Egyből vágnám is rá, hogy oké, csak fosik a dologtól, hogy valaki meglátja a fehér fenekét, de inkább nem szólok semmit. Ő tudja. Így viszont ha meglátja őt egy fajtánkbeli, akkor jót röhög rajta. Na, melyik a jobb? Hogy kinevet a fajtád, vagy netalán véletlenül meglátják a popódat? Nekem egyértelmű a kérdés és valamiért van egy olyan érzésem, hogy a fiúnak is az. Sebaj, én nem foglalkozom vele többet, ő tudja, mi a jó neki, úgyhogy inkább meg is tartom magamnak a gondolataimat. ~ Ugyan, nem is láttál még emberi alakban, úgyhogy a jópofizást inkább hagyd meg olyannak, aki vevő rá. ~ Nem szeretem az ilyesmit és habár eleinte szimpatikusnak tűnt a srác, egyre inkább azon vagyok, hogy sokkal jobban esne kicsit megtépázni, mint azon kattogni, hogy komolyan hátizsák van rajta? Szóval inkább rákérdezek, hogy tényleg felügyelettel szeretne-e vadászni, azért ücsörög még itt, vagy annyira fosik attól, hogy nekiesek, ha itt hagy? Nem is kell neki több, egyből elszalad, fusson csak, amerre neki jól esik. Én még egy darabig ücsörögök itt, azon morfondírozva, hogy tényleg ilyenek a fiatalok? Egek, pedig mi volt akkor, amikor én kölyök voltam.. Tutira nem ez. Nem baj, ő tudja, nem én vagyok az anyja, hogy megneveljem. Arra viszont várhat, hogy megvárom, amíg a tetemmel visszajön, én már jóllaktam és ennyi társalgás bőven elég volt nekem mára. Szóval feltápászkodom és lassú kocogással eltűnök a fák között, tehát ha Sam visszatér, csak a hűlt helyemet találhatja ott.
// Én is köszönöm és bocsánat a rövidke zárásért. //
Az elmúlt egy hét úgy repült el a fejem fölött, mintha soha nem is létezett volna. Minden pillanata mámoros ködbe vész, ám ez a mámor nem fakad semmiféle tudatmódosítóból. Kizárólag a tanulás eresztett ködöt a mindennapjaimra, s Bellsen kívül nem is volt más társaságom. Ő segített, ő volt a próbababám, ha úgy tetszik, s nagyon hálás vagyok neki ezért. Ma valamiért nagyon akartam adni a megjelenésemre. Kínosabb műgonddal válogattam össze a toalettemet, mint bármikor az életben, holott valahol belül tudtam, teljesen mindegy lesz, hogy mit viselek. A vérem, mely ereimben zubog, az lesz az, ami alapján megismer majd Killian, mégis úgy akartam elé állni, mint senki elé még soha. Valahogy hozzátartozott a külső nettségem ahhoz a belső bizodalmamhoz, hogy a nefelejcset úgy tudom elvinni neki, ahogy azt már Bellsnek is sikerült átadjam a héten. Rengeteg gyakorlás kellett hozzá, s más tárggyal, virággal tán nem is működne, nem tudom. De a nefelejccsel mennie kell! Remélem. Hiszem. Fekete, lábaimra simuló nadrágomat – még véletlenül sem leggings, olyanra nem vetemedem – magasszárú, kényelmes, fekete csizmám szárába bújtattam. Felsőtestemre szürke hosszúujjút, fekete kardigánt és piros kabátot húztam a fehérneműm fölé, s mindezt egy piros-szükrke-fekete kockás sállal dobtam fel, hogy a színeket tökéletesen összehozzam, s ne lógjon ki semmi. Barna tincseimet egyszerű, könnyed lófarokba fogtam a tarkómon, kontaktlencséimet pedig a tokjukban hagytam pihenni otthon. Nem kellenek. Felemás – a farkasommal tökéletesen megegyező felállású – tekintetemmel a Főteret kémlelem, alakokat figyelek, akik fel-le járnak itt a hidegben. Minden érzékemmel Killianre fókuszálok, s amint úgy érzem, hogy közeledik hozzám – s tekintetemmel is befogom látványát – leeresztem a pajzsomat, hogy az Illúzióm könnyedén ki tudjon szabadulni, s elinduljon Killian felé. Úgy érezheti, hogy nefelejcsillatot hord felé a szél. Orrlikaiba kúszhatnak az illatok, hogyha hagyja pajzsán átszivárogni őket. A szél mintha incselkedve csiklandozná is érzékeit, majd hirtelen egy erősebb illóanyag-áradattal kísérve felé indul a semmiből – mintha csak egy rétről szakajtották volna le – pár apró, egérfülre hasonlító, sárgaközepű sziromlevél. Killian arcát érintik, végigzonrogáznak bőrén, finoman simítva ekképp, hatva egy újabb érzékszervére a látás és a szaglás után. A bőrére is. A nefelejcsek egy irányból érkeznek, a szélben álló alakom – illetőleg ugyanolyan messze, ugyanott álló valós, főtéri alakom – felől. S ha sikerült, amit terveztem, akkor a legutóbbi, két érzékszervét simító, fahéjas-tűz illúzió után ez a mostani fejlődésnek tudható be. Ha Killian pajzsa nem volt magasan, ha a jelenlétemet megérezve leeresztette azt valamennyire, akkor az Illúzió könnyedén juthat el hozzá. Ha pedig nem, akkor elbukom. De remélem, hogy erre nem kerül ma sor. Úgy szeretném, ha sikert aratnék! Készültem rá, akartam, hogy menjen, s remélem, hogy ez elég.
Őszintén szólva, kétségekkel teli indultam útnak, hogy a mai találkozó helyszínére sétáljak. Egy részem rettegett attól, hogy Hattie nem fog eljönni, hogy valami visszatartja majd. De mégis, ott volt bennem az apró remény, hiszen a múltkori találkozónk remekül telt, legalább is én úgy gondolom, hogy mindketten pozitív élményekkel távozhattunk. Lehet, hogy ez az aggodalom abból fakad, hogy nem tartom magam elég érdekesnek a számára, esetleg az egy hét alatt úgy gondolta, hogy végeredményben egyenesen goromba dolog volt tőlem, hogy egyetlen szó nélkül hagytam magára, csendesen elveszve az Illúziómban, hogy aztán a hideg-rideg valóságba már egyedül térhessen vissza. Mégis, legbelül, ott, ahova az Álmodót temettem, a hitem és a reményeim szolidan pislákolnak. Arra a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy miért vált ilyen fontossá a leszármazottam sorsa, az élete, de egyet biztosra tudok. Keelutot sem hagytam magára megint, hát mi értelme lenne megtagadnom ezt a falatnyi jót valaki mástól, aki az ajándékommal él együtt? Csak azért, mert nem én metszettem át a húsát az agyaraimmal? Nem, talán pont ez volt az oka ennek az egész visszahívásnak. Talán - ahogy Abigail utalt rá - ez az a dolog, amibe temetkeznem kell, hogy visszataláljak önmagamhoz. Vagy hogy egy olyan ösvényt kezdjek el kitaposni, amit még én magam sem ismerek, de egy jobb élet felé terelhet. Ez pedig minden szempontból jövedelmező üzletnek bizonyul, annak pedig csak örülhetek, hogy egy részem őszintén élvezni is tudja.
Valamivel előbb érkezem, mint Ő. De igyekszem beleolvadni a a környezetembe, pusztán azzal, hogy teljességgel felvonom a pajzsom és a főtér közepén ránk, őslakosokra emlékező szobor takarásában állok némán, mozdulatlanul. Persze semmi szükségem nem volna arra, hogy kisajtoljam belőle az Illúziót. A piros kabátban érkező nő az egyetlen ebben az időben, aki a környéken jár. Ahogy meglátom, fokozatosan eresztem le a pajzsom, engedem, hogy észrevegyen, ám a tekintetem és a testtartásom legfeljebb a profilomat mutatja a nősténynek. Eleinte a dús rétek illata az, ami megérint. Lehunyt szemekkel szívom magamba, hagyom áramlani, mert ez az, ami a legjobban illik hozzám. Egy szép, nem létező Illúzió, egy Álomkép ami otthonos és kényelmes, ami remekül elrejt a valóság elől... Lassan nyitom fel a szemeimet, az eget kezdem kémlelni. A csillagok helyett ma este virágszirmok hullanak alá a fellegekből, a szemem előtt peregnek le, mint a homokóra szemcséi. Finoman érintik az arcom bőrét. Gyengék. Hamisak. De ott vannak, és ki lennék én, ha egy hét után egy olyan élethű Álomképet kérnék, mint amilyet magam tudok megalkotni? Meghatnak az érzések, hiszen nem hogy eljött, még készült is. Tanult és fejlődni akart, csak miattam, az én tetszésemre, és hazug volnék, ha azt állítanám, hogy nem hízeleg ezzel. Felemelem a hosszú, fekete szövetkabát által csuklóig fedett jobb karomat, hogy az egyik aláhulló szirmot könnyedén a tenyerembe táncoltassa a puha szél. Csak a fejemet fordítom Hattie felé, féloldalas mosolyra húzva a számat, aztán egy jelentőségteljes bólintást követve átveszem az irányítást. A nefelejcs szirmok esője megered, szinte függönyt húz fel kettőnk közé. Megindulok irányába, a cipőm orra ebben a világban a jegesre fagyott hó helyett földre hullott szirmokat rugdos. - Hát eljöttél. Aggódtam, hogy meggondolod magad. - köszöntöm már baráti távolságból, az imént elfogott szirmot pedig kettőnk közé emelem, nagyjából mellmagasságba - Igazán kreatív ötlet. Azt hittem, megelégszel annyival, hogy a kezedben tartasz egy szálat. - nevetem el magam röviden, és kicsit azért sajnálom, hogy ez itt mind Illúzió, hiszen szívesen eltenném örök emlékül azt az egy szirmot, amit elkaptam. Helyette pusztán a zsebembe süllyesztem a szirmot tartó kezem is, majd (részemről) véget vetek az álomképnek, és nem marad más, csak a hideg és kihalt Főtér. - Készen állsz? Kérdezem finoman és kissé vidám izgatottsággal, és teszek egy udvarias gesztust: a karomat ajánlom, hogyha kedve tartja, karoljon hát belém és induljunk így útnak.
[Később...]
- Van róla elképzelésed, hogy ki vagyok? És gondolkoztál azon, hogy miért nem tartasz tőlem egy fikarcnyit sem? A kérdéseket már csak akkor teszem fel, ha biztos távolba értünk a város füleitől. A pajzsom továbbra is annyira van fent, hogy egy ereje teljében lévő, háromszáz év körüli hímnek tudhasson be, se többnek, se kevesebbnek. Hamarosan odaérünk a Bölcs Hallgatóhoz, és szeretném tudni, hogy mit gondol erről az egész találkozásról, és arról a kapcsolatról, ami letagadhatatlanul vibrál kettőnk között.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Akartam. Annyira akartam, mint életemben talán még semmi mást. Minden vágyam volt, hogy sikerrel járjak, hogy életet leheljek a soha-nem-volt nefelejcsek szirmaiba. S bár nem tudhatom, hogy mit szól hozzájuk, valamiért úgy érzem, hogy nem vallottam kudarcot. Nem alkottam persze olyan hatalmasat, amilyet mások tudnának ugyanazzal az ajándékkal, mellyel én rendelkezem. De mégis, magamhoz képest, ahhoz képest, ahogyan a tűzzel játszottam -szó szerint – ezek a virágok messze létezőbbek. S bár nem vagyok büszke magamra, de örülök, hogy az Illúzióm célba talált. Lelkem mosolyát küldöm felé, amint felemeli kezét, s a szirmokhoz ér. Elengedem az illúzióm, átadom neki, tegyen vele azt, amit akar. Nem riaszt, hogy elrontaná, megcsúfolná, vagy bármilyen szinten a lelkembe mászna vele. Már-már magamat nevetségesnek tartva bízom benne. És nem tudom megmondani, hogy miért. Egy darabig élvezettel nézem, ahogyan cipőjének koppanását táncoló szirmok kísérik, de amint meghallom szavait, az arcára fordítom felemás tekintetem. - Miért kellett volna? - ül ki arcomra az őszinte döbbenet. Nem értem, hogy miért ne jöttem volna el. Nem értem azt, hogy mitől tartott, elvégre semmi okom nem volt arra, hogy ne legyek itt. Már csak kötelességből is el kellett jönnöm – bár messze nem amiatt tettem – elvégre felderítő volnék, ő pedig nem a mi falkánkhoz tartozik. Elmosolyodom, s ezzel a mosollyal rázom meg finoman a fejem. - Eszembe sem jutott. - vallom be őszintén, minden felesleges sallang nélkül. Jólesik a dicsérete, de nem akarok rátenni még egy lapáttal. Csak kimondom a tényeket, nem várva tőlük a másik fél lenyűgözöttségét. Valóban nem jutott eszembe és kész, Nincs ezen mit szépíteni vagy titkolni, úgy gondolom. A hideg, alaszkai levegő – mely a Főtéren azért egészen más, mint a szirmoktól terhes illúzióban – megcsípi arcom bőrét, finom hidegpírt vonva rá. A kérdésére immár az illúzión kívül, a színtiszta valóságban válaszolok. Legbelül azért mélyen örülök, hogy nem tűnt el megint, s hagyott a hidegben egyedül. - Igen. A gesztus lenyűgöz, megmosolyogtat. Nem idegen tőlem, hogy elfogadjak egy ilyet, a társasági eseményeken az utóbbi időben is meg-megtettem, hogyha a tisztek – a barátaimnak nem merném nevezni őket, de Derek barátai, s így valamilyen szinten az enyémek is – a karjukat nyújtották. Ám ez most valahogy mégis más. S mindannak ellenére, hogy finoman és könnyedén fogadom el a felkínált kart, s karolok Killianbe, a lelkemben egészen más lángok lobbannak fel. Talán az zavar, hogy ő nem ismeri Dereket? Hogy nem az egyik barátja, aki mindent tud a tragédámról, s sajnál engem, részvéttel teli? Nem tudom. Mindenesetre nem tart sokáig a zavarom, ám hazug lennék, hogyha eltitkolnám magam elől azt a tényt, hogy felpillantottam az égre – milyen szentimentalista! - mintegy így kérve Derektől bocsánatot, s biztosítva őt, hogy félreértésre semmi oka.
[Később...]
Bármennyire is mozogjak otthonosan a helyzetben, mégsem szokásom csak úgy, teljesen leengedett pajzzsal közlekedni a városban, avagy azon kívül. Most sem teszem, épp annyira rántom magamra, amennyire szükségesnek érzem azt. A kérdés azonban nem e pajzsot ostromolja, hanem a füleimen át elmeszálaimat cibálja meg, köti őket gúzsba. Gondolkodtam bizonyos dolgokon, de ettől függetlenül valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerít hatalmába. Ezt legyőzendő újra felöltöm a mosolyom, s úgy válaszolok. - A neved Killian, ennyit mondtál el nekem. - kezdem a tényekkel. A hadsereg sajnos – ezt annyira nem szeretem benne az élet minden színterén – megtanított rá, hogy lehetőség szerint soha ne kezdjek egy választ érzelmekkel átitatva. - Azt gondolom, hogy idősebb vagy nálam, de többet tudsz, mint amennyit az általam vélt korodhoz képest tudnod kellene. Minderre az első illúziója alapján következtettem. Nem voltam még háromszáz körül, így nem tudhatom teljes bizonysággal, hogy mit kellene tudnia, de volt abban valami furcsa, hogy mennyire igazi volt minden, amit az ajándéka által kreáltan elém és körém helyezett. S most ő kérdezett, én pedig az igazat válaszolom. Mást nem tehetek. Maximum tévedek. Kattognak agyamban a fogaskerekek, keresem őt, mintha ismernem kellene, mintha tudnom kéne, miért kérdezi tőlem ezeket. Ám nem sikerül információt előcsalnom magamból. Így maradnak a sötétben tapogatózás morzsái csupán. - Azért nem tartok tőled, mert legyen ez bármilyen naiv és suta dolog, de közel érezlek magamhoz. Ez így elég furcsán hangzik, de összességében ez az egyetlen tényem ezzel a kérdéssel kapcsolatosan. Te vagy az első, ekivel azonosnak érzem a véremet, aki azt az ajándékot birtokolja, amit én is. Illetve.. te vagy az első olyan, akit ilyen kapcsolati tényezők ellenére nem gyűlölök. Vallok, mert nem tehetek mást. Nem szeretek a teremtőmről beszélni, de idevág, hát ilyen rövid, tömör és nem teljesen lényegre törő módon megteszem. Minél többet agyalok a kérdésén, annál jobban zavar, hogy nem tudom, miért tette fel. Nem tudhatom, hogy ki ő. Hallottam legendákat, ismerek meséket, de nem feltételezem, hogy Kilaunnal beszélgetnék. Hogyan is tehetném? - Van valami, amit el szeretnél mondani nekem? - kérdezem végül mosolyogva. A kérdés talán szemtelenségnek hathat, ám a hanghordozásom egyértelműsítheti számára, hogy nem az. Egyelőre mást nem kérdezek, pedig tudom, hogy kellene. Ha a falkám érdekeit nézem, akkor meg kellene tudjam, hogy miért kóborol errefelé. Ám úgy vagyok vele, hogy még ráérek rákérdezni. Most nem halad olyan úton ez a beszélgetés.
Számíthattam volna rá, hogyha teljes őszinteséggel megnyilatkozom előtte az aggodalmamat illetően, akkor vissza fog kérdezni. Válasszal, olyannal, ami mögé elrejthetném a pillanatnyi zavaromat, azonban nem készültem, így beletelik néhány gondterhelt pillanatba, mire képes vagyok egy egészen határozottnak mondható felelettel előhozakodni. - A legtöbb fiatal nőstény nem veszi túlságosan jó néven, ha egy Illúzió rabjaként magukra hagyják őket az erdő közepén... Mondhatnám, ráfoghatnám, hogy ez márpedig egy teszt volt. Illetve a teszsorozat egyik ugródeszkája, de én soha nem voltam annyira számító, hogy ezeket előre elgondoljam. Gyermekien mulatságos is lehetett volna előállni a valósággal, az igazzal. Azzal, hogy gyermekkorom mesés történetei, a csodás találkozások és a nem mindennapi események hajtják előre a képzeletem világát, és amit lehet, azt igyekszem a gyakorlatba is átültetni. Ki is vádolhatna ezért, hiszen háromszáz év után a feleségem hasonmását vettem el újra, most pedig úgy tűnik, hogy még egyszer meg kell hódítanom. Mindezek után egy ilyen végszó akár teljességgel átlagosnak is tűnhetne. Bizakodóan mosolyodom el arra, hogy eszébe sem jutott egy valódi virágra cserélni a képességünk csodáit. A maga kifordított módján talán a hanyag nemtörődömségem mellett ez lehet az oka annak is, hogy én magam semmit sem valódi pénzzel fizetek. Örömmel tölt el továbbá az is, hogy elfogadja az általam felkínált kart. Ám még mielőtt oldalra fordulván irányba állítanám a testem, talán egy kicsit hosszabban merengek el az emberként is felemás színű szemeiben. Eszembe jut, amit Abigail mondott, hogy ez pusztán genetikus, és semmi köze sem lehet hozzám, főleg azok után nem, hogy emberként is ilyen különleges ismertetőjegyekkel áldották meg a Szellemek. Hogy csalódott vagyok-e? Magam sem tudnám megmondani. Egyfelől megnyugtat a tudat, hogy nem nekem "köszönheti", másrészt pedig talán bosszant, hogy nem tartozik hozzám a képesség átadásán kívül semmi különlegesség... Ennek a kettősségnek azonban igyekszem nem jelét adni, csak finoman, már-már elégedetten bólintok egy aprót, amint úgy vélem, hogy pont elegendő ideig csodáltam a látványt. Ebben az alakomban én pusztán egészen sötétbarna íriszekkel szolgálhatok, amíg nem muszáj, nem úsztatom meg ametisztben a tekintetemet.
[Később]
Igen, a nevem Killian. Határozottan és látványosan bólintok, miközben részemről igazán ráérős tempót diktálva lépkedünk a jeges hóban, néha átlépve egy-egy faágat, esetleg kikerülve egy hó rejtette követ. A következő megallápítására csak megismétlem a bólintó mozdulatot, látszólag cseppet sem zavartatva magam amiatt, hogy ennyire nyilvánvalóvá tettem neki, hogy nem vagyok egy átlagos valaki. Egyébként szinte meg mernék esküdni rá, hogy még csak feltételezni sem merné, hogy Kilaunnal azonosítson. Na nem mintha elvárnám, hogy engem csak ne hasonlítgassanak holmi "jött-menthez", egész egyszerűen Hattie nem tűnik olyannak, aki meg merné kockáztatni ezt a tippet. Amikor rátérünk a történet emocionális vetületére, finom mosollyal hallgatom, miközben a cipőm orrát bámulom, az utolsómondatára azonban óvatosan fordítom felé a tekintetem, némileg rosszalló értetlenséggel mintázva a homlokom barázdáit. - Szóval a Teremtőd nem volt a legkövetendőbb példakép. Állapítom meg, talán kissé lemondóbban, mint az egy ilyen helyzetben normális volna. Azt ugyan még nem tudom, hogy pontosan milyen rokoni szálak fűznek össze bennünket, azonban soha, egy percre sem öröm, ha bármelyik utódomról kiderül, hogy elbukott. Ennyire ne akarják követni az Alapítójuk lábnyomát. Felteszi a kérdését, a szívem pedig rögvest szaporább tempót diktál. Egyelőre még nem szólalok meg, nagyjából ötven métert kell andalogjunk tovább ahhoz, hogy ezt megtegyem. - Megjöttünk. Eleresztem a karját, és félszegen sétálok a Bölcs Hallgató mellé, óvatosan és bátortalanul nyúlva a tűlevelei után, lágyan és szeretettlejesen simítva végig a hatalmas fa parányi részén. Emlékek százai elevenednek meg leleki szemeim előtt, és a fa éjjeli árnyékában nem csak magamat, de a szavaimat is sokkal nagyobb biztonságban érzem, mint bárhol máshol. Itt esett meg minden, itt történt meg, itt váltam vérfarkassá. És itt rebegtem el minden szégyenemet és titkomat Yee-nek, és a Bölcs Hallgatónak. Itt születtek a mesék, itt születtek az Álmaim. - Amikor azt állítottam egy héttel ezelőtt, hogy rokonok vagyunk, nem pusztán arra céloztam, hogy azonos ajándékot hordozunk. - fordulok vissza felé, egyik kezem a kabátom zsebében pihentetve, a másikkal úgy kapaszkodva a tűlevelekbe, mint gyermek az anyja kezébe - Egy családból származunk, Hattie. A többi hatalomra és falkára éhes farkassal ellentétben én azért járom a világot, hogy a családfám, a rokonságom sorsát egyengessem. És nem szeretem, ha bárki boldogtalan vagy elesett. - nehezen, de mégis elengedem a Bölcs Hallgató leveleit. A vékony ág, amit eddig kissé magam felé húztam, most megremeg, finom porhóval hintve be az alatta szélesedő ágakat - Azt hiszem, hogy az egyetlen boldogságom farkasként már csak abban mutatkozik meg, hogy segítem a rokonaimat. És azt hiszem, hogy neked elkél az útmutatás. Legalább is abból, amit a farkasod árasztott magából, szinte esküdni mernék rá, hogy valami nincs rendben. A hanghordozásomból és az engem körüllengő energiákból érezheti, hogy engem is hasonló bánatfelleg leng körbe, mint ami az ő sajátja, hozzátéve a megkeseredettséget, a fáradtságot és némi erőszakos agressziót. Ez vagyok én, ennyit elég, ha pontosan tud rólam. Első sorban a barátja akarok lenni, nem pedig a nagy- vagy éppen a dédapja ebben a helyzetben, ezért nem is fogalmaztam meg úgy a bemutatkozásomat, hogy egyértelművé válhasson a kilétem. Hiszen lehettem akár az ő Teremtője egyik testvére, vagy akár az ő vértestvére korábbról, bármilyen aspektusból megközelítheti, és tökéletesen beleillenék a képbe úgy is, hogy nem fedem fel előtte magamat.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Elgondolkodtat azzal, amit mond. Első reakcióm az, hogy mélyen elszégyellem magam. Úgy érzem, hogy naiv voltam, feddésnek veszem hát minden szavát. Igen, még ennyi év sem volt elég számomra ahhoz, hogy rendes farkas legyek, olyan, amilyennek lennem kellene. Még ennyi idő után is él bennem a naiva, él bennem az ember – ha úgy tetszik – és sok mindent az ő fejével gondolok át. Talán nem kellene. Ám mégis, ebben a helyzetben is igyekszem megragadni a helyzetkomikumot, így adva egy szeletet magamból. Mert legyek bármilyen könnyenbízó személy, az biztos, hogy nem akarom emiatt rosszul érezni magam. Ettől vagyok valaki, s ha meg kell sérüljek miatta, azt is magamnak köszönhetem majd. - A legtöbb fiatal nőstény véleményét és viselkedési metódusait nem ismerem. - jegyzem meg, s nagyjából még igaz is, amit mondok. Annabelle az egyetlen olyan nőstény, akit az életem minden pillanatában szeretnék ismerni, ővele foglalkozom, az ő viselkedése érdekel annyira, hogy megjegyezzem hosszútávon is. A többi nőstény, akivel ismeretség fűz minket össze.. nos hát maradjunk annyiban, hogy a kapcsolatunk színtisztán felületes. Tehát tényleg nem tudom, hogy egy ilyen helyzetben mit tennének. Hiszem, hogy nem azt, amit én tettem. De hitemet nem kötöm Killian orrára épp. Ha tudnám, hogy egy fikarcnyit is csalódottsággal töltik el szemeim színei, bizony legszívesebben elbujdosnék, akár a föld alá is. Ám nem vagyok képes olvasni benne, mint egy nyitott könyvben, így meg sem bánom, hogy nem tettem fel a lencséimet mielőtt elindultam. Ez vagyok én. S van valami abban, hogy nem véletlenül kaptam meg éppen Kilaun ajándékát. Valamilyen módon ő tett ilyenné azzal, hogy a teremtőmet beharapta, s ő pedig annyira vágyott gyerekre, hogy még engem is képes volt örökbe fogadni. Sőt, nem csak, hogy képes volt. Elmondása szerint direkt engem keresett. Sose mondta, hogy a szemeim miatt, de el tudtam volna hinni neki. Akkor, amikor még szerettem őt.
[Később...]
Hallgatom, ahogy talpunk alatt ropog a jégcsomagolta hó, s közben gondolkodom. Mit mondhatnék erre neki? Hisz nem tudom, hogy ismerik-e egymást. Visszaszívnám, amit kimondtam, de nem tehetem. Marad hát egy út nekem, az az út, amin eddig is jártam: az őszinteség. - Nem tudom, hogy milyen példakép volt, vagy lehetett volna. - koppannak üresen a szavaim. Üresebben, mint ahogyan ejteni szerettem volna őket. Most, ahogyan róla beszélek, megint bánom, hogy nem voltam megbocsátóbb akkor, amikor még képes lettem volna rá. Killian jelenléte az életemben egy olyan fintora a sorsnak, mely az orrom alá dörgöli egyértelműen, hogyha nem vakít el annyi éve a harag, akkor talán lehetett volna az életemben valaki, akit a rokonomnak mondhatok, s aki minden titkomat ismeri. Derek nem ismerhette sosem. - Sosem követtem őt, inkább menekültem előle. S annyi évig gyűlöltem az anyám halála miatt, hogy egy napon azon vettem észre magam: ha akarnám, se tudnám nem gyűlölni tovább. Nem megyek bele a miértekbe és a hogyanokba. Egyszer, hogyha érdekli, akkor talán eljutunk oda is. Ám most egészen más helyre keveredtünk, s figyelmemet ekképp nem saját sorsom, hanem a mutatni kívánt hely köti le. Van valami a fában, ami a lelkem legmélyéig hatol, s melegséggel tölt el belül. Elnézem, ahogyan végigsimít egy tűlevélen, s közben ajkaimra ismét visszaül a mosoly. Közelebb lépek a fához, tenyeremet óvatosan a törzsére simítom egy pillanatra. Ám kezemet hamar elkapom, mint a gyerek, akit rajtakaptak, hogy elcsente a vendégeknek sütött sütit a konyhaasztalról. Nem tudom, hogy van-e jogom érinteni ezt a törzset, s zavar ez az érzés. Nem tudok mit kezdeni vele. Maradok hát Killian közelében állva, s inkább nem a belső furcsaságaimra, hanem az ő szavaira figyelek tovább. - Egy családba.. - ismétlem őt, mint valami papagáj. Ízlelgetem a szavait, próbálom őt megérteni. Mi visz rá egy farkast arra, hogy a vele azonos vérvonalba tartozók életét egyengesse, hogy őket kövesse a világban, s ne vágyjon rá, hogy falkája legyen? Nem, nem értem őt. Ám nem akarok udvariatlan lenni, így nem vágok a szavába. Csendesen figyelek tovább, hátha megvilágosodom. - Tehát nem akarsz csatlakozni a helyi falkához. - konstatálom, mert ez az a terep, ahol otthon vagyok. Azzal, hogy ezt mondom neki, s nem zúdítom azonnal nyakába a szavai nyomán összetörő lelkem minden szilánkját, az erőt ad nekem a folytatáshoz. Ahhoz, hogy ne üljön ki arcomra a szégyen pírja, s ne akarjak elfutni az éjszakába a rajtakapottak félelmeivel. Olyan nagyon rosszul esik, amikor azt mondja, hogy nincs minden rendben velem. Egyszerre érzem úgy, hogy rám szakad az ég, s a múlt minden árnya, s ez az érzés igen kellemetlennek bizonyul. Most emberi alakomat is ugyanaz a szomorúság üli meg, mint amit farkasomból érezhetett, ám mosolyom mintha odakövült volna ajkaimra. Csak felemás tekintetem válik homályossá a szavak súlya alatt. Nem, azt hiszem ez nem az volt, amit hallani szerettem volna, de az élet ilyen. Tudom már rég, hogy sosem azt kapjuk, amit szeretnénk. Legbelül. Igazán. Érzem a bánatát, a szívemig hatol, s ott összekeveredve az enyémmel csak még súlyosabban terjed szét ereimben, mint valami keserű méreg. Igyekszem nem mutatni, hogy sajnálom őt, hiszen tudom jól, hogy senki sem szereti, ha sajnálkoznak felette olyanok, akik nem ismerik a történetét. Én pedig nem ismerem az övét. De minden ízemben tudom, hogy ismerni szeretném. Ha erre módom lesz, valaha az életben. - Neked is megvan a magad keresztje..? - megjegyzésem inkább kérdés, mint kijelentés. Úgy érzem, hogy nem tudok többet mondani. Hirtelen, mintha kiszáradt volna a szám. Nem kérdezek hát rá – még nem, egyelőre ugyanúgy elrejtem pajzsom mögé a kérdéseim, mint ahogyan érzelmi viharomat is rejtegetni akarom – hogy miért pont ő az, aki a rokonok sorsát egyengeti, hogy miből jött rá, hogy valami nincs rendben velem, s arra sem, hogy miképpen szeretne utat mutatni nekem. Egyelőre csak próbálom kezelni a pillanatot, s bár van bennem némi zavar azzal kapcsolatban, hogy szavai megint nem illenek a háromszáz éves farkas képébe, nem gondolom túl a dolgokat. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Úgy tűnik, hogy hideg logikámat felolvasztották elmondott szavai.
Hiába éli ezt meg bármiféle negatívumként, én roppantul elégedett vagyok. Azt persze nem kötöm az orrára, hogy a saját félelmeim és a saját önbecsülésem hiánya vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy esetleg nem tart méltónak arra, hogy egy ilyen távozás után a jelenlétével méltasson. Furcsa, hiszen nem lenne szabad egy vérvonal fejeként ilyen mélyre "alacsonyodnom", természetesnek kellene vennem, hogy mások igen is méltóztatják követni a hívásomat és a lépteim nyomát, de hogy én Elsőként milyen státuszban működöm már évek óta, abba kár lenne belemenni. A válaszára elmosolyodom, de szó nélkül hagyom. Ám a mosolyban valamiféle elégedett bizonyosságot vélhet felfedezni, mivel valahol megnyugtat, hogy mennyire más jellem ő, mint a nagy átlag, mint a tucat, mint azok a nőstények, akik hatalmas elvárásokkal fordulnak a világ és a férfiak felé. Valahol a mi "fajtánk" berkein beül is úgy működhetnek a dolgok, mint a rendőrségen vagy a katonaságnál... A nőknek kétszer annyit kell letenniük az asztalra, mint a férfiaknak. Ez belénk van kódolva, a hím mindig előnyből indul a nőstényekkel szemben, véleményem szerint ezért is lehet az, hogy a farkasok közt a nőstények talán még elvadultabbak és féktelenebbek tudnak lenni, mint a hímek. Bizonyítanak. Kompenzálnak. És ez az életvitel lassan de biztosan megőrjíti őket. Majdnem olyanok, mint én.
[Később]
Nem igazán nyílik meg a Teremtőjével kapcsolatban. Ez még jobban elmélyíti az aggodalom barázdáit a vonásaim közt, és úgy érzem, hogy egyelőre felesleges volna többet kérdeznem, mert zárt kapukat döngetnék csupán. Szóval inkább elodázom kissé a témát, de ma mindenképpen meg akarom tudni, hogy pontosan milyen szálak fűznek össze bennünket. Őszintén remélem, hogy ehhez nem kell semmi olyan eszközhöz folyamodnom, amivel a rólam eddig kialakított képet ezer darabra törném, így hát a finom beszéd taktikáját választom a továbbiakban. És az őszinteség útját. Részben, kacskaringósan, de... Legalább őszintén mondom a féligazságaimat. - Nincs olyan farkas a földön, akinek ne mocskolná vér a mancsait, Hattie. És egy halál sem céltalan. - mosolyodom el keserűen, mert én első kézből tudom, mit is jelent meghalni - Talán ha... valahogyan kapcsolatba léphetnél édesanyáddal, békére lelnél. Mosolyodom el finoman. Nem kívánok tolakodó lenni, hiszen én magam is megtehettem volna az elmúlt évszázadokban, hogy Giselle Szellemének kegyeinél esdeklek bűnbocsánatért. Ám ehhez túlságosan gyáva vagyok és voltam mindig is. Ellentmondásos, hogy másnak azt tanácsolom, amivel én magam sosem mertem szembenézni. Bennem is maradt hát a gyűlölet, megrekedt a torkomban, ám ennek az érzésnek a céltáblája nem egy harmadik személy, hanem én magam. Figyelem, ahogy a Bölcs Hallgatót érinti, és amikor elkapja a kezét, hosszasan pislantok egyet és bólintok, mintegy engedélyt adva, felhatalmazva a nőstényt arra, hogy saját maga is megtapasztalja a hely szellemét. Nem véletlenül hoztam el ide. Ostobaság volna megtagadni tőle azt az ősi erőt, ami a fa minden pontjáról kisugárzik. Újfent bólintok, amikor megismétli a szavaimat. Nehéz számára ezt elfogadni vagy épp megemészteni, és azt hiszem, hogy kezdek rájönni, hogy miért. Felsóhajtok. - Az évszázadok rohanásában már nem marad semmink, csak ez a fajta kapocs. Férjek, feleségek, anyák és apák... Mind a Szellemek világába távoznak, nekünk pedig szükségszerűen át kell értelmeznünk a család fogalmát. És én hiszem, hogy ez a fajta kötelék még ha idegennek is tűnik, erősebb kell, hogy legyen minden másnál. Hazudok. Tudom, hogy hazudok, mert nem tudom túltenni magam a feleségem és a gyermekeim feltételezhető halálán. Én azt akartam választani. Az igazi, biológiai vérséget, ám az élet és a Szellemek pofonjai arra kényszerítettek, hogy belássam, ez mind csak másodlagos lehet egy olyan lény életében, aki az örökkévalóságra lett kárhoztatva. Nem ragadhatjuk meg azt, ami múlandó... - Mit számít neked, hogy hova csatlakozom? - kérdezem félig felvont szemöldökkel, halkan, mint az éjszaka, közben pedig teszek felé néhány lépést, hogy a kettőnk közti távolság olyannyira lecsökkenjen, mint legutóbb, amikor farkasként helyet foglaltam vele szemben - Holnapra eltűnök, s a nyomomra sem lelsz, ha én nem akarom. Nem azért vagyunk most itt, hogy arról beszéljünk, milyen igába hajtom a fejemet. Vagy éppen te magad... Döntöm oldalra kissé a fejemet, és kezdem magam tényleg úgy érezni, mint egy Alapító. Ilyen egy Alapító? Ez is én vagyok? Egy olyan alak, aki kedvesen és lágy, mély tónussal suttogja el feljebb valóságát egy túlságosan érdeklődő utódjának? Nem bántom őt, nem akarom, hogy azt érezze, hogy leteremtem vagy magam alá gyűröm, egyszerűen csak azt akarom, hogy ne meneküljön el a szavaim elől, akkor sem, ha éppen egyre kényelmetlenebbnek éri őket. Csak akkor lépek el mellőle, látszólag céltalanul lépkedve a fa körül, amikor a keresztem felől érdeklődik. - Elhagytam a feleségem és a két kisgyermekem. Esküt tettem rá, hogy amíg élek, egy lépést sem teszek mellőlük. De a farkas létnek ára van, és mire újra elmehettem volna hozzájuk, már csak a jelöletlen sírhantok vártak volna rám egykori otthonom szegényes kertjében. - nézek rá keményen és határozottan, nem titkolt célom ezzel visszautalni még a teremtőjére, akit az édesanyja halála miatt okol. Sokszor nincs választásunk, sokszor olyan dolgok történnek, amiket nem tudunk kontrollálni, amiket végképp el akarunk kerülni. Csak egy rossz pillanat, egy elhibázott szó vagy gesztus, és a világok háborúban állnak egymással. Nem csak a farkasok, de az emberek közt is. - Ez pusztán kilenc esztendő keresztje. Nem ragozom túl, egész egyszerűen arra utalok, hogy bármennyi idősnek is feltételez, ez még egy emberi életnek is olyan apró szeletkéje, ami szinte jelentéktelenné degradálódhat a megfelelő kontextusban. - Megosztanád velem, hogy ki tett farkassá? Kérdezem némi hallgatás után úgy, mint egy mennydörgés az éjszakában. Számára talán váratlanul, durván és tapintatlanul, ám bízom abban, hogy a saját életembe való beavatás némileg nyitottabbá teszi őt. Ámbár akad egy kiskapu, amit még ki tudna használni ellenem, ha nagyon ódzkodik, de a lelkem kis szeletje reméli, hogy azt a bizonyos kívánságot, amivel még tartozom neki, valami értékesebbre fogja tartogatni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Teljesen megdöbbent azzal, amit mond. Először is, mert soha, senki nem illette még azzal az előtaggal anyámat, hogy édes. Persze, Killian nem tudhatta, hogy örökbefogadott gyerek voltam, ám ettől még nem hangzik kevésbé furcsán az egész. A szó visszaránt gyermek önmagamba, abba az időbe, amikor még zavart, hogy nem kellettem a nőnek, aki a világra hozott. Amikor még Andrew egy szent volt, amiért kiemelt engem és az öcsémet a posványból, s amikor még a nevelőanyámat is láttam mosolyogni. Nem mondom, hogy szívesen kalandozom ezen emlékek között, de nem tehetek róla. Killian további szavai csak még kevésbé engednek elszakadni tőlük. - Nem hiszem, hogy tudna olyat mondani, amivel nem vagyok magam is tisztában. – sóhajtok fel. Ajkaimról egy pillanat alatt tűnik tova a mosoly. Feleslegesnek tartom, lévén szavaimból úgysem fog sütni a vidámság, hát minek vágjam át a másikat? Farkasom úgyis lebuktatott. - Már azelőtt halott volt legbelül, hogy a farmerek ránk gyújtották volna a házat. Tudom én, hogy megváltás volt neki a halál, de nem elég tudni valamit, érezni is kell. S nem érzek örömöt haló porai fölött. Az eszem biztos abban, hogy apám jól döntött, de a szívem még mindig nem hiszi el. S már nem is fogja soha. Túl sokáig gyűlöltem őt igaztalanul, belefáradt, s okot adott rá, hogy tovább gyűlöljem. Az élet már csak ilyen. Legalábbis az enyém. Nem esik nehezemre őszintének lenni Killiannel, s talán elsőre ennek meg kéne ijesztenie, mégsem történik így. Teljesen lazán, könnyedén tolulnak nyelvemre a szavak, hogy aztán reális, komoly világlátásom mintáját fessék a kettőnk köré feszülő kommunikációs felhőre. Nem rendezek nagy jelenetet, könnyekkel meg minden, egyszerűen csak a mosolyom tűnik tova, s nem is éled újjá még egy jó darabig. - Én nem kértem ezt a kapcsot. – küzdöm le a késztetést, hogy elhúzzam a számat. Nem a farkaslétre értem, hogy nem kértem, ez világos lehet Killian számára abból, ahogyan eddig nyilatkoztam farkasságomat illetőn. – Nem kértem azt, hosszú évekig látogasson valaki éjjelente csak farkas alakban, s nem kértem, hogy nyerje el a szívemet. Nem kívántam, hogy aztán pedig fiatal lelkemben éledő nőmet tiporja semmibe azzal, hogy megmutatja emberi önmagát. Az apakomplexus négy lábon járó csodáját csinálta belőlem, s hányni tudtam volna tőle akkoriban. Továbbra sem emelem meg a hangomat, vagy váltok hangszínt. Mesélek, mintha egy könyvből olvasnám, mintha nem is az én életemről lenne szó. Mindaddig van kedvem ezekhez a szavakhoz, amíg Killian ajkainak résén ki nem szaladnak a falkát illetők. - Szeretném erre azt mondani, hogy semmit, de nem tehetem! – szólok csendesen. Igyekszem elkapni a pillantását, mélyen a szemébe nézni, s nem ereszteni a tekintetét addig, míg beszélek hozzá. Valamiért görcsösen akarom, hogy megértse, miért mondtam azt, amit, elvégre ez is én vagyok. A határozott, szabálykövető nő, nőstény, akinek a hadsereg illetve az Alfája szava szent még akkor is, hogyha a saját szívét tépi ki azzal, hogy parancsot teljesít. Hogy a hadsereg nevelte erre, s emberi énjén keresztül vált ilyenné a farkasa, vagy a farkasa miatt képes ilyen mérvű lojalitásra emberként, az lényegtelen. Momentán nem számít semmi, csak a csupasz tények a Bölcs Hallgató lombja alatt. - Tartozom valahová, van egy feladatom, amit el kell végezzem, s te kóbor vagy, falkán kívüli. Meg kellett hát kérdezzelek, s a válaszodat jelentenem kell majd az Alfámnak. Függetlenül attól, hogy mennyire érezlek közel magamhoz ilyen nevetségesen rövid eltelt idő után. Ez egy feladat, s én nem szeretek csalódást okozni. Jelentek hát, hacsak nem mondasz olyan konkrétumot, ami megakadályozna ebben. Nem tudom, hogy mit remélek. azt, hogy mondja azt, hogy ő Kilaun? Képtelenség lenne, legalábbis az én szememben egyelőre biztosan. Mégis tudom, hogy elhinném neki. S azt is tudom, hogy ezzel az irreális információval nem állhatnék az alfám elé. Megtartanám hát magamnak, s tartanám érte a hátamat még akkor is, hogyha csúnyán megjárom miatta. Mert megérné. Valamiért így gondolom. Ám feltételezni nem merem ezen képtelenséget. Engem nem olyan fából faragtak. Nem akarom őt megbántani, elűzni magam mellől, vagy effélék. Aggodalmam viszont befelé fordítom, arcomon nem láthatja egy pillanatig sem. Megtanultam már, hogy a sereg és a falka döntései mellett akkor is faarccal kell kiállnom, hogyha fuldoklom tőlük, s torkomon akadnak a miattuk kényszeredetten kimondott szavak. Derek jó mesterem volt ehhez, emberként többet tudott erről, mint én, a farkas, aki falkában élte az életét. - Nem az számít, hogy holnap hol leszel. – mondanám könnyedén, de hangom mégis kissé belerezonál. Nagyon is számít, hogy hol lesz. Nem akarom, hogy eltűnjön az új nappal. Nem most. Nem ilyen hamar. – Az számít, hogy hol vagy ma, s hol vagyok én. Veled, egy farkassal, aki nem tagja a helyi falkának. Ennyi az egész. Zárom ezzel rövidre a kérdést, már így is sokat beszéltem róla. Nem akarom ezzel mérgezni a napot, de ha már így szóba került, úgy voltam vele, hogy tudnia kell. Vagy szimpatikus lesz neki a hűségem, vagy visszataszító. Efölött én már nem uralkodom. Tenyeremet a fa törzsére simítom, ujjaimmal szórakozottan játszom a kéreg barázdáin, soha-nem-volt szimfóniát csalva elő a mozdulatok némaságával. Figyelem a szavait, nem unalmamban cselekszem, egyszerűen csak jólesik a fát érintenem. Valahogy olyan.. megnyugtató. Elszorul a szívem a történettől, mely életének röpke szeletét foglalta is el szavai szerint, de mégis olyan meghatározónak tűnik, olyan megmásíthatatlannak, mint az, hogy egy ember szemében a tavaszi fű színe mindig zöld. Képtelen vagyok kimondani, hogy sajnálom. Képtelen vagyok közölni vele az üres frázist, mely nem más lenne, mint az, hogy részvétem. Pedig őszintén mondanám, de annyiszor hallottam már én is az elmúlt hónapokban, s annyiszor ejtettem ki a katonafeleség-évek alatt, hogy már nem azt jelenti számomra, mint rég. S az, ahogy rám néz akkor is elvenné a kedvem a kinyilatkoztatástól, ha részvétnyilvánítási rohamom támadt volna. Begubózom a nézésétől, magamra terítem keménysége elletn a pajzsomat, s egy cseppet sem érdekel, hogy biztosan tudom: egy pöccintéssel lenne képes lerombolni, hogyha arra kerülne sor. Kell a védelem, a bástya, az, amely mögött újraépítem mosolygó önmagam. Próbálom legalábbis. De nem sikerül. Hagyom hát, hadd repedezzen a maszkom, melyet a mosolyok alatt viselek, s hadd sejlődjön fel alóla az az esszencia, mely farkasom körül is lebeg, akaratlanul. A szomorúságé. - Andrew R. Phillip volt a neve akkoriban. De John Rolfenak született, legalábbis ezt mondta nekem. Nem kutattam utána, hogy igazat vallott-e. – felelem szárazon. Se harag, se fájdalom, se szeretet.. semmi nincs a hangomban teremtőm nevének betűi között. Csak az ezek kimondását követő kérdésem tartalmaz némi reményt. - Netán.. ismerted őt? Hogy azt remélem, hogy a válasza nem, vagy azt, hogy igen? Nem tudom. Legszívesebben nem remélnék semmit, de az élet nem így működik, ennyit én is tudok.
Meglehet, hogy egyre kellemetlenebb és fájdalmasabb az emlékek mocsarába süllyedni, és azzal, hogy makacsul ragaszkodom a témához, beszéltetem, valójában csak a fájdalmat növelem a nőstény lelkében. Egy pillanatra sem állítom, hogy ne lenne képes, ne lett volna képes már számtalanszor szembenézni az életét megkeserítő árnyakkal és rémképekkel, de egy belső erő, egy sugallat mégis arra ösztökél, hogy tegye meg most is. Újra. Meséljen nekem, hisz melyik más alkalom érhetett volna többet a mostaninál? Nekem beszél, valaki olyannak, aki meghallgatja, s nem csupán férfias illemtől sarkallva, hanem őszinte érdeklődéssel. Mert fűt a hit, hogy nekem közöm van hozzá. Közöm van az életéhez, hiszen az én véremből lett, még ha közvetve is. Persze ezt ő nem tudhatja, de mégis, olyan könnyedén ered meg a nyelve, mintha teljesen biztos lenne abban, hogy soha nem fogok visszaélni azzal a tudással, amit most megoszt velem. Mindennek ellenére most döbbenek csak rá, hogy mennyire mélyre vágnak a szavai, nem csak az ő lelkében, hanem a sajátomban is. Eddig csak a saját apaképemet, és a saját, apaként felhalmozott hibáimat vetettem önmagamban górcső alá, de most... Most még az is belém hasít, hogy én soha nem ismerhettem igazán a sajátomat, mindig az ő, korai halálával kendőzték lányosan gyermeki természetem. - Sok ember rengeteg pénzt keres azzal, hogy arról próbálnak másokat meggyőzni, hogy a hiba, amivel együtt kell élniük, valójában mások kudarca... - utalok ezzel a pszichológusokra - Komplexusok, diszfunkciók, zavarok... Azzal senki sem szembesít, hogy mindezen tünetek valami olyan dolog melléktermékei, amely a saját döntésünkön vagy a saját beletörődésünkön alapszik. Nem, nem, és csak azért sem próbálom őt magát hibáztatni pusztán azért, mert megcsorbult élet jutott neki. És abban sem kételkedem, hogy ne dolgozna azon, hogy egyengesse ezeket a csorbákat, de ha valaki, hát akkor én pontosan tudom, hogy milyen könnyű egész egyszerűen... Beletörődni a romlásba, elsüllyedni a saját mocsarunkban, sőt, még élvezni is azt, hogy bátran ráfoghatjuk a körülményekre azt, hogy meddig jutottunk, milyenné formálódtunk. Fogalmam sincs, hogy ezt így kijelentette-e neki valaha bárki is, vagy gondolt-e valaha ilyen szemszögből a helyzetére. És ha most ezzel azt érem el, hogy jobban összetöröm, hát legfeljebb csak a szívem mélyén érzek majd sajnálatot, de kimutatni semmiképpen sem fogom. Acélos tekintettel állom az övét, és ahogy a falkájáról és a feladatairól mesél, elfog egy érzés, hogy megölelném, átölelném nem csak fizikailag, de a farkasommal is, egy óvó burokba zárva, hiszen... Arról is tudnék mesélni, hogy milyen a saját akarat és a kötelességek mázsás malomkövei közt őrlődve élni. De nem tehetem, nem mondhatom, nem hagyhatom, hogy csak úgy bejelentsen. Alignak jut eszembe, és az a friss, tavaszi délután... Nem is olyan messze innen, ott, ahol ez a patak folyóvá növi ki magát. Egész egyszerűen lerobbantom magamról a pajzsom egy erőteljes szeletét, fojtogató, rémálmokat, halált és szenvedést ígérő energiákkal borzolva végig a környező fenyők tűleveleit. És ehhez az energiafergeteghez képest a hangom nyugodt meggyőződéssel teli, nem követi le az aurám radikális méreteket öltő változásait. - Az utolsó Alfa, aki láncra akart verni és megmondani, hogy mit tegyek, holtan végezte. - természetesen azt nem kötöm az orrára, hogy ebben 12 testvérem is a segítségemre volt, de ma már nem is lenne szükség egyikükre se, hogy ha akarom, egy egész falkát percek alatt ki tudjak irtani. Delhiben sem kellett támogatás hozzá - Hacsak nem akarod, hogy a Tiéd is így járjon a falkatársaiddal együtt, jobb, ha mérlegelsz. És ne mondd, hogy nem szóltam előre. A körülöttünk kavargó levegő lassan záródik vissza, akár a tenger habjai csendesednek a vihar után, én pedig igyekszem nem túlságosan közömbös arcot vágni, de nehezen sikerül. Számomra nem jelent már semmit néhány élet, bár most van miért harcolnom, hogy ezen változtassak, a megszokás ezerszer erősebb, mint valaha hittem, hogy lesz. Ezek után aztán végképp nem lep meg, hogy nem illeti sajnáló szóval a történetem, de nem is várom el. Megint, és újra az a célom pusztán, hogy más megvilágításba helyezzem azt, hogy miként tekint a Teremtőjére, hogy egy olyan apa szájából hallja a megbánás és a tehetetlenség szavait, aki ezt már megtapasztalta. És akit minden bizonnyal szintúgy gyűlölnének a gyermekei, ha még életben volnának. Rolfe... Ahogy kimondja a nevét, csak a 830 életév tapasztalatai gátolnak meg abban, hogy ne bámuljak rá kikerekedett szemekkel. John Rolfe, egyike az első kölykeimnek. A férfi, aki mert álmodni, aki mert olyan célért harcolni,ami méltóvá tette az ajándékomra... Aki rajongásig belebolondult a beavatási versembe, mert úgy érezte, hogy egy különleges indián tanítás részévé válhat, ezzel is közelebb kerülve az általa oly nagyon óhajtott békéhez... Aki most egy lelketlen szörnyetegként kellene, hogy kirajzolódjon előttem, és mégsem tudok rá így gondolni. Nem, valóban inkább dühödt csalódottsággal szorulnak ökölbe a kezeim és keményednek meg alig láthatóan a vonásaim, hogy valóban, minden Álmodó egyetemes bukásra van ítélve... Ez nem... Ez én vagyok? - Igen. Felelem szinte szárazon, amikor arról érdeklődik, ismerem-e őt. Azt kívánom, bár ne ismerném, vagy ne úgy ismerném, hogy egy újabb bukást testesítsen meg... Az unokámon keresztül. A kapocs közelebbi Hattie és köztem, mint azt elsőre feltételezni mertem volna. Még sokáig szótlan maradok, bánatos képpel fürkészem az éjszakai eget, kissé odébb húzódva a ősténytől. A cipőm talpa alatt ropogó hó fülsüketítően reccsen az éj nyugalmába, a szívem a torkomban dobog, érzem, hogy az indulatok egyre hevesebben akarnak belőlem kirobbanni. Bukás és ragaszkodás különös egyvelege ez, ami a lelkemre telepszik. Az első gondolatom, hogy ha még életben, megkeresem Johnt és kérdőre vonom, ahogyan azt Keeluttal tettem. Arra eszmélek, hogy vadul rágom a szám belsejét az őrlőimmel. Nem, nem nézek hátra. Nem tudok Hattie-re nézni. A felelősség terhe a vállamba mar, és a pokol felé húz. - Ami azt illeti, én teremtettem. Hajtom le a fejem mintegy végszóra, és most először nem várom el azt, hogy bármiféle tisztelet vagy udvarias tartás mutatkozzon meg Hattie részéről irányomban.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Though the pressure's hard to take, It's the only way I can escape, It seems a heavy choice to make, But now I am under, Oh.
And it's breaking over me, A thousand miles down to the sea bed, Found the place to rest my head.
Hallgatom őt, hagyom, hogy a szavai belém ivódjanak. Próbálok értelmet találni bennük a magam részére, keresem a lényeget, melyet ki kellene mazsoláznom. Nem, mintha ne lenne első blikkre értelmes minden dolog, amit mond nekem. Egyszerűen olyan dolgokat kavargat fel bennem minden kiejtett hang, amilyeneket már nagyon régen semmi. Érthető okokból kifolyólag Derek nem tudhatta, hogy milyen volt a valódi gyerekkorom. Ő csak annyit kaphatott belőlem, amennyit egy hamis mese adni tud a halott anyáról, leukémiában elhunyó fiútestvérről valamint az apáról, aki elhagyott. Először féltem tőle, hogy meg akarja majd kerestetni az apámat, annyira felháborította a mesém. Módosítottam volna rajta, de már nem tehettem, így maradt a hosszú ideig tartó aggodalom. Aztán elmúlt. Nyomtalan. Nem érzem úgy, hogy bármit mondanom kellene, vagy cselekednem netán. Egy lassú, megfontolt bólintással bizonyítom, hogy bizony hallottam mindent, amit mondani akart, de csak jó sokára szólalok meg újra. - Hogyan léphetnék kapcsolatba vele? - utalok vissza kérdésemmel egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt feltett kérdésére. Nagyon érdekel a válasza, legalábbis először azt hiszem. Aztán, mintha megrettennék attól a lehetőségtől, melynek ezzel a kíváncsiskodással utat nyitottam, szinte összerezzenek. Azért csak szinte, mert képes vagyok ilyen kicsiben fegyelmezni magam, jó tanárom volt, örökké hálás leszek Bellsnek miatta. Még akkor is, hogyha most a leghatásosabb fegyveremet, a mosolyarcomat nem viselem. Ez a szituáció valahogy nem az, amelyikben fontosnak tartanám. S nehéz is lenne hordanom. Próbálnék megnyugodni, visszatérni ahhoz a könnyedséghez, melyben léteznem kellene, ám az erők, melyeket rám szabadít, glédába állítják hátamon a pihéket. A farkasom is megborzong odabent, égnek meredeznek szőrszálai, s vonyítva kapargatja meg emberem belsejét. Elgyengül a térdem, s áldom magam, hogy közelebb léptem a fához, mert így kevésbé kellemetlen és gyengeségemet mutató cselekedet az, hogy a törzsének tántorodom. Érzem a ruhán keresztül is hátamban a fakéreg bordázatát, megnyugtatna a közelsége, hogyha nem hallanám Killian szavait. Szemeim mind jobban kerekednek, s fel sem tűnik, hogy könnyek kezdenek gyülekezni fátyolfelhőként lélektükreim előtt. - Nem tennéd. Te nem tennéd! - suttogom elhalón. Szinte nem is vagyok tudatában annak, hogy szavakat formáztak ajkaim, annak meg pláne nem, hogy el is juthattak Killain füleiig a szavak. Elképedten, megsemmisülten állok előtte, tenyereimet két oldalról a fa törzsére szorítom, így véve két tenyerem zárójelébe a Bölcs Hallgatót. Vajon akarta ezt hallani? Vajon mit tud még Killianről, amit én nem tudok? Milyen mocskot mesélne el nekem, melyből egy szót sem hinnék el én naiv? Gyűlölöm a helyzetet, amiben tengődöm épp. Hallottam a szavait, fel is fogtam őket, de képtelen vagyok elhinni a mögöttes tartalmukat. A szívemben, a lelkemben semmiképpen sem tudom átfesteni a képet, ami kialakult bennem a hímről, még akkor sem, ha az agyam tisztában van azzal, hogy minden szavának igaznak kell lennie. A kötelesség harcol bennem a titkolózással, s mázsás súlyként nehezedik rám mindaz a lavina, melyet én indítottam el, de mely alá Killian volt az, aki belökött engem. Akarok rá haragudni, itt akarom hagyni, de nem mozdulnak a lábaim. Mindannak ellenére, hogy semmi jót nem kellene eztán feltételeznem róla, makacsul ragaszkodom a bölcs Hallgatóhoz, s ahhoz a képhez, amit még mindig dédelgetek. Hogyha elengedném a kedves, a szeretnivaló, a rokon képét magamban, azzal saját értékítéletemet csúfolnám meg, szembeköpnék mindent, ami én vagyok. Ám ugyanígy, hogyha nem vallok Castornak azért, hogy megóvjam őt, de ő mégis rájön arra, hogy ismerem ezt a hímet, nem lesz velem ilyen megbocsátó. Akarok-e halni Killian miatt? Egyre csak ez zakatol elmémben, sikítva pattogva le koponyám belső faláról, mint valami idegesítő kis labda, mely úgy dörömböl, hogy szinte megfájdul tőle a fejem és nem vagyok képes többé gondolkodni sem. - A vérem a tiéd. Tégy belátásod szerint. Ha meg akarsz öletni, úgy legyen. - jegyzem meg, talán keményebben, mint ahogyan kellene. Nem mondom neki ezzel azt, hogy nem fogom jelenteni. Magamban ugyan eldöntöttem már, hogy mit teszek, de nem kell tudnia. Ha ki tudja olvasni a fejemből, hát lopja csak el a bizonyosságot, nem érdekel. Egyszerre dühössé leszek, felbosszantanak a cseppek, melyek sós folyamként marják az arcomat. Csak ketten vannak, de mégis, évek óta ők az elsők, akik más társaságában arcomat mossák. Nem kedvelem őket, nem kedvelem a helyzetet sem. Ezt az arcomat ki nem állhatom. Elfordulok hogy ne lásson, így nem veszem észre már, hogy ő is elfordul tőlem. Hallgatom a saját szívdobbanásomat, hagyom, hadd dübörögjön végig vérem az ereimben, a szívem által pumpálva, minden sodrással újjászülve bennem az elkeseredettséget. Hisz a vér, mely az ereimben csörgedez, ugyanaz, ami Killianéiben is folyik. Hogy lehet akkor, hogy ekkorát tévedtem? Nem tudom, hogy a saját ostobaságom taszít mélyebbre, vagy a naivitásom az, ami kiemel belőle. Mégis, ahogyan a semmibe réved pillantásom, szinte kiürül az agyam. Egy pillanat alatt eljutok oda, hogy a gondolataim nem hogy lecsendesülnek, de el is tűnnek, átadva helyüket a ruganyos semminek. A semminek, ami mindent bekebelez, ha teret engedünk neki. Ellököm magam a fatörzstől, makacsul szembefordulok Killiannel megint, de csak újabb falakba ütközöm. A hátát látom magam előtt, hát abba igyekszem csalódottságomtól csordultig töltődve lyukat ütni kitartóan figyelő tekintetemmel. Viharként tombol már a messzi távol, egyszerre tényleg semmi nem számít csak az, amit tenni akarok, amit hinni akarok. Közelebb lépek hát hozzá, s mialatt lélekben görcsösen ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban, mondott bármit is az imént, felszáradt könnyektől képzelt-mocskos arcomat egészen közelébe illesztem hátának. Hogyha nem észleli akaratomat elég gyorsan, akkor azt veheti észre, hogy homlokom simul a hátához, amidőn nekihajtom a fejemet. Az elképzelt mozdulatsor azon a ponton marad félbe, ahogy emelném a karjaimat, hogy hátulról átöleljem őt. Nem azért, mert szerelmes lennék belé, ahogyan nő a férfibe, nőstény a hímbe. Egyszerűen azért, mert valamilyen gyerekes módon túl erős bennem a jóság, a szeretni akarás. S én még mindig hiszem. Még mindig hiszem, hogy nem véletlen az, hogy egy héttel ezelőtt összesodort minket a vér. - De ő azt mondta nekem, hogy.. - mondanám, de elcsuklik a hangom. Belefagyok a mozdulatba, monoton ejtem törzsem mellé karjaimat, s maradok lehajtott fejjel a hátának támaszkodva, mint egy darabka, megkövült múltdarab. Elmémben egymást kergetik a régi mesék a teremtőm teremtőjéről, kinek neve olyan sok évig feküdt homályban előttem, mélyen eltemetve agyam egy távoli szegletébe, arra várva, hogy egy alkalmas pillanatban kirobbanjon majd onnan, mérget fecskendezve szét az ereimben. Eljött a pillanat, az igazság pillanata. - ..hogy.. te vagy.. te vagy.. az én.. Killi.. Kila.. - nem vagyok képes egyetlen szót sem értelmesen befejezni. A nyelvem, mintha nem is az én részem lenne, teljesen cserben hagyott. Rohannék megint, messzire futnék a felismerés elől, de nem tudok. Ernyedten a törzsem mellett lógó karjaim lezárását jelentő ujjaim ökölbe szorulnak egy pillanatra, majd azok szorítása is elhal, s mintegy elernyedésükben a hóba ejtik tépett terhüket. A hosszú évek alatt megtépázott lelkem szilánkjait, melyek ha képesek lennének valójában sebezni, akkor most megannyi vörös cseppel ajándékoznák meg a hófehér, szűz, hideg havat. A véremmel. A teremtőm vérével. Killian vérével, aki nem is az, akinek hittem. - Miért játszottál velem? - bukik ki belőlem a végső elkeseredés gyermeke, a kérdés, melyet nem szabadna feltennem. Hangom egyszerre komoly, vádló, szomorú és reményteli. Mintha még a szavaim szivárványa sem tudná eldönteni, hogy milyen színben ragyogjon. Ha ellép, én maradok. Mivel nem helyeztem hátának a súlypontomat, így nem dőlök el, egyszerűen csak hirtelen magányosabb leszek, mint valaha az életben. A lábaim előtt elterülő havat bámulom, s még mindig nem hiszem. Elvégre a teremtőm tévedhetett. Én is tévedhetek. Nem, nem állhatok éppen most Kilaun előtt!
I know that this will break me I know that this might make me cry You gotta say what’s on your mind, on your mind I know that this will hurt me and break my heart and soul inside
Finoman mosolyodok el a mégis éledezni látszó érdeklődésére. Azonban ez talán egy olyan feladat, amit én nem tehetnék meg csak úgy, hiszen a Szellemek tőlem már elfordultak, talán már nem is lennék képes bárkivel kapcsolatba lépni. Kikhez is irányíthatnám az Őrző testvéreinken kívül? Bár azt még nem tudom, hogy Hattie miként viszonyul hozzájuk. Hiszen a legtöbb farkas gyűlöletének céltáblái ők, akiket Atyám szervezett egységes rendbe. Tupilek volt az, aki egy szent feladattal ruházta fel őket, nem azért szerveződtek, mert az ellenségeink. A testvéreink, a barátaink, őriznek minket, minden mocskos titkunkkal együtt. És ez valahol igazán becsülendő. - Ha valóban szeretnéd, akkor még visszatérünk rá, de félek, ehhez nekem is segítséget kell kérnem. Nem akarok csalódást okozni neki azzal, hogy ígéretet teszek arra, hogy majd megadom neki ezt a kapcsolatot. Aztán felsülnék előtte azért, mert megtagadják tőlem a Szellemek a kapcsolatot. Azt hiszem, hogy gyűlölném magam, ha ez bekövetkezne. S bár most hangsúlyoztam, nyomatékosítottam magamban, hogy nem szeretnék neki csalódást okozni, most mégis sikerül megtennem. De már hozzászoktam. Könyörtelen és kegyetlen az a közöny, amivel elviselem, miként omlik össze az energiám és a hatalmam alatt. Hogy miként erednek meg a könnyei és ül ki az arcára az összes sejtjében feléledő ellenállás, mert tudom, hogy nem akarja elhinni, amit lát, és amit hall. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy én valamiféle szent és tiszta alak vagyok, holott a világ legtöbb mocskában benne volt a kezem, és olyan dolgokra vagyok képes, amelyeket talán Álmában sem gondolna. Láttam már ezer és egy ilyen arcot, láttam már milliónyi csalódottan rettegő szempárt az enyémmel találkozni, és legyen az Hattie, Abigai, Yee vagy bárki más, többet nem vagyok hajlandó megtagadni önmagam senki előtt. És önmagam a pusztító is vagyok, nem csak a szép álmok hozója. Ha én beletörődtem... Tegyék meg mások is. - Olyan fény még nem lobbant lángra soha, ami ne vetett volna árnyékot. Ennyi a válaszom arra, hogy ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, miszerint nem lennék képes ilyesmire vetemedni. Felszegem a fejem, miként magát ajánlja áldozatul, a bukott szomorúság kőkemény elhatározása suhan át a feketésen barna tekintetemen. - Miért tennék ilyet? - kérdezem csevegő hangon - Ha jelentenél is, más harcosok erednének veszett kutyaként a sarkamba, hogy elüldözzenek. A te lépésed az ő haláluk. Sokkalta tanulságosabb, mint most lebeszélni bármiről. Egyre inkább mélyre süllyedek én, az Álmodó és veszi át a szerepet a Rémálmodó, aki Killian névre hallgatva testesíti meg született természetem tökéletes árnyoldalát. Mindeközben valahol ott, ahol talán magamnak sem vallanám be, egy olyan szegletben, amelyet eddig csak Yee volt képes tudatosan a felszínre rántani belőlem... Ott létem értelmetlenségén elcsodálkozva vergődöm lemészárolt állatként, mert minden tettem és szavam újabb bizonyítéka annak, hogy nem vagyok érdemes már az életre és hogy minden egyes pillanat, amit Rémálmodóként töltök, mocskos és gusztustalan fertő. Hogy is várhatnám el bárkitől, hogy megértse... Ezzel az érzéssel, önmagam és az utódaim törvényszerű bukásra ítéltségével és a magamban való újabb csalódással lépek el mellőle, s hallom, ő maga sem volt képes tovább egy helyben megmaradni. A feszültség és a maró bánat olyan árkot vág közénk, hogy a végére már mindketten teljességgel a mélyére csúszunk, és ott lent, a föld alatt találunk újra egymásra. Ahogy a homlokát a hátamnak nyomja, halk sóhaj szakad fel a tüdőmből az ég felé eresztve egy vékony párafüggönyt, a gerincemen pedig végigszalad egy ennél is magasztosabb kötődésérzet. Egyszerűen nem tehetem ezt vele. Meg akarom menteni, de már nem tudom, hogy önmagamtól vagy attól az élettől, amelyet élni kényszerül. Lassan talán mindkettőtől. A halk neszezésből érzékelem, hogy talán többet is kívánna tenni, s ha így is cselekedne, akkor sem taszítanám el magamtól. Képtelen lennék rá. A Szépség és a Szörnyeteg új meséje kap szárnyra ebben a jelenetben, amin nem segít még az sem, hogy burkoltan ugyan, de színt vallok és felfedem, hogy végső soron a nagyapja vagyok a farkasok családfájában. - Kilaun, az Álmodó? - fejezem be helyette egy kérdéssel a ki nem mondott mondatát - Igen, valaha én voltam Kilaun. John nem hazudott neked. Egyelőre azt ne kezdjük el fejtegetni, hogy ez mégis hogy lehetséges és hogy miért nem vagyok már inuit testben, és hogy miért nevezem magam Killiannek... És hogy miért élek még mindig. A kérdésére némi indulattal fűszerezve cseng a hangom. - Játszani? Én? Veled? Feszítem neki már-már vádlón, és egy csapásra úgy érzem, hogy minden jóakaratom hiábavaló volt. Megfordulok hát, s ha még mindig közel áll hozzám, hogy reflexből nyúlok az álla alá, felbillentve a zavaros tekintetét, egyenesen az enyémre szegezve. - Látod az elégedettség legapróbb nyomát is a vonásaim közt? Feltételeznéd azt, hogy az időmet fecsérelem valamire, amit nem érzek fontosnak? Játékos szórakozásból legfeljebb ölni szoktam, nem pedig az utódaim életét megkeseríteni. Ha eddig nem húzódott el, akkor csak most eresztem el az állát, és megpróbálok felülkerekedni azon, hogy sértett önérzetű Elsőként viselkedjem a továbbiakban. Mély levegőt veszek, és teljességgel leeresztem a pajzsomat. Nem marad véka alatt semmi. Meztelenné válok előtte, az övéhez hasonló keserédes aurával, a 830 évem erejével és a szavaim minden igazságával. Olyan igazságokkal is, amelyekkel nem biztos, hogy szembesülni akart, amikkel kapcsolatban talán azt kívánta volna, hogy hazudjak még neki, csak ne kelljen újra csalódnia bennem. - Nem vagyok szent, mesebeli hős lovag Hattie. Nekem is megvan a magam keresztje, hidd el nekem kedvesem, nem is olyan kicsi, és mégis itt vagyok. Mert az egyetlen dolog, amit még valóban helyesnek érzek ezen a világon, az csupán annyi, hogy gondját viseljem az örökségemnek. És ezt sem érzem olyan régóta, mint kellene, de nagyon nem szeretnék már most belebukni. Fogalmam sincs, hogy mit vár tőlem, hogy mit kellene mondanom. Én nem akartam összetörni, mégis sikerült. Nem akartam bántani, marcangolni, megtépázni. Meddig kellett volna hazudnom neki úgy, ahogyan feltehetőleg John tette vele? Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy én is olyan vagyok, mint amilyen ő. Mert nem lehetek olyan, mint ő... - Ezért nem adhatsz ki a falkádnak. Mindegyikünk érdekében az a legbölcsebb, ha hallgatsz. Nem akarom azzal fenyegetni, hogyha ezt képtelen garantálni nekem, akkor jobb lesz, ha inkább most helyben elveszem tőle a farkasát vagy akár az életét is. De Keelutnak is megmondtam, hogy jogomban és hatalmamban áll mindezt megtenni, és Killiannek hála talán még képes is lennék rá. És hogy mégis merre fog alakulni a ma éjszaka? Fogalmam sincs, ez nagyban függ a reakcióitól. Ha futni akar, hát hagyom, menjen csak, de onnantól számíthat rá, hogy árnyékként fogom majd követni őt.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Igazad van, de nem mindegy, hogy egy árnyék mennyi ideig takarja el a fényt az arra szomjasak elől. - fűzöm hozzá, s bár nem nagyon akaródzik se nekem, de érzésem szerint neki feszegetni ezt a témát, mégis úgy érzem, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül a szavakat, melyek addig kergetőztek elmémben, amíg meg nem engedtem nekik, hogy nyelvem hegyére toluljanak. Valójában számomra még mindig elfogadhatatlan az a tény, hogy képes lenne megölni az alfámat, s az egész falkát csak azért, mert elárulom, hogy találkoztam vele. Legbelül akarom, hogy tudja: én igenis hiszek a jóságában, s bár mélyen a lelkembe tépett azzal, amit mondott, még mindig naivan ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy az ő lángja – vessen akármennyi árnyékot is – nem egy a mindent elemésztő, gyilkos tüzek közül. - A kegyetlenkedéssel tanítani kívánsz nekem valamit? - kérdezem dacosan. - Ne aggódj az egészséged miatt. Elmúlik. - teszem még hozzá, jelezve ezzel, hogy ő sem biztos, hogy örökké fog élni, hiába nem eresztem össze őt egyetlen falkával sem. Az élet hozhat még számára száz meg száz meglepetést. Nem látok a jövőbe, nem tudhatom miféléket. S a mondatom lehet, hogy oktalan, nem idevaló, ám hangulatom kuszasága messze átragyog a realitások és a szépirodalmi megjegyzések ködé, ezzel csalva életre az előbb említett két, röpke mondatot. Nem szokásom ilyen élesen koppanó szavakat ejteni, de most úgy érzem, hogy muszáj kiengednem magamból azt is, aki már nagyon régen nem vagyok. Voltam én haragos, dacos, csípősnyelvűn szomorú, még azelőtt, hogy Bells tanítása véget nem vetett a panaszkodó lényemnek. De most, ahogy Killiannel beszélgetek, hirtelen úgy érzem, hogy megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy az akkori énemet is előtérbe toljam egy kicsit. Elképzelem magam abban a helyzetben, amit felvázol. Az én döntésem okozná mások vesztét, mint tábornoké a háborúban. Nem kedvelném. Nem lenne elviselhető számomra. De éppen úgy nem elviselhető az, hogy hazudnom kell, titkolóznom, s nem elvégeznem a feladatomat. Szinte vágyom, hogy mondjon valamit, amivel megerősíti bennem a gondolatot, mely szerint van értelmes okom arra, hogy ne áruljam el. Viszont hiábavaló a várakozás, állhatok előtte akármilyen délceg tartást felvéve, ő csak nem szűnik meg viselni számomra rideg aurájú páncélját. - Hiába vagyunk egy vérből valók, most mégis olyan idegennek tűnsz számomra, mint még soha. Nem magyarázkodom viszont, mert úgysem akarnál megérteni. Hiszem hát, hogy ez egy lecke, s igen, hagyjuk most ennyiben. - sóhajtok fel, s eresztem el ezzel a harag pillangóit is magamból. Nem érzem helyesnek, ha vitatkozom vele, s az sem esik jól, hogy minden egyes válaszával mélyebben és erősebben bizonygatja azt, mennyi gonosz lakozik benne. Mert igen, ez számomra gonoszság, de nem mondom neki, nem vágom a képébe, egyszerűen az már nem én lennék. Amikor kimondja a nevét, azt a nevet, amit eddig rejtegetett előlem, egyszerűen úgy érzem, hogy megannyi repedés fut végig bensőmön, s ezek a rianások ütnek zajt fülemben, bizarr kíséretét adva Kilaun nevének. Egyszerűen olyan mértékben tűnik képtelenségnek, amit hallok, hogy azt el sem tudom mondani, ám mégis megdöbbentően nem a helyzetbe illő cselekedetre sarkall mindez. Felnevetek. Egyre hangosabban, egyre felszabadultabban kelnek életre bennem a nevetés szikrái, s miközben lassan a kacaj könnyeket is csal a szemeimbe, úgy zúz szilánkokra testestül, lelkestül. Mintha saját felszabadultságom lenne a kalapács, mely a repedt vázának megadja az utolsó lökést, majd hagyja, hogy a valamikori szép kerámia cseréphalmazzá váljon saját talpazatán. - Ha azt mondta volna, hogy olyan bájos gumicukor formád van, az sem tűnt volna nagyobb hazugságnak, mint az, hogy a teremtője az Álmodó. - vallom be keserűen, telve lényem minden őszinteségével. Mondanék mást is, de hirtelensége, mellyel megperdül, annyira meglep, hogy szinte nehezemre esik talpon maradni. Egy pillanat alatt apadnak el könnyeim, nem hagyva maguk után mást, csak maszatot arcomon, s a könnymocsok fölött döbbent sajnálkozás lángjai gyúlnak lélektükreimben. Nem, nem akartam megbántani, ám mégis úgy érzem, hogy magamra haragítottam azzal, ahogyan viselkedtem az imént. Lám, ez történik minden olyan alkalommal, amikor elengedem magam, s nem viselem a kényelmes kosztümöt, melyet a köznyelv nem nevez másként, mint: mosoly. Tekintetem az övéhez kapcsolom, igyekszem feloldódni benne, hátha így könnyebben viselek el mindent, amit mondani kíván nekem, vagy tenni fog velem. Amúgy sem tehetek mást, hiszen elkapja az államat, én pedig nem vagyok az, aki ebből a helyzetből kapálózva menekül el rögvest, hiszen úgy érzem, hogy én kavartam magamnak, hát igyam is meg a levét. Farkasom ugyan nyüszítve tiltakozik bennem, de annyira képes vagyok már egy húron pendülni vele, hogy ne hagyjam kitörni őt gyenge emberi testemből. Azt hiszem megásnám a sírját vele. - Azt hiszem eltévedtem, megmondanád hol laksz? - bukik ki belőlem a kérdés csendesen, amikor végre elereszt, s én leszeghetem a fejem. - Hol lakik az a Kilaun, akivel a Chena partján találkoztam, s aki életemben először játszott csodás dallamot a családomat jelentő lélekhúrjaimon? Nem, nem akarom megvádolni semmivel. Már bánom, hogy nekiszegeztem a kérdést, bánom, hogy hozzábújtam, mint oktondi gyerek az apjához, aki a világot jelenti neki. Bánom, hogy nem maradtam előtte az a könnyed lény, akinek látszani szeretek. Sokkal könnyebb lett volna úgy. A lét könnyűségéről viszont értelme sincs beszélni a továbbiakban. Kundera jut eszembe, s az egyik művének a címe, mely a lét könnyűségét elviselhetetlennek titulálja. Valahogy így érzem magam én is abban a pillanatban, amint leereszti pajzsát, ezzel mintegy felemelve a függönyt életének színpada elől, s én megláthatom mindazt, melynek a felével sem vagyok képes megbirkózni, melynek negyedét sem tudom feldolgozni, átérezni, magamévá tenni. Mégis, valahol örülök neki, hogy mindezt rám zúdítja, s eltemet vele, mert így képes vagyok legalább egy fikarcnyi magyarázatot találni mindarra, amit eddig nem tudtam hová tenni vele kapcsolatosan. - Annyira vágytam arra, hogy mond egyetlen használható indokot arra vonatkozólag, miért ne adhatnálak ki! - szökik ki tüdőmből egy hatalmas, sziklát a szívről típusú sóhaj. - Köszönöm! Ha nem húzódik el előlem, úgy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépek hozzá, s feledve mindazt, amivel megtiportnak éreztem magam általa, leheletfinom puszit igyekszem helyezni arcára. Nem akarok tolakodó lenni, nem akarom, hogy azt higgye, mindenkivel így viselkedem, mert ez nem igaz. Mégsem állok neki magyarázkodni, egyszerűen csak megteszem – ha hagyja – mert úgy érzem, hogy mégsem tévedtem, hogy minden rossz ellenére ő mégis az a jó lélek, akinek az elejétől fogva hittem őt. Nem szeretnék sokáig a személyes termében leledzni, így hátrébb lépek, ám nem futok sehová. Nem mondhatnám, hogy képes vagyok megérteni őt, átlátni lényének titkait, de nem vagyok haragtartó. Elég nekem egy személy az életemben, akire minden gyűlöletemet vetítem, nem gyűjtök többet. S most, hogy teremtőmre gondolok, szinte akaratlanul, átrágás nélkül jő elő belőlem a kérdés: - Mivel érdemelte ki az ajándékodat? Nyilvánvaló, hogy kire gondolok, nem mondok hát nevet, s nem ragozom túl. Kissé tétovának érzem magam, sutának ebben a helyzetben, elvégre ennyi drámai vihar után olyan egyszerű ez a kérdés, s olyan semmitmondó is lehet. Ám fel kell tennem, megfulladnék, ha nem cselekedtem volna ekképp. - Ne haragudj! - súgom még alig hallhatón, mert úgy érzem, hogy az a helyes. Hogy miért kérek bocsánatot tőle? Magam sem tudnám pontosan szavakba önteni. De az őszinteség, mellyel kiejtem e szavakat, szinte kézzel fogható.
Nem fejtegetem tovább a kérdéskört. Pusztán egyetlen jelentőségteljes pillantással jelzem, hogy esetemben talán túl nagy az árnyék, és túl sokáig, túl nagy ívben vetül az életem vásznára. Ezt a következtetést akár maga is levonhatja, vagy a tudatlanság jótékony leplébe burkolhatja az elméjét velem kapcsolatban. Nem szeretem, ha idealizálnak. Én magam szeretek így hozzáállni a világ dolgaihoz és a benne élőkhöz, de amikor velem teszik ezt, árulásnak érzem már a puszta létemet is. A következő megszólalására erőteljesen morranok fel. - Én legalább figyelmeztetlek, Hattie. Hidd el nekem, mások nem fognak. Az élet nem így működik. Ezt a játékot pókerarccal játszák. Ha valaki akar valamit, a természetesség maszkja mögé bújtatja minden motivációját, és megteszi, legyen szó jótettről vagy éppen mészárlásról. Mert mi már csak ilyenek vagyunk. Bestiális Rémálmokká torzult szellemek, a szín minden színében fakónak tetsző lélegző hústömeg. És az egyetlen, ami némi élénkséget csempészhet ebbe a pasztell-világba, az egy cseppnyi jó akarat. Modor. Őszinteség. Hűség. Megrándul az arcom a megnyilatkozására, mert hát valójában tényleg idegen vagyok számára. Mindaz, amit eddig vele kapcsolatban magamra erőltettem, csak egy erőteljes és számomra fontos lépés volt saját útkeresésemben, és amint az kiderült, nagyon hamar vakvágányra vezetett. Talán rossz ötlet volt. Mégis hogyan lehetnék én a kapaszkodója, amikor nekem még a négy láb is kevés ahhoz, hogy megingathatatlanul álljak önmagam és mások előtt? De mégis, mivé lenne a világ, ha nem fogadnánk el egymást úgy, ahogyan vagyunk? Én elfogadom őt a maga bánatfelhőjével a sarkában, és a megannyi gyengeségével, amiről egyelőre nem tudok valójában semmit, de biztos vagyok benne, hogy léteznek. Mindannyiunknak léteznek. - Megértelek, igazán. De ez nem változtat azon, hogy van egy határ, amin nem léphetsz át. Legyen hát ez akkor egy lecke. A választásé. A hangom végső soron monotonná tompul, hiszen ő maga kérte, hogy hagyjuk annyiban a témát, ettől függetlenül milyen Alapító lennék, ha nem az enyém lenne az utolsó szó? Már az állát tartom. A farkasa kényelmetlen ellenkezése az elmémbe hasít, beférkőzik a lelkemhez, saját ametiszt fényű bestiám bundájába túr és arra sarkallja, hogy felkeljen konok lustaságából, s nyugalomra intse a gyermekét. Mert hiszen neki nem eshet bántódása, nem lennék képes megölni a véremet vagy indok nélkül mancsot emelni rá. Amit Keeluttal tettem, már az is marcangol belülről, csontig rágja a húsomat, és a felemás tekintethez kapcsolódva saját vonásaimra a felismerés és a tehetetlen vergődés ráncai ülnek ki. Vele nem... Eleresztem. A megszólalása keserű savat loccsant a torkomba. Mindenki ezt kérdezi. Mindenki Őt keresi, az Álmodót. Hol van? Hol lakik? Hová költözött? És miért lett olyan gyenge, hogy képtelen felülkerekedni kifordított önmagán? - Megmondtam, hogy nekem is megvan a magam keresztje, Hattie. - mormolom már-már lemondóan beismerő hangon, melyből érezheti, hogy a torkomből felszakadó szavak szinte véresre karistolják a hangszálaimat - Kilaun már nagyon rég meghalt, és olybá tűnik, lassanként éledezik csupán. Itt született, ezen a helyen, ez alatt a fa alatt... Azért hoztalak ide, hogy segítsen Álmodóként élni, visszaemélkezni a régi önmagamra. Hiszed vagy sem... A találkozásunk mindkettőnknek lecke. Nagyon halvány félmosollyal zárom le az utolsó mondatomat, mert hiszen hogy is gondolhatná magáról bárki, hogy egy Alapító életében olyan fontos szerepet tölthet be néhány óra ismeretség után, hogy az leckének nevezze az önmagára vonatkoztatható vetületet? Pedig így van, a kedvesemnek is színt vallottam: azt remélem Hattie-től és Keeluttól, hogy akaratlanul is segíthetnek nekem újra a jó út köveit taposni. Meg is koronázom hát a beszédet a lehető legőszintébb megnyilvánulással, amit farkas farkasnak adhat. Önmagammal, a fájdalmas keserűséggel és az alig piskáloló reménnyel, ki ha most emberként születne erre a földre, még hetekig inkubátorban kellene óvni még a legkisebb széltől is, hiszen bármelyik pillanatban kihunyhat. Megkönnyebbül, de én nem tudok örülni ennek. A köszönetére csak hosszasan pislantok egy lustát, és azon gondolkozom, hogy miért kell mindig idáig jutnom egy új társalgásban? Miért kell kinyilatkoztatnom ezt a 830 évet ahhoz, hogy megértsenek...? Nem csodálkozom hát azon, hogy az utóbbi 11 évben nem beszéltem senkivel egy szót sem. Önszántamból, legalább is. De nem tespedhetek el túl sokáig az önsanyargatásban, hiszen Hattie ajka az arcomhoz ér, bennem pedig még a levegő is megreked. Automatikusan emelem az egyik karomat, hogy az alkarját érintsem vele, ahogy arcon csókol, és szeretnék valamiben kárt tenni, hiszen Abigailen és Yee-n kívül már nagyon rég nem volt részem ilyen fájdalmasan emberi fogadtatásban. És ők egyébként sem mérvadók, hiszen régről ismernek, szeretnek és pontosan tisztában vannak mindennel. - Tudod, akkor még az eredeti testemben éltem. - kezdek bele a válaszadásba könnyen és gördülékenyen, hiszen ez eltereli némileg a figyelmem. Bár amilyen könnyű nekem, minden bizonnyal annyira nehéz lehet neki engem hallgatni - Azon kevesek egyike volt a sápadt arcúak közül, akik nem akartak bennünket leigázni, akolba hajtani a fejünket, mint holmi tenyészállatoknak. Nem vágyott a javainkra, nem öntözte vérünkkel a földet... Békét kívánt, ismerni akarta a történeteinket. Persze a legtöbb őslakos kétkedve fogadta az érdeklődését, hiszen roppantul szokatlan volt egy fehér embertől ez a viselkedés... - miközben mesélek, akaratlanul is Álmodóként mesélek, s bár nem ringatom őt semmilyen mesterséges illúzióba, mégis visszaköszön Kilaun meséinek sajátos és magával ragadó légköre - De én farkas voltam. Mélyebbre láttam benne, mint azt valaha is el tudta képzelni. S hogy a törzsiek felé bizonyítsam mindezt, közülünk valóvá tettem. Velem együtt Álmodott, egy közös életről, egy olyan világról, amit jobbá tehet az emberi gondolkodás és az együttműködés. Mesék százait, szokások ezreit, a tudásunk jó részét nyelte magába a farkasismeretekkel együtt. Azt hiszem, magamra ismertem benne. És amíg követtem a lábai nyomát, addig nem is csalódtam. A bocsánatkérésére szerényen elmosolyodom. A történetmesélés megnyugtatta viharzó lelkemet, szinte érzem a tábortűzön sütött szarvas illatát, szinte hallom a város nyüzsgését, ahol találkoztunk... Odalépek Hattie-hez, és egész egyszerűen megölelem, magamhoz szorítom, újra felélesztve az összetartozást, a közös vért, elfeledtetve azt az éket, aki a nemzési sorban közöttünk van. - Ha szeretnél még tudni valamit, nyugodtan kérdezz. Igyekszem biztosítani afelől, hogy nem kell szégyelje magát, és tudatosítani benne, hogy egyáltalán nincs terhemre az érdeklődése.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Don't tear me down for all I need Make my heart a better place Give me something I can believe
Finoman simítják lelkemet a szavai, mindannak ellenére, hogy akár marhatnának is, mint a sav. Mégsem teszik, hiszen mögöttük van az a lény, akinek jósága eltöltött engem, s akinek ettől a képétől képtelen vagyok szabadulni. Sőt mi több: nem is akarok. Hagyom hát, hogy övé legyen az utolsó szó, s igyekszem megérteni őt. Megérteni azt, hogy tanítani akar engem, s hálás kívánok lenni a lehetőségért, amit emígyen kapok. Ugyanis a méreg, a harag, a csalódottság mind nehéz érzések számomra, mind olyanok, melyek elrabolják tőlem önmagam. Azt az önmagam, akit hosszú évek alatt építettem fel, s akinek a bőrében kényelmesen, biztonságban érzem magam. Szinte érzem, ahogyan megborzong a bundám a teremtőjéből áradó nyugalom leple alatt. A farkasom halk nyüsszenéssel kushad el bennem, csendesen szédülve bele valamiféle ködbe, mely jólesőn borítja be. Ködbe, mely az otthont jelenti számára, s elűzi félelmeit. S amidőn a farkas megnyugszik bennem, úgy gyenge emberi testem ereiben is alábbhagy lüktetni a vér, lejjebb ereszkedik a pulzusom, s a férfi hirtelen mozdulataitól felmenő vérnyomásomat is normalizálja az eltelő idő. Nem félhetek, tőle nem. Valamiért csúfságnak érezném, kegyetlenségnek, arculcsapásnak, s én semmi ilyesmit nem akarok vele tenni. Sem Killiannel, sem Kilaunnal.. senkivel, aki ő. Ajkaimra tehát vérszegény, de mégis valós mosolyt ültetek megint, ezzel próbálva eltörölni minden nemrég ejtett könnyem nyomát. - Köszönöm, hogy ennek a leckének a részese lehetek! – szólok olyan őszintén, ahogyan csak képes vagyok rá. Ennél tisztábbak és igazabbak nem is lehetnének szavaim, s biztos vagyok benne, hogy ő is érezni fogja lágyságukat, s a mögöttük megbúvó hálás szeretetet. Lehet, hogy úgy tűnik számára, könnyen adom a bizalmamat s szeretetemet, de nem bánom, tűnjön így. Ez a helyzet még egy ilyen apró félreértést is megér, megérdemel. Valahol azért is, mert így egy kicsit elhihetem én is magamról, hogy ilyen vagyok. Ilyen tiszta és ilyen naiv. Ennyi önbecsapás néha jár. Megdobban a szívem, amikor nem lök el magától. Boldoggá tesz a tudat, hogy hagyta nekem azt, hogy megcsókoljam az arcát. Szinte érzem, ahogyan duplájára gyarapszik bennem az a láthatatlan szál, mely eddig is Kilaunhoz kötött. Úgy vélem, hogy ez a szál elszakíthatatlanná erősödik, s már biztossá kezdek válni abban, hogy nem tévedtem. Mindennek úgy kellett lennie, ahogyan történt, s olyan messzinek tűnik mindaz, amit az alfámról s a falkámról mondott nekem. Több lettem általa, s a köszönöm már egyszerű szóként nem lett volna elég. Így mindenek felett állón sokat jelent számomra, hogy nem zárkózott el a gesztusom elől. A szavaknak súlya van, eddig is tudtam, de ahogy elkezd mesélni a teremtőmről, úgy egyre biztosabb kezdek lenni benne. Én kérdeztem, hát felszegett fejjel, kemény burok mögé zárt lélekkel hallgatom, s míg a szavakra figyelek, erőmet az is gúzsba köti, hogy küzdjek magammal a könnyek ellen, melyek újra meg kívánnának születni szemeimben. Nem. Elég volt! Ma már többet nem sírhatok. Olyan jó lenne, hogyha érezhetném azt a büszkeséget, amit Kilaun érezhetett, amikor kölykére tekintett. A teremtőmre. De én már nem vagyok képes büszkének lenni rá, nem tudom őt tisztelni, nem tudom szeretni. Mondják, hogy í gyűlölet és a szeretet közeli testvérei egymásnak, s bár lehet benne igazság, én mégsem érzem azt egy pillanatig sem, hogy szeretném őt. Az viszont fájdalmasan hasít belém, hogy szeretném szeretni. Úgy, ahogyan rég. Hiszen valaha ő jelentette nekem a világot, s bármit megtettem volna azért, hogy büszke lehessen rám. Lángok szaga csapja meg orromat, s miközben saját könyvégetésem emléke tolul elmémbe, nem tudatos illúziót teremtek magunk köré. Hogyha nem pattanok le Kilaun pajzsáról, akkor ő is láthatja, ahogyan a hátsókertben egy hevenyészett tábortűzre zuhan egy vaskos fantasy kötet, melynek borítóján utoljára az író nevét teszik magukévá a lángok. Ha Kilaun látja, ha nem, én újra átélem azt a napot, s megborzongok attól, ahogy összevész bennem a gyűlölet az apa szeretetének vágyával. Ölelése ekkor ér, a legjobb pillanatban. Elgyengülve omlok karjaiba, hogy aztán pár pillanattal később, immáron összeszedettebben tekinthessek rá. - Kétszer mentette meg az életemet. Egyszer akkor, amikor gyerekként örökbefogadott, másodszor pedig akkor, amikor nem hagyott elégni, hanem farkassá tett. Nem hiszem, hogy csalódnod kellett volna benne élete során. - igyekszem kívülről szemlélni a helyzetet, felvenni az objektivitás szemüvegét vele kapcsolatban. Hangom mély szomorúságot hordoz, nehezen ejtem ki a szavakat. - Ő viszont bizonyosan csalódott bennem, ahogyan én is csalódtam őbenne. Rég nem találkoztunk már.. Nem mondom, hogy vágyom a találkozásra, mert azt nem lenne igaz. Én a múltunkra vágyom, arra, amikor még nem gyűlöltem őt, de ezt olyan nagyon nehéz lenne elmagyaráznom Kilaunnak. Megrázom hát a fejem. - Úgy érzem, hogy nagyon sok mindent kell most megemésztenem további kérdezősködés nélkül is. De ha az ajánlatod későbbre is áll.. Függőben hagyom a mondatot, bízva egy újabb lehetséges találkozás esélyében, s abban, hogy akkor majd már lesz erőm ahhoz, hogy más dolgokról is megkérdezzem őt. S ebben a be-nem-fejezett kérdésben ott van az a remény is, mely szerint Kilaun nem tűnik el Fairbanksből egyhamar. Kimondatlanul.
Szépen lassan megérik bennem a gondolat, s összeáll a nagy egész. Igaz csak gondolatban, de már teljes mondattá tudom formázni mindazt a benyomást, amiről úgy feltételezem, hogy már az első pillanattól fogva Hattie-hez köt. Félretéve az elmúlt pillanatok heves és feszesen szigorú élő kirohanásait, önmagában véve, lecsupaszítva, a maga nyersségében olyan kincsre leltem a nőstényben, amit bár tudatosan soha nem kerestem, mégis boldogsággal tölt el, hogy rátaláltam. Egy olyan farkast, egy olyan utódot, aki tiszta szívvel képes hinni. Aki minden büszkeségét és emberi mivoltát képes levetkőzni magáról és mélyről jövő, már-már intim tisztelettel képes hozzám fordulni. Nem valamiféle nárcisztikus öröm ez, meg mernék esküdni rá itt és most, hogy bármelyik Alapító állhatna a helyemben, Hattie hozzáállása akkor sem változna semmit. Ritka már az olyan farkas - főleg a fiatalok közt -, aki képes erre. És ha másért nem is, ezért mindenképpen élnie kell, fel kell nőnie és ezt a tudást, ezt a vérmérsékletet tovább kell örökítse a fiatalabbak elméjébe is. Vagy harapással vagy Mesékkel, de az én elképzeléseimben ennek mindenképpen így kell történnie. - Ezért élek. Hazudom némiképp a köszönetére. Illetve csak az érzéseim hazudtolom meg vele, hiszen a Szellemek elég világossá tették, hogy igen, nekem ezért kellene élnem, a lelkem azonban mindig is másra vágyott. Talán azzal, hogy saját magamban is próbálom a kimondott szó erejével biztossá tenni ezt a felfogást, kaphatok majd némi kegyelmet az eljövendő önös érdekeim miatt. A saját mesém képei sokkalta jobban lefoglalnak annál, minthogy érzékeljem a Hattie által gerjesztett Illúziót, mindazonáltal észre veszem, hogy az arca némiképp megváltozik, hogy távol jár, nincs teljesen itt és ez nem is baj. Én vagyok az élő példája annak, miként lehet egyszerre több helyen létezni a térben és az időben. Úgy vélem, hogy a merengés, amibe magát öltöztette, ebben a pillanatban csakis rá tartozik, így hát nem tolakodom be még csak megkésve sem, holott pontosan tisztában vagyok azzal, hogy szívesen látna a saját világában. De azok alapján, amit eddig tapasztaltam belőle, itt nekem kell megszabnom a határokat, nekem kell megálljt vagy nemet parancsolni, és ezt most a rá való tekintettel teszem. Az ölelés, amivel megajándékozom, önmaga egyszerűségében szép és csodálatos. Amilyen szívesen fogadja, én olyan szívesen adom, s közben mélyen beszívom az illatát, az aromáját, a bánatfellegének lenyomatait, az energiáimmal óvón körbelengem magunkat, hogy egy pillanatra még magamat is meggyőzzem arról, hogy ez a pillanat örök, és soha, semmi sem hatolhat át a védelmem harmóniáján. Békét érzek, és úgy adom meg magam neki, mint a túlerőben lévő seregnek szokás. - Hogy tudod hát gyűlölni...? - a kérdésem már-már költőivé minősül, hiszen ezt már megbeszéltük korábban, én azonban továbbra sem tudom teljességgel megérteni - Egy szülő sosem tud igazán csalódni a gyermekében. Mind hozunk nehéz és rossz döntéseket, Hattie. Ezért vagyunk csak félig farkasok. Ha teljességgel az állati énünk irányítana bennünket, nem léteznének rossz döntések. Pusztán ösztönök, amik mindig sikerre visznek bennünket, mert nem hagynak teret a kétségnek, és nem tesznek fel zavaró kérdéseket sem, melyek bizonytalanságba taszítanak. Lassan eresztem el, úgy, hogy az ölelés fantom-érzése még sokáig ott időzhessen a tagjainkon, majd beletörődő bólintással nyugtázom szavait. - Hogyne. Ha mennél, egy darabon elkísérhetlek. - ajánlom fel, s közben derékból érkezésünk iránya felé fordulok - A korábban tárgyalt okokból kifolyólag nem volna szerencsés, ha túl közel mennék a területhatárhoz. Teszem hozzá finoman, s ár talán arra is kérhetném, hogy időzzön valami semleges helyen, így gondoskodva az illatom elkopásáról, ezt mégsem teszem meg. Eleget kínoztam mára.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
A kérdése váratlanul kellene érjen, de tulajdonképpen nincsen így. Milliószor feltettem már magamnak ezt én is az évek alatt, s nem született rá konkrét válaszom. Most is csak tűnődve állok, szedegetve gondolatmorzsáimat, s próbálom kitalálni, hogy hogyan értethetném meg vele mindazt, amit érzek. Kezdjem vajon ott, hogy szerelmes voltam belé, amikor még nem tudtam, hogy emberi alakjában ő volt az a férfi, aki felnevelt? Folytassam azzal, hogy mérges voltam, amiért nem mentette meg a nevelőanyámat a tűz martalékából? Emlegessem a könyvet, amelyet az életemről írt, s amelyben igen gusztustalanul ecsetelte egyes olyan részleteit a múltamnak, amelyről nem is kellene tudnia? Nem adnák át eléggé a dolgot, de mégis, úgy érzem, hogy a könyvről azért majd beszélnem kell. Elvégre nem az én kölyköm teregette ki a szennyest farkasokról, s mindenről, ami a létünkkel kapcsolatos. - Van az a pont, amikor már annyi ideje foglalja el szívedet a gyűlölet, hogy képtelen vagy kiűzni onnan. – vonok vállat végül beletörődötten. Ez ugyan nem válasz a kérdésre, s nem is magyaráz meg semmit, de a legnagyobb igazság, amit egyáltalán a témával kapcsolatosan mondani tudok. S ha már így belejöttem a teremtőmmel kapcsolatos finomságokba, hát itt látom az idejét annak, hogy megemlítsem azt az irományt. Bizonyos aspektusokból szemlélve – főleg most, hogy megismertem kicsit Kilaunt – lenyűgöz ez a pofátlan merészség. Így hangom, miközben beszélek, talán nem is annyira gyűlöletről, mintsem cseppnyi büszkeségről árulkodik. Ezt ugyan én nem veszem észre, de Kilaunnak feltűnhet talán. - Ha szeretsz olvasni, javaslok egy ponyvaregényt. T. C. Hammer: Egy csalfa élet margójára. Ő írta. Rólam, magáról, a farkasokról. Nagyon tanulságos.. – azért a végére becsúszik némi keserűség is ebbe az én nagy büszkeségrohamomba. Elvégre az én szennyesemet teregette ki, megjegyzéseket tett az életvezetésemre, az egyetlen barátomra, a férjemre, aki ember. Nem is hagy nyugodni az utolsó pár mondat azóta sem.. - Boldoggá tenne, ha elkísérnél. Fort Wainwrightban lakom. – mosolygok rá. Igazán nem azért emlegetem a helyet, mert az irányt akarom közölni, inkább amolyan jelzésként, hogy tényleg nem kell elkísérnie végig, úgysem tehetné. A bázis zárt, nem jöhet be akárki, s a napnak ezen szakaszában még szigorúbb az ellenőrzés. Mondjuk, nem tudom, hogy tudja-e. Elvégre nem kell mindenkinek járatosnak lennie katonaügyekben. - Megértem. – jegyzem csak meg ilyen kurtán, nem kívánva beszélni a korábban tárgyalt okokról. Még mindig rosszul érint, s biztos vagyok abban, hogy ezt ő is tudja. Felesleges hát rágni ezt a csontot, ami történt, megtörtént. Nekem kell megküzdeni a helyzettel, s valahogy majd megoldom. Hazudni nem fogok – felesleges lenne, elvégre egy farkas azonnal tudná, hogy ezt teszem, s különben sem vagyok az a hazug fajta – de amit nem emlegetek, az nem fáj senkinek. Ha viszont beletörik ebbe a bicskám.. hát így jártam, azt hiszem. Az úton, ameddig elkísér, szívesen beszélgetek vele, ha kérdése van a teremtőmmel kapcsolatban, készséggel válaszolok neki. Én nem kérdezek, inkább csak emésztgetem a dolgokat, s mielőtt elválnánk egymástól, még megölelem. Remélem, hogy nem húzódik el még akkor sem, amikor az ölelésből feljebb nyújtózva egy röpke csókot kívánok nyomi az arcára. Amolyan gyermekit, szeretetteljeset. Túlzásba nem esem, de egy „szia” nem lett volna elég elköszönés gyanánt. Minden történtek után egyáltalán nem..
Elgondolkodtatnak a szavai. Én soha nem éreztem igazi gyűlöletet élő személyek iránt. Képtelen vagyok erre, még a Testvéreim közül legjobban félt személyt sem tudom igazán gyűlölni. Magamat sem, holott gyakran emészt a gondolat. Az életet sem gyűlölöm igazán, bármennyire is szeretném néha elvetni magamtól. A Szellemekre pedig pusztán úgy haragszom, mint egy dacos kisgyerek a szüleire. Átkozom őket, megvetem őket, mégis ott lappang az a feltétlen kiszolgáltatottság, kapaszkodom a bokájukba, nekik könyörgök, és arra nem lennék képes tisztelet nélkül. - Biztos lehetsz benne, hogy el fogom olvasni. Adom tudtára, és nem csak azét, hogy életének minden szennyesét megismerhessem. Valami furcsa büszkeséggel tölt el, hogy valaki, akit én tettem farkassá, még ennyi év után is álmodik. Papírra veti őket és úgy szórja szét a világban, hogy jobbá tegye. Még akkor is, ha csak néhány percre, órára, míg a szerencsés olvasók a kezükben tartják. Mivel fogalmam sincs róla, hogy merre van az a bizonyos Fort Wainwright, így muszáj vagyok teljességgel rábízni magam, és követni őt, hagyni, hogy ő vezesse a lépteinket. Bár az eddigi tudomásom szerint ilyen nevű helyre nem húzódott falka, ezért talán meg kellene lepjen, hogy nem a társai közelében él, ennek mégsem adok hangot. Nagyon sokat változott a világ az én időm óta, és változtak vele a farkasok is. Én elképzelhetetlennek tartottam volna a külön élést, már ameddig falkáról tudtunk beszélni. Utána már... Teljességgel mindegy volt.
A búcsúkor kapott ölelést a lehető legőszintébb fogadtatásban részesítem, és én sem vagyok rest adakozni. Szeretem, megnyugtat ez a kapocs, ami köztünk van, ami a lényéből árad és úgy talál utat hozzám, mintha mindig is ismerte volna. Ha van a világon csoda, akkor ez egészen biztosan az. Az ilyen apróságok tartják még bennem a hitet, hogy lehet értelme annak, hogy a világ nem taszított még ki magából. És ezért hálás vagyok Hattie-nek is, és... Az életnek. Nem mondom ki nyíltan, de búcsún mosolyából biztosra veheti, hogy még keresztezik egymást az útjaink, ám remélem, hogy akkor már én is gazdagabb leszek némi tudással, egy könyvel, egy újabb mesés álommal, amit a Fiam könyvéből olvashatok ki.
Az ujjaim megfeszültek az idegen, miközben lassan akadásig húztam. A nyílvessző szemmel egy magasságban volt, egyenesen a célra nézve. Rutin célpont, rutin feladat... szinte már csak ujjgyakorlat. Picit igazítottam a hegyen, kivártam... majd nagyjából egy percnyi célzás után engedtem el az ideget. A nyílvessző kirepült és... pontosan a céltábla közepébe. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, ahogyan vállamra kanyarítottam az íjat és odasétáltam a táblához. A szivacsból készült felületből öt nyílvessző állt ki... ebből négy a közepéből, egy kicsivel arrébb. Elhúztam a számat... vacak kör volt. Elkezdtem kihúzni a nyilakat. Talán egy órája voltam idekint, magamban, én, a céltábla, az íj, a nyilak, na meg a természet... meg ez a terület, ahova amúgy is szívesen jöttem ki, régóta volt... törzshely. Úgy éreztem, az elmúlt napok után szükségem lesz arra, hogy kijöjjek kicsit az erdőbe, magam legyek és kiszellőztessem a fejem. Nem, semmi bajom nem volt a többiekkel Fairbanks-ben, csak... néha kellett a magány. Talán ennyi maradt meg az akkori énemből, amikor kóbor farkasként jártam a planétát. Pár óra magány, kint, még Fairbanks területén, ha meg kellek, a telefonon el lehet érni. Kihúztam mind az öt nyílvesszőt, majd elindultam vissza a lőhelyemre... mind az ötöt a közepébe akartam lőni, mielőtt hátrébb állok... s akkor. ~Szia Kate.~ Megálltam és benéztem a fák közé. S valóban, nem csaltak meg az érzékeim, ott álldogált a kisunokám. A magam részéről örültem a viszontlátásnak, deee volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel kisebbségben vagyok... de ha már itt volt. ~Mi járatban?~
Nem mondhatnám, hogy a mai napomat úgy terveztem, ahogyan végül alakult. A szokásos edzésemből tartottam visszafelé a házunk irányába, amikor hirtelen irányt váltottam. Igazából magam sem tudnám megmondani, hogy mi volt az oka, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a nagyon közeli jövőben erre bizony rá fogok jönni. Már a gondolat sem tetszett, mert amikor a megérzéseimre hallgattam, többnyire valami olyan történt, aminek egyáltalán nem örültem. Igen, néhány perccel később már meg is ütötte a fülemet a levegőt áthasító nyílvessző semmivel sem összetéveszthető hangja. Egy pillanatra megtorpantam, a füleimet hegyezve bámultam be a fák közé. Ki az isten van kint ilyenkor, ráadásul olyan helyen, ahol nem kellene? Ez a kérdés még akkor is ott visszhangzott a fejemben, amikor megszaporáztam egy kicsit a lépteimet, és a fák árnyékában megállva felfedeztem a tőlem nem is olyan messze gyakoroló Nicholast. A homlokom egyből ráncba szaladt, a szemöldököm majdnem a hajam vonaláig. Most már az energiákat is éreztem, amik ide vonzottak nagy valószínűség szerint, de azt nagyon jól érezte, hogy egyáltalán nem örültem ennek a találkozásnak. Mivel biztosra vettem, hogy már felfedezte a jelenlétemet, így nem csináltam gyorsan hátraarcot, hogy gyáva módon elmeneküljek a találkozás elől. Amúgy sem volt egymáshoz szerencsénk, amióta összefutottunk a múltkor az egyetemen, úgyhogy talán most az egyszer még ki fogom bírni valahogy, igaz? A büszkeségem már amúgy sem engedte volna, hogy ilyenkor lépjek olajra, pedig nagyon csábítónak találtam a gondolatot. Semmi kedvem nem volt így kifulladva bájcsevegni vele az időjárásról, vagy valami más remek témáról. - Ezt én is kérdezhetném! – feleltem egy kicsit talán ellenségesebben, mint terveztem. Köszönést pedig tökéletesen mellékesnek találtam a jelenlegi helyzetben. – Itt nem lenne szabad gyakorolnod – közöltem mintegy mellékesen, hiszen a vadőrségi felhívás erre a területre is vonatkozott. Bárhol előfordulhattak vadászok, aztán a végén még lelövik, mielőtt nekem esélyem nyílna ilyesmit művelni vele. Elég csalódott lettem volna, ha lepuffantják és az illető nem én vagyok. Tudom, a szeretet azért a mi kis családunkban is ott munkálkodik, csak éppen mi másképp mutatjuk ki. Végül fogtam magam, és kiléptem az árnyékos részből, jobban látható helyre. A kezemben tartott súlyos táskát hanyagul lelöktem a földre, de nem kezdtem el szaladni felé, mint egy rég nem látott nagyszülőhöz, hogy a nyakába vessem magam. Helyette távolságtartóan összefontam a két karomat, magam előtt, lábaimat határozottan vetettem meg és úgy pislogtam rá, várva a válaszára. Ha kell, én bizony fülön ragadom és el fogom vonszolni Willhez, hátha ő elér nála valamit a figyelmeztetéssel. Valami azt súgta, hogy kizárt, de azért megnéztem volna a jelenetet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Vannak dolgok, amiket elkerülték a figyelmemet... ugyanakkor egyeseknek pedig közel lehetetlen a részemről rejtve maradni. Több, mint háromszáz éve mélyedtem atyám fogai a nyakamba, azóta pedig, ha nem is Chulyin gyermekeinek áldását hordoztam, de az érzékszerveim jelentősen kiélesedtek. Már nagyon kevés dolog volt, amit nem vettem észre egy bizonyos körön belül... főleg nem egy ilyen területen, ha emberekről van bármely más normális életformáról van szó. Már az általuk kibocsátott szag is megkülönböztette őket a környéktől. Az oda nem illő illatok kavalkádja, az érzelmek, melyek nem lehetnek állatéi... gyakorlatilag ordít róluk még azelőtt, hogy látótávolságba érnének. Így vettem észre már egy ideje Kate-t is, de addig nem láttam értelmét megszólítani, amíg nem ért olyan közelségbe, hogy felhívjam magamra a figyelmét... aztán a nyavalya meg ő tudja, miért is jött erre. Persze választ nem kapok rá, mit is vártam, a viszont kérdezésére pedig csak felvontam a szemöldököm. Végül is csak egy átokverte így van a kezemben, amivel céltáblára lövök, mégis mi járatban lehetnék? Famegjelölést végzek, igen, persze. Naja, azt hiszem elmondható, hogy jelenleg nem igen talált jó kedvemben idekint. Legalább is annyira biztos nem, mint amikor legutóbb találkoztunk. Valahogy az elmúlt napok, hetek után nekem mindenhez volt kedvem, de a jópofizáshoz kevésbé. Azok után, ami Sarah-val történt, meg a többiekkel... Aimée-val... na meg velem is, még ha annyira nem jártam rosszúl... nem, ez most nem a jókedv időszaka volt. - Miért is? - kérdezek vissza. A hangom nyugodt volt, de a tekintetem árulkdohatott róla, hogy remélem jó indokkal vágja ezt a fejemhez. Közben az egyik nyílvesszőt vettem a kezembe, melynek kissé meglazult a hátsó tartófoglalatja. Azt hiszem a ragasztó elkezdte elengedni, szóval jobban rászorítottam, miközben vártam a választ. Egyetlen egyszer se kaptam rá utalást, hogy nem szabadna idekint lennem... főleg úgy, hogy eléggé előrelátó voltam bizonyos dolgokkal kapcsolatban, mióta Fairbanks-be költöztem.
Hiába voltam elutasító és távolságtartó a legtöbb esetben, valamint az érzelmeket is sokszor igyekeztem mellőzni az életemből, azért az általában feltűnt, ha valakinek volt valami baja. Márpedig Nicho huzamosabb ideig is az életem részét képezte még annak idején, ennél fogva nagyon jól tudtam, hogy mikor mire lehet következtetni a viselkedéséből. Alig fél perc leforgása alatt tehát sikerült leszűrnöm, hogy valami nem stimmelt nála. Kedvem lett volna ugyan rákérdezni, hogy mi történt, de az talán egyet jelentett volna azzal, hogy törődöm vele, márpedig nem akartam, hogy ilyen következtetéseket vonjon le. Még akkor sem, ha valamilyen szinten tényleg törődtem vele időnként. Már azt is annak vettem, hogy nem öltem még meg, és másnak sem hagytam volna, ha úgy alakul. - Talán azért, mert az újságban is benne volt, hogy elkezdődött a vadászidény, és nem célszerű az erdőben lófrálni csak úgy – horkantam fel rosszallóan, kritikusan méregetve a mozdulatait. Láttam, ahogyan megfeszült a keze a szorítás nyomán, de már csak azért sem szóltam bele, hiába lett volna sok kedvem hozzá. Sajnos hajlamos voltam kötekedni vele, mert valahogy a puszta jelenlétével is kihozta belőlem a legrosszabbat. Máig nem értem, hogy miként lehetséges ez, de attól még igaz volt ránk, talán már kezdettől fogva. Azt hiszem, hogy a rossz kezdés a felelős érte, meg mondjuk az az aprócska tény, hogy megölte az apámat és ezzel megváltoztatta az egész életemet. Amúgy semmi gáz, minden oké! - Máskor be nem áll a szád… - fűztem végül hozzá, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Túl erős volt a kísértés, és valamivel még muszáj volt belekötnöm, mert ennyiben nem hagyhattam. Ha csak úgy rászólok, akkor úgysem fog innen elmenni, elráncigálni meg most nem volt kedvem. Ma már letudtam a napi edzésemet, bár a gyakorlásból nyilván még senkinek nem származott hátránya, de valahogy nem volt hangulatom hozzá. Kivéve, ha pontosan arra lesz szüksége, hogy levezesse ezt az akármit, ami most rájött. Akkor nyilván nem fogok a tettlegességtől eltántorodni, mert az nem lenne rám jellemző. Őt meg aztán bármikor szívesen fenéken billenteném, talán még az én hangulatom is jobb lenne tőle. Így belegondolva már nem is volt olyan rossz ötlet, így léptem még néhányat felé, a céltábláját nézegetve így a távolból. Vártam én viszonylag türelmesen arra, hogy reagáljon nekem valamit, addig ugyanis úgysem fogok innen elmenni, amíg ő is itt marad. Tényleg ideges lett volna Will, ha itt találja, ezt egészen biztosra vettem. Talán még jól is szórakoznék rajta, ha végignézhetném a jelenetet, de ugyebár nem a Protektor volt itt, hanem én. Személyesen, életnagyságban.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Szóval így állnak a dolgok. Talán ha tudatlanabb lennék, megkérdezném, neki meg ahhoz mégis mi köze van, hogy mikor ki miért járkál az erdőben. Ám úgy, hogy tudomásom szerint a protektor történetesen a vadőrségnél dolgozik, részben megválaszolja a kérdést. Kíváncsi lennék, hány őrző járhatja még így az erdőket… már ha járja, könnyen lehet, hogy csak Kate hóbortja volt ezen a napon kijönni ide. Miért ne? A mi családunknál sosem lehet tudni, hogy kit mikor milyen hangulatban találunk. Erre élő példa voltam én is a jelenlegi helyzetemben, ami eléggé feltűnő is lehet, ha már Kate is szóvá teszi. Aham… be nem áll a szám. Most erre mit mondjak? A kalandos életű emberek, akik nem savanyodnak bele egy-egy pozícióba vagy helybe, már csak ilyenek. Viszont most ezt a dolgot annyiban nem hagyhattam. Amennyiben csak egy egyszerű vadőr lett volna, akkor valószínűleg lerendezem egy jól irányított illúzióval, ami miatt hirtelen teljesen más felé támad kedve menni, nekem meg nyugtot hagynak, akárcsak a vadászok. Na igen, csak hogy Kate-ről volt szó, aki történetesen nem csak az unokám, de őrző is… ha pedig volt valami, az egyetlen dolog, amiért atyám büszke lehetne rám, az az volt, hogy megfogadtam a velük való tanácsát. Sosem kerestem a bajt velük. S bár most jöhetnék jópár dologgal, hogy megpróbáljam agyonbeszélni a témát, de nem voltam olyan kedvemben. Inkább menjünk biztosra és rendezzük ezt értelmes emberek módjára, ahhoz még volt hangulatom... még ha történetesen vissza is nyeltem egy meglehetősen ingerült választ. Kate felé fordultam és megindultam az irányába. Talán amilyen fizimiskám lehetett, még fenyegetőnek is nevezhettük. Főleg úgy, hogy amikor megálltam előtte még feléje is tornyosultam a nem pont kis termetemnek köszönhetően. Oké, ő se volt egy szobacirkáló, de nagyobb darab voltam jócskán. Egy darabig csak néztem a szemébe, de aztán előhúztam a zsebemből egy irattartóimat és keresgélni kezdtem benne. Végül kihúztam az egyik kártyát és odamutattam neki. Érvényes vadászati engedély volt, saját névre kiállatva. - Megfordult a fejemben, hogy lövök valamit nosztalgiából. Ha gondolod, velem tarthatsz majd – ajánlom fel neki, viszonylag nyugodt hangnemben, de a szemem árulkodik, belül egyáltalán nem vagyok az továbbra sem. Mondjuk az is egy jó kérdés, hogy minek egy farkasnak vadászati engedély, amikor gyakorlatilag akkor megyek ki az erdőbe, amikor csak akarok, ráadásul a falka is minden holdtöltekor megtizedeli az állományt. Ja, csak történetesen olykor eléggé nosztalgikus hangulatban tudtam lenni, hogy ne csak farkasként, hanem emberként, de kimenjek vadászni… és talán mindenkinek jobb, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy okvetlenkedő erdészek vagy vadászok tetemeit rejtem el időközben. Meg ha úgy nézzük, én régen vadász voltam, szóval jobbnak láttam túlesni ezen a hivatali procedúrán. A helyzet kötött élet „szépségei”. - Inkább mesélj te. Sikerült eltakarítani a mocskot így Alignak ámokfutása után? – veszem át a kérdező szerepét, miután eltávolodtam tőle, mert azt egyikünk se szerette, ha valaki túlságosan benne van az intimszférájában. Hiába, jelenleg ez a „kedvenc” téma. Az egy dolog, hogy már lezajlott, de sajnos a takarítás mindig hosszabb folyamat… miközben az a rohadék odaát mereszti a seggét a szellemvilágban, mint az elkövető… miközben az „eszközeinek” a való életben kellett feldolgoznia a történteket. Szép kis ősatya, mondhatom.
Még mindig gyanúsnak találtam, hogy ennyire hallgatag volt, de legalább annyira makacs és konok tudtam lenni, mint ő. Úgy voltam vele, hogy ha nem akar róla beszélni, akkor én bizony nem fogok rákérdezni. Még a végén azt hinné, hogy érdekel, hogy mi van vele, pedig ez nem volt igaz. Vagy legalábbis győzködtem magamat arról, hogy magasról teszek a problémáira, mert nekem is megvoltak a sajátjaim. Attól függetlenül azonban még aggasztott egy egészen kicsit, valahol nagyon mélyen, hogy mi válthatta ezt ki belőle. Általában amikor összefutottunk, akkor nem volt rá jellemző ez a viselkedés. Nekem is szokásom volt másokon levezetni a rossz kedvemet, de azt már korántsem tűrtem olyan jól, ha ugyanezt próbálták meg, csak éppen az én fordított esetben. Az már nem volt olyan jó buli! Amikor megindult felém, eszem ágában sem volt elhátrálni előtte. Sőt, csak még inkább kihúztam magam, úgy néztem rá keményen, határozottan. Kevés volt ő ahhoz, hogy ennyivel megfélemlítsen, ahhoz én már túl sokat láttam azóta, hogy utoljára találkoztunk. Mármint úgy értve, hogy amikor huzamosabb időt töltöttünk együtt, és nem az egyetemi találkára gondoltam. Készen álltam arra, hogy majd nekem esik és erőszakra erőszakkal kell majd válaszolnom, ám végül csupán egy kártyát adott nekem. Elég volt rá egyetlen pillantást vetnem ahhoz, hogy tudjam, hogy mi az. Vissza is adtam neki. - Szükségtelen volt megmutatnod, és ezt te is nagyon jól tudod. Csak az orrom alá akartad dörgölni, hogy ilyened is van. Ettől függetlenül nem látok nálad puskát… - fűztem hozzá összeszűkült szemekkel, le sem véve róla kutató pillantásomat. Még mindig össze volt fogva a két karom a melleim előtt, mert így még keményebbnek éreztem magam. Néha nekem is szükségem volt ilyen apróságokra, bár tökéletesen tisztában voltam a képességeimmel, a tudásommal, és a kettőnk között lévő erőviszonyokkal. Méltó ellenfele lettem volna bőven. - Nem szívesen vadászom állatokra, kivéve, ha azok képesek emberbőrt ölteni. Az ilyenek mindig nagyon veszélyesek – közöltem szárazon. Ó, igen, a farkasok és az ő megtévesztő megjelenésük. Ha az ember nem volt őrző, akkor nem tudhatta, hogy miféle bestiával hozta össze a sors bizonyos élethelyzetekben. Szerencsétleneket nagyon tudtam szánni a tudatlanságuk miatt, máskor pedig legalább annyira irigyeltem is őket, mert velünk ellentétben nyugodtan aludhattak éjszakánként az ágyukban és még csak halványlila gőzük sem volt arról, hogy mások mennyit tesznek értük úgy, hogy nem is ismerik őket. Nem mondhatnám, hogy az önfeláldozásomról és a nagylelkűségemről voltam híres, de jobban belegondolva elég gyakran tettem valamit másokért úgy, hogy nem vártam érte viszonzást. Pusztán a kötelességtudat maradt, semmi több. - Mondhatni, bár a takarítás nem az én feladatom volt – vontam nemes egyszerűséggel vállat. – Maradjunk annyiban, hogy szívesebben takarítanám el őt, ha nem lenne a szellemvilágban most is. Az a rohadék, ha egyszer a kezeim közé kerülne… - némi indulatot hallhatott a hangomból kicsendülni, bár ez nálam nem volt olyan különleges dolog. – Tudod jól, hogy mennyire utálom, ha valaki más babrál a fejemmel. Azt meg most már tudom, hogy egyenesen gyűlölöm, ha kölcsönveszik a testemet – fújtam egyet morcosan, már-már sértetten. Nem hittem, hogy tudná, hogy én miként éltem meg azt az éjszakát, de így most már lehetett róla némi fogalma. – Te nem voltál benne érintett, jól tudom? – kérdeztem tőle, noha tudtam a választ.
Kezdőlap
//
