Elvigyorodtam a nehéz napos kérdésre, látva, hogy pusztán ennyivel Zach azért nem egy csomót kioldott a kölyköknél, mintha ez jobban meggyőzte volna őket arról, hogy talán tényleg nem csöbörből vödörbe estek. Élénk érdeklődéssel figyeltem őket, ahogy helyezkedtek, és ja, kibaszottul elégedett voltam magunkkal. Hebrencs viszonzással reagáltam a fekete hím felém kapó energiáira, a nőstény ledobta az eddig tanúsított, ijesztően számító nyugalmát és szinte lubickolt a kicsik energiáiban, olykor "odavakkantva" Zach-nek. Hiszen persze, hogy minden rendben volt, mi alakulhatott volna rosszul? Ugyanmár... Ezzel a hirtelen jött pattogással szinte szöges ellentétben áll csendes, de őszinte hálám, amivel üzenek gondolati síkon a hímnek. Kicsit tartottam tőle, hogy elpityerednék, ha hangosan is kimondom. Teljes érzelmi káosz uralkodott bennem, minden egyszerre volt jelen és egyenlő mértékben követelt figyelmet, hogy majd' szétvetett. Emiatt is próbáltam a helyzet gyakorlatiasabb oldalát megragadni, a továbbiakat vázolni a vakarcsoknak, nem túlzottan előre szaladva. Előbb evés-ivás-pihenés, meg persze regenerálódás, utána jöhet minden más. Szívesen közöltem volna Zach-kel, hogy neki is ez a program, de nagyfiú, csak van annyi esze, hogy minden további előtt kicsit rendbe kapja magát. Ha nincs... úgy láttam, van egy menő mocija. Ami amúgy sokkal jobban áll neki, mint nekem, szóval remélem, véletlenül se fogom tudni megörökölni vagy elkötni. ~ Nem fogják elhinni ~ közöltem a keserű valóságot, és kissé a számat is elhúztam, hiába árulhattam el ezzel esetleg, hogy privát csevej folyik ép. ~ Egyelőre legalábbis semmiképp. Egyszer már elhagyták őket, ne lepődj meg, ha minden választási lehetőségben elsőre csapdát fognak látni. Végig néztem az űzött kis tekinteteken. Gyomorba vágó élmény volt. A nyelvem hegyén volt egy ajánlat, de nem mertem rá mérget venni, hogy készen álltam volna ilyesmire. Nem, sem befogadás, sem átharapás meg se fordult a fejemben, utóbbihoz esélyesen amúgy is túl fiatal vagyok. De egy csoportterápia jól jönne - nekik és nekem is. Csak nem tudom, hogy ilyen szintű lélekvájkáláshoz van-e elég erőm, az este által felpiszkált adrenalintól hajtva pedig nem akartam felelőtlenül ígérni. Ja, sokkoló, tudom, én és a felelősségteljes magatartás... Szerencsére Zach következő kérdése eleve más irányba terelték a beszélgetést, vele pedig a gondolataimat. Basszus! ~ Ketten. Az egyiknek szerintem több foga mint agysejtje volt, nem hiszem, hogy a puszta balhén és a fizetségen kívül bármi mozgatta. ~ Meg a nőstények. Nyilván. ~ A másik a sikátor bejáratánál őrködött és benne már nem vagyok biztos. Túl kötelességtudóan pattant, ahogy előadtam, hogy evakuálnunk kell a kölyköket. A ti harcotok se csalogatta el az őrhelyéről. ~ Kicsit összébb húztam magam, mert kezdett leesni, hogy a ritkán megmutatkozó, de akkor nagyot szóló zsenialitásomnak bizony akadt árnyoldala. ~ Mindkettő bekajálta, hogy velük vagyok, ismerik az arcom, a szagom, az energiáim... Az őr pedig nem tűnt olyan kőkorszakinak, mint a másik, szerintem mostanra leesett neki, hogy lenyúltam őket. De fogalmam sincs, hogy a főkolompos nélkül mennyire lelkiismeretes. Megmutattam neki a két hím képét. Egyik emlékkép rosszabb minőségű volt mint a másik, mert bazmeg kicsi vagyok, Villám és az őrt megfigyelni se volt időm. ~ Kivárnám a húsvétot, aztán körbeszimatolok a környéken. Lehet csak annyi előugrasztja a nyulat a bokorból, hogy meglátnak vagy megéreznek. Kicsit hadd csituljanak a kedélyek, meg egyébként is... hétvégén randim volt! Nem dolgozok se így, se úgy. Alig vártam, hogy visszahívjam Henryt és eldicsekedjek neki.
A kocsit betöltő energiák pezsgő, jóleső közegében némileg lassabban fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, megadva magam némileg a fizika törvényeinek, az ülésbe tespedve némileg. Szám szegletében finom mosoly játszott, fáradtan, mégis elégedetten, ahogy Dakota néni - ezért még megöl ma lehet, amikor szóvá teszem neki - útbaigazítását hallgatom. Nekem szánt szavaira emelem csupán fel tekintetemet felé, szótlanul látszólag, ám ahogy ő, úgy én sem fektettem különösebb energiát abba, hogy elrejtsem, máshol járok fejben jelenleg, mint az anyagi közeg köröttem. ~ Valószínűleg igazad van... de ez minden, amit adni tudunk nekik. Meg némi időt, míg elül ez az egész szarság, amit felkavartunk most. ~ Talán még némi útmutatást, hogy mindegyik megtalálja a maga útját, őszintén szólva ismeretlenül, puszta látszat alapján nem tudtam és nem is akartam megítélni egyik srácot sem. Szerencsére ez, ahogy Dakota is felvázolta az imént, nem a mai Zach problémája lesz. Ráér holnap vagy utána is... Ma már csak három dologgal vagyok hajlandó foglalkozni, ez pedig a zuhany, egy cigi és némi alkohol bevitele. Hja, meg keríteni valakit, aki újratöri a karomat, hogy ne maradjak kripli végérvényesen! A létszámra biccentettem egyet, alig kivehetően, de kivártam a további mondandóját is a nősténynek az érintettek kapcsán. ~ Ha megvan a hozzá való kiállása, még az is lehet, átveszi a helyét az idiótának... de ilyen messzire nem fog jutni. ~ Jelentettem ki kellő magabiztossággal, melyben, hazudnék, ha azt állítanám, nincs benne a pillanatnyi győzelmem közepette bennem túltengő adrenalin a helyzet kapcsán. Ugyanakkor szeretném hinni, hogy még eme "függönyön" keresztül is képes vagyok felmérni reálisan a helyzetet. Ennek köszönhető, hogy a következőkben tekintetem hirtelen villan Dakota felé. ~ Felejtsd el! ~ Igen, basszameg, meglehet, aggódtam érte és épp eleget kockáztatott már ezzel is, azzal pedig, hogy az elmondottak alapján nyakig merült a szituban, csak még rizikósabbá válhat egyetlen rosszul megválasztott megmozdulásával az egész. Ám mindezek megvallása helyett azzal a megdönthetetlen érvvel zártam rövidre a helyzetet: ~ Raynek is hagyni kell valamit, ha már odabent csak a dzsekimet kellett őriznie. Rád a kölykökkel kapcsolatban lesz szükség úgyis...~
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Pár másodpercre beharaptam az alsó ajkam, kicsit forgattam magamban a dolgot aztán végülis kiböktem. Már csak azért is, mert kíváncsi voltam Zach véleményére a dologgal kapcsolatban - igen, az ő ítélőképességében százszor jobban bíztam mint a sajátoméban. Ő már túljutott a kettőhúszon, én éppcsak vergődtem az egytíz után. ~ Talán... néha beugorhatnék hozzájuk dumálni. Ilyen kis... nem is tudom, csopiterápia-szerű. Vagy ez hülyeség? ~ húztam be kicsit a nyakam, és kurvára le se szartam, hogy mostanra esélyesen mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy privát megbeszélést tartottunk társaságban. Ez van baszki, mindenki örüljön a saját fejének. És igen, muszáj volt ezt most firtatnom, mert ha nem "beszélek" és pörgetem magam ilyeneken is, akkor még a végén elkezdenek lecsapódni az elmúlt fél óra dolgai és vagy kiborulok, vagy az autóba hányok, vagy nem tudom... Nem is akartam megtudni! Főleg nem úgy, hogy nincs cigi a számban és egy üveg tequila a kezemben. De addig még leadtam Zach-ne a drótot a hátsó faszikról, meg arról, hogy potenciálisan miféle szart kavarhatnak azon túl, amit mi kavartunk. Ingattam a fejem arra, hogy az ajtónálló átveheti Archie helyét. ~ Mindkettő sokkal inkább tűnt követőnek mint vezetőnek. De ha a tieid közül akadt valaki, akiben benne az ambíció, amögé beállhatnak. Azt nem kommentáltam, hogy az újraszerveződésig nem lesz esélyük eljutni, és nem azért, mert a saját képességeinkben kételkedtem, hanem mert az övékét nem ismertem. De még megismerhettük, és erre néminemű javaslatom is akadt, amit Zach élből elutasított. A pillantására épphogy összébb húztam magam. ~ Ray egy tank, akivel patkányokra lőnél. Megneszelik valahol és pucolnak, jobb, ha előbb egeret küldesz. ~ Igen, nyilván nem tudtam annyiban hagyni a dolgot. ~ Plusz, ha azt is látták, hogy a dzsekivivőd, pláne figyelni fognak rá. Nem akarok se hősködni, se semmi, ne fossál, csak a tank célkeresztjébe csalom őket. És sötétedés után nem fogok csúnya környéken mászkálni, becsszó ~ forgattam a szemem, de közben tényleg komolyan gondoltam. Szánt szándékkal sose vállaltam felesleges kockázatot - a felesleges kockázat szokott vállalni engem... De az alapvető óvintézkedéseimet amúgy is tartottam volna, amíg az egészet le nem rendezzük, és meggyőződésem volt, hogy így gyorsabbak tudtunk lenni. Mindannyiunknak ez volt az érdeke. ~ A kölykökkel meg segítek ~ mosolyogtam rá, mert hát ez maximálisan egyértelmű volt.
Halk, gondolatban felé elejtett nevetésem nem Dakota ötletének szólt, sokkal inkább a megfogalmazásnak. Csopiterápia... hja, az lehet, rájuk férne. ~ Miért lenne hülyeség? Az mindig jó, ha van kivel dumálniuk a történtekről... főleg, ha az a valaki hitelesebb, mint egy aranyketrecben nevelt pedigrés faszkalap. ~ Szélesedett ki vigyorgó grimaszra egy halk, fájó szisszenés közepette szám az önirónia közepette. Pillantásomat végig járattam az utcáról beszűrődő közvilágítás gyér fényében a kölykökön. Bár némileg nyugodtabbnak tetszettek így, a szabadság ízével energiáikban, mégis egyik se merte lehunyni a szemét, mintegy attól tartva, mindez csupán egy rossz állom és ugyanott ébrednek majd fel belőle. Esetleg cseberből vederbe kerültek... - Nem tudom őket hibáztatni érte. A két hátrahagyott őrre elhúztam kissé a szám. Követők... Ha van egy cseppnyi eszük, akkor már nincsenek a városban azok után, ami a szorítóban Archieval történt. Megadóan sóhajtottam az érvelésére. Más esetben talán érdekelt volna a felvetése. Ha nem lettem volna ilyen kibaszottul fáradt, nem lógna mindenütt cafatokban a húsom és ne lennének olyan egyértelműek a város íratlan szabályai. ~ Ez már rohadtul nem az a szituáció Dakota, ahol bárkit is csalogatni akarsz... Archie lefejezése üzenet, mely nyomán amelyik beszaribb, az igyekszik minél távolabb kerülni a várostól. A kitartóbbja pedig úgyis megtalálja a módját, hogy keresztbe tegyen nekem... ha tippelnem kellene, a szokásos az issumatar alfát játszik kártyával jönnek majd ők is, hiába semmi köze neki ehhez azon túl, hogy ő harapott be. ~ Értettem én a logikáját, tényleg és ráció is volt benne, csak épp az én türelmemnek lett vége mára. ~ Le fogjuk őket vadászni egytől egyig, mielőtt ők teszik meg ugyanezt. Ha ebben részt akarsz vállalni valamiképp, az a te dolgod. ~ Zártam le végül ennyivel, meglehet, némileg nyersebben is, mint megérdemelte volna. A tónuson rajtakapva magam, némi hatásszünetet követően békülékenyebben fűztem hozzá: ~ Nem helyeslem... de nem mondhatom meg, mit tegyél vagy épp ne tegyél. Minden jogod meg van hozzá, hogy részt vegyél benne. ~ Miképp ahhoz is, hogy ne számoljon be minden egyes lépéséről nekem, de ezt már tényleg csupán a saját magam számára tettem gondolatban hozzá, egy hangosabb, megadó sóhaj keretében fordítva képemet a furgon ablaküvege felé. Nem kellene még érte is aggódnom, basszameg. Mosolyát csupán csak szemem sarkából csípem el, nem is reagálom le egy apró biccentésnél többel megjegyzését. Az jó lesz, mert a következő kanyarnál már elérjük a Pit hátsó bejáratára merőleges kis utcát. Itt sikerült ideiglenes szálláshelyet lelni a kölyköknek, mi kellő közelségben van a kocsmához. Nekem ott lesz jelenésem mindenek előtt is.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Örültem a megerősítésének, szükségem volt rá, mert ez csak egy hirtelen beugrott, spontán ötlet volt, Zach ítélőképességében pedig jobban bíztam ilyen téren, mint a sajátoméban. Ő a kölyköket vizslatta, én őt. Sose volt bajtársam, vagy esetleg barátom, de azt a valamit, szövetséget, ami köztünk volt, talán így írtam volna le. Kissé még bizonytalan voltam benne, mert hát... attól, hogy én valakire valamiképp tekintek, még nem biztos, hogy ez visszafelé is így van. De úgy éreztem, hogy bízhattam benne - ez az este megerősített. Ezért is mondtam el nyíltan mindent és mutattam, amennyit csak tudtam. Ebben még mindig együtt voltunk benne, az információ pedig drága kincs. A legjobb tudásom szerint írtam le neki a két őrt és vetettem fel, hogyan tudnék még segíteni. Hogyan tervezek segíteni! A sóhaja fáradt volt, türelmetlen, én meg éppenséggel bele se gondoltam, hogy amúgy kivillanó karcsonttal és egyéb csipkékkel üldögélt itt, mert hát olyan faszán elcsevegtünk, biztos nincs is semmi baja... Nem szegte kedvem, csak kicsit meghúztam magam. Ő élt itt régebb óta, jobban ismerte a dörgést, meg hát tök máshogy tudtunk dolgokat megközelíteni. Ezért voltunk jó csapat. Megadóan szusszantam, nem forszíroztam tovább a dolgot, csak az engedékenyebb hangnemre feleltem megint. ~ Kénytelen vagyok igazából. Nem hiányzik, hogy mindenféle random alakok esetleg követni kezdjenek vagy az otthonom körül sunnyogni. Segítek előkeríteni őket. ~ Aztán beléjük tűzöm a kis zászlót, ők pedig nyugodtan levadászhatják őket.
A Pit hátsójához megérkezve kitereltem a Holdacska csoportot kölyköket az autóból, fel a szállásukra. Amíg őket rendezgettem és vagy hatszor, hatféleképp megígértem, hogy minden fasza lesz és, nem, mi fixen nem fogjuk semmi szörnyűségbe belehajtani őket és igen, nyugodtan pihenhetnek, kiheverhetik a beharapásuktól mostanáig tartó időszakot, Zach lerendezhette a dolgait az apjával. Aminél kurvára nem szándékoztam ott lenni, még véletlenül sem. Oké, hogy nem alfa volt, nekem mégis zsigerileg ilyen érzésem támadt tőle - ezt persze sose mondtam volna Zach-nek. De idős hím, valamiféle vezető pozícióval... kirázott a hideg. Nem, intézzék csak ők ketten a dolgot, én tökéletesen elvagyok az ad hoc magamra kapott tyúkanyó szereppel. Meg hát végre nyugodtan kidobhattam a taccsot a vécén, és nem kellett visszafognom az eddig tartogatott remegésemet. Azt hiszem, egy utólagos pánikrohamot is kihordtam, de utána legalább jobb volt, és felfrissíthettem magam. Rám fért! Jó negyed-félórát elvoltam velük, hogy biztos lehessek abban, minden elhangzott - és újra törött -, aminek kellett, csak utána merészkedtem le a kocsmába. Mert hát na, nem álszerénykedtem el a nekem kijáró italt az este után. Menet közben próbáltam elérni Henryt, de nem sikerült. Írtam neki, de arra se válaszolt. Csomó kezdett gyűlni a gyomromban, mert mi van, ha történt vele valami? Ez volt a rosszabb forgatókönyv, ha "csak" haragszik rám, az kezelhető. Azt hiszem. Úgy tudom. Eltettem egyelőre a telefonomat, beléptem a Pitbe és Zach keresésére indultam. Ahogy megláttam, csak könnyed vigyort dobtam felé. - Jobb, mint új korában? - intettem fejemmel a sérült, és esélyesen már leápolt karja felé.
- Heló kölyök. - Léptem be a kocsma gyéren kivilágított közegébe, tökéletesen ignorálva a ZÁRVA táblát. Nyúzott, fáradt képemre félmosoly kúszott, a pult mögött a napi zárást végző Pascal vonásai pedig őszinte megkönnyebbülés. Apámmal ellentétben ő borzalmasan bénán rejtette el érzéseit, de talán nem is nagyon igyekezett ez esetben most. Ám még mielőtt nyakamba vethette volna magát, felemelt mutatóujjal jeleztem, adjon egy percet erre... vagy kettőt-hármat. A személyzeti öltöző felé vettem ugyanis automatikusan utamat, hogy némileg összeszedjem magamat. A hányinger ugyan már elmúlt, de mégis kellett az a pár kósza pillanat, mikor nem üvölt köröttem a tömeg, nem csapnak fel idegen energiák örvénylően vagy épp zúg alattam egy kocsi, éles kanyarokat véve az éjszakában. Önkéntelenül is felnevettem röviden, keserűen néma magányom közepette, miközben a rám száradt vértől igyekeztem fél kézzel szerencsétlenkedve megszabadulni. Hát ez... lássuk be, nem sokon múlott! Hogy a mázli vagy a védőszellemem érdeme, fogalmam sincs, de szeretném utóbbinak adni a kreditet és a hálát érte. Elmélyedni nem nagyon volt időm a gondolataimban úgysem, mert a nyíló ajtóra felkaptam a fejemet. Apám úgy mért végig, mint aki városokat égetne fel (és valóban), ha kedve ellen való sérülést talál rajtam. Ahogy nyakamat fürkészte, egyértelműen látszott rajta, jobban örülne, ha inkább egy aktuális egyéjszakás kaland hagyott volna pár napig maradandó nyomot ott, de... Közelebb lépve szótlanul ölelt meg, hogy a következő pillanatban határozottan fogva rá karomra, csontomat törve tegye helyre azt néhány jól irányzott, rutinos mozdulattal, hogy közben kis híján leszakítottam ép kézfejemmel a mosdókagylót a fájdalomtól. Troll-féle, sajátos istenhozzád volt ez a részéről. - Végtére is élek és számára ez az, ami igazán számít. Minden mást tudna kezelni, de egy veszteség bőven elég az évre... sőt, az évtizedre is.
Habár a vizes törölköző alig helyettesíthet egy kiadós zuhanyt, némileg emberibbnek tetsző küllemmel talál meg Dakota kedvenc helyemen: a pultnál. Karom felkötve, hogy biztosítva legyen, s véletlenül se forrjon össze rosszul másodjára is. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy lecsavarjam a rövidital kupakját és ép kezemmel töltsek kettőnknek az előttünk levő poharakba egy-egy shotot belőle. - Jobb lesz, az egészen biztos. - Szélesedett meg mosolyom. A hely dolgozóinak fekete egyenpólóját viseltem, s ha épp elcsípte mozdulataim közepette a pult mögött, akkor láthatta, hogy deréktól lefelé csupán egy boxert rángattam magamra, mintha csak valami különös pizsamapartira készülnénk itt a kocsmában épp. Nyakamat nem fedte kötés. Majd talán holnap, ha emberek közé kell menjek, dobok rá valami összehúzó tapaszt, de feleslegesnek ítéltem meg jelen közegben a dolgot. - Srácokkal minden okésan ment, falkásodnál lejelentkeztél? - Érdeklődtem, s hangomban a fáradtság immár feszkótól mentesen csendült. Ezzel együtt felé toltam az egyik felest.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Felpattantam a bárszékre, szinte kisimultan, de azért éreztem, hogy az adrenalin csökkenésével kezdett felerősödni a fáradság. Ez viszont még sose akadályozott meg abban, hogy pár pohárral ledöntsek. - Tiszta nosztalgiabuli - vigyorogtam Zach-re, amikor nekiállt lecsavarni a pia kupakját, hogy töltsön. Hónapokkal ezelőtt hasonló módon kezdődött a full random kötött szövetségünk. - De látom azért a kapcsolatunk mélyülését - vontam fel finoman a szemöldököm, ahogy elcsíptem, hogy lent csak boxert viselt. Egy pillanatra se jöttem zavarba tőle, egyrészt mert nem vagyok az a pironkodó fajta, másrészt mert farkasok vagyunk, harmadrészt: nem sokkal ezelőtt láttam egy szál pöcsben kilejteni - jó, vánszorogni - a harc helyszínéről. De ettől még vicces volt, hogy ennyire lelazultan és otthonosan mozgott. - Eléggé be vannak még szarva, de gyorsan kidőltek. Nem csodálom mondjuk, én is át tudnék aludni egy napot. - Ezzel párhuzamosan elnyomtam egy ásítást, és gyanítottam, hogy Zach sem vetné meg a vízszintes helyzetet egy kényelmes ágyban. - A falkásom - felfordítottam a pultra tett telóm, de nem, nem jött új értesítés vagy üzenet - nem reagál. - Összehúztam a szemem, mert ez se nem tetszett, se nem nyugtatott meg. - Majd hívom még. Lehet, hogy csak bemorcult. - Nagyon remélem! Megemeltem a magam felesét, aztán a koccintás után egyből fel is hajtottam. Jól esett az alkohol égető érzése, ahogy végig szaladt a torkomon, és eddig fel se fogtam, hogy mennyire kellett. Meg persze örültem, hogy a kölyköknél már hánytam, máskülönben lehet, hogy ide taccsoltam volna a pultra. - Tudom, hogy már mondtam, meg azt is, hogy nem miattam volt, de akkor is: köszönöm, Zach - néztem rá komolyan, majd elmosolyodtam. - Egy kicsit jobban fogok így mostantól aludni. És ha bármi van, a kövi buliban is benne vagyok - lett szélesebb a mosolyom, holott ezt a mostanit se hevertük ki még, meg ugye az utómunka. De akartam, hogy tudja, hogy számíthatott rám. Fontosnak tűnt, hogy tudja, hogy a nősténnyel együtt megéljek valamiféle... lojalitást, ami nem a Teremtőnknek, vagy a párunknak szólt. Nekem teljesen új volt így sorsközösséget vállalni, még kóstolgattam a dolgot, de talán mert a megfelelő farkasba futottam bele ezen a téren, nem volt ellenemre. - Vagy a kövi felesben - ingattam meg a poharam, azonnal elütve kissé az előbbi pillanat komolyságát.
Felnevetek röviden, realizálva, mire is gondol a nosztalgiázás alatt pontosan. - Eskü nem szervezlek máris be egy újabb balhéba...! Ma legalábbis. - Félretéve az üveget felé nyújtom az egyik felest egyúttal, nyúzott képemen fáradt derűvel tekintve a nőstényre. Nem maradtam a replikával sem adósa odaszúrt megjegyzésére egyúttal: - Hja... holnap bejelöllek facebook-on is, úgy vigyázz! - Miképp ő nem jött zavarba, akképpen bennem se fordult meg ezidáig, hogy különösebben zavartatnom kellene magamat a szerelésem miatt, már csak a fentebb említett indokok végett sem. - Azt meghiszem! Eldobjunk haza Pascallal, ha végzett a megrendelés összesítésével? Most, hogy lenyugodott, gyorsan meglesz már vele. - Villan egy szélesebb vigyor a képemen, mintha legalábbis nem én lettem volna idegességének okozója. Ennyi feszkó még az ő kis elkényelmesedett életébe is kell, no. A felajánlás pedig magától értetődőként jön felőlem, érzékelve a másik fáradtságát. Kár lenne hazudnom, én se utasítanék vissza egy elém vetődő fekvőfelületet jelen állapotomban. Megemelném koccintásra az italt, de kivárok, míg csekkolja a telefont. Kissé feljebb is szalad elégedetlen pillantása láttán a szemöldököm kérdőn. - Bemorcult? Az akció végett? - Firtatom, legfeljebb nem kapok választ, amennyiben nem tartozik rám a kettősük másik felének indoka. Nem okozna vele álmatlan éjszakát a nőstény, mint ahogy az is evidensnek tetszik rövid ismeretségünk alapján, hogy megemlítette a pasasnak a dolgot. Az lepne meg, ha nem így volna! - Ennek gondolatára el kell mosolyodjak féloldalasan, s viszonozva a koccintást felhajtom az italt. A képem csak akkor komolyodik el némileg, mikor ismételten megköszöni a... lehetőséget? A bizalmamat? Talán mindkettőt együtt. Ahogy mosoly kúszik a képére, önkéntelenül tükrözik le vonásaim az övéit, hogy felnevetve emeljem meg megadóan kezeimet a második kör "kikérésére". - Nem tudom, milyen boszorkányságot vetettél be hátul, de működött, szóval mindenképp ott leszel fejben, mint potenciális tettestárs legközelebb is! - Nyúlok is az üvegért, áldva az eszemet, hogy nem szenvedtem a kupak visszacsavarásával előrelátóan, így csak töltenem kell mindössze. - Viccen kívül, ez az a fajta szabadság, amit sosem cserélnék el semmire. Itt nem kell lenyelned, ha nem tetszik valami, csak mert a vezető azt mondja, neki okés a dolog. Nem értesz egyet? Rendezzétek le! Az már csak extra, hogy lehet, te esel pofára a végén, de ez olyasmi, amiért vállalni kell a kockázatot. - Szélesedik farkasvigyor a képemre, egy pillanatig sem titkolom, hogy amennyire erős az igazságérzetem, annyira élvezem a rizikófaktort is egy-egy helyzetben. (Remélhetőleg apám nem lát most egy rejtett sarokból, mert még a végén ő fogja letörölni a képemről a lelkesedést egyazon lendülettel.) - Én köszönöm egyébként. Nélküled nem sikerült volna, bármi is legyen a miérted. Mert te sem értem tetted, ez tiszta sor. - Koccintottam a poharamat az övének, hagyva megülni a kimondatlan kérdésemet kettőnk között, míg a második kört is lehúztuk.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Köszi! - vigyorogtam rá. - Holnaptól azért készülök és résen leszek. Tényleg nem dőltem volna a kardomba - mert nincs -, ha holnap egyből üzen, hogy hé, hahó, helyzet van. Bírtam, egy követ fújtunk, és úgy éreztem, hogy bízhattam benne. Abban mindenképp, amit megbeszéltünk és lefixáltunk, más téren pedig az idő úgyis eldönti, eddig minden esetre tök jók voltunk. Kis szerencsével ez így is marad. - Oh, wow! Nem gondoltam, hogy ilyen korán felvállalsz - tettem túljátszott döbbenettel a mellkasomra a kezem, majd könnyedén nevettem és vártam, hogy érkezzen a pia. A fuvart elsőre el akartam utasítani, merthát nagylány vagyok, van két jó virgácsom, hazaballagok. Aztán egy elfojtott ásítás jobb belátásra térített, meg hát... nem biztos, hogy jó ötlet lenne egyedül császkálnom közvetlenül a történtek után. Majdnem hátra hőköltem magamtól, mert hát mikor lettem én ilyen előrelátó? Ügyes Dakota. - Jól hangzik - mondtam végül. - Előre is bocs, ha elalszok a hátsó ülésen és összenyálazom. Majd elviszlek titeket röpködni kárpótlásul. Könnyedén mondtam, de a veszély valós volt. Momentán tényleg semmi perc alatt el tudtam volna aludni a pultra borulva, mint valami veterán alkoholista. Inkább koccintottam vele egy teló-csekkolást közbeiktatva - aminek hála a rózsás kedvem alább hagyott, a diadalérzetem pedig megkopott. - Yapp. Tudott róla, hogy lesz, csak azt "felejtettem" el neki megmondani, amikor a múltkor itt járt, hogy ma lesz. Tuti feltűnt neki a repülő üzemmód meg a ki-bekapcsolagtása - elhúztam a szám, az idegességemet pedig próváltam kelletlenséggel leplezni. - Na mindegy. Ha holnap este itt vedelek, akkor nagyon elbasztam. És akkor esélyesen még a saját mércémmel mérve is vállalhatatlanra iszom magam. Most inkább Zach-nek hálálkodtam, és mintha csak a holnap estére gyúrnék kicsit, kértem még egy kört - bár inkább a korábbi komolyság élét ütöttem el kissé. Figyeltem és hallgattam, amit mondott, az arca szinte teljesen átszellemült, ahogy azt ecsetelte, mit ad neki ez a város és/vagy a kóbor lét. Illett is hozzá az egész. Olyan típusnak tűnt már az elején is, aki nem sokat habozik, ha arról van szó, hogy valamibe bele kell állni, megvívni a csatát. Irigyeltem érte. Meg azért is, hogy jól láthatóan rohadtul nem szegte kedvét a konfliktusok kockázata, sőt! - Én maradok az elkerülő taktikánál, amikor lehet - emeltem a számhoz a következő felest. - Boruljon csak másra a megkevert szarom - rándult meg a szám sarka, de ezzel nem hiszem, hogy újat mondtam volna neki. A köszönetére a koccanással egy időben feszültem meg kissé, és néztem hosszabban, elrévedve a kék szempárba. Mondjam, vagy ne mondjam, az itt a kérdés. Henrynél bombát robbantottam vele, de ő nem Henry és totálisan mások a körülmények. - Sokáig vérvonaltalan voltam - kezdtem a könnyebb okkal, a felespohárral játszva kezeim között. - A beharapóm felajánlotta, hogy megöl, ha ezzel kiengesztelheti a falkáját és maradhat velük, de az alfa engem szabott ki a büntetéséül. Szóval élhettem, aztán pár év után egy kurva szó nélkül magamra hagyott. Én akartam a harapást, ő nem árulta el, hogy a világon semmit se tud adni. Ezzel a semmivel veszítettem el emberként a családom. - Magamhoz vettem az üveget és ezúttal magamnak töltöttem: csurig. Azután folytattam, hogy felhajtottam az egészet. - Ez volt az egyik oka a segítségemnek. Fiatalon és vérvonaltalanként egy hülye döntés miatt lettem nomád, akit jószerével bárki kénye-kedve szerint rángathatott, ha olyanja volt. Nem akartam, hogy a kölykök ugyanúgy járjanak mint én, egyetlen elbaszott pillanat miatt. - A feles pohárról Zach szemébe néztem megint. - És azt se akartam, hogy úgy járjanak, mint a vér szerinti lányom: olyan falkába került, ahol megalázták. Véletlenül találtam rá, segíteni akartam rajta, de... - újabb kör pia - belehalt. Túl gyenge voltam, ráadásul egyedül próbálkoztam. Lehunytam a szemem. A lövés visszhangja a fülemben csengett, éreztem a kiömlő vér szagát, az élettelen test tompa puffanása hátborzongató volt. Engedtem, hogy életem legnagyobb kudarcának emléke átjárjon, majd magamban önkéntelenül is Teresára emelve a poharam megint ittam. Kicsit gyorsan kezdett fogyni a cefre, én meg túl álmos voltam: nehezebb lett a fejem. Megint a poharat piszkáltam szórakozottan. - A ma este nem hozza vissza, és az én múltamat se írja át, csak... kurva jó érzés végre nem kudarcnak lenni. - Szipogtam egyet röviden, aztán Zach-re mosolyogtam. - Úgyhogy ja, ezért egy életre kibaszott hálás leszek neked. Arról nem is beszélve, hogy a felé való csírányi lojalitásomnak is ez lett a táptalaja. Emiatt tudom, hogy ha hívna, ha lesz legközelebb, tétovázás nélkül jövök. Meg persze minden fosás ellenére, amit közben megéltem, azért jó buli volt, elismerem.
A könnyed civódást elengedve - én is fáradt vagyok eléggé, még ha némileg igyekszem is tartani magam - inkább felajánlom, hogy hazavisszük. - No para, majd kiborítunk a célállomás előtt, azt ott folytathatod békésen a nyálcsorgatást...! - Nevetek fel röviden, felajánlására legyintve. Igazán nem szükséges; majd ha holnap is úgy van vele, hogy ragaszkodik hozzá, akkor beszélhetünk róla. A kettő között meghagyom neki a lehetőségét, hogy rájöjjön, a kölykömmel egy repülőút egy agyrohasztó fizikaórával érne fel. Újabban repülőmérnöknek tanul, esélyesen atomjaira szedné a gépet - verbálisan mindenképpen. - Ugyan már... oda-vissza lesz, hogy egyben vagy! Ha mégis itt lennél holnap, az az ő szegénysége. - Erős tipp, de lenne nőstényem, én ziher nem engedném messzire magamtól holmi veszélyes küldetések után. Sőt. Kitöltöm a második kör felest, hogy felnevessek replikájára a hozzáállását illetően az élethez. - Az is működhet, ha jól kevered a lapokat. - De kár tagadni, én magam ennél jóval egyszerűbb vagyok, esélyesen nem tudnék sokáig megülni a fenekemen, meghúzni magamat, míg elül a foscunami köröttem. Ahhoz is istenadta tehetség kell, amit kár lenne nem kihasználnia a nősténynek, ha már megvan benne. Egy pillanat erejéig felötlik bennem Cressida személyének emléke eme gondolat nyomán, meg az, hogy mennyire ki tudott készíteni az állandó kavarásával. - Futó, féloldalas mosoly kúszik önkéntelenül is képemre általa. Ám ahogy jön a kósza emlék, úgy hessegetem is tova, megemelve inkább poharamat.
Fürkésző pillantását állom Dakotának, immár határozottan kérdő tekintettel, ám igyekezve a világért se sürgetni. Mondja vagy ne mondja... Ő belekezd és állkapcsom kissé megfeszül a komolyabb tónusra, mit megüt. Nem szólok közbe, csupán aprót biccentek vérvonaltalanságának tényére. Az italt sem tagadom meg tőle, hagyom, hogy magához húzza kettőnk közül az üveget és töltsön. Meglehet, mondanék valamit, de érzem, van itt még az ő részéről, mit megosztana, hát kivárok, legfeljebb ujjaim dobolnak kettőt-hármat a pulton, mintegy ekképpen vezetve le az energiáimban megülő finom feszültséget, a különbözőség ellenére is alapjaiban ismerős minta felismerésének keserűségét. Zárszavára nemes egyszerűséggel felnyitom a pultot a kocsma terétől elválasztó lapot, hogy felé lépjek. - Nem igazán volt fair az Örökítődtől, hogy nem árulta el neked ezt a fontos infót, amiért kamatostól megfizetted a döntésednek az árát, de... minden törekvésük ellenére te túléltél. Itt vagy. Ez legfeljebb az ő kudarcuk. - Arrébb toltam mellőle a poharat, mikor mellé értem, majd letekintve rá folytattam: - A hosszú életünk egyik átka, hogy a rengeteg jó mellett sokkal több szar is szakad a nyakunkba. Pascal előtt volt egy másik kölyköm... négy év fél éves, életrevaló kissrác Franciaországban szedtem össze, végtelenül hálás volt érte és úgy tudott ragaszkodni hozzám, mint előtte még senki. - Fanyar mosolyféle fut át vonásaimon. - A nagy pofám és a figyelmetlenségem lett a veszte. - A Gyermek vérével a sziklafalra írt üzenet mai napig kísért, akárcsak a nőstényt előttem a lövés hangja. - Amikor eltemettük, nagyapa annyit mondott, vagy meghallom a kudarcom tanulságát és megtanulok együtt élni a történtekkel, vagy az fog felemészteni és beleőrülök. Más opció nincs. - Bár a farkassá válása kapcsán elmondtam magam véleményét, a lányát illetően nem kívánom "felmenteni" a személyes kudarca alól. Nem jövök azzal, hogy esélye sem volt, hogy nem csak rajta múlott. Egyedül az nagyöregem szavai azok, amiket hagyok megülni kicsit kettőnk között. - ... A történteket megmásítani nem tudjuk és valóban nem hozza vissza mindez őket. De hat másik megmenekült. És ez az ő érdemük, bárhonnét nézem. - Ha nem történik meg a tragédia múltunkban, meglehet, nem álltunk volna bele ennyire karakán módon ebbe az egészbe. Ki tudja. Nem is lényeges igazán, mert ezzel együtt átkarolom a kis nőstényt, ölelésembe vonva egy mélyebb lélegzetvétel, sóhaj erejéig, hogy nyakába súgjam, elütve a pillanat mélységét, mikor meghallom a Próbát Álltamat közeledni: - Nah, gyere... menjünk haza, mielőtt idealszunk mind a ketten!
// Köszöntem! <3 //
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A Henryt érintő meglátását csak ingattam kicsit a fejem. Ha konkrét időt nézünk, még mindig kurva friss volt az egész és ismertem magam, bámulatos hatékonysággal tudtam elbaszni dolgokat. De próbáltam ezt - egyelőre - takarékra tenni, majd ha beüt a szar, foglalkozok vele. Most inkább ittam még Zach-kel, aztán ahogy szó szót követett, nekiduráltam magam és úgy döntöttem, elmondom a miértjemet. Ha csak vázlatosan is. Ebből is bőven mindent levehetett szerintem, az pedig könnyebbség volt, hogy engedte egyben végig mondani, csak megfeszülő állkapcsa árulkodott egyelőre a véleményéről. A dobolásában a pulton nincs semmi sürgető vagy követelőző. Figyelt és úgy tűnt, hogy megértett, még ha nem is saját tapasztalatból, hanem szimplán empátiából. Követtem a tekintetemmel, ahogy kijött a pult mögül, és oldalra fordultam, hogy megint szemben lehessünk egymással, úgy néztem a fáradt szempárba. Az együttérzéséből elsőre az Örökítő megnevezést kaptam el - azt még sehol, senkitől nem hallottam ezt használni Beharapóra/Teremtőre. - Tetszik ez a megközelítés - húztam erőtlen kis mosolyra a szám hallva, hogy a túlélésem mit jelent. A poharam odébb tolása pótcselekvésnek tűnt. De esélyesen én is ilyen apróságokkal duráltam volna neki magam, ha újra el kellett volna mondanom valamit, ami az előbbiékhez hasonlít. Kissé meglepetten pislogtam, hogy nem Pascal az első kölyke. Hiszen nem is volt olyan öreg! Mondjuk... magamból indultam ki. Minden esetre ahogy ő engedte, hogy végig mondjam, úgy én se vágtam közbe, csak a szám nyílt el kissé arra, amikor meghallottam a kölyök korát. Négy és fél éves... ragaszkodó. Ő pedig nagypofájú és figyelmetlen. Hiába nem vérszerinti volt, akkor is a gyerekét vesztette el, és esélyesen így is élte meg. Hozzám hasonlóan pedig saját hibából. A poharamat félre toló kezére tettem az enyém és kicsit megszorítottam. A tanulság emlegetésére kissé elhúztam a szám. Egyrészt, mert igaz volt, másrészt talán nekem is jól jött volna anno, meg jóval korábban is pár ehhez hasonló kéretlen-keresetlen bölcsesség, de hát nem akadt, aki fejbe vágott volna vele. Irigyeltem ezért Zach-et, meg Henryt is. Keserédes mosolyra húztam a szám, amikor a ma este megmentettekről beszélt. Ahogy velük mindkettőnk története írt egy kört, és amennyire a kölyköknek kellett a segítség, talán pont annyira szükségünk volt minderre nekünk is. - Igazad lehet - dünnyögtem, miközben engedtem, hogy magához húzzon, megöleljen. Nagy sóhajjal viszonoztam a gesztust, letéve az este utolsó nagyobb súlyait is magamról. Zach mellkasába temettem az arcom: a hadirokkant meg a simlis, mindent megúszós. Szépen néztünk ki. A pólójába kuncogtam, ahogy Pascal közeledésre kiadta a vezényszót és elengedtem, majd az előbbinél jóval vidámabban néztem fel rá. - Menjünk-menjünk, különben sose nyálazom össze azt az ülést - nevettem röviden, és felőlem akár egymásba karolva is mehettünk Pascallal, miután felbukkant. Ha meg kellett a bio-mankó (én), akkor meg pláne nem engedtem el a derekát. - Figyu, ha majd nem leszel rokkant, mutathatnál pár fogást. Fasza lenne növelni a túlélési esélyeimet. Ha már eddig eljutottam, pláne ki akartam tolni a halálom napát ameddig csak lehetett.
Kezdőlap
