Fogalmam sincs, mennyi volt az idő, hogy járkál e még valaki a folyosókon, amikor kirontok a biliárdteremből és futóra veszem a lépteimet. Annyira későn nem lehetett, a folyosón ugyanis a rendes világítás égett, nem pedig az éjszakai "lidércfények", melyek útjelzőül szolgáltak már nem egyszer Caleb szobája felé, ha átosontam. Azoknak a napoknak úgy fest, vége. Talán végleg... Kimondottan feketében látom a világot, de holnapra kijózanodom és talán ki is alszom nyűgömet. Minden más lesz majd, ma viszont törni, zúzni, tombolni akarok. Hallani a fájdalom édes kínjait, mások esdeklő sikolyát, mint egykoron... Gondolataim örvényében el is süllyednék, ha nem szaladnék telibe Castor mellkasának. Ahogy elhátrálok egy lépést és feltekintek rá, úgy előbb zavart, majd riadt az ábrázatom... de végül egy szusszanással rendezem a tőlem megszokott komoly, hűvös vonásokat helyükre. - Merre tartasz? - kérdem és ő készséggel ajánlja fel, hogy tartsak vele az erdőbe, ha gondolom. Vajon érzi rajtam hogy kapatos vagyok kissé? Biztosan...
***
A lehúzott ablaknál bevágó fagyos menetszél kijózanít, mire az erdőhöz érünk. Nem mintha ettől tisztábban látnék bármit is, vagy kevésbé lenne nehéz az a valami a szívem helyén, de legalább a világ nem forog velem olyan hányingert keltően és a fejem nem zsibog ezerrel. Feszültségről és zaklatottságról árulkodó energiáimat meg sem próbálom leplezni. Miért tenném, mikor már a hotelban is szinte képen töröltem vele az alfámat, ahogy neki szaladtam. Lassan elértük a megfelelő helyet, a kocsi lassított, majd a motor zúgása el is halt. Mintegy ösztönösen pattantam ki a kocsiból és én - kis naiv, gondolván, biztos vadászni jöttünk - már ejtettem is volna le vállaimról a megtépázott, fehér, Caleb vérével épp csak megcsíkozott inget, ha nem kaptam volna el a járgány túlsó oldaláról Castor fürkésző pillantását. - Elfordulnál? - kérem csendesen, mégis finom határozottsággal. A híresztelésekkel ellentétben még mindig nem mutogatom magamat akárkinek. Ha pedig most azzal jön, hogy előbb áruljam el, mi a retek bajom van, esküszöm, szívem szerint cselekedek és odamegyek, majd megfejelem.
Vadászni tartok. Meglepő és szokatlan, de oda. A felesleges ugratást megtartottam magamnak, miután Emily a mellkasomnak ütközött, hiszen méterekről megéreztem, hogy valami egyáltalán nincs rendben vele. Nem forszíroztam a dolgot, és néma bólintással jeleztem, hogy amennyiben ilyen állapotban társaságra vágyik, jöjjön nyugodtan.
***
A kocsiban már kissé letisztultak a dolgok. Emily-ből sem vibrál annyira erőteljesen a feszültség, a hotelt elöntő szagok és a folyamatos nyüzsgés sem zavarja már a társaságunkat. Így sokkal áthatóbban érzem, hogy az az apró folt a ruháján az egyik Végrehajtómhoz tartozik. Vezetés közben nem nézek rá, hagyom, hogy csendben merengjen vagy rendezze magát. Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy mi volt közöttük, mert hogy valami volt, az biztos. Igazából engem addig hidegen hagynak a többiek drámái, amíg nincsenek hatással a falkára vagy éppen arra, hogy a feladatukat el tudják látni. Akkor azért már kérdőre vonok. Mindazonáltal akár magamat is jól seggbe rúghatnám, hiszen én sem vagyok teljesen önmagam már egy jó ideje. Ahogy leparkolom az út mentén az autót, egyből kiszállok. Kissé megnyújtóztatom a tagjaimat, elvégzek néhány fejkörzést. És pusztán a bizonyosság az, amiért hátra fordulok, miközben az inget gombolom le magamról. Hogy Ems egyben van még és nem akar már most őrült vágtában faképnél hagyni. A kérdésekor éppen levetem magamról az inget, bedobom a hátsó ülésre. Hasonlóan hideg mosollyal pislantok fel rá. - Nem. Előjöhetnék azzal, hogy bár finoman és tisztelettel kérte, amit kért, én majd eldöntöm, hogy mit fogok csinálni. De inkább csak nyugodtan befejezem a vetkőzést, becsapom a kocsiajtót, és mellette elhaladva megcélzom az erdő hívogató sötétjét. Még kissé hátra fordulva felé dobom a kocsikulcsot. - Majd riassz be, ha végeztél. ...Aztán a kulcsot tedd be egy kő alá... Nem, bízom benne, hogy majd feltalálja magát. Én csak tovább sétálok a sűrű felé, kissé nekifutok, majd egy kisebb ugrással úgy rántom elő a Bestiát, mint a bűvész a nyulat a kalapból. Négykézlábra érkezem meg, de nem állok meg, járatom a lábaimat tisztes távolra haladva előre, biztosítva róla a Gyógyítót, hogy nem fogok leskelődni. Helyette inkább elterülök a hóban és lihegve várom be a mai társamat. Legalább nyer még egy kis időt egyedül, ami ilyenkor talán jót tesz neki. Azt mondjuk nem tudom, hogy mik a szándékai, hogy vadászik-e velem, futni akar vagy feszültséget levezetni. Nekem teljesen mindegy, a lényeg az, hogy megmozgassam kicsit a feketeségemet. ~Ha nem vagy itt fél percen belül, unatkozni fogok!~
Küldöm felé a gondolatot, amennyiben soká tartana a felbukkanása. Oké, kicsit magam is cukkolom, de így talán a felszínre kerül majd az agresszor énje. És még merje azt mondani valaki, hogy nem teszek meg mindent a farkasaimért...
Kissé összeszűkül pillantásom kijelentésére és mosolya láttán. Fantasztikus... Ha nem lenne köztünk a kocsi, már a szemeit operálnám kifelé karmaimmal egy elejtett megjegyzés keretében, így viszont csupán a szavak maradnak: - Nekem úgy is jó. - Felelem hűvösen, ám ezzel együtt nem mozdulok. Megvárom, míg ő maga leveti ruháit és tovacaplat, hátrahagyva a kulcsot, amit röptében kapok el - szép dobás. Sietve rángatom le magamról az amúgy is szakadt inget, a farmeromat és a többit, dobom be a kocsiba, majd a kulcsot a közeli fenyő alacsony - és meglehetősen tüskés - avarjába rejtve, biztonság kedvéért három kisebb követ is ráhúzva hagyom magam mögött a járgányt. Hagyom, hogy érzékeim vezessenek, hogy az erdő megannyi nesze átjárjon és hogy a szél megmutassa nekem, merre induljak alfám után. Nem kell sokat várnom, hamar megkapom a választ a fel nem tett kérdésre, de biztos, hogy ezt akarom? Vadászgatni egyet nyugisan az éjszakai erdőben és úgy tenni, mintha nem kavarogna bennem minden, de úgy igazán, fenekestől minden? Frászt.
Alakot váltásomat követően juszt se abba az irányba indulok neki, amerre Castort észleltem az imént egészen közelről, de elmémben hangját nem kötik a tér szabályai: utolér. ~ Ha szórakoztatásra vágysz, szobaszámot tévesztettél, azt hiszem... Shila biztos szívesen kisegítene, hogy ne unatkozz. ~ Fogalmam sincs, ki osztotta be a velem szemközti szobába azt a omegát, de még viccnek is rossz volt. Súlyos mancsaim alatt ropog a hó, ahogy a patak mentén szelem az erdőt. Nem tudom hová tartok és miért, - valójában szinte körbe futok csupán, s most Castor "őrhelye" felé nyargalok - csak azt tudom, hogy szívem szerint kiráznám bundámból, fejemből a gondolatokat örökre, s azt a hatalmas űrt, ami a biliárdszobából való távozáskor keletkezett bennem, vérrel és hússal tölteném ki. A farkasom szinte elvakultan éhezik erre a kettőre... S lám, valami mozdul a bokrok közt. Valami közelít, én pedig az ismerős energiákra "süketen" vetődök rá éles karmaimmal, fogaimmal marva húsába, igyekezve nyakát elkapni. Ja, hogy a capo az...
Amennyire tiszteletlen és sértő Emily válasza, annyira szórakoztató is egyben. Talán ha nem ismerném, és tudnám pontosan, hogy milyen állapotban van, ha csak szemernyi kétségem is akadna a lojalitása felől, akkor most elkapnám a torkát, és megmutatnám, milyen érzés, amikor Omegaként egy Alfa szórakozik valakivel. Ehelyett azonban a nevetést kiváltva vakkantok egyet, s hasonlóan csípős, ám mégis könnyed választ küldök felé. ~Ugyan, kérlek. Azt a szukát még megbaszni se lehet rendesen, tehát a szórakozáshoz vajmi kevés köze van...~ Feltolom magam a fekvésből, s amerről neszezést hallok, arra fordulva indulok meg, utat vájva magamnak a kivételesen sűrű bozótosban. Fogalmam sincs, hogy mit fogunk csinálni, egyelőre örülnék neki, ha látnám egészben a másikat. Aztán egyik pillanatról a másika hallom, ahogy vadul zörren meg a növényzet, s halk morranással egybekötve valami felém ugrik, gyakorlatilag rám veti magát. Emily... Szerintem soha nem láttam még ennyire feldúltnak. Normális esetben ilyet senki nem tesz, ő pedig szemmel láthatóan eltökélten keresi a fogást a torkomon, s próbálná rajtam levezetni az őt szétfeszítő őrületet. Annyiból remekül csinálta, hogy abszolút nem számítottam ilyesfajta megmozdulásra a részéről, így a vérem szinte azonnal kiserken agyarai és karmai nyomán. Két lábra emelkedve ragadom meg őt a mellső mancsaimmal, s mint valami piócát, olyan vehemenciával rántom le magamról, ő pedig nyugodt szívvel tépheti ki a húsomat, ha túlságosan is mélyre hatolt volna a fegyvereivel. ~Nők...~ Üzenem neki, ahogy beledöngölöm a hóba, majd ellépek tőle, árva, hogy magához térjen és újabb támadást indítson. Nem akarok ártani neki, leszek ma box-zsák, ha ennyire akarja. Azt viszont kezdetben baromi nehéz lesz belőni, hogy csak akkora erőt fejtsek ki ellene, amibe beleizzad, de még lehet esélye felülkerekedni. ~Ennek nagyot kellett szólnia, ha még te is elveszted a fejed...~ Célzok arra, hogy gyanúsan messzire megy most, vélhetőleg Caleb miatt, legalább is ami a vérfoltot és a ruháján terjengő szagokat illeti. Ha már ki akarja adni magából, akkor csinálja rendesen, robbanjon nagyot, gyűlöljön engem is, amiért a lelkébe tiporva cukkolom fel, éles és csípős megjegyzéseket téve arra, amiről bár gyakorlatilag semmit nem tudok, szemmel láthatóan fáj neki. ~Plátói szerelem? Féltékenység? Elérhetetlenség?~ Dobálózok azokkal a kifejezésekkel, amelyekben elég nagy potenciál van, hogy bele is trafálok. Az se lepne meg, ha Emily-t elutasította volna a hím a korra és a rangkülönbségre való tekintettel, és a nőstény most emiatt zabos. Nem ő lenne az első, akivel előfordul az ilyesmi... De támadni én magam továbbra sem támadok, csak várok és igyekszem a megfelelő erővel hárítani minden támadást, hogy a nőstény kifáradhasson anélkül, hogy csontját törném vagy túl sok vérét fakasztanám.
Felhorkanó morranást hallatok a válaszra, miközben bundámat megrázva, tagjaimat kinyújtóztatva iramodok tova. ~ Erre az infóra roppant mód kíváncsi voltam, kösz. ~ Üzenem vissza; hogy pedig szemtelen lennék? A lojalitást nem a bólogatásban és a hallgatásban mérik... legalábbis nagyon remélem, hogy nem fordult háromszázhatvan fokot Castor világlátása ettől az átkozottan fagyos helytől. Előrontok a fák közül, a bokrok ágai fájdalmasan recsegve-ropogva biztosítanak utat számomra "prédám" felé. A korombeli nőstényekhez képest zömökebb, izmosabb testfelépítéssel bírok, s vérvonalamnak hála a velem közel egy idős hímeket kacagva terítem le, szóval nyugodtabb pillanatomban nem csodálkoznék azon, hogy a hirtelen rá zuhanó súly még Castort is meglepte. Nem mintha most nekiállnék meglepődni ezen... Fogaim húsába marnak, kiserkenő vére a bundámat színezi a fejemben leledző harag-gőzös, vörös ködhöz hasonló árnyalatúra. Ahogy megemelkedik, s vele együtt visz engem is, mélyebben vájom belé agyaraimat - hogy aztán húsát tépve zuhanjak, mikor leráz magáról, elhajít, mintha csak megunt játékbaba lennék. A hideg hó józanít ki, melybe úgy döngöl bele, hogy csoda, ha ki tudok belőle kecmeregni - sikerül egyébként, persze, nem felülkerekedve rajta, akárhogy próbálkozom, hanem mikor már ellép. Morranva rázom meg a bundámat, szavaira pedig felé kapom tekintetemet. ~ Ne kezd még te is, mert esküszöm, kiharcolom, hogy átharapd a torkom!~ Nehéz kitalálni, hogy mennyire komolyan gondolom eme szuicid megnyilvánulást. Egyáltalán, mennyire lehet komolyan venni egy begőzölt farkast, pláne, ha az történetesen nőstény? Bizonyos helyzetekben veszélyesebbek vagyunk a hímeknél is, úgy hiszem. ~ Semmibe vette és leszólta Matteot. ~ Pontosítottam, még mielőtt többet látna bele, mint ami... jó, talán tényleg több van ez mögött, de a Teremtőm számomra szent és sérthetetlen, ő pedig képtelen volt ezt elfogadni, mert csak a saját baromságát szajkózta. Meg is érdemli a baját akkor! Csak miért fáj nekem is ugyan úgy, ha nem jobban? Mindeközben szinte ugrásra kész, feszült izmokkal állok Castorral szemközt. Ha tovább feszíti a húrt, még lehet, újfent neki is ugrok, nem törődve vele, hogy immáron pontosan tudnám, ki lenne támadásom középpontjában.
Csak vészterhes és a fákat megrengető morgással veszem tudomásul, hogy micsoda erővel és elhivatottsággal tépi ki a húsomat, megindítva ezzel a vérpatakot. Látszani legfeljebb rajta és a szűz havon látszik, az én fekete bundám pusztán csatakossá válik, de nem éktelenkedik rajta vörös foltokban a saját vérem. A fenyegető gondolatára a Bestia megborzolja a marján a szőrt, füleimet hegyezve, a felső farkas-ajkakat felhúzva villantom ki az agyaraimat,amelyek Emily számára a biztos halál hozóját jelentenék. Ha akarnám. Ha nem élvezném ennyire a helyzetet. Tetszik, hogy mennyire ég benne a harag, valamelyest magamra emlékeztet, még úgy is, hogy semmilyen formában nincs hozzá közöm. Sosem volt a nőstényem, sosem volt a vérem, csak a családom tagja, és most, még ha elvakult és bolond is, de bebizonyítja, hogy méltó rá. ~ Mi az, hogy én is, Emily? Tudod, fáj, hogy úgy érzem, le vagyok maradva a többiekhez képest. ~ Vágom vissza neki ironikus éllel, és ha képes lennék rá, hát most egészen biztosan ördögien elvigyorodnék. De így csak vicsorra és szűnni nem akaró morgásra telik, ahogy kissé meghajtott fejjel kezdem meg megtenni a nőstény teste körül azt a körkörös mozgást, amivel a vadon élő farkasok táncolják körbe a halálra ítélt prédát. Olykor olykor erélyesebben mordulok felé, összecsattintva a fogaimat, felé kapva a levegőben. Pontosan tudom, hogy az izmai és a vére szinte perzseli őt odabent, hát miért ne húzzam még tovább, hogyha egyszer annyira ki akarja adni magából? Az indoklására azonban csak hitetlenül felhorkanok. Ezzel egybekötve hirtelen kapom az ég felé a fejem és rázok egy gyorsat rajta. Talán így volt, talán megtörtént, de ez nekem kevés. Ezt nem veszem be. ~ És mióta érdekel téged mások véleménye? ~ Csendül egészen ártatlanul a gondolat a másik elméjében. Az persze rendben van, hogy én tisztában vagyok a történetével és azzal, hogy miféle misztikum lengi körül az egész nőt, de már eleve a témafelvetés is elég bensőséges ahhoz, hogy legyen valami háttértörténete is. Ahogy én látom, Emily nem beszél másokkal magáról csak úgy, a semmiért cserébe. ~ Ne játsszuk ezt a játékot, Hart. ~ - közlöm szinte már unottan, felrúgva a véres havat magam alatt - ~ Ha már táncba hívtál, ne hagyj parlagon. Akár be is avathatnál, de ha arra vársz, hogy erőszakkal szedem ki belőled... Campa cavallo che l erba cresce*, ahogy mifelénk mondják. ~ Nos, nem, erőszakkal biztos nem fogom kisajtolni belőle. Előbb halna meg, minthogy olyat tegyen, ami nem kedvére való. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogyha elég sokáig feszítem a húrt, akkor el fog pattanni. Ha pedig nem.. Meglátjuk, hogy meddig megy el, mennyire képes elvakultan viselkedni, ennek függvényében pedig az is kérdés, hogy az én érdeklődésem mennyire marad fenn. És ha ő nem beszél, még mindig van egy Végrehajtóm, aki hűséget fogadott nekem.
//*Várj és reménykedj csak,úgysem fog megtörténni.*//
Ironikus szavaira "nevetősen", hasonlóan kétkedő éllel morranok fel, mintha már a puszta feltételezés is mulattatna, hogy pusztán azért, mert alfa, elsőként várna beszámolót bármivel kapcsolatban is. Az igazság az, hogy mulattat is a gondolat. ~ Ne engemet okolj a saját hiányosságaidért. ~ vetem oda, mint valami kósza, elhajított rongyot, továbbra is abszurdnak, nevetségesnek tartva a gondolatot. Van neki nagyobb, fontosabb dolga is, mint a farkasai magánélete, erre most mégis ez a legnagyobb problémája, amit felhoz. Röhej! ~ Stai calmo, nem vagy lemaradva semmi fontosról. ~ Fűzöm azért hozzá, hisz világéletemben csak feszegettem a határokat, de sosem léptem át. Ha mégis, akkor a beharapóm gondoskodott róla, hogy ne tegyem meg még egyszer... Bár laposakat pislogok, tekintetem résnyire szűkül, pontosan számon tartom, nyomon követem Castor minden egyes rezdülését, mozdulatát, miközben körkörösen indul meg - körülöttem írva le a kiszemelt pályát. Izmaim ugrásra készen feszülnek, s meg-megrándulnak, ahogy az alfám fogai csattanva közelítenek felém, de miként ő is csak játszik velem, úgy én sem rugaszkodom el "támadása" elől. Mindketten húzzuk a másik agyát, bár van egy olyan érzésem, hogy én leszek az, akinél előbb szakad az a bizonyos acélsodrony-idegzet... Na mi lesz már!? ~ Amióta...~ kezdtem volna bele, de időben kapcsoltam, s a gondolat félbe maradt, mintegy "varázsütésre". Dühösen morrantam, megrázva bundámat lemondóan, s ezzel együtt hirtelen lököm el magam ruganyos mozdulattal a talajtól, hogy kihasználjam azt a töredéknyi időt, míg Castor az eget kémleli, s grabanca tarkója felé kapjak. Ha elérem, nem vagyok rest "belekapaszkodni" éles fogaimmal a vastag bunda által borított testbe. ~ Nem várok semmit. Amit pedig nem akarok elmondani, te is tudod, hogy nem fogod kiszedni belőlem sehogy. ~ Rántok fejemen, ez által - ha célt értem - a húsa szakad, s vére fakad a hímnek. Pontosan tisztában lehet vele, hogy akár meg is halnék, minthogy olyat kiadjak, amit nem akarok. Hiszen erre képzett ki a beharapóm! Mindig is vallotta, hogy a jó kínvallató maga is ismeri az áldozata fájdalmát, képes azt kizárni hasonló helyzetben... érdekes nevelési módszerei voltak, de sosem vitattam őket - nem is mertem volna - főleg, mert Castor annak idején csak úgy hagyott életben, mint kölyköt, ha idővel a falka alvilági "szektora" hasznos tagjának bizonyulok majd. Ha közben levetett volna magáról, most újra nekilendülök, ezúttal szemből kapva torka felé. Tudom, nem helyes, de a szavai, a viselkedése... minden mozdulása arra ingeret, hogy a bennem felgyülemlett keserűséget rá vetítsem ki. Innét már amúgy sem volt visszaút, hiszen én kezdeményeztem. Ha ő gyűr le, egyszerűen tudatosítva lesz, hol a helyem a falkában, ám ha meghátrálok... az gyávaság. Szóval nekirontok. ~ Az az utolsó barom... ~ Ha leveri a támadásomat, valami különös erő - a kitartás és a makacsság keveréke - felhúz, talpra ránt és újra nekifeszülök, támadást indítok ellene. ~... én tisztelem és...~ És újra... ~ És szeretem, a rohadt életbe is!~ A harmadik, negyedik nekifutásnál némileg kifújva magam torpanok meg, tekintetemet nem emelve a fekete hím felé - magam előtt figyelem a vértől áztatott havat. ~ Olyan nagy kérés, hogy tartsa tiszteletben ő is, ami számomra fontos? ~ Értem én, hogy nem érdekli Calebet, de legalább ne sértegesse akkor, ne szóljon hozzá. Különben is bánt, hogy ennyire félre értett. Bántanak a fülemben, elmémben visszhangzó szavai, az a fájdalmas kifejezés az arcán, amivel elfordult tőlem és az, hogy bíztam benne, de úgy fest, félreismertem.
// A 200. reagom, csak neked. <3 Még ha lehetne jobb is. //
Háh! Bár a nőstény nem teljesen sétált bele a csapdába, mégis győzelemnek könyvelem el, hogy hirtelen kiszaladt a gondolatai közt az a bizonyos amióta. És ez csak dühösebbé teszi. Dühös magára, mert nem figyelt eléggé, dühös rám, amiért ilyen gyarló módon viselkedek vele és rántom egyre mélyebben a saját gondolatai és a helyzet mocsarába. És persze le is csap, pontosan és jó vadászhoz méltóan kivárva a gyenge, figyelmetlenül elszálló pillanatot, amikor felkapom a hatalmas fejem az égboltra. Érzem, ahogy agyarai összecsípik a bundám és a bőröm a marom tájékán. Irdatlan mélységben hörrenek fel, oldalvást kapva a pofámmal, belemarva a vállába, ahogy rajtam lóg. Úgy szeretném, annyira vágyom átszakítani a puha húst, megízlelni az engedetlenül száguldó vérét, de nem lehet... Ez most nem az a fajta mérkőzés, ahogy fair lenne, ha ilyen könnyedén ontanám a vérét. ~Elmondod te azt szavak nélkül is...~ Vágom rá hirtelen, a felpezsdült harc hevétől gyorsan és feszesen. Aztán Emily rándul egyet, s ezzel egy darab húst szakít ki a testemből. Megérzem a saját vérem átható illatát, s amint elengedett, a vérvonalam gyorsaságát kihasználva pattanok, s perdülök felé a levegőben, megkísérlem meglendíteni a jobb mancsomat, elkapva, karmaimat a nyakába mélyesztve, s a lendülettől segítve belevágni a nőstény fejét a fagyos talajba. Talán még a jég is megrepedt a koppanó állkapcsa alatt, nem tudom. Azt viszont igen, hogy egyáltalán nem adja fel, s újra támadni készül. Villanó agyarakkal csábítom magamhoz, hogy jöjjön csak, szaladjon a halál karmai közé egészen nyugodtan. És a nőstény, mint akinek eszét vették, úgy iramodik neki az újabb és újabb támadáshullámoknak. Én egyre csak hátrálok és kitérek előle, olykor engedve, hogy a karimai, agyarai újabb véres csíkot fakasszanak a bőröm alól. A szavai a lendületével egyetemben írnak le egy dühös és egyre erősödő ívet, s ha tehetném, most vigyorogva néznék rá, de helyette marad az önelégültség és a vicsorgás. Felteszi a kérdését, én pedig egy pillanatra megfagyottnak vélem a levegőt és a harci hevet is. Talán tévedek, nem tudom, de igyekszem a két hátsó lábamra emelkedni, majd azokról rugaszkodni el, letarolva, mázsás súlyommal a földbe döngölve Emily testét. Közben esztelen morgások és szűkölések kórusa váltja egymást, ahogy keresem a fogást a torkán, amit vélhetően ő sem kíván ingyen adni nekem. ~ Caleb azt csinál, amit akar... ~ Közlöm vele szárazon és egyszerűen a tényt, amint sikerült fogást találnom rajta, a torkán. Az agyaraim egyre mélyebbre és mélyebbre mélyesztem. Érezni akarom a nőstény szívének dobbanását, a kétségeit, hogy elgondolkozzon azon, hogy vajon most megölöm-e, megtorlom-e az iménti viselkedését és tiszteletlenségét. ~ Mikor értitek meg végre, hogy a mi világunkban teljesen mások a szabályok? ~ - rántok egyet a torkán, de továbbra sem eresztem el - ~ Ha egy ilyen hím kitüntet a figyelmével, légy érte hálás és tűrd el, hogy soha nem lesztek egyenlő felek... ~ Nem, ezeket a szavakat nem Emilynek kellene hallania. Nem az ő arcába kellene köpnöm őket. Ez egy teljesen másik történet, teljesen más szereplőkkel, de véletlenül ebbe a forgatókönyvbe is beleillik. De nem akarom, hogy a saját haragom elöntsön, s azért forduljak Emily ellen, mert másra vagyok dühös. Eleresztem a torkát és lemászom róla. ~ De mi, hímek vagyunk olyan bolondok, hogy a lábatok előtt kuncsorogjunk megváltásért. Ha... Kiválasztott, addig úgyse menekülsz előle, amíg ő nem akarja. ~ Állapítom meg a nyilvánvaló tényt. Én megjártam már ezt az utat. Nem azért, mert nem tartom magamnál többre Calebet, hanem mert így működünk, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan úgyis minden megy majd a maga útján tovább. Mi is így jártunk, én is így jártam. A héja-nász addig tartott és ismétlődött őrülten, amíg azt nem mondtam végleg, hogy elég volt.
Vállamba mar, én pedig felmorranok. Nem a fájdalomtól, inkább a dühtől, hisz meg sem sebez igazán! Mintha csak nevetne rajtam és nem is venne farkas számba igazán... Ez a gondolat pedig csak tovább hergel, noha tisztában vagyok vele, hogy ellenfél számba se mennék esetében, ha úgy akarná. Dacosan rántom el magam tőle, húsából szaggatva ki némi darabot, ezzel együtt lendületemet továbbviszi egy istenes, karmos pofon, hogy csak méterekkel odébb találkozom a csontkeménnyé fagyott talajjal. Fogaim összecsattannak, a fejem alatt a jég szilánkosra törik és én naiv megkísérlek azonnal felpattanni. Kissé bele is szédülök, de nem adok időt magamnak, testemnek pihenésre, hogy kicsit "helyre pofozza magát" - egyetlen elrugaszkodó mozdulattal már újfent a hímnek rontok. Majd újra és újra... Egyetlen pillanatra csügged figyelmem és ő máris kihasználja ezt - nem is várnék mást tőle - nekem rontva. A meglepetés erejével préselődök a talajba, de a következő pillanatban már védekezőn morogva, szűkölve igyekszem lelökni magamról. Mikor pedig az nem megy, egészen egyszerűen a pofájába, szeme felé igyekszem kapni karmos mancsaimmal. Aztán az egésznek vége. Mikor már minden vadat, madarat elijesztettünk csatározásunkkal a környékről, fülsértő csend áll be, hogy harapni lehet azt a levegővel együtt. Csak ziháló lélegzetvételünk, szívemnek heves, dacos lüktetése töri meg némán is a beálló süketséget. ~ Ahogy én is. ~ Szaladt felé a gondolat, miközben fagyos, ezúttal sárgás íriszeimet rá emeltem az alfámra. Állkapcsom finoman beleremegett a következő mozdulatba, ahogy fogai a torkomnak húsában merültek el. Féltem volna? Ugyan már! Közeli barátságban álltam a halállal, na meg - lehet őrült és öntelt módon - tartottam magam annyira, hogy ne tegyen el ilyen egyszerűen láb alól. Lehet, marad végrehajtója helyettem, de az nem fogja minden szó nélkül összefércelni, mikor lógó belekkel hazaténfereg. Sokkal inkább tartottam attól, hogy nem öl meg, csupán a halál szakadékának széléig táncoltat. A látszattal ellentétben nem szerettem, ha nekem okoznak fizikai fájdalmat. Kijelentésével vitatkoznék, de nem ad rá időt - és milyen jól teszi. Csupán elhaló morranás a "felelet", mely egyszerre fájó és rosszalló, ahogy belém mar. Nem egészen értem, utolsó előtti mondata mégis hogy jön a témához - főleg Calebhez nem tartom passzentosnak, hála a jó égnek - így inkább csak elengedem fülem mellett a továbbiakat is, miközben fájón fordulok hasamra és némileg pihegve igyekszem összeszedni magam, majd talpra kecmeregni. ~ A mi világunkban... vagy a tiédben, Castor? ~ kapom felé a fejemet. Hangomban már nincs helye az őrült dühnek, ugyan az a fagyos, kissé talán lesajnáló élű, mint mindig, a hétköznapokban. ~ Ez a világ már régen nem olyan, mint száz vagy kétszáz éve volt. Próbáld meg elfogadni és az új dolgok közép építeni a régi szokásokat, nem pedig fordítva.~ A múltban él és valahol én is, mint erre ezzel a mondatával az előbb akaratlanul is rávilágított. A kimondott, kéretlen jótanács ez által nem csupán neki szólt, hanem magamnak is. Nem érdekel, hogy ő mit kezd vele, én igyekszem majd megfogadni és magam mögött tudni a Teremtőmhöz való túlzott ragaszkodást. Nem lesz egyszerű... de meg fogom próbálni, mert Caleb ugyan olyan fontossá vált számomra. És ő itt van, míg Matteo egy kővel jelölt sírhalom csupán Chicago-ban. Azt meg inkább csak magamban jegyzem meg, hogyha - az elmondottak alapján - csak arra tartja elégnek a nőstényeket, hogy az ágyát melegítsék, nem kéne csodálkoznia, hogy egy sem marad meg sokáig mellette. Ez nem az én gondom. ~ Sajnálom, hogy tönkre vágtam a vadászatodat. ~ Még véletlenül sem az előbbi kirohanást. Miért sajnálnék és kérnék bocsánatot valamiért, amit komolyan gondoltam, nem igaz? Pár tétova lépést is teszek, mire vállamba - amibe bele kapott párszor, megrángatva engem - sajgó fájdalom szúr. Fantasztikus... remélem nem holnap kell valakit cafatokból összepuzzle-znom.
A kérdésére hirtelen gyullad egy világosabb vörös fénypont a pupilláim körül, majd úgy hal el, ahogyan eleresztem a nőstény torkát, s lépek mellőle arrébb. Még hogy az én világomban! Nekem nincs világom! Egyetlen világ van, aminek a szabályait a modernizáció minden kérdés és a legapróbb tisztelet nélkül rúgta fel! És akkor azt várja bárki is, hogy mi sodródjunk a tömeggel, olvadjunk bele abba a közösségbe, ahol a fiú emel kezet önnön apjára, ahol a legszebb lányok is puszta eszközök és semmit sem kérnek magukért cserébe, nem hogy házasságot vagy elkötelezettséget. Felbosszant. Ez is, de az sem kevésbé, hogy Hart egyszerűen, a maga sajátos hűvös penge-nyelvével is arra buzdít, hogy változtassak a világlátásomon. Idegesen morranok, s észre sem veszem, hogy fel-alá járkálva taposok ösvényt a jeges talajba, a fújtatásom pedig ködössé festi körülöttünk a levegőt. Nem tudom, mit tehetnék. Egyszerre kívánnám cafatokra szedni a nőstényt, amiért kéretlen tanácsokkal lát el, valahol viszont pontosan tudom, hogy nem ő a dühöm forrása, sokkal inkább a saját fejetlenségem és rugalmatlanságom. De persze sokkal egyszerűbb másra hárítani a felelősséget. ~ Nem vágtál te tönkre semmit... ~ Ez tény, ám a hangom mégis érzékelteti, hogyha a vadászatot nem is, de a hangulatomat kellőképpen elbaszta. Azaz nem... Megint az ördög harap a saját farkába, hiszen csak magamnak köszönhetem. A járkálásomat megszakítom, hogy oda tudjak menni hozzá és szembefordulhassak vele. ~ Azonban nincs szükségem még egy olyan nőstényre, aki megmondja mit és hogyan kellene tennem. Hacsak külön nem fordulok hozzád tanácsért a jövőben, légy oly kedves és fogd be a szádat. ~ Bár a hangulatomban nincs indulat, pusztán hűvös és távolságtartó, fegyelmezett kijelentés, a Bestia mégis hörögve kap Emily farkasának sebesült teste felé. A saját sérüléseivel még nem törődik. Egyelőre a megfoghatatlan érzelemkavalkád doppingolja annyira, hogy ne érezze a fizikai világ fájdalmait. A pajzsomat elegánsan rántom magamra, és nem - azért sem fogok kidönteni egy fát. Én nem fogom elengedni magam úgy, mint Emily. Nem azért, mert nem tehetem, hanem mert... Elegem van abból, hogy egy fantommá lett nő miatt a mai napig képes vagyok elveszteni a fejem. ~ Szedd magad rendbe. ~ mondom neki mintegy utasításként, miközben lemondóan elfordulok tőle. Nem akarok neki rosszat, bármennyire is tűnhet úgy, hogy érdektelen vagyok. Emily jó. A maga kifordított és beteges, abszurd világában, de jó. És ezt én pontosan tudom. ~ Minden lehetséges módon. Holnap pedig gyere le hozzám a pincébe, este tíz fele. Ez parancs. ~ Ha tehetek valamit legalább azért, hogy neki jobb legyen, meg fogom lépni. Ámbár ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én bármivel jobban lennék, de a szőnyeg alá seperni a szart pontosan ugyan olyan jó dolog, mint másra rákenni. ~ Akarsz hazamenni? ~ Fordítom vissza a fejem felé, a testemmel pedig féloldalasan fordulok az erdő mélye, és az autóhoz vezető út irányába, hogyha a nőstény elhatározza magát, akkor könnyedén megindulhassak bármelyik irányba.
Épp csak a fülem rezdül szavaira, tekintetem magam elé mered, miközben agyammal igyekszem elhitetni, hogy nem is fáj annyira a vállam. Erről szól az egész... aki képes rá, hogy a tulajdon fájdalomközpontjának parancsoljon, ingerküszöbét kitolja, az a legádázabb kínt is eltűri. Volt száz évem gyakorolni a parancsolást... szóval nem meglepő, hogy igen gyorsan túllendülök a vállam sajgásán. Semmiség. ~ Capito. ~ Üzenem kissé talán lejjebb eresztett, "lehajtott" fejjel fordulva felé szavai hallatán. Mivel az utasítására csak ismételni tudnám magam, így inkább nem felelek, csupán neszezek felé füleimmel, érzékeimmel... és lám, falnak ütközök. De igaza van, nem az én dolgom. Én nem a consigliere vagyok, mint Beharapóm volt egykor. Nem tanácsadó a Bétája mellett, csak egy gyógyító a sorban, valahol a kölykök és az átlagos falkatagok felett a ranglétrán... akármennyire is bosszant ez, hiszen egykoron a végrehajtók közt posztoltam. De változott a világ és én meglovagolva ezt a változást a gyógyítást választottam a pusztítás helyett. Azt hiszem, értem már, miért neveztek a Halál Angyalának egykor... Nem a szőke tincsek és a kékes tekintet miatt, amit az áldozataim utoljára láttak és nem is azért, mert előszeretettel jelentem meg hófehérben a vallatásokon. Nem ezekért a külsődleges sallangokért, hanem mert a kezemben levő jelentéktelen életüket egyszerre állt hatalmamban megmenteni vagy örökre elvenni. Az egyik kezem ad, a másik elvesz... Ha istenkomplexusom lenne, kétlem, hogy akár csak köszönő viszonyban lennék bármelyik falkával is. Castor szavai zökkentenek ki a gondolatmenetből, mely valószínűleg oda vezetne egyébként, hogy így meg szépen lassan fogok az évszázadok során becsavarodni. Felkapom fejem, sárgán villanó tekintetem az arcát fürkészi. Ezernyi kérdés üti fel a fejét bennem hirtelen, ám mégsem kérdezek. Az előbbiek fényében bölcsebbnek látom nem ezt tenni. ~ Tízre ott leszek. ~ Csak semmi körül meg fele. Határozottságom határtalan, kár, hogy az alfa egyetlen kérdéssel zúzza össze. Nem tudom ugyanis, hogy mi lenne jó. Visszamenni vagy a sűrűbe vetni bundás lényemet... Végül mégis az mellett döntök, hogy a hotelszobámba száműzöm magamat. ~ Menjünk. ~ Szusszanok, de az biztos, hogy nem fogom elsietni a kocsihoz vezető utat.
A smaragd lélektükreim még így is világítanak az éjszakában, hamar árulómmá válnának, ha nem volnék ügyesebb és gyorsabb a természet vadjainál. Könnyedén kapom el a kisebb teremtményeket, és többnyire gondolkodás nélkül falom be őket. A fekete fenevad élvezi, hogy lekerült a póráz, így minden tökéletesebb, tisztább, érzékelhetőbb, és persze finomabb. Szép is lenne nyersen mókust zabálni. Szívem szerint sokkal többször lennék az ösztönök rabja, de félő, hogy egy idő után elfeledném, milyen embernek lenni. Vérszag száguld az orromba, élesebb lesz, mint minden más, a füleim hegyezem, lelapulok a földre. Valaki megsebesült, pillanatokon belül azt is érzem, hogy farkas. Felnyüszítek, pár pillanatig toporgok a mancsaimmal, mert fogalmam sincs, mit kellene tennem. Segítsek, vagy húzzak el? A hiéna eltereli a figyelmem, bele akar kóstolni, felmorranok, egy ilyen alantas dög ne zabáljon még döglött farkas húsából sem. Késő vesz észre, már rá is vetődök, pillanatok alatt tépve fel a torkát, szemernyi esélyt sem hagyva neki. Vére édes viteaként ömlik a torkomba, és tudom, hogy egy darabig nem kell majd a vadászattal vesződnöm, rendben, erőm teljében leszek. Felfalni már nem akarom, ellenben könnyedén cibálom oda a kimúlt testet az idegen farkas mellé, biztos megszállt valami jótét lélek. Mikor odaérek, akkor jövök rá, hogy tulajdonképpen miért csinálom. Castor farkasa… Attól tartok, ettől már nem nagyon szabadulok, de nem bánom, az még jól is jöhet, ha nem utál mindenki. Az első dolgom, hogy minden sebét megtisztogassam a nyelvemmel annyira, amennyire tudom, talán kicsit ez is segít majd, remélem… nem lenne jó azzal a hírrel visszamenni, hogy meghalt az egyik farkasuk. Több helyen feltépem a hiéna testét, hogy ha magához tér, könnyebb legyen falnia belőle. Tudom, hogy jót tenne neki, hamarabb erőre kapna, egyelőre nem tudok többet tenni, minthogy az egyik sebbe fúrom a pofám, és az övéhez dörgölöm, talán az intenzív vérszag hamarabb magához téríti. ~Hú, hát te aztán szarul nézel ki…~ Noha úgy sejtem, fölösleges a kommunikáció kezdeményezés, mert csórikám nincs magánál. Jól elintézte valaki, annyi szent, remélem, nem valami hegyi remete, mert abból biztos balhé lesz. Sokat azonban nem tétlenkedek, visszarohanok az otthagyott kocsimért, meg a gönceimért, kell valami, amivel némi elsősegélyt eszközölhetek rajta, azt a hülye dobozt már évek óta kidobtam, egy kicseszett gézlappal az ilyesmit nem lehet megoldani. Különben meg, a franc egyen meg… legközelebb el kell kérnem az Alfa telefonszámát, ilyenkor nagyon jól tudna jönni. Nála nincs semmi, vagy a közelben tépték meg, vagy valahol ott kellett hagynia a cuccait, de azt most nem fogom megkeresni, ennyire jó fej azért nem vagyok. A kocsimmal annyira közel hajtok a hímhez, amennyire lehet, de ez még így is messze van sajnos. Nem baj, jobb, mint a semmi, eddig úgyis elhozom bármikor, legyen bármekkora is. A pofámban a motyómmal loholok vissza, időközben megérzek a közelben egy patakot is, így már tudom, hogy a sebeit legalább ki tudom mosni, az is több mint a semmi. Visszaváltozom, és széttépem a pólómat, jobb lesz a semminél, legalább a golyó lőtte sebeit beköthetem, nem akarom kivenni őket, több kárt okoznék vele, lévén ahhoz szükség lenne a karmaimra, azzal meg csak tágítanám a sebet, biztos van a Hotelben valami gyógyító féle, aki majd megoldja. Tőlem most annyi telik, hogy etetem, ha felébred, már ha eddig nem evett, míg oda voltam, és a patak vizével kimosom minden sebét, és amelyiket tudom, átkötöm a pólóm tépett darabjaival. Ha sikerült eljutnom vele a kocsimig, majd takaróba is bugyolálom, mert úgy nézem, nem kicsit fagyott át. Mindezt persze megpróbálom a lehető leggyorsabban eszközölni, hogy mielőbb el tudjam vinni a szállodába. Amint mindennel megvagyok, felkapom a farmerom és a pulcsim, és kis termetem ellenére viszonylag könnyen emelem meg a farkast, hogy kitámasztva a vállamon elinduljak vele. A másik kezemben a hiénát vonszolom, jól jöhet míg, bár én ilyen alakban nem fanyalodnék rá, de nem is magam miatt teszem. Érzem, amikor felébred, akkor gyorsan leteszem, hogy a képébe toljam a vérző állatot, hátha attól kicsit felélénkül. Akkor láthatja a arcomat is, de nem érdekel, nincs okom titkolni, ki vagyok. ~Gyerünk, csak egy kicsit, jobb lesz…~ Reméltem, hogy elég lesz a vér illata, de sajnos erről szó sincs, épp hogy valamicskét összemázoltam az ábrázatát, már megint elájul. Sóhajtva emelem meg megint, aztán indulok tovább. Így sokkal lassabb vagyok, de azért igyekszem, szerintem elvérezni már nem fog. Adja az ég, hogy így legyen…
Azt hiszem, hogy nem álmodom, mert eddig még soha nem voltam sötétbe, most azonban egy fekete helyen találom magamat s hiába dörzsölgetem a szemet nem látok semmit Valamit érzek, de nem tudom beazonosítani. Nincs mit tenni, mint elkezdek gyalogolni, bár lövésem sincs mivel fogom magamat szembe találni, ha valaki felkapcsolja a villanyt vagy mit. mind a két kezemet zsebre teszem, hogy ne lógjanak csak úgy a semmibe. Hirtelen egy ismerős folyó parton találom magamat, csak azt nem tudom, hogy hol láttam már korábban. Azonban ha már itt van, akkor a kezemet belemártom a vízbe, mely meglepő módon nem hideg. Az illet, amit korábban éreztem pedig erősödik és most már biztos vagyok benne, hogy ez vérszag. Csak azt nem tudom, honnan jön. A fejemet pedig hiába forgatom, mert csak a patak parton vagyok, de semmi mozgás, sőt mintha levegő sem lenne, körülöttem......
Ismét sötét lesz s hátra lépek egyet, mert nem értek semmit. Szólni szeretnék de hang nem jön ki a torkomból. A követőző kép, ami megjelenik előttem az szoba, de ebben a szobában még nem jártam ezt holt biztos. Csak egy van középen, mely le van terítve valami fekete takaróval. Azonban nem kell hozzá érnem, hogy tudjam bársonynak nevezik. A falak pedig vérvörösre vannak festve. Olyan nyomasztó érzés fog el, pedig nincs bezártság érzetem. Az ajtó kivágódik s egy robusztus alak jelenik meg nekem háttal. Valaki fogja a nyakát és nő az illetőt, mert a kis kéz elárulja. Arrébb lépek, bár biztosan nem tudja, hogy ott vagyok, mert hátrálni kezd s csak most látom meg a nő arcát. A vér ami még bennem van az meghűl az ereimbe és a remegés átjárja az egész testemet. Düh, harag és csalódottság gyúl szívembe, mert ezt a nőt ismerem. Ez Ő, csak azt nem tudom ki a férfi. Az arcát még soha nem láttam. Már az ágyon vannak. Érzem ahogy elönt az energia s a férfira ugrok rá, hogy leszedjem róla.......
Fázom. A képek melyek olykor rám törnek viharosak és kuszák. Mozgok, de nem magamtól, hanem valaki visz. Nem tudom, milyen testhelyzetben vagyok. Az sem tudom, hogy hol, csak pár fát látok magam körül. Azt hiszem sikerül megmozdítani valamimet, mert egy arc jelenik meg előttem. A nyelvemmel végig nyalom az ajkamat, mert mintha vér lenne rajta és nem tévedek. Azt hiszem a nő mondani akar valamit, de nem jutnak el a szavai hozzám s ismét a sötétségbe kerülök.....
Jó lenne, ha már ez a sötétség eltűnne, mert kezd legem lenni belőle. Olyan képeket kapok, aminek semmi értelme nincs és nem is akarom őket tanulmányozni vagy megfejteni. A következő kép, mely elém jön azt már nagyon is jól ismerem. Az Alfám, aki fortyog a dühtől, csak nem tudom mi baja van. Nem hallom mit mond, de nem is kell, hogy érezzem azt ami belőle árad. Nincs egyedül ez biztos, mert valakinek magyaráz, de a másik alak nem jelenik meg előtte. Talán nem is fontos......
Ennyit erről, csórikám bizony nem bír ébren maradni. Nem igazán csodálom, bár kicsit kevésbé lenne macerás, ha ébren lenne, mert akkor biztosra merném mondani, hogy időben a szállodába érünk, és képes lesz valaki összefoltozni. Mindegy, végül is, abba sem fogok belehalni, ha egyszer az életben nem kell jártatnom a pofámat. Tulajdonképpen üdítő változatosság, kicsit azért sajnálom, hogy a vadászatomat ilyen dolog szakítottam meg, inkább feszültem volna valakinek, hogy aztán úgy istenesen megtépjük egymást, nekem meg kedvem se legyen emberi alakot ölteni rohadt sokáig. Nem tudom, mi volt ez az újsütetű érzés, de nem is érdekelt, majd elmúlik. Tulajdonképpen csak az tartott vissza attól, hogy visszavonuljak, és remeteéletet éljek, hogy még nem tudtam, mit tartogat számomra Castor… túlságosan érdekelt, hogy milyen információi lehetnek. Tovább indultam, éreztem, hogy mennyire lehűlt a teste, fogalmam sincs, mióta heverhetett itt, de nem pár órája az biztos, ez viszont még bizakodásra is adott okot, elvégre, ha eddig kibírta, most már rendben lesz, amint a szállodába értem vele. Figyelek, hogy esetlegesen le tudjak nyomni némi vért a torkán, ha magához térne, de erre nem sok reményt látok, az előbb is csak pár kurta pillanat volt, ami nem elég semmire. Úgyhogy inkább kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb biztonságos terepre vigyem, bár az jó kérdés volt, hogy miként is fogok szólni bármelyik Betolakodónak is, de reméltem hogy azért a testőreik közül belefutok majd valakibe. Hamarosan elértem a járgányomig, ami nem a sajátom volt, csak bérelt, tekintettel arra, hogy az én kicsikém még Detroitban pihent, és addig marad is, amíg nem döntöm el, mi legyen velem. A hím testét befektettem a hátsó ülésre, majd előkapartam egy meleg takarót a csomagtartóval, amit ráterítettem, hátha egy hangyányit segít a helyzeten. Ó, hogy én milyen rohadt pocsék voltam az ilyen helyzetekben… Néha nem ártott volna kicsit többet konyítani a sebek ellátásához, de azon kívül, hogy simán össze tudtam volna varrni őket, ha vannak hozzá eszközeim, sokra nem mentem sosem. Ami azt illeti, inkább kiosztani szerettem őket. Óvatosan becsuktam az ajtót, majd bevágódtam a vezető ülésbe, hogy elhajtsak a város felé a farkassal. Közben azért füleltem, hogy dobog-e még a szíve, lélegzik-e, ilyesmi, bár nem biztos, hogy képes lettem volna újraéleszteni, de az tuti, hogy megpróbáltam volna… Szerettem volna sokkal többel hajtani, de nem segítene rajtunk, ha lekapcsolna minket egy közlekedési rendőr, úgyhogy visszafogtam magam, és igyekeztem szabályosan, de minél hamarabb eljutni a szállodához. Egy kevés adrenalin tombolt bennem, ami eléggé felpörgetett, s ha álmos is voltam korábban, most már le sem bírtam volna hunyni a szemeimet. A francba is, miért érdekelt bármelyik farkas biztonsága is közülük? Valami nagyon megárthatott mostanában...
A sötétség nyomasztó, főleg ha képekben kapom a világosságot. Amit én abszolút nem akarok. Nem akarok emlékezni és nem akarok átélni olyan dolgokat sem amiket csak az agyam vetít ki, mert éppen nincs jobb dolga. El kell érnem a felszínt s a farkasomat is. Ahogy ezt végiggondolom egy létra jelenik meg előttem, s én mászni kezdek fel. Jó magas és nem látom a végét, azonban vezet valahova, csak az a kérdés hova? A mennybe biztosan nem, hiszen nem hiszek benne és ha létezne is, nem gondolom, hogy egy létrán kéne oda feljutnom, arról nem is beszélve, hogy be sem engednének. Egyiket a másik után s nem nézek vissza, még egy kicsit sem. Ilyenkor jó, hogy nincs tériszonyom vagy minek is nevezik. Ahogy feljebb haladok, úgy kerít hatalmában egy ismerős érzés mely a fájdalom. Fáj mindenem. A kezem, a lábam és a hasam is. Mintha a pokol tüze égne a gyomromba, bár abban sem hiszek. Nem tudom mióta mászok, de egyre erősebb a fájdalom s mintha valamit hallanék is. Zúgás, gyorsabban lépkedek a létrán felfelé, s most már jól hallom, hogy ez bizony egy motor zaja. Még mindig ázom, de mintha lenne valami a testemen vagy lehet csak képzelem. Nem tudom. Amiben biztos vagyok, hogy most már az orrom is működik s egy kóbor szagát érzem. Vajon jó vagy rossz farkas? Vajon kínozni visz vagy segít? Nem tudom, mert nem érzek semmit felőle. talán fent van a pajzsa vagy az enyém van fent? Ezt mindjárt kipróbálom. ~ Ki vagy? ~ Küldöm neki gondolatba s ha érkezik válasz akkor annyira nincs fent a pajzsom vagy övé. ha meg nem akkor úgy sem kapok választ s nem tudom meg hova is megyünk. A vért viszont nagyon is jól érzem a kocsiba s ismét megnyalom a szám szélét. Van rajt, de elég kevéske. Ezzel kell beérni, mert nem vagyok képes arra, hogy megtaláljam a forrást, sőt még arra sem, hogy a szemet kinyissam.
Vörös, narancs, majd zöld vegyül az éjszakát világossá varázsoló lámpák fényébe, ahogy egymást követve arcomra vetülnek. Mi a büdös francért nem váltottak még át éjszakai üzemmódba? Dühít a dolog, a türelmetlenségem nem sokat segít most rajtam. Ébredezik, érzem, nincs felhúzva a pajzsom, nem látom szükségét, vadászat közben általában fölöslegesnek vélem, akkor szeretem magamra ölteni a ragadozó szerepét, aki híján van minden megfontolt gondolatnak, emberi racionalitásnak, csupán az ösztönök, a nyers érzelmek számítanak. A pillanatok sodortak magukkal, így nem is jutott eszembe a helyére rántani, és még most sem hiányzik. Iszonyatosan nehezen viselem, hogy itt mindenkivel szemben erre kényszerülök, mert különben sebezhetőnek érzem magam. Nos, most nem én voltam a cumi rossz végén, úgyhogy szerencsére mentesültem eme kellemetlen gondolattól, és így nem is pattanhatott le a pajzsomról a felém küldött kérdés. Egy pillanatra hátrasandítottam, de csukva voltak a szemei, ám ez talán annak fényében nem is volt fontos, hogy tudatánál volt, és olyan kérdést tett fel, amire nem lehetett az ostoba jelzőt aggatni. ~Emma Ridley.~ Tekintettel arra, hogy jelenleg nem volt vaj a fülem mögött, és nem is akartam éppenséggel ártani senkinek, gondoltam, lehetek kicsit közvetlenebb, ha már a hím ilyen ramaty állapotban volt. Egészen kíváncsi voltam, ki kapta szét ennyire, mert erősebb volt nálam, ezt biztosan éreztem, nem is kicsivel. Nyilván nem volt csúcsformában, de ez nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, alulmaradnék egy esetleges harcban, na, nem mintha erre áhítoztam volna, azért, még nem vesztem meg teljesen. ~Átmenetileg a Holiday Innben lakom, odaviszlek, biztos ellát majd valamelyik társad.~ Nyilván ebből rájön, hogy azért valamicske képem van a városi helyzetről farkas fronton, és nem a darázsfészekbe óhajtom szállítani. Mondjuk, biztos meglapogatnák érte a vállam a helyiek, de ha valaha is csatlakozom az egyik falkához, azok nem ők lesznek. ~Pár perc…~ Biztosítottam róla, hogy már nem kell sokáig várnia, és kikerül belőle a testét odabenn égető ezüst, amivel én nem tudtam mit kezdeni, de a falkatársai biztosan megoldják majd. Ígéretemhez híven hamarosan meg is érkeztünk a parkolóba, ahol is igyekeztem a bejárathoz legközelebb megállni, s reméltem, hogy valaki közülük minél hamarabb megérzi a sebesült hímet, és kijön segíteni. Cseppet sem lenne feltűnő egy sérült farkast becipelnem az épületbe, még annak fényében sem, hogy az éjszaka kellős közepén jártunk…
A neve hallatán fel pattan a szemhéjam. Ha eddig nem voltam tiszta tudatnál, most már magamhoz tértem. Jól vallottam a nevét, vagy csak képzelődöm? A fájdalomról is megfeledkezek egy pillanatra. Az nem lehet, ez a név.....jó sok kép tódul a fejembe és érzések is úrrá lesznek rajtam, ami egy személlyel kapcsolatos. Emlékek. Ahogy a falkába fogadott és megbízott feladatokkal. Akkor azt gondoltam jó vezető, de hamar rájöttem, hogy erről szó nincs s nagyon sokszor önös érdekek vezérlik, ami nem volt megfelelő a falkát tekintve. Az is eszembe jut, hogy alázta meg a gyengébbeket puszta szórakozásból s rengetek más minden. Mivel nincs pajzsom, ezért a másik mindent érezhet mely belőlem kiárad s tudom, hogy ezzel kiadom magamat, de hiába próbálom felhúzni a pajzsomat nem megy. Ismét a fájdalmat érzem élesen s meg is rándulok, bár már magam sem tudom, hogy mi is késztet erre. Az emlék vagy a valós fájdalom. ~ Ridley?~ Kérdezek vissza, biztos jól jött e át a dolog vagy csak oda képzeltem. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, mert az egy igen érdekes helyez. vajon Castor már találkozott vele? A kérdésre meg is kapom a választ úgy, hogy fel sem tettem neki. Ezek szerint találkozott az Alfával sőt mi több azt is tudja, hova tartozom. Mondjuk ez megnyugtat, mert bajom már nem lehet ha oda visz. Nem érzek hazugságot felőle, így igaz mondhat. A másik kérdés mely villódzik előttem, hogy én erről miért nem tudok? Lehet kicsit elhanyagoltam a figyelést.....meg őrit ez a szerelem, mely a belsőmbe tombol. nem tudok rendesen koncentrálni semmire és szinte mindig a fejembe férkőzik az illata. Ezt nagyon gyorsan helyre kell tenni magamban, mert a munka rovására fog menni. Azonban most arra kell koncentrálnom, hogy minél hamarabb meggyógyuljak, mert a helyzet az elég szarul fest. ~ Köszönöm~ Küldöm neki, mert hálás vagyok amiért megmentette az életemet még akkor is ha Tod-hoz köze van. Csak még azt nem tudom milyen s mennyire mélyen kötődik ahhoz a férfihoz. Akár veszély forrás is lehet, de tartozom neki, mert simán meghaltam volna, ha nem szed össze. Ezt magam is jól tudom. A szemem ismét lecsukom, mert fájdalmas nyitva tartani. Azonban felkeltette az érdeklődésemet több szempontból is. Talán beszélgetnem kéne vele egy kicsit. ~ Gondolom nem rég érkeztél ide. Hogy tetszik a városunk?~ Hát lehet nem ezzel kéne kezdeni, de most más nem jutott eszembe. Igazából jobb, mint a semmi és amúgy sem vagyok az a nagyon beszélgetős fajta. Remélem tényleg csak pár perc míg oda érünk, mert éhes vagyok s vérre szomjazom. ~ Ne elölj állj meg, hanem hátul. Megmondom, hogy tudsz majd bejutni ha ott vagyunk.~ Nem kell a feltűnés és nem hiszem, hogy bárki is várna, hiszen azt sem tudják merre vagyok éppen. A garázsba ha bejutunk, akkor onnan majd felvonszolom magamat, bár az elég nehéz lesz, úgy hogy nem tudom semmimet megmozdítani. Valami csak lesz.
Nem nehéz a nyitott pajzsokon keresztül felfognom, milyen érzelemhullám vonul át a hímen a nevem hallatán. Egyértelmű hát, hogy ismerte Toddot, ami most már annyira nem mozgat, amennyire érkezésemkor tette volna, már sokkal több dolgot tudok, mint előtte. Az azonban megfontolandó, hogy megváljak ettől a névtől, a legtöbben nem reagálnak rá túlságosan pozitívan, ez meg nem hiányzik. Most már talán nem is esne nehezemre, elvégre tudom, mekkora seggfej volt. Ez világosan kiderül Balázs érzéseiből is, úgy tűnik, nem fogok olya személyt lelni, akinek pozitív véleménye lett volna. Igazság szerint, nem is keresek, nekem is könnyebb így, legalább úgy érzem, nem veszítettem semmit azzal, hogy nem vitt magával akkor. Talán csak jobban ismerném a Betolakodók jó részét, de több hasznom aligha származott volna belőle. ~Az, Todd a teremtőm volt, de farkaslétemből mindösszesen pár percet töltöttem a közelében.~ Mivel fölöslegesnek látom felhúzni a pajzsomat, így ő is érezheti, hogy a legtöbbekhez hasonlóan én sem viseltetek pozitív érzésekkel az említett felé. Nem is tudom, miért mondom el ilyen lazán, talán úgy hiszem, hogy rajtam is segít, ha nem folytok magamba semmit ezzel kapcsolatban. Elkerülni pedig láthatóan esélytelen a témát, viszont azt nem akarom, hogy még valaki azt higgye, ugyanakkora szörnyeteg vagyok, mint ő volt. Jó, én sem voltam szent, közel sem, de olyan nagy görény sem, mint a Teremtőm. A szerelem érzetének pillanatnyi felbukkanása némileg meghökkent, számomra rendkívül idegen érzés, de felismerem, egyszer régen megtapasztaltam a csíráját, s talán pontosan ezért jó, hogy Todd nem tudott magával vinni, így legalább nem tett a sírba egy őrülthez fűződő reménytelen érzelemtenger. ~Nincs mit.~ Bólintottam, bár nem biztos, hogy ezt látta. Igazság szerint némileg még aggódtam érte, bár bíztató volt, hogy magához tért, még ha azért is, mert cseppet sokkolta a nevem. Nem tudom, miért érdekelt, hogy él-e vagy hal… talán túl sok időt töltöttem Castor társaságában, hogy valamelyest számítsanak az övéi. Ezt a kérdéskört azonban majd magamban, a pajzsom biztonsága mögött boncolgatom. ~Hú, komolyan van erre energiád? Jobban vagy, mint gondoltam…~ A mentális kapcsolaton keresztül is érződhet, hogy elég derűs vagyok a kérdés hatására, s egyúttal meg is könnyebbülök. Erre a kérdésre bizonyára valami bonyolultabb gondolatsor vezette, valamint a kötelességérzet is előbukkanhat, hisz valakiről, akinek köze van Toddhoz, jobb mindent mihamarabb megtudni. Nemde? Úgy tűnik, Castor pontosan tudja, hogy milyen farkasokkal vegye körül magát. ~Alig két hete, igen. Elmegy, kicsit ugyan unalmasnak tartom magát a várost, de a természetfölötti helyzet már egészen más. Jah, és a környező erdőségek is nagyon vonzóak, már amikor nem találok sérült farkasokat.~ Pillantok hátra a visszapillantó tükörből, és még kacsintok is. Most egészen jó fejnek érzem magam, valószínűleg annak köszönhető, hogy megtömtem a bendőmet mielőtt ráleltem. Ellenkező esetben kiállhatatlan lennék… ~Oké…~ Jegyeztem meg, bár eszembe nem volt hátul megállni. Majd pont a főbejáraton keresztül viszem be, mi? Abban is biztos voltam, hogy van ilyen esetekre valami feltűnésmentesen járható útjuk, de egyedül nem túl valószínű, hogy megtaláltam volna. Így azért sokkal könnyebb dolgom van. Az nekem nem okoz gondot, hogy elcipeljem oda, ahová jónak látja, más kérdés, hogy az ő büszkesége ezt miként viselné, a pasik néha roppant hülyén állnak az ilyesmihez. No de, majd meglátjuk. Végül a hotel hátsó részéhez hajtok, és ott állok meg, majd kérdő tekintettel pillantok hátra, egyúttal leellenőrizve, hogy nem néz-e ki rosszabbul, másrészt várakozón, hogy akkor merre is menjek. ~Nos? Merre?~ A hotelban már viszonylag járatos voltam, de a Betolakodók területére nem tettem a lábam, nem akartam visszaélni Castor vendégszeretetével, noha az egyértelmű volt már az első este óta, hogy a negyedik emelet mondhatni zsong tőlük. ~Segítek eljutni addig, ameddig mehetek…~ Azt meg csak remélni tudtam, hogy nem minden Betolakodó éli mindennapjait teljesen felhúzott pajzzsal, és esetleg megérzik a sérült társukat, ha meg nem, úgy majd felverek valakit, még ha ezért jó eséllyel seggbe is leszek rúgva.
Kíváncsian várom, hogy mit fog felelni arra a nagyon egyszerű kérdésre, mely nagyon is sokat árul el, legalább is részemről. Várok, s választ is kapok. Kicsit meglep, hogy nem húzza fel a pajzsát, mert ellentétben velem, Ő képes rá, de valamiért még sem teszi. Tisztán érzem, hogy a lánya sem kedveli az apját. Vajon mit csinálhatott vele? Oké, van fantáziám s eltudok képzelni jó pár dolgot. Egy kis sajnálat keletkezik bennem, az esetleges szenvedései miatt. Oh hát ez remek! Mikor letten én ilyen kis érzelmes? Azt sem tudom mit tett vele s ha tudnám sem sajnálnám…. Úgy látszik ez a farkas valamit elrontott bennem, aminek egy kicsit sem örülök vagy nem tudom mi szállt meg, de elhagyhatná a testem. ~ Gondolom neked sem volt valami szép gyermekkorod. ~ Jegyzem meg elgondolkodva, s ha csak pár percig volt mellette az a gazember, akkor biztosan nem volt neki könnyű. Nincs rosszabb mikor magára hagynak egy friss farkast, én ezt egész közelről ismerem. Megköszönöm neki, mert az életem a nőn múlik/múlott. Ezért pedig hála jár s egyben adósság is. Viszont ezt a „terhet” azt hiszem szívesen hordozza egy farkas. ~ Az adósod vagyok, Emma ~ Csak ennyit jegyzek meg neki s talán nem is kell ezt közölni vele, hiszen annyira nyilván való, még is valahogy azt éreztem, hogy ezt el kell mondanom neki. Illetve ki is mondtam volna, ha képes vagyok rá, de még az is nehéz, hogy a szemem nyitva tartsam, nem hogy szavak bújjanak ki a torkomból. Egy tök általános gondolatot küldök neki. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe, de a gondolat s a derű melyet kapok jól esik. Mondom én, hogy túl érzelmes vagyok. ~ Igazából nincs, de legalább van mibe kapaszkodnom s talán nem mászok vissza a sötétbe ~ Ez az igazság, miért tagadnám? Nem akarok oda visszamenni, mert rémképek gyötörnek s itt sokkal jobb. Nézőpont kérdése, mert a fájdalmat érzem. A válaszán pedig elmosolyodnék, de az arc izmaim nem mozdulnak egy kicsit sem. Mindegy gondolatba megtörtént más most nem számít. ~ Pedig lehet, sokat fogsz összeszedni az erdőben. Háború van.~ Közlöm vele a tényeket, mert lehet ebből nem sokat érzékel, de az van. Mindig is az volt s az is lesz. Ez a város már csak ilyen. Két falka nem fér meg egy területen még akkor sem, ha a hegyek között élnek. Nem tudom merre vagyunk, csak gondolom, hogy már a hotel mögött vagyunk. Szóval csak be kell jutni. ~ Menj be a garázsba, majd fordulj jobbra, egészen a végéig. Ott fogsz találni egy szürke garázs ajtót. ~ Küldöm neki s először a vendégeknek fent tartott részhez fog érni. Nem lehet eltéveszteni a jobbost, mert másfelé nem is tudna menni. Ahol pedig már nincs egyetlen felírat sem ott kell megállni s megfogja látni a garázsajtót is. Onnantól pedig már minden megy a maga útján. Amint oda érünk, a garázsajtó felemelkedik. ~ Hallom, de sajnos nem jöhetsz tovább. Azt hiszem, még össze futunk~ Amint a végére érek egy hím jelenik meg, aki rögtön a hátsó ajtóhoz megy, melyet ki is nyit. Egy szót sem szól, csak kirángat a kocsiból, ami nem túl kellemes, ha a képes lennék beszélni el is küldeném melegebbre. Meg sem próbálkozok gondolatot küldeni, hiszen biztos vagyok benne, hogy felhúzta a pajzsot Emma miatt. Amint kiszedett megkocogtatja a kocsi tetejét jelezve a nősténynek, hogy mehet tovább. Én pedig bekerülök és elfognak látni, jó kezekben vagyok, de ez csak Emma érdeme.
// Köszönöm, hogy összeszedted B.B.-t, Köszönöm a játékot is, élveztem. Remélem hamarosan összefutunk, mert tudod B.B. jön neked egyel //
~Így is mondhatjuk, de már túl vagyok rajta.~ Vonok vállat, kölyökként nem volt egyszerű, de talán egyikünknek sem az, akár velünk van a Teremtőnk, akár nincs. Kár erre több szót fecsérelni, sokan tudják, milyen volt Todd, sokan fogják úgy gondolni, hogy én is olyan vagyok, de majdcsak elérem valamiként, hogy ne így legyen. Csak bólintok arra, hogy az adósom, ez már csak így meg a köreinkben, nem tiltakozom, elvégre kinek nem jön jól egy szívesség, én pedig a környéken nem bővelkedem bennük. Biztos vagyok benne, hogy alkalomadtán majd profitálhatok a dologból, még ha eddig a pillanatig eszembe sem jutott semmi ilyesmi, csak nem akartam, hogy Castor rövidebb legyen egy farkassal. ~Tudok a háborúról.~ Jegyzem meg, miközben behajtok a garázsba, viszont azt nem teszem hozzá, hogy eszemben sincs minden farkast összekaparni, nem vagyok egy irgalmas szamaritánus. Őt sem valószínű, hogy összekapartam volna, ha nem a Betolakodók közé tartozik. A háborúba pedig egyelőre nem kell belefolynom, igaz, nem biztos, hogy ez olyan sokáig fog így maradni, egyelőre azonban ez a helyzet. Az utasításainak megfelelően jobbra fordulok, majd egészen a végéig hajtok, az említett szürke garázsajtóig. Most már azt is tudom, miként közlekedne a garázson belül, egész jól jönne az infó, ha fel akarnám használni ellenük, de eszemben sincs. ~Világos. Jobbulást!~ Mosolyodtam el, hisz tulajdonképpen örültem annak, hogy sikerült életben idehoznom, és nem csupán egy élettelen hullát juttathatok vissza a falkájához. Szúrós szemmel nézem a nem épp gyengéd mozdulatokat, de a hím nyilván tudja, kivel van dolga, és miként bánhat vele, bár lehet, a durvaság annak szól, hogy én hoztam el idáig, de ezt nem sikerül kiderítenem, fenn van a pajzsa. Itt az ideje, hogy én is visszavonuljak az enyém rejteke mögé. Azt meg majd a jövő eldönti, hogy a sérült farkassal összefutunk-e még, de mivel a Hotelben lakom, nem épp kicsi rá az esély. Amikor bezárunk az autó ajtaja, megfordulok, hogy visszahajtsak a vendégek parkolóihoz. Ami azt illeti, én sem voltam még tökéletes állapotban a tegnap este óta, jó lesz kipihenni a fáradalmakat végre…
//Nincs mit. Én is köszi a játékot, és szintén remélem, hogy lesz még! ^^//
A mai nap ismét nyugisan kezdődött. Már jó ideje semmi különös nem történt az éterben, úgyhogy a mai napot némi kóborlásra szántam. Farkasom nyugisan, figyelve lengett körül, én pedig kiszabadulva a városból, végre kicsit fellélegezhettem. Az idő jó volt, kellemes, nyári nap, de a fák sűrűjében így is kellemes volt. Mély levegőket véve, szívtam magamba az erdő friss levegőjét. Egy kisebb facsoport tövében álltam meg, s úgy döntöttem, a közelben lévő patakot ma felfedezem. Jó régen jártam már óta, több évszázada, úgyhogy egy kis emlékfrissítés nem árt. Levettem az ujjatlanomat, s megropogtattam elgémberedett tagjaim. A sebeim már egész szépen gyógyultak, egyedül a lágyékomon viseltem kötést, a csuklómon pedig a bőr hegesedése jelezte, hogy valami történt velem. Lassan felengedve farkasom, előretörő ösztönének, hagytam, hogy átjárjon. A pajzsomat csak félig tartottam fenn, s aztán néhány lassú, lépés után őrült iramban futva vágtam neki az erdő mélyének. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak lehetett, szemeim kéken ragyogó színe mögül farkasom energiái vezettek. A patak csobogását már jó előre meghallottam, mint hogy ott lettem volna. A lelkem dübörgött, úgy jártak át az energiák, mint aki most szabadult volna a börtönéből. Finom illatok csapták meg az orromat, ahogy egyre közelebb jutottam, s így egyre lassabbra fogtam az iramot. Farkasomat nem nyomtam vissza, s szélárnyékban maradva követtem az illat forrását. A patak már nem volt messze, s végül a fák takarásából megpillantottam egy fürdőző nőt. Pajzsa fenn volt, így különösebb dolgot nem tudtam megállapítani róla, de az illata az Ősöké, így bizonyára köze lehet a Hegyi Falkához. Hogy mennyire, azt már nem igazán tudtam. Szemeim akaratlanul is testének vonalat fürkészte. Nekem háttal állt, s mivel szélárnyék védett, még a szagomat se érezhette. Legalábbis kizártam ennek a lehetőségét. Megbabonázva figyeltem a vonalait, iszonyatosan régen láttam így nőt. A víz cseppek lassan csorogtak le a a hátán, hajának fürtjei úgy omlottak a vállára, mintha csak oda lettek volna festve. Tudom, most épp egy nőt kukkolok, de melyik épeszű férfi nem tenne ilyet? Meg hozzá teszem, régen voltam már nővel! Vérfarkas nővel meg annál is régebben! Ahogy néztem, farkasom megmorrant bennem. Még mindig a futás heve és az ösztönök uralkodtak bennem, így a meztelen nő látványa csak még nagyobb ingerrel hatott rám. Egy, a patakból jobban kiálló, laposabb kövön ácsorgott, s le-le hajolva vizezte be csupasz karjait és lábait. Majd óvatosan a vízbe érintette lábát, kicsit még habozott a hideg haboktól, de végül kecsesen a vízbe lépett. Derékig elmerült a habokban, én meg szinte a fa törzsét kaparva figyeltem mozdulatait. Azt a rohadt... Tovább figyeltem, ahogy fürdőzik, majd óvatosan leguggolva, nézem a nőt a fa takarásából.
Úgy terveztem, hogy ébredés után kiengedem a farkasom kicsit és csak délután megyek be az üzletbe. A lányok ki tudnak nyitni - még szép, ez is az egyik dolguk - ahhoz én nem kellek, és a nap második fele bőven elég lesz arra, hogy elvégezzem a dolgomat odabent. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy megint beosztást kell írnom, össze kell szednem a szállítóleveleket és a számlákat, hogy aztán megcsináljam a könyvelést és az egészet lefűzzem, mint ahogyan azt hónapról, hónapra tettem mindig. Ez mindig halál unalmas, de nagyon fontos dolog volt, amit soha nem bíztam volna senkire, lévén nálam egy idióta sem tudná jobban elvégezni. Lényeg, hogy az előttem álló halálunalom előtt ki akartam ereszteni a farkasomat, hogy aztán majd a rohangászás után zárkózzam be az irodámba. Zuhany és a reggeli kávém után elhagytam a lakásomat, most csak a legszükségesebbeket süllyesztettem a zsebembe, mint telefont és kulcsokat, egy farmert vettem, meg egy pulcsit és már úton is voltam a patak felé, hogy ott ereszthessem szabadon a hófehér bundásomat. Talán elejtek valami vadat is és szétmarcangolom, ezt azt hiszem majd később eldöntöm. Nem tart sokáig elérni a célom, a patak mellett nem messze egy fa tövében, és pár bokor takarásában lekapkodom magamról a cuccaimat, váltok és elemi erővel robbanok ki a növényzet takarásából. Hagyom, hogy a farkasom érzései teljesen átjárjanak, élvezve, hogy szabadon mozoghat és mindig izmát és porcikáját erőltetetten mozgathatja át. Hosszú idő telik el csak azzal, hogy futva átmozgatom magam, majd egy szarvasgidát is elejtettem és szétmarcangoltam. Fehér bundámat vörös vére festette meg. Így azért csak nem akartam visszamenni, ésszerű volt a patak vizét használnom a tisztálkodásra. Még egyszerűbb, ha emberei alakban megyek a vízbe és nem a bundámból kell kiáztatnom a megalvadt vért és odaszáradt mocskot, ami az erdő növényzetéből került rám. Visszaváltok és a vízbe gázolok. A pajzsom teljesen fent van most még. Elkezdem lemosni magamról a vért és a koszt. Ahogy egyre beljebb mentem a vízben, úgy jött lettem egyre tisztább. A víz még hideg volt, de egy cseppet sem tudott érdekelni a dolog. A pajzsom lejjebb eresztettem és azonnal feltűnt ezzel együtt, hogy nem vagyok egyedül. Van itt rajtam kívül valaki, ráadásul egy bolhazsák. Elég idős és erős voltam ahhoz, hogy felmérjem a korát, a vérvonalát és azt, hogy nagyjából hasonlóak az erőviszonyaink. Nem fordultam meg, de tudtam, azzal, hogy leengedtem a pajzsomat kissé, már ő is tudhatta, hogy érzékeltem a jelenlétét. Elvégre amit én megtudtam róla, azt már ő is tudhatta rólam. Farkas alakba váltok, majd egy hirtelen mozdulattal fordulok meg és indulok neki. Farkasom - annak ellenére, hogy nőstény vagyok - nem kicsi, tulajdonképpen akkora, mint bármelyik hím. A másik bestiára rontok, hacsak nem fogta menekülőre, bár ha megtette, azzal sem járt jobban, mert akkor a nyomába szegődöm és úgy próbálom meg elkapni. Idióta, ha azt hitte büntetlenül leskelődhet utánam.