-Tudod, ezt még sokáig ragozhatnánk, de az a rohadék nem hiszem, hogy meg fog várni minket. - Igen, nagyjából ez az a pont, amikor már koránt sem bírok a szópárbajunkra figyelni, hát még akkor milyen nehezen megy, amikor mind a két pisztolyom a kezembe kerül, és egyre hangosodni kezd bennem a bosszúvágy okozta visszhang. Már-már viszket a tenyerem, hogy ha kell, akkor puszta kézzel marjak bele annak az ordas dögnek a tetves bundájába. Így máris elmondhatnám, hogy szó szerint elkaptam a grabancát. Mindez azonban csak a távoli terveim közé sorolható egyenlőre. Mióta elvette tőlünk Larát, azóta nem láttuk sehol. Mindig csak nyomokat hagy maga után, de mire utolérnénk, addigra ő már mérföldekkel messzebb jár tőlünk. A helyzetünket ráadásul csak nehezíti a szinte állandóan, megállás nélkül szakadó hó, ami miatt van, hogy napokig még a saját udvarunkra sincs lehetőségünk kimozdulni. A vérem akkor kezd csak el igazán pezsegni az ereimben, mikor már a kocsiban zötykölődve tartunk a külváros felé. -Vajon nem fél, hogy egyszer rajtakapom, miközben éppen lehugyozza az egyik fánkat az udvarba és véletlenül le találom lőni a heréit? - Cinizmusból -úgy ahogy bosszúszomjas, gyilkos, gyűlölettel átitatott tervekből- sosem elég! Egy gyors mozdulattal csőre töltöm a kis Glockomat, és két kézzel megmarkolva, egyenesen a szélvédő felé kapom a csövét, egyik szememet be is hunyva, hogy jobban tudjak célozni. A ravaszt természetesen nem húzom meg. Annyira még nem ment el az eszem! Egyébként sem tudnánk most egy szélvédőcserét finanszírozni, úgy érzem. Mindenesetre, jól esett, hogy erre az egy percre odaképzelhettem Sebastian képét, amint becéloztam a fegyverrel. Ennyire azért mégse kéne beleélnem magam. Még a végén tényleg elsül. Amint sikerül elhitetnem magammal, az agyammal, hogy még igen csak messze vagyunk a már évek óta keresett célunktól, leengedem a fegyveremet az ölembe, és innentől kezdve már nem koncentrálok semmi másra, csakis az érintésére. Hiába romlott meg a kapcsolatunk, a házasságunk, ezzel az egy kis gesztussal minden rosszat képes elfeledtetni velem. -Állj! Tudsz valamit, amit nekem esetleg elfelejtettél elmondani? - Ugrok fel hirtelen, és csak a biztonsági öv az, ami egyedül megóv attól, hogy a hirtelen mozdulatok közben ne fejeljem meg élből a műszerfalat. Ha valaki, hát Clayton tudhatná, hogy nem tanácsos titkolózni előttem, főleg olyanokról nem, amiknek köze lehet ehhez a senkiházihoz is. Egészen addig mereven, őszinte beszédre kényszerítve bámulom, ameddig le nem fékez, és ki nem kényszerülünk a kocsiból. Amint a friss hegyi levegő megcsapja az orrom, és feltárul előttem a csomagtartó, az adrenalin hirtelen gyors folyamként kezd el áramlani az ereimben, és már ahhoz is túl türelmetlenné válok, hogy minden fegyveremet rendesen, kapkodás nélkül elhelyezhessek méltó helyén. -Nem hallottam még elégszer! - Villantok egy játékos félmosolyt, és mindkét kezemmel átkarolom a derekát, amint közelebb húz egy vérpezsdítő csók erejéig. -Ma már senkiben sem bízhatsz! És őszintén, nem csípem én ezt a Ramont! Észrevetted azt a kis megbújó sunyiságot a szemeiben? - Kérdezem érdeklődően, aztán hozzá koppintom a fegyverem csövét az imént általa említett végtagjához, majd sejtelmesen megnyalom számszélét, egy utolsó kacsintás még hátra rá a vállam felett, aztán elindulok, egyenesen előre, be az erdő sűrűjébe. -Azt akarod mondani, hogy jó esély van arra, hogy itt alszunk? - Fordulok felé felvont szemöldökökkel, suttogva szólva hozzá, meg is állva, hogy utolérhessen. -Még egy ilyen megszólítás és a te tökeid lesznek az elsők, amiken elsütöm a fegyverem! - Veheti ezt akár fenyegetésnek is! Komolyan mondom! Bááár, abból nekem is csak hátrányom származna. És, ha már őfelsége ennyire ragaszkodik az egymás mellett haladáshoz, nem gyorsítok, hanem próbálom az ő tempójában szelni az ösvényt.
Szememet forgatva rázom meg a fejem, s egy elégedetlen sóhajt hallatva a párom felé fordulok. - Nem kell, hogy megvárjon minket. Majd mi lépünk először, míg ő szépen belesétál az ízletes kis csapdánkba... - mutatok rá egy fogas csapdára, mit általában vastagon beszoktak borítani avarral, hogy az arra bóklászó, jobb esetben farkasok vagy medvék ne lássák, és az rászoruljon a lábukra. Elég kellemetlen, de ha ez kell ahhoz, hogy elfogjuk a fivéremet, akkor kénytelen leszek megtenni. Ha nem is durrantom szét az agyát, akkor is beszélni akarok vele, hogy mégis mi a fenét akar tőlünk, és miért tette azt amit Larával. Viszont sajnos van egy olyan érzésem, hogy Tanja hideg vérrel fog rá lőni mind addig, míg csipkés abroszt nem farag belőle. Reménytelen nőszemély. De elvégre ezért vettem el nem? - Nem tudom... nem szoktam farkas aggyal gondolkodni már megbocsáss - szegem fel az orrom, mintha kikérném magamnak azt, amit nem is állított. Még csak véletlenül se említett meg engem, ennek ellenére úgy hatott a kérdés. - Hé, te! Tanja! Vedd le onnan azt a glockot, vagy kiraklak és gyalogolhatsz mögöttem! Most lett megjavítva a kicsike motorja, szóval kéretik nem pisztollyal fenyegetni, oké? - sipákolok mint egy kasztrált macska. Tudja jól, hogy a kocsi az egyik gyenge pontom, és mind ahányszor karcot látok rajta, hörgő medveboccsá változok, és képes vagyok azonnal szerelőhöz vinni, hogy takarítsa el róla azt a nyomorult karcot. És most, ha véletlenül meghúzná a ravaszt, szinte biztos, hogy nem egy karcolás esne rajta, hanem egy jókora lyuk, ami tízszer annyiba kerülne, mint az előző kis lyuk kijavítása. - Mi-mi? Nem... mi? Dehogy! Semmit nem tudok, csak bízok Ramon képességeiben és abban, hogy jó nyomon járunk. És ha jó nyomon járunk, akkor már nem csak farkashugyot fogunk találni a fák törzsén és szőrt az aljnövényzeten, hanem farkast is. Hogy mifélét, azt nem tudom, minden esetre nagyon szépen megkérlek rá, hogy ne kezdj el eszedet vesztve lövöldözni jó? - pillantok az arcára könyörögve, elvégre nem azért jöttünk, hogy minden második farkast lyukasra lőjük. Csak egy kell nekünk, egy méretes fehér dög. Ahogy kiszállunk a kocsiból és kézhez vesszük a fegyvereket, egy játékos pillanat erejéig megszakítom a véres küldetésünket, így magamhoz húzva Tanjat, megcsókolom. Orromat végighúzom az állkapcsának felületén, majd elvigyorodva megjegyzésén, a szemeibe nézek. - Talán azért, mivel lenyúltalak tőle? - biccentem félre a fejem - ne mond, hogy nem tűnt még fel, hogy fülig beléd van zúgva, mert akkor itt helyben kiherélem magam! - hangom határozott, bár inkább felháborodott, de amint elhúzódik tőlem és a válla felett visszakacsint rám, befejezem a morgást. Helyette elindulok utána. - Nagy valószínűséggel itt fogunk aludni, igen - bólintok, ahogy félrehúzok az utunkból egy nagyobb ágat. - Van egy olyan érzésem, hogy nem csak én járnék rosszul vele. Vagy tévedek? - pajkos mosolyt villantva akasztom le a vállamról az íjpuskát, amit immáron határozottabban tartok magam elé, egy esetleges, váratlan betolakodó hatástalanítására. - Remélem tudod, hogy itt kereszttűzbe kerültünk?! Ha itt megjelenik háromnál több jószág, akkor ott gondok lesznek - épp ezért csörgetem meg a magunkkal hozott csapda négyest, melyeket szépen lassan elkezdem az állatok által megjelölt fák tövébe lerakni, és pontosan kibiztosítani azokat. Félrelökve az avart, nyitom szét az ezüstből készült csapdát, amit kifeszítve, az előbb elsöpört levelekkel temetek be. Ezt négyszer játszom el, s mint aki nagy fizikai munkát végzett, drámai hatást keltő sóhajjal törlöm le a homlokomról a nemlétező verejtékcseppeket. - Most pedig várunk...
-Nagyon remélem, hogy ezennel neked van igazad! - Morgom az orrom alatt, továbbra is komoly összpontosítással mérve be Sebastian magam elé képzelt ocsmány fejét, azon belül is a homlokát, hogy biztos célt érhessen képzeletben a golyóm, és hogy tutira átfúrhassa a koponyáját, hogy aztán célt érve, felismerhetetlenné roncsolja össze az agyát, és mindent, amit csak ér morbid, nem kicsit véres útja során. Már most, előre elégedett mosoly kerül az arcomra, amint belegondolok abba, hogy milyen érzés lesz majd belerúgni, és kellően megtaposni a halott testét, utána pedig még szét is marcangoltatni valamelyik fajtársával, csakhogy ő is úgy végezze, ahogy Larának is kellett annak idején. Az nem lehet, hogy ez a mocsadék kíméletesebb halált haljon, mint Ő! -Lazíts Baby, nem lövök! Kocsiba nem! - Teszem végül le az ölembe mégis csak a kicsikét, hogy nehogy itt nekem a volán mögött kapjon szívrohamot. Nem tudnám időben megoldani azt, hogy kitúrjam a helyéről, és átvegyem a kocsi felett az irányítást, szakadékban, holtan pedig nem akarom végezni. Előtte mindenképp el akarom törölni a föld színéről azt a férget! Gondolataim csak akkor terelődnek el a fejemben már oly' sok éve forralt édes bosszúról, amikor meghallok Clay száján valami igen csak figyelem felkeltő mondatot távozni, ami azt sugallja, hogy... hogy talán tud valamit, amit én nem, és amit nekem is el kellett volna mondania, csak egészen "véletlenül" elfelejtette. Mostanában egyre sűrűbben fordul elő ez! Így az együttműködés is egyre nehezebben megy. Néha már nem érzem azt, amit régen. Nem érzem, hogy egy összekovácsolódott duó lennénk. Inkább, mint két idegen, akiket formálisan egymás mellé osztottak be egy feladat elvégzéséig. Akárcsak régen, a kezdetek kezdetén. Nem akarom ennyire visszaforgatni az időt! -Nagyon irigyellek érte, hogy azok után, amik történtek még képes vagy bizalmat adni bárkinek is! - Sóhajtok fel, majd félre biggyesztett szájjal -hogy ne láthassa arcomon a váratlanul felbukkant keserűsége, fájdalmat-, az ablak irányába fordítom a fejem. Igazából, teljesen mindegy, hogy hagyom-e leolvasni neki az érzelmeket az arcomról, vagy sem. Az évszázadok alatt olyan jól összekovácsolódtunk már, hogy szinte teljesen rá vagyunk hangolva egymás érzelmi világára. Kár lenne bármit is eltitkolni egymás elől. Úgyis rögtön rájövünk! A pillanatnyi gyengeségem csak addig tart, ameddig rá nem jövök, hogy eljött a felderítés ideje. Ekkor viszont -mintha kicseréltek volna-, már vágódom is ki a kocsiból, a csomagtartónál állva azért még megengedek neki egy csókot, de semmi több! Előbb a munka, utána jöhet a többi! -Mi van? Ne, ne kezdjük már megint kérlek szépen! Ne legyél már ennyire átkozottul féltékeny! - Ennyi tulajdonképpen elég is volt ahhoz, hogy előhívja a nem kívánatos borús fellegeket a fejünk fölé. Ez az örökös féltékenysége már az őrületbe kerül! Tudhatná nagyon jól, hogy ha ez alatt a majdnem száz év alatt egyszer sem kacsintgattam más pasi felé -na jó, azért egyes ügyfeleknek a hátsóját néha szemügyre szoktam venni, hűséget fogadtam, nem vakságot!-, akkor nem most fogom elkezdeni! Ramon egyébként meg még annyira sem érdekel, mint egy rakás madár ürülék! Mivel a maradék kedvemet is sikeresen elrontotta, nem teszek semmit, egyszerűen csak eltolom magamtól a mellkasánál fogva, és csalódottan fejet rázva elfordulok tőle, így erősítve magamra a maradék fegyvereimet. -Pazar! Hol a hálózsák? - Kérdezem egy kisebb adag cinizmust is vegyítve hangomba, miközben átugrok a patak másik partjára, ott megállva egy pillanatra, hogy bevárhassam Clayt. -Tévedsz! Elvégre, ott van még nekem Ramon... - Nézek hátra teljes komolysággal a vállam felett rá, nem takargatva az arcomra kiült sértettségemet, amit a hangom is magában hordoz. -Gondok? Nem hiszem! Esetleg ők kerülnének gondba! - Töltöm csőre egyik fegyveremet olyan határozott mozdulattal, mint aki képes lenne akár az egyik fát is addig lőni sorozatban, ameddig ki nem dől a helyéről. Mégsem teszek semmit, csak figyelem, hogy Clay éppen hova tesz csapdákat. Azért jó lenne, ha legalább mi tudnánk, hogy hova vannak letéve. Egyikbe sem akarok belelépni! -Gondolod, hogy ide fog jönni, ha megérzi a szagunkat? - Kérdezem kíváncsian, majd újra körbejáratom a helyen a szemeimet, végül egyszerűen csak megállapodom az egyik hatalmas fa vastag törzsének a tövében, így ülve le, térdeimre fektetve az egyik ezüst végű nyilamat, azt kezdve el fényesítgetni egy rongy darabbal. -Néha kezdem elveszíteni a reményt. - Fordítom felé a tekintetem váratlanul. Ha máskor nem, legalább ilyenkor had beszélgessek már vele egy kicsit!
- Én is... én is - suttogom elhalóan. Nem sok embert tudok felmutatni, akik akik utálják a saját testvérüket. Tiszta szívből ráadásul. Ennek ellenére én mégis képes vagyok erre, hisz Tanja és az én gyermekemnek ontotta ki hideg vérrel az életét, amit soha nem fogok megbocsátani neki. Alapjában véve békés, jó modorú ember vagyok. Ennek ellenére még se tudom fékezni a dühömet, a fivéremet illetően...fivér? Mondhatom én még annak? Lehet, hogy egy vér vagyunk, de már koránt se az a kapcsolat él kettőnk között, ami annó. És lehet, hogy ez fáj, mégis kénytelen vagyok túltenni magam rajta ahhoz, hogy megleljem a lelki békémet. És ha ehhez az kell, hogy megöljem, akkor megteszem! Hideg vérrel. Mikor a kocsit kezdi el fenyegetni a pisztollyal, vagy két oktávval megugrik a hangom, ezzel is jelezve kiborulásomat. Nem kevés pénzt öltünk már ebbe a négy keréken guruló dobozba, jó lenne, illetve nagyon örülnék neki, ha a továbbiakban nem kellene attól tartanom, hogy a saját nejem akarja kivégezni szegényt. - Szivi, tudod jól, hogy Ramonnal azóta társak vagyunk, hogy bekerültem közétek. Velem volt tanonc ő is, együtt jutottunk el ide. Nem gondolhatod azt, hogy majd pont ő lesz az, aki elárul minket, és keresztbe akar tenni nekünk! Szerintem túl szigorú vagy hozzá - pillantok rá egy halvány mosollyal, ezzel is jelezve, hogy nem kekeckedésből mondom ezt. Nem akarok ám én mindig összeveszni vele. Sőt, nem is akarok, csak van amit mindig túlreagál annak ellenére, hogy teljesen más jelentéssel bírnak a szavaim. Elkerekedett szemekkel bámulom csinos arcát, mire széttárt karokkal hagyom, hogy ellökjön magától. - Most megint mi a francot mondtam? Milyen féltékenység? Cica, csak annyit mondtam, hogy totál rád van indulva, és bár remekül kijövök vele, mégis pikkel rám azóta, hogy engem választottál helyette. Most ki beszél itt féltékenységről hm? - értetlen arckifejezéssel, hevesen gesztikulálva beszélek hozzá, remélve, talán rájön, hogy semmi féltékenységről nincs itt szó. - A kocsiban, de nem alszunk benne. Itt van a kocsi, az még védelmet is nyújt - világosítom fel, követve őt, megállva egy nagyobb sziklán a patak közepén. - Remek, akkor nem is féltem a szegény tojásokat - egy vállvonással lépek még egyet, hogy ezzel a másik parton lépkedhessek tovább, hol egyesével pakolom ki a csapdákat. - Ide fognak jönni, mert nem ismerik a szagunkat és az ő területük körül ólálkodunk. Kíváncsiak lesznek - magyarázom kipakolva a csapdákat, mikor viszont leül a fa tövében és meghallom kétségbeesett hangját, felegyenesedek. Alsó ajkam szélét rágcsálva indulok el felé, s ledobva a földre a az íjat, mellé ülök. - Hé - nyúlok a kezéért, hogy ujjait babrálva magyarázhassak. - Meg fog lakolni, ígérem! Saját kezűleg fogom kibelezni - hangom határozott, ennek ellenére a végén megbicsaklik, ahogy megjelenik előttem Lara széttépett testének az emléke. Hihetetlen, hogy milyen élénken él még bennem az a pár kegyetlen óra, amit ott töltöttem vele. Halk neszezésre kapom fel a fejem, mi tőlünk nem messze, egy odvas bokorból érkezik.
Ashley sanyargatása után másnap reggel muszáj volt kiszellőztetnem a fejem és a farkasomra is ráfért a futás. Nem akartam a hegyen bóklászni, most jól jött egy kis egyedüllét. Ryannek megmondtam, hogy hová megyek - azért tudjanak róla, hogy nem felszívódok -, s miután sikerült meggyőznöm, hogy nem lesz semmi bajom, nagy fiú vagyok már és a többi, útra keltem. Úgy terveztem, hogy beveszem magam az erdőbe egész napra, és csak a farkasomé lesz a terep, a számításomat azonban keresztül húzta, hogy neki semmi kedve nem volt az egészhez. Ha van Lustaság Mintaszobra a földön, akkor azt nagy valószínűséggel róla mintázták. Neki elég volt, hogy tegnap oda-vissza alakulásra bírta a kölykét, pechére viszont nekem szükségem volt arra, hogy bundásként fussak legalább egy órácskát. Az egyik fa odvába rejtettem a ruháimat, a bestia minden fintorgására fittyet hánytam és átalakultam. Bár Ash-nek is ilyen könnyen menne! Megráztam magam, s céltalanul futásnak eredtem. A lazító bóklászás addig tartott, míg egy sebesült tulok szagát nem fújta felém a hideg szél. Lustaság ide, közömbösség oda, ez azért lázba hozta a farkasom, és egyből az ebéd felé vettem az irányt. Könnyednén csökkentettem a kettőnk közötti távot, már láttam is a prédám a patak partján, egy tisztás szélén, amikor hirtelen másféle szag is sodródott felém a levegőben. Megtorpantam. Farkas szagot éreztem, de nem betolakodóét, nem az egyik társamét, mégis... valahonnan ismerős volt. A tulok felőlem már oda ment, ahová kedve szottyant, a figyelmemet teljes mértékben a másik, közelgő hím kötötte le. A hátamon kissé felborzolódott a szőr, arra az esetre, ha a másik esetleg támadólag lépne fel, de én magam semmi fenyegetőt nem tettem. Lassú, megfontolt léptekkel elindultam a jövevény felé, mancsom alatt friss, érintetlen hó ropogott. Igen... ezzel az energiával már határozottan találkoztam korábban. Borostyánsárga szemem kíváncsian méregette, orrom nem szimatolt több farkast. Hogyan került ide? ~ Rég találkoztunk... ~ küldtem felé gondolatban, s ha nem volt felhúzva a pajzsa, akkor meg is hallott.
Az elmúlt este egy darabig nagyon is jól alakult, megkértem Rose kezét és ő igent mondott nekem, utána visszamentünk a hotelbe, és az egész szépen összeomlott. Azóta csak az jár a fejemben, hogy a párom elárult, átvert és felszarvazott, a párom, akiért az életem adnám, akiért elhagytam a falkám. akivel több, mint száz éve együtt vagyok és erre ötven évvel ezelőtt, átver, elárul és felszarvaz. Dühöngtem, és mivel nem akartam kárt tenni benne haragomban, otthagytam őt a hotelben miután kiderül, hogy mit tett Las Vegasban, még én melóztam. Még sötét volt, mikor felkaptam a farmerem és a pólóm, a bőrdzsekimmel és a csizmámmal együtt, plusz az oldaltáskám, még ennyi lélekjelenlétem volt. Aztán úgy távoztam, mint valami tornádó, szerencsére senki sem akadt az utamba. Aki a hotelben járt, az bölcsen nem jött közelebb hozzám, a recepciós lány csak utánam nézett. Gondolom, kiült a képemre milyen dühös is vagyok. A városon kívüli területekre mentem, és az első adandó alkalommal váltottam, és a ruháim, egy fa tövében a táskámba rejtve ástam el, utána farkasként mentem tovább. bestiám legalább olyan zaklatott és pokolian dühös volt, mint én, érzéseink azonosak voltak, ő is úgy érezte a párja elárulta. Rose ki tudja belőlem azt hozni, hogy elveszítsem a fejem és a hidegvéremet is, amiért másnak keményen meg kell dolgoznia. Nem gondoltam, csak utat engedtem az őrjöngésemnek, önuralmam nulla lett így a pajzsom is szépen lehullott. De nem érdekel egy cseppet sem, az első mozgó célpontra rávetettem magam, ami egy tulok volt, kirobbantam a hóból és rávetettem magam, megmarta, de levetett magáról és egy fának csattantam, viszont nem adtam fel, utána eredtem. Pontosa akkor rugaszkodtam el a földtől, mikor megéreztem a másik hím energiáit, és egy pillanattal később jött az üzenete is, ami megzavart, így a tulok megint letudott vetni magáról, és a gerincemen landoltam a hóban, az a nyomorult állat felém fordult, hogy most ő támadjon meg. ~Valóban.~ Üzenem vissza a másiknak, emlékszem rá, találkoztunk már korábban ismerjük is egymást, de most dühöngök, nem bájcsevegni akarok. ~Kapd el a torkát!~ Intézem az üzenetem Darrennek, és felpattanok a hóból, nem óhajtok itt kimúlni!
Ha lehetett választani viszontlátás-fajtát, akkor a füstös kis kocsmában sört kortyolgatva félét szerettem inkább, hogy aztán nyugodtan lehessen nosztalgiázni, beszélgetni vagy épp anyázni. Ez alakalommal viszont baromira nem ez volt a felállás, a Jesse felől érkező energia perzselő haragot sugárzott, amiről az első pillanatban azt hittem, nekem szólt, ám nem velem tusakodott, hanem a tulokkal. Minden esetre a jelenlétem meglepte. Hiába, kicsi a világ. Nem hezitáltam teljesíteni a felém küldött... kérést/utasítást (?), ha meghívnak az asztalhoz, nem kérdezősködök, csak jó vendég módjára hallgatok a házigazdára. Szavai elhaltával egyből ugrottam is az állat felé, a hó felverődött körülöttünk, a tuloknak esélye sem volt kettőnk ellen. Elvágtam az útját, s habár fogalmam sem volt, hogy Jesse mit keresett itt, volt-e köze a betolakodókhoz, ellenségek voltunk-e vagy barátok ennyi év távlatából, a farkasom nem hezitált. A megvadult, életösztöntől hajtott pézsmatulok torkának estem, agyaraim felszakították prémes, vastag bőrét, mialatt próbáltam kitérni támadólag kapálózó patái útjából. Az oldalamba kaptam egyet, sajgott, de eb csont beforr, a farkasé meg még inkább, úgyhogy nem sokat törődtem vele. Igyekeztem lehúzni a jeges földre, fektében sokkal könnyebben el lehetett intézni, s míg én szaporán süllyedő-emelkedő oldallal tartottam egy helyben, reméltem, hogy Jesse már megcsócsálta annyira, hogy végleg feladja a küzdelmet. Csak akkor engedtem el, amikor éreztem, hogy nem lüktetett benne tovább az élet. ~ Javíts ki, ha tévedek, de nem rémlik, hogy idegbeteg fazon lennél ~ pillantottam rá, s némi vért nyaltam le a pofámról. Nem akartam faggatni, csak tényleg furcsa volt, tőle szokatlan ez a féktelen düh, ami még a farkasomat is felpiszkálta. Továbbra se tekintettem rám veszélyesnek, ám a bestiám ha másra nem is, az ilyen fokú indulatokra mindig reagált. Feltéptem a tulok torkát, mire friss, meleg vér ömlött a fehér hóra. ~ Hogy kerülsz ide? ~ tettem fel az egyik leginkább foglalkoztató kérdést, a másikkal még vártam, előbb biztosra akartam tudni, hogy hányadán is állunk.
Általában kiválóan kontrollálom az indulataimat, és a vérmérsékletem is igen csak nyugodt. Inkább vagyok hidegvérű, mint forrófejű, egy bérgyilkosnak az előbbi vérmérséklet kell és nem az utóbbi. Ám engem is ki lehet billenteni az egyensúlyomból. Rose-nak sikerült ezt megtennie néhány órával ezelőtt. Azóta képtelen vagyok gondolkozni, csak dühöngök, úgy érzem nagyon a hátamba vágta azt a bizonyos képzeletbeli tőrt, és mikor bukik ki a dolog? Miután megkértem a kezét. Igazán nagy marhának éreztem magamat, mikor elviharzottam a hotelből. Itt kint, már inkább csak utat engedtem a haragomnak, ami igen csak perzselő lehetett. A tulok hátát már megsebeztem, a gerincét akartam átharapni, hogy lebénítsam, farkasom inkább a torkát akarta. Szerinte az a logikus lépés, de én viszont mást akarok. Végül meg is szívtam, mert megint óriásit nyekkentem a hóban, és piszok gyorsan kellett felkelnem, hogy ne taposson el. Darren felbukkanása jelen pillanatban nem lep meg, még dühöngök, és egyelőre képtelen vagyok a logikus gondolkodásra. Ő elkapja a tulok orrát, miután meginvitálom a reggelihez, én az egyik hátsó lábát kapom el, hogy kigáncsolhassam, és ketten együtt a földre dönthessük, utána már egyszerűbb a dolog, a háta mögé kerülök és ráugrok, hogy felülről hajoljak le a hasára. Jelenleg úgy gondolom, így kevesebb az esély, hogy megrúg. Farkasom azonban másképp gondolja, így rövid idő múlva még is szemből marcangolom a tulok hasát, viszont utolsó erejéből sikerül megrúgnia, amire felnyüszítek. Fáj, de nem fogok belehalni, viszont emiatt csak még agresszívebben tépem fel a hasát. Épp a belsőségeket tépem ki, mikor Darren újra hozzám szól, ekkor már felemelem a fejem, és körbenyalom a pofámat, hogy a vért eltüntessem onnan, és közben a másik farkast fürkészem. ~Mindenkiben elpattanhat egyszer az a bizonyos szál.~ Üzenem, neki vissza miközben a képem nyalom megint körbe. Majd vettem egy mély lélegzetet, és csillapítottam a haragomat. Nem az ő hibája az, ami miatt őrjöngősre fogtam, így nem is őt kellene nyaldosnia ennek. ~Otthont kerestem, le akartunk telepedni.~ Válaszolom meg. Aztán megnyalom a mancsom, ami szintén véres. ~De most nem tudom hányadán állunk.~ Üzenem felé, és a másik farkast figyelem. Jó régen nem találkoztunk már. ~Te mit keresel itt?~ Nem érzem rajta azt a szagot, amit Broderick-en, tehát nem a betolakodó falka tagja. Aztán ahogy lecsillapodok, végre felfogom azt, ami már döngeti a fejem egy ideje, Darren energiái olyanok mint Ash energiái, ő harapta volna be? És ez a szag? ~Te vagy Ash teremtője?!~ Ez félig kérdés félig kijelentés, de ahogy ez tudatosul benne, már azt is tudom, hogy Darren a másik csapatban van, ő az őslakos falka tagja lesz, a szag, az amit Ash mondott, mind összeállt végre a fejemben, és a haragom is lecsillapodott mostanra.
Én nem voltam kifejezetten éhes, úgyhogy csak csipegettem a zsákmányból, különben is, Jesse-nek a jelek szerint sokkal nagyobb szüksége volt rá, hogy marcangoljon és kiélje a dühét. ~ Az biztos! ~ helyeseltem, mire egyből beugrott az elmúlt több mint fél évszázad legnagyobb dühkitörése. Azt sajnáltam csupán, hogy a kiszemelt áldozatom végül megúszta, de egyszer kerüljön megint a közelembe, nem éri meg a másnapot. Bosszúsan mordultam egyet, s minden erőmmel azon voltam, hogy elhessegessem Kirill önelégült, arrogáns képét a fejemből. Túl sokszor jutott mostanában eszembe, ez pedig árt az egészségnek. Addig jó, amíg csak az enyémnek, akkor már nagyobb baj, ha másokénak, mert a környezetemen élem ki, amit rajta nem tudok. Ember alakban elhúztam volna a szám. Fairbanks mostanság mindennek nevezhető, csak nem békés családi fészeknek. Már épp firtattam volna, hogy mire fel a múlt idő, mire meg is kaptam a választ. Igen, derengett, hogy van - vagy már csak volt? - vele egy nőstény is. Megráztam a fejem. ~ Lehet valami a levegőben, mert elszaporodtak a kérdéses viszonyok... ~ Ott volt Olen meg Jenny, most Jesse, rólam pedig már szót ejteni se érdemes. ~ A hotelben szálltatok meg? Valójában ez inkább költői kérdés volt, csak szerettem, ha megerősítenek. Ugyan nem olyan markánsan, de éreztem felőle a másik falka szagát. Két lehetőséget láttam, vagy velük laktak, vagy a falka tagja lett, de nem egy fedél alatt húzza velük a lóbőrt. Más magyarázatot nem tudtam arra kiötölni, amit az orrom érzett. ~ Leugrottam farkast mozgatni ~ feleltem, s újabb cafatot téptem a zsákmányból, de persze sejtettem, hogy az "itt" nem kifejezetten az erdőt, hanem inkább a környéket és a várost jelentette. ~ Nagyjából hatvan éve élek itt. Európából majdnem egyenesen ide jöttem, alig volt némi kitérő. Nyugalmat kerestem és... tiszta lapot, múlt nélkül ~ vallottam be, majd szusszantottam egyet, és megráztam magam. ~ De vannak dolgok, amik mindig utolérnek és egy ideje már itt sincs nyugi. Ha a hoteles feltevésemet igazolta, akkor abban is okkal bízhattam, hogy már valamelyest informálódott a helyi dolgok felől. Mi tagadás, nem örültem volna, ha beközli, hogy bocsesz, a chicagóiakkal pacsizok. Ashley említésére egy másodpercre mozdulatlanná dermedtem, az épp letépni készült húsdarabot pedig kiengedtem a fogaim közül. Tekintetem lassan Jesse-re vándorolt, éreztem, hogy némi feszültség kúszott fel a gerincem mentén. Huszonnégy órája nem láttam a kölyköt, Stevennel se beszéltem még és rossz tulajdonságom, hogy ilyen helyzetekben hajlamos vagyok élből rosszra gondolni. ~ Találkoztál vele? ~ kérdeztem egy árnyalatnyi éllel a hangomban. Szívem - és bestiám - szerint inkább azt mondtam volna, hogy "ha bántani merted, a tulok után küldelek", de őrizzük a civilizáltság látszatát, elvégre mégis csak félig vagyunk állatok. ~ Pár napja haraptam be ~ feleltem végül, hogy ő is választ kapjon. ~ A falkám tagja. Értelmetlen lett volna tagadnom, túl sok volt az árulkodó jel, s így, hogy Jesse szemmel láthatóan kezdett lecsillapodni, félrevezetni se tudtam volna, ha akarom ilyen téren.
Nem mondhatnám, hogy nagyon ettem, néhány falat ugyan lement a torkomon, sokkal inkább csak a marcangolás kellett, hogy valamiben kárt tehessek és téphessek, marhassak, hogy a dühöm csillapodjon végre. Darren helyeselésére nem reagálok, csak marcangolom tovább a tetemet és morgok is hozzá, mintha megvesztem volna, józan ésszel ezt nem csinálnám, és maga is hülyének nézném, de most forr bennem a düh. Képtele vagyok megérteni, hogy Rose így felszarvazott és átejtett, mikor nem volt rá oka, sosem csaltam meg, nem tettem vele semmi olyat ami miatt ezt érdemeltem volna, és még is megtette, mikor vadul és szinte vakon szeretem. Tépem a húst, szakítom a bőrt, és ahol zúzom a fogaimmal a csontot, közben lassan kezdek lecsillapodni, különösen, hogy Darrenre is oda kell figyeljek, így rövidesen abba hagyom a marcangolást és szépen leülök a tettem mellé, hogy tisztára nyaljam a képemet és vele kezdjek el beszélgetni. ~ Igen, ott. Az tűnt a legszimpatikusabb helynek, amiről a neten tudtunk infó szerezni, jobb szeretek elsőnek egy hotelben megszállni, és csak utána keresi másik átmeneti szállást.~ Magyarázom neki, hogy az elején nem is tudtuk, hogy ott tanyázik a másik falka, csak ráböktünk a hotelre, mert Rosenak tetszettek az pluszszolgáltatások. ~Amint látod, én dühöngeni~ Mondom neki ami teljesen nyilvánvaló, hogy korán reggel itt marcangoltam egy tulkot. ~Valóban igazad van, a múlt utol ér, és a legváratlanabb pillanatokban tör rád, és vágja tönkre az örömödet.~ Morgom is mellé farkasként, de ez nem a másiknak szól, hanem annak amit mondta, amit bevallott a párom, hogy mit tett ötven évvel ezelőtt, hogyan vágott át, és döfött hátba, és szarvazott fel és ez az utóbbi ez az ami annyira nagyon fáj. ~Ash-el? Még tegnap. Nagyon maga alatt volt. Sokat változott mióta utoljára láttam, de abból ítélve amit mondott az hiszem ez érthető is.~ A lány említésére teljesen lecsillapodok. Kedvelem Ash-t. ~Tudom, mondta, hogy közel áll a falkába való bekerüléshez. Remélem egyszer még visszanyeri régi önmagát legalább részben.~ Teszem még ezt hozzá, aztán Darrent nézem továbbra is. ~ Szóval, az Őslakosok közé tartozol. Milyen érdekes… ide jövök a világ végére, úgy gondolom, itt talán letelepedhetek Rose-al és sorra érnek itt a meglepetések. Caleb, Ash, Te és Rose kicsi vallomása…. mi jön még?~ Él és gúny van egy részben a hangomban. De ez csak Rose akciójának szól. Caleb-nek örültem, Ash-t kedvelem, Darren meg, nem tudom most hova tenni, én a másik falkát néztem ki magamnak. Szóval jelen pillanatban nem tudom eldönteni vele mi is legyen.
Magamban mosolyogtam a hoteles magyarázatán. Alapos, mint mindig, hosszabb távú szállást nem vállal be látatlanban, okos. De mit is vártam tőle? ~ Igen, nem sok esélyt hagytál a tuloknak ~ néztem végig a tetemen, majd visszakanyarodtam a másik hímre. ~ Nőstény húzott fel? ~ Azok tudják a legjobban kiborítani a férfiakat, de komolyan! Yetta kis megmozdulása és a húgaim óta ezt pontosan tudom. Megnyugtató volt hallani, ahogy beszélt Ashleyről, minél kevesebb farkastól kell féltenem őt, annál jobb. Bár Jesse-t ismerve, tőle soha senki nem lehet maximális biztonságban, de pont ez volt a varázsa, ez tette izgalmassá, érdekessé. ~ Erős és makacs, ráadásul nincs egyedül. Idővel jobb lesz. ~ Ezt egyrészt a magam biztatására is mondtam. Éreztem rajta, hogy valami marhára nincs rendben a háza tájékán, és mi tagadás, egyre jobban fúrta az oldalamat a kíváncsiság, szóval nem bírtam tovább megállni: ~ Mi történt? ~ Tényleg érdekelt, hűvösnek, kimértnek és megrendíthetetlennek ismertem meg, a mostani állapota pedig nagyon messze állt mindettől, ilyen változást pedig a semmi nem idéz elő. Ha elmondta, eléggé megtisztelve éreztem magam, ha nem, akkor se dőltem a kardomba, nem mindenki beszél a lelki nyavalyáiról. Miután megtárgyaltuk a dolgokat és úgy-ahogy kidühöngte magát, a gondolataim kezdek más irányba lavírozni, és lassan megfogalmazódott bennem egy elképzelés. Ember alakban, most húzódott volna egy cseppet sem szívélyes mosolyra a szám, de ez nem Jesse-nek szólt volna. ~ Még mindig a szakmában vagy? ~ kérdeztem rá bérgyilkosi mivoltára, s ha helyeselt, végképp felhagytam az evéssel, minden figyelmemmel rá koncentráltam. Farkasként nem lehetett olyan sok mindent leszűrni az "arc" rezdüléseiből, de az energiából annál többet. Kíváncsi voltam, erre mit fog reagálni. ~ Ebben az esetben van egy megbízásom a számodra. ~ fejében csendülő hangom halálosan komoly volt, s egy pillanatig én is csodálkoztam azon, hogy mire nem vetemedek, de... egyébiránt semmi rosszat nem láttam benne. ~ Az ár nem számít ~ ha még az én pénztárcámat is kikészítő, horribilis összeget mond, legfeljebb kölcsön kérek Victortól ~, részletben és egyben is fizethetek, ahogy neked jobb, cserébe... Azt akarom, hogy öld meg a chicagói falka alfáját, Castor de Lucát. Az a fajta testvéries idealizmus, ami kevesebb mint másfél évszázaddal ezelőtt még bennem élt, kiveszett az évek múlásával, és a Kirill iránti gyűlöletem irtotta ki végleg. A Teremtőm kapcsán jöttem rá, hogy nem a fair play számít, hanem az eredmény. Ahogy a famíliát elnéztem, mind hasonló véleményen voltunk. Rettenetesen kíváncsi voltam, mi járhatott ezek után Jesse fejében, szívesen rákérdeztem volna, de inkább türelemre intettem magam. Nem akartam sürgetni.
~Valóban nem.~ Most már, hogy lehiggadtam én is végig nézek az állaton, amit leterítettem, és szabályosan kizsigereltem dühöngésemben. Aztán a másik farkasra emelem aranyszín szemeimet. ~A nőstényem~ Válaszolom vissza szűkszavúan, hogy valóban nőstény van a dologban ami miatt így kifordultam önmagamból, és nem éppen a higgadt bérgyilkosra emlékeztetően cselekedtem az előbb ezt, mutatta az is, hogy elvétettem a tuloknál a célt, és segítség kellett. Vagy, hogy milyen módon és mekkora őrjöngéssel zsigereltem ki a tetemet, miközben a másik farkas éppen fojtogatta, és ami a legszebb a tetem itt fog maradni, nem fogom megenni, nem is férne belém, és az étvágyam is elment. ~ Majd megszokja és elfogadja.~ Mondom a véleményemet Ash-el kapcsolatban, el fog jönni az az idő, mikor már nem ilyen lesz, és nem úgy gondolkodik majd, ahogyan most, egyelőre túl friss neki ez az egész, és nem csodálom, hogy olyan amilyen a történtekkel a háta mögött. Mérlegelem, hogy megosszam-e a másikkal mi is a bajom. Nem az a panaszkodós típus vagyok, leginkább megtartom magamnak és nem is szokásom így dühöngeni, de most még is megtettem, amit eddig sosem az elmúlt kétszázkilencven évem alatt egyszer sem. Végül arra jutok, hogy nem mondom, el neki nem vagyok panaszkodós típus, így csak szűkszavúan válaszolok. ~A nőstényem átvágott, cirka 50 évvel ezelőtt.~ Ennél többet nem szándékozok elárulni neki, sosem panaszkodtam, és a legtöbb esetben Rose-nak sem mondom el a mai napig, ha valami bánt, hanem magamban rágódom rajta. A panaszkodást meg nem most akarom elkezdeni, ráadásul a velem szemben lévő hím nem is a barátom, csak egyszer összefutottunk egymással egy melóm közben és segítettem neki kipakolni. Azt már tudom, hogy az ő neve Darren, Ash elárulta, de nem tudom megmondta-e neki, hogy az én nevem micsoda. ~Természetesen.~ Válaszolom meg a kérdést, miszerint még mindig a szakmámban vagyok, és ezzel keresem a kenyeremet, nem mással. Viszont nem tudom itt mi lesz a helyzet, ez nem akkora város, nincs benne annyi lehetőség az én szakmámat tekintve, mert kétlem, hogy egy kocsmai verekedéshez bérgyilkos kellene. ~Hallgatlak.~ A megbízás mindig jól jön és nem szoktam válogatni közöttük, a munka az munka, és én profi vagyok, egy profi pedig nem vacakol vagy nyafog,megkapja ki a célpont, megmondja az árat és elvégzi a munkát. ~ Előbb mondd ki a célpont, utána mondok árat.~ Nézek bele a másik farkas szemeibe és nyugodtan ülök. Kíváncsi vagyok, ki ellen bérelne fel. Azzal tisztában vagyok mennyire fezsült a helyzet, de azt nem tudom, Darren hol áll a hierarchiában, mennyire van ebben benne. A névre a szemem sem rebben csak mérlegelem a dolgot, Castor falkájához akarok csatlakozni, Borderickkel a Bétával már tárgyaltunk, ő zöld utat engedett nekünk. Átgondolom az egészet az elejétől a végéig, majd életemben először készülök vissza utasítani egy megbízást. ~Nem. Ezt nem vállalom.~ - Nem kezdem el kifejteni, hogy a területén vagyok, a nőstényem ott van, hogy már tárgyaltam a bétával is. Egyelőre nem fogom megtenni. Jelen pillanatban több mint száz év óta elsőnek tűnik úgy, hogy stabil helyre kerülünk, és nekem is jól esne már egy kevés pihenés.
~ Ötven év hosszú idő ~ mondtam, bár azt is elismertem, hogy vannak dolgok, amiken az idő se tud változtatni. ~ De megértem, hogy ez kiborított. Engem is kiakasztott volna, sőt, lehet jobban is, mint őt. De persze, nem lelkizni gyűltünk össze, úgyhogy a beszélgetés halad tovább, én pedig előálltam a farbával. Ha meg is leptem Jesse-t, nem mutatta, simán elmehetett volna pókerezni, s valahol a lelkem mélyén engem sem döbbentett meg a válasz. De azért mégis... mostanában kosarakat kapok, még a végén Jamie-nek kell doppingolnia az én önbizalmamat, ami azért vicces helyzet lenne. Az én szemszögemből talán inkább elkeserítő. ~ Szóval már vannak tabuk ~ vontam le a következtetést, de se gúny, se vád nem volt a hangomban, amint elhangzott a visszautasítás, még a farkasom kezdődő izgalma is elporladt. Egyszerűen csak... mostanában valahogy senki sem úgy viselkedik vagy reagál, ahogy a röpke ismeretségből és a hangoztatottakból várnám. Ez két lehetőséget vet fel: én lettem szar emberismerő, és Fairbankst elárasztják a hangemberek. Nem tudom, melyik a rosszabb. Csalódott vagyok? Egy kicsit. Lássuk be, ez sem mindennapi lehetőség lett volna, és kezdem unni, hogy ilyenektől esek el. Rajtam kívül álló okokból ráadásul. Inkább nem kattogok ezen tovább, mert a vége úgyis az lenne, hogy fölöslegesen felhúzom magam. Attól pedig Jesse döntése nem változna meg, legfeljebb nekem ugrani, én pedig nem voltam bunyózós hangulatban. Illetve a farkasom. De az szinte sosincs abban. ~ Azt hiszem, így már nagyon nincs miről beszélni ~ ráztam meg magam. ~ És a falkánkba is hiába invitálnálak. Nem ejtettek a fejem lágyára, nehezen tudtam volna más okot elképzelni a visszautasításra, mint hogy már döntött, és nem minket választott. ~ Kívánnám, hogy ne bánd meg... ~ mondtam, majd megkerültem a tuloktetemet és megálltam a másik hímmel szemben ~ de akkor a sajátjaim ellen lennék. Elmentem mellette, de még nem eredtem futásnak. Már a bérgyilkosok se a régiek... Igaz, én se vagyok már tolvaj, de ő még szakmabeli. Válogatós, szakmabeli. Igen, maradt egy kis keserű szájíz ezután, de istenem, egy bögre kakaó sok mindent megold! Csak nem teszi el láb alól de Lucát. Kár. Nem fenyegettem meg, hogy ez meg az lesz, ha ezt meg azt megöli, fölösleges szájtépés, illetve ebben az esetben energiabefektetés a gondolati beszédhez. Azt mindenesetre elkönyveltem, hogy eggyel - vagy kettővel - ismét gyarapodott az ellenséges tábor. Nem jó hír.
Hosszú idő telt el azóta, hogy találkoztunk mi ketten, és egy kis ideig összedolgoztunk, mert belecsöppentünk egymás munkájába. Akkor még nem voltak előttem tabuk, de ma már, azért a leendő alfám már csak annak számít. Nem azzal akarom, nyitni az itt tartózkodásomat, hogy azonnal belemarok abba a kézbe, ami úgy tűnik be fog bennünket fogadni. Mert eddig úgy fest a dolog. A béta rábólintott arra, hogy maradhatunk, az alfa még hátra van, de talán nem lesz vele gond. A kérdés már inkább az, hogyan tudok vele kiegyezni azt illetően, milyen helyet foglalok majd el a falkában. Nézem Darrent ahogy elmegy mellettem. Még nem tudom mi lesz ebből az egészből, hova kerülök és hová jutunk, de annyi biztos ezt a megbízást most nem fogom elfogadni. ~Meglátjuk.~ Válaszolom neki vissza, és ülve maradok, most egy kissé elbizonytalanodtam, Ash a másik falkában van, Darren is. Caleb ott, amit elsőnek kinéztem magunknak. Faramuci egy helyzet, így mindent az Alfától teszek függővé, hogy ha vele meg tudok egyezni maradunk, ha nem akkor megnézem mi a helyzet a másik falkában is.
Fogalmam sincs, mennyi volt az idő, hogy járkál e még valaki a folyosókon, amikor kirontok a biliárdteremből és futóra veszem a lépteimet. Annyira későn nem lehetett, a folyosón ugyanis a rendes világítás égett, nem pedig az éjszakai "lidércfények", melyek útjelzőül szolgáltak már nem egyszer Caleb szobája felé, ha átosontam. Azoknak a napoknak úgy fest, vége. Talán végleg... Kimondottan feketében látom a világot, de holnapra kijózanodom és talán ki is alszom nyűgömet. Minden más lesz majd, ma viszont törni, zúzni, tombolni akarok. Hallani a fájdalom édes kínjait, mások esdeklő sikolyát, mint egykoron... Gondolataim örvényében el is süllyednék, ha nem szaladnék telibe Castor mellkasának. Ahogy elhátrálok egy lépést és feltekintek rá, úgy előbb zavart, majd riadt az ábrázatom... de végül egy szusszanással rendezem a tőlem megszokott komoly, hűvös vonásokat helyükre. - Merre tartasz? - kérdem és ő készséggel ajánlja fel, hogy tartsak vele az erdőbe, ha gondolom. Vajon érzi rajtam hogy kapatos vagyok kissé? Biztosan...
***
A lehúzott ablaknál bevágó fagyos menetszél kijózanít, mire az erdőhöz érünk. Nem mintha ettől tisztábban látnék bármit is, vagy kevésbé lenne nehéz az a valami a szívem helyén, de legalább a világ nem forog velem olyan hányingert keltően és a fejem nem zsibog ezerrel. Feszültségről és zaklatottságról árulkodó energiáimat meg sem próbálom leplezni. Miért tenném, mikor már a hotelban is szinte képen töröltem vele az alfámat, ahogy neki szaladtam. Lassan elértük a megfelelő helyet, a kocsi lassított, majd a motor zúgása el is halt. Mintegy ösztönösen pattantam ki a kocsiból és én - kis naiv, gondolván, biztos vadászni jöttünk - már ejtettem is volna le vállaimról a megtépázott, fehér, Caleb vérével épp csak megcsíkozott inget, ha nem kaptam volna el a járgány túlsó oldaláról Castor fürkésző pillantását. - Elfordulnál? - kérem csendesen, mégis finom határozottsággal. A híresztelésekkel ellentétben még mindig nem mutogatom magamat akárkinek. Ha pedig most azzal jön, hogy előbb áruljam el, mi a retek bajom van, esküszöm, szívem szerint cselekedek és odamegyek, majd megfejelem.
Vadászni tartok. Meglepő és szokatlan, de oda. A felesleges ugratást megtartottam magamnak, miután Emily a mellkasomnak ütközött, hiszen méterekről megéreztem, hogy valami egyáltalán nincs rendben vele. Nem forszíroztam a dolgot, és néma bólintással jeleztem, hogy amennyiben ilyen állapotban társaságra vágyik, jöjjön nyugodtan.
***
A kocsiban már kissé letisztultak a dolgok. Emily-ből sem vibrál annyira erőteljesen a feszültség, a hotelt elöntő szagok és a folyamatos nyüzsgés sem zavarja már a társaságunkat. Így sokkal áthatóbban érzem, hogy az az apró folt a ruháján az egyik Végrehajtómhoz tartozik. Vezetés közben nem nézek rá, hagyom, hogy csendben merengjen vagy rendezze magát. Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy mi volt közöttük, mert hogy valami volt, az biztos. Igazából engem addig hidegen hagynak a többiek drámái, amíg nincsenek hatással a falkára vagy éppen arra, hogy a feladatukat el tudják látni. Akkor azért már kérdőre vonok. Mindazonáltal akár magamat is jól seggbe rúghatnám, hiszen én sem vagyok teljesen önmagam már egy jó ideje. Ahogy leparkolom az út mentén az autót, egyből kiszállok. Kissé megnyújtóztatom a tagjaimat, elvégzek néhány fejkörzést. És pusztán a bizonyosság az, amiért hátra fordulok, miközben az inget gombolom le magamról. Hogy Ems egyben van még és nem akar már most őrült vágtában faképnél hagyni. A kérdésekor éppen levetem magamról az inget, bedobom a hátsó ülésre. Hasonlóan hideg mosollyal pislantok fel rá. - Nem. Előjöhetnék azzal, hogy bár finoman és tisztelettel kérte, amit kért, én majd eldöntöm, hogy mit fogok csinálni. De inkább csak nyugodtan befejezem a vetkőzést, becsapom a kocsiajtót, és mellette elhaladva megcélzom az erdő hívogató sötétjét. Még kissé hátra fordulva felé dobom a kocsikulcsot. - Majd riassz be, ha végeztél. ...Aztán a kulcsot tedd be egy kő alá... Nem, bízom benne, hogy majd feltalálja magát. Én csak tovább sétálok a sűrű felé, kissé nekifutok, majd egy kisebb ugrással úgy rántom elő a Bestiát, mint a bűvész a nyulat a kalapból. Négykézlábra érkezem meg, de nem állok meg, járatom a lábaimat tisztes távolra haladva előre, biztosítva róla a Gyógyítót, hogy nem fogok leskelődni. Helyette inkább elterülök a hóban és lihegve várom be a mai társamat. Legalább nyer még egy kis időt egyedül, ami ilyenkor talán jót tesz neki. Azt mondjuk nem tudom, hogy mik a szándékai, hogy vadászik-e velem, futni akar vagy feszültséget levezetni. Nekem teljesen mindegy, a lényeg az, hogy megmozgassam kicsit a feketeségemet. ~Ha nem vagy itt fél percen belül, unatkozni fogok!~
Küldöm felé a gondolatot, amennyiben soká tartana a felbukkanása. Oké, kicsit magam is cukkolom, de így talán a felszínre kerül majd az agresszor énje. És még merje azt mondani valaki, hogy nem teszek meg mindent a farkasaimért...
Kissé összeszűkül pillantásom kijelentésére és mosolya láttán. Fantasztikus... Ha nem lenne köztünk a kocsi, már a szemeit operálnám kifelé karmaimmal egy elejtett megjegyzés keretében, így viszont csupán a szavak maradnak: - Nekem úgy is jó. - Felelem hűvösen, ám ezzel együtt nem mozdulok. Megvárom, míg ő maga leveti ruháit és tovacaplat, hátrahagyva a kulcsot, amit röptében kapok el - szép dobás. Sietve rángatom le magamról az amúgy is szakadt inget, a farmeromat és a többit, dobom be a kocsiba, majd a kulcsot a közeli fenyő alacsony - és meglehetősen tüskés - avarjába rejtve, biztonság kedvéért három kisebb követ is ráhúzva hagyom magam mögött a járgányt. Hagyom, hogy érzékeim vezessenek, hogy az erdő megannyi nesze átjárjon és hogy a szél megmutassa nekem, merre induljak alfám után. Nem kell sokat várnom, hamar megkapom a választ a fel nem tett kérdésre, de biztos, hogy ezt akarom? Vadászgatni egyet nyugisan az éjszakai erdőben és úgy tenni, mintha nem kavarogna bennem minden, de úgy igazán, fenekestől minden? Frászt.
Alakot váltásomat követően juszt se abba az irányba indulok neki, amerre Castort észleltem az imént egészen közelről, de elmémben hangját nem kötik a tér szabályai: utolér. ~ Ha szórakoztatásra vágysz, szobaszámot tévesztettél, azt hiszem... Shila biztos szívesen kisegítene, hogy ne unatkozz. ~ Fogalmam sincs, ki osztotta be a velem szemközti szobába azt a omegát, de még viccnek is rossz volt. Súlyos mancsaim alatt ropog a hó, ahogy a patak mentén szelem az erdőt. Nem tudom hová tartok és miért, - valójában szinte körbe futok csupán, s most Castor "őrhelye" felé nyargalok - csak azt tudom, hogy szívem szerint kiráznám bundámból, fejemből a gondolatokat örökre, s azt a hatalmas űrt, ami a biliárdszobából való távozáskor keletkezett bennem, vérrel és hússal tölteném ki. A farkasom szinte elvakultan éhezik erre a kettőre... S lám, valami mozdul a bokrok közt. Valami közelít, én pedig az ismerős energiákra "süketen" vetődök rá éles karmaimmal, fogaimmal marva húsába, igyekezve nyakát elkapni. Ja, hogy a capo az...
Amennyire tiszteletlen és sértő Emily válasza, annyira szórakoztató is egyben. Talán ha nem ismerném, és tudnám pontosan, hogy milyen állapotban van, ha csak szemernyi kétségem is akadna a lojalitása felől, akkor most elkapnám a torkát, és megmutatnám, milyen érzés, amikor Omegaként egy Alfa szórakozik valakivel. Ehelyett azonban a nevetést kiváltva vakkantok egyet, s hasonlóan csípős, ám mégis könnyed választ küldök felé. ~Ugyan, kérlek. Azt a szukát még megbaszni se lehet rendesen, tehát a szórakozáshoz vajmi kevés köze van...~ Feltolom magam a fekvésből, s amerről neszezést hallok, arra fordulva indulok meg, utat vájva magamnak a kivételesen sűrű bozótosban. Fogalmam sincs, hogy mit fogunk csinálni, egyelőre örülnék neki, ha látnám egészben a másikat. Aztán egyik pillanatról a másika hallom, ahogy vadul zörren meg a növényzet, s halk morranással egybekötve valami felém ugrik, gyakorlatilag rám veti magát. Emily... Szerintem soha nem láttam még ennyire feldúltnak. Normális esetben ilyet senki nem tesz, ő pedig szemmel láthatóan eltökélten keresi a fogást a torkomon, s próbálná rajtam levezetni az őt szétfeszítő őrületet. Annyiból remekül csinálta, hogy abszolút nem számítottam ilyesfajta megmozdulásra a részéről, így a vérem szinte azonnal kiserken agyarai és karmai nyomán. Két lábra emelkedve ragadom meg őt a mellső mancsaimmal, s mint valami piócát, olyan vehemenciával rántom le magamról, ő pedig nyugodt szívvel tépheti ki a húsomat, ha túlságosan is mélyre hatolt volna a fegyvereivel. ~Nők...~ Üzenem neki, ahogy beledöngölöm a hóba, majd ellépek tőle, árva, hogy magához térjen és újabb támadást indítson. Nem akarok ártani neki, leszek ma box-zsák, ha ennyire akarja. Azt viszont kezdetben baromi nehéz lesz belőni, hogy csak akkora erőt fejtsek ki ellene, amibe beleizzad, de még lehet esélye felülkerekedni. ~Ennek nagyot kellett szólnia, ha még te is elveszted a fejed...~ Célzok arra, hogy gyanúsan messzire megy most, vélhetőleg Caleb miatt, legalább is ami a vérfoltot és a ruháján terjengő szagokat illeti. Ha már ki akarja adni magából, akkor csinálja rendesen, robbanjon nagyot, gyűlöljön engem is, amiért a lelkébe tiporva cukkolom fel, éles és csípős megjegyzéseket téve arra, amiről bár gyakorlatilag semmit nem tudok, szemmel láthatóan fáj neki. ~Plátói szerelem? Féltékenység? Elérhetetlenség?~ Dobálózok azokkal a kifejezésekkel, amelyekben elég nagy potenciál van, hogy bele is trafálok. Az se lepne meg, ha Emily-t elutasította volna a hím a korra és a rangkülönbségre való tekintettel, és a nőstény most emiatt zabos. Nem ő lenne az első, akivel előfordul az ilyesmi... De támadni én magam továbbra sem támadok, csak várok és igyekszem a megfelelő erővel hárítani minden támadást, hogy a nőstény kifáradhasson anélkül, hogy csontját törném vagy túl sok vérét fakasztanám.
Felhorkanó morranást hallatok a válaszra, miközben bundámat megrázva, tagjaimat kinyújtóztatva iramodok tova. ~ Erre az infóra roppant mód kíváncsi voltam, kösz. ~ Üzenem vissza; hogy pedig szemtelen lennék? A lojalitást nem a bólogatásban és a hallgatásban mérik... legalábbis nagyon remélem, hogy nem fordult háromszázhatvan fokot Castor világlátása ettől az átkozottan fagyos helytől. Előrontok a fák közül, a bokrok ágai fájdalmasan recsegve-ropogva biztosítanak utat számomra "prédám" felé. A korombeli nőstényekhez képest zömökebb, izmosabb testfelépítéssel bírok, s vérvonalamnak hála a velem közel egy idős hímeket kacagva terítem le, szóval nyugodtabb pillanatomban nem csodálkoznék azon, hogy a hirtelen rá zuhanó súly még Castort is meglepte. Nem mintha most nekiállnék meglepődni ezen... Fogaim húsába marnak, kiserkenő vére a bundámat színezi a fejemben leledző harag-gőzös, vörös ködhöz hasonló árnyalatúra. Ahogy megemelkedik, s vele együtt visz engem is, mélyebben vájom belé agyaraimat - hogy aztán húsát tépve zuhanjak, mikor leráz magáról, elhajít, mintha csak megunt játékbaba lennék. A hideg hó józanít ki, melybe úgy döngöl bele, hogy csoda, ha ki tudok belőle kecmeregni - sikerül egyébként, persze, nem felülkerekedve rajta, akárhogy próbálkozom, hanem mikor már ellép. Morranva rázom meg a bundámat, szavaira pedig felé kapom tekintetemet. ~ Ne kezd még te is, mert esküszöm, kiharcolom, hogy átharapd a torkom!~ Nehéz kitalálni, hogy mennyire komolyan gondolom eme szuicid megnyilvánulást. Egyáltalán, mennyire lehet komolyan venni egy begőzölt farkast, pláne, ha az történetesen nőstény? Bizonyos helyzetekben veszélyesebbek vagyunk a hímeknél is, úgy hiszem. ~ Semmibe vette és leszólta Matteot. ~ Pontosítottam, még mielőtt többet látna bele, mint ami... jó, talán tényleg több van ez mögött, de a Teremtőm számomra szent és sérthetetlen, ő pedig képtelen volt ezt elfogadni, mert csak a saját baromságát szajkózta. Meg is érdemli a baját akkor! Csak miért fáj nekem is ugyan úgy, ha nem jobban? Mindeközben szinte ugrásra kész, feszült izmokkal állok Castorral szemközt. Ha tovább feszíti a húrt, még lehet, újfent neki is ugrok, nem törődve vele, hogy immáron pontosan tudnám, ki lenne támadásom középpontjában.
Csak vészterhes és a fákat megrengető morgással veszem tudomásul, hogy micsoda erővel és elhivatottsággal tépi ki a húsomat, megindítva ezzel a vérpatakot. Látszani legfeljebb rajta és a szűz havon látszik, az én fekete bundám pusztán csatakossá válik, de nem éktelenkedik rajta vörös foltokban a saját vérem. A fenyegető gondolatára a Bestia megborzolja a marján a szőrt, füleimet hegyezve, a felső farkas-ajkakat felhúzva villantom ki az agyaraimat,amelyek Emily számára a biztos halál hozóját jelentenék. Ha akarnám. Ha nem élvezném ennyire a helyzetet. Tetszik, hogy mennyire ég benne a harag, valamelyest magamra emlékeztet, még úgy is, hogy semmilyen formában nincs hozzá közöm. Sosem volt a nőstényem, sosem volt a vérem, csak a családom tagja, és most, még ha elvakult és bolond is, de bebizonyítja, hogy méltó rá. ~ Mi az, hogy én is, Emily? Tudod, fáj, hogy úgy érzem, le vagyok maradva a többiekhez képest. ~ Vágom vissza neki ironikus éllel, és ha képes lennék rá, hát most egészen biztosan ördögien elvigyorodnék. De így csak vicsorra és szűnni nem akaró morgásra telik, ahogy kissé meghajtott fejjel kezdem meg megtenni a nőstény teste körül azt a körkörös mozgást, amivel a vadon élő farkasok táncolják körbe a halálra ítélt prédát. Olykor olykor erélyesebben mordulok felé, összecsattintva a fogaimat, felé kapva a levegőben. Pontosan tudom, hogy az izmai és a vére szinte perzseli őt odabent, hát miért ne húzzam még tovább, hogyha egyszer annyira ki akarja adni magából? Az indoklására azonban csak hitetlenül felhorkanok. Ezzel egybekötve hirtelen kapom az ég felé a fejem és rázok egy gyorsat rajta. Talán így volt, talán megtörtént, de ez nekem kevés. Ezt nem veszem be. ~ És mióta érdekel téged mások véleménye? ~ Csendül egészen ártatlanul a gondolat a másik elméjében. Az persze rendben van, hogy én tisztában vagyok a történetével és azzal, hogy miféle misztikum lengi körül az egész nőt, de már eleve a témafelvetés is elég bensőséges ahhoz, hogy legyen valami háttértörténete is. Ahogy én látom, Emily nem beszél másokkal magáról csak úgy, a semmiért cserébe. ~ Ne játsszuk ezt a játékot, Hart. ~ - közlöm szinte már unottan, felrúgva a véres havat magam alatt - ~ Ha már táncba hívtál, ne hagyj parlagon. Akár be is avathatnál, de ha arra vársz, hogy erőszakkal szedem ki belőled... Campa cavallo che l erba cresce*, ahogy mifelénk mondják. ~ Nos, nem, erőszakkal biztos nem fogom kisajtolni belőle. Előbb halna meg, minthogy olyat tegyen, ami nem kedvére való. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogyha elég sokáig feszítem a húrt, akkor el fog pattanni. Ha pedig nem.. Meglátjuk, hogy meddig megy el, mennyire képes elvakultan viselkedni, ennek függvényében pedig az is kérdés, hogy az én érdeklődésem mennyire marad fenn. És ha ő nem beszél, még mindig van egy Végrehajtóm, aki hűséget fogadott nekem.
//*Várj és reménykedj csak,úgysem fog megtörténni.*//
Ironikus szavaira "nevetősen", hasonlóan kétkedő éllel morranok fel, mintha már a puszta feltételezés is mulattatna, hogy pusztán azért, mert alfa, elsőként várna beszámolót bármivel kapcsolatban is. Az igazság az, hogy mulattat is a gondolat. ~ Ne engemet okolj a saját hiányosságaidért. ~ vetem oda, mint valami kósza, elhajított rongyot, továbbra is abszurdnak, nevetségesnek tartva a gondolatot. Van neki nagyobb, fontosabb dolga is, mint a farkasai magánélete, erre most mégis ez a legnagyobb problémája, amit felhoz. Röhej! ~ Stai calmo, nem vagy lemaradva semmi fontosról. ~ Fűzöm azért hozzá, hisz világéletemben csak feszegettem a határokat, de sosem léptem át. Ha mégis, akkor a beharapóm gondoskodott róla, hogy ne tegyem meg még egyszer... Bár laposakat pislogok, tekintetem résnyire szűkül, pontosan számon tartom, nyomon követem Castor minden egyes rezdülését, mozdulatát, miközben körkörösen indul meg - körülöttem írva le a kiszemelt pályát. Izmaim ugrásra készen feszülnek, s meg-megrándulnak, ahogy az alfám fogai csattanva közelítenek felém, de miként ő is csak játszik velem, úgy én sem rugaszkodom el "támadása" elől. Mindketten húzzuk a másik agyát, bár van egy olyan érzésem, hogy én leszek az, akinél előbb szakad az a bizonyos acélsodrony-idegzet... Na mi lesz már!? ~ Amióta...~ kezdtem volna bele, de időben kapcsoltam, s a gondolat félbe maradt, mintegy "varázsütésre". Dühösen morrantam, megrázva bundámat lemondóan, s ezzel együtt hirtelen lököm el magam ruganyos mozdulattal a talajtól, hogy kihasználjam azt a töredéknyi időt, míg Castor az eget kémleli, s grabanca tarkója felé kapjak. Ha elérem, nem vagyok rest "belekapaszkodni" éles fogaimmal a vastag bunda által borított testbe. ~ Nem várok semmit. Amit pedig nem akarok elmondani, te is tudod, hogy nem fogod kiszedni belőlem sehogy. ~ Rántok fejemen, ez által - ha célt értem - a húsa szakad, s vére fakad a hímnek. Pontosan tisztában lehet vele, hogy akár meg is halnék, minthogy olyat kiadjak, amit nem akarok. Hiszen erre képzett ki a beharapóm! Mindig is vallotta, hogy a jó kínvallató maga is ismeri az áldozata fájdalmát, képes azt kizárni hasonló helyzetben... érdekes nevelési módszerei voltak, de sosem vitattam őket - nem is mertem volna - főleg, mert Castor annak idején csak úgy hagyott életben, mint kölyköt, ha idővel a falka alvilági "szektora" hasznos tagjának bizonyulok majd. Ha közben levetett volna magáról, most újra nekilendülök, ezúttal szemből kapva torka felé. Tudom, nem helyes, de a szavai, a viselkedése... minden mozdulása arra ingeret, hogy a bennem felgyülemlett keserűséget rá vetítsem ki. Innét már amúgy sem volt visszaút, hiszen én kezdeményeztem. Ha ő gyűr le, egyszerűen tudatosítva lesz, hol a helyem a falkában, ám ha meghátrálok... az gyávaság. Szóval nekirontok. ~ Az az utolsó barom... ~ Ha leveri a támadásomat, valami különös erő - a kitartás és a makacsság keveréke - felhúz, talpra ránt és újra nekifeszülök, támadást indítok ellene. ~... én tisztelem és...~ És újra... ~ És szeretem, a rohadt életbe is!~ A harmadik, negyedik nekifutásnál némileg kifújva magam torpanok meg, tekintetemet nem emelve a fekete hím felé - magam előtt figyelem a vértől áztatott havat. ~ Olyan nagy kérés, hogy tartsa tiszteletben ő is, ami számomra fontos? ~ Értem én, hogy nem érdekli Calebet, de legalább ne sértegesse akkor, ne szóljon hozzá. Különben is bánt, hogy ennyire félre értett. Bántanak a fülemben, elmémben visszhangzó szavai, az a fájdalmas kifejezés az arcán, amivel elfordult tőlem és az, hogy bíztam benne, de úgy fest, félreismertem.
// A 200. reagom, csak neked. <3 Még ha lehetne jobb is. //
Háh! Bár a nőstény nem teljesen sétált bele a csapdába, mégis győzelemnek könyvelem el, hogy hirtelen kiszaladt a gondolatai közt az a bizonyos amióta. És ez csak dühösebbé teszi. Dühös magára, mert nem figyelt eléggé, dühös rám, amiért ilyen gyarló módon viselkedek vele és rántom egyre mélyebben a saját gondolatai és a helyzet mocsarába. És persze le is csap, pontosan és jó vadászhoz méltóan kivárva a gyenge, figyelmetlenül elszálló pillanatot, amikor felkapom a hatalmas fejem az égboltra. Érzem, ahogy agyarai összecsípik a bundám és a bőröm a marom tájékán. Irdatlan mélységben hörrenek fel, oldalvást kapva a pofámmal, belemarva a vállába, ahogy rajtam lóg. Úgy szeretném, annyira vágyom átszakítani a puha húst, megízlelni az engedetlenül száguldó vérét, de nem lehet... Ez most nem az a fajta mérkőzés, ahogy fair lenne, ha ilyen könnyedén ontanám a vérét. ~Elmondod te azt szavak nélkül is...~ Vágom rá hirtelen, a felpezsdült harc hevétől gyorsan és feszesen. Aztán Emily rándul egyet, s ezzel egy darab húst szakít ki a testemből. Megérzem a saját vérem átható illatát, s amint elengedett, a vérvonalam gyorsaságát kihasználva pattanok, s perdülök felé a levegőben, megkísérlem meglendíteni a jobb mancsomat, elkapva, karmaimat a nyakába mélyesztve, s a lendülettől segítve belevágni a nőstény fejét a fagyos talajba. Talán még a jég is megrepedt a koppanó állkapcsa alatt, nem tudom. Azt viszont igen, hogy egyáltalán nem adja fel, s újra támadni készül. Villanó agyarakkal csábítom magamhoz, hogy jöjjön csak, szaladjon a halál karmai közé egészen nyugodtan. És a nőstény, mint akinek eszét vették, úgy iramodik neki az újabb és újabb támadáshullámoknak. Én egyre csak hátrálok és kitérek előle, olykor engedve, hogy a karimai, agyarai újabb véres csíkot fakasszanak a bőröm alól. A szavai a lendületével egyetemben írnak le egy dühös és egyre erősödő ívet, s ha tehetném, most vigyorogva néznék rá, de helyette marad az önelégültség és a vicsorgás. Felteszi a kérdését, én pedig egy pillanatra megfagyottnak vélem a levegőt és a harci hevet is. Talán tévedek, nem tudom, de igyekszem a két hátsó lábamra emelkedni, majd azokról rugaszkodni el, letarolva, mázsás súlyommal a földbe döngölve Emily testét. Közben esztelen morgások és szűkölések kórusa váltja egymást, ahogy keresem a fogást a torkán, amit vélhetően ő sem kíván ingyen adni nekem. ~ Caleb azt csinál, amit akar... ~ Közlöm vele szárazon és egyszerűen a tényt, amint sikerült fogást találnom rajta, a torkán. Az agyaraim egyre mélyebbre és mélyebbre mélyesztem. Érezni akarom a nőstény szívének dobbanását, a kétségeit, hogy elgondolkozzon azon, hogy vajon most megölöm-e, megtorlom-e az iménti viselkedését és tiszteletlenségét. ~ Mikor értitek meg végre, hogy a mi világunkban teljesen mások a szabályok? ~ - rántok egyet a torkán, de továbbra sem eresztem el - ~ Ha egy ilyen hím kitüntet a figyelmével, légy érte hálás és tűrd el, hogy soha nem lesztek egyenlő felek... ~ Nem, ezeket a szavakat nem Emilynek kellene hallania. Nem az ő arcába kellene köpnöm őket. Ez egy teljesen másik történet, teljesen más szereplőkkel, de véletlenül ebbe a forgatókönyvbe is beleillik. De nem akarom, hogy a saját haragom elöntsön, s azért forduljak Emily ellen, mert másra vagyok dühös. Eleresztem a torkát és lemászom róla. ~ De mi, hímek vagyunk olyan bolondok, hogy a lábatok előtt kuncsorogjunk megváltásért. Ha... Kiválasztott, addig úgyse menekülsz előle, amíg ő nem akarja. ~ Állapítom meg a nyilvánvaló tényt. Én megjártam már ezt az utat. Nem azért, mert nem tartom magamnál többre Calebet, hanem mert így működünk, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan úgyis minden megy majd a maga útján tovább. Mi is így jártunk, én is így jártam. A héja-nász addig tartott és ismétlődött őrülten, amíg azt nem mondtam végleg, hogy elég volt.
Vállamba mar, én pedig felmorranok. Nem a fájdalomtól, inkább a dühtől, hisz meg sem sebez igazán! Mintha csak nevetne rajtam és nem is venne farkas számba igazán... Ez a gondolat pedig csak tovább hergel, noha tisztában vagyok vele, hogy ellenfél számba se mennék esetében, ha úgy akarná. Dacosan rántom el magam tőle, húsából szaggatva ki némi darabot, ezzel együtt lendületemet továbbviszi egy istenes, karmos pofon, hogy csak méterekkel odébb találkozom a csontkeménnyé fagyott talajjal. Fogaim összecsattannak, a fejem alatt a jég szilánkosra törik és én naiv megkísérlek azonnal felpattanni. Kissé bele is szédülök, de nem adok időt magamnak, testemnek pihenésre, hogy kicsit "helyre pofozza magát" - egyetlen elrugaszkodó mozdulattal már újfent a hímnek rontok. Majd újra és újra... Egyetlen pillanatra csügged figyelmem és ő máris kihasználja ezt - nem is várnék mást tőle - nekem rontva. A meglepetés erejével préselődök a talajba, de a következő pillanatban már védekezőn morogva, szűkölve igyekszem lelökni magamról. Mikor pedig az nem megy, egészen egyszerűen a pofájába, szeme felé igyekszem kapni karmos mancsaimmal. Aztán az egésznek vége. Mikor már minden vadat, madarat elijesztettünk csatározásunkkal a környékről, fülsértő csend áll be, hogy harapni lehet azt a levegővel együtt. Csak ziháló lélegzetvételünk, szívemnek heves, dacos lüktetése töri meg némán is a beálló süketséget. ~ Ahogy én is. ~ Szaladt felé a gondolat, miközben fagyos, ezúttal sárgás íriszeimet rá emeltem az alfámra. Állkapcsom finoman beleremegett a következő mozdulatba, ahogy fogai a torkomnak húsában merültek el. Féltem volna? Ugyan már! Közeli barátságban álltam a halállal, na meg - lehet őrült és öntelt módon - tartottam magam annyira, hogy ne tegyen el ilyen egyszerűen láb alól. Lehet, marad végrehajtója helyettem, de az nem fogja minden szó nélkül összefércelni, mikor lógó belekkel hazaténfereg. Sokkal inkább tartottam attól, hogy nem öl meg, csupán a halál szakadékának széléig táncoltat. A látszattal ellentétben nem szerettem, ha nekem okoznak fizikai fájdalmat. Kijelentésével vitatkoznék, de nem ad rá időt - és milyen jól teszi. Csupán elhaló morranás a "felelet", mely egyszerre fájó és rosszalló, ahogy belém mar. Nem egészen értem, utolsó előtti mondata mégis hogy jön a témához - főleg Calebhez nem tartom passzentosnak, hála a jó égnek - így inkább csak elengedem fülem mellett a továbbiakat is, miközben fájón fordulok hasamra és némileg pihegve igyekszem összeszedni magam, majd talpra kecmeregni. ~ A mi világunkban... vagy a tiédben, Castor? ~ kapom felé a fejemet. Hangomban már nincs helye az őrült dühnek, ugyan az a fagyos, kissé talán lesajnáló élű, mint mindig, a hétköznapokban. ~ Ez a világ már régen nem olyan, mint száz vagy kétszáz éve volt. Próbáld meg elfogadni és az új dolgok közép építeni a régi szokásokat, nem pedig fordítva.~ A múltban él és valahol én is, mint erre ezzel a mondatával az előbb akaratlanul is rávilágított. A kimondott, kéretlen jótanács ez által nem csupán neki szólt, hanem magamnak is. Nem érdekel, hogy ő mit kezd vele, én igyekszem majd megfogadni és magam mögött tudni a Teremtőmhöz való túlzott ragaszkodást. Nem lesz egyszerű... de meg fogom próbálni, mert Caleb ugyan olyan fontossá vált számomra. És ő itt van, míg Matteo egy kővel jelölt sírhalom csupán Chicago-ban. Azt meg inkább csak magamban jegyzem meg, hogyha - az elmondottak alapján - csak arra tartja elégnek a nőstényeket, hogy az ágyát melegítsék, nem kéne csodálkoznia, hogy egy sem marad meg sokáig mellette. Ez nem az én gondom. ~ Sajnálom, hogy tönkre vágtam a vadászatodat. ~ Még véletlenül sem az előbbi kirohanást. Miért sajnálnék és kérnék bocsánatot valamiért, amit komolyan gondoltam, nem igaz? Pár tétova lépést is teszek, mire vállamba - amibe bele kapott párszor, megrángatva engem - sajgó fájdalom szúr. Fantasztikus... remélem nem holnap kell valakit cafatokból összepuzzle-znom.
Kezdőlap
//
