így visszakérdezett, akkor most már hallani szeretném. Már amennyiben hajlandó lesz ténylegesen is megtenni. Nyilván kihúzni nem fogom tudni belőle, ha nem akarja elárulni. - Kösz. – bólintok egyet a nevem dicsérete kapcsán. - Jól tetted. Bírom ezt a neved, van benne valami különleges, jó a hangzása. – nem tudom igazán megfogalmazni, de talán nem is kell. Egyszerűen csak bejön és kész. - Iiigen, én is erre tippelek. – nem ringatom magam ostoba elképzelésekbe, a falka sok mindenkiről tud, főleg a környékbeli kóborokról. Amíg azonban nem zavarjuk egymás köreit, addig nem lehet nagy baj, nem?! - Nyolc éve léptem le Fairbanksből és kb hat éve élek itt. – tartok gyors fejszámolást közben. Lassan azt hiszem négy éve is lesz már, hogy megérkezett a régi falkám a területre. Már, ha jól rémlik. - Hogy mit hoz a jövő, azt egyelőre nem tudom. Az viszont biztos, hogy egy időre elegem van a falkalétből. Tudod, hogy jól meg tudok lenni magam is és igazából élvezem is azt a fajta önállóságot, amit az itteni életem ad. Nem zárkózom el a „hazatéréstől”, de ez nem csatlakozási szándék. Majd meglátjuk. – most nem akarok menni, jó nekem itt, ahol vagyok és egyre inkább magamévá teszem az „élj a mának” szemléletet, szóval nem akarok nagyon előre gondolkodni falka kérdésben. - Na persze, a falka nem hiszem, hogy ennyire elnéző volna. – nevetem el magam, hiszen a kóboroknak kívül mindig tágasabb. - De nagyon jól esik, hogy ennyire szívesen vennéd a társaságomat. A városon… jó, falkaterületen kívül szívesen találkozom veled. – elnyomom én is a cigimet és kiteszem az ágyból a hamutálat. - Hol szálltál meg, amíg még itt vagy? Ó igen és azt hiszem nem árt, ha tudod, az Issumatar nem különösebben rajong a falkásokért.
- Mit ne mondjak, eddig élvezetes a kirándulás. Vágom rá mosolyogva a választ. - Ezt az utat többször is szívesen megjárnám. Ő neki legalább nem kell magyarázkodni az ilyesféle, teljesen félreérthető hasonlatokkal. Elég sajátos személyiségünk van mindkettőnknek, de ez ügyben örülök, hogy nem értjük félre egymást. Mondjuk más helyzetekben is jól kijövünk. Több, mint jól, ha mondhatom így. - Nem. Jöran falkájából néhány farkas, és a kölyköm. Nyomom meg az és-t rendesen, hadd érezze a hangsúlyt. Nem hagytam volna, hogy egyedül vigyázzon rá. Meglehet, hogy már nem kölyök, mert viszonylag régen beharaptam már, és sokat is foglalkoztunk vele. De akkor is, fontosak számomra mind a ketten, nagyon is, és inkább tudom őket teljes biztonságban, minthogy csak egy százaléknyi esélyt is hagyjak, hogy a dolgok rosszra forduljanak. - Hol is kezdjem…? Mondjuk a felavatást is folytathatnánk. Nem tűnik olyan rettentő kicsi háznak, és láttam is még néhány helyet, ami csak ránk áhítozik. Aztáán… csak hogy ne legyen egyhangú az egész, próbálgatni még más pozitúrákat. Tudod, felfrissíteni az emlékeket. A többit megtartom magamnak. Mondom neki, arcomon egy vigyorral, mielőtt ismét közelebb hajolva hozzá adnék egy csókot neki. - Óészaki név az Einar egyébként. Két szóból kapcsolódik össze, az ein-ból, ami egyet, vagy egyedülit jelent, meg az arr-ból, ami harcost. Tehát összetéve gondolom a magányos harcost takarja. Valamint összekapcsolódik a mitológiával is valamilyen szinten. Léteztek a skandináv mitológiában az einherjarok, akik a harc közben elhunyt hős harcosok szellemei voltak. Okoskodok egy sort a nevemet illetően, majd még megjegyzésként hozzáfűzök valamit. - Érdekes egy dolog a skandináv mitológia egyébként. A vikingek pedig pláne azok voltak. Valamennyire tőlük is vettem át egy-két módszert, ami a falkám vezetését illette. Nevezhettük volna magunkat akkoriban akár neovikingnek is, amilyen kellemes kis társaság voltunk. - Persze, teljesen megértelek. Velem is hasonló volt, mikor az alfaságomról lemondtam még anno, néhány évtizede. Aztán nemsoká viszont máris visszataláltam magam egy másik falkában, amit egyáltalán nem is bánok. Értem most a chicagói falkát, amit igazából pont Cressida mutatott meg, és szervezett be. - Nekem jó. De azért valami elérhetőség is jó lenne, hogy mégis, ha a város közelében tartózkodsz. Vagy rád jön a jöhetnék. Kétlem, hogy ne lenne mobilja. Meglehet, hogy sokan a múltban élnek még a modern technológiához képest, de tök felesleges. Már most is elég fejlett minden, és innen még van felfelé is. Van, viszont jómagam nem látom még teljesen. - Egy hotelszobában. És nem nagyon hat meg. Nem hiszem, hogy tudná, hogy a falka tagja vagyok. Bár igazából fogalmam sincs, hogy mennyire terjed ki az ő hatásköre. - Esetleg ő olyasvalaki, akit ismerhetek?