Ennyit erről, csórikám bizony nem bír ébren maradni. Nem igazán csodálom, bár kicsit kevésbé lenne macerás, ha ébren lenne, mert akkor biztosra merném mondani, hogy időben a szállodába érünk, és képes lesz valaki összefoltozni. Mindegy, végül is, abba sem fogok belehalni, ha egyszer az életben nem kell jártatnom a pofámat. Tulajdonképpen üdítő változatosság, kicsit azért sajnálom, hogy a vadászatomat ilyen dolog szakítottam meg, inkább feszültem volna valakinek, hogy aztán úgy istenesen megtépjük egymást, nekem meg kedvem se legyen emberi alakot ölteni rohadt sokáig. Nem tudom, mi volt ez az újsütetű érzés, de nem is érdekelt, majd elmúlik. Tulajdonképpen csak az tartott vissza attól, hogy visszavonuljak, és remeteéletet éljek, hogy még nem tudtam, mit tartogat számomra Castor… túlságosan érdekelt, hogy milyen információi lehetnek. Tovább indultam, éreztem, hogy mennyire lehűlt a teste, fogalmam sincs, mióta heverhetett itt, de nem pár órája az biztos, ez viszont még bizakodásra is adott okot, elvégre, ha eddig kibírta, most már rendben lesz, amint a szállodába értem vele. Figyelek, hogy esetlegesen le tudjak nyomni némi vért a torkán, ha magához térne, de erre nem sok reményt látok, az előbb is csak pár kurta pillanat volt, ami nem elég semmire. Úgyhogy inkább kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb biztonságos terepre vigyem, bár az jó kérdés volt, hogy miként is fogok szólni bármelyik Betolakodónak is, de reméltem hogy azért a testőreik közül belefutok majd valakibe. Hamarosan elértem a járgányomig, ami nem a sajátom volt, csak bérelt, tekintettel arra, hogy az én kicsikém még Detroitban pihent, és addig marad is, amíg nem döntöm el, mi legyen velem. A hím testét befektettem a hátsó ülésre, majd előkapartam egy meleg takarót a csomagtartóval, amit ráterítettem, hátha egy hangyányit segít a helyzeten. Ó, hogy én milyen rohadt pocsék voltam az ilyen helyzetekben… Néha nem ártott volna kicsit többet konyítani a sebek ellátásához, de azon kívül, hogy simán össze tudtam volna varrni őket, ha vannak hozzá eszközeim, sokra nem mentem sosem. Ami azt illeti, inkább kiosztani szerettem őket. Óvatosan becsuktam az ajtót, majd bevágódtam a vezető ülésbe, hogy elhajtsak a város felé a farkassal. Közben azért füleltem, hogy dobog-e még a szíve, lélegzik-e, ilyesmi, bár nem biztos, hogy képes lettem volna újraéleszteni, de az tuti, hogy megpróbáltam volna… Szerettem volna sokkal többel hajtani, de nem segítene rajtunk, ha lekapcsolna minket egy közlekedési rendőr, úgyhogy visszafogtam magam, és igyekeztem szabályosan, de minél hamarabb eljutni a szállodához. Egy kevés adrenalin tombolt bennem, ami eléggé felpörgetett, s ha álmos is voltam korábban, most már le sem bírtam volna hunyni a szemeimet. A francba is, miért érdekelt bármelyik farkas biztonsága is közülük? Valami nagyon megárthatott mostanában...
A sötétség nyomasztó, főleg ha képekben kapom a világosságot. Amit én abszolút nem akarok. Nem akarok emlékezni és nem akarok átélni olyan dolgokat sem amiket csak az agyam vetít ki, mert éppen nincs jobb dolga. El kell érnem a felszínt s a farkasomat is. Ahogy ezt végiggondolom egy létra jelenik meg előttem, s én mászni kezdek fel. Jó magas és nem látom a végét, azonban vezet valahova, csak az a kérdés hova? A mennybe biztosan nem, hiszen nem hiszek benne és ha létezne is, nem gondolom, hogy egy létrán kéne oda feljutnom, arról nem is beszélve, hogy be sem engednének. Egyiket a másik után s nem nézek vissza, még egy kicsit sem. Ilyenkor jó, hogy nincs tériszonyom vagy minek is nevezik. Ahogy feljebb haladok, úgy kerít hatalmában egy ismerős érzés mely a fájdalom. Fáj mindenem. A kezem, a lábam és a hasam is. Mintha a pokol tüze égne a gyomromba, bár abban sem hiszek. Nem tudom mióta mászok, de egyre erősebb a fájdalom s mintha valamit hallanék is. Zúgás, gyorsabban lépkedek a létrán felfelé, s most már jól hallom, hogy ez bizony egy motor zaja. Még mindig ázom, de mintha lenne valami a testemen vagy lehet csak képzelem. Nem tudom. Amiben biztos vagyok, hogy most már az orrom is működik s egy kóbor szagát érzem. Vajon jó vagy rossz farkas? Vajon kínozni visz vagy segít? Nem tudom, mert nem érzek semmit felőle. talán fent van a pajzsa vagy az enyém van fent? Ezt mindjárt kipróbálom. ~ Ki vagy? ~ Küldöm neki gondolatba s ha érkezik válasz akkor annyira nincs fent a pajzsom vagy övé. ha meg nem akkor úgy sem kapok választ s nem tudom meg hova is megyünk. A vért viszont nagyon is jól érzem a kocsiba s ismét megnyalom a szám szélét. Van rajt, de elég kevéske. Ezzel kell beérni, mert nem vagyok képes arra, hogy megtaláljam a forrást, sőt még arra sem, hogy a szemet kinyissam.
Vörös, narancs, majd zöld vegyül az éjszakát világossá varázsoló lámpák fényébe, ahogy egymást követve arcomra vetülnek. Mi a büdös francért nem váltottak még át éjszakai üzemmódba? Dühít a dolog, a türelmetlenségem nem sokat segít most rajtam. Ébredezik, érzem, nincs felhúzva a pajzsom, nem látom szükségét, vadászat közben általában fölöslegesnek vélem, akkor szeretem magamra ölteni a ragadozó szerepét, aki híján van minden megfontolt gondolatnak, emberi racionalitásnak, csupán az ösztönök, a nyers érzelmek számítanak. A pillanatok sodortak magukkal, így nem is jutott eszembe a helyére rántani, és még most sem hiányzik. Iszonyatosan nehezen viselem, hogy itt mindenkivel szemben erre kényszerülök, mert különben sebezhetőnek érzem magam. Nos, most nem én voltam a cumi rossz végén, úgyhogy szerencsére mentesültem eme kellemetlen gondolattól, és így nem is pattanhatott le a pajzsomról a felém küldött kérdés. Egy pillanatra hátrasandítottam, de csukva voltak a szemei, ám ez talán annak fényében nem is volt fontos, hogy tudatánál volt, és olyan kérdést tett fel, amire nem lehetett az ostoba jelzőt aggatni. ~Emma Ridley.~ Tekintettel arra, hogy jelenleg nem volt vaj a fülem mögött, és nem is akartam éppenséggel ártani senkinek, gondoltam, lehetek kicsit közvetlenebb, ha már a hím ilyen ramaty állapotban volt. Egészen kíváncsi voltam, ki kapta szét ennyire, mert erősebb volt nálam, ezt biztosan éreztem, nem is kicsivel. Nyilván nem volt csúcsformában, de ez nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, alulmaradnék egy esetleges harcban, na, nem mintha erre áhítoztam volna, azért, még nem vesztem meg teljesen. ~Átmenetileg a Holiday Innben lakom, odaviszlek, biztos ellát majd valamelyik társad.~ Nyilván ebből rájön, hogy azért valamicske képem van a városi helyzetről farkas fronton, és nem a darázsfészekbe óhajtom szállítani. Mondjuk, biztos meglapogatnák érte a vállam a helyiek, de ha valaha is csatlakozom az egyik falkához, azok nem ők lesznek. ~Pár perc…~ Biztosítottam róla, hogy már nem kell sokáig várnia, és kikerül belőle a testét odabenn égető ezüst, amivel én nem tudtam mit kezdeni, de a falkatársai biztosan megoldják majd. Ígéretemhez híven hamarosan meg is érkeztünk a parkolóba, ahol is igyekeztem a bejárathoz legközelebb megállni, s reméltem, hogy valaki közülük minél hamarabb megérzi a sebesült hímet, és kijön segíteni. Cseppet sem lenne feltűnő egy sérült farkast becipelnem az épületbe, még annak fényében sem, hogy az éjszaka kellős közepén jártunk…
A neve hallatán fel pattan a szemhéjam. Ha eddig nem voltam tiszta tudatnál, most már magamhoz tértem. Jól vallottam a nevét, vagy csak képzelődöm? A fájdalomról is megfeledkezek egy pillanatra. Az nem lehet, ez a név.....jó sok kép tódul a fejembe és érzések is úrrá lesznek rajtam, ami egy személlyel kapcsolatos. Emlékek. Ahogy a falkába fogadott és megbízott feladatokkal. Akkor azt gondoltam jó vezető, de hamar rájöttem, hogy erről szó nincs s nagyon sokszor önös érdekek vezérlik, ami nem volt megfelelő a falkát tekintve. Az is eszembe jut, hogy alázta meg a gyengébbeket puszta szórakozásból s rengetek más minden. Mivel nincs pajzsom, ezért a másik mindent érezhet mely belőlem kiárad s tudom, hogy ezzel kiadom magamat, de hiába próbálom felhúzni a pajzsomat nem megy. Ismét a fájdalmat érzem élesen s meg is rándulok, bár már magam sem tudom, hogy mi is késztet erre. Az emlék vagy a valós fájdalom. ~ Ridley?~ Kérdezek vissza, biztos jól jött e át a dolog vagy csak oda képzeltem. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, mert az egy igen érdekes helyez. vajon Castor már találkozott vele? A kérdésre meg is kapom a választ úgy, hogy fel sem tettem neki. Ezek szerint találkozott az Alfával sőt mi több azt is tudja, hova tartozom. Mondjuk ez megnyugtat, mert bajom már nem lehet ha oda visz. Nem érzek hazugságot felőle, így igaz mondhat. A másik kérdés mely villódzik előttem, hogy én erről miért nem tudok? Lehet kicsit elhanyagoltam a figyelést.....meg őrit ez a szerelem, mely a belsőmbe tombol. nem tudok rendesen koncentrálni semmire és szinte mindig a fejembe férkőzik az illata. Ezt nagyon gyorsan helyre kell tenni magamban, mert a munka rovására fog menni. Azonban most arra kell koncentrálnom, hogy minél hamarabb meggyógyuljak, mert a helyzet az elég szarul fest. ~ Köszönöm~ Küldöm neki, mert hálás vagyok amiért megmentette az életemet még akkor is ha Tod-hoz köze van. Csak még azt nem tudom milyen s mennyire mélyen kötődik ahhoz a férfihoz. Akár veszély forrás is lehet, de tartozom neki, mert simán meghaltam volna, ha nem szed össze. Ezt magam is jól tudom. A szemem ismét lecsukom, mert fájdalmas nyitva tartani. Azonban felkeltette az érdeklődésemet több szempontból is. Talán beszélgetnem kéne vele egy kicsit. ~ Gondolom nem rég érkeztél ide. Hogy tetszik a városunk?~ Hát lehet nem ezzel kéne kezdeni, de most más nem jutott eszembe. Igazából jobb, mint a semmi és amúgy sem vagyok az a nagyon beszélgetős fajta. Remélem tényleg csak pár perc míg oda érünk, mert éhes vagyok s vérre szomjazom. ~ Ne elölj állj meg, hanem hátul. Megmondom, hogy tudsz majd bejutni ha ott vagyunk.~ Nem kell a feltűnés és nem hiszem, hogy bárki is várna, hiszen azt sem tudják merre vagyok éppen. A garázsba ha bejutunk, akkor onnan majd felvonszolom magamat, bár az elég nehéz lesz, úgy hogy nem tudom semmimet megmozdítani. Valami csak lesz.
Nem nehéz a nyitott pajzsokon keresztül felfognom, milyen érzelemhullám vonul át a hímen a nevem hallatán. Egyértelmű hát, hogy ismerte Toddot, ami most már annyira nem mozgat, amennyire érkezésemkor tette volna, már sokkal több dolgot tudok, mint előtte. Az azonban megfontolandó, hogy megváljak ettől a névtől, a legtöbben nem reagálnak rá túlságosan pozitívan, ez meg nem hiányzik. Most már talán nem is esne nehezemre, elvégre tudom, mekkora seggfej volt. Ez világosan kiderül Balázs érzéseiből is, úgy tűnik, nem fogok olya személyt lelni, akinek pozitív véleménye lett volna. Igazság szerint, nem is keresek, nekem is könnyebb így, legalább úgy érzem, nem veszítettem semmit azzal, hogy nem vitt magával akkor. Talán csak jobban ismerném a Betolakodók jó részét, de több hasznom aligha származott volna belőle. ~Az, Todd a teremtőm volt, de farkaslétemből mindösszesen pár percet töltöttem a közelében.~ Mivel fölöslegesnek látom felhúzni a pajzsomat, így ő is érezheti, hogy a legtöbbekhez hasonlóan én sem viseltetek pozitív érzésekkel az említett felé. Nem is tudom, miért mondom el ilyen lazán, talán úgy hiszem, hogy rajtam is segít, ha nem folytok magamba semmit ezzel kapcsolatban. Elkerülni pedig láthatóan esélytelen a témát, viszont azt nem akarom, hogy még valaki azt higgye, ugyanakkora szörnyeteg vagyok, mint ő volt. Jó, én sem voltam szent, közel sem, de olyan nagy görény sem, mint a Teremtőm. A szerelem érzetének pillanatnyi felbukkanása némileg meghökkent, számomra rendkívül idegen érzés, de felismerem, egyszer régen megtapasztaltam a csíráját, s talán pontosan ezért jó, hogy Todd nem tudott magával vinni, így legalább nem tett a sírba egy őrülthez fűződő reménytelen érzelemtenger. ~Nincs mit.~ Bólintottam, bár nem biztos, hogy ezt látta. Igazság szerint némileg még aggódtam érte, bár bíztató volt, hogy magához tért, még ha azért is, mert cseppet sokkolta a nevem. Nem tudom, miért érdekelt, hogy él-e vagy hal… talán túl sok időt töltöttem Castor társaságában, hogy valamelyest számítsanak az övéi. Ezt a kérdéskört azonban majd magamban, a pajzsom biztonsága mögött boncolgatom. ~Hú, komolyan van erre energiád? Jobban vagy, mint gondoltam…~ A mentális kapcsolaton keresztül is érződhet, hogy elég derűs vagyok a kérdés hatására, s egyúttal meg is könnyebbülök. Erre a kérdésre bizonyára valami bonyolultabb gondolatsor vezette, valamint a kötelességérzet is előbukkanhat, hisz valakiről, akinek köze van Toddhoz, jobb mindent mihamarabb megtudni. Nemde? Úgy tűnik, Castor pontosan tudja, hogy milyen farkasokkal vegye körül magát. ~Alig két hete, igen. Elmegy, kicsit ugyan unalmasnak tartom magát a várost, de a természetfölötti helyzet már egészen más. Jah, és a környező erdőségek is nagyon vonzóak, már amikor nem találok sérült farkasokat.~ Pillantok hátra a visszapillantó tükörből, és még kacsintok is. Most egészen jó fejnek érzem magam, valószínűleg annak köszönhető, hogy megtömtem a bendőmet mielőtt ráleltem. Ellenkező esetben kiállhatatlan lennék… ~Oké…~ Jegyeztem meg, bár eszembe nem volt hátul megállni. Majd pont a főbejáraton keresztül viszem be, mi? Abban is biztos voltam, hogy van ilyen esetekre valami feltűnésmentesen járható útjuk, de egyedül nem túl valószínű, hogy megtaláltam volna. Így azért sokkal könnyebb dolgom van. Az nekem nem okoz gondot, hogy elcipeljem oda, ahová jónak látja, más kérdés, hogy az ő büszkesége ezt miként viselné, a pasik néha roppant hülyén állnak az ilyesmihez. No de, majd meglátjuk. Végül a hotel hátsó részéhez hajtok, és ott állok meg, majd kérdő tekintettel pillantok hátra, egyúttal leellenőrizve, hogy nem néz-e ki rosszabbul, másrészt várakozón, hogy akkor merre is menjek. ~Nos? Merre?~ A hotelban már viszonylag járatos voltam, de a Betolakodók területére nem tettem a lábam, nem akartam visszaélni Castor vendégszeretetével, noha az egyértelmű volt már az első este óta, hogy a negyedik emelet mondhatni zsong tőlük. ~Segítek eljutni addig, ameddig mehetek…~ Azt meg csak remélni tudtam, hogy nem minden Betolakodó éli mindennapjait teljesen felhúzott pajzzsal, és esetleg megérzik a sérült társukat, ha meg nem, úgy majd felverek valakit, még ha ezért jó eséllyel seggbe is leszek rúgva.
Kíváncsian várom, hogy mit fog felelni arra a nagyon egyszerű kérdésre, mely nagyon is sokat árul el, legalább is részemről. Várok, s választ is kapok. Kicsit meglep, hogy nem húzza fel a pajzsát, mert ellentétben velem, Ő képes rá, de valamiért még sem teszi. Tisztán érzem, hogy a lánya sem kedveli az apját. Vajon mit csinálhatott vele? Oké, van fantáziám s eltudok képzelni jó pár dolgot. Egy kis sajnálat keletkezik bennem, az esetleges szenvedései miatt. Oh hát ez remek! Mikor letten én ilyen kis érzelmes? Azt sem tudom mit tett vele s ha tudnám sem sajnálnám…. Úgy látszik ez a farkas valamit elrontott bennem, aminek egy kicsit sem örülök vagy nem tudom mi szállt meg, de elhagyhatná a testem. ~ Gondolom neked sem volt valami szép gyermekkorod. ~ Jegyzem meg elgondolkodva, s ha csak pár percig volt mellette az a gazember, akkor biztosan nem volt neki könnyű. Nincs rosszabb mikor magára hagynak egy friss farkast, én ezt egész közelről ismerem. Megköszönöm neki, mert az életem a nőn múlik/múlott. Ezért pedig hála jár s egyben adósság is. Viszont ezt a „terhet” azt hiszem szívesen hordozza egy farkas. ~ Az adósod vagyok, Emma ~ Csak ennyit jegyzek meg neki s talán nem is kell ezt közölni vele, hiszen annyira nyilván való, még is valahogy azt éreztem, hogy ezt el kell mondanom neki. Illetve ki is mondtam volna, ha képes vagyok rá, de még az is nehéz, hogy a szemem nyitva tartsam, nem hogy szavak bújjanak ki a torkomból. Egy tök általános gondolatot küldök neki. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe, de a gondolat s a derű melyet kapok jól esik. Mondom én, hogy túl érzelmes vagyok. ~ Igazából nincs, de legalább van mibe kapaszkodnom s talán nem mászok vissza a sötétbe ~ Ez az igazság, miért tagadnám? Nem akarok oda visszamenni, mert rémképek gyötörnek s itt sokkal jobb. Nézőpont kérdése, mert a fájdalmat érzem. A válaszán pedig elmosolyodnék, de az arc izmaim nem mozdulnak egy kicsit sem. Mindegy gondolatba megtörtént más most nem számít. ~ Pedig lehet, sokat fogsz összeszedni az erdőben. Háború van.~ Közlöm vele a tényeket, mert lehet ebből nem sokat érzékel, de az van. Mindig is az volt s az is lesz. Ez a város már csak ilyen. Két falka nem fér meg egy területen még akkor sem, ha a hegyek között élnek. Nem tudom merre vagyunk, csak gondolom, hogy már a hotel mögött vagyunk. Szóval csak be kell jutni. ~ Menj be a garázsba, majd fordulj jobbra, egészen a végéig. Ott fogsz találni egy szürke garázs ajtót. ~ Küldöm neki s először a vendégeknek fent tartott részhez fog érni. Nem lehet eltéveszteni a jobbost, mert másfelé nem is tudna menni. Ahol pedig már nincs egyetlen felírat sem ott kell megállni s megfogja látni a garázsajtót is. Onnantól pedig már minden megy a maga útján. Amint oda érünk, a garázsajtó felemelkedik. ~ Hallom, de sajnos nem jöhetsz tovább. Azt hiszem, még össze futunk~ Amint a végére érek egy hím jelenik meg, aki rögtön a hátsó ajtóhoz megy, melyet ki is nyit. Egy szót sem szól, csak kirángat a kocsiból, ami nem túl kellemes, ha a képes lennék beszélni el is küldeném melegebbre. Meg sem próbálkozok gondolatot küldeni, hiszen biztos vagyok benne, hogy felhúzta a pajzsot Emma miatt. Amint kiszedett megkocogtatja a kocsi tetejét jelezve a nősténynek, hogy mehet tovább. Én pedig bekerülök és elfognak látni, jó kezekben vagyok, de ez csak Emma érdeme.
// Köszönöm, hogy összeszedted B.B.-t, Köszönöm a játékot is, élveztem. Remélem hamarosan összefutunk, mert tudod B.B. jön neked egyel //
~Így is mondhatjuk, de már túl vagyok rajta.~ Vonok vállat, kölyökként nem volt egyszerű, de talán egyikünknek sem az, akár velünk van a Teremtőnk, akár nincs. Kár erre több szót fecsérelni, sokan tudják, milyen volt Todd, sokan fogják úgy gondolni, hogy én is olyan vagyok, de majdcsak elérem valamiként, hogy ne így legyen. Csak bólintok arra, hogy az adósom, ez már csak így meg a köreinkben, nem tiltakozom, elvégre kinek nem jön jól egy szívesség, én pedig a környéken nem bővelkedem bennük. Biztos vagyok benne, hogy alkalomadtán majd profitálhatok a dologból, még ha eddig a pillanatig eszembe sem jutott semmi ilyesmi, csak nem akartam, hogy Castor rövidebb legyen egy farkassal. ~Tudok a háborúról.~ Jegyzem meg, miközben behajtok a garázsba, viszont azt nem teszem hozzá, hogy eszemben sincs minden farkast összekaparni, nem vagyok egy irgalmas szamaritánus. Őt sem valószínű, hogy összekapartam volna, ha nem a Betolakodók közé tartozik. A háborúba pedig egyelőre nem kell belefolynom, igaz, nem biztos, hogy ez olyan sokáig fog így maradni, egyelőre azonban ez a helyzet. Az utasításainak megfelelően jobbra fordulok, majd egészen a végéig hajtok, az említett szürke garázsajtóig. Most már azt is tudom, miként közlekedne a garázson belül, egész jól jönne az infó, ha fel akarnám használni ellenük, de eszemben sincs. ~Világos. Jobbulást!~ Mosolyodtam el, hisz tulajdonképpen örültem annak, hogy sikerült életben idehoznom, és nem csupán egy élettelen hullát juttathatok vissza a falkájához. Szúrós szemmel nézem a nem épp gyengéd mozdulatokat, de a hím nyilván tudja, kivel van dolga, és miként bánhat vele, bár lehet, a durvaság annak szól, hogy én hoztam el idáig, de ezt nem sikerül kiderítenem, fenn van a pajzsa. Itt az ideje, hogy én is visszavonuljak az enyém rejteke mögé. Azt meg majd a jövő eldönti, hogy a sérült farkassal összefutunk-e még, de mivel a Hotelben lakom, nem épp kicsi rá az esély. Amikor bezárunk az autó ajtaja, megfordulok, hogy visszahajtsak a vendégek parkolóihoz. Ami azt illeti, én sem voltam még tökéletes állapotban a tegnap este óta, jó lesz kipihenni a fáradalmakat végre…
//Nincs mit. Én is köszi a játékot, és szintén remélem, hogy lesz még! ^^//
A mai nap ismét nyugisan kezdődött. Már jó ideje semmi különös nem történt az éterben, úgyhogy a mai napot némi kóborlásra szántam. Farkasom nyugisan, figyelve lengett körül, én pedig kiszabadulva a városból, végre kicsit fellélegezhettem. Az idő jó volt, kellemes, nyári nap, de a fák sűrűjében így is kellemes volt. Mély levegőket véve, szívtam magamba az erdő friss levegőjét. Egy kisebb facsoport tövében álltam meg, s úgy döntöttem, a közelben lévő patakot ma felfedezem. Jó régen jártam már óta, több évszázada, úgyhogy egy kis emlékfrissítés nem árt. Levettem az ujjatlanomat, s megropogtattam elgémberedett tagjaim. A sebeim már egész szépen gyógyultak, egyedül a lágyékomon viseltem kötést, a csuklómon pedig a bőr hegesedése jelezte, hogy valami történt velem. Lassan felengedve farkasom, előretörő ösztönének, hagytam, hogy átjárjon. A pajzsomat csak félig tartottam fenn, s aztán néhány lassú, lépés után őrült iramban futva vágtam neki az erdő mélyének. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak lehetett, szemeim kéken ragyogó színe mögül farkasom energiái vezettek. A patak csobogását már jó előre meghallottam, mint hogy ott lettem volna. A lelkem dübörgött, úgy jártak át az energiák, mint aki most szabadult volna a börtönéből. Finom illatok csapták meg az orromat, ahogy egyre közelebb jutottam, s így egyre lassabbra fogtam az iramot. Farkasomat nem nyomtam vissza, s szélárnyékban maradva követtem az illat forrását. A patak már nem volt messze, s végül a fák takarásából megpillantottam egy fürdőző nőt. Pajzsa fenn volt, így különösebb dolgot nem tudtam megállapítani róla, de az illata az Ősöké, így bizonyára köze lehet a Hegyi Falkához. Hogy mennyire, azt már nem igazán tudtam. Szemeim akaratlanul is testének vonalat fürkészte. Nekem háttal állt, s mivel szélárnyék védett, még a szagomat se érezhette. Legalábbis kizártam ennek a lehetőségét. Megbabonázva figyeltem a vonalait, iszonyatosan régen láttam így nőt. A víz cseppek lassan csorogtak le a a hátán, hajának fürtjei úgy omlottak a vállára, mintha csak oda lettek volna festve. Tudom, most épp egy nőt kukkolok, de melyik épeszű férfi nem tenne ilyet? Meg hozzá teszem, régen voltam már nővel! Vérfarkas nővel meg annál is régebben! Ahogy néztem, farkasom megmorrant bennem. Még mindig a futás heve és az ösztönök uralkodtak bennem, így a meztelen nő látványa csak még nagyobb ingerrel hatott rám. Egy, a patakból jobban kiálló, laposabb kövön ácsorgott, s le-le hajolva vizezte be csupasz karjait és lábait. Majd óvatosan a vízbe érintette lábát, kicsit még habozott a hideg haboktól, de végül kecsesen a vízbe lépett. Derékig elmerült a habokban, én meg szinte a fa törzsét kaparva figyeltem mozdulatait. Azt a rohadt... Tovább figyeltem, ahogy fürdőzik, majd óvatosan leguggolva, nézem a nőt a fa takarásából.
Úgy terveztem, hogy ébredés után kiengedem a farkasom kicsit és csak délután megyek be az üzletbe. A lányok ki tudnak nyitni - még szép, ez is az egyik dolguk - ahhoz én nem kellek, és a nap második fele bőven elég lesz arra, hogy elvégezzem a dolgomat odabent. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy megint beosztást kell írnom, össze kell szednem a szállítóleveleket és a számlákat, hogy aztán megcsináljam a könyvelést és az egészet lefűzzem, mint ahogyan azt hónapról, hónapra tettem mindig. Ez mindig halál unalmas, de nagyon fontos dolog volt, amit soha nem bíztam volna senkire, lévén nálam egy idióta sem tudná jobban elvégezni. Lényeg, hogy az előttem álló halálunalom előtt ki akartam ereszteni a farkasomat, hogy aztán majd a rohangászás után zárkózzam be az irodámba. Zuhany és a reggeli kávém után elhagytam a lakásomat, most csak a legszükségesebbeket süllyesztettem a zsebembe, mint telefont és kulcsokat, egy farmert vettem, meg egy pulcsit és már úton is voltam a patak felé, hogy ott ereszthessem szabadon a hófehér bundásomat. Talán elejtek valami vadat is és szétmarcangolom, ezt azt hiszem majd később eldöntöm. Nem tart sokáig elérni a célom, a patak mellett nem messze egy fa tövében, és pár bokor takarásában lekapkodom magamról a cuccaimat, váltok és elemi erővel robbanok ki a növényzet takarásából. Hagyom, hogy a farkasom érzései teljesen átjárjanak, élvezve, hogy szabadon mozoghat és mindig izmát és porcikáját erőltetetten mozgathatja át. Hosszú idő telik el csak azzal, hogy futva átmozgatom magam, majd egy szarvasgidát is elejtettem és szétmarcangoltam. Fehér bundámat vörös vére festette meg. Így azért csak nem akartam visszamenni, ésszerű volt a patak vizét használnom a tisztálkodásra. Még egyszerűbb, ha emberei alakban megyek a vízbe és nem a bundámból kell kiáztatnom a megalvadt vért és odaszáradt mocskot, ami az erdő növényzetéből került rám. Visszaváltok és a vízbe gázolok. A pajzsom teljesen fent van most még. Elkezdem lemosni magamról a vért és a koszt. Ahogy egyre beljebb mentem a vízben, úgy jött lettem egyre tisztább. A víz még hideg volt, de egy cseppet sem tudott érdekelni a dolog. A pajzsom lejjebb eresztettem és azonnal feltűnt ezzel együtt, hogy nem vagyok egyedül. Van itt rajtam kívül valaki, ráadásul egy bolhazsák. Elég idős és erős voltam ahhoz, hogy felmérjem a korát, a vérvonalát és azt, hogy nagyjából hasonlóak az erőviszonyaink. Nem fordultam meg, de tudtam, azzal, hogy leengedtem a pajzsomat kissé, már ő is tudhatta, hogy érzékeltem a jelenlétét. Elvégre amit én megtudtam róla, azt már ő is tudhatta rólam. Farkas alakba váltok, majd egy hirtelen mozdulattal fordulok meg és indulok neki. Farkasom - annak ellenére, hogy nőstény vagyok - nem kicsi, tulajdonképpen akkora, mint bármelyik hím. A másik bestiára rontok, hacsak nem fogta menekülőre, bár ha megtette, azzal sem járt jobban, mert akkor a nyomába szegődöm és úgy próbálom meg elkapni. Idióta, ha azt hitte büntetlenül leskelődhet utánam.
Még jó ideig figyeltem fürdőző alakját. Vér és mocsok keveredett a tiszta vízzel, bizonyára vadászhatott nemrég. Még jó ideig lubickolt, én csak némán, mozdulatlanul néztem, ahogy pancsol. Már az is kezdett megfordulni a fejemben, hogy esetleg felállok, és csatlakozom hozzá. Persze, némi bemutatkozás után. Elvégre a futkorászástól kiizzadtam. Farkasom morrant bennem, s mikor épp kiegyenesedtem volna, s léptem volna egyet felé, hogy észrevegyen, a pajzsát leengedte, én pedig megdermedtem. Biztos, hogy megérzett, ehhez semmi kétség, de mielőtt bármit is tehettem volna, egy szempillantásba se telt, már egy farkas, dühödt pofája csörtetett felém. Mivel váltó ruhát nem igazán hoztam, nem akartam szétcincálni a gatyám, egyrészt, sajnáltam a farmert, másrészt meg a városban eléggé feltűnő dolog egy farkas napközben, és nem volt kedvem ahhoz, hogy megvárjam az éjszakát, hogy haza mehessek. Francba is! Ráadásul ez is a teljes alakját vette fel, szóval... Nem akarok újabb sebeket! Eléggé megvagyok a mostaniakkal, örülök, hogy ezek kezdenek begyógyulni! Nem alakultam át, de ez a félig átváltozott állapot még erősebbé vált, amiben voltam. Farkasom ösztönösen próbált előre törni, hogy megvédjen, de visszafogtam, így, emberként talán ügyesebben is küzdhetek, és hamar leállíthatom a kicsikét. Szemem kéken ragyogva, átengedtem magamat az ösztönös energiáknak. Ahogy a nőstény rám rontott, s felugorva döntött le a lábamról, a torkát elkapva, s a mellkasa, s hasa közé benyomva a lábam, bár eldőltem, tovább rúgtam a levegőben, s egy elegáns mozdulattal küldtem löktem el magam felett. Látva, hogy a másik a földön landol, azonnal fölpattantam, felkészülve az újabb támadásra. De ahelyett, hogy én támadtam volna, kihasználtam a kis szünetet, majd néhány lépést hátrafelé téve, mentális üzenetet küldtem felé, mely a pajzsa résén eltalált hozzá: ~ Bocsásson meg, kisasszony, nem volt szándékomban önt meglesni! De hozzá teszem, csodásan festett ott a vízben! Mély levegőket vettem, mellkasom domborulatain egy apró izzadtságcsepp csorgott végig. Izmaim megfeszültek a karomon. Karmaim feketén csillogtak a napsütésben, s éreztem, ahogy hajam veri a hátamat. Nem akartam nagy balhét, bár élveztem a küzdelmet, és nagyon is kedvemre való volt ez az állapot. És valahogy azt is sejtettem, a bókok ideje nem pont most jött el. De amíg nem szükséges, nem fogok alakot váltani, és amúgy sem vérre menő küzdelmet akartam vele. Kicsit megleckéztet, amiért láttam őt meztelenül, de ez körülbelül nálam annyit jelentett, mint mikor a kisgyerek első csínytevését teszik szóvá, egy ejnye-bejnye kíséretében. Vagyis, a gyerek nem fogja komolyan venni. Ahogy most én sem. Helyette, élvezni fogom a küzdelem, minden egyes percét. A gondolatra pedig széles mosoly jelent meg az arcomon.
Felé rontok, ő kinyújtja a karját és eldőlve küld tovább, de ezzel a földre kerül. Hogy mennyire tudott belém csimpaszkodni? Ugyan, ő nem alakult át, én pedig nem vagyok egy kis darab ebben a formámban, ráadásul a bundám is elég vastag, aligha értek át az ujjai. Ellenben a lába már elég lendületet adott ahhoz, hogy ívesen felette ugorjak át és érjek földet puhán valamivel távolabb tőle. Mire felpattan már én is mind a négy mancsomon állok, a bundám felborzolom, morgok és vicsorgok rá. Nincs ebben semmi meglepő, persze, hogy nem repdesek az örömtől, hogy kukkolóba akadtam. Egyértelmű, hogy nem hozzánk tartozik, bár a szaga ismerős valahonnan, de azt még nem tudom, hogy honnan. Nem érzem rajta a betolakodók bűzét sem, tehát egy falka nélküli. Remek. Ahogy ő hátrált, én úgy közelítettem felé egy lépést továbbra sem túl barátságosan. Gondolatai az agyamba tolultak. Tettem még egy lépést felé. ~ Ehhez képest mégis leskelődtél. ~ küldtem vissza felé a cseppet sem kedves és rideg gondolatot. Nem csak őt tüntettem ki ezzel a stílussal, mindenkivel ilyen voltam. ~ Tetszett a látvány... ~ félig kérdés volt, félig pedig kijelentés. Nem, nem voltam szégyellős soha életemben, tulajdonképpen nem az zavart, hogy meztelen valómban meglátott, vagy megnézett, mert nem mondom, volt is mit néznie, hanem az, hogy mindezt sunyi módon tette, mint egy aljas kukkoló. Na, nem mintha én egy perccel is tisztességesebb lennék nála, mert nem vagyok, de azért mégsem hagyhatom, hogy valaki csakúgy kényére, kedvére legeltethesse a szemeit rajtam. Ezt még Ednek sem hagytam soha, nemhogy egy jött-mentnek! Újabb lépést teszek felé, mint amikor a zsákmányt kerítem be. Szó sincs arról, hogy ne lennék tisztában a korával vagy az erejével, de ettől még biztosan nem fogok meghunyászkodni, elvégre nem vagyok egy kicsivel sem esélytelenebb nála. Még mindig betöltötte az orromat az ismerős szag, ami belőle áradt és lassan bevillant, hogy mikor is éreztem ezt utoljára. ~ Te vagy az a farkas, aki miatt Ashley megsérült. ~ na meg James is, de ő nem volt már kölyök. Mondjuk az sem rendített volna meg különösebben, ha Ash ott marad, de Ed és Alekszej miatt fent kellett tartanom a látszatot, hogy érdekel a kis vakarcs. Még nem döntöttem el, hogy ennek fényében össze akarok-e vele akaszkodni vagy sem. Nem féltem tőle, hírből sem ismertem ezt az érzést, egyszerűen csak még nem voltam biztos benne, hogy származik-e bármi hasznom abból, ha a torkának ugrom.
Amint láttam, hogy felém lép, megálltam. Végignéztem farkasalakján, üzenete egy cseppet sem lepett meg, pláne nem a dühe. Nem vártam, hogy féljen, nem vártam tőle semmit. Azt meg végképp nem, hogy esetleg elnéző legyen. Vártam újabb támadását. Üzenetére csak még szélesebb mosoly uralkodott el rajtam. Vállat vontam ~ Megesik még egy magam fajtával is. Persze, hogy tetszett, férfiből vagyok. Mentális hangom morgós volt, de cseppet sem fenyegető, sőt, inkább könnyed. Nem éreztem fenyegetve magam, és néha lehetek én is szemét. Nem folyton a megtestesült, jóságos, szeplőtelen Alfa maszkja mögé bújni. Már régóta nem vagyok jófiú. A következő szavai azonban egy csöppet megleptek. Nem mutattam ki, az érzéseim, de ezek szerint a pletyka az Ősök közt is gyorsan terjed. Lassan bólintottam, elvégre, nem volt miért hazudnom. Sosem leszek büszke erre a tettemre, de az igazságot sem fogom letagadni. Miért tenném? - Én vagyok. És? - kérdeztem farkasom morgó hangján. Tudtam, sokat számíthat, ha ezt tudja rólam. De érdekelt ez? Most ítélkezni fog, elmondja, mekkora marha voltam, még több okot lát arra, hogy átharapja a torkomat, elvégre Falkájának egy tagját bántottam. Kit érdekel, hogy nem csak én vagyok a hunyó, de valakin le kell verni mindent, és a bűnbak most itt én voltam. Persze, meg volt erről a véleményem, ha tudom, hogy nem élem túl a rám mért csapásokat, akkor elmentem volna innen. De itt voltam. Igaz, furcsa sebektől tarkítva ugyan, furcsa farkasokkal körbe véve, de itt voltam. Persze, az is lehet, hogy hidegen hagyja ez. Ugyan már, neki csak egy kukkoló idegen vagyok, aki megsebesítette egy Falka társát. Innentől kezdve milyen pozitívumot várok? Szemeimmel az ő tekintetét fürkésztem, de még mindig készen létben álltam, ha esetleg nekem ugrana.
Düh? Ugyan. Nem voltam dühös, tökéletesen uralkodtam az érzelmeimen - amik nekem nem voltak - egyszerűen csak pofátlannak tartom, amiért kukkolót játszott. Meg amúgy sem vagyok az a fajta szuka, aki szó, vagy tett nélkül hagyna ilyesmit. Ez van. Még szép, hogy kedvére volt a látvány, de nem mondom a gondolatára vigyor helyett egy vicsor kúszott fel a képemre, lévén, hogy farkasként nem tudok vigyorogni. Tetszett, hogy a gondolatai, a rezgései könnyedek voltak, nem szerettem, ha valaki remegett, mint a nyárfalevél velem szemben. Sőt, annál érdekesebbnek ígérkezett egy kontaktus, minél kevésbé volt kocsonya a másik fél, ha pedig alábecsült, az egyenesen mámorító volt számomra. Nőstényként pedig gyakran előfordult velem, hogy nem néztek ki belőlem annyit, amennyi valójában voltam. Az ostobák. Kérdésemre bólintott, majd hamarosan meg is kaptam a válaszát. Szóval ő volt az. Ez az egész Ash körüli cirkusz úgy volt nevetséges, ahogy volt, hiszen mióta csinálunk olyasmit, hogy egy kölyökkel teszteltetünk bárkit is?! Már eleve a gondolat is egy vicc, nemhogy ezek még meg is valósították. Ha rajtam múlott volna az egész bagázs megkapta volna a magáét a dologért, de nem rajtam múlott, az pedig már egy egészen más kérdés, hogyha a vakarcs ott hagyja a fogát, hát azért sem hullattam volna könnyeket. Végül döntésre jutok. Semmi hasznom sincs abból, ha neki megyek, nem szándékoztam még én is az Asht védők és gyámolítók táborát gyarapítani, főleg, hogy pont letojom mi is van a kölyökkel. Még nem látom át teljesen, hogy mi hasznom lesz ebből a hímből itt, de a legkevésbé sem aggódtam amiatt, hogy nem találom fel magam idővel. Egy biztos, megtépni nem volt érdemes. Végül abbahagyom a morgást és vicsorgást, majd visszaváltok emberi alakomba és megállok előtte. A szemeimben és az arcomon nincs semmi kedves, vagy finom vonás. Jégszobor szerű vagyok, mint mindig. Könnyed és puha léptekkel sétálok hozzá közelebb. - Az unokahúgom. - hagyják el a szavak az ajkamat és közben a hím tekintetébe fúrom a sajátomat. - Mind idióták vagytok a történtekért. - fűzöm még hozzá némi gúnnyal és éllel a hangomban. Az pedig, hogy most teljes valóban álltam előtte? A játék része volt. Imádok játszadozni, és habár még nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a hímmel, abban egészen biztos vagyok, hogy több húzást is várt tőlem, de ezt, biztosan nem.
Láttam, hogy egy kissé tétova velem szemben, illetve fontolgatja, mit is kezdjen velem. Nem voltam vele lenéző, az évek alatt megtanul a farkas lemondani a büszkeségről. Meg aztán, sose kedveltem az ilyesfajta jellemvonásokat, mint lenézés. Ha mástól elvárom, hogy ne tegye, én miért tenném? Farkasom még mindig kéken ragyogó szemeivel néztem a nőstényt. Készenlétben, figyelmem egy cseppet sem lankadt. Vártam, mit lép. Aztán, a morgása, s a furcsa vicsorgása is elmaradt. Majd a szemem láttára változott vissza női testébe, s megállt előttem. Halvány mosoly jelent meg a képemen, és cseppet sem zavart, hogy ő nem viszonozza, helyette az elérhetetlen Jégkirálynő vonásait öltötte magára. - Egy újabb családtag... - morgom, még mindig nem bújtatva el Fenevadamat. Tiszta Keresztapa. A következő mondatára kis híján felnevettem, de csak még szélesebb mosolyt produkáltam. A gúny, mely kiérződött a hangjából cseppet sem zavart. Pont az ő véleménye érdekelne? Ugyan már. Akit megakartam hallgatni ez ügyben, azt meghallgattam, de egy véleménynek se adtam igazat. Megvan a magamé. Ash az unokahúga? És? Még a lány apjával is szembeszállnék, ha arról lenne szó, akkor miért számítana, hogy ő meg egy nagynéni. Álltam a tekintetét, majd mosolyogva közelebb hajoltam a még mindig szobor arcához: - Miért érdekelne a véleménye? - kérdeztem még mindig mosolyogva. Hullámaim nyugodtak, és ugyanolyan könnyedek voltak, mint eddig. Csöppet sem voltam zavarban a látványtól, sőt! Végre egy kis izgalom! Lassan, de figyelmesen elindultam körülötte, végigmértem. Még mindig félig átváltozva voltam. Úgy néztem, mintha csak egy felvételis tanár vizsgálná a balerina adottságait. Bár tény, én nem balett végett néztem vonalait. Nem értem hozzá, de szinte súroltam a bőrét a kezemmel. De még véletlenül se érintettem meg. Mikor tettem körülötte egy kört, ismét a szemeibe néztem, de addigra már szemeim mély barna színben csillogtak rá, az ég kék helyett. Nyugodt voltam, s kész voltam arra, hogy játsszon velem. Nem vagyok ostoba, egy nőnek azért még sokat kell tennie ahhoz, hogy engem zavarba hozhasson.
Mosolyára nincs semmi reakcióm, miért is lenne? Pont nem érdekel, hogy bárgyún tartja-e az ajkait vagy sem. Rideg tartásomat, pedig nem magamra öltöttem, egyszerűen ilyen voltam és kész. Sosem fűtöttek mély érzelmek, vonásaim pedig soha nem árulták el a valódi gondolataim. Szép is lett volna! Nagyon hosszú ideje játszom kettős játékot ahhoz, hogy tökéletesen ura legyek minden mimikámnak és mozdulatomnak. Ha nem így lenne, már nem gyarapítanám az élők sorát. De mivel kétségtelenül élek és virulok, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy nincs senki, aki megmondja, hogy valójában mit gondolok, vagy érzek. Jégkirálynő tartásom pedig nem megjátszás volt. Én valóban ez vagyok. Rideg és könyörtelen. - Gratulálok, sikerült megállapítani, hogy családtag vagyok, ha egyszer már mondtam, hogy az vagyok. - te jó ég! Ennek is csak annyi esze van, mint amennyi látszik. Roppant elmésen sikerült kisakkoznia a dolgot, mondhatom. Jobban tette volna, ha csukva tartja a száját, főleg, ha csak ennyi tud rajta kijönni. - Pont nagy ívben teszek arra, hogy téged mi érdekel. - és még azt képzeli magáról, hogy egy fikarcnyit is érdekel, hogy ő mit gondol. Anyám borogass! A legkevésbé sem ezért jegyeztem meg, amit. Az pedig, hogy még mindig ott volt a képén az a szerencsétlen mosoly, hát nem tette egy perccel sem értelmesebbé az ábrázatát. Ahogy elkezdett körözni körülöttem, csak még nevetségesebb volt. Egyetlen pillanat alatt válthattam vissza, ha akartam, nem voltam semmivel sem esélytelenebb nála egy küzdelemben, szóval ez a méregetés inkább volt valami béna viccnek is beillő szarság, főleg, hogy ezzel csak azt erősítette meg, nem tart ellenfélnek. Csak rá ne csesszen! Bár az sem érdekelt volna különösképpen... Elunom ezt a szarságot és lazán elindulok arra, amerről jöttem, mert minden érdeklődésemet - azt a hangyányit is, ami volt - elvesztettem iránta. Félelmet továbbra sem éreztem, csak némi csalódottságot. Azt is csak valahol nagyon mélyen.
// ha van ötleted ide még, akkor nagyon is vevő vagyok rá, de ha csak ennyi lett volna, akkor köszönöm a játékot ^^ //
A szavaira nem figyeltem, nem válaszoltam rá. Ha most felhúzza magát rajtam, akkor tessék. Én nem fogok, az ő dolga a saját agy vize. Vállat vontam, s mikor elindult, egy darabig figyeltem neki induló alakját. Hát, ez csak megijeszteni akart, semmi többet. Bah, már megint túlbecsültem a másikat. Kellő távolságban mentem utána, s a patak partjánál megálltam. Leguggoltam, s a hideg vízbe mártottam a karom, de figyeltem, ahogy a nő a holmijaival foglalatoskodik. Ha elment a fák közé, vagy felöltözött, és elment, utána nyugodt szívvel vetkőzök le, és veszek egy hűs fürdőt. Furák a nők... furák.
//Azért köszönöm, legközelebb talán hosszabbra sikerül! //
Négy napja, hogy nem hallottam Wade felől. Jobban mondva, ez a negyedik, hogy nyomát sem láttam. Csak annyit tudok, hogy hiányzik pár cucc a szekrényéből és a sporttáskája is, amibe általában csak akkor szokta beleszortírozni a cuccait, ha hosszabb időre kell eltűnnie, ami nem mellesleg még eddig soha nem fordult elő -kivéve a költözésünket-, szóval, nem is tudom, hogy honnan feltételezek ilyet... A lényeg, hogy nem fog megtorlás nélkül maradni a dolog, hogy magára hagyta a három éves kölykét, akinek a beceneve nem mellesleg a "bajkeverő" és a kedvenc időtöltése az életveszélyes helyzetekbe történő belebonyolódás. Most, hogy csak úgy lelépett, minden este otthon alszok, próbálok takarékoskodni az otthon maradt kajával és igazából minden mással is. Fogalmam sincs, hogy hol van a pénz, amiből gazdálkodni szoktunk, nekem meg pár aprón kívül abszolút semmi sincs a zsebembe. De ami még ezeknél is rosszabb, hogy nincs itt, és hogy nem tudom mi van vele. Minden este azt várom, hogy belépjen az ajtón, ledobja a cuccait, és minden olyan legyen, mint amilyen egy átlagos napon is lenni szokott, amikor dög fáradtan hazaér a melóból, és ahhoz sincs ereje, hogy éjszakába nyúló veszekedésekbe kezdjen velem. Mióta lelépett, a szokottnál is idegesebb és feszültebb vagyok, ráadásul már a saját házamban sem lehet egy perc nyugtom sem, mert Judy állandóan átrohangál, hogy Simont a nyakamba varrja. Tegnap végleg kifogytam a kifogásokból, és most jön az álca. A házban minden sötétítő el van húzva, a villanyok nem égnek, tehát, teljesen olyan, mintha nem lenne itthon senki. Nagyon úgy tűnik, hogy az a két elmebeteg a szomszédból ráharapott a csalira, így semmi akadálya nem volt annak, hogy kisurranjak alkonyattájt a hátsóajtón, és elveszve a házunk mögött kezdődő erdő rengetegjébe, szabadjára engedhessem végre a farkasomat, aki örömmel vette a lehetőséget, hogy kitombolhassa magát. Nem tudom, hogy milyen messze lehetek már a háztól, de az biztos, hogy elég távol ahhoz, hogy ne tudjak könnyen és hamar vissza találni. Nem is érdekel! Most csak az az egy számít, hogy levezethessem a fekete jószággal a felgyülemlett feszültséget. Kisebb zajt keltve gázolok bele a patakba, ahova eleinte sűrűn jártam ki Wadeval. Nem tudom, hogy miért, de valamiért, egy kis részem reménykedik abban, hogy szagot foghatok, de Wade ismerős illata helyett csak egy másik, ismeretlen hímé csapja meg az orromat, miközben lehorgasztom a fejem, hogy ihassak egy kicsit. Jobb lesz vigyáznom!
Az elmúlt napok nem is szóltak másról, mint, hogy a falka társaságában töltöttem minden egyes szabad percemet, már amennyiben képes voltam nyugton ülni a hátsómon, valamint Chrystallal próbáltam közös nevezőre jutni egy nagyobb mértékű vitát követően. Szegény lány már egy ideje itt van velem Alaszkában - na jó az az egy ideje valójában csak két évet jelent - de még mindig őrlődik, és fogalma sincs, hogy maradjon-e vagy lelépjen és keresse fel ismét azt az őrültet, akinek egykoron az oldalán állt. Én mondom, nem érdemli meg ezt a nőt az a félnótás, aki még arra se volt képes, hogy saját magát megvédje, mikor megjelentem. El se tudom képzelni, hogy milyen lehet a falkája, hogy élhetnek azok csoportban úgy, hogy látszólag egy-két, nála jóvalta idősebb alany is akadt a bandában. Nem értem, hogy miért nem vette még át egyik se a helyét. A lényeg a lényeg, úgy látszik sikerült valamilyen szinten hatást gyakorolni a lányra, és megértetni vele azt, hogy semmivel nem lesz jobb dolga akkor, ha most innen elmegy. Jelen állás szerint magányosan éldegél egy kisebb házban a belvárosban ami bevallása szerint neki bőven megfelel. Az viszont, hogy csatlakozzon a falkához szóba se jöhet... mármint nem én, hanem ő nem akarja. Nem érdekli a falkás téma, nem pörgeti fel, és véleménye szerint nincs szüksége arra, hogy megint egy félnótás parancsolgasson neki. Persze amint ezt kijelentette, nekem volt olyan erős a Castorba vetett hitem és az iránta érzett tiszteletem, hogy rögtön felkaptam a vizet a jelző hallatán. Ebből is adódott a vita, ahonnan első körben én távoztam. Rájöttem, hogy nem akarom Chrystalon levezetni az idegességemet, első sorban mert nem éri meg. Másodszor pedig a húgom és nem azért van velem, hogy folyton veszekedjünk... nem mellesleg nem akarom elundorítani magamtól azzal, hogy folyton veszekszek mint egy hórihorgas vénember. A mai napot gyakorlatilag a kezdetétől farkas alakban töltöttem, csak annyira vedlettem vissza emberi formámba, hogy beugorhassak egy közeli boltba venni annak a bolondnak egy kis csokoládét, kiengesztelésem jeléül. Az említett édességet szorongatva bőrdzsekim zsebébe, egy kisebb erdei ösvényen indulok el a falka területéhez. Ma már úgy se fogok találkozni a húgommal, így nem is kísérlem meg, hogy a házához menjek... ééés úgy néz ki, hogy egy ideig semeddig nem fogok menni. Megérezve és kiszimatolva egy idegen farkas jelenlétét, már le is térek az ideális útszakaszról, és egy halkan, nyugodtan folydogáló patak felé veszem az irányt, honnan egyre élesebben szűrődnek ki a fák és bokrok rengetegéből a neszezések. Vigyázva arra, hogy minél halkabban közelíthessem meg az ismeretlen nőstényt, csak a turisták számára kijelölt útszakaszon haladok, hogy még csak véletlenül se lépjek egy száradt levélre vagy elkorhadt ágra. Pajzsomat menet közben úgy húzom fel, mintha legalábbis egy bölényben reménykednék, vagy egy nálam sokkal erősebb és idősebb farkasban. Aztán... aztán kiderül, hogy csak egy nagyon fiatal kölyök az, aki nagy lelkesedéssel lefetyeli a hűs vizet. Leguggolva hozzá a patak másik partjára, összeszűkített szemekkel veszem alaposabban szemügyre. - Szia kislány - szólok oda neki ezzel várva a reakciójára.
Nem tudom, hogy miért hiszek olyan -gyakorlatilag tök lehetetlen dolgokban-, hogy valahol itt van a közelben, csak én nem tudok róla. Elvégre, egy Alfának az a dolga, hogy vigyázzon a kölykére, tanítsa és szemmel tartsa. Kétlem, hogy pont Wade lenne az a címeres ökör, aki áthágná ezeket a szabályokat, és képes lenne hosszabb időre -vagy ami még rosszabb-, örökre hátat fordítani az általa teremtett kölykének egy lényegtelen idióta hajbakapás miatt. Az eltelt napokban már az is az eszembe jutott, hogy mi van, ha ez az egész csak egy kibaszott nagy átverés, és már alig várja, hogy felfedje magát. Mi van, ha most is itt van -azt mondjuk azért érezném-, és éppen majd' összehugyozza magát a röhögéstől amiért sikerült ilyen frappánsan kicsesznie velem?! Mi van, ha ez az egész annak a falkás szarságnak a kezdete, és így akarnak próbára tenni? A rohadt életbe! Attól, hogy különböző elméleteket kezdek el itt szövögetni magamban, mint egy félőrült, Wade nem fog hamarabb visszajönni. Kénytelen leszek elindulni, és megkeresni, ha valaha is viszont akarom még majd látni, de addig is... Egyenlőre első legyen az, hogy kiderítsem, hogy ki a váratlan látogatóm, mit akar, és ami a legfontosabb, békés szándék vezérli-e... Tudom, hogy közeledik, és azt is érzékelem, hogy mikor ért zavaróan közel hozzám, mégsem tudok parancsolni a farkasomnak, aki azonnal védekező pózba vágja magát, és vicsorogva morogni kezd az idegenre. A "radarjaim" ezzel egy időben reflexszerűen Wade után kezdenek el kutatni, de sehol nem érzékelem. Csak az idegen van, de az ő pajzsa áthatolhatatlannak tűnik. Arany barna szemeimet a hím íriszeibe fúrom, és lassan felegyenesedem védekező pozíciómból. ~Most azt kéne mondanom, hogy "hello nagyfiú!"?~ Küldöm mentálisan a szavakat a pasasnak, és csak remélni merem, hogy elérnek hozzá, és hogy nem fognak csak úgy leperegni róla. ~Mit akar tőlem?~ Nem, eeeegyáltalán nem bízom meg benne. Wade annak idején rendesen a fejembe verte, hogy idegen farkasokkal, ha tehetem, inkább ne is álljak szóba.
Nem tudom, hogy mikor jutottam el arra szintre, hogy önszántamból kérjek bocsánatot valakitől, és azt egy csokoládé társaságában tegyem meg. Soha nem voltam egy híres érzelgősködő ember, de nagyon úgy néz ki, hogy idővel még a legvastagabb jég is megtörik. Vagy szimplán csak tudja a tudatalattim is, hogy szükségem van a húgomra, és bár háromszáz évet külön húztunk le, mégis együtt kezdtük az életet, együtt fejlődtünk és születtünk erre a világra. Valamiféle kötődés, valami erős vonzás va közöttünk. Valamiért viszont úgy érzem, hogy ez a csoki nem fog időben elkerülni hozzá már csak ha azt vesszük alapul, hogy amint megérzem egy idegen farkas szagát, már le is fordulok a jól megszokott ösvényről, hogy annak "meglátogatására, üdvözlésére" siessek. Soha nem voltam oda a kölykökért, és ez a mai napig nem változott. Náluk ostobább teremtést nem hordott hátán a Föld. Viszont annyi biztos, hogy én is voltam olyan elesett és fiatal, semmit nem tudó, mint ők. Így nem írom le őket úgy, mint ahogy azt a legtöbben teszik, csak szimplán tartom a tisztes távolságot mindannyiunk érdekében. Biztos vagyok benne, hogy most is csak a kíváncsiságom az, ami hajt előre, koránt sem az eszem. Bár, ha mondjuk azt vesszük alapul, hogy roppant idegen a szaga, így nem tartozhat közénk, de még csak a helyiekhez se, lehet nem lenne nagy bűn "összehaverkodni" vele, hogy aztán a falkába csábíthassam. De mint említettem, soha nem értettem szót a nálam évszázadokkal fiatalabb farkasokkal, így ez valószínűleg már most füstbe ment terv. Amint leguggolok és intézek hozzá egy-két szót, ő rögtön védekezően vakkant egyet. Még időben leengedem a pajzsomat ahhoz, hogy bebizonyítsam nem akarom bántani. Ezzel lehet, hogy nagyobb biztonságban érzi magát. Aztán ki tudja? Mivel biztos vagyok benne, hogy nincs rajtunk kívül más a környéken, inkább nem fárasztom magam azzal, hogy a mentális kérdésekre ugyan ilyen formában válaszoljak. - Akár az is megteszi igen - vonok vállat, de inkább nem változtatok a helyzetemen, maradok guggolva. Nem hiányzik, hogy fenyegetésnek titulálja a hirtelen felegyenesedésemet. - Nem akarok én semmit, csak gondolom meglátogatom azt a fiatal kis kölyköt, aki a teremtője nélkül sündörög. Mit csinálsz itt egyedül? - vonom kérdőre és szinte érzem, hogy hangomba némi határozottság is költözik.
Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha tudnám, hogy milyen szándékkal van itt, és hogy mi vezérelte abban, hogy szagot fogjon, egy védtelen, de annál is pofátlanabb kölyök nyomába eredjen. Ha nem kellene most arra is ügyelnem, hogy egy idegennel nézek éppen farkasszemet, akkor teljesen nyugodtan folytathatnám az egyszemélyes kis küldetésemet, és több esélyem lenne rá, hogy még ma szagot fogok, vagy bármi. Nekem édes mindegy, hogy hogy fogok Wade nyomára bukkanni, csak tudjam, hogy nem ment messzire, és hogy nem tartotta be az ígéretét, amivel fenyegetőzött a legutóbbi alkalommal. Ahogy szemeim összetalálkoznak az idegen pasas íriszeivel, tudom, hogy jobb, ha nem húzok újat vele. Van benne valami, ami visszavonulásra ösztökél, és ha nem lennék ennyire rohadtul kíváncsi fajzat, és nem hajtana a vérem, hogy megtaláljam a "bátyámat", akkor valószínűleg már rég visszafordultam volna, habár... jobban belegondolva, az se lett volna valami okos megoldás. Ha eddig követett, képes lenne hazáig is, azt meg nem kockáztatnám meg, hogy valami dög idegen kiszagolja, hogy hol találhat rám... ~Akkor fussunk neki még egyszer! Hello nagyfiú!~ Hangom még a fejemben is rendkívül cinikusan cseng, ahogy továbbítom a pasas fejébe. Ha most emberi alakban állnék előtte, nincs kétségem afelől, hogy itt virítana a képemen az az arrogáns kis félvigyorom, ami borzasztó idegesítő tud lenni egy bizonyos idő után. ~Áh, szóval hobbid, hogy magányos kölykökre vadászol?~ Érdeklődöm a zsákos embertől, vagy ha az jobban tetszik, a cukros bácsitól, ezzel kitérve a válaszadás alól. ~Nem félsz, hogy ha esetleg erre jár valaki, rád hívja a sárga házasokat, amiért egy farkashoz magyarázol?~ Pimaszkodom egy kicsit, csakhogy legyen némi fogalma arról, hogy nehéz esettel van dolga. Közben persze kisétálok a patakból, és bár nem lett vizes az egész bundám, mégis megrázom magam.
Ha belegondolok abba, hogy mennyi idegen kölyök mászkál az erdőben, ennek az egynek meg se lep a jelenléte. Csak annyi a gond, hogy teljesen egyedül van, sehol nincs egy felügyelő farkas se, aki vigyázna rá, és megóvná mondjuk... tőlem? Nem akarom bántani ez tény, de soha nem voltam kibékülve velük, egy pimaszabb fajta pedig kifejezetten az idegeimre tud menni így csak reménykedni tudok benne, hogy ő nem tartozik bele ebbe a csoportba. Ha mégis, akkor jól megnézheti majd magát a drága. Viszont sajnos már az első szó ami kibukik a száján, bocsánat amit közöl felém a gondolataiban, bebizonyítja, hogy mint általában, megint sikerült nagyot remélnem azzal, hogy talán ő más lesz. De nem. Biztos vagyok benne, hogy érzi, jóval idősebb vagyok nála, ennek ellenére úgy pimaszkodik, mintha én is csak egy hülye kis kölyök lennék, aki majd megharapdálja a fülét azért, mert "csúnyán bánt velem". - Nem, nem ez a hobbim... maximum az, hogy szemtelen kölyköket eszek vacsorára. Mellesleg nem vadásztam rád, csupán kíváncsi voltam, hogy ki az a félnótás, aki egyedül, kölyökkora ellenére kint csámborog ilyenkor - vonok vállat s egy gyilkos pillantást villantva rá, csak ellenzően megrázom a fejem. Már az, hogy tegez, elvág bennem valamit, amit talán nem lett volna szabad. Lehet, hogy nem fogok a torkának ugrani a pimaszság miatt, de annyi biztos, hogy minimum tíz százalékkal rontott a kölykök hozzám kerülési esélyein. - Kis bogaram. Attól még, hogy neked nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy megérezz valakit aki a környéken közlekedik, addig nekem van. És nem kell attól tartanom, hogy valaki majd jön és körberöhög. Aztán meg nem mindegy? Azzal beszélek, akivel akarok... vagy te nem így véled? - mérem végig ahogy kicsattog a másik partra és lerázza magáról az utolsó csepp vizet is. Nem törődve azzal, hogy esetlegesen nem tetszik neki a helyzet, egy nagyobb kőre amit nyilván annó a vízmosás hozott le idáig és most a patak közepén engedi, hogy kerülgesse a víz, rálépve már át is evickélek a túlsó partra, ahol a farkas lány is ácsorog. Örülnék neki, ha végre elfogadná, hogy jelenleg én vagyok itt a rangidős és a domináns fél. És ha ehhez az kell, hogy némi erőszakhoz folyamodjak, akkor megteszem. Egész közel lépve hozzá fölé magasodva figyelem az alakját, s kéken megvillanó tekintetemet úgy fúrom az övébe, mintha meg akarnám babonázni. Közben csak azt próbálom elérni, hogy elfogadja, itt most én vagyok a fejes.
Kölyköket eszik vacsorára, és a félnótás jelzővel mer illetni? Hát ez überfasza! Úgy tűnik, hogy ez az én formám. Kifogni a "kölyök centrikus" barmokat, akik azt hiszik, hogy attól, mert még kölyök vagyok, úgy bánhatnak velem, ahogy azt az úri kedvük is tartja az adott pillanatban. ~Elég rágós vagyok, nem járnál jól velem akármilyen élesek az agyaraid! Az pedig, hogy mit csinálok idekint ilyenkor, legyen csak az én gondom.~ Talán idősebb nálam, talán több tapasztalata van már az életből, mint nekem, és az is biztos, hogy képes lenne egy harapással kettéroppantani a gerincemet, de arról mindezek ellenére nem tartozom még neki elszámolással, hogy mit csinálok itt a teremtőm nélkül. Ameddig nem valamelyik rühes falkának a területén portyázom, fölösleges az aggodalom. Nem tesz jót a szívnek, és feltételezem, hogy szeretne még lehúzni pár évet, bár... fogalmam sincs, hogy hány éves lehet. Biztos vagyok benne, hogy nem Vilmos herceg fattyával született egy napon... Ha elkerülhető lett volna, akkor inkább szóba se állok veled! Igen, egyértelműen ez a fajta válasz az, ami először megfogant bennem, de végül aztán úgy döntök, hogy inkább visszafogom maga. Még... ~Felőlem! Úgyis kezdek unatkozni.~ Vágom rá, és képzeletben még egy hanyag, flegma vállrándítást is társítok a szavaim mellé, miközben védekezően hátrálni kezdek tőle és tekintetemet el nem szakítom az övétől. ~Nagyon a lelkedre veszed, ha azt mondom, hogy tök olyan vagy, mint valami pedofil? Ez a nyomulás...~ Szívózok egy kicsit tovább csak a miheztartás kedvéért.
Kezdőlap
//
Én is köszi a játékot, és szintén remélem, hogy lesz még! ^^//
