Csak mosolyogtam a válasza hallatán. Valahogy gondoltam, hogy neki sem lenne túl sok kedve megismételni ezt a lefelé vezető utat. Már most eldöntöttem magamban, hogy hosszú ideig nem fogok újra a pálya közelébe merészkedni inkább. Egyrészt annyira egyébként sem jutott rá időm, másrészt meg a lavina után lehet, hogy mindig attól tartanék, újra megtörténik ugyanaz. Oké, elég merész vagyok és olykor őrültségeket is képes vagyok produkálni, de nem jelenti azt, hogy szándékozok a közeljövőben távozni az élők közül. Valahogy nem volt kedvem megkockáztatni újra, legalábbis az elkövetkező időszakban biztosan nem. Miután kikecmeregtünk a hó alól, és a lehetőségeinket latolgattuk, pillantásommal Olen arcát fürkésztem néhány pillanatig. Jól esett ránéznem, tudnom, hogy ott van mellettem, és úgyis vigyázni fog rám, bármi történjen is. Végül is, felfogta az összes ütődést útközben, amitől egy egészen kicsit rosszul is éreztem magam. Addig úgysem fogok nyugodni, amíg meg nem mutatja a hátát, miután kikászálódtunk innen, és vissza nem értünk a farkaslakhoz. Az azonban még sajnos odébb volt egy kicsit, pedig én nagyon örültem volna, ha minél hamarabb sor kerül erre az apróságra. - Szerintem sem – elmosolyodtam, mert nem tudtam másként tenni. Még ebben a reménytelennek tűnő helyzetben is remekül éreztem magam a jelenlétében, amitől teljesen őrültnek éreztem magam. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy ő miként van ezzel a dologgal, de rákérdezni természetesen eszem ágában sem volt. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni sem őt, sem magamat azzal, hogy esetleg kockáztatom a nemleges választ. Nem esett volna jól, maradjunk annyiban. – Oké, én is így gondoltam! – nyugtáztam egy bólintással, aztán aggodalmasan kezdtem vizslatni a szemeimmel. – Jól vagy? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kíváncsian csillogó tekintettel. Nem tehetek róla, elég volt látnom, hogy megmozgatja a bokáját, és máris gyanú ébredt bennem, a túlzott féltésről már nem is beszélve. Közben nem sokkal tőle lemaradva, én is felküzdöttem magam a hókupac tetejére, hogy segíthessek neki valamennyit. Már jobban éreztem magam, és hála az eltelt időnek, már a fejemen sem éktelenkedett ott a sérülésem. Meg akartam tenni minden tőlem telhetőt, hogy így háláljam meg neki, amiért megvédett idefelé. Kifelé már nem akartam lazsálni, az én kezeim is úgy martak a hóba, hogy mindannyiszor egy kisebb kupacot löktem a hátam mögé, ezzel is növelve a nyílást, ami percekkel később már egészen nagynak tűnt. Vagy csak számomra látszott haladás? - Lehet, hogy legközelebb valami teljesen hétköznapit kellene bevállalnunk! – vetettem fel, miközben szaporán kapkodtam a levegő után. – Mondjuk elmenni moziba, vagy esetleg inkább otthon megnézni valamit – vontam meg a vállaimat, miközben pihentem egy kicsit. Félig-meddig ráültem a sarkaimra, két kezemet pedig a térdeimen nyugtattam, azokra támaszkodva valamennyire. Közben figyeltem, hogy a rés megint nagyobbra és nagyobbra nőtt, ami elégedettséggel töltött el. Örültem neki, hogy végre tényleg haladtunk a kijutás felé vezető úton, és már nem kellett sok hozzá, hogy kiássuk magunkat a barlang gyomrából. Nem mintha panaszkodni akarnék, de azért nem ártott volna, ha minél előbb kikecmergünk innen. A végén elkezdene esni a hó, és már az a kis lyuk sem maradna ott reggelre, ami jelenleg beengedte a holdfényt. Mikor megszólalt, újra megálltam, és oldalra néztem rá. Várakozó pillantásom, és a kíváncsi homlokráncolásom kitartóan megmaradt, amíg végül félbe nem hagyta a mondatot. Emlékeztem, hogy mielőtt észrevettük a lavinát, már akkor is akart nekem valamit mondani, de jött a hótömeg, és nem volt rá lehetősége. Most azonban megvolt az esélye, mégsem tette meg, csak lezárta azzal, hogy nem érdekes. Némi csalódottsággal vettem tudomásul, de nem kezdtem el kérdezősködni, hogy mit szeretett volna megosztani velem. Majd, ha eljön az ideje, biztosan ki fogja bökni azt, ami nyomta a szívét, de úgy látszik, hogy addig még türelmesnek kellett lennem. Csak egy halk sóhajjal jeleztem, hogy azért mégiscsak szerettem volna tudni, hogy miről is volt szó. Mire elég nagy lett a hely ahhoz, hogy kiférjünk rajta, én már felhagytam az ásással, és csak figyeltem Olent a munka közben. Amikor szólt, hogy mindjárt kijutunk innen, csak biccentettem egyet, bár ő ezt valószínűleg egyáltalán nem látta. Hogyan is láthatta volna, mikor háttal volt nekem? Innentől már csak türelmesnek kellett lenni, és néhány perccel később lehetőséget kaptunk arra, hogy végre kint legyünk ebből a sötét lyukból. Természetesen elfogadtam a felém nyújtott kezet, és erősen kapaszkodtam belé, miközben kinyomakodtam a rögtönzött kis járaton. Egy kicsit még meg is kellett tolnom magam, hogy a lendület segítségével könnyebben kijussak, de ez nem okozott gondot nálam. - Fogalmam sincs. Talán láthatjuk, hogy merre haladtunk lefelé, és arra kéne visszamenni, nem? – kérdeztem, miközben felé fordítottam a fejemet. Én vele ellentétben egyszerű ülőhelyzetben voltam, viszont én is a tájat pásztáztam a szemeimmel. – Itt lejtő van, tehát csak felfelé kell haladnunk, és utána talán meg fogunk már látni valami ismerőset. Ha az erdőn áthaladtunk, akkor néhány fa biztos megsínylette az utat, nekünk pedig csak elég lesz követnünk a romokat – magyaráztam, aztán egy vállvonással le is zártam, és engedtem a húzásnak. Fél oldalamra dőltem a lendület miatt, és közelebb kúsztam Olihoz. Testem az oldalához bújt, karommal átöleltem őt, míg arcomat a nyakához szorítottam, és beszívtam megnyugtató illatát. - Pihenjünk egy kicsit, aztán próbáljuk meg azt az útvonalat, jó? – hangom immár csak suttogás volt, ajkaim végig valahol a nyakán lüktető ér környékén mozogtak.
Teljesen hétköznapi... Igen, valójában én is erre gondoltam... Csak végre legyen egy nyugodt napunk, mert mostanában nem sűrűn jött össze... Valójában egyfolytában baj bajt követett, és lassacskán már kezd megijeszteni. Noha, minden nézőpont kérdése. Lehet intő jel, de megeshet épp az ellenkezőjét akarja ezzel a sors demonstrálni. Lényegtelen... Azt hiszem, már ezek a dolgok sem tudnak elriasztani Jennytől... Erre már semmi sem képes. Még egy kicseszett gleccser sem, nem hogy némi mocsár, vagy éppen egy bánya... Ha holnap egy feneketlen gödörbe kötnék ki vele, az sem érdekelne, ameddig vele lehetek... Miután sikeresen kivájtuk magunkat a barlang szájából, muszáj volt elfeküdnöm, muszáj volt némi oxigént sajtolnom a tüdőmbe, mert már kezdtem úgy érezni, hogy vészesen kifogyok belőle. - Tudod mit? Én arra megyek, amerre csak akarod... - válaszoltam nagyobbakat fújtatva magam elé, miközben közelebb húztam magamhoz. Éreztem minden szívdobbanását, légvételét, ahogy azt kiengedve magából megperzselte bőrömet a fagyos levegő alatt. Jó volt így, kicsit egy helyben, mellette... Majdnem mozdulatlanul heverve a havon. A jó előbb tán direkt nem reagáltam a kérdésére, hogy jól vagyok-e. Leszámítva egy biccentést. Nem akartam, hogy aggódjon, elvégre ez várható volt. Az lenne furcsa, ha semmi bajom nem lenne... Attól, hogy farkas vagyok, még nem törhetetlen... Sajnos(?) - Benne vagyok. - suttogtam csupán. Voltaképpen nekem sem állt még szándékomban megindulni, és újabb hóágyásokon át vonszolni magamat. - Marhára tudnék most díjazni egy teleport gyűrűt! - csattantam fel szórakozottan, noha kevésbé sem olyan erőteljesen, mint azt egyébként szokásom. Egyik kezemet megemeltem, amelyik Jenny háta mögött pihent. - A végtelenbe és tovább... - már csak hörögtem, mint egy idétlen, haldokló hiéna, noha az arcomra időközben felfagyott egy szelídebb félmosoly. Végül visszaengedtem a karomat, átölelve vele Jennt, amennyire csak tudtam, és egyetlen mozdulattal löktem őt mellkasomra, míg én a hátamat hűtöttem a jeges hóban. Egész közel volt, noha kicsit oldalasan kellett rá felnéznem. Szabadon lévő ujjaimmal belesöpörtem kósza tincseibe, majd egyszerűen csak magamhoz vontam ajkait, minden kérdezés nélkül... Csókom könnyed volt, gyöngéd, szinte csak tapogatózó. Bár, ez nyilván azért volt, mert időközben már a szám is elfagyott. - Figyelj én... - szakítottam el magam tőle arasznyira. - Már órák óta mondani akarok valamit... Csak, nem tudom hogyan fogalmazzam meg. - mindkét tenyerem átszaladt rajta, folytonosan simítva őt, ahol csak értem. Ujjaim alatt a hideg, deres ruha felsercent, halk súrlódásokat hallattak érintéseim. - Szóval... - tekintetem egy pillanatra elrévedt a tájban, míg ráharaptam fogaimra, majd visszafordultam felé, nagyobbat nyelve. Kicsit megemelkedtem, így őt is feljebb húzva magammal, de a távolságon nem engedtem. Muszáj volt, hogy csak néhány milliméterre legyen tőlem... - ...lehet nem a legjobb pillanat, de talán később már nem merem elmondani. Vagy... ilyesmi... Mindegy... A lényeg az, hogy... Én, azt hiszem... Nagyon bírlak... - ezer és egy gondolat, asszociáció futott végig a fejemen, döngetve a láthatatlan falakat elmémbe. A szívem megugrott, voltaképpen talán másként akartam fogalmazni, de valahogy mégse jött a számra. Kedvelem. Igen, ez jobb lett volna. BaromBaromBaromBaromBarom... - Vagyis... nem, tényleg nem érdekes. Hülyeség... Ennél bénábban nem is mondhattam volna. - még feljebb löktem magam, így már támaszkodás helyett, rendesen ülő helyzetbe kerültem, fejemet lehajtva, íriszeimmel a megtaposott havat pásztázva. Még a számat is oldalra vontam, és mintha némi zavarodottság is felütötte volna bennem a fejét. Nem ez... nem lesz így jó. Csak egy perc, és helyre rakom magam... Egyébként... nem tudom mit akartam ezzel elérni. Egyáltalán nem tudom mit akartam ezzel... Egyszerűen csak muszáj volt felé kikommunikálnom, hogy egyre fontosabb a számomra... Isten tudja milyen okból, de lassan már a betege leszek... - Amúgy... Jól vagy? Nem fáj semmid? - oldalasan pillantottam fel rá, kicsit talán félszegen, de ez nem igazán mutatkozott rajtam. Főként mert, így is hunyorognom kellett a homályban, a hold fakó fényébe. Tenyerem combjára futott, lassan, és egészen óvatosan... - Ha gondolod... mehetünk. - rágtam el a szavakat, nagyobbat sóhajtva, elvezetve szürkés íriszeimet a távolba...
Mosolyogva bújtam hozzá még közelebb, mikor tudatta velem, hogy lényegében bárhová követne engem. Ez szerintem mindenkinek jól esett volna, nekem meg kifejezetten tetszett, hogy az ő szájából hallottam egy ilyesfajta mondatot. Máris jobb lett egy kicsit a hangulatom, és nem tűnt olyan kilátástalannak minden, amikor szétnéztem. Igaz, hogy mindenütt fehérség telepedett ránk, és a fény sem volt olyan nagy, mint amilyet én jelen pillanatban szívesen igényeltem volna, de legalább nem voltunk annyira elveszett helyzetben, mint mondjuk a bányában. Itt számomra könnyebb volt a tájékozódás, mert a fák elég útmutatást adtak. Én a magam részéről szinte biztosra vettem, hogy elég lesz megállapítanunk és aztán követnünk a lavina útját ahhoz, hogy újra a síparadicsomnál lyukadjunk ki. - Nem tudok olyat szerezni most neked hirtelen – kuncogtam halkan, arcomat a bőréhez szorítva. Nem volt olyan meleg, mint máskor, de azért még mindig nagyobb hőt árasztott magából, mint az alattunk tornyosuló hótömeg. Kezdtem egy kicsit fázni, de hát ez megesik akkor, ha olyasmiken megy keresztül az ember, mint mi ketten az elmúlt félórában. Sőt, igazából már azt sem tudtam, hogy hány óra lehet. Elveszett az időérzékem mind a lavina közben, mint a snowboardozásnál még. Utóbbinál mondjuk inkább azért, mert nagyon jól éreztem magam, az előbbi pedig abszolút képes volt olyasmit produkálni, hogy végképp elveszettnek érezzem magam. Sem az irányt nem tudtam, hogy merre haladunk, sem azt, hogy meddig haladtunk olyan sebesen. Csak annyi volt meg, hogy siklottunk, aztán a barlang. Mikor magára rántott, újra nevetni kezdtem, két tenyeremmel pedig a mellkasán támaszkodtam meg, és úgy néztem rá lefelé. Várakozás ült a szemeimben, és némi vidámság is befurakodott a fáradtság mellé. Csak néztem őt, ujjaim gyengéden simították meg az arcát, még mielőtt megcsókolt volna. Ajkaim bágyadtan nyíltak el, utat engedve finoman közelítő szájának, míg kezem lentebb siklott a tarkója irányába, másik pedig továbbra is az arcán maradt. Szerettem volna elveszni a pillanatban legalább annyira, minthogy lövésünk sem volt arról, mégis hol fetrengünk, de nem tartott tovább néhány másodpercnél. Aztán hátrahúzódott, én pedig csak pislogtam rá, kissé talán kábultan. Zsongott a fejem, de ez betudható volt akár a megrázkódtatásnak is, amiken keresztülmentem. Jelen esetben ez szó szerint is érthető, mert eléggé összeráztam a testemet a lefelé vezető út. - Tudom – suttogtam, és kicsit fel is élénkültem egyből. Már tudni szerettem volna akkor is, hogy miről van szó, mielőtt felkapott minket a hó, és akkor is, mikor kifelé ástuk magunkat. Sajnos egyik alkalommal sem jutottam az információ birtokába, de őszintén reménykedtem abban, hogy majd talán most sikerül végre befejeznie anélkül a mondatot, hogy valami közbejönne. Teszem azt, egy újabb lavina, ha extrán szerencsétlen napunk van ma esetleg. Egyébként fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Azt sejtettem, hogy valamiféle vallomásban lesz részem, de hogy olyanban, aminek örülni fogok, vagy éppen az ellentétébe fogok ütközni, azt már nem tudtam megállapítani. Amilyen zavartan viselkedett, akár mind a kettőre is felkészülhettem volna lelkiekben, bár mint utóbb kiderült, hála istennek mégiscsak a pozitívabb hangzott el. Szívem egyre vadabbul kalapált, arcomon azonban hirtelen még semmi nem látszott. Oké, azért kicsit meglepődtem, na! Szerintem senki sem hibáztathat érte, azt meg már elég nehezemre esett volna bevallani, hogy egyébként én is hasonlóképpen érzek. Mindig úgy gondoltam, hogy nem árt megosztanunk a világgal, és a másikkal is, hogy mit érzünk iránta, de egyszer már beleestem ebbe a hibába, és rossz döntést hoztam. Óvatos akartam lenni ezúttal, hogy nehogy újra megismétlődjön ugyanaz, ami száz évvel korábban történt. - Hát tényleg nem! – szélesedett végül a mosolyom vigyorrá, majd nevetéssé. Nem tehetek róla, muszáj volt belekötnöm, és amúgy is túl aranyosnak találtam a zavarát, és a megfogalmazást is ahhoz, hogy kihagyjam a kínálkozó lehetőséget. Kicsit béna volt, de nekem annál jobban esett ilyesmit hallani a szájából. – De akkor már nekem is be kell vallanom, hogy én is nagyon bírlak! – mondtam most már jóval komolyabban, nehogy azt higgye, hogy nem úgy gondolom, csak viccelődök. Naná, hogy úgy gondoltam, különben ki sem mondtam volna! Arcát ismét két kezem közé fogtam, és nyomtam egy csókot az ajkaira. Az övéhez hasonlóan ez sem volt túl hosszú, ennek ellenére mégis nagyon kedvemre való volt. Imádtam, hogy közel volt hozzám, ezért is esett olyan nehezemre feltápászkodni az öléből, mikor mondta, hogy mehetünk. - Rendben! – válaszoltam, és megtámaszkodva a térdein, végül nagy nehezen feltoltam magamat két lábra. – És egyébként igen, jól vagyok. Kicsit zsibog a testem, és tompa a fejem, de szerintem ez természetes. Nem lesz semmi bajom, hidd el! – jelentettem ki határozottan, közben pedig már nyújtottam is felé a kezemet. Ha elfogadta, és végre mind a ketten álltunk, akkor megfordultam, és kutatóan tekintettem végig az előttünk elterülő tájon. – Szerintem arra kellene menni! – mutattam oda, ahol éppen ki volt dőlve egy fa, a másiknak pedig lejöttek körülbelül a feléig az ágai és levelei. Egészen biztos voltam abban, hogy ott jöttünk lefelé.
Fogalmam sem volt, hogy mit fog szólni a megnyilvánulásomhoz, vagy hogy egyáltalán jó ötlet-e bármit is mondanom. Mindenesetre már édes mindegy volt, hiszen kinyögtem... Igaz, nem éppen úgy, ahogy azt szerettem volna, sőt... nagyon nem úgy. Ólomsúlyú másodpercek teltek, miként vártam a reakcióját. A levegő fájdalmasan áramolt belém, nem csak a hideg miatt, hanem a recés íz miatt is, ami a torkomban gurgulázott. Sóhajtottam, egyszerűen muszáj volt, és a pillantásomat is elvezettem róla, beleveszve a távolba, állkapcsomat összeharapva. Csak akkor villantottam fel rá újra íriszeimet, mikor ajka szóra nyílt. Fejem kissé oldalra billent, tekintetem fel-alá járt a finom vonásokon. Végül elmosolyodtam, talán kicsit szégyenlősen is, de ez abszolút nem ütközött ki nagy mértékben rajtam. - Ennek igazán... - ám a mondat egy időre félbemaradt, ahogy tenyere arcomra siklott, és ajkai finom, ámbár röpke csókra hívtak. Én pedig egy percig sem voltam rest viszonozni azt, még akkor sem, ha kedvem lett volna ennél jóval tovább húzni a pillanat áramló energiáit. - ...örülök... - nyaltam le nyála ízért szám pereméről, mutató- és középső ujjammal végig simítva álla mentén, nyakának feszes vonalán. Még így is egészen idillinek tűnt minden, pedig valljuk be a legkevésbé sem volt így. Tekintve, hogy egy lavina után tengődtünk a hegy aljában, messze a farkaslaktól. Követtem a mozdulatait, és ezúttal már én is két lábra emelkedtem, lassan, de annál határozottabban, természetesen elfogadva a felém nyújtott kezet, amit azután sem voltam hajlandó elengedni, hogy már mellette magasodtam. - Elhiszem. Nem sokára már ezek a tünetek is elmúlnak. - mosolyodtam el haloványan, már csak azért is, mert időközben a dér jótékonyan ráfagyott az arcomra. - Akkor, arra megyünk. - vezettem el tekintetemet a mutatott irányba, miközben ujjait elengedve derekába karoltam, magamhoz húzva őt. Homloka oldalára - halántéka közelébe - leheltem finom csókot bőrére, majd már indultam is meg a kidőlt fák felé, a gleccser okozta pusztítás színterére igyekezve. Persze a lejtő nem változott, ugyanolyan meredeknek bizonyult, mint lefelé. Talpam többször megcsúszott, ahogy homorított háttal, körmökkel, ujjakkal martam a fagyos hótörmelékbe. Húztam magam, vonszoltam, hogy mihamarabb feljebb jussunk, folytonosan átpillantva Jennre, hogy meg van-e még. - Ígérd meg... ha legközelebb találkozunk, egyszerűen csak iszunk valamit. - nevettem fel szórakozottan, újabb és újabb métereket haladva. Igazából számomra édes mindegy volt, hogy mit csinálunk majd, csak az számított, hogy ne ez legyen az utolsó kettesben eltöltött időm vele. Valójában, nem tudom behatárolni mit éreztem iránta, azt hiszem vannak dolgok, amiket már szavakba sem könnyű önteni, vagy talán nem is lehet őket... Ez is épp olyannak tűnt. Időközben féltávnál jártunk, magunk mögött hagyva a lejtő alját, a törmelékeket, átmászva ezernyi gallyon, letört ágakon, kő- és szikla maradványokon. Semmi más nem lebegett előttem, csak a hegy teteje, ami ezúttal már sokkal erősebben rajzolódott ki, és a lámpák kövér fénye is jócskán a retinámig égett. Oldalvást fekete zászlók terültek el, kidőlve, megtépázva. Az egyik épp a tenyerem alá siklott. - Na néézd már! Mindjárt célba érünk. - rántottam fel a zászlót vigyorogva, meglebegtetve azt egy kicsit Jenny felé, majd hajítottam is arrébb, újabb métereket kaparva magam alá. Lassacskán tisztán kivehető volt a pálya teteje, miután a sík talajra értünk, ahol az imént még lefelé száguldoztunk a deszkákon. Itt már simább volt a talaj, és ezáltal jegesebb is. A lavina jóval arrébb borult ránk, miután letértünk innen. Szóval a pálya sima volt, csak néhol az oldalán történt pusztítás. Megint megcsúsztam, talpam bordázata alatt kitört pár darab megfagyott hótömb, amik után porzott lefelé a lejtő. Tekintetemet hátra vetettem, és már karmokkal vájtam bele a kemény jégpáncélba. Végül ismét Jennyre emeltem acélszín íriszeimet. - Azt hiszem, ezt nem felfelé találták ki... - vontam oldalra ajkaimat, noha azok szélében ott virított egy keserű,de idétlen félvigyor. Aztán megint tovább haladtunk, és egészen addig meg sem álltam, míg végre fel nem értünk... teljesen a tetejére, ahonnan nem rég még elindultunk. Testem megcsuklott, és hasmánt terültem el, az ezúttal már sík, vízszintes talajon. Arcomat átitta a hideg, az ujjaim, az egész kezem elfagyott időközben. Tüdőmből mély lélegzetek szálltak fel, apró felhőkként bukkanva elő ajkaim alól. - Gyere... ide... - nyújtottam felé a kezemet, ha két lábon volt, ha térden, ha fekve, de magamhoz rántottam őt, szorosan átölelve egész testét, amennyiben elfogadta a vörösben izzó ujjaimat. - Soha... többé... nem snowboardozom veled! - kacagtam fel elég ergyán, majdhogynem hangtalanul. Már a torkomban is a fagyhalál uralkodott, így nem is csodálom, hogy hangom csupán elhaló fuvallat volt, semmi más. Még jó pár percig csak öleltem magamhoz Jennyt, olykor finom csókokat hintve ajkára, homlokára, ahol éppen értem őt, míg nem lassan mocorogni kezdtem, elengedve őt. - Menjünk haza... - löktem fel magam alkaromra, majd onnan tovább görbítve hátamat térdre emelkedtem, hogy végül két lábra álljak. Felsegítettem Jennt, majd ha ő is készen volt, úgy a felvonóhoz sétáltam vele. - Remélem, lefele is menni fog... - morogtam magam elé, elvégre, ezeket visszafelé is viszik, szóval... Mindegy, csak menjünk!
Biccentettem egyet, amikor mondta, hogy el fognak múlni, aztán ugyanez volt a válaszom arra is, hogy menjünk arra, amerre én javasoltam. Sajnos nem olyan volt a vérvonalam, hogy még fejlettebb érzékekkel rendelkezzek, mint a többség, de azért azt hiszem, hogy egészen jól el tudtam boldogulni, ha nagyon muszáj volt. Most pedig maradjunk annyiban, hogy nagyon muszáj volt, és ha nem lettem volna majdnem teljesen biztos abban, hogy jó irányt javasoltam, akkor meg sem szólaltam volna inkább. Nem hiányzott, hogy még több bajba keveredjünk, már azokon túl, amikben így is részünk volt ma. Már csak egy forró fürdőre vágytam, és Olen még forróbb ölelésére. Azt hiszem, hogy ez volt az a gondolat, ami képes volt némi plusz erőt belém sulykolni, hogy el tudjak indulni. Sajnos nem sokkal azután, hogy ez megtörtént, rá kellett jönnöm, hogy nem lesz egy leányálom feljutni ezen a meredek lejtőn. Már az elején elkezdtem érezni, hogy le fog teljesen fárasztani. Én is legalább olyan lassan és óvatosan araszoltam, mint a mellettem magát felfelé küzdő férfi, de ez legalább egy kicsit jobb kedvre derített. Már nem a szenvedése, hanem az, hogy itt volt mellettem. Ennek örömére el is mosolyodtam halványan, de éreztem, hogy az arcizmaim csak nagyon lassan engednek a mozgatásnak. Ez már korántsem volt olyan jó, mert ugyan nem dideregtem és nem éreztem azt, hogy mentem megfagyok, de ezek szerint a szervezetem erről egészen másként vélekedett. Jobban belegondolva már tényleg elég régóta idekint voltunk, és engem speciel majdnem kétszer is maga alá temetett a hó. Nem valami nagy élmény, én mondom! - Legközelebb…- kezdtem bele kicsit fújtatva. -… inkább főzök neked valamit… otthon! – jelentettem ki nagy határozottan, és néhány pillanatra meg is álltam inkább a mászásban, hogy némi levegőhöz jussak. Míg néhány másodpercet pihentem, végignéztem a pusztításon, ami a lejövetelünket kísérte. Elég szomorú volt, hogy ennyi fának lett vége ezen az estén, de nem tudtam mit tenni ellene. Egyébként is, lehet, hogy akkor is leszakadt volna a fél hegyoldal, ha nem kiabál Olen, vagy nem jövünk el snowboardozni. A különbség csupán annyi, hogy legalább akkor nem temetett volna el minket a tömeg, és nem kellett volna ismét olyan helyre keverednünk, amiről azt sem tudtuk, hogy hol van. Mire feleszméltem valamelyest, szerencsére már úgy tűnt, hogy megtettük az út nehezebbik részét, és innentől kezdve már nem is volt olyan messze tőlünk a csúcs. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy időközben nekem is feltűntek a szakadt zászlók, és a fények is, melyek végre mutatták az utat valamennyire. Ugyan nem teljesen, de lényegesen jobb volt, mint előtte, mikor a csillagok és a hold gyér fényviszonyain túl nem volt más, ami mutatta volna nekünk, hogy merre menjünk. Ezek szerint azért mégsem olyan rosszak az ösztöneim, igaz? - Igen, látom, de igazán nem bánnám, ha végre már ott tartanánk! – itt megint szusszantam egy kicsit, és csak azután folytattam a felfelé vezető utat. Már tényleg csak annyi lebegett a lelki szemeim előtt, hogy érjünk fel, és aztán a többi már nem is számított jelenleg. Az, hogy hogyan fogunk visszamenni a farkaslakba, vagy ehhez hasonló apróságok számomra már csak részletkérdéssé zsugorodtak. Meg akartam pihenni, sík részen lenni, nem pedig ezen a lejtőn, ami már kitudja, hogy mióta tartott, és mióta kényszerített ki belőlünk olyasfajta erőt és kitartást, amit mostanában nem kellett előzúznom sehonnan. Elszoktam attól, hogy küzdjek az életemért, mióta kiszabadítottak Darrenék a táborból. Azóta biztonságban éreztem magam, és egy kicsit ellustultam. Nem nagyon, csak egy kicsit, aminek az eredményét most éreztem csak meg igazán. - Látod, pedig mi akartunk még felfelé jönni az elején. Megkaptuk… - én is keserű mosolyra húztam az ajakimat. Nem örültem különösebben annak, hogy ezúttal a viccelődésünk meg is valósult, de azt hiszem, hogy nem lett volna túl sok beleszólásom a dolgok menetébe egyébként sem. Közben újabb küzdelemmel teli percek következtek, de a célegyenesben voltunk, és nem most akartam feladni. Nem kellett volna ennyire elfáradnom ilyen kis túrától, de azt hiszem, hogy a ma esti események egy kicsit soknak bizonyultak most még nekem is. Ettől nem éreztem magam rosszul egyetlen pillanatig sem, ami azt illeti. Úgy láttam, hogy nem csak én, hanem Oli sincs most a toppon. Ennek volt ékes bizonyítéka az is, hogy egyből elterült, amin halkan felnevettem a hegy tetejére érve. Én a térdeimre rogytam le, legalábbis egészen addig, míg felém nem nyújtotta a kezét, hogy magához húzzon. Eszembe sem jutott, hogy akár tiltakozhatnék is, szinte egyből odagördültem mellé, úgy bújva hozzá, hogy egy centi se legyen köztünk. - Teljesen megfagytak a kezeid… - suttogtam aggodalmasan, magamhoz húzva az említett testrészét, hátha valamelyest felmelegíthetem. – Akkor jó, mert én sem szándékozok veled! – én is legalább olyan halkan nevettem fel, mint ő, miközben ujjaim megint az arcára simultak, és mélyen belenéztem a szemeibe. – Ugye nálam alszol? – kérdeztem mintegy mellékesen, ha már az otthont emlegette. Én a magam részéről csak felültem, miután ő feltápászkodott, és hagytam, hogy felrángasson engem is a földről. Fáradtnak és nagyon kimerültnek éreztem magamat most ahhoz, hogy bármihez is kedvem legyen egy fürdésen kívül, amit a nagy kádamban óhajtottam megvalósítani, méghozzá vele! - Biztos, hogy menni fog, inkább az a kérdés, hogy hogyan vezetek vissza anélkül, hogy ne fejeljem meg a kormányt – igazából csak viccnek szántam, amit egy mosollyal a tudtára is hoztam, miközben beszálltam a felvonóba. Megvártam, míg ő is hasonlóképpen tesz, aztán ezúttal én voltam az, aki megnyomta a megfelelő gombokat. Nagyon nyögvenyelősen bár, de végül megindultunk, ami azt jelentette, hogy már nem teljesen reménytelen a helyzetünk. Csupán néhány perc lesz, és már lent is leszünk. – Szerinted lesz valami a hűtőben? – kérdeztem kíváncsian, egész testemmel nekidőlve Olinak. – Mármint a közös konyhában, mert nálam nincs semmi… - húztam el kicsit kelletlenül a számat, ezzel is jelezve a nemtetszésemet. Főznöm kellett volna valamit…
Felértünk... Innentől kezdve pedig már semmi se számított, csak hogy mindketten itt vagyunk, együtt, életben... Noha, ez utóbbi tán egyértelmű, mégis ez még a hozzánk hasonlóknak is meredek este lett volna. Miként elfeküdtem, és magamhoz húztam, tudtam, hogy minden rendben van, hogy minden ami volt, elmúlt. Biztonságban tudhattam magunkat. A kezeimet illetően csak elmosolyodtam, gyengén ugyan, de ennél több jelenleg nem telt tőlem. Nem miatta, hanem mert abszolút nem éreztem már az arcomat. Hagytam, hogy valamennyire melegíteni próbálja az elfagyott ujjaimat, a kérdésére, és lágy érintésére pedig én is éppúgy megkerestem íriszei fényét, miként ő az enyémet. - Nálad... - suttogtam csupán, ismét felengedve egy halovány mosolyt vonásaimra. Nem vágytam semmi másra, csak hogy végre melegben legyünk, együtt... Összebújva terüljünk el az ágyon, és merüljünk álomba. Iszonyatosan fáradt voltam, de még nem engedhettem, hogy ez magával ragadjon. Így hát mihamarabb igyekeztem felállni, és Jennyt felsegítve elbotladozni a felvonóhoz. Mihelyst megérkeztünk be is szálltunk, talpunk alatt pedig megingott az egész tákolmány. Nem számított... - Szerintem félálomba is hazavezetnél. - ezúttal már szélesebb vigyornak sikerült felmásznia az arcomra. Nem féltem tőle, hogy ne sikerülne haza érnünk, és bár értettem, hogy viccnek szánta, néha egy-két elejtett, felületes bók nem árt meg senkinek. Ahogy hozzám dőlt, úgy egyik karom finoman átölelte őt, arcomat pedig homlokához simítottam. Csak a tájat néztem, elmerengve, jobban mondva: elbambulva. - Valami biztosan lesz. De ha más nem, nálam van valami szendvicsnek való. - legalábbis úgy rémlik. Mindenesetre én magam is elhúztam a számat, kissé kelletlenül, hiszen azzal én se számoltam, hogy már nem lesz időnk még csak pizzát se rendelni. A továbbiakban már nem szóltam, csak hallgattam a felvonó zajos csörömpölését a fejünk fölött, ahogy a vasdrótot "szaggatta", Jennynek szívdobbanásait, lélegzetének megfáradt hangjait. Nem tudom mennyi időbe telt, mire végre leértünk, és lassú, tompa léptekkel magunk mögött hagytuk a snowboard pályát, és annak minden kellékét. A kocsihoz érve megvártam míg Jenn beül, majd én magam is bevágódtam az anyós ülésre, elpillantva hegy teteje felé... - Ha gondolod, vezethetek én is. - vezettem rá vissza szürkés íriszeimet, és amennyiben elfogadta a felajánlásomat, helyet cseréltem vele, ha nem, akkor maradtam a hátsómon. Lényegében mindegy is volt, mert vagy így, vagy úgy, de rövid időn belül meg is érkeztünk a farkaslakhoz. Fáradtan, és eléggé koordinálatlanul szálltam ki, tenyereimet végig húzva arcomon, gerincemet meg-meg roppantva itt-ott. Ha pedig megindultunk befelé, úgy magamhoz öleltem Jennyt, és vele együtt haladtam a lakása felé. Nem érdekelt, hogy ki lát, vagy ki nem... egy ilyen nap után az isten se választ le róla, nem hogy néhány hegyi bolhás...
// Köszönöm a játékot *-* És bocsánat a kissé összecsapott záróért.. //
Örültem neki, mikor mondta, hogy nálam alszik. Igazából már természetesnek vettem, és csak úgy reflexszerűen kérdeztem meg, de fogalmam sincs, hogy mit mondtam volna, ha esetleg nemleges választ kapok. Valószínűleg szépen megsértődtem volna annak rendje és módja szerint. Még ha azt is mondtam volna, hogy nincs semmi baj, egyértelmű lett volna, hogy vérig vagyok sértve. Nem lehet emiatt hibáztatni engem szerintem, hiszen nőből vagyok. A nők sokszor magukon sem igazodnak ki, és ez alól én sem vagyok kivétel. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, miközben álló helyzetbe küzdöttük magunkat mind a ketten. Másra sem vágytam ezek után, csak végre hazaérjünk, vagy legalább meglássam az autót, ami már azt jelentette volna, hogy nincs messze a cél. Addig azonban még le kellett jutnunk a felvonóval, amit ezúttal én kezeltem, méghozzá viszonylag gyorsan, a fáradtságom ellenére is. - Igen, az lehet, de most ketten vagyunk, és ha mégsem… - nem fejeztem be a mondatot. Nem kockáztattam volna meg, hogy esetleg valami baja essen neki is. Hogy félteném őt? Még szép! Ha nem is vallom be, attól még a viselkedésem szerintem elég árulkodó ezzel a dologgal kapcsolatban. Igen, igaz, hogy egy ideig még magamnak is nehéz volt beismernem, hogy őszinte és komolyabb érzéseket táplálok iránta, mint ahogyan először hittem, de legalább én már tudtam. Ő meg majd megtudja akkor, ha én elérkezettnek látom rá az időt. Egyelőre még a ma esti vallomásából sem tudtam igazán következtetni, hogy mit is érez irántam, addig pedig nem akartam elrontani a jelenlegi nagyszerű helyzetet, kapcsolatot, nevezzük bárminek. - Jó… - dünnyögtem magam elé halkan, magamba szívva illatának megnyugtató aromáját. – Akkor, ha más nem, átmegyünk hozzád! – döntöttem végül, bár hangon nem volt olyan határozott, mint azt szerettem volna. Inkább csak szorosabban fontam köré a két karomat, hogy tudjam, tényleg itt van, és egyikünknek sincs komolyabb baja. Még mindig nehezemre esett elhinnem, hogy mindaz, amit az előbbi egy-másfél – vagy kitudja, hogy hány – órában átéltünk, az valóban pont velünk történt meg. Vagy nagyon pechesek vagyunk mind a ketten, vagy egyszerűen csak összeesküdtek ellenünk a természet erői. Igazából egyik variáció sem nyerte el a tetszésemet különösebben, de az élet nem kívánságműsor, ugye? Amikor aztán végre-valahára ténylegesen is leértünk, és kint tudhattuk magunkat a pályáról, szinte megrohamoztam a kocsit. A zsebemből előbányásztam nagy nehezen a kulcsokat, és megnyomtam a riasztót, hogy a zárak kinyíljanak. Megfáradtan huppantam be a vezetőülésre, és már éppen indítottam volna be a motort, amikor Olen megszólalt mellettem. Mintha évek teltek volna el, annyi időbe telt, hogy oldalra fordítsam a fejemet, és ránézhessek. - Az nagyon jó lenne, mert legalább te biztos, hogy nem fogsz elaludni – legalábbis reméltem, ha már átadtam neki a lehetőséget. – Ezt a kocsit rajtam kívül senki más nem szokta vezetni, úgyhogy úgy bánj vele! – figyelmeztetően böktem felé, bár szavaimban érezhető volt a játékos él. Végül kikászálódtam, és megkerültem a kocsit, hogy átüljek az anyósülésre, ahol elég volt egy percet eltöltenem, és a szemhéjaim már le is csukódtak, mintha ólomsúly nehezedett volna rájuk. Halkan szuszogtam, amíg vissza nem értünk a Farkaslakhoz, és csak akkor néztem fel bágyadtan, amikor érzékeltem, hogy megállt a kocsi. Úgy szálltam – sőt, inkább folytam – ki, mint akit nyúzni készülnek éppen. Ezért is örültem annyira, mikor megéreztem magam mellett Olent, és az erős testét. Hiába volt fáradt ő is, azért számomra mégiscsak egy biztos pontot jelentett most, amibe úgy kapaszkodtam, mintha az utolsó szalmaszál lenne. Karommal átfogtam a derekánál, arcomat a vállához simítottam, és küldtem felé egy fáradt mosolyt, míg megmásztuk a végtelennek tűnő lépcsőket. Valahogy nem volt hangulatom most ehhez, szerintem teljesen érthető. Miért nincs itt egy lift?
Nolan & Dana (Sípálya híján itt, de IC a sípályáknál.)
El se hiszem, hogy végre kicsit sikerült kiszabadulnom a falka kötelékéből - még ha minimálisan is, hiszen kísérőm most is akad, mint a legtöbb esetben - és a magam ura lehetek, ha csak pár órára is. A szakdolgozat írása és a rendszeres, kemény edzések közepette nem olyan egyszerű ez. Még jó, hogy (az egyébként vadonat új) síruházatom jótékonyan rejti a testemet borító kék-zöld foltokat. Azt hinnék vernek! - És nem is állnának ezzel a feltételezéssel olyan messze a valóságtól.
Épp a hajamat gumizom össze lófarokba a sílécek mellett állva, mikor ismerős alakot vélek felfedezni az elhaladók között. Nem úgy tűnik, mint aki igazán otthonosan mozogna a síléces-snowboardos társaságban, mégis... évtizedek óta a város része - legalábbis én gyerekkoromból még emlékszem rá, s most már azt is tudom, miért változott olyan keveset a fizimiskája (mondhatni, szinte semmit) mióta utoljára láttam. - Mr. Dixon! - kiáltok oda, hátha meghallja, s ha igen, akkor némi diáklányos zavarral még integetek is felé jelzés értékűen: én voltam az, aki a nevét kiáltotta.
Mióta ajándékba kaptam a születésnapomra egy bérletet a sípályára, jó ideig csak tologattam azt a papírdarabkát a polcomon. Hiába nézegettem, forgatgattam ujjaim között a síelésre feljogosító irományt, nem jött hozzá se kedv, se ihlet, hogy kipróbáljam a téli sportok ezen művészetét. Végül, a többiek élménybeszámolóját és némi noszogatást hallva úgy döntöttem, nem leszek nyuszi, senki ne mutogasson rám ujjal, hogy én vagyok az egyetlen farkas a falkán belül, aki még egyszer sem húzott lécet a lábára. Korábban kikérve néhány tapasztalt síelő barátom véleményét, tanácsaik alapján választottam magamnak sí ruházatot a kölcsönzőből, meleg, bélelt és vízhatlan kantáros nadrágot – kéket, fekete díszítéssel – hozzá tartozó, meleg kabátot, sapkát, kesztyűket és egy zöld-kék díszítésű , kissé már ütött-kopott használt lécet. Kiválasztva egy viszonylag nyugisabb napot, el is indultam, felszerelésemmel a hónom alatt, nehézkesen lépkedve a speciális cipőkben, figyelve a síelőket , azon gondolkodva, hogy mégis mi a fenét csinálok én a pályán. Sosem voltam túl sportos alkat, ami nem jelenti azt, hogy nem mozogtam és nem tornáztam, de a téli sportokat a lehető legjobban elkerültem. Ezúttal mégis lécekkel a kezemben haladtam előrébb, s nagy nehezen még arra is rávettem magam, hogy felcsatoljam lábamra a nyaktöréshez alkalmas eszközöket. Jó ideig bajlódtam a cipőkkel, míg sikerült ráerősítenem a léceket, majd bénázva támaszkodtam fel botjaimra, hogy kiegyenesedjek és kipróbáljam a síelés örömét. Eléggé csúszott, ezért óvatosan, bénázva tologattam előrébb egyik lábamat a másik után, és erőteljesen koncentráltam a feladatra. Talán ezért lehetett, hogy későn figyeltem fel nevem kántálására, s mikor felemeltem a fejemet, egy ismerős arcot pillantottam meg. Integetése még inkább feltűnt, s néhány pillanaton belül fel is ismertem benne Dana Bergert. Te jó ég, milyen rég nem láttam azt a lányt. Gondolataimban előidéztem magam előtt diáklányos báját, aztán arra kellett rádöbbennem, hogy már nem is olyan kislány, mint amikor legutóbb találkoztunk. Meg is indultam felé, ügyetlenül csúszkáltam a léccel, mire sikerült odaérnem mellé. - Helló szia. – Közelebb érve azonnal megéreztem benne a fenevad jelenlétét, így arcomon a mosoly némiképp halványodott. Nem azért, mert bárkivel is ellenséges lettem volna, ezúttal meg pláne nem lehetett rá okom, hisz a falkák egyesültek és ezt el kellett fogadnom. Csak nehéz volt hozzászoknom, az meg még inkább meglepett, hogy a leányzó is farkassá vált. - Szervusz Dana , már vagy ezer éve nem láttalak. Igazán ..jól nézel ki. – Nem tagadhattam, a fiatal lány nőiesebb volt, mint valaha, legalábbis ami az arcvonásait illeti. A sí ruha sajnos sok mindent takart. Kettős érzések kavarogtak bennem, egyrészt jó volt újra látni egykori magán tanítványomat, másrészt azonban nem tudtam, hogyan is közelítsem meg Őt a beszélgetésben. Túl sok minden változott és amiket korábban titkolnom kellett előtte,az valószínűleg mostanra nyilvánvalóvá vált számára. - Hogy vagy Dana? És mi járatban erre?-
A bájos ügyetlenkedés láttán visszafogott, bujkáló mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. Eszem ágában sincs kinevetnem az idősebbet, de hogy nem lécre született - vagy nem sűrűn állt még rajta - az szembeszökően nyilvánvaló. - Nos, az érzés kölcsönös, bár ami magát illeti... mintha tegnap lett volna. Nem sokat változott. - Ejtettem meg egy udvarias, kedves mosolyt felé, ugyanakkor a magázás valahogy furán hatott - ugyanezen okból kifolyólag. Hiszen alig tűnt pár évvel idősebbnek nálam a másik! Még emlékszem, tiniként állandóan sugdolóztunk róla a barátnőimmel, ha felbukkant a folyosón vagy valamelyik órán. Marianne teljesen bele volt zúgva, állandóan szekáltuk vele a csajt, de persze nem volt bátorsága sose kezdeményezni szegénynek. Gyerekek voltunk, de nagyon. - Nos, ha arra érti, hogy mi történt az elmúlt közel tíz évben, akkor azt kell mondjam, köszönöm, jól. Ha minden igaz, nyáron lediplomázok és befejezem végre a fősulit. Viszont ha erre az egész... farkas dologra gondol... - Lehalkul ösztönösen a hangom, mintha attól tartanék, valaki meghall bennünket. - Akkor pedig már jól. Kellett ez a másfél év, hogy megbarátkozzak az új helyzettel, de gondolom nem kell ezt önnek részleteznem, hiszen ismeri. Egyébként csak párat csúszni jöttem, kiélvezve a szezon végét, hogy még akadnak turisták is a Síparadicsomban. És maga? - firtatom, bár azt sejtem, hogy nem osztállyal jött ki, elvégre akkor minden második megszólalással őt keresnék, illetve lehet, egy-két irigy pillantást is kapnék a diáklányok felől.
Cigarettám vége vörösen izzik fel, ahogy újra beleszívok, mélyre nyelve a füstöt. Nem érkeztem sokkal hamarabb, mint, amit megbeszéltünk Yeevel. Ez alkalommal a lábaimon jöttem, pontosabban ameddig tudtam, addig motorral – igen, még mindig nem zavar, hogy repkednek a mínuszok, szeretek azzal közlekedni és pont – utána viszont nem szarakodtam a felvonóval, azt használják csak az emberek. Természetesen úgy jöttem, hogy senkinek ne tűnjek fel, épp elég időm volt már azt gyakorolgatni, hogy ennyi évszázaddal a hátam mögött, megoldjam a dolgot. Pajzsom most teljesen zár, nem érdekel a többi farkas, aki erre lézeng és azt se akarom, hogy én érdekeljem őket különösebben. Még nincs itt annak az ideje, hogy akár bármennyire is felhívjam magamra a figyelmet. Kicsit megváltoztattam a mai kis programunkat, abból a szempontból, hogy szereztem egy két személyes bob szánkót, azt hiszem ezzel sokkal szórakoztatóbb lesz a tervezett móka, semmint a snowboard deszkával vagy a sílécekkel lett volna. A pálya egy olyan részét néztem ki, amit ma nem igazán használ más. Mikor meglátom Yee alakját a távolban, egy lusta és apró, de annál őszintébb mosoly görbe szeli ketté az egyébként gyakran savanyúnak tűnő képemet. Minden vértestvérem fontos nekem és mindegyikkel megvan egyfajta viszonyunk és kapcsolatunk, de ezzel a nősténnyel kicsit más a helyzet. Az én szemszögemből legalábbis. Vele összefűz valami más is, aminek az emlékét évszázados távlatokból is jól őrzöm és kellemes érzés tölt el tőle. Ez a test pedig, amit most használ emlékeztet valakire – hasonmásnak nem mondanám, de azért látok bennük egyezéseket – akire szívesen gondolok vissza. Nem osztottam ezt meg vele – valószínűleg soha nem is fogom – és pláne nem fogom hangoztatni, hogy számomra Yee több okból is kedvesebb, mint a többiek. Ettől persze azért nem leszek vagy lettem érzelgősebb vagy olyan, mint Kila – na még csak az kéne! – elég ha magamban könyvelem el a vele kapcsolatos gondolataimat. Szívok még egy utolsót a cigarettámból, aztán a csizmám talpán nyomom el a csikket és hajítom az egyik szemetesbe, majd oda intek neki, bár szerintem már ő is régen kiszúrt. - Változtattam a terven, ha nem baj. – mondom neki köszönésképpen vagy éppen helyett – szerintem az oda integetéssel már letudtuk a „szia”-t, aztán elvigyorodok kajánul és szélesen, majd a mellettem heverő bob szánkóra intek. Szerintem ez jobb szórakozást ígér, mintha csak simán síelnénk vagy ilyesmi. - Te ülsz előre, én irányítok. – még szép, remélem, hogy ez egyébként sem volt kétséges. Jah, tudom, illendőbb lett volna megkérdezni, hogy ő, hogyan is szeretné – vagy, hogy benne van-e egyáltalán – de azt hiszem neki végképp nem kell bemutatkoznom, hogy milyen is vagyok, pontosan tudja magától is.
Örömmel és mosolyogva baktattam fel a hegyre, jobban mondva élveztem a kilátást a felvonóból. Még úgysem próbáltam ki, pedig már lassan egy éve itt vagyunk! Te jó ég, annyira hihetetlen. És az alatt az egy év alatt mennyi, de mennyi mindent történt, bele sem merek gondolni. Így inkább nem is teszem, csupán a kilátásra koncentrálok, ami ezúttal is teljes mértékben lenyűgöz. Amint meglátom Tipit, még szélesebb lesz a mosolyom, mindig örülök, ha vele lehetek. Vele kicsit elengedhetem magamat, itt nincsenek kötelességek és habár azért élek, hogy segítsek másokon és a barátaim mellett álljak a vészterhes időkben is, néha nekem is kell egy kis szórakozás. Egy kis lazulás, amikor nem kell semmivel sem foglalkoznom. Amikor egy egészen picit önző lehet és gondolhatok magamra, arra, hogy jól érezzem magam és letegyem azt a rengeteg terhet, amik a vállamat nyomják. Nos, amikor Tipivel vagyok, szinte mindig ez az eset áll fent és egyáltalán nem érzem már magam rosszul amiatt, mert magamra is gondolok néha napján. - Szia! - Habár az előbb integettünk egymásnak, egy ilyet nem tudok kihagyni. Mosolyogva lépek közelebb, hogy átöleljem és puszival üdvözöljem, azt hiszem van olyan jó a kapcsolatunk, hogy egy ilyet megengedjek magunknak. - Dehogy baj! - legyintek, amikor meglátom azt a kétszemélyes szánkót. Vagy bob? Fene tudja, hogyan nevezik manapság az ilyesmit. - Sőt, én csak örülök. Hiszen te is láttad, hogy mennyit szerencsétlenkedtem a múltkor - nevetek fel halkan és röviden - A sí nem az én sportom - szűröm le a következtetést, amit mondjuk múltkor már megtettem, de sebaj, én csak örülök, ha ma nem kell ismét bolondot csinálnom magamból. Látom Tipi felkészült, direkt olyan helyet nézett ki, ahol kevesen lézengenek. Teljesen jó. - Igenis, főnök! - biccentek felé, továbbra is mosolyogva. Bizony, vannak olyan helyzetek, amikor én magam is viccesre veszem a figurát, tűnjön bármennyire is furcsának a dolog. Azért van humorérzékem. Legalábbis remélem. Bepattanok hát ebbe a micsodába, előre, aztán megvárom, míg Tipi is csatlakozik. Persze kapaszkodom ám erősen, mert ilyet még életemben nem csináltam, ez lesz az első alkalom. - Te csináltál már ilyet? - kérdezem azért még meg, mielőtt elindulunk, legalább a tudat legyen meg. Akkor is, ha nemleges lesz a válasz, mert akkor előre felkészülök lelkiekben. A válasza mit sem módosít az elhatározásomon, én innen már ki nem szállok, szóval indulhatunk. Természetes élvezem, sőt, amint elindulunk és siklunk lefelé, eleinte kétségbeesetten kapaszkodom Tipi lábába, vagy éppen, amibe tudok, aztán elengedem magam és habár eleinte halkan, de aztán egyre hangosabban kiáltok fel egy-egy bukkanón való átsikláskor. Míg eleinte ezek félelemmel teli kiáltások voltak, most már inkább érződik bennük az öröm és a felszabadultság. Amint leértünk, máris teszem fel a kérdésemet. - Ugye megyünk még? - egészen fellelkesültem, ez mondjuk szerintem látszódik is rajtam, de ez a jó, nem? Hogyha elindulunk felfelé, végre van idő beszélgetni is, így felteszem a kérdésemet. - Mesélt valamit! Történt valami érdekes az elmúlt pár hétben?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ölelését viszonozom és még a puszi is jól esik tőle. Azt hiszem ő az egyetlen, akivel az ilyen üdvözlés belefér és még csak kellemetlenül sem érzem magam tőle. Igazából nagyon is természetesnek tűnik és kellemes melegséggel tölt el. - Reméltem, hogy ezt mondod. – jó persze, tudom, hogy meg is vétózhatta volna a bob-szánkózást, de örülök, hogy bevállalja a dolgot. Szerintem kifejezetten jól fogunk szórakozni. - Ugyan. Kis gyakorlással bárkin túl tennél. – vonok vállat, de a szavaim őszintén és fél vigyor még az ajkaim sarkába is befészkeli magát. Farkas ő is, ügyesebb az embereknél, véleményem szerint a síbe is simán belejönne. - És ha végül megjön hozzá kedved, tudod hol találsz. – a félvigyorból teljes lesz. Bármikor szívesen síelek vele és hát nem mondom, hogy nem nézegetem a csinos kis hátsóját, amikor esetleg orra bukik a hóban. Most mi van?! Nyolcszázon túl is egészséges hím vagyok, és van, amin az eltelt évek sem változtatnak semmit. Ami szép, azt igenis szívesen nézegetem. - Na akkor csüccs be drágám. – ha elfogadja, akkor felé nyújtom a kezem és besegítem, utána pedig én is beülök, mögé. Amikor meghallom a kérdését, előre hajolok a bal füléhez és sokkal halkabban szólalok meg. - Nem is egyszer. – tudom, hogy a szavaimból is kihallatszik az izgatott vigyorgásom, ami annak köszönhető, hogy baromira várom már a lecsúszást. Minden olyan sportot, szerkezetet/gépet, eszközt stb. imádok, aminek a sebességhez van köze. Akkor is, ha ezek egyike sem gyorsabb valójában nálam. De ez nem számít, nem is ez a lényeg, hanem az élmény, amit nyújtanak. Annál jobb dolog, pedig kevés van a világon. - Ezek szerint te még nem… hát örülök, hogy velem lesz az első alkalom… – suttogom a fülébe, leheletem végigcirógatja a bőrét. Nem bírtam kihagyni, hogy ne szemtelenkedjek egy kicsit, nem is én lennék, ha olykor – na jó mindig – nem engednék meg magamnak többet annál, mint amennyit illene. Elhajolok tőle hátra, belekapaszkodok a szánkó két oldalán a fogantyúkba, amivel a szánkót irányítani lehet. - Felkészültél? – kis részben valódi kérdés ez, sokkal inkább költői, mert ahogy kimondom a szavakat, már mozgásba is hozom a szerkezetet, elég csupán lendületet vennem és a saját testemmel adom meg neki a „lökést”, hogy rábírjam az indulásra. A kezdeti lassú indulás nagyon hamar begyorsul. Amikor Yee a lábaimba kapaszkodik meg erősen, lejjebb eresztem a pajzsom annyira, hogy körülvegyem őt a biztonság érzésével, amit felé sugárzok. Akár egy óvó burok, úgy igyekszem metafizikailag körbevenni, szeretném, ha elengedné és jól érezné magát. A képemre felragad egy felszabadult vigyor, én baromira élvezem a lefelé siklást. Szándékosan veszek célba néhány buckát, hogy az megdobjon bennünket és így elemelkedjünk a pályát borító jeges hótól. Örülök, hogy lassan Yee is felszabadul, hallom és érzem is, hogy felenged és élvezi a lefelé siklást. Ahogy a pálya vége felé közeledünk, úgy lassítok a szánnal, majd végül megállunk. - Ahányszor csak akarod. Egésznap ráérek. – tőlem még éjjel is maradhatunk, akár a tilosban is, mert azt hiszem nem 0-24 órában van nyitva a pálya. Ami mondjuk nekem nem jelent akadályt. Belekapaszkodok a szán húzószárába és elindulok a nőstény mellett baktatva vissza felfelé. - Semmi olyan, amivel most leterhelnélek. Ez a nap legyen a gondoktól mentes! – valójában elég sok minden történt velem, de egyik sem olyasmi, amivel egyfelől le akarnám őt terhelni, másfelől pedig én aztán végképp nem vagyok lelkizős típus, az valahogy sosem ment. - Amúgy találkoztam két leszármazottammal is, Tria és Annakpok pedig… tudod milyenek. – jókedvűen vonom meg a vállam. Örülök, hogy beköltöztem hozzájuk, nekem is jó érzés a többiek közelében lenni. - És veled? Mesélj inkább te. – szívesen meghallgatom, de ezt szerintem tudja magától is. Ha/Amíg mesél, mellette sétálok a hóban, valamivel később pedig elkapom a kezét és magammal húzom.
- Gyere. – kioldalazok a pálya szélére, olyan részre, ahol még kevesebben lézengenek. Körülnézek, majd Yee felé fordulok, képemen pedig egy csibészes mosoly villan fel, íriszeimben pedig fellobban az a fajta fény, ami arról árulkodik, készülök valamire. Teszek egy kísérletet arra, hogy felkapjam a nőstényt – tulajdonképpen úgy, hogy a vállamra hajoljon – hacsak nem tesz ellene valamit. Ha bejön a dolog, akkor fél kézzel tartom őt, másik kezemben még a szán szára és felfelé kezdek futni. - Kapaszkodj! – bár fogom annyira, hogy ne essen le. Azért annyira nem futok gyorsan, hogyha esetleg valaki felénk pillantana, akkor valami eddig sosem látottat lásson. Emberi gyorsaságnál maradok, egy nagyon is edzett emberre hajazó kiállással és a nősténnyel a vállamon rohanok felfelé a pálya szélén. Arról volt szó, hogy szórakozunk és remélem, hogy eme kis akciómat ő sem bánja majd. Ha igen, akkor természetesen le fogom pakolni, de ha nem, akkor egészen a kiindulópontig viszem fel és csak ott teszem le. - Jöhet a következő menet? – ó igen, megint pimaszkodok, mert a kérdés ugyan lehetne ártatlan is, de az én számból nincs ami ártatlanul hangozna. Főleg akkor nem, ha a szavaknak lehet más értelmük is. Amennyiben benne van Yee is a következő körben, megint felé nyújtom a kezem és ha engedi, akkor a szánba segítem, én pedig ismét mögé ülök. - Az ez utáni lesiklásnál te irányítasz majd. – nevetem el magam, persze ez sem kötelező, a hangsúlyom is jelzi, hogy csak abban az esetben, ha ő is szeretné. Megint elindulunk lefelé, majd a pálya vége előtt az egyik nagyobb bucka után a szánt nagyjából keresztbe irányítom, hogy lassítson valamennyire, hogy meg tudjon állni. Ami sikerül is, de a vége persze az, hogy megállás előtt megbillen, kiborítva ezzel minket magából. Szerencsére itt már nincs lejtő, hogy nagyon elguruljunk, de azért sikerül úgy megérkezni, hogy Yee fölébe kerekedjek. - Jól vagy? – aggódva kérdezem meg tőle és ha nincs semmi baja, akkor belőlem ezen a ponton robban ki egy jól eső nevetés.
//Tudom, eléggé meglendítettem a történést (megszaladtak az ujjaim:') ), igyekeztem feltételesben írni mindent, ha valami nem tetszik, vagy nem oké, akkor nyugodtan írd másként, mindenképpen alkalmazkodok ^^ //
- Ugyan! - legyintek - Még a végén elbízom magam - forgatom meg a szemeimet, ajkaimon mosoly ül, csak viccelek, ilyen valószínűleg velem nem fog megtörténni. Legalábbis nagyon remélem. Oké, hogy farkas vagyok és alapjáraton ügyesebb az embereknél, de akkor sem hiszem, hogy ez lenne az én sportom. - Amúgy sem hiszem, hogy rajtad túltehetnék - még szélesebb lesz a mosoly és habár viccnek szánom a dolgot, azért valamilyen szinten komolyan is gondolom. Játékoson lököm meg kicsit a vállammal, hogy aztán pattanjak is befele a szánba. A kérdésemre kapott válasz megnyugtat, hiszem mégiscsak jobb úgy, hogy ő már valamennyire tapasztalt ebben az egészben. - Héj! - megjátszott felháborodással csattanok fel, mert tudom, hogy csak az agyam húzza - Ne szemtelenkedj! - fordulok kissé hátra, hogy rá tudjak nézni, ajkaimon mosoly ül, ami azt jelzi, hogy nem vettem ám komolyan a dolgot. Ő a Testvérem, régebben is rengeteget pimaszkodott, manapság is gyakran előfordul, meg sem lepődöm már az ilyesmin. - Fel bizony! - jelentem ki határozottan, bár nem igazán érdekli a válaszom, mert amikor szavaim elhagyják ajkaimat, már mozgásban vagyunk. Lassan indulunk, de a tempó hamar felgyorsul, érzem máris Tipi energiáit és a biztonságot, amit felém sugároz. Jól esik a törődés, el kell ismerjem. Kis idő múltán sikerül elengednem magam és egyre inkább élvezem a dolgot, sikkantások hagyják el ajkaimat, amikor egy-egy bucka megdob bennünket. Belelkesedek és amint megállunk, máris kérném a következő kört, hiszen amennyire ódzkodtam ettől az egésztől az elején, most már annyira tetszik és mennék még jó pár kört. - Nagyszerű! - csapom össze kesztyűs kezeimet, majd elindulok Tipi után vissza, felfelé. Egy darabig még egészen biztosan nem fogom megunni ezt a dolgot és habár az egész napos csúszkálás lehet, hogy sok lenne, még egy jó darabig egészen biztosan maradhatunk. - Igen, tudom - mosolyodom el magam is, ebbe nem kívánkozom mélyebben belemászni - És milyenek a leszármazottaid? - kíváncsi vagyok, milyennek látja őket, számomra mindig külön öröm leszármazottakkal találkozni, főleg, hogy nincsenek túl sokan errefelé. - Képzeld, én is találkoztam leszármazottakkal. Nincsenek errefelé túl sokan, így mindig külön öröm, ha összefutok eggyel. Arról nem is beszélve, hogy Annabelle nagyon ügyesen fejlődik és tényleg igazán büszke vagyok rá - mosolyodom el lágyan, ahogyan a nőstényről beszélek. Meséltem már Tipinek arról, hogy átharaptam egy falkabélit, hiszen ennek kapcsán került szóba az is, hogy összefutottam Mr. de Lucával és hogy a vérvonalának feje iránt érdeklődött. Megyek én utána, persze, miért ne mennék? Ám amikor felkap, újabb sikkantás hagyja el ajkaimat. Először azt hiszem, hogy csupán bele szeretett volna dobni egy nagyobb hókupacba, ám a helyzet teljesen más. Kapaszkodom a hátába, felgyűrődik a kabát anyaga. - Van amúgy két szép lábam, tudok járni magamtól is. Nyilván feltűnt neki, hiszen eddig is a saját lábamon mászkáltam. Halk nevetés bukik ki belőlem, én jól érzem magam, nem bánom a kis akcióját, noha picit kellemetlenül érzem magam a szinte égnek meredő fenekem miatt, de sebaj, egyszer kibírom. - Igen, jöhet! - válaszolok szinte azonnal. Úgy ítélem meg, hogy jobb, ha inkább nem is reagálok a pimaszkodására, nem kell, felesleges, hiszen bármit is mondanék, úgyis csinálná tovább. Inkább úgy teszek, mintha nem is igazán érdekelne a mondat kétértelműsége. Engedem, hogy segítsen a számba való beülésnél, majd ismét kényelmesen elhelyezkedem, hogy indulhassunk. - Hú, az jó lesz! - izgatottan dörzsölöm össze kicsit a tenyereimet, mielőtt ismét fogást keresnék. Persze, hogy várom, hogy én magam vezethessem a szánt, biztosan baromi jó buli. Bár remélem nem leszek olyan béna, hogy már az első adandó alkalommal felboruljunk. Csak nem lehet olyan nehéz irányítani, hiszen Tipinek is olyan könnyen megy! Még jobban élvezem ezt a lesiklást, mint az előzőt, csak azért várom a végét, hogy mielőbb jöhessen a következő, amikor én irányíthatok majd. Lassítunk, ám ezúttal nem mindegy úgy alakul, ahogyan kellene, a szán megbillen, mi meg borulunk, gurulva egy keveset a hóban és minő meglepetés, Tipi fölöttem köt ki. - Persze! - mondom mosolyogva, majd belőlem is kibukik egy jóízű nevetés. Elpirulok, mert hiába a Testvérem, az előbbi kétértelmű, pimasz megjegyzések után egy cseppet feszengek a helyzet miatt. Amint lemászik rólam, máris tápászkodom fel, hogy aztán lesöpörve ruhámról a havat pillantsak a hím felé. - Na, most már jöhetek?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Szerintem bármiben bármikor elbízhatná magát, de ez már csak az én véleményem. Már elmondtam neki, hogy mit gondolok erről, bizonygatni meg nem fogom. Na igen, továbbra sem a lelki érzékenységem az, ami jellemezne. Arra, hogy rajtam nem tenne túl saját bevallása szerint, csak egy csibészes kis vigyor ül meg az ajkaim sarkában. Nem hiszem, hogy külön kommentálnom kellene a dolgot. Játékosan meglök, én meg jót somolygok az egészen. - Azért szívesen gyakorlok veled bármikor. Bármit. – nem bírom ki, egyszerűen nem megy. Tudom, hogy nem kéne húznom, az agyát, de nem én lennék, ha nem tenném. Egyszerűen muszáj. Mikor hátrafordul, akkor nagy és széles vigyorral ajándékozom meg őt. Örülök, hogy nem veszi magára a dolgot. Aztán elindulunk. A lefelé siklás elsőre nagyon jól megy és vidulok attól, hogy a nőstény is jópofa szórakozásnak ítéli a programot. Gondolatban vállon veregetem magam, amiért ezt sikerült kitalálnom. Egyébként is jövök neki egyel a múltkori után. Az a minimum, hogy elhívtam kikapcsolódni. Sokkal tartozom neki, akkor is, ha tudom, hogy ő ilyen, segít, amikor szükség van rá. Az utódokra rátérve és a kérdését követően sóhajtok egy nagyot és felszaladnak a szemöldökeim a homlokomon, de nem a csodálkozástól, hanem attól, hogy hirtelen, hogyan is fogalmazzam meg, amit velük kapcsolatban gondolok. - Nos… érdekesek. Nem tudom ezt jobban körbeírni. Igazából sokáig vártam azzal, hogy felkeressem őket, nem gondoltam, hogy ennyi ideig itthon ragadunk. Van olyan is, akinek a létezéséről már tudok, de még nem ismerem személyesen. Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogatnak még számomra. – igazából még nem tudom, hogy milyenek. Alig ismerem őket, bár ezen változtatni készülök. Érdeklődéssel hallgatom, amit a sajátjairól mesél. Én nem büszkélkedhetek azzal, hogy gondos teremtő lennék, és hát ez nem is az a téma, amit a magam szempontjából szívesen emlegetek, de Yeet örömmel hallgatom meg. - Veled örülök, ha büszkeséggel tölt el a nőstény fejlődése. – bólintok is egyet mellé. Az én két kölyköm, akiket utoljára teremtettem, két különböző falkánál vannak, messze innen. Velük még annyit sem törődtem, mint előtte bármelyikkel, szinte azonnal az alfák gondjaira bíztam őket, de ez egy hosszú és nem túl érdekes történet. Felkapom őt és felcaplatok vele a kiindulópontra. Hallom a sikkantását és eszemben sincs elereszteni, csak amikor már fent vagyunk. - Ó, igen, tudom, hogy van. És nagyon egyetértek, csodálatosan szép mind a két lábad. Legutóbb volt szerencsém megcsodálni. – naná, hogy annyi fájdalom nyomása alatt is – meg, mert vak nem voltam –, még szép, hogy megnéztem. Csinos és formás és nem csak a lábai, ha már itt tartunk. Yee alakot váltott, amikor telefonált, így volt alkalmam megcsodálni. Jó persze, akkor nem az ő teste töltötte ki a gondolataimat, de most már nagyon is lelkesen idézem fel magamban a szép kilátást. Olyan pimasz tekintettel nézek rajta végig, hogy gyakorlatilag szinte levetkőztetem csupán azzal, ahogy tetőtől talpig végig mérem. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, Tupilekre, tényleg nem. De nem bírok magammal. Ráadásul semmi oka a szégyenkezésre, több, mint gyönyörű testet kapott. Bár az aki ő maga, sokkal szebb, mint a külseje, ez tény. Ahogy felérünk, jöhet a következő lesiklás és utána rögtön a borulás is, na meg a gurulás. És persze, hogy fölötte kötök, talán nem is annyira véletlenül. Amikor megbizonyosodok arról, hogy jól van, jó ízűen nevetek fel és ő is követ ebben. Annyira azért nem sietem el, hogy lemásszak róla. Elpirul. Aww… Ez pedig… hát én is ugyanúgy működök, mint minden hím, és ugyan melyikünknek ne tetszene egy szelíd pírral borított orca?! Főleg ebben a testhelyzetben, ami hát… eszembe juttat mást is az elpirulással kapcsolatban. Gyönyörűnek találom. A nevetés pedig ekkor abba marad részemről. Alig egy lélegzetvételnyi idő erejéig belefeledkezem a nőstény íriszeibe és hagyok megszületni egy pillanatot, mielőtt lemásznék róla. Talpra ugrom és a kezem nyújtom az övéért, hogy felsegítsem. Közben pedig lehűtöm a gondolataimat. - A feneked havas maradt. Segítsek? – na ennyit a lehűtésről, megint pimaszul vigyorgok, de nem mozdulok. Eszemben sincs ennél jobban tolakodónak lenni, így is éppen eléggé az vagyok, de remélem nem bánja ezt a kis… évődést. Bár, ha közölné, hogy ennyi és álljak le, csakis az ő kedvéért megtenném. És ezzel vége is azon személyek számának, akiért megtenném. - Még szép! – bólintok is egyet, kifejezetten eltúlozva a gesztikulációt, mert korábban erről volt szó. Most ő fogja irányítani a szánt. Megkapaszkodok a húzószárában és elindulok vissza felfelé, remélhetőleg a nőstény társaságában. - Szánkózás után meghívlak egy rumos teára. – vetem fel a dolgot, bár tőlem lehet belőle más is, mindegy. - És a többi leszármazottad milyen? – Annabellet már említette és az előbb nem kérdeztem rá, hogy milyennek találja a többieket. Azt pedig feltűnt, hogy szívesen említi meg őket. Nekem is fontosak a farkasok, különösen azok, akik hozzám tartoznak, akkor is, ha nem feltétlen beszélek róluk sokat. Bár ez leginkább abból fakad, hogy egyébként sem annyira vagyok az a nagyon beszédes forma. A tettek jobban mennek. Ahogy felérünk ismét, megint besegítem Yeet a szánba, ha engedi, ezúttal azonban most én ülök előre és ő lesz az, aki vezeti a játékszerünket. - A két fogantyút használva és a saját testsúlyoddal tudod irányítani. Nem nehéz, menni fog. – tekeredek hátrafelé annyira, hogy lássam az arcát és jó kedvűen rá is vigyorgok megint. Bízom benne, tudom, hogy menni fog neki. Visszaforgok, elhelyezkedek, megkapaszkodok a szán két szélében és ha Yee is felkészült, akkor részemről jöhet a következő kör.
- Tipvigut! Most szólok utoljára, hogy fogd vissza magad! - még a kezem is feljebb emelem, hogy mutatóujjammal adjak élt a szavaimnak. Aztán persze nem bírom, kibukik belőlem a nevetés, hiszen tudom, hogy csak az agyam húzza és nem gondolja komolyan. Ugye nem gondolod komolyan? - Itt vagyunk már egy ideje és fogalmam sincsen, mennyi ideig kell még maradnunk, de ha szeretnéd megismerni őket, én azt ajánlom, hogy gyorsan kezdj bele - váltok komoly hangszínre. Soha nem szerettem az elpocsékolt időt, pontosan emiatt törekedtem arra az elmúlt időszakban, hogy minden napot kihasználjak. Sajnos az én utódaim nincsenek túl sokan ezen a vidéken, éppen ezért nem is olyan tágak a lehetőségeim, viszont amit eddig láttam, azzal teljes mértékben elégedett vagyok. - Köszönöm - mosolyodom el ismét, külön öröm, ha más is velem örül. Persze ez sajátos dolog és az nem is érezheti, mit érzek, akinek volt ilyenben része, de ez most nem számít. Nem is szükséges, hogy komolyabb témák felé elvigyük a beszélgetést, mert most kikapcsolódni jöttünk. - Jajj, Tipi, ne csináld már! - boxolok bele játékosan a vállába - Rengetegszer vadásztunk már együtt és akkor láthattál is ruha nélkül. Miben lett volna más a múltkori alkalom? - vonom fel egyik szemöldökömet, én tényleg szeretném megérteni. Vadásztunk már együtt, akkor látott már meztelenül, nem értem, miért hozza most fel ezt. A pimasz mustra meg csak hab a tortán, de egyelőre nem foglalkozom vele, hiszen nem hiszem, hogy foglalkoznom kellene ilyesmivel, úgyhogy inkább jöhet a következő csúszás. Ami szép borulásban végződik, én pedig alulra kerülök. Együtt nevetünk, aztán valami megváltozik, csupán egyetlen pillanat, de én is érzem és ha lehet, hát még inkább zavarba jövök. Találkozik a tekintetünk, én pedig nem tudom hova rakni a dolgot. Tipi a Testvérem és a barátom és soha nem is szerettem volna ennél többet. Arról nem is beszélve, hogy akármennyire is szeretem, tűz és jég vagyunk mi ketten. Nem is gondolok inkább erre. - Köszi, megoldom - mosolygok rá hálásan. Az előbbi után ne is várja, hogy megengedek neki ilyesmit! Az egész egyszerűen.. nem én volnék. Úgyhogy leporolom a fenekemet, aztán máris mehetünk, terelem a témát, had jöjjön a következő csúszás. - Oké, megbeszéltük - a rumot mondjuk kihagyom belőle, nagyon ritkán iszom és oké, hogy ebben valószínűleg nem sok az alkohol, de akkor is, szerintem teljesen érthető a dolog. A tea viszont nagyon is vonzó dolog, főleg, mivel meleg. - Csodálatosak - válaszolok egyetlen szóval - Akadnak furcsaságok, hol ne akadnának, de azt hiszem bátran mondhatom, hogy mindegyikükre büszke vagyok - szívből jövő, őszinte görbület jelenik meg ajkaimon, ahogyan a farkasokra gondolok. Több időm azonban nincsen róluk beszélni, hiszen felérünk és most én ülök hátra. Annyi önzetlenséget pedig megengedek magamnak, hogy most, ebben a pár órácskában a saját szórakozásom jobban érdekeljen, mint a leszármazottaim. Rosszul érzem magam, szó se róla, de ennyi még belefér. - Rendben. Azt hiszem ez menni fog. Csak nem lehet ez olyan bonyolult, nem igaz? Csak a fogantyúkkal kell irányítani, a többi meg majd jön magától. Én készen állok, szóval ha mehetünk, akkor hajrá, meglököm a szánt és máris siklunk lefelé. Sikítok, de nem azért, mert félnék, hanem azért, mert élvezem. Eszméletlen érzés, azt el kell mondjam. A sebesség, a száguldás, az arcomba csapó szél, olyan, mintha repülnénk. Aztán persze minden jónak vége lesz, a szán is lassul, mi pedig kiszállunk. Persze vagyok olyan béna, hogy a lábam beleakadjon a madzagba, úgyhogy dobok is egy hátast. Túlságosan nem zavartatom magam, nevetve terülök el a hóban, hogy aztán a hátamra fordulva kezdjem el a havat kotorni a lábaimmal és a kezeimmel. - Csináltál már valaha hóangyalt? Gyere, próbáld ki, hatalmas élmény! - továbbra is hatalmas mosoly ül ajkaimon, utoljára a családommal csináltam ilyesmit, a lányok imádták az ilyen időszakokat. Szép kis angyal családot csináltunk, eszméletlenül jó volt. Akkor mérhetetlenül boldog voltam. Tipi akár csatlakozik, akár nem, én bizony befejezem az angyalkámat, hogy aztán felülve nyúljak arrébb, jóval az angyalon kívülre, nehogy tönkretegyem. Belemarkolok a hóba, hogy hógolyót gyúrva, így ülve hajítsam meg Tipi felé. Nesze neked, ezt a sok pimaszkodásért! Nevetésem visszhangzik a fák gyűrűjén. Jól érzem magam.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Hát így legyen önfeláldozóan segítőkész az ember! – sóhajtok egyet látványosan és színpadiasan. Én is elnevetem magam Yeevel együtt. Bár ettől még nem kevésbé gondolom komolyan, hogy nagyon szívesen gyakorlok vele bármit bármikor. - Igenis, értettem! – még haptákba is vágom magam a nyomaték kedvéért, és, hogy elüssem a dolgok élét. - De viccen kívül, már belekezdtem. Szóval rajta vagyok az ügyön. – az alfával történt kis attitűd óta legalábbis. Előtte nem nagyon ugráltam, hogy bármit is tegyek a megismerésükért. A vállamba boxolásakor megint szélesen vigyorgok a nőstényre. - Erre könnyű a válasz. Hosszabb ideig láthattalak úgy. Túl gyorsan váltasz alakot, amikor vadászunk. – csóválom meg a fejem lemondóan és játékosan. - Egyébként pedig… szívesen csodálom meg a szépet. – merthogy annak tartom Yee-t és ezt most nem feltétlen csak a testre értem, amelyben él. Na ennyit rólam és a bókolásról. Tudok, ha akarok, de legtöbbször nem akarok, mert feleslegesnek ítélem. Amikor borulunk és fölé kerülök, nem kerüli el a figyelmem, hogy zavarba hozza az a röpke pillanat, amit ő is ugyanúgy érzékel, ahogyan én. A nősténnyel van közös múltunk – farkassá válásunk utánról – így a hosszú évszázadok ellenére is, ő azon túl, hogy a testvérem, azért mást is jelent. Jól éreztünk egymást és magunkat együtt, aztán… aztán nem történt semmi azon kívül, hogy vagyok, aki vagyok és nem bírtam magammal. Most pedig a szétszéledésünk óta megint egy helyen vagyunk. Ha nem is vallanám be hiányoztak a többiek és még engem is jó érzéssel tölt el, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Az ő közelsége pedig különösen. - Csak a segítségnyújtás vezérelt. – füllentek. Tudom, hogy ő is tudni fogja, mert nyilván nem csak amiatt segítettem volna havatlanítani a fenekét. Hát ilyen vagyok, tudja, meglepetést nem hiszem, hogy okozok vele. - Ennek igazán örülök. – a leszármazottaim közül – már akivel már találkoztam – még egyik sem okozott különösebb csalódást. Bár tény, hogy alig ismerem még őket. Nos, majd elválik, hogy így is marad-e a dolog és én is büszke lehetek-e rájuk. Bár tény, hogy nálam nem egyszerű megugrani a mércét, elég magas elvárásokat támasztok az enyéimmel szemben. Most Yee jön a lecsúszásban. Élvezem én is az egészet, azt meg még jobban, hogy ennyire tetszik neki a dolog. A sebesség, a csúszás, a száguldás. Mindig ezt érzem, amikor a képességemet használva száguldozhatok a bundásommal, hiába, hogy ez a szán meg sem közelíti azt a gyorsaságot. Mikor Yee megbotlik, utána nyúlok, hogy elkapjam. - Minden oké? – jó, persze, tudom, hogy nincs cukorból meg ilyenek és, hogy ennél azért jóval több sem tenne benne kárt, de azért na… - Mostanában nem igazán. – pontosabban úgy kb 8 éves korom óta nem, de azért szélesen vigyorodok el a hóangyalos dologra. Ez biztos valami családi vonás lehet, Biisha is rögtön csinált egyet, amikor találkoztunk, bár nem annak okán, hogy összefutottunk… vagyis gondolom, bár nem kérdeztem tőle. Mikor a hím invitált, hogy csatlakozzak én is, nem tettem meg, most azonban leülök Yee mellett, majd elterülök és kalimpálni kezdek én is, hogy hóangyalt csináljak. Mégis ki gondolta volna, hogy ezt még valaha megteszem kisgyerekkorom óta?! Bár három karcsapásnál többet nem teszek az ügy érdekében, inkább csak fekszem a hóban és a szürke eget kémlelem. A következő percben pedig egy hógolyó kenődik szét rajtam és Yee csilingelő nevetése visszahangzik a fülemben. - Héé! – méltatlankodok egyet, majd meglódulok és a nőstény próbálom elkapni, hogy aztán – ha sikerrel jártam – belerántsam a hóba és hemperegjünk egyet benne játékosan. Hangosan nevetve huppanok vissza a hóba a nőstény mellett, közben pedig havazni kezd. - Akarsz még csúszni, vagy jöhet a tea? – fordulok felé, majd talpra állok és a kezem nyújtom neki, hogyha elfogadja, akkor fel tudjam húzni. Bárhogyan is döntött Yee, mellette sétálok, talán kicsit közelebb is hozzá, mint indokolt lenne. Orromat betölti a nőstény illata, ami megnyugtat és kellemes érzéssel tölt el.
- Az Önfeláldozás az én asztalom - pimaszkodom tovább és közel sem szeretném megbántani a szavaimmal, tudhatja ő is, hogy csak viccelődöm. Pimaszságra pimaszsággal, nem igaz? Igazán illik hozzám az ilyen viselkedés… A haptákba vágásán jót mosolyogok, egyből eléri a tervét, sikerül elütnie a komoly élét a dolgoknak, én nem szólok bele, hogyan intézi az ügyeit a leszármazottaival, ez mindenkinek a saját dolga, csupán érdeklődtem és tanácsot adtam neki. Annak meg kifejezetten örülök, hogy már nekilátott a dolognak. Bár érdekes módon teszi, hiszen a legutóbbi eset is.. Mindegy, hagyjuk, szerintem ez most nem az az alkalom, amikor helye van a borongós gondolatoknak. Tipivel amúgy sem szoktunk nagyon lelkizni, így van ez rendjén. - Ajh, Tipi… - sóhajtok és még a szemeim is megforgatom - Ne butáskodj már, például öltözni sem szoktam olyan gyorsan. A gyorsaság a te asztalod - viccelődöm ismét, most én vagyok azon, hogy oldjam kicsit a hangulatot, no és persze, hogy tovább húzzam az agyát. - Óha, nicsak, ez egy bók volt? - szurkálódok tovább, nem bírom megállni. Tipi mellett mindig is felszabadultabbnak érzem magam, itt nem nehezedik mázsás súlyként a vállamra az alapítóság minden nehézsége, az elmúlt századok súlya. Itt kicsit szórakozhatok és kiengedhetem a fáradt gőzt. Ezért nagyon is hálás vagyok Tipvigutnak, még akkor is, ha néha kicsit messzire megy a szemtelenkedésben. Ez mondjuk most nem az volt, hiszen hékás, mégiscsak egy bókot hallhattunk az előbb. - Szerencséd, hogy nincsen felettünk plafon - nevetem el magamat a megjegyzése hallatán, ismét sikerült feloldania a kissé kellemetlenné váló légkört, ezért is szeretek vele annyira együtt lenni. Ismét a vállába bokszolok a szavaimat követően. Örömmel mesélek a leszármazottaimról, hiszen valóban büszke vagyok rájuk és az ilyet ki ne osztaná meg szívesen a Testvérével? A lecsúszás hatalmas élmény, mindenkinek ki kellene próbálnia. Persze akkor is élveztem, amikor Tipi irányított, de így, hogy az én kezemben a vezetés, mégiscsak más érzés az egész dolog. És ráadásul sikeresen megérkezünk, nincsen semmiféle borulás és egyetlen fának sem csapódunk neki, aminek kifejezetten örülök. - Persze! - mosolyodom el, hogyne volna oké, mindent vastag hó borít, nem lett volna fájdalmas a földet érés. Hálásan tekintek rá azért, hogy elkapott, de aztán magam dobom hátra magamat, hogy hóangyalt csinálhassak. Örömmel tölt el, hogy Tipi is csatlakozik hozzám és bár látom, hogy nem viszi túlzásba a dolgot, számomra külön öröm a dolog, legalább ennyit megtett, én pedig beérem a kevéssel is. A hógolyót képtelen volnék kihagyni, aztán amikor meglódul felém, még futni is kezdek, csakhogy a játékot fokozzuk kicsit, esélyem sem lenne ellene, nagyon jól tudom, hiszen mégiscsak ő a Jégvihar, de most nem is a versengés a lényeg. Elkap, felborulunk, hempergünk egy keveset, én pedig végig nevetek. Mosolyogva terülök el mellette. - Köszönöm Tipi, régen éreztem magam ilyen jól - vallom be őszintén, lehet még többször is el fogom mondani a mai nap során, de fontos, hogy tudja. Egészen más, amikor a leszármazottaimmal vagyok és amikor vele. Ráadásul a múlt történései eléggé zavarosak voltak és folyamatosan történ a dolgok, úgyhogy minden ilyen apró alkalmat meg kell ragadjak, amikor kicsit kiszakadhatok a mindennapokból. - Szerintem jöjjön a tea. Persze csak ha nem bánod - fordulok felé, hogy ajkaimon mosollyal adjam tudtára a gondolataimat. Ha ő szeretne csúszni még egyet, akkor felőlem mehetünk, de ha sejtésem nem csalnak, most ő lesz az, aki a saját vágyait az enyémek mögé helyezi. Kellemes érzés ilyesmit tapasztalni. Elfogadom a felém nyújtott kezet, hogy amint talpra állok, megpróbáljam magam valamennyire leporolni. A hóangyalnak és a hempergőzésnek hála mindenhol havas vagyok, még a barna tincsek közé is bőven jutott. Különösebben engem nem zavar, a fejem is megrázom, ami lehull, az lehull, ami rajtam marad, az marad, nem számít, majd elolvad. Kérdőn nézek Tipi felé, merre tovább, én megyek utána.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ebben teljesen egyetértek vele, az önfeláldozás tényleg az ő „asztala”, ahogy fogalmazott. - Rendben, te nyertél. – teszem fel vigyorogva és megadóan a kezeimet, és már csak a tisztelgés hiányzik, amikor közlöm vele, hogy értettem. Tudom, hogy nem szólna bele a dolgaimba és jól esnek a szavai. Ezért is ütöm el inkább a dolgot szórakozva, mert valójában értem és megértem őt és igazából szükségtelennek ítélem, hogy közöljem, éppen azt csinálom, amit tanácsolt. - Ez is igaz. – vigyorgok elégedetten és büszkén, a gyorsaság valóban hozzám tartozik, nincs is ezen mit tovább ragozni. És ettől függetlenül, azért szívesen elnézném, ahogy lassan öltözködik, azt meg még szívesebben, hogy vetkőzik. Nem tudom meghazudtolni magam, ez van. Közelebb lépek Yeehez a bók után és egy kósza hajtincset a füle mögé simítok, mielőtt bármit is szólnék a szavaira. Sőt, inkább szándékosan csendben maradok egy kicsit. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni és remélem is, hogy nem annak fogja megélni. Tényleg szépnek tartom, mindig is annak tartottam és ezt neki is tudnia kell. - De az. – jegyzem meg csendesen mindenféle piszkálódás nélkül a hangomban és egy kicsit még közelebb is hajolok hozzá. Élénken csillogó tekintetébe fúrom a sajátjaimat - És nem csupán a külsőd találom annak. – a hangom továbbra is halk marad és hozzám képest kifejezetten lágy. Természetesen gyönyörűnek találom azt a testet, amiben most él, de Yee esetében nem ez a lényeg, soha nem is ez volt. A pillanatnak vége szakad és én elhajolok tőle, mielőtt zavarba hoznám. Remélem érzi az energiáimon, hogy egyáltalán nem ez volt a célom. A mennyezetes megjegyzésére csak vigyorgok egyet szélesen, és hát nem vitatom, örülök, hogy nem szakad ránk az ég, amikor füllentek. Újra lecsúszunk, most Yee kezében a gyeplő – szó szerint – és nagyon ügyesen és jól irányítja a szánt. Mondtam én neki, hogy nincs, amiben ne lenne jó, ha ő is akarja vagy gyakorol. A hó-angyal gyártás után felülök a hóban, a térdeimre támasztom mindkét könyökömet, majd mosolyogva fordulok a nőstényhez. - Bármikor és nagyon szívesen. Örülök, ha veled lehetek. – ennél aligha lehetnék őszintébb, mert tényleg ezt érzem. Szeretek a közelében lenni, mindig is szerettem, hiába, hogy olyan nagyon sokáig nem találkoztunk egymással. - Yee… – kezdek bele lassan, közben felsegítem a hóból és leporolok róla némi havat – nem nyúlok semmi illetlen helyre, csak a hátáról és a vállairól söpröm le, miközben kicsit komolyabbá is válok, aztán elindulok mellette, vele, hogy megejtsük azt a teát. Közben pedig összeszedem magam ahhoz, amit mondani akarok neki. Vagyis kérdezni. - Szeretnélek elvinni vacsorázni. – kérdés helyett inkább egy kívánság-kifejezés lett belőle, de a lényegen ez nem változtat. Szándékosan nem mellékesen kérdezem meg, mert szeretném, ha tudná, hogy ez most egy kicsit más alkalom, mintha csakúgy bekapnánk valamit valahol. Míg a melegedő felé sétálunk, csendesen várom a válaszát, energiáim körbe ölelnek, mert nem akarom, hogy érezze, mit is gondolok ebben a pillanatban.
//akkor, ahogy megbeszéltük, ez a záróm, köszönöm a játékot //
Ki kellett eresztenem kicsit a gőzt, így hát mi sem volt természetesebb, minthogy beszerezzek egy vadonatúj snowboardot, és lejöjjek a pályára. Nem voltam egy sportember, többnyire csak akkor fordultam ehhez a megoldáshoz, ha tényleg sok volt a feszültség, és nem tudtam mit kezdeni vele. Túlságosan lényeges változások történtek a falkában, és nem tudok egyelőre megbirkózni velük. Ennek tetejében pedig át kellett élnem a Vörös Holdat is, és én még szerencsésnek mondhatom magam, hisz élek, s már két lábon járok, beszélek, bár nehezemre esik még egy kicsit, többnyire inkább nem erőltetem. Maradt hát ez, és bár sosem voltam profi, de nem is rozsdásodtam be, egész jól megy, és nagyon élvezem a sebességet, mondanom sem kell, hogy nem lep meg, amikor pár ködfolt elúszik a szemeim előtt, mintha csak figyelmeztetni akarnának, de ez pont elég arra, hogy túlságosan későn szúrjam ki az előttem tátongó széles hasadékot, ami épp pár pillanattal ezelőtt adta meg magát egy másik snowboardosnak. Hátravetem magam, hogy valamibe meg tudjak kapaszkodni, de a lendületem tovább visz, a hasadék széle pedig csak tovább omlik, vagyis csak a hótömeg csúszik meg, amint belemélyeszteném az ujjaimat, sziklában megkapaszkodni nem tudok, így egy adag hóval egyetemben csúszok be én magam is, esés közben igyekszem megakadályozni, hogy ráessek az előző szerencsétlenre. Ennek köszönhetően istenesen beverem a fejem, és bár nem fogadnék rá, de az erőteljesen tompított esésem miatt szerintem eltört a kezem, a jobb esélyesen, a bal nem fáj annyira. Istenem... Miért kell még ez is? Ez biztos valami kis ráadás, mert nekem "csak" a torkomat vágták el, vagy mi? Felnyögök, próbálok megmozdulni, de valahogy túl sok ez most nekem. Hát basszuskulacs, egyszer az életben nem lehetne, hogy megússzak valamit bármiféle probléma nélkül? - Hahó! Jól vagy? Kérdem halkan, kissé erőtlenül, egy fiatalabb srác az, és ahogy nézem, nyitva vannak a szemei, bár ne lennének, látom, ahogy csillognak a fájdalomtól. - Oké, figyelj, inkább ne beszélj, és ne is mozogj, megpróbálom kideríteni, mi történt. Inkább nem úgy fogalmazok, hogy mi baja. Közben hallom az ordításokat, valamivel feljebb hallom, hogy azt mondják, hívja valaki a hegyimentőket, ami nekem most jól jön, mert bár még törött karral is kivergődnék innen, ha egyedül lennék, de jelenleg nem tehetem meg, itt is van egy ember, odakinn meg ki tudja mennyi. Csak azt remélem, hogy meg tudnak állítani mindenkit, mert még egy potyautas nem kellene ide. Nyögve felülök, a bal kezemre támaszkodom, a jobb nem nagyon mozdul, én meg inkább nem erőltetem, majd Ginette helyre teszi nekem - már, ha nem kapok egy nyaklevest helyette inkább, hogy már megint mit művelek magammal -, ha szépen megkérem, cserébe sütök neki sütit, vagy valami hasonlót, a tojáskrém kezd unalmassá válni. Lecsatolom magamról a snowboardot, abban meglehetősen nehéz mozogni, és még a bakancsok Nem szabadítom meg a hótól a srácot, még jót is tesz, ha nagyobb mennyiség takarja, legalább melegíti valamelyest, csak annyira seprem le itt-ott róla, hogy megnézhessem, mi baja. Megmozgatom a kezeit, semmi, a fekvése szögéből nézve talán a gerincének sem eshetett baja, szerintem akkor már el is ájult volna a hatalmas sokktól, akkor jövök rá, mekkora a baj, mikor a lábához érek. Eddig is éreztem a vér szagát, de ez a látvány roppant módon gyomorforgató, mindig is rühelltem a nyílt töréseket. - Ne mozgasd a lábadat, jó? Nem szól semmit, bár sejtem, a nyelve hegyén van, hogyha akarná se tudná. Finoman megfogom a kezét, hogy érezze, nincs egyedül, talán ez még kesztyűn keresztül is hasznos lehet. -Muszáj rögzítenem a lábadat, szóval ez lehet, hogy fájni fog, de megpróbálok óvatos lenni. Jó esély van arra, hogy elájuljon, de akkor legalább nem érezne fájdalmat. A fagyhalál nem fenyeget minket, láttak többen, csak idő kérdése, hogy megérkezzenek a hegyimentők. Addig is nekilátok a deszkámat használva a lába rögzítésének, és kihúzom a derekamból az övemet, az egyik végén azzal rögzítem, a másikhoz megfelel majd a sálam is.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Mert az élet sosem állhat meg. Még akkor sem, amikor lezajlik egy olyan, aprónak nem igazán nevezhető, de annál idegesítőbb, általam pluszban még gyűlölt esemény is, melyet Vörös Holdnak hívnak. Kiváltképpen, ha ennyire alattomos módon folyt. Tavaly más volt. Megszállottak megszállva, kijelölték a célpontokat, aztán támadás. S talán ami a legfontosabb: bár alaposan megtéptük egymást, senki se halt meg. Szerencsére. Ezzel szemben most. A mai napig nem tudjuk igazából pontosan, mi a halál történt. A megszállottak semmire sem emlékeznek, a megtámadottakból pedig annál is kevesebb volt. De ami tőlük eljutott hozzánk, az nagyon riasztó. Ha választanom kellett volna, akkor inkább a tavalyi... már csak az áldozatok miatt is. Persze a legjobb választás az lenne, ha végre gátat tudnánk szabni Alignaknak, de... félek, hogy ez nem a közeljövőben lesz. Főleg, ha képes volt egy ilyet összehozni... illúzióval már én is vettem rá másokat, hogy egymásnak essenek, de ez még azon is túlmutat. S akkor még nem is beszéltünk a hajnalról. Arról a meglepetésről, mely az első Napsugarak során várt ránk. Ott voltam én is a falkával, amikor hirtelen a halottak feltámadtak. A mai napig él bennem az a döbbenet, meg persze az öröm is, ami elfogott akkor. Hogyan..
De mint mondtam, az élet nem állhat meg. Lassan már a második hét is eltelik a történtek után és próbál mindenki visszazökkenni lassan. Ez most nem érzéketlenség, egyszerűen csak... az élet. Már nem mint ha olyan könnyű lenne. Majdnem minden nap ránéztem a húgomra, minden rendben van-e vele, vagy benéztem Farkaslakba fejleményekért, vagy hogy kell-e segítség. De ezt leszámítva... mentem dolgozni... persze azt leszámítva, hogy kerestem a szeretteim társaságát. Ch, tessék, úgy beszélek, mint ha én lettem volna valamelyik áldozat, pedig csak szemléltem az egészet... na jól van Nicholas, jó lenne, ha összekapnád magad. Annyira el vagy gondolkozva, a végén még rosszul rakod vissza szegény srác karját. - Háromra... három. Ránt, reccs, kiáltás. Oké, úgy látom jó ütemben raktam vissza. Kint voltunk a síparadicsomban a társammal. Egy magán májernek tekintő srác fel akart vágni a barátnője előtt a legnehezebb pályán és nekiment. Az eredmény az lett, hogy egy fának is. Szerencséjére megúszta zúzódásokkal meg azzal, hogy kiugrott a válla. Őt raktuk helyre és vittük fel az orvosi területre, ahol majd a dokik kezelésbe veszik. Már éppen örültem volna neki, hogy mehetünk vissza az állomásra, amikor befut egy hívás a rádióban. Baleset a snowboard pályán, két személy. Morogtam egy csúnyát de hívott a kötelesség minket. Szóval felszálltunk a hószánra és mentünk is a helyszínre. Ha akartuk volna se tévesztjük el, volt egy kisebb tömeg a közelben. Rohadt katasztrófa turisták. Leparkoltuk a közelben a szánokat és már mentünk is a hasadékhoz. Itt első dolgom volt elzavarni minden bámészkodót, hogy nyugodtan dolgozhassunk, majd lenéztünk, egyenesen a szerencsétlenül járt párosra. - Tartsanak ki, mindjárt lemegyünk! - kiáltottam le. Csak remélni mertem, hogy nem fogunk hamarosan mi is alázuhanni. - Enyém a csaj - jegyzi meg amúgy a nőcsábász társam, miközben nekikészültünk a leereszkedésnek. Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor ismerős energiákat éreztem az éterben. - Nem, tiéd a srác. - Ne csináld már.[/b] - [b]Mondtam valamit. - Jaj már. Neked már amúgy is van egy szőkéd, akit... Szinte szikrázó tekintettel néztem rá. Senkinek se tűrtem, hogy így beszéljenek Sarah-ról. Hús-vér ember volt, nem pedig valami tárgy a gyűjteményemben. Valószínűleg a társam is láthatta rajtam, hogy rossz pontra tapintott, mert utána nem mert megszólalni. Miután erősítést hívtam rádión, mert itt kicsit komolyabb dolgokra lesz szükségünk, majd munkához láttunk. A terület egy stabilabb részén helyeztük el a csövet, melyre rárögzítettük a kötelet. Miután stabilnak mutatkozott és felpakoltunk minden szükségest, a társam lecsatolta a hevedert a kötélre és leereszkedett. Alig érkezett meg a két szerencsétlenül járthoz, már jöttem én is utána. Míg ereszkedtem, megéreztem a vérszagot, melytől egy pillanatra meg is szédültem. Arcomba húztam a sálamat - mint ha az segítene valamit -, majd hamarosan már lent álltam a többiekkel. Ezt követően pedig az előzetesen "megbeszélt" felállás következett. - Megsérült hölgyem? Fáj valamije? - a kötelező kérdés. Mondjuk oldalra pillantva láttam, hogy a srác lába rögtönzött sínbe van téve. Ha erre képes volt, akkora gond nem lehet. Gondoltam én... egészen addig, míg rájöttem a vizsgálat során, hogy a karja egyáltalán nincsen rendben. A francba, ez bonyolultabb lesz így. Persze tisztában voltam vele, hogy egy átlagos embert vizsgáltam éppen. Viszont kellett a látszat is. A felszínen úgy viselkedtem, mint ha most láttam volna először. Pedig: ~Nem gondolod, hogy még kicsit korai az extrémsport?~ Hogy ismertük volna egymást? Nem mondanám... de a falkán belül mindenki ismerte azok nevét, akik áldozatul estek idén és feltámadtak...
Éppen befejezem a rögzítés munkálatait, amikor meghallom, hogy elzavarják a bámészkodókat, remek itt a segítség. Ismerős energiát is érzékelek, biztos farkas, de az eddig a még általam nem annyira ismert tagokkal nem sikerült igazán megismerkednem, nem ez volt a fontos, szóval ennyi alapján még nem vagyok benne biztos, hogy ki az. Mindjárt megtudom úgyis. - Jól van, már jön a segítség, oké? Pislogok a srácra, aki még tartja magát, elég szívós darab, de közel jár az ájuláshoz, jobban járna. Előttem aztán nem kell adni a macsót, nem érint meg különösebben a dolog. Persze azt meg fogom érdeklődni a kórházban, hogy van, mert ez viszont foglalkoztat. A fenti vita értelemszerűen eljut hozzám is, és mi tagadás, felvont szemöldökkel hallgatom, mert ez aztán marha fontos. Férfiak. Mindenesetre jobban aggódom a lábát tört srác miatt, mint némi flörtölési kísérletért, rólam az ilyesmi úgyis lepereg, majd rájön az illető. Ohh, most már tudom, ki az, Nicholas, aki azzal a Sarah nevű nősténnyel alkot egy párt, vagy valami olyasmi, Ginette mesélte, úgy tűnik, érzékeny a nőstényére, ami mondjuk így van jól. Nem mondom egyébként, hogy nem hiányzik ez a fajta egység, ez a megmásíthatatlan véd és dacszövetség, a lángolás, az érzések, de… nekem más jutott, és nem az a feladatom, hogy a saját boldogságomat kajtassam, sokkal inkább másokét. - Csak a karom, de szerintem csak meghúztam. Nem vagyok orvos, nem vonnék le messzemenő következtetéseket, legalábbis hangosan nem, de vélhetőleg eltört, én csak örülnék neki, ha tévednék. Viszont, ha ezt hangosan kimondom mások előtt, akkor nem lenne lehetőségem elmismásolni az orvos látogatást. Keresek én majd, de a mieink közül, szóval kénytelen vagyok kamuzni, Nicholas úgyis észre fogja venni, hogy nem mondtam igazat, de vélhetőleg az oka is egyértelmű lesz a számára. Ami meg a sínt illeti, hát engem egy törött kar sem fog akadályozni abban, hogy másokon segítsek, nálam mindig más a prioritás, nem a saját bajom. Természetesen hagytam, hogy megvizsgáljon, más bajom nem volt, de lévén vérfarkasból vagyok, ez nem oly meglepő. Néhány ütés általi folt lesz egy kis ideig, de az semmi, a karom per pillanat jobban zavar, mert hát ki más képes ilyesmire visszajőve a halálból, mint én. Komolyan szánalmas. ~Nem számoltam ezzel a lehetséges következménnyel.~ Küldöm elméjébe a szavakat, mert hát, alapjában ki számolna azzal, főleg a mi fajtánkból, hogy így végződik egy egyszerű snowboardozás. Nem is értem, mindenesetre kétségbe azért nem esek, csak azt kellene elkerülnöm, hogy kórházba kerüljek, mert ha ott látnak el, akkor vissza kell mennem kontrollra, és szemet fog szúrni, hogy túl gyorsan gyógyulok. ~Van rá esély, hogy kikerüljük valahogy az orvos témát?~ Kérem a segítségét még ebben is, szóval gondolom imád érte, de nem tehetek róla, gőzöm sincs, miért zavartak be a szellemek, ha nem lejtenek táncot előttem, bőven kiszúrom a dolgot. Nagyon bosszant a dolog, de már kár idegeskednem rajta, szóval próbálok lenyugodni.
Kezdőlap
//
