Szerintem ha akartam volna se hozom ezt így össze. A hasonló esetekhez mindig kell egy jó nagy adag randomság és kiszámíthatatlanság, hogy összejöjjenek. Miért mondom ezt? Ugyan, most tényleg, mennyi az esélye annak, hogy valami ismerősnek a kertjében kötök ki ennyi sötétben való bolyongást követően? Szerintem még egy szerencsejáték függő se mert volna rá fogadni. Nekem mégis összejött, szóval szembesülhettem a következményekkel. Szóval ott voltam, hogy beestem csilingelő hangok közepette a bokorba. Morogtam is egy sort, hogy hogyan lehetek ennyire balfék. Utoljára akkor estem véletlenül bele egy bokorba, amikor egy farkas megragadott és arrébb hajított, de az meg szakmai ártalom. Most már tényleg vagy öregszem, vagy egyre bénábba vagyok... vagy mindkettő... vagy csak pusztán szerencsétlen. Na mindegy, ideje kimászni ebből a valamiből, mert sosem jutok hozzá segítséghez. Már így is túl sokat fetrengtem itt a természet lágy ölén. Már éppen azon voltam, hogy elhátráljak tőle, amikor megkondult a vészharang a fejemben. A hatodik érzék jelzett nekem, olyan erősen indukálva belém a veszélyérzetet, hogy majdhogynem csillagokat láttam. Hátulról érkezett... csak nem megint az a bolhás dög?! Amennyire csak tudtam ebben a helyzetben, megfordultam és még pont láttam, ahogyan valami előttem terem és... valamivel súlyt felém. Ismerős volt a kiáltó hangja, de ilyen tónusban még nem hallottam, így nem ismertem meg. Reflexből kaptam magam elé a karjaimat és pechem volt. Az ütés pont azt a karomat érte, amit éppenhogy meg tudtam forrasztani a mágiával. Újra eltört, én pedig fájdalmasan kiáltottam fel. Állat nem ad ki ilyen hangot, mint én. Na de ha csak ennyi lett volna... alig pár másodpercre rá valami égető szagú fröccsent rám, amitől úgy éreztem, menten kifolyik a szemem a helyéről.
- A - na itt mondtam egy olyan szót, amivel egy bizonyos női munkára utaltam - életbe már!
Hát ez a nap már mindenáron ki akar cseszni velem?! Megpróbáltam összeszedni magam és ha érkezik még egy ütés, akkor a még használható kezemmel elkapni az ütőt. Nem tudom, mennyi esélyem van így rá, főleg, hogy alig látok, de talán szerencsém lesz... még ha mostanában nem is arról voltam híres.

Nofene. Több ilyen szerencsére menő, vaktában elkövetett akciót kellene végrehajtanom. Lehetséges, bár szerintem ha ezt megpróbálnám megint, nem jönne össze. Pedig csak előre nyúltam, de a jelek szerint ennyit ér az, hogyha aktiválva van a hatodik érzék és sejthető, hogy merről fog érkezni a támadás. Egy szó mint száz, sikerült elkapni a felém érkező "fegyvert". Az érintésre nem igen tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi az. Biztosan nem valami random tárgy, ahhoz túlságosan sima volt, biztosan kezelt, munkált. Mindenesetre az anya kemény, mert nem okozott deformálódást az érintésem rajta. Azért félreértés ne essék, ha valami puhább fém lenne, akkor a tenyerem, mely felé vágódott, biztosan hagy rajta nyomot. Elvégre, erősen érkezett és én se finoman nyúltam érte... és azért nekem a tetoválásomnak köszönhetően nem kicsiny fizikai erőm volt. Egy olyan pillekönnyű személyt, mint amilyen a támadóm volt, nem okozott volna felemelni és cipelni jópár méteren keresztül. Persze nem úgy, hogy tiszta seb az arcom, a bordáim be akarnak törni az egyik lábam rakoncátlankodik, egy karom pedig úgy el van törve, ahogyan az nem szégyen. Így már kissé macerás lenne. Mindenesetre a nem pont rám valló szavak a jelek szerint elérték a hatásukat, ahogyan dühös hangokat hoz felém az éter. Remek, remélhetőleg innentől megúszom újabb törés, repedés meg a társai nélkül, mert mocskosul nincs kedvem többet regenerálódni és bezárva lenni gyengélkedőre, mint amúgy.
- Nem, arról biztosíthatom, hogy nem... kukkolni vagyok itt. Örülök, hogy... élek egyáltalán.
A hangom fájdalommal teli, el is halt egy pillanatra. Mint ha kiszaladt volna a levegő a tüdőmből... hát mondjuk rohadtul nem nehéz úgy, hogy az egész légutam ezzel az orrfacsaró valamivel van tele. Közben igyekeztem kimászni a bokorból, de ez nem volt olyan egyszerű. A kimerültségnek és a fájdalomnak köszönhetően már-már nyugdíjas tempó volt az, amire legalább a fejemet ki tudtam dugni a bokorból. Ali láttam valamit, de a hang... most már be tudtam azonosítani, hogy kié lehet.
- Miss Santiago, ön az? - kérdeztem, hangomban némi meglepettséggel, de ugyanannyi kételkedéssel is.
Mi a francot keresek én pont az ő kertjében... szerintem erre a kérdésre én is szívesen választ kérnék, mert fogalmam sincs róla.

Amikor meghallom a hangját, amely ezúttal már mentes attól a gyilkos indulattól, mellyel eddig meg volt telve, már sejtem, hogy jól emlékeztem. Főleg, amikor ő is eszmél, hogy nem valami ismeretlen szatír keveredett a területére... inkább egy ismerős szatír, már amennyire engem annak lehet nevezni.
- Ah, remek, úgy tűnik a fülem még legalább működik.
Ezek szerint az a fejre mért ütés a farkas részéről nem volt annyira vészes, mint elsőre gondoltam. Áldom annak az eszét, aki kitalálta a pajzs varázslatot. Az arcomra tett megjegyzésre elfintorodok. Hát ez remek, vagy a farkas volt, vagy az egyik esésnél horzsolhattam fel annyira, hogy ennyire szembetűnő legyen.
- Nos igen... kissé szalonképesebb voltam akkor.
Pfff, remek vagy Adam, inkább hasonlítasz egy két lábon járó eleven hullára, mint egy élő emberre, de azért még mindig így beszélsz, nagyon gratulálok neked... de én meg mióta vagyok ennyire skizofrén? Nane, remélem nem szedtem össze valamit az elmúlt hónapokban, mert az úgy gyönyörű lesz innentől.
- A bokorban? Csak jöttem a fény felé és beleestem, mielőtt kikerülhettem volna.
Szerintem a maradék józan eszemet is keverték a fejemből az este folyamán, mert így magamat hallgatva minden voltam, csak meggyőző nem. Bár szerintem egy ilyen félhullától még az is meglepő, hogy tud beszélni. Mondjuk nem tudom, Paloma a szakértő holtestek terén. Én csak gyártom őket... általában, és nem is ez a fő cél.
- Jogosan járt el, nincs harag - nyögöm, ahogyan végre kimászok ebből az ördögkazalból. - Legközelebb majd előbb küldöm a galambot az érkezésem hírével, akkor talán előttem ideér.
Mindenem sajgott, kicsit le is kellett ülnöm a földre, mielőtt akármit csinálok. Na, ha most látna a többi őrző, szerintem visszakérnék a harcos képesítésemet, mert egyáltalán nem voltam most olyan, akire rá lehetne bízni akár egy kiscicát is. Mindenesetre a nő segítségével hamarosan újra talpon voltam és elindultunk a fény felé.
- Rendben, csak előbb hagy üljek valami normális helyre, csupán ennyit kérek.
Érezhette, ahogyan a szükségesnél jobban nem támaszkodom rá. Hiába voltam szarul, fogalmam sincs róla, Paloma mennyire bírja a terhelést, szóval inkább biztosra mentem. Mégiscsak egy nő, udvariasnak kell vele szemben lenni. A szememet eléggé bántotta az odabent tapasztalt világítás, elvégre előtte egy csomó időt töltöttem a sötétségben. Végül megérkeztünk és leülhettem egy széken. Közben már mást is éreztem mást is a spré csípése mellett.
- Elnézést, azt hiszem nagyon rossz időpontban érkeztem - jegyeztem meg a nő meg nem kezdett vacsorájára, melyet ugyan nem láttam, de éreztem az illatát.
Törött kezem félreismerhetetlenül lógott le, jelezve, hogy ez bizony üzemen kívül van. Az ép kezemmel éppen azon voltam, hogy a besűrűsödött könnyeket kiszedjem belőle, elvégre még mindig alig láttam valamit a bors jótékony hatásának köszönhetően.
- Irónikus lett volna azok után, hányszor akartak lelőni.
Közben próbálom összeszedni magam, miközben most már Paloma kérdésére is válaszoltam.
- Amúgy egy ügyet derítettem fel megint és... hát megtámadt egy farkas az erdőben.

Hát ahhoz képest az illata nem rossz.
- Igen, volt már szerencsém hozzá.
Vicces, de anno Skóciában megtanultam az ilyen kajákat is becsülni, amikor nem volt időm csak úgy összeütni valamit, vagy már minden kifőzde zárva volt. Nem pont a legegészségesebb, de hiánypótlónak kiváló. A megjegyzésére viszont erőltetek egy mosolyt az arcomra.
- Ó, mondtak már rám ennél durvábbat is, Miss Santiago.
Őrült, felelőtlen, eszetlen, meggondolatlan, balfék... soroljam még, miket mondtak rám annak idején? A vicces az, hogy amúgy megfontolt ember voltam, tudtam hideg fejjel gondolkozni. Bár az utóbbi évem gyakorlatilag erre annyira rácáfolt, hogy azt már felhozni se merem. Szépen lassan épül le a rólam kialakított kép, volt egy olyan sanda gyanúm.
- Azt hiszem pont a múlt hónapban kaptam oltást ellene.
Persze nem kaptam, mert igazából felesleges is, hiszen a testem immunis a legtöbb betegségre... kivéve, ha olyan súlyos betegségről van szó, mint a rák vagy AIDS. Azzal már a képességeink se képesek semmire. Közben úgy ahogy sikerült kikaparnom a szememből a látást gátló tényezőt, körbenézek. A tekintetem először Palomán akadt meg, aki éppen a telefonjával bajlódott. Ránézve láttam, hogy hoppá, tényleg elég rossz időpontban érkeztem. El is időzött a tekintem a tetszetős, alulöltözött testen, de aztán észbe kaptam és levettem róla a tekintetem, mielőtt túl sokáig rajta maradna. Nem tartottam illedelmesnek így bámulni valakit, közvetlen közelről, még ha szép is a látvány.
- Volt.
Ép kezemmel benyúlok a kabátom alá és előhúzom a telefonomat, legalább is ami megmaradt belőle és kirakom az asztalra. Látszik, hogy ezt már nem fogják használni. Mondjuk annyira nem is bánom, hogy nem tudta elérni őket.
- Ha adok egy telefonszámot és visszajön a térerő, megtenné, hogy inkább azt hívja fel? Van itt egy orvos barátom a városban, aki általában össze szokott varrni.
Semmi bajom nem volt a mezei orvosokkal, de Abie-ben sokkal jobban megbíztam és a jelenlegi állapotomat nézve sokkal hamarabb is talpra tudna állítani a mágiájával. Mondjuk jól le is leszek cseszve, hogy már megint mit csináltam, de Paloma már "bemelegített" ilyen téren. A megjegyzésére halk nevetést hallatok, de be is nyilall az oldalam, szóval nem hosszú életű.
- Na igen, az is egy szempont... azt hittem így is, hogy odakint halok meg.
Amikor felajánlja nekem, hogy ellát, bólintok, hiába hallom a kétkedést a hangjában.
- Megbízom a képességeiben... de előre szólok, kissé fura látványt fogok nyújtani.
Ha ekkor még nem értette, miről beszélek, majd érteni fogja, ha meglát. Mielőtt még nekiállna, benyúlok az amúgy kinyitott kabátom alá és lecsatolom a pisztolytáskát, hogy kirakjam az asztalra. Így mégiscsak kényelmesebb.
- Hányszor mentette már meg ez a vacak az életemet - csóválom a fejem, miközben vetek rá egy pillantást.
Ezt követően állok talpra majd hagyom érvényesülni a másikat. Igaz, arcom fájdalmas grimaszba rándul, mikor leveszi a törött karomról a kabátot. Ám ha eddig kételkedett volna a támadóm kilétében, most láthatja, hogy a kabát alatt levő fekete garbót egy karmolásnyom ütötte át.
- Kint kutattam az erdőben, amikor találtam egy széttépett holtestet. Valószínűleg a "tettes" volt az, ami engem is megtámadt. Sikerült leráznom magamról, de addigra már eléggé megsebesültem. Viszont párat bele tudtam lőni, így elmenekült.
Időről időre felnyögtem a beszéd közben, ahogyan jöttek le rólam a ruhadarabok. Amint a fekete póló is eltűnt, már láthatta, hogy mire gondoltam fura látvány alatt. A testem tele volt sérülésekkel, olyan hegekkel, amelyet még a mágiával se tudtunk maradvány nélkül eltüntetni. Foltok voltak csupán, hol régen felszakadt a hús, átütötték az izmot. Ezen felül viszont ott voltak a frisebbek, amiket ma szedtem össze. Nem volt sok szerencsére. Persze jó részét az engem borító tetoválások elfedték, de talán ez még bizarabbá tette az összképet. Úgy néztem ki kb, mint valami triádos bandatag.
- A támadás során egyszer elestem és elég szerencsétlenül, valószínűleg akkor sérült meg. A bal karom el van törve, ahogy érzem, emellett a bordáim is beszúrnak, valószínűleg repedtek. A többi mellékes, szerencsére az agyarait nem tudta elég mélyen belém nyomni.
Látszott, hogy ismerem úgy ahogy a tüneteket. Ahányszor én már megsérültem, voltak tapasztalatok. A kérésére úgy is teszek, de egy kézzel elég vicces volt felnyomni magam. Nagy nehezen sikerül, de aztán csak hagyom dolgozni Palomát. Ha időről időre az arcomba néz, láthatja, hogy igyekszem az arcát fürkészni egész végig... na higgyétek, hogy olyan könnyű nyaktól felfelé szemlélni csak...

- Meg fogom. Amúgy is megkaptam már párszor alaptalanul, hogy néha túlságosan agresszív vagyok, nem akarok nekik táptalajt is adni.
Hallottam már a veszettség mellékhatásairól, sőt, volt is dolgom olyan emberrel. Amúgy teljesen nyugodt fickó volt, vallási elöljáróként dolgozott a kolostorban, ahol éltem... aztán megharapta egy veszett állat én pedig egyszer nekimentem véletlenül a nekimentem a folyosón egy kicsit és már le akarta tépni a fejem hirtelen felindulásból. Emlékszem, mennyire megilletődtem ettől, hogy hirtelen szólni se tudtam. Persze, ekkor még gyerek voltam, szóval szerintem érthető a dolog.
- Tud az mindent. Néha azzal viccelődök vele, hogy megtanulhatna kézrátétellel is gyógyítani. Ő meg persze csak csóválja a fejét, hogy oké Adam, már megint hülye vagy.
Azt persze nem kötöm Paloma orrára, hogy Abigail tényleg tud kézrátétellel gyógyítani. Tény, hogy ez a mágiájának köszönhető és igazából nem is kell megérintenie a másokat, viszont beszámítható annak. Talán még az a bizonyos Jézus nevű ember is megirigyelné a tetteit néha. Mondjuk tény, hogy halottakat azért nem tud visszahívni. A nekromancia nem tartozik bele az őrzők „fegyvertárába”.
- Igen, megköszönném – biztosítom.
A megjegyzését viszont eléggé jogosnak találom.
- Igen, ez jogos. Mondjuk nem pont arra gondoltam, hogy csúnya lenne, inkább szokatlan… bár igaz, gondolom nagyon sokféle „testtel” volt már dolga az élete során. Tényleg, mióta dolgozik patológusként?
A beszéltetés tényleg működő eljárás, segít elterelni a figyelmemet arról, hogy amúgy mindjárt leszakadnak a tagjaim és szúr az oldalam, mint a pokol. Bevett stratégia, nemde? Gyerekként a gyógyítók is így kezeltek, így tudom, hogy működik… meg most is látom, öngól, szóval figyeljünk inkább előre. Kicsit Paloma megjegyzése a tetemre meglep, de valahol már az előző találkozásunknál is sejtettem, hogy egyéni a hozzáállása az ilyesmikhez.
- Attól tartok, bár nem tudom, marad-e belőle valami, mire önhöz kerül. Meg most már én se tudnám megmondani, merre láttam. Mindenesetre lenne dolguk vele, az már egyszer biztos.
Persze meg tudnám, hiszen a visszajátszással vissza tudom követni, mikor merre járok. Viszont amilyen állapotban volt a tetem, kvázi széttépve, így nem tudom, lenne-e egyáltalán értelme begyűjteni. Mondjuk de, a család biztos szeretné legalább elhamvasztani a maradványokat… meg egy ilyen érdekes homorú nőszemély biztosan érdekes puzzle-nek találná a testet.
- Igen és bár amúgy szeretem a farkasokat, remélem ez tényleg elpusztul. Nem lenne jó, ha még egy áldozatot követelne a tetteivel.
A baj csak az, hogy az ezüstgolyók nem a fejét találták el és így biztosan nem fog megdögleni. Valószínűleg most is nyög valami bokor aljában, mert a testébe fúródott ezüstgolyók majd megőrjítik, de ez már csak amolyan végső „öröm” nekem. Azt viszont eltökélem, hogy még egy áldozatot nem engedek neki. Rohadt dög, mindig is rühelltem az olyanokat, akik ennyire kihasználják az erejüket.
- Eltűnt egy hülyegyerek, aki már nem először csinálja azt. Rendszeresen leissza magát, aztán elkóborol az erdőbe, én meg mehetek utána, hogy előkerítsem. Persze a rendőrségnek egy szót se, folt esne a család renoméján. Ma álltam neki előkeríteni, megnéztem azokat a helyeket, ahonnan eddig előkerült. Csak elnéztem az időt és még az erdő mélyén jártam, amikor elkezdett sötétedni… a többit már tudja.
Valóban volt egy ilyen esetem, melyet nem sokkal azelőtt zártam le, hogy Kínába ki lettem küldve. Míg kint voltam is hívtak a szülők, hogy menjek segíteni nekik, de persze nem tudtam, elvégre még mindig nem találták ki az őrzők a klónozási technikát és nem lehetek egyszerre két helyen ezáltal. Meg ez olyan átlagos dolog, ahol vannak tehetősebb emberek a város életében, hogy nyugodt szívvel felhoztam. Engedélyezek magamnak egy halvány mosolyt, amikor meglátom a nő reakcióját. Én szóltam.
- Alapvetően szeretem a művészetet, a tetoválás pedig lényegében az. Aztán fiatalabb koromban volt egy olyan bekattanásom, hogy miért ne. Szóval rám kerültek azok, amiket most lát. Bár lehet még lesz belőlük néhány.
Nem lehet, biztos. Ahogyan teszem majd a vizsgákat, úgy kell majd továbbrajzolni a tetoválásokat. Lassan már rám férne egy újabb frissítés, de hát ahhoz eszenciára van szükség. Az meg nem terem meg minden bokorban, még ha párat elég egyszerűen meg is lehet szerezni.
- Valakinek ezt is el kell végeznie. Meg… tudja, szeretem is ezt csinálni. Utána járni az ügyeknek, felderíteni az eseteket. A legtöbb ügyem meg annyira nem vészes… de sajnos akadnak olyanok, akiknél már előkerül a fegyver is és hát… láthatja a végeredményt.
Veszélyes? Igen, az, de én már évtizedek óta ebben a tudatban kelek fel és fekszek le… veszélyes dologra vállalkoztál, Adam Revenor… edd csak meg, amit főztél magadnak.
- Öt éves korom óta kung fut tanulok, a mai napig töretlenül.
Bár annyira nem voltam izmos. Sokkal inkább csak látszott rajtam, hogy dolgozok a testemmel, kondícióban tartom. Harcosként el is várt naponta részt venni a gyakorlatokon, csak nekem ez még amolyan plusz, ami remélhetőleg még veszélyesebbé tesz.
- Orvossal nem szövegelünk – mondom ki az aranyszabályt, jelezve, hogy megértettem az álláspontját.
Paloma egy kicsit magamra hagy, én pedig ép kezemen támaszkodva üldögélek addig. Valahol áldom a szerencsémet, hogy pont Paloma kertjében kötöttem ki végül. Oké, hogy eltörte a karomat, de szerintem elég kevés az eséllyel találtam volna valakit, aki össze is tud varrni és nem csak sopánkodik felettem, hogy jaj Istenem, mi történt. Na az most speciel egyáltalán nem hiányozna, hiába van nagy tűrőképességem. Amikor viszont visszajön az ellátmánnyal… hát majdnem tényleg leesek az asztalról.
- Kitalálom, amúgy egy műtőt rejteget az alagsorban.
Nem néztem meg kívülről jobban a házát, csak feltételeztem, hogy van olyanja. Amikor elmondta, hogy pontosan mit fog tenni, én csak bólogattam, elvégre a korábbi, velem történt ellátásokkal kedvezett. A végén viszont felvontam az egyik szemöldökömet.
- Hát, ha valóban szebbé tudja varázsolni, akkor hajrá – viszonzom a vigyort neki. – Mondjuk ha már ön is emlegeti, akkor tényleg találkoznom kellene a borotvával.
Fura, valahol jól esett, hogy „bájosnak” nevezte az arcom, bár fogalmam sincs, mennyire volt benne irónia, szóval inkább nem bízom el magam. Ezt követően hagyom, hogy tegye, amit eltervezett. Én pedig folytatom hősies küzdelmemet, hogy továbbra se terelődjön a tekintetem lejjebb, mint Paloma nyaka. Ami persze rohadtul nehéz volt úgy, hogy amúgy is magasabb voltam nála valamennyivel és az asztalon ülve ez még jobban kijött. Nem egy szégyenlős nő, azt már látom, elvégre nem az volt az első dolga, hogy magára kapjon még valamit… a csípő érzést fel se vettem, max egy izom rezdült meg az arcomon, ahogy munkához látott. A felvetésére kissé meglepődök. Eddig megvolt a magázódással némi távolságtartás köztünk de…
- Ez egy jó ötlet tőled – adom meg a választ.
Nem okoz problémát átváltani, bár lehet néhány magázás be fog csusszanni. Összevont szemöldökkel szemlélem, amikor közelebb hajol. Szinte érzem magamon a nő leheletét, de nem zavar valamiért különösképpen. Még kellemes is. Az már kevésbé, amit mond. Mi a fene, ilyen erős lett volna a pajzsom, hogy belém tört annak a rohadéknak a körme?
- Fura, fel se tűnt eddig, hogy valami bennem maradt – sóhajtok egyet, majd ökölbe szorítom ép kezemet. – Mehet.
Na attól, ami a következő percekben történik, már nem maradhattam szenvtelen. Ahogyan Paloma gyakorlatilag a húsban matat, előjönnek a reakciók. Bár az biztos feltűnik neki, hogy nem kezdek el ordítani, mint a fába szorult féreg. A kezemet ökölbe szorítom, ahogyan remeg az elfojtott fájdalomtól, a lélegzetem szaporábbá válik, halk, fájdalmas nyögést hallatva. Néhány izzadtságcsepp is legördült az arcomon. De a leghangosabb inkább akkor voltam, amikor végre kihúzta belőlem azt a vackot és egy megkönnyebbült nyögést adtam a tudtára. Kissé előre döntöttem a fejemet, mélyen szívva a levegőt, ahogyan a kezem szétnyílt és igyekeztem visszaállítani a lélegzetemet. Hát ez tényleg mocskosul szar volt, de az ájulás elkerült.
- Ez ügyes volt – mondom neki közben, miután végzett. – Tartsd meg nyugodtan, emlékbe.
Ennél talán jobb hálapénzt is kitalálhattam volna, de amíg az ember a humorát nem veszti el, addig probléma az nincs… nekem pedig mostanában egyáltalán nem volt sok belőle.
- Hallgatlak – mondom, bár egy kis meglepettséget hallhat a hangomban, amiért pont egy ilyen téma jön elő. – Öööö… inkább úgy mondanám, tudok olyat főzni, amitől még nem kaptam gyomorrontást.
Anno elég sokáig éltem együtt, muszáj volt egy minimális főzőtudást magamra szednem… bár a skót konyha nem tudom, mennyire jó az amerikai ízlésnek. Eléggé meg is lep azzal, hogy mit talált ki, de nincs ellenemre.
- Rendben van, megbeszéltük. Majd nézek valamit a repertoáromból. Van valami fétised?
Az a hálapénz mégiscsak jobb, ami meg is tölti az ember gyomrát, nemde?

Lehet most jönne az a kérdés, hogy pontosan hány éves is a leányzó, de nem teszem fel. Tapasztalatból tudom, hogy nem szerencsés rákérdezni az ilyesmire. Nem nézem többnek harmincnál a nőt, de nem ez lenne az első, ha valamit mellé lövök. Szóval inkább valami mást hozok fel.
- Az egyetem… hol tanult? Úgy emlékszem azt mondta, hogy máshonnan jött ide. Talán Los Angelesben? – úgy rémlik ezt emlegette a patológián.
Ha már én elárulok néhány dolgot magamról, akkor játszhatjuk ezt a játékot visszafele is. Elvégre, magunk között vagyunk és semmi olyan dologról nincs szó, ami olyan hét pecsétes titok lenne. Már ami a nőt illeti persze. Nálam már vannak dolgok, nem lehetek teljesen őszinte a múltammal kapcsolatban, se a jelenlegi dolgaimmal. Sokkal jobb úgy Palomának is, ha nem tudja, ki is vagyok én igazából.
- Vagy a kenőpénz, vagy a magánnyomozó, ezek a bevett szokások. Pár ilyen ügybe beleszaladtam… csak a különbség az, hogy amíg Los Angelesben van pár százezer, esetleg ilyen emberke, addig nálunk csak néhány. Általában ugyanazt a gyereket hajkurászom időről időre, egyszer a Chenából kellett kihúznom… de az kellemetlenebb volt, amikor egy kuplerájban találtam rá. Az idiótája aláírt valamit, míg részeg volt, hogy onnantól ott dolgozik. Alig sikerült kihúznom onnan épségben a gyereket és utána mondanom se kell, mennyi pénzébe került a szülőknek az, hogy az a bizonyos szerződés megsemmisülésre kerüljön.
Ugyan megígértem, hogy soha nem beszélek a történtekről, de ez így más volt. Nem mondtam neveket, időpontokat, összegeket, helyszíneket, csak úgy nagyjából vázolom a helyzetet. Tény, hogy ha akar, valószínűleg Paloma hozzá tudna férni a rendőrségi adatokhoz… de mivel ezekből kihagyták a rendőrséget, így abból aligha jönne rá, kiről van szó. Így hát a diszkréció bizonyos szempontból megmarad, én nem szegtem meg az ígéretemet, ennyi. Azt meg reméltem, hogy nem pletykás asszonysággal van dolgom, mert az még jelenthet problémát. Most viszont már mindegy, elvégre kimondtam.
- Rendben, azt megköszönném. Ezzel a kis erdős kalanddal együtt már túlságosan sok van „drága” megbízóim számláján.
Bár most nem voltam felbérelve, néha tényleg úgy éreztem, hogy elegem van belőlük. Ahányszor már felhívtam rá a figyelmüket, hogy rakják be valami nevelőbe a srácot vagy hasonló, de persze mást nem tettek… hát jóhogy pipa voltam rájuk és szépen lassan növeltem a megbízásom árát, hátha abból tanulnak.
- Igen, tudom, egyszer már újra kellett rajzoltatnom őket. A tetováló nem nagyon volt boldog, amikor meglátta, hogy mennyi maradt meg belőlük… persze miután kifizettem a javítások árát már nem volt gondja.
Persze, ez nem volt ilyen egyszerű. A vérfarkasokkal ellentétben egy őrzőről sosem kopnak le a tetoválásai. Egy életen át elkíséri őt és csak a halála alkalmával vesztik el az erejüket és kopnak le. Hiába, az olyan tetoválómesterek, mint nálunk Dimitris, értik a módját annak, hogyan alkossanak maradandót.
- Csak azoknak kell vigyázniuk, akiknek van miért – kacsintok a nőnek, de aztán a következő szavaira sóhajtok. – Sajnos a szüleim túl korán távoztak ahhoz, hogy bármire elküldhettek volna – viszont azonnal tovább is viszem a témát, elvégre nem akarom, hogy emiatt leessen a hangulat, ha már sikerült felhozni. – Eredetileg Kínában születtem, ott pedig egy kolostorban nőttem fel. Amikor lehetőség nyílt rá, hogy elkezdjem tanulni ezt az ágazatot, éltem vele. Azóta űzöm.
Szerencsére kinézek annyinak, hogy az általában elmondott élet dolgaim ne legyenek feltűnőek… hogy Kínában születtem… hogy utána Skóciába születtem… majd pedig most már itt élek egy éve Fairbanks-ben. Fiatalság lassító tetoválás ide vagy oda, lassan azért az én képem is beérik a kölyökről.
- Hmmm… úgy tudom a sucubbusnak szárnya is van… forduljon csak meg.
Dikk, velem mi van. Valahogy az elmúlt hónapok után elég furcsa, hogy ilyen viselkedést elő lehet húzni belőlem. Talán… hiányzott már?
- Köszönöm – biccentek, most annyira nem halovány mosollyal.

***

- Nyugi, van még bennem szufla… még ha nem is úgy tűnik. De te leszel az első, akit értesíteni fogok.
Szép is lenne, ha nem. William tartott már olyan szadista edzést nekünk reggelente, hogy utána járni nem tudtam a kimerültségtől. Azok után szerintem elvárható, hogy most még ne omoljak össze, mint egy kártyavár csak úgy. Az ivást viszont nem kell annyira erőltetni, magamtól is megy… csak most tűnik fel, mennyire megszomjaztam az elmúlt órákban, egy biccentéssel meg is köszöntem az innivalót. Valószínűleg az adrenalin miatt fel se tűnt. Szóval iszogattam, figyelve rá, hogy le ne ejtsem. Nem rongálunk.
- Uh, gondolom utána még órák múlva is prüszkölték – közben próbálok uralkodni magamon, hogy ne nevessem ki Palomát a történtekért… nem lenne illendő, főleg úgy, hogy mindjárt belém nyom egy tűt. – Nekem se terjed sokkal messzebb a főzőtudományom, a rántotta elég gyakori. De azért ismerek néhány komplexebb ételt, amitől az ember jóllakik. Majd megpróbálom eldönteni, melyik lehet megfelelő.
Ja, megfelelő, főzd meg a tésztát, öntsd nyakon tejföllel, reszelj rá sajtot és tadaaa, jóétvágyat… tipikus agglegény kaja… ennél azért valami jobbal kellene előállnom. Vajon Abie-nek vagy Mandy-nak van valami jó receptje? Amitől lehetőleg nem szalad fel a szemöldököm a Holdig. Mondjuk ezt a pikánst majdnem félreértettem…
- Kínai mondtál? Ezzel le is szűkült a kör.
A csípősre meg csak sokat sejtetően, halványan vigyorgok. Kínában az első íz, amit az ember megtanul elviselni, az a csípős. Főleg amikor beteg, teletömik vele és kihajtja azt a bacilust is az emberből, ami nem is létezik.
- Ott a pont – te jó Buddha, tényleg kimondtam ezt a hálapénz dolgot?
Azt hittem csak gondoltam.
- Nem kell, kibírom – veszek egy mély lélegzetet. – Mehet.
Mondjuk tény, hogy valószínűleg Abie ki fogja szedni belőlem a varratokat és utána úgy megforraszt, hogy nem fog még a heg se látszódni, de ezt nem dörgölöm a nő orra alá. Hálás vagyok azért, amiért hajlandó a tőle telhető legjobban elsősegélyt adni, szóval hálátlanság lenne a javából egy ilyen mondat. A szemem is lehunytam a procedúra idejére, így könnyebb volt kizárni a tű okozta fájdalmat nagyrészt. Amikor Paloma fel-fel nézett, láthatta, ahogy ránganak az arcomon az izmok időről időre, nyögések hagyják el a számat, de azok a pontok, ahol talán mások felordítanának, csak fújásként hagyják el a számat, olykor meglebegtetve a nő haját.
- Egyik se, én kapásból magán… nyomozóként kezdtem a szakmát. Korábban fordítással foglalkoztam, kínairól angolra, esetleg fordít…va – nyögök bele néha a tevékenységébe. – Igazából én se tudom, hogy miért. Megtetszett a szakma úgy hat-hét éve, gondoltam kipróbálom. Bevált, hát nem néztem másik után. Pedig egyetlen Columbo filmet se kellett megné…znem hozzá, vagy Sherlock Holmes-ot olva…snom.
Talán isteni szikra, vagy a szellemek akarata, nem tudom megmondani. Egyszerűen csak elkezdtem dolgozni ezen a pályán és kész, ennyi volt. Lassan kezdtem megint leizzadni, ahogyan igyekeztem visszatartani azokat a reakciókat, amiket a testem legszívesebben kiadna. A korsóhoz nem nyúltam, elvégre ki tudja, talán véletlenül szétnyílnak az ujjaim és nem tudom, mennyire tudnám elkapni. Rendes körülmények között gyerekjáték lenne, de nem így. Végül megtörténik az utolsó öltés is, én pedig lazíthatok újra, kinyitom a szememet. Lenézek az eredményre.
- Látszik, hogy elég gyakran csinálsz ilyet – jegyzem meg, betudható ez dicséretnek is.
Semmi felesleges öltés, csak annyi, ami kell. Lassan tényleg nem győzöm hova áldani a szerencsémet, hogy ide keveredne… csak hát ugye én olyan dolgokban, mint a szerencse, nem igen hittem. Amikor hozza a krémet én csak bólintok, hogy hajrá, csinálja csak, de azért láthatja, hogy megnézem a címkéjét a tubusnak. Nem szabad egy járatos embernek semmibe venni a szavait, ezt már rég megtanultam.
- Szerintem rándulás, akkor érzek hasonlót. De azért menjünk biztosra.
Egy őrző ugyan félholtan is veszélyes lehet, de jobb a teljes ember, nemigaz? Viszont most jön talán a legkellemetlenebb része. Na mindegy, összeszorítom a fogamat aztán meglátjuk. Felemelem a karomat, ahogy kérte, majd jön a kutatás. Magamon érzem Paloma puha érintését. Rendes körülmények között biztosan jó érzés lenne maradéktalanul, de úgy, hogy a bordáim nem pont egy egységességükről híresek, kevésbé láttam a pozitív részét a dolognak. Elég kellemetlen volt. Most már tudom, mit érzett Emma, amikor a múltkor elütötte az autó és hasonló módon kerestem a testén a törést. Hamarosan már a nő vállán volt a karom, továbbra is igyekeztem visszafogni a reakciómat… de amikor megnyomja azt a bizonyos pontot, már nem tudom visszafogni. Mivel nem akarok az arcába nyögni a nőnek, ezért gyorsan lehajtom a fejem és igyekszek nem előre dőlni, nehogy lefejeljem Palomát. Közben pedig az eddigi legfájdalmasabb nyögést hallhatta tőlem az éjszaka folyamán.

Elismerően bólintok egyet.
- Valóban eléggé húzósnak tűnik így elmondás alapján, de az ön pozíciójában szükséges. Bár amennyit eddig a tudásából láttam, megvan hozzá az esze.
Már az első találkozásnál is feltűnt, hogy nem kifejezetten arról a fajta nőről van szó, aki azért kapott magasabb pozíciót, mert tett a két lábával egy bizonyos mozdulatot. A mozgása összeszedett volt, a tekintete éles, látszott rajta, hogy nem jelent nehézséget észrevenni a dolgokat. Ahol pedig megvan a szükséges észrevevő képesség, ott megvan a megfelelő agy is hozzá, mely felfogja a tanulandót, akármennyire is nehéz… illetve tudja alkalmazni is. Ilyen egyszerű a dolog.
- Lehet morcosabb lettem volna, ha csak úgy random támad rám.
De mivel lényegében én követtem el birtokháborítást, így jogos volt a nő fellépése… még ha ilyen drasztikusra is sikerült. Vajon minden medvét ilyen „kedvesen” köszönt? Csoda, hogy nem halt még ki a medvepopuláció. A szüleimre tett sajnálkozására kap egy biccentést, de inkább hagyom elhalni a témát. Igazából annyira sosem zavart a dolog. Talán ha jobban ismertem volna őket, akkor nagyobb lett volna életem során a hiányérzet… de úgy, hogy a kolostor tagjai családomat jelentették a családom helyett, már kevésbé.
- Mondhatjuk. Egyesek 100 év alatt elkerülnek minden konfliktust, de nekem a jelek szerint még helyettük is össze kell szednem a bajt – kuncogok.
Mint valami voodoo bábu, komolyan mondom. Mondjuk az lenne a szép, hogy egy ilyen külsőre inkább angyalnak kinéző succubus szurkálja belém a tűket.
- Szóval akkor ne lepődjek majd meg, ha minden előzetes jel nélkül elrepült felettem valamelyik nap, értem.

***

- Kedves, szerintem az a szerencséje annak a farkasnak, hogy nem téged akart.
Persze ezt legbelül nem gondolom komolyan, elvégre Palomát nagyjából két perc alatt széttépné egy vérfarkas… ám ha csak egy normális, mezei farkasból és ebből a baseballütős-sprés kombóból indulok ki akkor… lehet lett volna esélye, de ahhoz előbb látnom kellene egy ilyen jelenetet. Igaz, a ma este tapasztaltakból ítélve nem lenne olyan nehéz elképzelni, ahogyan a nő lerohan egy farkast csipkés als… na ez miért is olyan fontos részlet?
- Uh… részvétem, nekem is volt hasonló sztorim, csak én a chilit borítottam bele egyszerre a szemembe – na az volt még egy szép történte. – Azt azért jó látni, hogy azóta már rendbe jöttél.
Elvégre sem az orra nem vérzik, se pedig a homlokán nem látok egyetlen egy puklit sem. Bár ki tudja, a succubusok képesek vajon elrejteni a szarvukat?
- Oh, egy rokonlélek. Hmmm… hát kínait már régen csináltam, de akad még egy-két dolog a repertoáromban. Ideje lesz akkor feleleveníteni – a kínai éttermes megjegyzésével sajnos kénytelen vagyok egyetérteni. – Eddig egyetlen olyan kínai éttermet találtam a városban, mely úgy-ahogy emlékeztetett az eredeti ízekre.
Sajnos megfelelő szakemberek nélkül nem könnyű visszaadni a kínai ételek jellegzetes ízét… és most nem a kutyabeszerzőkre gondolok. Ez minden konyháról elmondható, egy angol sosem lesz képes jobb magyar ételt készíteni egy magyarnál. Mindenesetre, mivel a varrás során a szemem csukva volt, így nem láttam, Palomából milyen reakciót vált ki az őt érő „levegő”. Csak annyit érzékeltem belőle, hogy megtorpan, de mivel folytatta, így tudtam, hogy nem fejezte még be. Rendes körülmények között biztos oldalra fordítom a fejem, ha tudom, hogy kellemetlen lehet neki… de mivel nem tudtam, így még néhány ilyen „szellő” elérte őt a művelet során.
- Úgy emlékszem már egy éve dolgoztam magánnyomozóként, amikor láttam az első Columbo filmet – gondolok vissza. – Bár az tény, talán az ő hatására kezdtem el… hordani – aztán eszembe jut valami és a testembe hatoló tű ellenére kuncogok egy halkat. – Legutóbb Halloweenkor Columbo-nak voltam öltözve, ha így visszagondolok.
Ennyit arról, hogy nem volt rám hatással. A hülye esik bele először a saját szavai gödrébe, azt hiszem így van a mondás… kissé átköltve.
- S pont rám? Ez megtisztelő.
Igen, azt jól nem tudja, hogy tényleg feleslegesen ment ez a szenvedés eddig, de nincs szívem leállítani. Ahhoz képest, ahogyan indult a mai találkozó, elég szívélyesnek mutatkozott eddig, ezek után pedig ráeszméltetni őt a valóságra… nos… eléggé nagy genyóság és hálátlanság lenne. Jobbnak láttam, ha boldog tudatlanságban tartom, a tanácsait pedig legalább megjegyzem, hogy ne legyen pusztába kiáltott szó… bár ha most beleláttam volna a tudatába, hogy mit is tenne, ha átmenne brutálisba, eléggé… kombinálható dologra jutnék valószínűleg.
- Ezt mondtam… én is a farkasnak… párszor – szűröm ki a fogaim között, miközben lassan elmúlik a lüktető érzés.
Lassan felemelem a fejem, miután letöröltem az izzadtság cseppeket.
- Bocsi.
Mondjuk nem tudom, miért kérek bocsánatot, amikor az állapotomhoz képest elvárható tüneteket produkálok. Valószínűleg ez is a sajátos modoromnak köszönhető, ami miatt talán már mutogatni kellene engem valami régiség múzeumban, mint kihalás szélén álló állatfajt.
- A nyakamat szerencsére nem tudtam elkapni – csóválom meg óvatosan a fejemet, nehogy beleszédüljek a mozdulatba. – A hátam fájt egy kicsit, de csak azért, mert ráestem, de az a dulakodás végére elmúlt.
Persze az, hogy fájdalmat nem érzek onnan, nem jelenti azt feltétlenül, hogy minden rendben van. Semmi olyat nem érzek, ami egy háti sérülés miatt alakulhatott ki, de tudja a fene. Mindenesetre a keze nem okoz fájdalmat… sokkal inkább mást. Bizsergő érzés fut át a testemen, ahogyan Paloma kutatóan végigmér a kezeivel. Nem tehetek róla, még ha nem is ez a célja vele, határozottan jól esik a puha kacsók érintése, simítása. Úgy tűnik akarva-akaratlanul okozunk egymásnak érdekes másodperceket. Végül leért a kezemig. Amikor megkérdezi, hogy hogyan tudom mozgatni, megadom egy óvatos várkörzéssel a választ.
- Valahol a könyököm alatt találtál el az ütővel – jegyzem meg, hátha ezzel közelebb tudunk kerülni a megoldáshoz.
Lehet eddig elfelejtettem közölni vele, hogy lényegében az ő ütése törte el a karomat, de ez így nem lenne teljesen igaz. A karom a dulakodás során tört el először, de akkor még volt elég erőm ahhoz, hogy összeforrasszam egy vékony kötéssel… Paloma csak még egyszer elroppantotta. Igaz, szerintem annyi energiám még mindig van, hogy tegyek valamit az ügy érdekében, de most már inkább megvárom vele Abie-t. Elkövetkezik a hármas próba ideje. Határozottan az első viszi el a pálmát, ehhez meg se kell szólalnom, ahogyan újra fájdalmas grimaszba ugrik az arcom. Igen, ez már megint határozottan mocskosul fáj. A következő se kellemes, de az mint ha annyira nem akarná szétrobbantani belülről a fejemet, ugrálva a „fájdalom” gombon. A harmadik viszont meglepően nem okoz annyira nagy bajt.
- Ez inkább csak szimplán kellemetlen… de az első kettő az eléggé fájdalmas volt – jelentem a jelentenivalót, bár nem mint ha ennyire hivatalosak volnánk.
Amikor befűzi az ujjait az enyémek közé, először nem igen akar leesni, hogy mire is készül. Elment volna ez a gesztus amolyan bíztató megmozdulásnak is, vagy másnak… de aztán jön egy újabb kérés, nekem pedig figyelnem kell. Rendes körülmények között egy ilyen felszólítás bajhoz vezetne, mivel képes lennék úgy megszorítani az enyémnél kisebb kezét, hogy az összes csont porrá törik benne. Valahol sejtettem, hogy most nem leszek képes erre, de azért tettem egy próbát, ahogyan fogságba ejtettem Paloma kezét a művelet erejéig. Egy gyengébb kézfogással szembesülhet, én pedig ránézek, hogy mit tapasztal… közben viszont, mivel a kezére tévedt a kezem, a tekintetem végigkúszott a mellkasán és… hát majdnem ott ragadt az áttetsző anyagon. De utána igyekeztem megint a szeméhez kötni a sajátjaimat. Elgondolkodtató, amit mond. A merevítés felrakása tényleg szükséges ilyenkor, de az se lenne jó, ha rossz helyre tenné és mire Abie-hez kerülök, rosszul kezd el forrni és törhetjük el megint… bár… két törés már volt, belefér egy harmadik is. Közben jön Paloma felszólítása is, én pedig közben teljesen el is feledkeztem a mellettem levő korsóról, melybe most beleiszok. A végén még a kiszáradástól szédülök le az asztaltól és nem a fájdalomtól. No aztán jön a filmcímnek is beillő kérdés. Miért pont ez a fagyos hely?
- Kína után Skóciában éltem, de szerintem ezt már említettem korábban. Egy idő után szerettem volna már tovább állni… viszont a helyi klímához már hozzászoktam, ezért olyan terepet kerestem, ami hellyel-közzel hasonlít a skótra. Így esett Alaszkára a választásom, a várost pedig egy ismerős ajánlotta. Bár tény, itt még néha annál is hidegebb van – adom elő a civil változatát költözéseimnek. – No és veled mi a helyzet ilyen téren?
Közben a nő már elkezdte kezelni az arcomat, így néha be kellett csuknom a szemem. Valahogy el se merem képzelni, hogy nézhettem ki így kipreparált arccal. A hűs törlőkendőt a bőröm hálásan fogadja, miközben letakarítódik a mocsoktól és vértől. Szinte érzem, ahogyan újabb és újabb rétegek tűnnek el rólam.
- A te érdemed – reagálok a szavaira, bár ebből viccet elég nehéz lenne csinálni.

- Aham, szóval egy medvére, ami amúgy fára is tud mászni, gond nélkül rátámadsz, mint egy amazon, – csak magamban teszem hozzá, hogy ehhez még a ruházata is stimmel – de egy farkastól már mész a fára – nem tudom, miért, de valahogy jól esik ez a kis pimasz megnyilvánulás. – Valószínűleg elunná magát, főleg, ha megérez valami más prédát a közelben.
Persze egy humanoid formában levő vérfarkas képes lenne felmászni érte, vagy akár a fát is kicsavarhatja a végső alakjában, de ez már megint háttér információ. Na igen, őrzőként gyakorta találkozok azzal a határral, amikor nem mondhatok el mindent az embereknek. Főleg, amikor ügyfelekkel beszélek. Honnan szerezte az információit, Mr. Revenor? Óóó, csak rátettem a kezemet a földre és visszanéztem a történéseket… izé, körbekérdeztem a helyieket. Azt hiszem ebből mindenki érti, mire gondolok.
- Szerintem akármelyiket hozod is, megszívom, szóval… – nem zavar, hogy nevet, ha neki tetszik, élvezze ki, bőven nem túlélhetetlen dolog történt velem. – Hát a chili meg úgy húsz éve látogatott meg, szóval kissé ciki lett volna, ha nem.
Felvontam a szemöldökömet, amikor azzal kezd el „vádolni”, hogy ki akarok bújni, megpróbálok összehozni valami ál-felháborodott arcot vágni, de nem igen jön össze a dolog. Ilyenkor kissé nehéz grimaszolni.
- Nyugi, meg lesz tömve a bendőd, ha én mondom.
Nem áll szándékomban visszavonni azt, amit ígértem és őszinténszólva valahol rám is fér egy kis kikapcsolódás. Őrző voltam, tettem a kötelességemet és igyekeztem is mindent megtenni, ami telhet az erőmből. Sajnos mostanában az élet valahogy szeretne ettől eltávolítani a jelek szerint, ha az elmúlt hónapokat nézem. Mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtam Fairbanks-ben teljes értékűen ellátni a feladataimat… most meg ez a sérülés is, valaki nagyon nem szeret odaát. Meg a hangulatom se volt olyan magaslatokban, hogy a fellegekben járjak, ahogyan pár dolog… nem pont úgy alakult az életemben, ahogyan szerettem volna. Talán ezért is voltam hálás, hogy van lehetőségem kicsit piszkálódni, viccelődni és örültem annak, hogy lesz egy ilyen kikapcsolódás. Mindenesetre Paloma hamarosan megkapta a feloldozást a nyakát ostromló szellőtől, miután az utolsó fújtatás is elhagyta a számat. Lehet mulattatott volna, ha tudom, mi zajlik a fejében. Egy farkas valószínűleg ki is szagolta volna és kihasználja a zavarát. Szerencséje, hogy én voltam itt… bár szó mi szó, nekem is megvolt a magam tortúrája, ha a tekintetem Paloma tetszetős testére vándorolt.
- 30 múltam júniusban. Hogy miért nem láttam… nos… fogalmazzunk úgy, hogy Kínába akkoriban, amikor még fiatal voltam, nem sok olyat engedtek be, ami nyugati… meg őszintén, te el tudnád képzelni azt a filmet kínai szinkronnal?
Sajnos Kína akármennyire is szép, a politikai dolgok miatt megvolt a maga mocska. Még szerencse, hogy őrzőként én úgy ahogy mentesültem az ilyen dolgokból, elvégre megvoltak a megfelelő embereink a megfelelő helyeken, ahová csak telefonálni kellett. De még így is kevés nyugati dolog ért el… gondolhatja hát Paloma, hogy mennyire lepődtem meg, amikor először betettem a lábam Angliába. Azzal kapcsolatban viszont áldottam az eszem, hogy előre megírt alibim volt az ilyen helyzetekre… megfelelő papírozással és mindennel, hogy ha utánam néznek, akkor ne találjanak semmi furcsaságot. Bár nem mint ha kinézném ebből a kis succubusból, hogy utánam kémkedik, de sose lehet tudni, kiben bujkál Columbina.
- Még akkor is? – lepődök meg. – Nem volt tán kivel menned?
Ezt azért elég nehezen tudnám elhinni. Kétlem, hogy nincsenek itt ismerősei, barátai, vagy éppen hódolója, akivel el tudna járni. Az tény, hogy anno én is egyedül mentem, de végső soron azért mentem ki, hogy biztosítsam a megfelelő őrző jelenlétet, de azért az embereknél ez másként működik. Hm… vajon minek öltözhetett volna be, ha tényleg kiment volna? Biztos valami hóhérnak így a humorát elnézve.
- Majd megadom az elérhetőségedet, ha valaki hasonló dekorációra vágyna.
Az azért már tényleg durva lenne, ha belém fonná a nevét… azt hiszem Abie szívrohamot is kapna és mindenáron ki akarná szedni belőlem, hogy ki ez a Paloma, hogy csak nem Jenny változtatott nevet. Persze én meg elmondanám, hogy kiről van szó, elvégre miért titkolnám. Elég szimpatikus ez a nő, még ha annyira nem is ismerjük egymást, hogy ne tagadjam le az ismeretséget. Azzal csak egyetérteni tudtam, hogy azt a támadást nem élem túl. Talán a pajzsom vissza tudta volna verni, de kérdés, meddig… a nyak pedig elég veszélyes. Elég egy rossz helyen levő karcolás és kész, elszállt a főartéria. Mivel a hátfájással kapcsolatban továbbra sincs panaszom, így erre nem reagálok semmit. Erről én is hallottam, azért a keleti gyógyítóktól elég sok érdekes dolgot összeszed az ember, ha egyszer a kezük közé kerül az ember… és mivel én köztük töltöttem a fiatalkoromat, ragadt is rám néhány dolog. Talán ezért is volt, hogy anno a gyógyítást választottam egyik mesterszómmá és úgy ahogy konyítottam pár dologhoz. Na viszont… amikor belenézek Paloma szemébe, valahol megbánom, hogy felhoztam a dolgot. Oké, ő törte el a karomat, ő okozta a sérülést, de azt már korábban is mondtam neki, hogy nem okolom őt. Most viszont úgy, hogy majdnem közvetlen közelről mondta a szemembe… hát valahogy szégyent érzek. Valamiért nem örültem neki, hogy így látom. Nem is akartam bent hagyni ebben az állapotban. Ép kezemet ráraktam Paloma fedetlen vállára, finoman, tenyerem alatt éreztem a puha, selymes bőrt, én is belemélyesztve a tekintetem az övébe, hogy hiteles legyen.
- Figyelj, semmi baj. Én keveredtem illetéktelen helyre, te pedig azt tetted, amit tenni kell egy birtokháborítóval. Ne emészd magad miatta, én se haragszok rád.
Talán az ütést követő káromkodásom nem pont erről árulkodott, de tény, hogy nem szültem magamban örök haragot a nő iránt. Nem esett jól az újbóli törés, aláírom, de ez van. Hozzászoktam ahhoz, hogy a testemben levő csontok nem feltétlenül egységesek a munkám miatt. Hogy azt most egy átokverte vérfarkas, vagy éppen egy baseballütős területvédő okozza, megkülönböztethető. Az egyiknek más a szándéka, mint a másiknak. Nem lehet őket egy skatulyába húzni.
- Valóban nem, de hát ha egyszer ezt kívánja a hagyomány… vagy te még nem hallottad Dunham ide vonatkozó viccét?
Persze nem kerülte el a figyelmem az sem, hogy pont erre kérdezett rá és láthat egy olyan fényt a szememben, amit ha kimondok gondolattal együtt, valahogyan úgy hangozhatott volna, hogy „kéjenc!” Közben belekezd a saját történetébe, amit én figyelmesen végighallgatok. Persze ez csak egy rövidített verzió, de elég hamar rá is jövök a jelentőségére. Hallom a szavaiból, hogy volt jó, hol pedig keserű az egész. Az kifejezetten nem lep meg, hogy Paloma férjnél volt egyszer, elvégre eléggé feltűnő jelenség és most nem csak a testi adottságaira gondolok, hanem a belsőjére is. A viselkedése egyáltalán nem hétköznapi, az ilyen emberek pedig általában hamarabb felhívják magukra a figyelmet mindenki másnál. Kicsit elhúzom a számat, amikor megemlíti, hogy milyen rögeszmés az exe. Tipikus, amikor egyesek egyszerűen nem tudják felfogni, ha jobb továbblépni. Igyekszek megállni, hogy ne mondjak erre semmit, de elég nehéz. Valahogy mindig is hányni tudtam volna a hasonló vérmérsékletű embertársaimtól.
- Eddig hogy tetszik? Úgy érzed beváltja az elvárásaidat?
Próbálom elterelni a nő figyelmét a volt férjével való gondolatoktól, nem szeretném, ha kínozza magát olyan emlékekkel, amik nem feltétlenül az örömforrás mintapéldányai. Persze azt láthatja rajtam, hogy megértettem a jelentőségét annak, hogy beszélt erről az egészről. A jelek szerint elég nagy lépést tettünk előre a munkakapcsolatból. Ezek már bizalmi témák voltak, én pedig megfogadtam, hogy ha már befogadott ebbe a körbe, akkor meg is tartom magamnak az információt.
- Még akad, de szólni fogok – ígérem meg.
Közben Paloma megint a kezemmel kezd el foglalatoskodni és pedig valahol már szégyellem magam. Annyit gondoskodik velem, mint ha halálos beteg lennék, holott csak kicsit összetörtem magam és ha tudná, hogy a testem amúgy mennyire ellenálló akkor… igen, biztos patália lenne belőle. Legszívesebben leállítanám őt, de tudom, hogy azzal se lenne jobb, elvégre én se lennék onnantól mozgó állapotban és elég feltűnő lenne, ha nem kapok sürgősségi ellátást önszántamból. Manapság ez eléggé elterjedt hozzáállás, deee… maradjon csak minden rendben.
- Tegyünk rá valamit, biztos ami biztos. Ha meg félremegy valami, akkor így jártam.
Ezzel leveszem a terhet a válláról azzal kapcsolatban, hogy ha rosszul rögzül is bajt okoz. Saját felelősségre kérem meg, innentől pedig egy szavam sem lehet a továbbiakkal kapcsolatban és ő se vonható felelősségre. Közben lassan telnek a percek, látom a tekintetét a telefonra tévedni. Az nem igen látszik rajtam, de én is örülök neki, hogy még itt vagyok és nem máshol. Valahogy most, a fájdalom ellenére is, jól érzem magam Paloma közelében, mint ha a falak távol tartanák egyelőre az őrült világot odakint. Tény, hogy közben eléggé fájok és a vizsgálódás se mentes tőle, de úgy fogom fel, mint járulékos veszteséget néhány kellemes percért cserébe…

Vannak olyan dolgok, amik miatt megéri magánnyomozónak lenni. Az egyik ilyen az volt, hogy az esetek többségében az emberek viselkedéséből rá lehet jönni, mikor viccelődik, vagy mikor gondolnak valamit halál komolyan az emberek. Tény, hogy volt valami ördögi abban a vigyorban, amit Paloma arcán láttam megjelenni, de kihallottam a játékosságot a hangjából, ami miatt ezt ki mertem mondani.
- Csak nem hosszabb távú páciensnek szánsz a succubus barlangodban? – tettetem az ijedtet, de nem tudom sokáig megtartani a grimaszt.
Valahogy annyira abszurd volt ez a kép hogy még magamban is mosolyogtam azon, hogy tudtam ennyire hülyeséget mondani. A jelek szerint Palomának sikerült a szememben egy életre elintéznie a renoméját, mint Succubus Lady.
- Egyáltalán nem.
Felvontam a szemöldökömet, amikor a hűtőmet emlegeti. Kíváncsi lennék, mint gondol arról, hogy valójában hol is lakok. Valószínűleg valami kis lakáskára, mely tele van szennyel, mert gyakorlatilag csak aludni járok haza, de a hűtő az persze tömve van kajával. Hát ha van is hűtőm abban általában csak folyékony táplálékot találna és eléggé meg is illetődne rajta… főleg, ha megtudná, hogy a lakásom nem is létezik, csak egy szoba az egyetem pincéjében, eldugva a világ szeme elől.
- Félek a hűtőm után nem maradna más számodra, mint korgó gyomor… ami mondjuk remélhetőleg a főzés után már kevésbé.
Micsoda egy éhenkórász nőszemély, vajon mikor evett utoljára normális kaját? Lenne egy tippem, de inkább nem kezdem el fennhangon találgatni, mert a végén még túlságosan is rájön az éhség és a pizza helyett én leszek a vacsi… ah, na ez most megint eléggé félreérthető gondolat volt. Már megint. Ha gondolatolvasó lettem volna akkor lepacsizhattam volna a nővel, hogy nincs egyedül vele, de így… csak magammal tehettem.
- Ezt párszor már mondták és néha én is öregebbnek érzem magam, mint amennyi vagyok.
Persze, mert öregebb is vagyok vagy húsz évvel. Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá, ha orra alá dugnám az eredeti születési papírjaimat… amit még mindig Kínában őriznek, elzárva, miközben bejuttattak a megfelelő hivatalnak hamis papírokat. Lehet egyszer el kellene játszanom vele, de az eléggé kockázatos lenne. A végén még kaphatnám le a lábáról is vihetném be Dimitrishez, Roxanhoz vagy Steve-hez, hogy csináljon valamit a fejével… cserébe egy kis fejmosásért. Naja, asszem mindenkinek jobb a titkolózás.
- Nagyjából ennyinek saccoltalak, talán 1-2 évvel fiatalabbnak – vallom meg. – Bár mentálisan én is idősebbnek vélnélek.
Közben elraktározom magamban az információt a születési dátumával kapcsolatban, talán később még jól fog jönni. Sejtem, ezt követően minek szól a röhögése és úgy döntök, hogy megpróbálom egy kicsit tovább lökni őt a humorfaktorba. Ilyen rossz hangulatban kifejezetten jól esik hallani, ha valaki nevet.
- Jónapok hölgyem, a gyilkossági ügy kapcsán kerestem fel. A nevem Columbo hadnagy, rendőrség. Van még egy kérdésem.
Mindezt kínaiul mondtam neki és mivel a Columbora nincsen kínai megfelelő, így elég hamar leeshetett, hogy mit is mondtam neki. De te jó Buddha, ez még így általam kimondva is annyira bizarr volt, hogy elkuncogtam a végét. Na kíváncsi vagyok ennek mi lesz az eredmény.
- Értem. No és most idénre tervezel valamit arra az időszakra?
Fogalmam sincs, honnan jött a kérdés, de feltettem, talán lesz rá válasz is.
- Most mondanám, hogy a Bodies kiállítás is egy megoldás, de azt nem pont ebből a célból hozták létre… de oké, majd megemlítem a jövendő ügyfeleknek.
Volt alkalmam még Skóciában megnézni azt a kiállítást és inkább nem mondok rá azóta se semmit. Tanulságos volt meg minden, rengeteg dolgot meg lehetett tudni gyakorlatilag első kézből az emberi testből, de valahol mégiscsak morbid, hogy azok ott egyszer tényleg élő emberek voltak. Amikor valaki megkérdezte, mi a véleményem róla, azt mondtam, menjen és nézze meg. Na de akkor jön az érintés. Hogy mennyit érzékeltem a történtekből, nos… nem túl sokat, de valamilyen szinten eleget. Nem láttam, milyen gondolatok futottak át a tudatában, lehet az most sok lett volna nekem. Ahogyan lehunyja a szemét… megérzem a forró leheletet a kezemen… de én se úszom meg, hiszen keblének fedetlen részére így már rá is látok és megint erőszakolhatom magamat, hogy a félrefordított arcára nézzek. Viszont mondanom se kell, hogy nem volt egyszerű mutatvány, lehet pusztán azért, mert most Paloma nem láthatta, hogy is van a tekintetem... mely igazából az egész testén végigszánkázott a teljesség kedvéért. Csupán rövid idő, míg elvan a tudatában, de sejtem, hogy elkalandozott valahol, valamilyen gondolatok között. Ezt megerősíti a visszakérdezése és a hirtelen hátralépése… valahogy eléggé kíváncsi voltam, mi zajlott le a tudatában, de voltam annyira tapintatos, hogy ne kérdezzek rá. Bár ki tudja, lehet tetszett volna, amit hallok.
- Csak azt mondtam, hogy ne emészd magad miatta, mert én se haragszok érte – továbbra is a karomra értve.
A kedélyek lassan csillapodnak le, továbbra sincs fogalmam mindarról, amit Paloma forgat abban a helyes kis buksijában. Lehet ennek a témának lenne élőszóban folytatása, ha napvilágra kerülne, de… nem lett és tovább is eveztünk szépen lassan, ahogyan visszahűlnek a kedélyek… de abban biztos lehet, hogy ezt a kis intermezzot nem felejtettem el.
- Tudod, a bábos csóka… na várj – amúgy borzasztóan rossz hangutánzó vagyok, de megpróbálom Walter hangját előhozni… ha már benne vagyok a korban, legyen már öreg hangom. – Annak idején nagy nőcsábász voltam, minden szoknya alá benéztem… azután elkerültem Skóciába és ott aztán meglepődtem.
Valahogy így volt, azt hiszem, sajnos már elég régen láttam azt a felvételt és a hangutánzásom se jó… de talán eléri a célját a megnyilvánulásom.
- A vidéki élet szépségei – jegyzem meg a nyugival kapcsolatban, elvégre Los Angeleshez képest ez a város elég erősen beleesik a vidék kategóriában. – Gondolom nincs itt, ha eddig még nem jött elő a zajra.
Talán jobb is, ha nincs nézősereg és kettesben vagyunk… vagy csak pont azért jó, mert kettesben vagyunk?
- Elnézve azt, ahogyan a dolgozol, szerintem borítékolható a hosszabbítás – mondom ezt, elvégre úgy vélem, hogy a jó munkát megbecsülik azért; persze lehet ez naiv megjegyzés is.
Azt már nem teszem hozzá, hogy ha sokáig ilyen ruhákban mászkál odakint, akkor valószínűleg jóval hamarabb hozzá fog szokni a helyi klímához, mint gondolná. A végén még felöltözik nekem… na ez már megint honnan jött? Komolyan mondom, kezdek úgy viselkedni fejben lassan, mint valami Casanova.
- Mivel most találkozunk először civilben, így eddig mindenre gondoltam volna veled kapcsolatban, csak arra nem, hogy antiszociális vagy. Túlságosan olyannak tűnsz, aki él, nem pedig csak van.
Asszem ezt most én is jól meg azt mondtam, de szerintem lehet érteni, hogy pontosan mi is volt a szándékom a szavaimmal. Ez így… kissé nyakatekert, de kifejező. Hogy is mondta egy ismerősöm? Van, aki élni jött le a földre és van, aki csak lakni… néha úgy érzem nekem csak az utóbbi jutott az életben. Mondjuk ezt már magamnak elintéztem kiskoromban, szóval egyedül magamat hibáztathatom. Taps-taps Adam.
- Nekem tökéletesen. Sosem voltak olyan nagy elvárásaim, köszönhetően a neveltetésemnek. Ha egy kolostori cellában éled le a gyerekkorod nem vágysz annyira luxusra. Szóval… van tető a fejem felett, akadnak ügyek szépszámmal, nem halok éhen, vannak jó ismerősök a környéken… szerintem minden adott ahhoz, hogy az ember úgy ahogy normális élete éljen egy darabig.
Persze a szociális rész anno még Skóciában egyáltalán nem volt fontos… az itt jelent meg nálam hosszú időt követően Fairbanks-ben. Néha érdekes fordulatokat produkálhat az élet, amikor olyan dolgok kerülnek előtérbe, melyre amúgy sokáig nem tartunk igényt. Hamarosan nekiindul a rögtönzött kötözés… meg egy újabb tréfás megjegyzés, ala Paloma.
- Remélhetőleg nekem majd nem kell másokról leszívkáznom a húst, hogy emberszerűnek tűnjek.
Azért az elég morbid lenne már nekem is. A kérdésére először tanácstalan arcot vágok, majd ránézek egy amolyan „majd meglátjuk” című történettel. Mélyet sóhajtok, ahogyan megragadom a karomat és megemelem. Minden türtőztető képességemre szükség lesz ahhoz, hogy ne legyen belőle ordibálás, mert azért gondolhatjátok. Egy jó ideig a karom lógott a levegőben és a másikkal kellett ott tartanom, rohadtul fájt. Szerencsére Paloma elég gyorsan dolgozott ahhoz, hogy ne őrüljek meg a végére és helyére kerüljön ez is. Hm, remek, így már valamelyest kényelmesnek is mondanám, ha nem szúrna be időről időre a pólya alatt. Bár szokás mondani, hogy ez a fájdalom ajándék, ami a gyógyulást feltételezi. Na de az este a jelek szerint nem szándékozik félreérthető mondatok nélkül telni tovább. Paloma kétszer is olyan dolgot mond, amitől rendes körülmények között felszaladna a szemöldököm a homlokom tetejére és ott is nyaralna.
- Ez így a skót kérdésed után elég érdekesen hangzott – húzom egy kicsit a fejét.
Hiába, nem felejtek egykönnyen. Mondjuk egy kézzel eléggé vicces művelet leoldani az övemet és kibújni a nadrágomból, de végső soron felnőtt ember vagyok, csak meg tudom oldani a dolgaimat magam is… ahogy összejön, szóval fedetlenné teszem a kért részt és lassan már az alsónadrágomat leszámítva nem igen van rajtam valami.
- Megvagyok.

Spoler::

Felvonom az egyik szemöldökömet.
- Te most succubus vagy, vagy titkon valami őrült tudós aki begyűjti az óvatlan áldozatokat némi kísérletezésre? – nézek rá gyanakvón, bár a szemem mosolyog.
Vagy esetleg valami korbácsos, kéjenc domina, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Akárki akármit mond, volt egy „úgy” értelmezhető fennhangja is a szavainak és megfordult a fejemben. Csak hát amilyen… tapintatos vagyok inkább erre nem kérdeztem rá. Volt humora a nőnek, de sosem tudhattam, mikor mondok valami olyat, amitől hirtelenjében kedve támadna rám adni a succubus szárnyait és megtanítani repülni az éjszakában. Ami pedig a lakhelyemet érinti… hááát… lehet nem járna messze az igazságtól. Őszintén szólva nem igen foglalkoztam eddig a szobám dekorálásával. Úgy voltam vele, hogy ez csak egy szoba, miért raknám tele mindenféle dolgokkal. Csak legyen egy hely, ahol van lehetőségem álomra hajtani esténként a fejemet és regenerálódhatok, esetleg leülök olvasni egy kicsit. Hát igen, tényleg nem nagy elvárások… bár a pornak még így is albérlői díja van, szóval talán azt be lehet tudni dekorelemnek.
- Micsoda „véletlen” – jegyzem meg. – Az élet szépségei. Fiatalkorban kialakul valami érdeklődés szerűség és utána jönnek a kis segítő karok, melyek közelebb tolnak hozzá. Látszólag semmi köze nincs hozzá, de aztán ha utólag végiggondolod, már van értelme az egésznek. Mondjuk ha én lettem volna a szomszéd kisgyerek, lehet furcsán vette volna ki magát, ha mondjuk fogok neked egy gyíkot és hangosan megjegyzed, hogy hogyan nézhet ki belülről – egy kis fejhúzás. – Hasonló volt velem is. Mikor még fiatal voltam, sokáig csak néztem, ahogyan a többi gyerek gyakorolja a kung fut az udvaron. Tetszett, de nem mertem odamenni hozzájuk… aztán egy véletlen folytán odakeveredtem a többiekhez és mire a mesterek észrevették, hogy ott vagyok, már eltelt egy fél óra nekem meg megtetszett. Ezután úgy voltak vele, hogy akkor már maradjak. Igaz, az volt a szerencsém, hogy a gyerekcsoporthoz kerültem, máskülönben elég szépen ráfáztam volna.
Ma is elmosolyodok, ha felidézem az öreg Pai mester arcát, mikor megtalált a többiek között. Kissé morbid példa, de oda is eléggé furcsa segítő karok vezettek. Ha a szüleim nem halnak meg akkor, akkor sosem kerülök a kolostorba és talán teljesen másként alakulnak a dolgaim. Sosem leszek őrző tán, sosem ismerem meg azokat a bizonyos embereket, mint Abigail, vagy akár most Paloma. Annyi minden más lett volna… de most van, szóval ezzel az élettel kell élnem, nem azzal, ami lett volna esetleg.
- Így is hívod őket? – kérdezem.
Valahol tényleg kinézem belőlem, hogy így hívja a kollégáit akár szemtől szemben is.
- Hááát… nem mondanám magam annak. A kolostorban buddhista oktatás folyt, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a gondolkodásomra, felfogásomra és az életvitelemre nem volt hatással. De kimondottan buddhista nem lettem, csupán egy alak, akire hatással vannak a keleti tanítások. Valahogy, nem szívesen kötelezném el magam egyik vallás mellett sem.
Mondjuk, kissé furcsa is lenne. Őrző vagyok, olyan dolgokkal vagyok tisztában, amellyel egyik vallás sem, alapjaiban lehetne megrengetni a tudatukat. Eléggé kegyetlen lépés lenne, az már egyszer biztos.
- Talán nem hallottál még kínai beszélni, Paloma? – tettetem az ártatlant. – Pedig még tényleg lenne egy kérdésem.
Néha aláírom, hogy tényleg egy dög tudok lenni. Pedig jobban belegondolva, én egyáltalán nem voltam egy partiarc típus. Mindig én vagyok az, aki egy társaságban csendben van, néha hozzászól, de nem irányítja a beszélgetést. Ahhoz képest most egész jól megy, pedig nem vagyok most se annyira humorherold. Lehet pályát tévesztettem és inkább komikusnak kellett volna mennem. Naja, egy bohóc néha tényleg jobban illik hozzám.
- Jójó, befejeztem. De attól még jó hallgatni, ha nevetsz.
Tényleg szép nevetése volt a nőnek, vagy röhögése, ha annyira ragaszkodik hozzá. Bár az is lehet, hogy én vagyok rászorulva. Az elmúlt időkben alig hallottam nevetés félét, még akkor is, ha Mei-t látogattam meg magányosabb pillanataimban. Ő meg persze amilyen örök optimista, próbált engem is vidítgatni, de nem sikerült. Valami más volt akkor, mint most… lehet, hogy már a terep?
- A Nyárköszöntő bál? Miért, mi történt? – kérdezem teljesen tudatlanul.
Nem sokkal azelőtt volt az esemény, hogy én visszajöttem volna Fairbanks-be, szóval ez totál kimaradt, akárcsak az őrzők csapatépítő programja. Na mindegy, jön még kutyára szalonna, ha eleget élek hozzá… de valahol akkor is zavar egy kicsit, hogy a kiküldetés miatt ennyi mindenről lemaradtam.
-Hmmm – veszem fontolóra a szavait. – Tudod mit? Ha addig nem zabál meg egy farkas se, akkor elhívlak majd.
Tény, hogy legutóbb is dolgozni mentem végső soron, de mégiscsak ki tudtam kapcsolódni kicsit és megismerhettem Sarah-t. Lehet megint másként lenne, de… te jó Buddha, én most miért is ígérgetek. Az őrzők közül az én fajtám hullik el a legelőször, ki tudja, mi lesz velem hónapok múlva… bár… kissé meglepő fordulat volt, hogy csak úgy felvetettem ezt a lehetőséget, de egyáltalán nem bántam meg. Legalább lesz okom életben maradni legalább november elejéig… uha, nekem tényleg el kéne már mennem pszichiáterhez. Azon meg csak mosolygok egyet halványan, amikor mentegetőzik. Valamiért tök aranyosnak találom ezt tőle. A meglepetések éjszakája, nagyon úgy tűnik. Na viszont erre a Bodies reakcióra rohadtul nem számítottam… bááár… patológus, embereket boncol, miért lepődök meg.
- Határozottan érdekes volt. Tény, valahol engem is frusztrált az, hogy egykor élő embereket láttam a vitrin mögött, de attól még érdemes volt elmenni rá. Bár nekem főleg azok a részek maradtak meg, amik összehasonlították az egészséges és a valami módon önrombolást végző ember testét. Gondolok itt arra, amikor  egymás mellé tették a dohányos és a nemdohányzó tüdejét. Vagy amikor egy drogosé és egy tisztáé állt kontrasztban. Eléggé morbid megoldás volt, de szerintem kellően elrettentő, ha valaki ilyesmire adja a fejét.
Oké, lehet az előző gondolatmenetem nem volt valami happy a Bodies-al kapcsolatban, de tényleg érdekesnek találtam. Lehet amiatt nem ömlengek csak róla, mert egy régen látott ismerőst „viszontláttam” a kiállításon… és nem, nem a látogatók között. Valahol az ilyenek eléggé illúziórombolóak tudnak lenni. Közben szépen lassan elpárolog az a felindult hangulat és Paloma újra köztünk. Legalább is már értette, hogy mit mondtam neki és nem kérdez visz… na tessék, erre megint visszakérdez. Csábos csóka… te jó ég, még mindig akcentussal beszélem ezt az átokverte amerikait, vagy még mindig valami zavar van az Erőben?
- Jeff Dunham. Keress rá az interneten. Vagy ha van valami hordozhatód akkor megmutathatom most is, ha még nincsen térerő – ajánlom fel.
Miért van az, hogy ilyen dolgok jutnak eszembe még a lehető leglehetetlenebb pillanatokban is? Éppen varnak össze, csoda, hogy élek, de nekem azért még eszembe jut egy nagynevű amerikai humorista és még idézek is tőle. Tényleg nem vagyok normális. Bár a nevetésért megéri, nemde? Főleg, ha elismertem, hogy szépen csinálja. Vajon mást is ilye jól… najó, oké, inkább nem hagyom kallódni a gondolataimat, mert érdekes dolgok sülnek ki nálam is… bár akkor már ketten lennénk.
- Régóta lakik itt?
Fogalmam sincs, honnan jött ez a kérdés, de ha már egyszer feljött a téma.
- Talán nem, de attól még jól megy és ez a lényeg – biccentek egyet.
Ki tudja, lehet valami őstehetségről van szó és azért megy neki ilyen jól a dolog. Sosem lehet tudni, mihez értünk még. Egyesek csupán festők, de sose lehet tudni, tudnak-e mellette építeni is. Ez egy ilyen dolog. Lehet Palomának se ártana kihasználni ezt, ha már rajtam, mint próbababa, ilyen jól begyakorolta a dolgot. Ki tudja, talán a fizetése is megnőne, bár valószínűleg egy igazságügyi orvosszakértő azért már jól keres. Persze erre nem fogok rákérdezni.
- Igen, ismerem az érzést. Nekem is megvolt a magam sötét időszaka. Akkor kezdtem el ezt viselni – érintem meg egyik kezemmel a szakállamat. – Ma már igazából fogalmam sincs, hogyan tudtam éveket lehúzni abban az állapotban. Mikor az ember nem több, csupán egy üres héj, reggel felkel, elmegy dolgozni, este hazaér, alvás. Éveken keresztül. Mindehhez pedig nem kell sok. Elég egy tragédia, egy hibás döntés és az ember már magába zuhan. Persze, valahol ez természetes, elvégre emberek vagyunk, mindenkiben benne van a hajlam a befordulásra. Csak az a nem mindegy, amit te is mondtál. Hogy meddig hagyjuk mindezt. Mert a megrekedés, egy idő után, végül a pusztuláshoz vezető utat jelenti, míg a megújulás az életét. A képelt ilyen egyszerű… de betartani annál nehezebb. Mint minden mást ebben az életben.
Na, most Paloma kaphatott egy kis ízelítőt abból, milyen hatással is volt rám Kína. Hajlamos voltam így elmerengeni. Főleg akkor, ha partner benne a beszélgetőtárs. Az ilyen életigazságok feszegetése nagyon is közel áll hozzám és ez még csak a jéghegy csúcsa. Voltak már napokig tartó beszélgetéseim a témában.
- Bátornak, vagy őrültnek, Succubus Lady? – dobom vissza a kérdést, bár esetemben szerintem mindkettő.
Csak egy őrült lenne képes nekiugrani egy vérfarkasnak öncélból, nem pedig kényszerítésre… bár tény, ez most a részemről önvédelem volt. Rám támadtak, szóval… inkább csak egyszerűen hülyének kellett lennem ahhoz, amiért elszakadtam a társamtól és egyedül lófráltam az éjszaka közepén az erdőben.
- Igyekszem, csak hát ugye a beidegződések. Nofene, a mai világban ritka már az olyan főnök, aki elküldi az alkalmazottat nyaralásra – füttyentek egyet elismerően. – No és mi lesz a program? Megmászod nekifutásból a Szabadságszobrot?
Hirtelen más eszembe se jut New Yorkról. Normális az, ha csak egy szembetűnő szobor rémlik fel nekem? Igen, asszem bennem van a hiba.
- Szereted kézben tartani a dolgokat, igen, értem. Mondjuk a te beosztásodban ez megérthető, nem semmi pozíciót töltesz be.
Paloma olyan nőnek tűnik, aki megköveteli a pontosságot, alaposságot és a jó munkát. Nem bízni semmit a véletlenre, vagy figyelmen kívül hagyni az esetleges hibákat. Márpedig ezt legkönnyebben úgy lehet gyakorolni, ha mindig ott vagyunk a munka központjában és személyesen felügyeljük. Az ilyen munkát pedig mindig nehéz nyugalomban otthagyni.
- Csak nehogy egyszer szavadon fogjalak.
Pfff… ADAM!!! A nagy szád fog egyszer a sírba vinni. Ami igazából nem nagy, csak képes olyankor járni, amikor nem kéne. Azt hiszem mégse veszek klitet az elkövetkezendő időkben, pedig gondoltam rá. Jó lesz nekem a nadrág, mielőtt ez a Succubus Lady kitalálja, hogy akkor a nyílt utcán fogjam szaván.
- Soha se mond, hogy soha.
A régi bölcselet… aminek én állandóan felülök, amikor azt hiszem, semmi új nem jön, erre… bumm. Paloma vajon mennyire lepődne meg, ha megtudná, hogy bizony idősebb vagyok, még ha a testem olyan fiatal, mint mondom? Lehet előjönne belőle a patológus és fel akarna boncolni, hogyan lehetséges ez… persze valószínűleg nem találna semmit. Valószínűleg a mágiára nem létezik semmiféle tudományos magyarázat. Sokkal összetettebb és fejlettebb annál. Viszont a jelek szerint fáradok, mert úgy tűnik, elfelejtettem levenni valamit… de akkor hogy jött le rólam a nadrág?
- Ööö… hupsz, akkor ez volt az a fura érzés a lábamon – jegyzem meg zavartan.
A lábaimon is meglátszik, hogy nem élek pont veszélytelen életet… csak hát mivel a tetoválásaim oda még nem lógnak le, így sokkal szembetűnőbbek a régi hegek. Miután Paloma közbejárulására már lassan szinte semmi sincs rajtam, de szerencsére a prűdség, mint olyan, pár évtizede már leszakadt rólam. A kérésére talpra is állok, majd elkezdek sétálni, ahogyan kéri. Aha, megvan a hibás láb, hogy a nyaka nyúljon meg… áh, inkább mégse, szar lenne, ha az egyik lábam hosszabb lenne a másiknál.
- Szerencsére inkább kellemetlen, mint fájdalmas… eléggé ciki lett volna végighernyózni az erdőn idáig.
Már belegondolni is röhejes. Ahogyan kúszok az erdőben valami fényforrást keresve… valszeg nem jutottam volna el idáig, mert sokkal hamarabb kimerült volna a testem. Na akkor könnyen macikajává váltam volna odakint. Az ajánlatán viszont meglepődök egy kicsit. Szerintem jobb lesz, ha a ma estével kapcsolatban semmire se megyek már biztosra, mert rámcáfol a spanyol.
- Nos… megköszönöm, ha befogadsz estére.
Na már megint ez a kimértség, Adam, engedj már le. Komolyan mondom, fel le ugrálsz. Hol merev vagy, hol laza… találd már el azt a nyavalyás középutat, amelyben úgy hiszel, mert csak összezavarod vele az embereket. De tény, tényleg nem tudnék messzire jutni innen. Főleg, hogy azt se tudom, igazából merre vagyunk. Csak mentem előre, néha kanyarodtam aztán egyszer csak itt teremtem. Valószínűleg még Fairbanks-ben vagyok, csak nem jutottam le ennyi idő alatt Anchorage-be. Szép baleset lenne. Az invitálására egyáltalán nem húzom el a szám, hogy egyedül kell megoldanom. Nem ez az első, hogy sebesülten kell mennem egyik helyről a másikra. Mindenesetre azért a nadrágomat visszaveszem, hogy legyen is rajtam valami. A tekintetem az asztalon levő pisztolytáskára téved, de aztán nem viszem magammal. Remélhetőleg senki se akar majd álmomban megölni, aki ellen védekeznem kellene utolsó vérig. A levetett ruhadarabokat azért összerakom egy rakásra, hogy ne legyenek összevissza, majd az egyik székre teszem őket. Mégse terpeszkedjenek az asztalon. Ezt követően átbicegek a nő után a nappaliba. Mivel nem érzem szükségét, ezért a WC lehetőségével nem élek. Kicsit megint ég a fejem, ahogyan Paloma csinálja nekem a helyet, de valószínűleg nem engedné, hogy segítsek neki, szóval inkább csendben várakozok az egyik fotel kényelmében… s nem, továbbra sem igyekszem megbámulni őt, ami nem olyan egyszerű, mivel már egész alakban látom, hisz távolabb áll és néha… hát néha lehajol, a többit pedig képzeljétek el.
- Gyakori amúgy, hogy egy pórul járt kiránduló beesik hozzád, vagy én vagyok az első? – kérdezem, miközben ügyködik.
Igaz, nem túl nagy a város, de azért pont most mutattam rá, hogy ilyesmi előfordul, szóval ki tudja. Amilyen sok hozzám hasonló őrült mászkál ma a világban, lehet voltak még látogatói. Na aztán lefekvés… hát rohadjak meg, ez így nekem egyáltalán nem nosztalgikus. Sokan biztos nevetnének rajta, hogy őket utoljára az anyjuk fektette le, de hát nálam ez nem élt. Max a nevelőm, de az meg nem olyan. Egy szó, mint száz, lassan elhelyezkedek a rögtönzött ágyon és… hát igen, kissé tényleg kényelmetlen megtalálni azt a pozíciót, amiben kényelmesen lehet feküdni. Alapvetően néha nehéz megtalálni… de úgy, hogy közben ez beszúr, az beszúr, de persze sose egyszerre, hát van egy kis helyezkedés, mire végre megvan a megfelelő pozíció. Alig várom, hogy holnap Abie teljesen helyre tegyen, mert ez így módfelett rossz… csak Paloma társasága teszi elviselhetővé.
- Ah… asszem így jó lesz.
Végre egy póz, ahol minden rendben van. Minden adott, ami kellhet egy kis pihenéshez. Közben Paloma is leül, felnézek rá… áááh, arcát nézd, arcát nézd! Oké, sikerült. Amikor odaadja a fájdalomcsillapítót, én csak bólintok, hogy rendben, beveszem. Láthatja, hogy megbízok a tudásában. Miért tenném? Hiszen mostanra megmutatta, hogy nagyon ért a gyógyításhoz, tudja, mit tesz és miért. Szóval minden hezitálás nélkül veszem be az általa felajánlott gyógyszert. Utána, pontosabban az itatás után, fejemet leejtem a párnára és a plafonra pillantok. Vajon mennyi idő, mire hatni kezd? Lehet le fog tartani egy darabig… vagy olyan gyorsan kiüt, hogy emlékezni se fogok rá. De az utóbbi nem válik le, mert még magamnál vagyok, amikor Paloma tesz még néhány utolsó vizsgálatot.
- Nem, köszönöm, megleszek – biztosítom.
Elvégre, mi bajom lehet innentől? Hacsak nem kezdek el forgolódni, ami a jelenlegi helyzetemben kizárt és esek le az ágyról, talán megérem a következő hajnalt… feltéve, ha nem találom magamat a pincéjében. A tekintetem viszont újra a nő arcára siklik.
- Mindent köszönök, Paloma.
S talán most az egyszer mosolyodok el teljesen az este folyamán.

Kicsit elhúzom a számat.
- Na igen, ez módfelett nyomós indok. Én se szeretnék azután elpatkolni, hogy megúsztam egy ilyen kalandot.
Tényleg kicsit ciki lenne. Megverekszek egy farkassal, túlélem a harcot, sikerül úgy ahogy veszélymentes övezetbe húznom magam, erre egy „ártatlan” ember kezei által veszek. Már amennyire lehet ártatlannak nevezni a nőt, aki most itt van velem. Mivel volt házas így olyan szempontból biztos nem az… oké Adam, ez honnan jött? Na honnan? Lehet csak kaptam valamit fejre is, ha már ilyen, általában nem megjelenő gondolatok futnak át a fejemben. Lehet mégiscsak bevertem a fejem abba a kőbe és nem sikerült elkerülnöm az ütközést?
- Öööö… hoppá. Pontosan miben érdekesebbek? A szárnyuk végett?
Másra nem tudok gondolni, elvégre a madaraknak ebben rejlik a különlegességük. Hogy tudnak repülni, vagy legalább is elegánsan zuhanni, ami miatt elég sok élőlény irigykedik rájuk… köztük az ember, aki ugyanezt nem képes utánuk csinálni, csakis egy nagydarab vasszerkezettel, amit repülőgépnek hívnak. Az pedig kevésbé annyira kecses, mint a madár, szóval marad továbbra is az irigykedés.
- Nevetni fogsz, de gondolkodtam rajta. Lenne egy kis huzavona meg papírmunka vele, de a mai világban már nem nehéz megnyitni egy iskolát, ha az embernek megvan hozzá tőkéje. Igaz, a konkurencia miatt még lehetnek problémák, de hát minden indulás nehéz. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy belevágok és ha már egy-két ember lejönne tanulni, az is boldoggá tenne, elvégre a célomat elérem vele. Majd meglátjuk, hogy alakul… de ha összejön, szívesen látlak az óráimon.
Igen, ez eléggé mi lett volna ha, de végső soron miért ne? Ha valaki szeretne tanulni, az előtt sosem csuktam be az ajtókat. Meg amúgy is, a mai világban egy nőnek nem árt, ha meg tudja védeni magát… akár baseball ütővel, akár nem. A vicces az, hogy amit én tanulok, az Palomának pont jó lenne olyan szempontból, hogy nő… elvégre a stílus megteremtője is az volt.
- Hááát, lehet vannak olyanok, akik nem veszik jó névvel, bár erről te többet tudsz mondani.
Én még egy pszichológusnak se mondtam bele a szemébe, hogy dilidoki, szóval erről tényleg nem tudtam nyilatkozni.
- Naja, ez a mai világban elég nagy probléma. Sokan a szülők meggyőződése után veszik át a vallási dolgokat, ez pedig két helyen hibázhat. Vagy a gyerek nem fogékony az adott vallási irányzat dolgaira, vagy fogékony, de mégse találja meg a helyét. Sajnos sokan hiszik azt, hogy ami jó volt nekik, az majd a gyereknek is jó lesz… a baj csak az, hogy generációs eltérésekről beszélünk és egyes vallásoknál kimutatható, hogy akár tíz év alatt mennyit veszítenek az… „erejükből”, jópár pedig nem ok nélkül. Sokan elfordulnak időközben a hittől és, bár ez most kissé erős fogalmazás lesz, de a mai világban már nem tartják ezt menő dolognak… ha pedig a mai fiatalokat nézem, hát ez bizony elég fontos kritérium. – sóhajtok egyet. – S itt jön elő az a bizonyos mi lett volna ha kérdés. Ha Európában nevelkedek könnyen lehet, hogy most nem beszélgetünk itt.
Ami, teszem hozzá, részemről eléggé nagy kár lenne. Elvégre, a fájdalmaim ellenére jól éreztem magam, kár lett volna kihagyni még így is ezt az estét. Bár hozzáteszem, ha másként alakulnak a dolgok, valószínűleg nem is hiányzott volna. Ha nem jövök Fairbanks-be, nem ismerem meg Palomát és valószínűleg nem keveredek az udvarába, ahol szépen laposra ver majd utána ellát. Kimaradt volna egy teljes szál az életemből és még nem is tudtam volna, hogy van mit sajnálni. Na igen, ezek eléggé „vicces dolgok”. Sosem tudhatjuk, mit hagyunk ki, ha egyszer meghozunk egy döntést, mely onnantól irányítja az életünket. Sosem tudhatjuk, milyen opciókat rejt a másik lehetőség.
- Oké, oké, nyertél – tartanám fel mind a két karomat védekezésként, de mivel az egyik jelenleg elég erősen offline üzemmódban van, ezért csak az éppel tudom előadni ugyanezt.
A mai nap tanulsága, hogy Paloma nem veheti a közelemben kezébe az ütőt, mert ott nekem biztos csonttörés lesz a vége. Mindenesetre a tudatomban egy darabig még bizony ott csilingel a nő szép nevetése. Amikor viszont meghallom a következő topic felvezetését, valahogy az a gondolat ötlik fel a fejemben, hogy erre most nagyon nem kellett volna rákérdezni. Gondolhattam volna a hanglejtésemből, de persze előjött belőlem a magánnyomozó és csak lett még egy kérdésem. Taps taps Adam. Viszont utána megered a nyelve és csak elmeséli, mi történt vele. Hallgatom, hallgatom… hát basszus, egy emberrel nem történhetnek „nem mindennapos” dolgok? Néha annyira belefeledkezem az őrző életbe és annak nehézségeibe, hogy el is feledem, hogy az emberek élete se fenékig tejfel. Még ha csak egy ilyen esetről is van szó. El tudom képzelni, hogy akkor egyáltalán nem repesett a történtek miatt, még ha most kihallok valami nosztalgikus hangnemet is a hangjából.
- Magáról a bálról hallottam, de akkor még szervezés alatt állt. De ez az eset… áh, még így hallomás után is fordulatosra sikerült. Lehet egy ilyen után nekem se lett volna sok kedvem ott maradni.
Mondjuk megnéztem volna azt a szerencsétlen taxist, akinek lenyomja azt a rögtönzött káromkodós előadást.
- Nem, tényleg nem voltam ott. Pont akkor kint voltam Kínában, gondoltam meglátogatom a kolostort, ahol nevelkedtem. Néha szokásom visszajárni.
S megintcsak nem hazudtam… nagyot, elvégre a tartózkodási hely stimmel, csak éppen az ok volt más. Hiába, azért az esetek többségében igyekeztem úgy beszélni, hogy ne nagyon térjen el a valóságtól, ergo csak kis mértékben ferdítsem el. Így valamelyest nekem se volt gondom a lelkiismerettel, mert… hülyén fog hangzani, de nem nagyon szerettem hazudni. A munkámmal… az életemmel járt, hogy sosem mondhatok el mindent teljes egészében a kívülállóknak és… néha valahogy ez ellen a személyiségem igyekezett nagy erővel lázadni. Talán emiatt is volt, hogy néha mégiscsak elárultam pár szót abból, mit is csinálok… elcseszett egy ember vagyok, nemigaz?
- Azt hittem a medvék nem játszanak – na igen, megint nem tudok értetlen fejet vágni, hamar kilóg a lóláb. – Oké, felveszem őket is az elkerülendő állatok listájára. Fogj is!
Elvégre, felvehetem én a farkast is… a vadonélőt. A vérfarkast ha akarom se nevezhetem teljesen állatnak. Túlságosan értelmesek ahhoz, hogy így tegyek… már amelyik persze, de sajnos még a nagyon elvetemülteket se titulálhatom állatnak. Pedig ha rajtam múlna… új állatfajjal lehetne kiegészíteni a lexikonokat. Az pedig, hogy beleegyezett… hát mit ne mondjak, ugrott egy ütemet a szívem. Pedig lehet, mégse lesz belőle semmi… csak egy újabb, félremenő meghívás, minden eredmény nélkül, talán valamelyikünk el se tud menni rá. De mégis, nekem olyan örömet okozott, mint amikor a kisgyereket elviszik Disney Landbe… hirtelen nagyon elkezdtem várni fejben a november elejét… már csak azért is, mert kíváncsi voltam, bevállik-e a megérzésem a hóhérral kapcsolatban.
„Adam, te már megint elszálltál” – gondoltam.
- Jól mondod. Ha már pár ember észhez tér tőle, hogy bizony ez zajlik le az ő testében is és ez lesz a végeredmény, akkor már megérte. Minden kiállítás akkor jó, ha eléri a célját… csak hát a Bodies nem pont úgy dolgozik, mint a legtöbb kiállítás. Nem az ember által hátrahagyott alkotásokkal… hanem magával az emberrel, szó szerint. Bár nem tudom, igazából az egész kiállítás ötlete honnan jöhetett… vagy egyáltalán, hogyan adhatták elő a jövendő kuncsaftoknak az ötletet. Azért ha belegondolsz, ha holnap odaállítanék eléd, hogy felajánlod-e a tested a cégemnek kiállítási darabként a halálod után azért lehet kissé meglepődnél.
Én tuti összevonnám a szemöldökömet majd közölném az emberünkkel, hogy jó eséllyel ő már messze nem fog élni, mire az én testem elérné a természetes halál állapotát. Ideális esetben még másfél évszázadom volt hátra, szóval maximum az örökösök tudnának engem megtalálni az ajánlattal… már ha addig nem lesz elegem ebből az egészből, töröltetem ki az emlékeimet és kezdek normális életet az emberek között. Nem szándékozok persze ilyet tenni, nem hagynám szívesen magára a társaimat de hát… az élet útjai kifürkészhetetlenek.
- Tudtommal él és virul, legalább is a legutóbbi előadása, amit láttam a neten, februárból van. Olyan negyven év körül lehet.
Valahol sejtem, miért kérdezett rá és ad egy morbid töltést a témának, de igazából Paloma érdekes humorához már volt alkalmam hozzászokni, szóval nem akadok fenn rajta. Főleg, mivel nem ellenem szól, akkor meg? Lehet Dunhamnak és volt egy hasonló ismerőse, mert valahonnan szednie kellett annak a csontváznak az ötletét, az fix.
- Ott a pont, akkor majd legközelebb.
Najó, kezdem magam is megrémíteni lassan. Olyan határozott nyugalommal mondtam ki, hogy „legközelebb”, mint ha tudnék valamit előre. Mint ha ezt követően gyakori, visszatérő vendéggé váltam volna. Az rendben van, hogy valószínűleg ide fogok jönni majd főzni a lánynak, de hogy azt követően mikor jövök… lehet, hogy Palomát nem zavarná egy-két látogatás, de azért nem akartam beleélni magam… eddig ha valamibe beleéltem magam, az sosem sült el jól. Miközben hallgatom Paloma beszámolóját, eszembe jut, hogy februárban futottam össze én is Rowenával. A nősténnyel, akinek a megfigyelését el is vállaltam… najó, ne nevezzük megfigyelésnek, az olyan csúnya szó. Inkább a ránézek néha, hogy jól viselkedik című történet… igen, ez talán tetszetősebb.
- Hát mint főbérlő ez meg a rendes viselkedés a két fő szempont – bólogatok. – Azt tudod, mivel foglalkozik?
Mallory, Mallory… eléggé gyakori név de miért jutott az eszembe, hogy egy bizonyos listán láttam ezt a vezetéknevet, pont a tegnapi nap folyamán? Lehet kérdeznem kellene a biztonság kedvéért az illetékesnél. Csak hogy nyugodtan aludhassak este.
- Ezzel nem tudok viselkedni. Néha tényleg úgy érzem, hogy még nem léptem ki ebből az egészből teljesen… csupán féllábbal, de mondjuk még az is haladás az elmúlt évek dolgait követően.
Valahogy azt hittem, hogy amikor Jenny visszajött, minden helyre fog ütődni, hogy lezárult vele az a 15 éves „csak élek és kész” fejezet… aztán rá kellett jönnöm, hogy ez messze nem így van. Még bizony tart, csupán előrébb mozdultam belőle… de ki még nem léptem a gödörből. Amikor viszont felajánlja a dolgot… hát megint adok a kezébe egy következő közös program lehetőséget.
- Ha elérkezettnek látom az időt, akkor szólok – kacsintok.
Nem mint ha nem tudnék én borotválkozni pengével, elvégre amikor elkezdtem, még nem voltak ilyen motoros borotvák… aztán azóta is megmaradt ez a szokásom, hogy ha visszavágok, akkor a régi utat kövessem… hiába, én egy tipikusan régimódi csóka vagyok, aki igyekszik lépést tartani az újabb dolgokkal.
- Nem bizony – vigyorodok el. – Elvégre eléggé testhezálló.
Most pedig nem csak arra igyekszek gondolni, hogy általában a succubusnak is, leszámítva a démoni tartozékokat, gyönyörű női testet társítanak… Adam, már megint kezded? Most már gyönyörű? Oké, az, de… már megint elismételted! Arrgh. Szóval nem, nem fogja ezt a szememben lemosni magáról. Ha a mai estémnek kellene adnom valami címet, akkor lehet, hogy a „Vendégségben a succubusnál”-t választanám, vagy valami hasonló. Egen, azt hiszem ez meg is felelne, de azért ezt hangosan nem mondom ki. Nem szabad túlfeszíteni a húrt, ő meg egyelőre még nem gondolatolvasó. Ugye? UGYE? Megmondtam.
- Hát őszintén szólva téged tényleg nem tudnálak elképzelni úgy, hogy boltról boltra tipegsz és közben hatmillió szatyor lóg a karjaidról, de azért még megnézed a következő kirakatot. Maximum a könyvesboltnál – hát a kocsmára tényleg nem számítottam bár… említette, hogy motorozik. – Színt viszel a sok motoros medve társaságába? – mosolygok halványan.
Azért érdekes látvány lehet. Ott üldögél egy asztal körül a sok kétajtós szekrény Harley Davidsonos, ahogyan általában őket elképzelik az emberek, és Paloma, aki bár magasabb nő az átlagnál, de azért nagydarabnak nehezen lehetne mondani.
- Igen, igazad van. Mindenki irigyli a főnökét, hogy milyen jó neki, emberek felett áll, ugráltathat másokat és közben még vissza se szólhatnak neki, ha nem éppen a barátkozós fajta. Valószínűleg ez azért van, mert alapvetően minden ember erre vágyik valahol a lelke mélyén. Hogy ő legyen az, aki megmondja a frankót és utána mindenki úgy lép, ahogyan a „királynő” utasítja a „gyalogokat”. Ez szép és jó… csak nem képes rá mindenki. Nem vagyunk egyformák, ez az emberi élet szépsége. Van, aki nem bírja a stresszt, van, aki él hal érte. Egyesek farkasokkal birkóznak, mások inkább csendben elülnek egész nap. Nem mindenki képes arra, hogy irányító szerepkört töltsön be a saját munkakörében, bármennyire is akarja, ha nincs meg benne a szükséges felelősségérzet és céltudatosság – nyelek egyet, mert a sok beszédtől már mint ha kezdene kiszáradni a torkom. – Te viszont nem tartozol ebbe a kategóriába, ahogyan a közös ügyünk során észrevettem, szóval szerencsések a beosztottjaid a patológián.
Nem, ez nem nyalás, hanem a tények kimondva. Paloma egyszerűen vezető személyiség volt. Határozott, céltudatos, mindemellett pedig értette a dolgát. Bárcsak ez elmondható lenne a föld össze pontján levő munkahelyről. Szerintem nem árulok el nagy titkot, hogy bizony elég sok a mutyi… amikor csak valakinek a vállára ütnek, mondják, haver vagy, itt egy vezető állás. Nem baj, ha szarul megy, a fizetés a tiéd. Hányni tudnék az ilyenektől. Ijjaj viszont. Nem, nem azért, mert továbbszőtte a skótszoknyás dolgot… hanem mert majdnem visszakérdeztem, hogy hol és… szóval gondolom ez sem szolgál magyarázatra… vagy lehet csupán nekem perverz mégiscsak a fantáziám.
- Meglesz – kacsintok.
Halk kuncogást hallatok a megjegyzésére.
- Nyugi, nem is néztem annak, elvégre nem láttam kint a táblát.
Hülye poén álá Adam.
- Ahaaaa, szóval ő volt az a gyengegyomrú – emlékszem vissza arra a bizonyos delikvensre, aki nem igen bírta a vért. – Ezen már meg se lepődök. Ma már a legtöbb gyereket túlságosan is óvnak mindentől. Néha még a széltől is. Persze más a helyzet, ha valakinek vérrel kapcsolatos fóbiája van dee… ez még mindig a ritkább eset, mint amiről először beszéltem. Rossz hír ez az elnökeinek, akik előszeretettel küldik háborúba az ország katonáit… nem lesz valami jó az utánpótlás. – csóválom a fejem, mert igazából tényleg elkeserítőnek láttam a mai fiatalságot. – Pedig az adott szót illik betartani. Az a szerencséd, hogy még messze van a téli időszak… már nem mint ha amúgy nem lehetne megfagyni, deee… szóval érted.
Mondjuk kíváncsi lennék, hogyan jutottak el a tüzifavágás témához. Lehet ugyanúgy, mint mi a közös vacsorához. Ki tudja, Paloma miben méri még a „hálaadás” című történetet a vacsorakészítés mellett. Lehet nem csak haspók, hanem fázós is? Mondjuk akkor fel lehet melegíteni… Adam! Szóval, ott tartottunk, hogy nagy nehezen, vérverítékes csata árán megtaláltam azt a pózt, ahol nem akartam kiugrani azonnal az ágyból a szúrás és viszketés okozta tompa érzéstől. Paloma rengeteget foglalkozott velem ezen az estén. Nagy szó, elvégre én csak egy idegen vagyok bizonyos szempontból, aki birtokháborítást követett el és ő meg egyáltalán nem olyan orvos, vagy ápoló, hogy másokat babusgasson odaadóan. Szóval ezért is láttam mérvadónak, ha legalább egy köszönömöt kinyögök neki. Úgy tanítottak engem, hogy ha kapsz valamit, köszönd meg. Szóval ezért is hagyta el az ajkamat a hála… de arra tényleg rohadtul nem számítottam, hogy így fog viselkedni. Ritkán láthatott meglepettnek az este folyamán, de most az voltam. Valami rosszat mondtam volna? Nem, az nem lehet, elvégre illedelmesen jártam el. Akkor meg miért… nem, ezt egyáltalán nem értem. A nők olykor tényleg kiszámíthatatlanok. Mielőtt viszont még elhagyhatná a nappalit, hallhatja az utolsó szavaimat.
- Jó éjszakát.
Lehet talán ezt se kellene mondanom, de nem érdekel. Ilyen vagyok. Lehunytam a szemeimet, hogy végre elérhessen a pihenés engem is, miközben egyedül maradtam a sötét helységben. De az agyam egyelőre még nem akar leállni, próbál számot vetni az este történtekről. S volt is miről, azt kell mondanom. Paloma reakciójára nem találtam továbbra sem értelmes magyarázatot és… valahogy nem is akartam foglalkozni vele. Nem sértett meg vele és biztos vagyok benne, hogy valami nyomós indok állhat a háttérben, ami miatt így rámförmedt. Tény, hogy nő, nekik pedig nem mindig kell ok az ilyesmire, de az eddigiek alapján ezt a következtetést szűrtem le. Szóval inkább egy másik kérdésen gondolkoztam el… magamon. Kedves Adam Revenor, mi volt ez a ma esti viselkedés? Amikor tegnap visszaérkeztél Fairbanks-be, alig éltél. Szépen lassan a hónapok alatt visszasüllyedtél abba a melankóliás állapotba, ahol éveken át voltál. Legalább is nagyon úgy éreztem magam. Nem leltem az örömömet a mindennapokba, még úgy se, hogy Jenny ott volt velem. Egyszerűen… megint úgy éreztem magam, mint valami üres héj és kicsit fel is lélegeztem, amikor visszajöttem Fairbanks-be és újra munkába álltam. Most meg… mint ha semmi se történt volna. Viccelődtem, már-már felszabadult voltam és… boldog? Igen, vagy legalább is az állapotom nagyon emlékeztetett arra, amikor olyan vagyok. Egyszerűen… jó volt itt lenni Palomával, a közelében lenni és nem, egyáltalán nem csak azért, mert van mit nézni rajta. Igen, tény, ő se nagyon zavartatta magát a közelemben, ami a ruházatát illeti de… egyszerűen vonzotta az ember szemét… ahogy… be kellett látnom, a nő teljes egészében vonzó volt… ez persze annyira nem számít nagy megállapításnak, elvégre a hülye is látja. Ám azt is be kellett látnom, hogy Paloma hatással van rám, melynek a végkimenetelét nem tudtam megmondani… csupán azt, hogy örültem annak: várhatóan lesz még közös programunk.
Közben Paloma kiforgatta a zsebeimet és igazából semmi olyat nem talált, ami furcsa lenne. Előkerültek az irataim, a tárcám, illetve az egyik kabátzsebből jó adagnyi morzsát, ami akkor került oda, amikor ott tartottam egy nap a reggelimet és nem volt időm megenni. Több kabátzsebben is tartalék pisztolytárakat találhatott, szám szerint négyet. Eléggé fel voltam fegyverkezve, az szent. Főleg akkor jöhetett rá, amikor megtalálta a késemet. Első ránézésre átlagosnak tűnt, a pengéje viszont ezüstösen csillant a lámpafényben. Egyáltalán nem hétköznapi. Ezüstözött acélpengés kés. A legtöbb őrzővel ellentétben én áttértem erre a változatra, mert a penge ezáltal sokkal többet kibír. A hátránya az, hogy egy idő után lekopik az ezüstborítás és lehet vinni javíttatni. Valami valamiért. Engem időközben egyre jobban leküzdött a gyógyszer, az utolsó dolog pedig álomfölde előtt az volt, hogy hallottam Paloma halk lépteit, nem messze a nappaliban.

***

Gyógyszer ide, alvásszükséglet oda, a helyzet az, hogy képes voltam minden nap elég korán felkelni. Így volt ez most is, ahogyan kiment az álom a szememből és lassan ki is nyíltak. Persze a terep az idegen is volt, mos keltem fel először Paloma nappalijában. Talán ha nem rémlik be azonnal, hogy hol is vagyok, megijedek, hogy elraboltak… de persze ez nem él, úgy hogy lassan felülök. Az oldalam be is szúr, kellemetlen mementó az előző estéről. Viszont annyira nem érezem magam nyomottnak, ami jelzi, hogy a pihenés során visszaállt a varázserőm. De aztán elnézek oldalra és két meglepetés is fogad. Az egyik az, hogy Paloma a szomszédos fotelben aludt… a másik ahogyan aludt. Mint egy kitekert botsáska. Fogalmam sincs, mi vezette őt erre a cselekedetre, de azt azonnal láttam, hogy ez így minden, csak kényelmes nem… hogy képes egyáltalán így aludni. Még az is jobb lett volna, ha befekszik mellém… talán alvajáró? Viszont nem tudok tovább csak úgy feküdni, mint ha minden rendben volna. Amennyit foglalkozott velem Paloma fél éjszakán át, úgy érzem, ennyit megtehetek érte. Átkozom magam, amiért az egyik karom el van törve és a bordáim se százasok, mert ez eléggé behatárolja a lehetőségeimet. Mindenesetre úgy ahogy sikerül talpra állnom és óvatosan odasétálok mellé. A célom az, hogy normálisnak mondható helyzetbe rakjam át. Talán nem voltam százas, de a harcos mivoltomnak köszönhetően még mindig fokozottan erősebb voltam az átlag embernél, emiatt az amúgy pehelysúlyú Palomát gyakorlatilag úgy tudtam mozgatni, mint ha levegőből lenne. Még meg se kellett hozzá annyira erőltetnem magam, így mellőzhettem a durva fogásokat, mozdulatokat, csinálhattam finoman, ahogyan a lelógó lábát igyekeztem visszarakni a karfára… ahogyan a testét beljebb és lejjebb nyomtam a fotelba, hogy a feje a karfán legyen és ne lógjon… ahogyan a karját az ölébe rendezzem és utána betakarjam nyakig… hogy ne legyen kicsavarodva annyira… legalább is a terv ez volt, arról viszont fogalmam sincs, mennyire tud mélyen aludni… a telefonnal pedig úgy voltam, hogy majd ezután foglalkozom vele…

Igyekeztem értelmes arcot vágni és úgy tenni, mint aki érti, miről beszél a nő. Valamennyire konyítottam anatómiához, de ez annyira terjedt, amit én is megtudtam magammal kapcsolatban a gyógyítóktól. Hogy az egyes sérülések esetén hogyan gyógyítsam magam, ezzel hajtva végre egyfajta elsősegélyt, míg visszajutok a központba a többiek közé. Ez viszont csak az emberi testet jelentette, az állatokét már nem. Igaz, Emmának tudtam segíteni a múltkor és ő nem pont az emberi testét viselte, de ott csupán a bordáig kellett egy kicsit „meghegeszteni”, az meg nem sokban különbözik az élőlényeknél. Gondolom tovább nem kell ragoznom, hogy a hozzáértetlenségemet leírjam.
- Felőlem hozhatod, ha félsz nélkülük kiállni – kihívó vigyor jelenik meg a szám sarkában. – Mondjuk az se árt, ha fegyverek ellen tud védekezni az ember – ismerem el végül.
Vannak olyan nagylegények még a férfiak közül is, akik kerítéskaróval hiszik erősnek magukat és azzal mennek az amúgy fele akkora embereknek. Ezzel próbálják meg a saját gyávaságukat palástolni, mert a félnek ököllel kiállni. Általában az ilyen emberek esnek leghamarabb kétségbe, ha bekapják az első maflást… jópáran már nem mernek utána odajönni a másodikért. Persze, most nem Paloma baseballütős megmozdulását akartam leszólni. Férfiakról beszéltem, akik az ilyen támadásban lelik a kedvüket nap mint nap, erősítve az amúgy gyenge egójukat… nem pedig nőkről, akik a területüket védik.
- Én is. Kissé veszélyes, de azért voltak olyan pontjai az életemnek, amit semmi pénzért se hagytam volna ki. Na meg olyanok is, amiket igen, de az élet nem kívánságműsor szóval… inkább csak örülök, hogy vannak jó dolgok is.
Példának okáért ez a találkozó, de szerintem ezt már kifejtettem. Mondjuk most a következő mesélésével újabb adalékokat tudok meg a bállal kapcsolatban… és mentségemre szóljon, férfi vagyok, szóval megindul a fantáziám, amikor azt mondja, hogy leszakadt volna a ruha… hát azért tömegben egy ilyen… főleg, hogy kellemes küllemű nő esetén, azért az kissé kimeríti a ciki kategóriáját. Arról nem is beszélve, hogy általában az ilyen eseményeken mindig van nem egy fotós, videós, akik „szenzáció” végett szeretik a kínosabb pillanatokat megörökíteni. Legalább is én így tettem volna, ha ilyen mitugrász lennék… ha én magam, akkor valószínűleg a kabátom dobom rá a kíváncsi szemek elől.
- Gondolom úgy meg főleg nem, hogy nincs kivel menni. Tény, hogy én is képes vagyok egyedül elmenni az ilyen eseményekre, de az elég gyakran munkaszempontból van, nem pedig magánemberként… az már más kérdés, hogy elunom magam a végéig egy tucatszor, hacsak nem futok össze valakivel.
Mondjuk én alapvetően nem vagyok az a társasági típus. Még Kínában is sokkal nagyobb jelentőséget szenteltem a kisebb találkozóknak, mint a nagy összejöveteleknek. Ez mostanáig így volt. Nem tudom, hiába járok naponta emberek között, az nem jelentette feltétlenül azt, hogy vonz a tömeg. Különösebb gondom nem volt vele, de a kedvenceim közé se tartozott. Semleges a mi kapcsolatunk, hogy úgy fogalmazzak. S ennek ellenére én mégis elmegyek, hogy figyeljek a rendre. Azt hiszem egy hős vagyok. Viszont jön egy kérdés ami… valahol eléggé kellemetlen. De igyekeztem úgy reagálni, mint ha az ég egy adta világon minden rendben volna.
- Határozottan jó. Olyan… nosztalgikus. Alapvetően a kolostor elég régi, még a XVIII. században emelték a Csin hódítást követően. Mikor még korábban gyerekként sétáltam a falak között, már akkor lehetett érezni valami megmagyarázhatatlan dolgot a falak között. A kort… a régi idők lenyomatát… pedig akárhogy nézem, csupán kopottas falak, minden díszítés és felesleges csicsa nélkül. Aztán amikor visszamegyek, még mindig ugyanezt érzem, csak már felnőtt fejjel. Ilyenkor jó látni, hogy páran még ott vannak a kolostor falai között, akiket gyerekként ismertem. Sokan ott maradtak az árvák közül, mint szerzetesek, vagy egyéb segítők. Köztük a személyes nevelőm is, aki már hiába van benne a korban, olyan jól tartja magát, hogy szinte semmit sem változott. Jó érzés velük leülni és megbeszélni a dolgokat, visszaemlékezni a régi dolgokra. Persze ezek csak egyszeri alkalmak, nem is járok olyan gyakran vissza. Csupán pár alkalom és talán az teszi őket olyan nosztalgikussá.
Általában tényleg így volt. Évente egyszer-kétszer látogattam vissza általában a kolostorba, amikor egy-két napot ott töltöttem. Persze ilyenkor a mentorom is próbált viccelődve rávenni, hogy igazán visszamehetnék hozzájuk, mert szükség van a megfelelő emberanyagra, de én mindig hárítottam. Kétlem, hogy nekem van még jövőm Kínában. Amikor eljöttem onnan anno, lezártam életem azon szakaszát és tovább léptem. Persze hazatérni mindig jó, de úgy éreztem, ott már nem tudnék élni. Most mondhatnátok, hogy ehhez képest most 4 hónapig odakint éltem, de ne dőljetek be a látszatnak. Ez az elmúlt négy hónap semmire sem hasonlított az elmúlt látogatásaimra.
- Semmi gond – bólintok előzékenyen. – Én örülök annak, ha valakinek volt lehetősége megtapasztalni a normális családi légkört. Talán nekem nem volt rá lehetőségem, de nem zavar, ha más emlegeti. Másoktól irigyelni a boldogságot az egyik legszemetebb dolog az életben.
Valóban így éltem az életemet. Örültem neki, ha van egy kis boldogság még ebben az életben. Manapság sokkal inkább találkozik az ember energiavámpírokkal, mint olyanokkal, akik megtapasztalták az őszinte, családi szeretetet. Ha valaki az utóbbi kategóriába tartozott, azt persze lehet irigyelni, kívánni, hogy a helyében lett volna az ember, de elvitatni valakitől azt, ami egykor kellemes éveket okozott neki az… egyszerűen megvetendő dolog. Ezzel olyan dolgot vennénk el az emberektől, amit nem lehet megvenni pénzért. Az ilyenek mindig sokkal értékesebbek.
- Lehet nem értek hozzá annyira, de a szervdonorság szerintem egy kicsit más lapra tartozik. Mint te is mondtad, az lényegében arra szolgál, hogy új reményt adhassunk a túlélésre egy embernek. Főleg, hogy ma már elég hosszú várólista van olyan emberekről, akik átültetésre várnak és azon múlik az életük, hányadikak a sorban. Szervdonornak lenni becsülendő, elvégre valószínűleg ilyenkor a személy is vigyáz az egészségére, elvégre sose lehet tudni, pont melyik részét fogják felhasználni és nem szennyezheti magát felelőtlenül. Viszont akkor lényegében a tested darabjait még „hasznosítják”, egy emberben marad és aktívan működik. A Bodies pont emiatt más szerintem ilyen szempontból, elvégre ott mutogatják a dolgokat – sóhajtok. – Az viszont tény, hogy a halál után már tök mindegy. Elvégre a test az semmi, csupán egy porhüvely, mely megkapta azt a hálátlan feladatot, hogy hordozza a lelket. Maximum akkor lehet morbid, ha egy ismerősöd pont téged lát viszont a kiállítson.
Lehet tényleg túl lett ragozva ez az egész de szerintem amíg nem megyünk egymásnak vaslapokkal és baseball ütőkkel az ellenkező vélemények végett, addig nincsen gond. Ellenkező esetben inkább maradjunk a lapozásnál.
- Biztos van olyan befogadó. Lehet, hogy sokan rosszul lettek a megtekintésnél, de tény, hogy ha akkora nagy baj lenne a kiállítással, akkor már régen betiltották volna.
Azért gondoljunk bele, hányszor fordul elő az, hogy egyes túlbuzgó aktivisták addig verik az asztalt, míg nem feltétlenül ártó szándékú dolgokat is betiltatnak. Akkor most gondoljuk el, mi van azokkal, ami tényleg árt már széles körben is. A Bodies viszont nem jutott erre a sorsra már évek óta, így a társadalom tényleg elfogadja.
- Hoppáré. Az igazságügyi orvosszakértő és a kutató egy fedél alatt. Nem vagytok ti véletlenül rokonlelkek?
Bizonyos szempontból nem különbözik a kettő annyira egymástól, elvégre mindkettő emberekkel foglalkozik. Abba ne menjünk bele, hogy mennyire mélyrehatóan, de bizonyos szempontig egyezik a két terület. Közben kitárgyalásra kerül a szakállam is, mely igazából annyira nem nagy, de elérte azt az állapotot, ami már szembetűnőnek számít. Annyira lényegében nem voltam szakállpárti, de rámragadt az elmúlt évek során és ezidáig nem vitt rá a lélek, hogy megszabaduljak tőle. Talán majd eljön az idő, amikor gondolok egyet és úgy látom, hogy már nincs rá szükség… akkor pedig Paloma ott fog állni vigyorogva és majd lengeti a borotvát, mint halál a kaszáját. Kíváncsi leszek a végeredményre… nagyon régen láttam már magam szakáll nélkül. Vajon mennyire maradt olyan az arcom, mint amilyen előtte volt?
- Ehm… milyen pubi?
Sajnos latinul nem igen tudtam, de már az állatka nevének kiejtése is valahogyan fenyegető volt… persze aztán megtudtam, hogy miről van szó és egy megvilágosodott sóhaj jön ki a számból.
- Jaaa… hát a legutóbbi vizsgálatok alapján tiszta vagyok, szóval nem kell félni, hogy valami átugrál rád.
Ha már Miss Succubus gonoszkodásra adta a kedvét, hagy kapjon vissza belőle valamennyit. A megnyilvánulását meg egyáltalán nem láttam bunkónak, inkább intőnek. Érdeklődve hallgattam ezt követően a kis történetét és igen, bólogatok is, hogy értem, mi a probléma… na de ott felszalad a szemöldököm, hogy milyen szöveggel zárta le az egészet. Nem tudom, miért lepődök meg rajta, elvégre ez a megnyilvánulás annyira… Palomás. Lehet túlságosan vizuális alkat vagyok és azért lepődök meg, elvégre elképzeltem a jelenetet, így eléggé… au.
- Hát az biztos, hogy az eladónak adtál egy életre szóló élményt.
Szegény árus… gyanútlanul odamegy, tenné a munkáját, hogy segítsen, erre kap egy ilyet. Hát igen, ez se egy hálás meló, az már egyszer biztos.
- Egyszer engem is megpróbáltak elvinni egy ilyen túrára… nehezen sikerült is rávenniük, de aztán a bejáratnál közöltem az illetővel, hogy akkor majd keressen a könyvesboltnál és elvonultam. Úgy emlékszem egy könyvet is elolvastam, mire megjelent a delikvens, hogy mehetünk haza.
Huh de rég volt már az is… pont akkoriban, amikor ezek a nagy üzlet-együttesek divatba jöttek a nyugati világban. Hiába éltem eléggé elvonultan, azért egy idő után a szomszéd településekre begyűrűznek az újabb dolgok, főleg, ha az egy város.
- Igen, ezt nagyjából azonnal leszűrtem rólad. A kézfogás elég sokat elárul az emberről. Bááár… lehet egyszer kifaggatom majd a beosztottjaidat a főnökükkel kapcsolatban, szakmai célú érdeklődésnek álcázva.
Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágna Paloma, ha egy nap besétálva a munkahelyére ott találna a dolgozói között, ahogyan kezemben egy notesszel bőszen irogatom az általuk elmondottakat és a nő a kérdezősködés tárgya… főleg, ha mindenféle kérdést feltennék, mely nem feltétlenül csak Paloma szakmai hozzáértésével foglalkoznak, hanem személyesebb dolog is. Most nem mondom azt, hogy milyen fehérneműt hord általában, mert ahhoz lett precedensem a mai éjszaka során… bár arra rákérdezhetek, hogy szerintük melyik szín dominálhat nála általában. Igen, az járható út… szegény nőt meg valószínűleg megenné a pulykaméreg, amiért rabolom a beosztottjai idejét és nem hagyom őket dolgozni. Lehet ezt mégiscsak megérné egyszer kipróbálni… bár lehet az életemmel játszanék elég erősen.
- Igen, ebbe a legtöbb ember beleszalad. Anno én Kínában Hong Kong környékén éltem, ott pedig a hőmérséklet nem igen szokott kevesebb lenni 16-18 foknál, leszámítva egy-két extrém időszakot. Ezt leszámítva elég meleg van, legtöbbször nem is hordtunk meleg ruhákat, mert nem volt rá szükség. Aztán amikor átköltöztem Skóciába, volt alkalmam szembesülni vele, mennyivel más. Azóta szinte csak a házban viselek rövid ujjú ruhát, szabadban kevésbé.
Amikor megemlíti, hogy eléggé forróvérű, nem lepődök meg kifejezetten. Azokra, akikben van spanyol vér, elég gyakran használják a jelzőt… igaz, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a forróvérűt nem töltöttem fel valami más tartalommal is. Amilyen vehemens tud lenni Paloma néha, nem lepődnék meg, ha ott is az lenne… oké, befejeztem… egyelőre.
- Ha sokáig nem jelentkezik, akkor szólj és jövök én is szívesen… legalább lesz egy vésztartalékod erre a munkára.
Nem szándékoztam elvenni a kölyök munkáját, sőt… ha egyszer valamit megígérnek az emberek, akkor nem árt ám betartani őket, mert ellenkező esetben a dolog hitelvesztéshez vezet, az pedig sosem jó. Mondjuk… fiatal még az elmondottak alapján, van ideje még megtanulni a dolgok menetét… bár ha elég sok ilyen görbe estét csap, akkor el tudom képzelni, milyen féle lehet. Persze látatlanban nem ítélkeztem, nem volt szokásom. Egy idő után egyedül maradtam a gondolataim között a sötét szobában, a magánynak pedig van egy olyan hatása, hogy elég könnyen elálmosítja az embert. Nincs miért ébrenmaradni egyszerűen. Nincs kihez szólni, nincs kin még végigsimítani, esetleg egy utolsó puszit adni az arcára, vagy egyszerűen csak megszorítani a kezét. Szépen lassan kikapcsolja az embert, ahogyan körbeöleli az embert a sötétséggel együtt és lehúzza a mélybe. Igaz, esetemben nem feltétlenül csak erről volt szó, hiszen gyógyszert is kaptam, de hozzájárult. Miközben Paloma szörnyülködött a zsebeim tartalmán, a szemeim elnehezedtek és elnyomott az álommanó… vagy ellopott, kinek hogy tetszik.

***

Gondoljátok, hogy annyira könnyű dolgom volt Paloma helyrerakásánál? Nem, egyáltalán nem. Ez pedig nem csupán annyiból fakadt, hogy óvatosnak kellett lennem, mert még nem akartam őt felébreszteni. Megfordult az előző esti felállás. A nő gyakorlatilag teljesen ki volt szolgáltatva nekem, ahogyan mit sem sejtve aludta az igazak álmát én pedig felé tornyosultam. Persze nem akartam én vele semmi olyan dolgot csinálni, ami nem válik egy magát becsületesnek vélő férfi… becsületére. Nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy az ember automatikusan bátrabbá válik, ha valaki önkívületleni állapotban van mellette. Így például nem feltétlen volt annyira zavaró végigmérnem a nőt. Tény, hogy ezt már megtettem az este, de most zavartalanul tehettem és nem lopott pillantások álltak rendelkezésemre. Paloma egyszerűen fájdalmasan gyönyörű volt, így nem csodálkoztam azon, hogy az exe még mindig zargatja. Minden egyes porcikájára igaz volt ez, kissé sötétebb árnyalatú bőre pedig még valahol egzotikussá is tette. Persze, ez csak a test volt, amiről megállapítottuk, hogy annyira nem számít. Viszont a nő lelke is rendben volt, legalább is az én szemszögemből. Kissé nagyon megmondó, kissé szélsőséges… de alapvetően én eddig annyira kivetnivalót nem tapasztaltam. Hiába, ilyen egy ízig-vérig nő. Részemről a problémák akkor is jelentkeztek, amikor rendezgettem. Elég nehéz volt ugyanis rávenni magam, hogy a dolog végeztével elengedjem a selymes bőrt. Hogy ne maradjon ott és kalandozzon el, simítson végig rajta… esetleg kandikáljon be a falatnyi ruha alá, amit még viselt. A legszebb pedig, hogy fogalmam sem volt, ezek a késztetések honnan jönnek. Sosem voltam az a fajta, aki lopva megérinti a másikat, míg az magáról mit sem tudva hever. Eddig egyetlen emberrel kapcsolatban fogalmazódtak meg ilyenek a fejemben. Ezért volt annyira furcsa ez az egész a részemről… és vett rá valószínűleg, hogy ne legyen ebből a rendezgetésből semmi tapizás. Amikor hallom a szavait, felszalad a szemöldököm, de aztán csak halvány vigyor lesz belőle. Nofene, úgytűnik forróvérű patológusunknak „érdekes” álma lehet. Tessék, mondtam én, hogy kéjenc. Mondjuk kissé olyan volt ez a szöveg, mint ha egy túlfűtött regényből olvasta volna fel, de a lényeget lehetett érteni. Lassan végeztem a rendezéssel, Paloma újra úgy ahogy kényelmesen feküdt a kanapéban. Áh, bárcsak jó lenne a másik karom, akkor ágyba vinném… izé, ráraknám a nekem rögtönzött ágyra. Fél kézzel is menne, de akkor hozzá kellene szorítanom a mellkasomhoz és az se menne a törés végett. Maradt ez. Éppen a takarót raktam helyre a testén, nehogy megfázzon, amikor elhagyja egy újabb megjegyzés… pontosabban kérés az ajkait. Tekintetem azonnal az arcára vándorol, de látom, hogy csukva van… s még a keze is fellendül, elkapva az enyémet. Azonnal érzem, hogy nem szorít, ergo csak egy álombéli reakció lehet. Ha már fejlett a bőrérzékelésem, legalább ennyit meg tudjak állapítani az érintés alapján, nemde? Viszont… amit mond… hazudnék, ha nem képzeltem el… ahogyan ez pillanat lezajlik… hogy előre dőlök és ajkam az ajkára ér, eleget téve a kérésnek. De csupán képzelgés volt, én pedig újra meglepődtem, hogy mik zajlanak le a fejemben. Nem tévedtem… Paloma tényleg hatással volt rám. S végül, bár nem teszem meg végül, amit kér, a dolog nem marad tett nélkül… mert egyik kezemmel, egyetlen plusz érintésként lágyan húzódik végig a nő ajkain. Mélyet sóhajtok… majd ha nem történik olyan dolog, ami megköveteli a jelenlétem, akkor átbattyogok a konyhába. Igen, ránéztem közben az órára és láttam, mennyi az idő. Fogalmam sincs, Paloma mikor szokott kezdeni, de lassan biztos eljön a munkaidő… és lehet, nem szeretne üres gyomorral menni. Ugyan csak fél kezem aktív csupán, de valamit csak össze tudok ütni neki… már ha van miből persze. Lássuk mi van raktáron.

//350 ^^ //

// 111. ^^ //