Lassú léptekkel haladtam, hiszen hova siettem volna? A bár megvár és amúgy se voltam késésben, ha meg elkésnék, akkor ráérek akkor aggódni, hogy Marla mit fog szólni. Sose lehet tudni, hogy éppen milyen kedvében találja az ember a főnökét, nála meg pláne nem. Nem most először jöttem errefelé, hiszen erre kicsit rövidebb volt gyalog megtenni Rhydian lakása a lakásom és a bár közötti távolságot. Még akkor is, ha sokan azt mondanánk, hogy hozzám hasonló hölgyeknek nem kellene ilyen környéken egyedül járkálnia. Valahogy elmúlt ismét az a rövid ideig tartó szeszély, hogy szívbajos legyek és aggódjak azért, hogy vajon éppen melyik sarok mögött milyen veszély leselkedik rám. Valószínűleg ha jobban foglalkoztatna ez a dolog, akkor nem is olyan helyen dolgoznék, ahova úri hölgyek be se tennél a lábukat. Gondolataim ezerfelé cikáztak, miközben a kezeimet a dzsekim zsebébe csúsztattam a hideg elől. Nem mintha annyira zavart volna az itteni időjárás. Sőt, egészen megkedveltem az itt eltöltött idő alatt. Fel se pillantottam, amikor egyik utcáról éppen befordultam az egyik sikátorba, amikor hangosan huppant valami nem túl messze tőlem. Sietve álltam meg, hogy megnézem mióta is hullana hópehely helyett ilyen az égből. - Héé, a rohadt életbe…- a mondandóm végét viszont ekkor még elharaptam, miközben az íriszeimmel megtaláltam azt a vadbarmot, aki csak úgy eldobta azt. - Nem is tudtam, hogy itt nyílt a legújabb turkálója a városnak, vagy éppen egy őrült csöves járkál errefelé. – hangom nem sugárzott semmilyen érzelmet se, ahogyan a pillantásom se. Léptem felé egyet, még annak ellenére is, hogy éppen egy fegyvert fogott rám. Lehet bölcsebb lett volna hallgatni, de valahogy mostanában ismét nem tudtam féken tartani a nyelvemet. Meg legrosszabb esetben mi történhet? Meghalok, igazán kár lenne, de ez se lenne újdonság, hogy a halálangyalát kísértem. - Igazán szép darab, azt is így találtad? – egyáltalán nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Hiába súgta egy belsőhang, hogy hallgassak valahogy nem tudtam, mintha csak tényleg kísérteni akarnám a sorsomat és nem kizárt, hogy így is volt. Régebben se menekültem el a veszélyesebb helyzetek elől és nem most először látok fegyvert, amit rám szegeznek. Farkasom figyelte a másikat, de nem mozdult meg. Ahogyan én se tettem több lépést irányába, a kezeim viszont továbbra is kabátzsebem rejtekében hagytam.
Ahogy a léptek és a hang kis gazdája a látóterembe kerül, egész csinosan mutató fehérnépre céloz rá a kézifegyver csöve. Az, hogy ő mit matat vagy mit szájal, egyelőre nem sok vizet zavar, továbbra is mozdulatlanul, eltökélten és kitartóan tartom a felvett testhelyzetet. Semmi egyéb nem árulkodik életről, mint a párát köpő légzésem, és a bőröm alatt felgyülemlő, kavargó vad energiái. Ahogy felém lép, előretolul bennem a fenevad. Lázasan keresi, kutatja a szukát, hogy kiféle-miféle, és ahogy teljesen egyértelművé válik, hogy potenciálisan nulla vészhelyzetet jelent, kényelmesen vonul vissza mondván, meg sem éri alakot váltani miatta. Az arcom rezzenéstelen. Leolvashatja róla, hogy egyértelműen nem tetszik, hogy itt császkál körülöttem és ilyen pofátlanul belerondít a szórakozásomba. Na meg a területembe, a szemétdombba, amin egyedüli kakasként kívánok kaparászni. Csak a szemem villan a sértésére, valahol mélyen kedvem támadna foghegyről elküldeni a picsába, vagy minimum kinevetni, de helyette gyorsan, tapasztalt könnyedségével mozdul a fegyvert tartó karom kissé jobbra, és meghúzom a ravaszt, elpazarolva a szépségre egy egész ezüstgolyót, ami a tervek szerint a bal vállába fúródik bele. - És még működik is. Csak neked, csak most, napsugár. Na haladjál. Ha sikerült eltalálnom, szándékomban áll visszatenni a fegyvert az övemen lévő tartójába, és masszívan levegőnek nézni a nőstényt. Azt minden esetre remélem, hogy nem kezd el sipákolni, mert annak egyértelmű jelét adtam, hogy bármennyire szimpatikusnak is találja a szemétkupacomat a káddal együtt, nem kívánok osztozni a tartalmán, bármilyen romantikus is volna kukafedélről spagettit szopogatni édes kettesben.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem kell sok idő ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy idősebb farkas áll szemben velem, és ha tippelnem is kellene első megérzésre, akkor is 300 fölé tenném, de még se teszek lakatot a számra, mintha nem túlzottan érdekelne ez a tény; vagy éppen az, hogy mi is lesz ennek az egész véletlen találkozásnak a vége. Persze, azt mondják, hogy az idősebbet tiszteld, de nem éreztem azt, hogy bármiféle ilyet kellene mutatnom az irányába. Fürkészem őt, mintha csak megakarnám még inkább fejteni, hogy miféle ő és mi fordul meg a fejében. Más biztosan már mentegetőzve csinált volna hátraarcot, de nem lehet mindenki ugyanolyan. Farkasom tesz egy lépést hátra, de se többet, se kevesebb, amikor az ő fenevada előretolul. Nem ez az első eset, hogy nem éppen békés viszonyok között találkozunk idősebb farkassal. Igaz, az előző ilyen találkozáskor majdnem mind a ketten odavesztünk, viszont valahogy még ez a tény se tud igazán lázba hozni jelen esetben. Rhydian eltűnt, Solnak szerintem elég annyi, hogy élek és így betartotta Rhydnak az ígéretét. Ha Liam jelenne meg egyszer csak, akkor valószínűleg én törném be a képét a múltkori után. Jax meg boldog, ahogyan Wendyt se láttam túlzottan mostanában, így talán nem csoda, hogy valahogy még ez a nem éppen fényesnek mondható helyzet se tudott úgy igazán érdekelni, hogy mi lesz vagy éppen a számomra „fontosak” mit gondolnának. Meg mostanában valahogy mintha kicsit direkt a veszélyt kerestem volna, mint egykoron tettem. Amikor a keze megmozdul, akkor a vérvonalamnak köszönhetően is megérzem, hogy nem éppen barátságos gesztus vezéreli őt, így sikerül még az utolsópillanatokban kitérnem a golyó elől a romhalmazokhoz simulva. Még kész szerencse, hogy nem is vagyok nagydarab, meg azért az apró segítség se ártott, hiszen nem vágytam golyóra. Főleg akkor nem, ha még ezüstből is van, de ki tudja, hogy mivel rohangál. Szavaira pedig könnyedén nevetem el magam, de inkább volt gúnyos, mintsem őszinte. - Szerintem ettől még maga a nap is eltűnne az égről. – szólaltam meg, miután újra kiléptem a romhalmazok közül, de én nem voltam az, így nem állt szándékomban elillanni se. - Lehet, hogy működik, de talán használni se árt tudni vagy éppen jobban elrejteni, hogy mire is készülsz. Esetleg megmutassam? – feleltem egy féloldalas mosoly kíséretében és csöppet se haladtam tovább, ahogyan ő akarta volna és azt is tudtam, hogy úgyse adnám a kezembe a fegyvert, így ki se nyújtottam. Tényleg tuti, hogy ma este zárlatot kapott az ép eszem, vagy éppen nyaralni ment. Összefontam a karomat magam előtt. - Szerintem nincs kit sehol se, hogy ez Mr. Vadember lakhelye, vagy éppen területe, vagy netán zavarna, ha valaki más is túrna a szemétdombodon? Vagy ha eddig túl sokáig éltél volna hasonló helyen, akkor elárulom, hogy ez közterület és az jön, megy itt, aki akar.– eszem ágában se volt turkálni vagy éppen itt keresgélni dolgok után, de nem is én lettem volna, ha pont ezek után állom meg azt, hogy lakat legyen a számon.
Nem sikerül eltalálnom, ami nagyjából annyira aggaszt, mint az amerikai elnökválasztás, bár van egy sanda gyanúm, hogy egyébként is egyedül maradnék a támogatói véleményemmel ebben a liberális és emancipált világban. Ennek ellenére úgy döntök, hogy továbbra is szarok rá, meg az egész helyzetre is, úgyhogy a fegyver a helyén pihen, én pedig visszatérek az apró szemétdomb unott rugdosásához. Az "utasítást" megkapta, innentől kezdve senki ne mondja, hogy nem voltam jófej. Nem tudom, hogy melyikünk számára nagyobb balszerencse az, hogy mégis úgy dönt, nem él a menekülési lehetőséggel- Számomra azért, mert a hangjától is libabőrös lesz a tarkóm, vagy számára azért, mert ha így folytatja, ennek csúnya vége lesz. Csak felsóhajtok, ércesen, unottan, frusztráltan. Vállaim könnyedén ereszkednek meg, miközben az ég felé emelem a tekintetem, szinte már fohászkodva, hogy miért érdemlem ezt, amikor az elmúlt időszakban rohadt jó gyerek voltam. Gyorsan fellapozom az emlékeim közül az összes, közelmúltbéli nőt, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ez itt. Az utolsó kis őrző fruska egy lábbal kevesebbel tért haza, és most, ahogy a farkas felé fordítom a tekintetem, és megkóstolom a pillantásommal, eszembe jut, hogy ma még nem reggeliztem. - Mr Vadember... Hát ez aranyos. Mosolynak szánt, pökhendi grimaszt villantok, aztán teljes testtel felé fordulok, és átlépkedve a törmeléken, recsegő léptekkel kísérlem meg átszelni a kettőnk közti távolságot. Mindeközben úgy stírölöm fel-alá, mintha eladásra szánt hátas lenne. Csak közvetlenül előtte szándékozom megállni, abban pedig erősen kételkedem, hogy az eddigi produktuma után elhátrálna, de ha mégis így tenne, úgy a korommal járó előnyöket kihasználva ragadom meg a karját, ezzel késztetve őt maradásra. Mivel a testét már nem látom be, maradnak hát a szemei, és bármilyen tekintetet is kapjak tőle, szemtelen közönnyel viszonozom minden gesztusát. - Mondd csak, mindenféle lőfegyverhez ennyire jól értesz, kisbogár? Halkan és pimasz éllel kérdezem, utalva arra a kedves felajánlásra, miszerint megmutatja, hogy kell használni a fegyveremet, majd a kérdés után rögtön átkulcsolom a derekát, rámarkolok a fenekére, és a kezelendő fegyveremet a testéhez szorítom. Bármennyire küzd, bármennyire ellenkezik, vasmarokkal tartom, nem eresztem el akkor sem, ha üt vagy harap. Sőt, ha nagyon beleéli magát az esélytelen szabadulásba, vagyok olyan szarházi, hogy centikről az arcába is nevessek.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
France se gondolta volna, hogy Mr. Taplógomba köszönt vissza rám ebben a sikátorban. Ha tudom, akkor lehet, hogy inkább megyek a hosszabbik úton, vagy talán pont nem. Túl sok érdekességet már a bár se hozhatott és néha kellenek az olyan helyzetek is, amihez nem éppen fűlik a fogunk. Azért örültem annak, még ha semmi jelét se adtam, hogy nem akar megint esetleg céltáblának használni. Bár azt se hittem volna, hogy ennyire könnyedén inkább tovább megy kapirgálni, mint a szemétdobon lévő kiskakas. Könnyebb lenne, ha egyszerűen tovább sétálnék és egy belsőhang is könnyedén ezt suttogja nekem, de mégis fittyet hányok rá, ahogyan az árulkodó testbeszédére is és kimondom azt, amit gondolok. Mintha a következmény már lényegtelen lenne. A sóhaja se különösebben hat meg, hiszen tapodtat, se mozdulok, amit nem kizárt, hogy később bánni fogok, de a percek múlásával is a következmény egyre inkább hidegen hagyott. Ráérek akkor ezen kattogni, ha már tényleg rohadt nagy szarban leszek. Amikor a pillantásával kóstolgat, akkor csak megforgatom a szemeimet, mint akit halálosan untat. Viszont azért vak se vagyok. Kicsit bele is bizsergek abba a nézésbe, de nem jó értelembe. Sokkal inkább rossz érzés kerít hatalmába, még ha erről se a testbeszédem, se a pillantásom nem árulkodik. Maximum talán pár másodperc erejéig az energiák lehetnének beszédesek, de a pajzsomat időközben felhúztam. - Érdekes ez egy olyan szájából, akiben semmi aranyos nincs. Hogy is mondják… - teszek úgy, mint aki tényleg elgondolkozna a megfelelőszón, miután pökhendi grimaszát meglátom. Hallgatni néha aranyat ér, de valahogy ez is túlzottan halkan csendül elmémben, hogy megállíthasson. – Visszataszító? Lehet még ez is enyhe kifejezés. – rántottam meg lezserül a vállaimat. Akkor se hátrálok, amikor közeledik felém, pedig még szerintem egy hentes boltban se mérik így végig a kiválasztott húsdarabot, mint ahogyan most ő megtette velem. Ettől pedig még a nem létező szőrszálaim is égnek meredtek, de még se mozdult meg a lábam. Közöny, megvetés és az undor együtt könnyedén kiolvasható az íriszeimből. Nem mintha túlzottan érdekel a pillantása, mert jobban frusztrált a közelsége. Mint amikor valakinek a közelségét nem kívánod, de mégis bepofátlankodik az intimszférádba. - Ez a legjobb szöveg, amit meg tudsz villantani? Persze egy kis tic-tac is sokat dobna a dolgon.– vágtam rá kapásból, miközben az általa értett fegyverét testemhez préselte. Még a gyomrom is felfordult a gondolattól, nem hogy attól, amikor a keze a derekamra csúszott, hogy utána a fenekembe markoljon. Csak egy aprót sóhajtottam lemondóan, hogy utána mégis ártatlanul pillantotsak fel rá. – Hmm, talán igen, talán nem. Nem kizárt, hogy csak a kiválasztottak tudhatják meg.– és közben az egyik kezem a nemesebbik testrésze felé vándorolt, de persze eszem ágában se volt valójában bármit is megadni neki ilyen téren. Inkább csak a figyelmét akartam elterelni, hogy utána a tőrt előhalászhassam, - ha nem szúrta ki, amikor a derekamat kulcsolta át-, amit a bárban lévő egyik kidobónak ígértem. Utána pedig megpróbáltam beléállítani, ha nem vette el hamarabb, - ha igen, akkor a szabad kezem lendült ökölbe szorítva az arca felé-, miközben a lábammal próbáltam eltalálni a nemesebb testrészét, ha már oly nagyra tartja a fegyverét. Persze arról fogalmam sem volt, hogy mennyire fog bármelyik tettem is sikerrel járni, hiszen idősebb volt nálam, nem is kevéssel. Viszont valahogy nem tudnám sajnálni, ha az oldalában, vagy ágyéka közelében kötne ki a tőr, vagy éppen az öklömmel betörném a száját, orrát, netán a térdemmel szeretgetném meg a fegyverét.
Önelégült hümmentéssel bukott ki belőlem egy röpke reakció abból kifolyólag, hogy visszataszítónak degradált. Nők. Én komolyan nem tudom, hogy akár több száz évvel a hátuk mögött mégis honnan veszik, hogy egy-egy odaköpött sértéssel képesek megsebezni a férfiakat. Én a magam részéről soha meg sem hallottam a hasonló kaliberű vinnyogást, és ahogy eddig, most is hasonlóképpen engedem el a fülem mellett. Nem hátrál, pont úgy, ahogy arra számítottam is. Nem mondom azt, hogy elégedett vagyok vele, csak sajnos annyira kis egyszerű, hogy gyakorlatilag tíz másodperc alatt mindent elmondott magáról, amit ebben a helyzetben tudni érdemes, főleg úgy, hogy megértem már egyet s mást ennél jóval szorultabb helyzetekben is. Arról pedig egészen biztosan fogalma sincs, hogy az ő tekintetéből késként felém reppenő megvetés csak olaj tűzre. Ha egész egyszerűen megfosztanám az életétől, abban nekem nem lenne semmilyen szórakozás, így hát kiélvezem azt a belső munkát, amit a puszta jelenlétem indít meg benne. És ez az élvezethajhász belső ribancom késztet arra, hogy magamhoz rántsam, és rámarkoljak a seggére. Jaj, már megint ezek a sértések! Kis újvilági fruska, nem tud ez semmit sem értékelni! Bezzeg régen, ennél sokkal silányabb és elhagyatottabb vidékeken minden nőstény értékelte, ha valaki, ha bárki szemet vetett rá, akinek lógott valami a lába között, most meg? Válogatnak. Az eszem megáll. Rekedten röhögök az arcába, hadd érezze csak a tic-tacmentes szájszagot, amibe ki tudja, mit magyaráz bele, de voltaképpen legfeljebb csak a bagót lehetne. - Meg persze én. Adom tudtára egyszerűen, hogy nem az ő jogköre eldönteni ebben az esetben, hogy kiválasztottnak tart-e vagy sem. Ha akarom, elveszem. Ha kell, akkor megszerzem, bár hogy őszinte legyek, semmilyen őszinte vonzalom nem hajt felé, nem pezsdíti fel a véremet, mint az a Szőke hajdanán. De nekem is vannak ösztöneim, a fenevadnak is forr a vére, és bár biztos vagyok benne, hogy valami olcsó trükkre készül, ahogy veszélyes terepre kezd vándorolni a keze, de hagyom, hadd csinálja. Hadd higgye el, hogy teljesen hülyének nézhet.
A farkasok sajátos gyorsaságával feszülnek meg az izmai, ahogy lendületet vesz: csak egy gyors rántás, és már meg is történt. A fájdalom drogként áramlik szét a testemben, ahogy a penge átszúrja a bőrdzsekim, a pulóverem, és végül a bőrömet is. A fenevad megérzi a vér szagát, és úgy döntött, hogy köré is gyűlik. A zsebkésre ügyet sem vetve ragadom meg a csuklóját, ami az engem megsebező kézhez tartozik, hogy egy erőteljes tekeréssel kicsavarjam, hogy ne mutassak kegyelmet addig, amíg a fájdalomtól vagy a fizikailag tarthatatlan testhelyzettől meg nem rogynak a lábai. Csak ezután nyúlok át a szabad kezemmel, hogy egy halk morranás kíséretében kirántsam magamból a kést. Amíg tovább tartom, feszítve, ha kell, hát az izmainak szakadásáig, a pengén csillanó véremet nézem és megcsóválom a fejem. - Tényleg azt hitted, hogy ezzel a körömreszelővel ártani tudsz nekem? Szemöldökcsipesz nincs nálad véletlen, cunci? A kést messzire hajítom a szemetes törmelékek közé, egyúttal a szukát is elengedem, de olyan erővel taszítok rajta, hogy ezen az egyenletlen talajon mindenképpen elveszítse az egyensúlyát. - Három választásod van, cica. - nyúlok a kabátzsebembe, hogy rágyújtsak akkor, ha nem kell azzal fárasztanom magam, hogy szúnyogként próbálom magam körül elhessegetni - Egy: most fogod magad, és eltakarodsz innen. Kettő: te és én eltöltünk egy romantikus pásztorórát abban a garázsban. - bökök a fejemmel a közelünkben lévő betontákolmány felé - Három: meghalsz. Adok fél percet, hogy átgondold. Blazírt arccal szívnám tovább a cigit, ha van nyugton megtenni, és kényelmetlenül káromkodva nézem, mennyire elázott a kedvenc pulóverem miatta. Szerb káromkodással adok hangot elégedetlenségemnek, mialatt a nőstény remélhetőleg kitalálja, hogy kedvesebb neki az élete, minthogy egy nála jóval erősebb hím ellen pattogjon.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy dolgot sajnáltam csak, még pedig azt, hogy a tőr nem kicsit másabb éghajlaton szalad a húsába. Bár lehet, hogy akkor még inkább felbosszantottam volna, ha éppen nemesebbik testrésze bánja a dolgot, de úgy gondoltam, hogy megérdemelte volna, így viszont a veséje tájékát simogathattam meg az annyira nem kicsi pengével. Nem zsebkés volt ez, hogy szinte ne okozzon sebet. Amikor viszont elkapja a kezemet és kicsavarja, akkor sietve harapok az ajkamba, hogy egy hanggal se adjam tudtára, hogy mennyire fáj is. Szabadulni is akarnék, de miért is tudnák, hiszen a szorítása is csak egyre erősebb lesz, míg végül kezdem úgy érezni, hogy a kezem is egyre inkább kezd taccsra menni és a fájdalom végül át nem járja az egész lényemet. Egy apró szisszenés elhagyja az ajkaimat, még ha legszívesebben szinte üvöltenék is a fájdalomtól, de akkor se adom meg neki ezt az örömet. Idővel pedig a fájdalomnak köszönhetően kicsit a lábam is megrogynak, hiszen a fájdalom túlzottan is uralni kezdi a lényemet. - Talán jobb lett volna, ha középebbre és lejjebb megy. – sziszegtem a fogaim között, mintha így akarnám visszafogni a torkomat kaparó fájdalmas nyöszörgést. Egyébként is szerintem annyira helyén volt az esze, hogy rájöjjön a becsesebb testrészére utalok. Egy ilyen penge simán vitte volna azt is, hiszen a tőrök eleve nem kicsik és még éles is volt a pengéje. Tőr könnyedén koppan a földön, de pár másodperccel követem én is azt, legalábbis a földre huppanásban. Szemeim összeszűkülnek, úgy nézem őt és a fájó karomat megérintem az éppel. Végül pedig gúnyos nevetésben török ki. - Romantikus, mi? Szerintem még egy hullába is több érzés szorult, mint beléd. – pont nem érdekelt, hogy mit váltanak ki a szavaim, miközben feltápászkodtam a földről, ha engedte, akkor hátráltam. Még hogy pont vele akarnék bármi hasonlót átélni, még a gondolata is röhejes. Hamarabb dobnám ki szerintem a taccsot, mint bármi ilyenbe részt vegyek vele. Amennyiben lehetőségem volt rá még a kést is felvettem pár lépés után, majd mielőtt eltűntem volna egy másik utcában, siktároban még hátra pillantottam rá. - Fordulj fel! – érezhette, hogy tényleg nem bánnám, ha megfogadná a mondandómat, de az eddigiek alapján sejtettem, hogy minden szó, ami elhagyja az ajkamat az kb. felesleges szájtépés, így még a jól ismert középsőujjas nemzetközi jelzést is hanyagoltam, még ha szívesen be is mutattam volna neki. Innen pedig egy helyre mehettem, még pedig Marlahoz. Wendyt mostanában nem láttam, Solt meg továbbra se zavarnám semmi ilyennel. Sose voltam árulkodós fajta, aki nagyobbtól várná el a segítséget egy ilyen találka után.
|| Részemről ez záró lenne, ha már semmi olyat nem írsz. Köszöntem a játékot!
Ahogy közeledett a március vége, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Archie talán mégsem teljesen tökéletesen idióta, s megneszelhetett valamit a készülő merényletből újdonsült "vállalkozása" ellen... A nagy viadalt ugyanis elnapolták, s csupán egy véletlenül elkapott, kósza információnak hála sikerült még épp időben - remélem - tudomást szereznie Dakotának az új időpontról. Már benne jártunk az éjszakában, az út ráérős-lustán haladt velünk, ahogy átszeltünk a városon, Ronnyval a volán mögött. Részemről nem csicsáztam túl a szettemet: a kényelmes anyagú farmerhoz egy kissé elnyűttebb, de még vállalható, halványszürke szürke pólót és fekete bakancsot, valamint a motoros dzsekimet viseltem. - És magamhoz képest szótlan voltam végig, igaz, mit is mondhattam volna? Tiszta sor volt a terv mindenkinek, úgy láttam, hisz már ezerszer átbeszéltük az esetleges buktatókkal egyetemben. Oldalamon a furgon ablaka némileg lehúzva leledzett, hagyva, hogy bezúgjon a fagyos esti levegő utunk során. Jólesett és az sem érdekelt, ha Raymond morgott valami olyat az orra alatt, hogy lefagynak a golyói lassan, ha így haladunk... - Hamarosan különben is megérkeztünk a kiszállási pontra, ahol Aaron mindaddig várni fog bennünket, amint Dakotának sikerült kiszabadítania és meggyőznie a kölyköket, hogy jobb nekik a jelenlegi "munkaadójuk" nélkül. A külváros gyér világításában, a régi gyárépületek között sietősen pattogtunk ki a járműből az említett nősténnyel és az idősebb hímmel, aki jobbára a balhé végett volt csak itt. Becsukva magam mögött az ajtót még odaléptem Ronnyhoz, s ahogy kihajolt a lehúzott ablakon, hogy lekezeljünk búcsúzásként, úgy kúszott gondolatai közé mentális üzenetem: ha Dakota megvan a kölykökkel, tipli van. Ne várjanak ránk, ha nem jönnénk. - Velük ellentétben én és Raymond úgy ismertük a várost, mint a tenyerünket. Errefelé is megvoltak azok a pontok, ahol tudtuk, kihúzhatjuk egy ideig nyugodtan, ha forróvá válna talpunk alatt a talaj.
A közeli gyárépület ablakain át kellemes fény szűrődik ki, annak frontvonalbeli bejárata felől beszélgetések, röhögés foszlánya ér el hozzánk a szomszédos sikátorba. Raymondra bízom, menjen kicsit előrébb felmérni a terepet, mi a helyzet a beléptetéssel, mennyire nézik meg, kit engednek be és kit nem... én pedig elcsípem Dakota vállát, finoman fogva rá és fordítva a csajt magam felé, mielőtt nagyon siethetnékje támadna itt. - Bejutsz, megkeresed a kölyköket, csendben kijöttök. - Egyszerű, mint az egyszer egy. Nem is fűzöm hozzá, hogy kerülje a felesleges hősködést, hangomnak tónusa, tekintetem komolyan csillanó kékje épp eléggé utal eme kérésre kimondatlanul is felé. - Ha valami elszaródna, egy dolgot tarts észben: a hangár felé fogsz tudni menekülni, ahol az egész hacacáré van, vagy a hátsó sikátor felé, ahol bementél. Ha pedig úgy érzed, egyedül kevés vagy, azonnal hívd Ronnyt. - Nem voltam oda attól, hogy egymaga menjen, tekintve, hogy a kölykök létszámáról még mindig minimális információink voltak, de abban igazat kellett adnom nekik, hogy egyedül a legkevéssé feltűnő, úgy van a legtöbb esélye észrevétlenül kiszlalomozni a "csomaggal".
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Voltak napok, amikor dupla műszakban dolgoztam. A légitaxi társaságnál napközben, majd este a kikötő környékén és a város kevésbé szívderítő részein. Általában akkor, ha tudtam, hogy másnap várhatóan nem lesz fuvarom, mert hát szartam én a papírmunkára, majd valamit firkálok adminisztráció címszó alatt. A vasúti lerakatnál tett látogatásom olyan szempontból szarul sült el, hogy Archie-ék óvatosabbak lettek - annyiból meg jól, hogy a nagy husiszállítmány infója kapóra jött. Ha kevés emberrel dolgozol, nem engedheted meg magadnak, hogy nagyon szétszórd a fontos dolgaidat, mert nincs kapacitásod mindenre elegendő védelmet biztosítani. Vagyis esetünkben: nem tarthatta sokkal messzebb a kölyköket, mint ahova az eseményt szervezte/tervezte. Sőt, megkockáztattam, hogy minden egy rakáson volt. Próbáltam a lehető legjobban felmérni a környéket, hogy mégse (fél)vakon menjünk majd, de elég jelzés értékkel bírt, hogy a szaglászásom után nem sokkal a loft környékén felbukkant pár alak, akik fixen nem voltak a szomszédság tagjai. Azt viszont nem szagolták ki, hogy pontosan hol lakok, mert pechükre, a jobbról-balról magasodó épületekkel közös mélygarázson osztozott az enyém. Onnan pedig nem esett nehezemre más úton a saját otthonomba jutni, mint eredetileg kellett volna. Mindig legyen legalább egy plusz ki-bejáratod, Űzöttek Kézikönyve, első lecke a szállásra vonatkozóan. A Pit környékét is hanyagoltam. Nem hiányzott, hogy összekapcsoljanak akár a hellyel, akár Zach-kel, vagy fordítva, így a szükségesen túl vajmi keveset érintkeztünk. Akkor volt nagyobb összeröffenés, amikor minden tettestárs összegyűlt. A tanktól kicsit megfeszültem, nem tagadom, de könnyedén reagáltam arra, amikor felmerült, hogy én mégis mit keresek az egész buliban kis csikaszként: máskülönben full virsliparti lenne az egész. Elég volt, hogy Zach tudta: személyesebben érint a dolog. És még őt se avattam be a konkrét miértekbe. Ahogy Henry elől is elhallgattam, hogy lehet nem kéne törnie magát ezen a héten azért a kimenőért... Minek aggódjon, amikor segíteni úgyse hagytam volna?
Ideges voltam. A résnyire nyitva hagyott pajzsom mögött energiáim idegesen pattogtak, a Farkas feszülten figyelt, én pedig szimplán paráztam. Soha nem voltam még ilyen akció tagja, mert soha nem hagyatkoztam még így másokra, alig ismertekre, haver(ok)ra. Öngyilkos merénylet lett volna korábbi meglátásaim szerint, és most se voltam meggyőződve arról, hogy nem épp a saját kivégzésemre tartottam a fiúkkal. Karba tett kézzel ültem, hogy ne rágjam a körmöm. Szemem zöldjét egyre határozottabban írta felül a Farkas rubinvöröse. Ő volt a másik parám. Kurva ciki, de fogalmam sem volt róla, hogy miképp fog reagálni élesebb helyzetre, mert hiába minden kis tréning Aidennel, nyilván messze nem ugyanaz volt, mint egy ilyen "bevetés". Mélyen kussoltam arról, hogy mindemiatt a személyemben miféle wilde cardot hoztak magukkal. Akkor sem tudtam ennek bevallására rávenni magam, miután kiszálltunk és az utolsó simításokat követően Zach elkapta a vállam, hogy szembe fordítson magával. A szívem a torkomba dobogott akkor is, amikor biccentettem. Minden porcikám azért sikított, hogy fussak, hagyjam itt az egészet a picsába, elintézik ők nélkülem. De valami, ami sokkal mélyebben telepedett meg, mint az összes sikításom, nem hagyta. - Oké-oké - bólogattam szaporán, de ahogy elfordult, hogy induljon, most én voltam az, aki a karja után kapott és megállította. - Légy óvatos, rendben? - kértem halkan, mert baszki, megkedveltem. Szépen, apránként, azzal párhuzamosan, ahogy megszoktam a kis szövetségünkön és a közös célon keresztül, megkedveltem. Nem, neki nem folytam szét Henryről mesélve, vele ittam, tervezgettem, a kapcsolatomnak is legfeljebb a röhejes, fasz részét osztottam meg vele, de... megosztottam. Szóval ja, kicsit féltettem az irháját. És tőlem egyáltalán nem megszokottan: elindultam, hogy fejest ugorjak az előttünk hullámzó fostengerben, egy olyan farkassal, ami finoman feszülve bennem résen volt és készen állt - ki tudja, mire. A többiekről leválva jutottam be. Nem először jött jól, hogy nem sokkal múltam száz: lófaszt nem törődtek velem, mert ugyan miféle problémát tudnék okozni? Az itteni csődület java esélyesen könnyedén elintézett vagy legalább lelassított volna. Bár a vendégek annyira nem izgattak, a fal és az ajtó mellett strázsálók annál inkább. Fél szemmel-füllel a fiúkat radaroztam, és amikor megfelelőnek láttam a pillanatot... megdermedtem. Egy élettelen testet húztak hátra, vaskos vérnyomot hagyva a szorítótól a személyzeti ajtóig. A mellkasrész zúzott massza volt, az arc rémisztően fiatal, a tágra nyílt szem a semmibe meredt. Ahogy nyílt az ajtó és eltűnt a hulla, valaki más egy acsargó, fiatal, kölyöknyi farkast rángatott elő a marjánál fogva, hogy a már megtépázott kölyökhöz vonszolja, aki az előző küzdelméből győztesen került ki. Megvártam a halottat elvonszoló visszatérjen, és ahogy eltávolodott az ajtótól, a pajzsomat teljesen felvonva besurrantam, igyekezve kizárni minden szagot, látványt, hangot. Annyi mindent tudott volna az agyam felöklendezni, hogy se szeri, se száma, és talán ez a bőség zavara mentett meg egyelőre attól, hogy bármi konkrét menthetetlenül a felszínre bukjon.
Talán idegességének elcsípett tónusa, talán az elmúlt hónapokban kialakult bajtársiasság vagy szimplán annak ténye, hogy ez volt nálam a "norma", késztetnek arra, hogy elcsípjem még pár szóra a kis nőstényt, mielőtt bemegyünk. Szavaim tömörek, lényegre törőek, komolyan csendülő bizonyosságként nyújtanak kapaszkodót a másik farkasnak a meglehet, némileg idegen helyzetben. Ha sejtettem is felőle bármit, nem most volt ideje megkérdőjelezni megbízhatóságát, s csak némán, kimondatlanul kértem: ő se most hagyjon cserben. Mert hazudnék, ha azt állítanám, számomra rutin volt a dolog; baromira nem... Egyszerűen csak kellően sok dolog szakadt a nyakamba az elmúlt hónapokban hozzá, hogy már ne idegeskedjek előre mindenen. A feszült jobb kifejezése volt mindannak, mi energiáimból áradt. Indultam is volna Raymond után, ha nem kapja el karomat a kis nőstény. Meglepetten szalad feljebb a szemöldököm, szótlanul, hogy halk kis szusszanással távozzon a bennrekedt levegő tüdőmből kérésére. Kurvára nem vagy fair, Dakota, a fenébe is! - Igyekezni fogok. - Ennyit talán megígérhettem, bár a hogyanon el kellene gondolkoznom komolyan, ha rákérdezne, lévén éppenséggel pontosan azért terveztünk face-to-face besétálni az oroszlán barlangjába, hogy róla eltereljük a figyelmet és időt nyerjünk neki - amennyit csak szükséges. Még egy féloldalas vigyort vetek felé szavaimat követően, mielőtt Ray után iramodnék, felvonva pajzsomat némileg, épp csak kikandikálni engedve a fekete bundás fenevadat, hogy ne legyünk teljesen vakok a világra.
Oltári nagy mázli, hogy egy idegen farkas strázsál az ajtóban - talán valamelyik környékbeli egyutcás településről lehet, ki tudja. Archienak igencsak érdekes, a városban idegennek számító cimborái akadnak újabban, tippre ez is egy lehet közülük. Rám sem hederít, könnyedén bejutok, hogy az érdeklődők mérsékelt tömegén - felháborítónak találom különben, mert ahhoz képest bőven akad érdeklődő, hogy mi zajlik itt pontosan - keresztülhaladva felmérjem a terepet, továbbá tekintetemmel a néhány perccel előttem beosont Dakotát keresem meg, illetve az ügyeletes "hátvédünket". Habár szívem szerint meg sem állnék a hangárban felállított küzdőtérig, megtartom a tisztes távot egyelőre, elveszve a küzdőket egymást túlüvöltve biztatók közegében. Amíg nem szúrnak ki, nincs értelme felhívni a figyelmüket magamra... annál több ideje marad Dakotának is remélhetőleg a háttérben zajló kis akciónk sikeres kivitelezésére. A bicska hovatovább nyitva marad a zsebemben az elkövetkező jeleneteket látva, ahogy a vérgőzös, leharcolt kölyköt úgy kell lerángatni halott társának testéről, ne szabdalja még inkább miszlikbe - másra fordítsa erejét. Teszek pár lépést előrébb önkéntelenül is, Archiet keresi immár sárga cirmokkal keveredő kék pillantásom. - Épp csak elcsípem a felállított alkalmi pultnál Ray tekintetét, ahogy figyelmeztetően ingatja meg a fejét irányomba észrevétlen, ne csináljak hülyeséget. Ó, pedig...! Vinne az indulat egészen hozzá, nem lennék kíméletesebb, mint a kölyök a ringben, a különbség csak az, én döntöm el, kinek húsába mártom karmaimat. De nem mozdulok tovább a küzdőtér szélénél, ott megállva, kezeimet finoman zsebembe csúsztatva tekintek az est házigazdájára, aki jó vendéglátóhoz méltón prezentálja az újdonsült küzdő felet... természetesen név nélkül. Engedek pajzsomon, energiáim lassú veszedelemként közelítik meg a másik farkaséit. Heló Archie... nem jössz le játszani?
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ismertem a felállást meg a kiosztott szerepeket, nyilván. De ettől még kérhettem, hogy ő se vállaljon fölösleges kockázatot, főleg azért, mert ha engem felbaszott Archie annyira, hogy ha nem lettem volna gyáva kis szar, nekiugorjak, akkor Zach pláne elveszítse a fejét vele szemben. Ne könnyítse már meg a dolgát! És ne egy fél-rosszul elsült akcióból derüljön ki, hogy konkrétan mennyire sikerült megkedvelnem. Nem vagyok rá kíváncsi, érted? Köszi.
Külön-külön mentünk be, és bár szívem szerit kurvára távol maradtam volna a szorítótól, nem erre "szerződtem". A tömegen keresztül villanásnyi időre még elcsíptem Zach pillantását. Szusszantam egyet. Nem, erre baromira nem lehet készen állni, legalábbis részemről, de ha már eddig eljöttünk... Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a hullát elhúzták a szorítóból, és ez az érzés velem maradt azután is, hogy besurrantam a személyzetis ajtón. Zach elintézte, hogy legyen esélyem, pusztán azzal, hogy kicsit felhívta magára a főfasz figyelmét, ő pedig mindenki másét a kettősükre. Ideje volt munkához látni. Követtem a vérnyomot, ami majdnem minden egyéb szagot elnyomott, de célba juttatott. Eltelített, fullasztó volt, és egy újabb, komor fémajtóhoz vezetett a szűk, ürességtől kongó folyosón. Nem figyeltem kamerákat, vagy egyéb berendezést, biztosra vettük mind, hogy voltak, így ezek helyett arra mentünk rá, amire lehetett: az időfaktorra. Ha már egyszer villám lettem, mutassam is meg, nem igaz? Kicsit nagyobb rést nyitottam a pajzsomon és hezitálás nélkül nyitottam be az újabb helyiségbe, majd tettem be magam mögött sietve, csendesen az ajtót. Aztán ledermedtem. Vér, halál, félelem, és az erre védekezésképp húzott harag és agresszió keveredett rettenetesen fiatal energiákkal. A sötétből négy szempár nézett rám. A bejárat mellett a falat tapogatva kapcsoltam villanyt, mert bár enélkül is tudtam tájékozódni, de látnom kellett. A helyiség kisebb volt, mint amekkorára számítottam, a négy gyerek - mert kurvára azok voltak, a legidősebb is maximum a húszas évei közepén járhatott - a földön ült elszórtan, idegességük, feszültségük betöltötte a teret. Felváltva pillantgattak rám és a sarokba vetett tetemre, ami nem sokkal korábban még élő-lélegző társuk volt. Egyikük morgott. Hogyan ne tette volna, baszki, sarokba szorított vadállat volt mind, a ruha meg cafatokban lógott rajtuk. Lassan felemeltem mindkét kezem, és óvatosan leeresztettem a feléig a pajzsomat. Békével jöttem, uff. - Hali!
***
Az estével eddig az egyetlen probléma az volt, hogy később került rá sor, mint eredetileg terveztem, mert az ügyeletes városi mitugrász a jelek szerint rosszul aludt pár szaros miatt, és ezért bele kellett köpnie a levesembe. Idegesítő, mint egy folyton zümmögő légy. De majd később éri baleset, egyelőre be akartam indítani az üzletet. Ha látják, hogy több minden is lehetne ebből a koszfészekből, mint ami, az mindenkinek jól jön, főleg nekem. Nyolc kölyköt fogtunk össze a nyitányra, ebből egy életképtelennek bizonyult, de legalább a többivel lehetett mit kezdeni. Hiszen ki ne akarna a szórakoztatóiparban elhelyezkedni? Hálásak lehetnek, hogy miután eldobták őket rájuk találtunk. Koszt és kvártély, cserébe azért, ami a farkasként a minimum: megküzdenek a túlélésükért. És közben nem fáznak, nem kell a napi betevővel foglalkozniuk, és ki tudja, milyen sokra vihetik, ha túlélnek pár viadalt? Még a végén valaki felfigyel egyikre másikra és átharapja, magához veszi. Persze, miután kivásárolták tőlem. És miután a fogadásokkal szép pénzt hozott a házra, de ezek hosszabb távú tervek, amik... Bökik a kisherceg csőrét. A következő taknyost konferáltam volna fel, amikor megláttam a szőke fejét. Nem bírtad kiülni, mi? - De a következő küzdelem előtt, hadd üdvözöljem szerény körünkben Anchorage Hercegét - mondtam jó hangosan, hogy mindenki hallja, nagy adag gúnnyal a hangomban és eltúlzott gesztussal a szöszire mutattam. - Megtisztelő, hogy leereszkedtél közénk. Ők az elit. Akik azt hiszik, az elit. Mi igazi kóborok vagyunk, nem kényelmesedtünk el úgy, mint ők, akiket egy kiadósabb szarás választ csak el attól lépten nyomon, hogy falkát alapítsanak a Pitet kiáltva ki főhadiszállássá vagy mi a faszommá. - Bulit veszel vagy adsz? - biccentettem oldalra a fejem. Néhányan füttyögtek, páran a közelében hergelték. Én a szorító szélén álltam és arrébb rúgtam az előző viadal győztesét. - Útban vagy. A másik miatt szólnom se kellett, nem zavartak vele, csak lenyomták a szorítón kívül, hogy kushadjon.
Fanyar mosoly költözik képemre, amikor felhívja rám a társaság figyelmét ez az agyoniskolázott barom, s bár energiáimban nem leplezhetem mindazt az undort és megvetést, amit személye iránt érzek, magamban igyekszem elszámolni tízig, hogy ne ugorjak azonnal a torkának. Minél több felesleges pofázás, annál több ideje marad Dakotának is remélhetőleg... - Valami ilyesmit mantrázok, miközben eltárom a kezeimet kissé, megadóan, afféle "mit van mit tenni" könnyedséggel a leereszkedést illetően. Nem Archie, a te szintedre a legdomesztikáltabb öleb se ereszkedne le, ami azt illeti. - Mint jóérzésű Teremtő jöttem ma ide... ami nem mondható el mindenkiről itt. - Emeltem meg kicsit hangomat, hogy a köröttem levők is jól hallják válaszom. Idegenül hangzott a kifejezés tőlem, de tisztában voltam ama vékony jéggel, amivel apám és a családunk táncolt, hát eszem ágában sem volt a hagyomány kifejezéseit belekeverni a dologba. Amúgy sem tartozott itt az senkire igazán. Bennem a farkas, mint láncra vert vad, zörgette rácsait. Ő vért akart, nekem konstans hányingerem volt az idegtől. Nem jó kombó. - Mert veled ellentétben én szemtől szemben intézem azt, ha nem tetszik valami, nem pedig pár kölyök mögé bújva... most komolyan, Achie, ki molesztált téged gyerekként, áruld már el? - Ciccentem rosszallóan ingatva meg a fejemet némileg, miközben lassú, ráérős mozdulatok közepette váltam meg a dzsekitől. Ajándék volt - Hannah kinyír, ha szétszaggatom. Köröttünk a zsizsegés is átalakul, a néma csendben csak a farkasok energiáinak feszült, balhéra szomjazó örvénylése volt, mi súlyosan a térre telepedett. - Kölyköket összefogdosni könnyű. Meggyőzni őket a magad igazáról... könnyű! De kiállnál értük valaha is? - Dobtam elé csendesebben némileg a szavakat, immáron sárga, állatias pillantással állva tekintetét egy kitartott másodpercig, hagyva megülni a jelentőségét a kérdésemnek, majd nemes egyszerűséggel mellettem állónak a kezébe nyomtam a dzsekit. Fogja meg egy kicsit legyen kedves, amíg rendezem itt a soraimat az ügyeletes faszkalappal. - Nos, mit mondasz, Arch? Megér mindez neked annyit, hogy végre golyókat növessz és a saját súlycsoportoddal kezdj? - Minden szem kivétel nélkül rá szegeződött, a visszakozás legapróbb jele is megingathatta a belé vetett hitet. És ezzel ő is tisztában kellett legyen.
***
A kosz, vér és izzadság szaga mellett pajzsát lejjebb engedve Dakotához elér az ajtó mögötti kétségbeesés, indulat és feszültség minden egyes rezdülése. Beljebb kerülve a sötét helyiségbe, morgás figyelmeztető hangja késztetheti megtorpanásra. Ahogy felkapcsolja a villanyt, azt is láthatja, ahogy a legidősebb - egy húszas évei közepén járó srác - védelmezően mozdul a másik három elébe lépve, hiába alig áll a lábán ő maga is. Bokáján régebbi a kötés, alvadt vértől szennyezett, vélhetően nem épült fel még teljesen egy korábbi sérülésből. - Mit akar? - Távolságtartó és óvatos a durván felcsendülő kérdés mögött meghúzódó energiagóc, a borostyán szempár feszülten követi minden mozdulatát a nőnek, ugrásra készen, ha arról van szó... Mögötte a földön egy nála valamivel fiatalabb, kreolos bőrű srác ül, felhúzott térdekkel, hátát a falnak támasztva. Talán még fejét is közébük hajtotta, mielőtt nem várt látogatójuk megérkezett, megadva magát az elkerülhetetlennek. Most azonban, mintha némi reménykedés ülne meg a barna tekintetben, ahogy Dakotára tekint. A nőstény másféle energiákat sugárzott, mint amihez az elmúlt napokban szerencséjük volt. Mellette egy hasonló korú, dacos képű lány kapja fel fejét szinte vele egy időben Dakota jöttére, de mindeközben sem engedi el karjai öleléséből a nála jóval fiatalabbnak tetsző, sápad és kisírt képű fiút. Alig lehet tizennégy-tizenöt éves, vonásaiban emlékeztetheti Dakotát arra, akit az arénában látott odakint megtépázva, győztesként kikerülve az iménti küzdelemből.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A legidősebbnek tűnő egyből a többiek védelmére kelt. Szupi, legalább nagy eséllyel ő a hangadó is, és nem kell sorra szépet mindet meggyőznöm az igazamról, elég őt. Próbáltam innen nézni. És próbáltam nem nézni, milyen leharcolt volt - valószínűleg nem először jött ez a reflexszerű védelmezés, és esélyesen nem ilyen kis lilomlelkű cukiságok toppantak be hozzájuk, mint én. - Segíteni - eresztettem lejjebb kicsit a kezem, de még nem engedtem vissza teljesen a testem mellé. Még többet mutattam magamból, a pajzsom majdnem teljesen lent volt. Hagytam, hogy érezzék az őszinteségem és a nulla agressziót részemről. A sajnálatomat is igyekeztem visszafogni, mert nem szánalomra, hanem tettekre volt szükségük. Pontosan olyanok voltak, amilyennek Archie leírta őket hónapokkal ezelőtt: eldobottak. Ez fasz meg áldozatot csinált belőlük. A huszonéves háta mögött kuporgókra pillantottam. A kreol, a kiscsaj és a legkisebb - aki kísértetiesen emlékeztetett az érkezésünkkor befejeződött harc győztesére. Rohadt kerültem olyan farkas-társaságba, amiben én volta a legidősebb, olyanba meg annál is ritkában, amiben én jelentettem a segítséget. - Kiviszlek innen titeket. - Egyelőre nem beszéltem többes számban, mert hát... ki tudja, hogy egyikük nem beépített-e vagy valami. Jobb biztosra menni. - El Archie-tól, nem kell ilyen alja szarban részt vennetek. Nem akartan sokat ígérni, pláne nem olyasmit, amire fikarcnyi garanciát se tudtam vállalni. Mondjuk igazából a kivitel is inkább remény volt és erősen sanszos, ha a fiúk elég időt nyernek kint nekem. És ha a kölykök nem akadékoskodnak sokat. Őszintén? A helyükben kurvára nem hinném el, hogy hirtelen megint ekkora fordulatot vehet az életem és ráadásul jobb irányba. A pillantásom visszatalált a fiatal lányra. Ha valamelyiküknek, hát az ő útjának egy tetemes részét el tudnám mondani. Esélyesen akkor is, ha velem jön. Nagyot nyeltem.
***
A herceg szavaira néhányan kelletlenül mozgolódtak, a levegőbe a vér- és piaszag mellé némi bűntudat vegyült. Az égnek fordítottam a tekintetem. - Minden valamire való farkas megküzd a helyéért az életben. És szánalmas Teremtő, aki aranykalitkában hagyja a kölykét. Mondd csak, a tiéd meddig bírná nélküled? Két nap? Jó indulattal. Nyitunk erre is fogadási lehetőséget, a ma estétől, holnaptól pedig az életéért - húztam ádáz vigyorra a szám, a fal mentén álldogálók közül egy-ketten megmoccantak. A fizetett farkasaim. Nem volt szükség, hogy elém rángasság, a nekivetkőzése elég jelzés volt, jön ő szépen magától is. Nagyon helyes. Az idő pénz, én pedig rühelltem, ha rabolták az enyémet. A pajzsát meg feldughatta magának. Láttam a benne acsargó, nálam bő tíz évvel fiatalabb farkas elégedetlenkedését, a harci heve végre némi változatosságot hozott a kis szarosok kétségbeesett vergődése után. - Aki képtelen magának érvényt szerezni, meghal. Aki nem tudja magát megvédeni: meghal. Aki méltatlan a túlélésre: meghal. Ezek a farkasok törvényei - köptem elé a szavakat, megvetve mindent, ami pátyolgatást jelenthetett. A sárga szempárra hasonló volt a válaszom a tarka bundás felmordult bennem. - Gyere csak! Megmutatom, mennyit ér az elkényelmesedett, puha nevelésetek. Vele ellentétben nem vettem le semmit, dzsekit és pólóm válltól repedt szét, ahogy karjaim részlegesen váltottak, karmaim feketén villantak a hangár magas mennyezetéről érkező fényben. A vadállat készen állt. Ha azt hitte, megfutamodok egy pedigrés vakarcstól, elszámolta magát.
Féloldalas grimasz kúszott képemre szavai nyomán. Hergelt és baszódjon meg, jó helyen tapogatózott hozzá. - Már megint egy kölyök mögé bújsz, Archibald... nem jó arány. - Ingattam meg fejemet rosszallóan, ennyivel reagálva le mindössze mondandóját. Noha fizikailag rendben volt a kölyök, a korának megfelelően, azért kétségtelenül elkényelmesedett helyzete volt a városban. A fiam küzdelmei még csak most kezdődnek majd vélhetőleg - reményeim szerint minél később - de sokkal erősebb ő annál, mint amit mutat magából. És ez Connor temetésének átbeszélgetett éjszakáján vált igazán világossá számomra. Ez mondjuk semmit nem változtatott azon, hogy bárki torkának képes lettem volna neki ugrani, aki ártani kívánt Pascalnak. Elvigyorodok némileg szavai nyomán a túlélést illetően - végre valami, amiben úgy fest, egyetértettünk. Szavakra ugyanakkor nem méltattam, a tett beszédesebb jelen helyzetben: ahogy a mellettem állónak adtam a dzsekit, úgy léptem közelebb a küzdőtér széléhez, az összetákolt kordont nemes egyszerűséggel átugorva oldalasan. Tompán puffantak talpaim a koszos betonon a túloldalt, nem volt már számomra, s az ébenszín bundás számára más, csak ez az agyoniskolázott cirkuszi mutatványos velünk szemközt. Az, hogy részlegesen vált alakot, könnyed kacajt csal elő belőlem a pillanat némaságában, mi körbe ölel bennünket a nézőtér felől. - Ne nevettesd ki magad...! - Ha játszani akarsz, játsszuk hát le rendesen ezt. Részemről teljes vérfarkas alakomat öltöm fel ezzel együtt, s bár megragadhatnám a kezdeményezés lehetőségét, kezdésképp lassú körtáncnak hat, mibe fogunk mi ketten... az időt húzom, épp csak addig, ne legyen feltűnő, ám egyúttal az is érdekel - felkészülve esetleges támadására -, mennyire hergelte itt bele magát a dologba, merről és miképp, mennyire fejvesztve fog támadni... mi a taktikája? Már, ha nem ront nekem ész nélkül kapásból.
***
A magától értetődő kijelentés hallatán önkéntelenül is felkaccanó, kurta hangot ad ki a legidősebb, többit védelmezni szándékozó fiatal farkas. Hasonlóan kétkedőek a kicsit ölelő lány energiái. Talán a falat támasztó kreolban van némi bizakodás, ahogy fejét felkapva tekint Dakotára, leplezetlenül fürkészve őt. Farkasa - egy zömök testű kölyök, szívós kis jószágnak tetsző - is érdeklődően mutatja meg magát az idősebb társának energiái mögül lesve ki. - Azt hiszi, nem próbáltunk megszökni magunktól? - Morran a huszonéves, valóban afféle szószólóként lépve elő úgy fest, a kis társaságban. Benne lobogott a magára hagyottak minden maradék büszkesége a kérdéssel együtt. Nem kért a pátyolgatásból szemmel láthatóan, hiába nem annak voltak szánva Dakota szavai. - Az emberei minden kijáratnál ott vannak. De ha meg is szöktet valamiképp bennünket, utánunk jönnek... és még a végén magát is ide zárja közénk. - Állta sárga cirmos pillantásával a nőstény tekintetét. - És akkor mi van? Nekünk aligha van itt veszíteni valónk... - Szólal meg a kreolbőrű, fejével a sarokban fekvő holttest irányába bökve. Láthatóan a "vezérükön" túl őt viseli meg kevéssé, a lány ugyanis önkéntelenül is késhegynyivé préseli ajkait eme szavak hallatán, s bár elsőre lekövette tekintetével a mozdulatot, most mégis elkapja pillantását a testről. Még a kisírt szemű kiskamasznak is hagyja, hogy kiverekedje magát kezei közül. Az odalép a legidősebb mellé, szemmel láthatóan fizikailag ő van a legjobb állapotban - Talán kímélték? Hiú remények. - , de mentálisan aligha. - A bátyám nélkül nem megyünk sehova! - Közli kerek perec, mire a kreol felciccen a sarokban rosszallóan. - Már ha nem szedte még szét az a gyökér a ringben... - Hogy te mekkora seggfej vagy! - Szállt be a lány, látva a kicsi lefelé görbülő szája szélét. - Hagyjátok már! - Morran némileg hangosabban kicsit a legidősebb srác és tekintetét Dakota felé fordítva. - Mi a terve? - Olybá fest, ha teljesen nem is sikerült meggyőzni, de nyitott a lehetőségre, hogy esetleg megmeneküljenek ma innét mindannyian...
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A visszakérdezése, az energiái rezonáltak velem, visszhangot vertek bennem. Már nyitottam a szám, hogy közöljem, kurvára megértem, de ekkor folytatta, és a végére lesápadtam. Azzal valamennyire számoltam, hogy nem úszom meg teljesen ép bőrrel ezt az estét, nagyjából megbarátkoztam a gondolattal. De az, hogy bezárjanak... nem csak ide, hanem egyáltalán bárhova... A Farkas is berzenkedett ettől, de én egyenesen rosszul lettem a puszta lehetőségtől. - Engem biztos, hogy nem - mert előbb végzek magammal, minthogy ezt hagyjam. Inkább dögöljek meg. De ezt már nem mondtam ki. Segíteni jöttem és szöktetni, nem öngyilkossági tippeket adni. - Egyébként sem egyedül jöttem, nyugi. Mások is vannak, akik úgy gondolják, hogy ennél jóval többet érdemeltek, és hidd el, nem állunk meg annyinál, hogy titeket kihozunk innen. Zach szemébe és energiáiba volt vésve minden. Én pedig igyekeztem a magaméból eltüntetni azt a feszültséget, ami azzal a fix tudással járt, hogy minden ajtót figyelnek. Ó, anyám, én ez gecire kicsi és kevés vagyok! - Az meg a másik - biccentettem a kreol bőrű gyerek szavaira. Igazából szívességet tettek nekem azzal, hogy visszahozták közéjük a hullát. De a helyzet az, hogy én se akartam sokáig bámulni, és szerencsére tökéletes indok volt a látvány kivédésére az, hogy a még élőkért voltam itt. Hosszan beszívtam a levegőt a kiskölyök ragaszkodására. Megszólalnom mondjuk nem kellett, mert azonnal civakodni kezdtek az említett báty túlélési esélyein. A legidősebbel együtt morrantam én is halkan. Kurvára nem értünk rá ilyesmire. - Kimegyünk hátul - közöltem egyszerűen és még a vállamat is megvontam. - A sikátorban felkapnak minket és itt se vagyunk. - A harctér felől tompa, biztatónak tűnő kiáltások hallatszottak. - Ez egyébként fixen nem a bátyád - pillantottam a legkisebbre és még egy halvány, biztató mosolyt is kipréseltem magamból -, szóval ne aggódj, amint a társam lenyomta Archie-t, a testvéred is veled lesz de egyelőre... Elővettem a zsebemből a mobilom és kinyomtam a repülő üzemmódot. Abban a pillanatban több nem fogadott hívásról érkezett jelzés. Adott idő, adott probléma, elkönyveltem, hogy ez a hétvége a válságkezelésé, szóval írtam gyorsan Ronnynak, hogy mizu az ajtónál. Hátha Zach és Archie magánszáma elcsalták az őrséget, vagy legalább egy részét, ha többen voltak. De persze, az élet szereti osztani a kijózanító kokikat! Egy legény talpon volt a vidéken, és úgy őrizte az ajtót, mintha az élete múlna rajta. Mondjuk lehet így van. Tök mindegy, attól még: - A kurvák faszát! - morgolódtam az orrom alatt, aztán repcsimód vissza, teló el... és a kölykökre néztem. A szám belsejét harapdáltam. A hátam közepére se kívántam az egész összetűzést, és bazmeg, most komolyan olyanoknak mondjam, hogy hé, figyumár, a szorítóba nem kell belépnetek, de attól még ma este vér fog tapadni a kezetekhez. Se gáz amúgy, ez a szabadság ára, és csak egy faszfej, vettek már rá rosszabbra is titeket - gondolom. Nyeltem egyet. Nem miattuk ódzkodtam a dologtól. - Egyetlen farkas van az ajtónál - mondtam elsősorban a legidősebbnek, ha már ő hívta fel a figyelmet az őrség kellemetlen tényére. - Elég meglepni és pucolni, rohanni, ahogy csak bírtok. Balra, a batár nagy furgonhoz, el se téveszthetitek. Stimt? A gyomrom idegesen remegett. Azzal nyugtattam magam, hogy nekik elmondtam, amit Teresánál elmulasztottam: a saját bőröd mentsd. Önkénytelenül a lányra siklott a tekintetem. Másodjára sikerül, sikerülnie kell. Ugye?
***
A kis szarosba szorult spiritusz, ennyit megadtam neki. Bár bicskanyitogató volt az a nyegleség, amivel lepasszolta a kabátját, de mit is vártunk a helyi felsőkörtől ugyebár... Talán a többieknek is feltűnt a belőle sütő felsőbbrendűség. - Nem számítottam rá, hogy ismered ezt az alakot - mosolyodtam el negédesen, ahogy magára öltötte teljes vérfarkas alakját. Ezek után hülye lettem volna kevesebbel beérni, már csak a méretbeli különbség miatt is. A fakótarka bunda beborított, elburjánzott, mint az évszázadok alatt megérlelt gyűlöletem minden és mindenki iránt, aki az ittenihez hasonló istápolásban látta a jövő nemzedékének erényeit. Ölj, vagy megölnek. Ennyire egyszerű. Semmi mást nem kell tudniuk a kis szarosoknak, és ezt ma este be is bizonyítom. Megráztam magam, hogy lehulljanak rólam a hangos recsegéssel szétszakadt öltözékem cafatjai. Karmos mellső mancsommal mély barázdákat vájtam hirtelen mozdulattal a földbe, fenyegetőn fújtatva-morogva. Aztán felé kaptam agyaraimmal, próbaképp, felmérés gyanánt. Ha erre nem ugrott egyből vissza, nekem, akkor nagylelkűen lesétáltam vele egy fél kört - de utána teljes erőből, minden teketória nélkül nekiugrottam. Nem szarakodtam, az eredmény számított, a cél, hogy lenyomjam, hogy feladja, meghunyászkodjon, vagy sem, rohadtul mindegy volt. A torka kellett. Nyaka oldalát vettem célba, karmaimat próbáltam vállába mélyeszteni, fogást találni rajta, hogy földre vihessem. Nem hittem, hogy komolyan esélye lehetett ellenem a herceg uraságnak. Elkényelmesedett, városi pöcs, ennyi volt a szememben, és semmi másra nem vágytam ebben a pillanatban, mint az összes jelenlévőnek - majd egész Anchorage-nek - megmutatni, mifélék trónolnak a legmagasabb an lévő székeken. Mert nekem ne akarja egyik se bemesélni, hogy ez a családféle maszlag nem ért fel egy falkával. Hogy ez a szemétdomb nem lett a kényelmes tespedés melegágya. Ezt neked, Svájc! Visszaadlak az igazi farkasoknak.
A hozzászólást Dakota Miles összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 14, 2023 1:28 am-kor.
Felém elejtett megjegyzésére finoman rezignáló morgással reagáltam már csak csupán, teret engedve a fekete bundás, sárga tekintetű ragadozónak, ki voltam a jólneveltség álcája mögött. Felém kap, de könnyedén kitérek, hisz maga sem gondolja komolyan az ijesztgetésnek szánt mozdulatot. Kóstolgat, hergel és ami azt illeti engem se kell félteni. ~ Ó, ne már! Én meg azt hittem, komolyan gondolod... ~ Csendült szórakozott hangom a fejében. Meglehet, nagynak tűnt (az is volt) a mellény, amit felöltöttem látszólag a semmire, de ennyit igazán elbírt a hátam, ha ezzel is húzhattam kicsit az időt Dakotának. ~ Meg volt a lehetőséged. ~ Vetettem meg a hátsó lábamat egy leírt félkört követően, ugrásra készen, hogy szinte vele egyszerre, egyazon pillanatban feszüljünk egymásnak. Ahogy arra számítottam, nem szarozott, kapásból a torkomra pályázott - ezen elvakult célját kihasználva mozdultam, s oldalra kitérve előle, mélyesztettem karmaimat hátába, kíméletlenül szántva végig bőrét, húsát. Ha ficánkolt, azzal csak rontott helyzetén. Az első vér szaga fémes ízével szépen lassan kezdte belengeni a teret, állatias morgásunk a köröttünk levők fojtott energiáival keveredett. Vállamba marna, ám úgy fest, másodjára is gyorsabb vagyok, s ismételten ráfordulva jobb hátsó lábába harapok, csontját törve, ha módom van rá és nem rúg állon egyazon lendülettel... Ám úgy fest, neki más tervei vannak: hozzám hasonlóan jobb lábamat kísérli meg kirántani testem alól, ezzel kényszerítve térdre, combomnak húsába mélyesztve karmait. A hirtelen érkező fájdalomtól morgás tör elő torkomból, s elengedem őt, igyekezve ellökni magamtól a másik hímet egy lendületes pofonnal. - Elvétem, de mivel ő is kitérni kényszerül, így ismételten keletkezik némi távolság kettősünk között. Tekintetem vérgőzös fénnyel villan felé, s a következőkben már ismételten felé vetődök, karmaimat igyekezve megakasztani benne, s ekképpen kényszeríteni le a földre, fölébe kerekedni. Meglehet, kevéssé tűntem agresszívnak a külső szemlélődők számára, inkább legyűrésre játszottam, semmint, hogy megöljem... de az igazság az, egy pillanatig se hezitálnék, ha a nyaka közelébe kerülnének agyaraim végre, hiába nem találnám a gyors és kegyelmes véget kielégítőnek esetében. Ő sem szánna hasonlót nekem, ne legyünk naivak.
***
Dakota hirtelen kijelentése kapcsán meglepettség őszinte fénye ül meg mindegyik kölyök energiájában, s egyúttal tekintetükben is. Talán a határozott eltökéltség teszi velük ezt a nőstény hangszínében, amivel közli, őt biza nem verheti senki láncra, pláne nem négy fal közé. A legidősebb finoman alsó ajkába harap a továbbiak hallatán. Szemmel láthatóan nagyon szeretne ellenkezni, érvelni az elhangzottakkal szemben, de olyannal nehéz, amivel kapcsolatosan ő magának nincsen konkrét tudás a birtokában. Csak Dakota van, az őszinte energiái és az adott szava. Ezeket igyekszik mérlegelni, míg egy kisebb vita alakul ki a három fiatalabb között az ötödik társuk helyzetét illetően. - Azt mondja, van odakint, az épületen kívül is valaki önnel? Kocsival? - Vágja le a lényeget a hirtelen jött terv kapcsán az idősebb srác, szemmel láthatóan vevő lenne a próbálkozásra, hisz, miképp kreol társa is megjegyezte: veszíteni valója alig akad. Szemmel láthatóan a kicsi is mondana valamit a bátyját illető információ kapcsán, de végül csak megtörli koszos felsőjének ujjával amúgy is maszatos, könnyes képét, mindössze annyit préselve ki magából: - Megígéred? A telefonos üzenetváltást fojtott némasággal várta végig mindegyik kölyök, csupán energiáik köröztek kíváncsi várakozással, benne idegesség szikrái pattant olykor fel, s a kétkedés éle ült meg soraik között. A nőstény válogatatlan felcsattanására végül a leányzó az, ki felnevet rövid, keserű kis kacajjal, szimpátia fényével pillantásában. A terv kapcsán aprót biccent egyúttal. - Csináljuk! - Tápászkodik fel a földről, s csak most látszik igazán, hogy a szorító kapcsán őt sem kímélték különösebben. Sárgás-lilás foltok, karmolásnyomok borítják ott, hol lábának bőre, karjai kilátszódnak a ruha alól. - Benne vagyok! - Csatlakozik be hozzá a kreol és mindketten várakozással telin tekintenek a legidősebb társukra, ő mit szól mindezhez. Ám még mielőtt bármit is mondhatna az, odakint távolabb mintha ajtó vágódna ki, nehéz súlyú fém csapódna falhoz, mire önkéntelenül és egyszerre rezzennek össze a kölykök. A kicsi az ajtóhoz szalad, már-már rutinosan vágja magát térdre, s les ki az alatta levő résen, kommentálva, mit is lát - vagy pontosabban érzékel - odakintről. - Valaki jön! Hárman vannak... Ezek ők. Ezek a társaink! - Pattan fel és tekint átható pillantásával Dakotára, miképp változik a terv így most. Mert ugye változik? Hát ott a testvére! - Most kell menjünk, míg van esélyünk meglepni az őröket. - Szúrja közbe sürgetően a legidősebb srác, fejével az ajtó felé bökve, mintegy finom jelzéseként annak: mégiscsak úgy látná jónak, ha önjelölt megmentőjük tenné meg az első lépést.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ritka alkalmak egyike volt, hogy meg tudtam állni, hogy olyasmi csússzon ki a számon, aminek rohadtul bent a helye. Így is kaptam a határozottságomra elég meglepettséget, ami a bámulással karöltve kényelmetlen volt, szóval sietve túlléptem az egészen. Az idő pénz - bár most inkább élet. Próbáltam meggyőzni őket, bizalmat ébreszteni, méghozzá úgy, hogy közben csak annyit ígértem, amennyit tartani is tudtam. A hitegetés senkinek sem jó. Annak idején én se arra vágytam, hogy valaki fehér lovon betoppanva megmentsen a sárkánytól, hogy aztán kastélyban élhessek életem hátralevő részében. Elég lett volna, ha egyáltalán észre vesznek és valaki rúgás helyett a kezét nyújtja felém. Ez nem történt meg - cserébe megtanultam túlélni. - Kint és bent is - bólintottam halványan mosolyogva. - Épp elterelik a figyelmet Archie elpicsázásával. - A mosolyból vigyor lett, közben pedig nagyon-nagyon reméltem, hogy Zach tényleg elkeni a pofáját. Ugye? A szellemek adják, hogy így legyen és ne fordítva! Talán ez az egész hozza ki belőlem - meg a kibaszott jó szívem -, hogy a tesója megmenekülésével nyugtatom a legkisebbet. Ő pedig képes visszakérdezni... Miután olyan kis szánalomraméltón megtörölte az arcát a felsője ujjával. Rettenetesen régi, borzasztóan elkopott, de azért a felszín alatt, a sufni mélyére száműzve meglévő ösztönt piszkált meg. A kis rohadék! Én meg egy érzelmes, manipulálható picsa vagyok, mert: - Megígérem. Ne szórakozzunk már, elég ránézni és a csillagokat is lehozom éppenséggel, csak könyörgöm, ne kelljen még egyszer ilyen arccal látnom, mert megszakad a szívem. Köszönöm! Aztán mielőtt jobban megneszelhette volna a gyengeségemet - vagy a többiek -, és tényleg még egy örökbefogadást is megígérek, írtam Ronnynak. Gyorsan, hatékonyan ledumáltuk, hogy mire számítsak az ajtónál. Nem nyugtatott meg, de lehetett volna sokkal szarabb is a helyzet, szóval ezzel még tudunk így öten mit kezdeni - reményeim szerint. Azért a szitkozódás kijárt, azt pedig értékeltem, hogy nem kezdek el pironkodni miatta. Mondjuk... esélyesen ennél sokkal cifrábbakat is hallottak és nem csak így, vaktában ellőve némi bosszúság kifejeződéseképp, hanem rájuk olvasva. Jaj, bazmeg, tényleg ki akartam juttatni őket innen! A lány felkaccant, felkelt, én pedig megláttam a zúzódásait. Pár másodpercre lehunytam a szemem. Nem akartam a múltamba vesző tükörbe nézni. Azt viszont még kevésbé akartam, hogy ő a jövőjét és a teljes életútját lássa viszont bennem. Nem kell, hogy így legyen. - Király! - csaptam össze a két kezem, amikor a kreol bőrű fialat is áldását adta. - Alakul a buli! Tudtuk, hogy mivel számoljunk az ajtóál, nekik megvolt, hogy merre rohanjanak és miféle járgányt keressenek, ideje volt megpattanni. UGYE?! Nagy csattanással nyílt a távolabbi ajtó, amin keresztül a folyosóra és ide jutottam korábban én is. Hogyazajóbüdöspinatetű! A kölykök összerezzentek, én felcsaptam a pajzsom, hogy amennyire lehetett, rejtsem magam - meg a bennem is éledező ijedséget. És a késztetést, hogy beintsek az egész szitunak, és csapot-papot itt hagyva lelépjek a picsába. Én ehhez kevés vagyok! Fatális hiba volt ezt az egészet bevállalnom, tartanom kellett volna magam ahhoz, amihez értek és kimaradni a nagy fináléból. Szart kavarni egy dolog, magadra rántani az egész fostartályt pedig egy egészen más kategória! Meredten bámultam az ajtó alatti résen át kémlelő legkisebbet. Akinek alig egy-két perce megígértem, hogy a bátyja is biztonságban vele lesz hamarosan. Cseszd meg, Henry fogadta meg, hogy Teremt Morfként, nem én! A társaik. Vagyis ott a bátyja a felénk közeledő hármas tagjai közt. De még van esély menekülni. Menekülni. Szinte üvöltött bennem a szó, az évtizedes beidegződéstől egész testemben megfeszültem. Lelépni, hátra hagyni mindent, vissza se nézni. Itt se voltam, nem is láttak. Ahogy az űzöttséget, a kimerültséget sem a szememben, vagy azt, hogy a csontom majd' átszúrja a bőröm, az éhségtől való támolygásom, a véraláfutásokat a csípőmön, a felkaromon... - Maradjatok veszteg - mondtam síri hangon, a szám kiszáradt, és a kiskölyök helyére lépve rámarkoltam a kilincsre majd lenyomtam. Jobbra volt a kijárat, az út a megváltásba. Vérvörös árny lobbant egy pillanatra a tekintetemben, ahogy balra fordultam. - Mi a fészkes fasz van odakint? - morrantam az érkező hármas legidősebb, és egyetlen nem-kölyök tagjára méltatlankodva. - És minek hozod őket hátra? Nem úgy volt, hogy Archie őket szánta következőnek? Ja, bocs - léptem oda hozzájuk egyből, kihasználva az esetleges meglepettséget, és azt a kezemet nyújtottam fogásra, amelyikkel el tudtam érni, hogy a kiskölyök bátyját eleressze, ha fogta. - Claire - mutatkoztam be kurtán a praktikus nevemen. - Én vagyok az új felügyelőjük - eresztettem meg még egy mosolyt is mellé. Reméltem, hogy sikerül megszabadulnom tőle, átvenni a már harcolt és az összecsapást pont megúszó kölyköt, de ahogy megállt a kölyökkel és engem méregetett gyanakodva, lejött, hogy nem győztem meg. Egyelőre semmiképp. Engem viszont meggyőzött arról a szitu, hogy bazmeg, meg kellett volna tanulnom lőni, célozni, amikor Henry felajánlotta, és rohadtul nem két pulcsit kellett volna lenyúlnom tőle, hanem az egyik pisztolytát. Illetve jobbra kellett volna fordulni. Kibaszottul jobbra! De hát... szarás után pelenka továbbra is...
***
Nekirugaszkodtam, hamar le akartam tudni ezt az egész cirkuszt, és ha már házhoz jött a pofonért a kisherceg, ki vagyok én, hogy megtagadjam őnagyságától, amit annyira megkívánt? Az ő szemében nyilvánvalóan egy senki. És mi tagadás... ő se volt több az enyémben. Mi nem úgy cirógattuk egymást, mint az előző menetben a kis szarosok, bennünk évszázadok ereje és harci kedve munkált, a kóstolgatás után az egymásra találásunk is ehhez méltón volt véres-mocskos. Sajnos főleg az én véremtől mocskos. Hiába próbáltam azonnal elkapni a torkát, hogy lenyomjam és gyorsan végezve pöröghessen tovább a biznisz. Fürge pöcs volt, kitért előlem, ráadásul felhasította a hátamat a karmaival. Reflexszerű volt a mozdulat, amivel egyből fordultam, hogy mielőbb szemből találhassam vele magam, így viszont a karmai is hosszabban, mélyebben szántották a hátamat. Picsába! Felmordultam - fájdalmamban és elégedetlenségemben. Az első vér az övé volt, a tócsa alattam gyűlt, vöröslött a fentről érkező, derengő megvilágításban, de korai lett volna még engem temetni. Újból nekiduráltam magam, ám ezúttal is sikeresen hárított, ráadásul elkapta a hátsó lábam és akkor erővel szorított rá, hogy csontom törött. A kín és az eddigi sikertelenségem fölötti düh magasra csapott, acsarogva fordultam utána, hogy viszonozzam legalább a második találatot. Sikerrel is jártam, de sokkal kisebbel, mint szerettem volna: elkaptam egyik hátsó lábát, de nem tudtam kellően rászorítani, csak felsértettem karmaimmal, igazán komoly kárt nem okoztam. Biztos nem lesz kellemes ránehezednie, de bassza meg, én ránehezedni se tudtam a törött jobb hátsó lábamra! Kurva jó... Annyira, hogy teljesen begőzöltem tőle, mert nehogy már egy elkényelmesedett ficsúr kifogjon rajtam?! Hátamon felborzolódott a szőr, folyamatosan vicsorogtam és morogtam, próbáltam nagyobbnak és fenyegetőbbnek tűnni nála, kompenzálandó a hervasztó tényt: sánta lettem. És bármennyire igyekeztem, ez meglátszott a mozgásomon, hogy a faszba ne látszódott volna? Lett egy tagom, ami inkább hátráltatott, semmint segített! ~ Pedigrés faszkalap! A bal hátsóra támaszkodva inkább estem neki újból, de mivel az egyensúlyom így nem volt az igazi, és csálén csaptam le, hiába találtam meg végre a nyakát agyaraimmal. Oldalról kaptam el, de nem elég erősen és mélyen haraptam ahhoz a jelek szerint, hogy megállítsa őt. A köcsög megint a hátamra ment, és a már eleve keresztül karmolt részt még jobban felmetélte, én pedig felüvöltöttem a kíntól - és már sehol se volt a nagy nehezen kiszenvetett nyakra marás... Mellsőmmel löktem rajta egyet, most már nem kellett a közelsége. Zihálva húztam odébb magam, a szám habzott, a vér patakokban folyt a hátamról, bundám csatakos volt, mintha valaki egy vödörnyi piros festéket borított volna rám. A korábbi viadal nyomait szinte teljesen eltüntettük így. A vérem lassan felülírta a korábbi hulláét.
A bennem lakozó Fenevad kétévszázados ösztöne vitt minden mozdulatomban tovább, ahogy hátába mélyesztettem karmaimat, fogaimmal lábszárába martam. Egyek voltunk mi régóta már, összekovácsolt bennünket az a "selyemkalitkás" troll neveltetés, amit nagyapa előszeretettel alkalmazott, s apám se volt ellene sosem, ha túlfeszítettem a húrt. Kellemetlen morgás tör fel torkomból, ahogy combomba mar, a köröttünk levő tömeg bekiabálásos-biztató nyüzsgése, a felszisszenések és hurrogások nem jutnak már el hozzám... Szívverésem játszik ősi taktust dobhártyámon, ahogy ismételten neki feszülök, nem hagyva időt számára a pillanatnyi távolságunk közepette, hogy kiaknázhassa azt; én tervezek sántaságából előnyt kovácsolni a magam számára. Hirtelen a mozdulat, indulattal teli és éppen ezért némileg elszámított. Agyarai vészesen közel kerülnek torkomhoz, ahogy oldalról tömött, ébenfekete bundámba, s vele húsomba kap. Ó, hogy az a tetves...! Imént felsértett hátán igyekszem támaszt lelni sürgősen, kellemetlenné váló helyzetemben, s nemes egyszerűséggel mélyen húsába vájva szántom fel ismét a területet karmaimmal, remélve, a fájdalomtól majd elenged. Áldásos tevékenységem eredményeként felordít, majd nemes egyszerűséggel oldalba rúg, eltolva magától, de én magam igyekszem megvetni lábamat a betonon, s visszakézből ragadni meg mancsommal a véráztatta "vezér" torkát. Meglehet, nem fest túl jól, de Achie figyelme nem lankad, sőt, mintha mostanra már kiismert volna annyira, hogy tudja, mire számítsom tőlem; könnyedén hárítja karomat, nem eresztve azt. Reccsenését szerintem még a pultnál levő hátsó sorokban is hallják. Holnap legalább ilyen kellemetlen lesz, mikor visszakerülnek a rosszul összeforró csontok a helyükre, ám jelen helyzetben nem gondolkozom ezen. Tulajdonképpen máson sem. A vérgőzös türelmetlenség hajt immár, zárjuk ezt rövidre! - Ezzel a gondolattal igyekszem rávetődni, ledöntve sérült lábairól, nem nézve különösebben, hol érem el, míg az célra visz. Megtépázott bundáján, hátán keresztül nem nehéz utat találnom gerincéhez, fogaim kelepceként zárják közre csontját, egy pillanaton múlik és vége... lehetne, ha nem érezném meg oldalról nyakamra, torkomra fonódó agyarainak "ölelését" egyazon pillanatban. A rohadt életbe.
***
Olybá tűnik, a kölyök-négyest sikerül Dakotának meggyőznie, ha nem is az Élet jelenleginél sokkalta jobb lehetőségeinek tárházáról, de legalább arról mindenképp, hogy kívül mindenkinek kényelmesebb lenne. Még a bátyjához ragaszkodó kisebbik fiú is képes összeszedni magát a szabadság lehetőségére, miután a nő szavát veszi, hogy testvére sem lesz hátra hagyva. A terv is viszonylag egyszerű, amire az ukázt kiadja nekik Dakota, ám kivitelezéséig nem juthatnak el, a távolban ugyanis fémajtó ütődik a betonfalnak nagy lendülettel... A pillanatnyi, beálló csendet a kis felderítő suttogása töri meg, amint beazonosítja a folyosón zajló eseményeket. Három alak közelít, közöttük két társuk, kiknek a küzdőtéren kellene most lenniük. Ezek szerint tényleg nem hazudott a semmiből felbukkanó idősebb nőstény! Vannak segítői odakint. Reménytelve tekint fel Dakotára, s finom feszültség kúszik a helyiségbe, mert a három nagyobb kölyök figyelme is a nőn. Ők szemmel láthatóan inkább tartanák magukat a tervhez, míg van esélyük meglepni az őröket, ahogy azt a legidősebb szóvá is teszi. - Halk, elégedettlen szusszanással veszi hát végül tudomásul a nő kérését annak kapcsán, hogy maradjanak veszteg. Ne már!
Odakint egy átlagmagas, szélesebb vállú fazont szúrhat ki Dakota, amint egy-egy farkaskölyköt tart marjánál ragadva meg őket, mint engedetlen kutyákkal teszi gazdájuk. Az egyik végtelenül leharcoltnak tetszik, meglehet, minden lélegzetvételével az ébrenlétért, eszméletéért küzd... A másik vele ellentétben sértetlen, jó erőben levő, csupán helyzete az, mi ellen ágál morogva, tekergőzve a szorításában a tagnak. Az energiái alapján kétszáz körüli pasas őszinte meglepettséggel torpan meg már az ajtónyitódáskor, egyértelműen nem számított társaságra, sőt! Emlékei szerint még mintha az ajtót is bezárta volna maga után, mikor ezt a nyugtalan kis nyomorultat kirángatta a többi közül nemrég. - Változott a műsorterve a főnöknek... - Morran, s szemöldökét finoman ráncolja össze egyúttal, amikor Dakota feléjük nyúl, átvenni akarván az elaléltabb bundást. Erősebben mar annak nyakára hátulról, közelebb vonva magához, mintegy jelzés értékkel a nő gesztusa nyomán. Majd ő tudja, hogy kell kezelni ezeket a kis szarosokat, nem kell a segítsége... Arra, hogy ő lenne az új felügyelőjük, felröhög. Hangja kegyetlen őszinteséggel csapódik vissza a falakról. - Azt' mióta? - Ül meg hitetlen vigyor képén, ahogy végig méri a nőstényt. Kétségtelenül üde színfolt errefelé, erre jó szeme van Achienak, de még hogy felügyelő? Jó, hogy szoptatós dajkát nem szerez be itt a szarosoknak! - Mutasd a kulcsodat. - Böki oda végül, leolvadó mosollyal, határozottan. - Gondolom, kaptál, ha már felügyelő lettél... - Tesz néhány lépést Dakota felé, magával citálva a kölyköket. Fenyegetés (még) nincs mozdulataiban, pusztán a nő áll közé és azon célja közé, hogy bezárja a két mihasznát a többi mellé.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Kurva szar ötlet volt. Nem csak egyáltalán elébe menne a vállas-kétszázas, Gyanakvó Tóbiásnak, hanem úgy an block az egész este és akció. Hova a fészkes faszba gondoltam? Ez volt az egyik része a dolgoknak. A másik, hogy kibaszottul örültem volna ám, ha a Farkas legalább a szikráját osztja az én cidrimnek, de bazmeg, én nem tudom, hogy jég folyik az ereiben... ereinkben, vagyúgy tépett be, hogy engem kihagyott a buliból. Minden esetre a pajzsom kilencven százalékos takarásában eléggé tudathasadásosan, de álltam a sarat egyelőre. Ez se több, csak egy rizikósabb helyzet, a feladat pedig kijutni belőle - kivételesen többed magammal. És ennek lehetnek előnyei! Ahogy annak is, hogy a hím mindkét keze foglalt volt, de hát a korkülönbség... És ha még szopatós vérvonala is van, pláne hülyeség lenne pattognom. Úgy szintén hülyeség, hogy ennyire gyanakszik és túlságosan is rám figyel a kölyköket csak tartania kellett. - Változott? - ismételtem a szemöldökömet felvonva, miközben továbbra is azon pörögtem, hogyan kavarjam úgy a csöcsig érő fost, hogy rá és ne rám boruljon. Próbaképp nyúltam a kölykökért, de hát nyilván nem lehetett ilyen egyszerűen megúszni. A felügyelő-dumával sem, de ahogy kinevetett érte... mintha az oldalamat bökdöste volna a lenézésével, és ettől az eddig fenntartott látszat-könnyedség eltűnt az arcomról. Helyette őszinte komorsággal meredtem rá, kissé feljebb szegtem az állam, és némileg lejjebb eresztve a pajzsom hagytam, hogy a szuka előrébb lépjen, szemem zöldét pedig vörös árnyalat színezze. - Mióta anyám pilóta - vettem vissza foghegyről. - Ma este kezdtem, alkalmi meló a viadal miatt. - Tök őszintén hatottak a szavaim, mert hát... így volt. De persze az igazoltatás nem állt le ennyinél, és azzal párhuzamosan, ahogy próbált hurkot szorítani a nyakam körül, kezdett fogyni a türelmem. A Farkast piszkálta ez a kivagyiság, a felénk irányuló lenézés - hiába, ő ehhez nem volt hozzászokva -, én pedig nagyon szívesen elhúztam volna a vérbe, de a hím közém és a tequilás naplementém közé állt. A kulcs követelésnél kapott tőlem egy lesújtó pillantást. Ez is őszinte volt amúgy, mert hát kinek vagyok nézve, hogy kulcsra van szükségem egy ósdi zárhoz? - Örülök, hogy ráérsz velem foglalkozni, Archie is biztos kurvára boldog lesz, amikor elmesélem neki, hogy itt szellőztetted a vakarcsokat velem flörtölve, ahelyett, hogy végre bezártad volna őket. De hé, ha neked egy igazoltatás kell, hogy recsizni tudj - vállat vontam, hátrébb léptem, vissza a többi kölyköt rejtő ajtóhoz és a szememet le se véve a hímről tártam azt szélesre, majd tettem kezemmel nagyívű, tessékelő gesztust. - Haladjunk. Kajás vagyok és még azt a hullát is össze kéne takarítanom. Az idegességemet a helyzet fölötti türelmetlenségembe csomagoltam, az ingerültségemet a kikezdhetetlen éhségemre és a rám váró, nyilván fárasztó feladatra fogtam, ami közém és a vacsim közé állt. ~ Nyugi! ~ üzentem előbb a legidősebb, bent hagyott kölyöknek, majd rögtön utána a kreolbőrűnek is. Ha egyikük sem csinál (akkora) hülyeséget (mint én az előbb), talán megússzuk. Talán. Ha a hím nem ugrált, vagy fogott még inkább gyanút, akkor senkitől és semmitől sem zavartatva magam előtúrtam cigit és öngyújtót, majd egy kelletlen, fájóan üres udvariassági formulaként felé nyújtottam a dobozt kínálásra. Talán így végre elengedi azt a két szerencsétlent. És talán lassan meggyőztem. Mert hát vagy teljesen hülye vagyok, hogy kis fiatal nőstényként egyedül ilyen helyen keverek, vagy igazat mondok és akkor nem kéne nagyon a dolgaimat forszíroznia, mert hát ki akarná kivívni a Nagy Archie bosszúságát? Zach-en kívül. Aki remélem, lassan térdig jár a jómadár belsőségeben...
***
Az első nyakra marásom ügyetlen volt és a hátsó lábam bánta a sikertelenségemet. Felbőszített, az adrenalin vadul dübörgött bennem, ahogy az övé helyett a saját vérem szaga lengett körül bennünket leginkább. A hátamon lassan alig maradt bőr, és szinte biztosra vettem, hogy helyenként a fehér csont is kivillant. Acsarogva fordultam felé, készen az újabb ütközetre, és nem is váratott sokat. Ő elmérte, én jól számítottam, törött hátsó lábért törött mellső járt, ahogy elkaptam a lendülő kart. Szőrborzoló reccsenéssel egyenlítettem ki a tartozásomat. Felbőszítette a dolog, energiái nagyobbat csaptak, az emberi értelem halványabb lett a tekintetében. Nocsak, királyfi, még a végén kiderül, hogy egy fél farkast valahonnan mégis sikerült magadba erőltetni - legalább a látszat kedvéért. Fájóan könnyen sodor el, dönt le, a törött lábamra esek, a fájdalomtól csillagokat látok, üvöltés viszont csak akkor tör elő belőlem, amikor harmadjára is megtalálja a hátam... és ezúttal rámart a gerincemre. Nem gondolkodtam, sarokba szorított vadként támadtam vissza a túlélés érdekében. Ösztön hajtotta mozdulat volt, amivel hirtelen kaptam a nyaka felé, kényelmetlenül csavarodva, de meglett az eredménye: elkaptam nyaka oldalát - megint. De hiába - megint. Nem találok rendes fogást, felsértem a tömött bunda alatt, megint érzem a vére ízét, de satnya és kevés mindez, ahogy kicsúszik szorításomból, mert nem bírom tartani magam, túl éles a szög, így igazából csak odakapni tudok. És dühödten zihálni, ahogy a véremmel keveredő porban még annyit tudok tenni, hogy legalább mellső lábaimmal kinyomom magam, bár így, hogy velem ellentétben ő erősen fog, ráadásul a kurva gerincemnél... a szart tudok még tenni?
A vérgőzös, adrenalintól pörgetett közegben aligha gondol az ember fia vérvonalának képességére, pedig később esélyesen meg lesz még a böjtje Sura ajándékának, ahogy karom természetellenes szögben fordul ki, s törik csontja Archiebaldnak hála, majdan az átlagosnál gyorsabban kezd el összeforrni ugyanezen állapotában. Elengedtem a gyeplőt. Régen volt már rá alkalom, hogy az ösztönlény uralja minden rezzenésünket, így a fekete bundás dög nem teketóriázik - revansra vágyva ront neki a másik hímnek, s mivel nyakát, torkát nem érem el, hát sérült hátának húsát tépázom tovább, gerincének kivillanó csontfehérére marva rá agyaraimmal. A vég vészes közelségbe kerül általa, ahogy vak lendületem közepette elér és nyakam húsába kap. Már-már reflexszerű ennek következtében tettem, ahogy ugyanebben a pillanatban állkapcsaim szorítom össze, elroppantva gerincét - ha menni kell, hát viszem magammal - ezzel mintegy lebénítva mellkastól lefelé a nyomorultat. Szívem a torkomban dobog, fel se fogom talán, mekkora mázli, hogy a testébe nyilalló fájdalomtól felordítva enged szorítása, s képes vagyok kitépni magamat mellőle… belőle. Elhátrálok. Mellkasom fel-le jár, szapora lélegzetvétel közepette, miközben sárga tekintetem egyetlen pontra fókuszál: Archie esetlenül vonagló testére, ahogy igyekszik még ép mellső lábaival kitolni magát a földről. Nehéz innét eldönteni, megmaradt méltóságát őrzi ekképpen vagy a helyzete felett érzett elvakult dühe hajtja… Meglepő mód nem is igazán érdekel. Bár én magam fel nem fogom, köröttünk a biztató éljenzés fojtott várakozásba csap át ezzel együtt. Egyértelműnek tetszik a kimenetele a küzdelemnek, mindenki arra vár hát, azt lesi, mi lesz a következő megmozdulásom...
***
Morran csupán valamit az őr a visszakérdezésre, megerősítésül arra, jól értette a nőstény a dolgot: változott a terv. Szórakoztató a kiscsaj komor képe is számára, olyan tőle Dakota, mint egy kölyökkutya, akinek ott az orra előtt a játéka, de tisztában van vele, hogy esélye sincs megkapni... Önbizalma alkalmi vaksággal ruházza fel a kétszázas hímet: egyértelműen nem tekint potenciális veszélyforrásként a nőstényre. - Nah, nem kell kapásból kaffogni...! Archie telibe szarik majd a kölykökre, amint széttépte azt a ficsúrt odabent, ha engem kérdezel.- Szusszan lemondó könnyedséggel, mégis képére kúszó farkasvigyorral a csaj elégedetlensége láttán, hogy vele egyszerre mozdulva lökje be a két szerencsétlen kölyköt a kitárt ajtón át, a többi nincstelen, eldobni való közé, nem finomkodva különösebben. Odabentről kellemetlen morgás és egy megnyugvó "Tesó!" felkiáltás hallatszik, mielőtt még becsukná az ajtót a hím rájuk, Dakota válla mellett támaszkodva meg rajta, mintegy hátával az ajtóhoz kényszerítve ezzel a kis nőstényt. - Hagyjuk a szarosokat, meghívlak valamire odabent, mit szólsz? Az a hulla már nem megy sehova. - Tekint le a cigarettát előkotróra, leplezetlenül pásztázva végig testét, noha szó se róla, a végén valahogy csak sikerül őzike tekintetét megtalálnia a nőnek. Ám ahogy ez bekövetkezik, valami megváltozik. Az őrrel együtt Dakotának is feltűnhet a fülsüketítő csend, ami beáll köröttük: az aréna felől sem érkezik semmi nesz. A hím izmai megfeszülnek egy pillanatra, ellöki magát a faltól, s megpróbálva kézen ragadni a kis nőstényt egy „Valami van… gyere!” felszólítással indul meg a központi helyiség irányába.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A Farkas önérzetét valahol sérti, hogy ennyire nincs egy ligában a másikkal, szóval egye kánya, később majd megkergetünk pár bamba szarvast, csak a lelkibéke kedvéért. Vagy ha minden jól megy, megkérem Zach-et, hogy később ugyan csócsalja már meg őt is. Vagy megkeresem és kiszúrom a kocsija kerekeit. Étolajat öntök a tankjába, büdös borzot teszek a hátsó ülésre, esetleg feltúrok róla valamit... Elkalandoztam. A nyelvemre haraptam, hogy ne bukjon ki belőlem, hogy "de nem kérdeztelek bazmeg". - Fasza, hogy te ilyen biztos vagy benne, én nem kockáztatok, köszi. - Ó, a lelkiismeretes munkaerő, én, Dakota Miles! Ez a haladjunk, tudjuk le attitűd mozgat akkor is, amikor lendületesen kinyitottam az ajtót, és hála a jó égnek a hím nem akadékoskodott tovább, hanem - durván - belökte a kölyköket a többi közé. A bentről érkező megkönnyebbülés egy kicsit nekem is segített, hogy csillapodjon az izgága, pajzs mögé rejtett idegességem. Aztán igazából a kegyelemdöfést is megkapta rövid időre azzal, hogy ez az agyatlan barom a vállam mellett az ajtónak támaszkodott és túl jól ismert szituba kényszerítve a teste és a fém közé zárt. Fél évvel ezelőtt minden további nélkül belementem voltam, követem a lépéseket, mint egy jól begyakorolt mozdulatsor esetében, hogy minél előbb, minél könnyebben, sértetlenül szabaduljak tőle. Úgy helyezkedtem volna, hogy még jobban tudja rajtam legeltetni a tekintetét, hogy minden esetleges agresszió felé tendálható energiája vágyba forduljon. Ha a szabaduláshoz az kell, hogy kielégüljön, hát meglesz. Meglenne. Meg lett volna - anno. Most szobormerev arccal, már-már vérig sértve meredtem rá, a szemem rubinvörösen villant, ahogy nagy nehezen a pillantása feljutott az arcomhoz. Elhúztam a számat az ajánlatára, majd cigiért nyúltam. - Jobb ha nem - tettem a szálat a számba, majd meggyújtottam és ha már ennyire a képembe mászott, hát az arcába fújtam a füstöt. - Még a végén visszajutna a pasim fülébe, aztán golyót röpítene a helyes pofidba. Kár lenne érte. - Mármint a töltényért. És szándékosan nem neveztem Henryt a páromnak, hadd higgye, hogy nem farkasról van szó. Vagy mégsem olyan komoly, mint amilyen valójában. Ha a nőstényen múlt volna, leköpöm, amiért egyáltalán felmerült benne, hogy hozzám érhet. Talán reagált volna, vagy elhessegette volna valamivel ezt az aggályt, de a várakozásban szinte üvöltött a csend, ami mindkettőnknek feltűnt végre. A folyosó vége felé kaptam a fejem, a küzdőtértől elválasztó ajtót szuggeráltam, és magamban azért fohászkodtam, hogy ne Zach vesztét jelezze mindez. Ha igen, akkor az eddigieknél is sürgősebben el kellett tűnnünk innen. Most. - Menj előre, siess! - húztam el a kezem, mert hát hozzám ne érj, baszd meg! Közben pedig az aggodalmam egy részét kieresztettem, mert passzolt a helyzethez, csak épp nem a drága Archie-ért szólt mindez. De talán ez és a sürgetésem megtette a hatását, és ha végre nagy izgatottságában eltűnt a balfenéken, visszasurrantam a kölykökhöz. - Oké, kapjátok fel - mutattam a harcot megjárt és túlélt farkasra -, indulunk, most! Annyi változott, hogy az ajtós őrnél megpróbálom kidumálni magunkat, de legyetek résen, ha kell, pucoljatok, támadjatok, ami csak kell, de elsőre próbáljatok nyugodtak maradni - mondtam én, a lassan újból síkideg. Szépen egymás után kisoroltunk, velem az élen, a hátsó kijárat felé. Ha emlékeztem volna rendesen bármiféle keresztény imára emberkoromból, biztos elmormolom, ennek híján magamban végtelen loopon ment a merdamerdamerdamerda... Sietős, határozott léptekkel érkeztem meg az ajtóhoz, nagy eséllyel meglepve az őrt. De kurva egyszerű lenne, ha tudnék verekedni, vagy legalább agresszív lennék, vagy elő tudnék húzni a seggemből egy baseball ütőt! Ehelyett: - Gáz van bent - kezdtem egyből, szusszanásnyi időt se hagyva a másiknak, félig leeresztve a pajzsom, hogy érezze, igazat mondok. - Szétbaszták a nyitó estét, Archie a szorítóban, kéne az erősítés. A kölyköket evakuáljuk. Legyeztem a kis szarosoknak a kezemmel látványos gesztussal, hogy haladjanak, haladjanak, tipli van. Másodjára alapoztam arra a stratégiám ezen az estén, hogy látszólag full őszinte vagyok és túl nyíltan, feltűnően csinálok mindent ahhoz seggdugaszként, hogy valami büdös legyen Dániában. Hátha megint beválik. Ronny legalább látótávolságon belül és a kölykök is tudták, merre van az arra, innentől csak nem üt be a mennykő, ugye?
***
Zihálva, a vérveszteségtől szédelegve nyomtam ki magam mellső mancsaimmal, hogy ne a porban fetrengjek, bár ennél tovább nem jutottam. Kurva élet... Vicsorogtam, morogtam a ficsúr felé, aki ugyancsak sokat kapott, de ahhoz nem eleget, hogy ne tudjon fölém kerekedni, és ez végtelenül megalázó volt. Egy idő után feltűnt, hogy körülöttünk meg se pisszentek. Nem ilyesfajta műsorért jöttek, és zömmel nem erre a végkimenetelre számítottak, nem ezért drukkoltak. Bassza meg az összes! ~ Mire vársz? Gyerünk, tudjuk le, ha már a kibaszott szerencse az oldaladra állt. Vagy ehhez nincs elég vér a pucádban, kisherceg? Provokáltam részben. Nem akartam a szükségesnél tovább szembesülni azzal, hogy talán - talán - tévedtem. A csőcselék lenézésére se voltam kíváncsi. Nekik ennyihez se volt merszük, mind meghunyászkodó, megalkuvó senki.
A hozzászólást Dakota Miles összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 14, 2023 12:40 am-kor.
Amennyire kedvemre való volna gyorsan véget vetni az egész cirkusznak, bennem a fekete dög éppoly lelkesedéssel élvezné ki minden egyes pillanatát a másik hím vergődésének. Mindazokért, amit a kölykökkel megtehetett. Amiért az enyémet a szájára merte venni. A családomról terjesztett dolgokért és igen, a közelmúlt veszteségének bennem megülő dühe végett is, hiába semmi köze ez utóbbihoz aztán tényleg. Ami időhúzásnak indult, már rég nem arról szól, hogy fedezzek Dakotának, magamra vonva a figyelmet. Ennél jobban aligha tudnám azt már különben is. Egy pisszenés nem sok, annyi se hallatszik a közönség sorai felől, ahogy ráérős léptekkel térek vissza ellenfelemhez, hátsó lábammal nemes egyszerűséggel hátának maradékára lépve, ezzel mintegy visszakényszerítve a földre a nyomorultat. ~ Egy dologban igazad volt, Arch. Minden valamire való farkas megküzd a helyéért az életben... ~ Ahogy lehajoltam hozzá, karmos mancsommal koponyájára fogtam, biztos tartással feszítve hátra némileg fejét, hogy a poros föld helyett a közönség kellemetlenül feszengő, várakozó közegét kelljen néznie, akár tetszik neki, akár nem. ~ Hogy tetszik a kilátás a tiedből, ha? ~ Morrantam némi gúnnyal hangomban, de választ nem vártam tőle. ~ Ne aggódj, gondoskodom, hogy a "kölykeid" ne feledkezzenek el rólad. Mind röhögve fognak a sírodra vizelni. ~ Az utolsó szó joga, ha élne vele, torkára forr minden bizonnyal, mert egy hirtelen rántással nyakát töröm ekkor, a következő, erőteljesebb mozdulattal pedig elválasztom fejét a testétől. A bénult test tehetetlenül hanyatlik a földre talpam alatt, a fej a lendülettől messzire gurul, mikor elengedem, s a küzdőtér vértől és portól csatakos talaján meghemperegve a szélső kordonig "szalad". Egyszerre győzelemittas és fenyegető, figyelmeztető a morgás, mi elhagyja testemet a következőkben a közönség felé, beleremeg kicsit talán minden köröttem. Felemelkedem, noha alig állok én is a lábamon. ~ Van még, aki sorsára hagyott kölykökön kívánna élvezkedni?! ~ Dörren hangom, betöltve a teret, s bár észlelem, hogy hátrébb Raymond int a kezével, ne feszítsem túl a húrt, nem foglalkozom vele. ~ SENKI?! Mindjárt gondoltam. ~ Az adrenalin-fűtötte szituáció közepette még nem jut el teljesen agyamig a fájdalom és az idegesség hidegrázós kombója, de azt fel tudom mérni, hogy innét hamarosan tiplizni kell, ha nem akarok Archie teteme mellé ájulni előbb vagy utóbb. ~ Nem érdekel, mivel ütitek el az időtöket! Ez a város éppannyira mindenkié, amennyire senkié se. De ha valaki egy nála gyengébb kárán nyerészkedik, kihasználva azt, az ugyanígy fogja végezni! ~ És ezt vehetik ígéretnek a mélyen tisztelt egybegyűltek részemről. Fogalmam sincs egyébként, hogyan került Rayhez a dzsekim időközben, de nem is érdekel különösebben. A ring széléhez érve, mint Mózesnek a Vörös-tenger, úgy nyílik szét a tömeg előttem. A nem várt kimenetel feletti döbbenet mellet a szégyenérzet finom pírját lehet tapintani köreikben, azt az egyet pedig, aki kapásból talpnyalással szépítené ittlétének okát, alkalmi cinkostársam gyorsan jobb belátásra bírja, ami a szája befogását illeti, míg én visszaváltok emberi alakomba. Aztán tiplizünk. Ez a buli már akkor teljesen gáz volt, mikor megérkeztünk...
***
Savanyúvá válik a kis nőstényt a fémajtó és teste kettősével sakkban tartó őr képe a pasi-tényező hírére, egy pillanatig még az is megfordul a fejében, talán maga Archie dugja a bigét. Akárhogy legyen, annyit nem ér, hogy kockáztasson... s meglehet, rákérdezne, köreikben tartózkodik-e ma az említett úriember, de megkíméli ettől Dakotát a küzdőtér felől érkező hirtelen némaság ténye. Nem is különösebben törődik vele, hogy hátramarad a nő, így az minden gond nélkül visszatérhet ittlétének céljához, a kölykök kiszabadításához. Az utasításra a srácok közül a kreol bőrű és az újonnan érkezettek épebbnek kinéző tagja felnyalábolják két oldalról a félholtra vertet. Az öccse ott téblábol köröttük, a legidősebbnek kell kicsit megindítania, hogy szedje a lábát kifelé. Ő marad utolsónak, míg a kis csipet-csapat lánytagja vezeti őket, lemaradva némileg Dakotától, teret adva alkalmi megmentőjüknek a terve megvalósítására az őrrel kapcsolatosan.
Az ajtónál álló pasas valóban elkerekedő tekintettel mered a felbukkanó nőstényre, de annak határozottsága, szavainak őszintesége - és meglehet, némi mázli, hogy felkészültek arra, ha esetleg hirtelen kell távozniuk a kölykökkel egyetemben innét - nyomán egy pillanatig sem kérdőjelezi meg a valós szándékot mögötte. Sőt! - Hozom a kocsit, addig várj meg itt! - Közli határozottan, s sietős léptekkel távozik az éjszakában. Léptei alig ülnek el, Dakota háta mögött észrevétlen nyílik az ajtó és a nősténykölyök feje bukkan fel, ahogy csendes érdeklődéssel töri meg a némaságot: - Nem tudom, hogy csináltad, de ez elég király volt! - Szélesedik mosolya, egyúttal kitárva az ajtót a srácokat kitessékeli rajta. A Holdacska csoport kölykök és Dakota gond nélkül elérik Ronnyt a furgonban, aki a maga lelkes dinamizmusával üdvözli a kis társaságot, illetve azt is elárulja, lesz még két utasuk az első kijáratnál, szóval jobb, ha beletaposnak a gázba.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Szánalmas, hogy amint felmerül egy másik férfi létének a lehetősége, azonnal megy a visszavonulás, bezzeg, ha szimplán én mondanék nemet... tök mindegy igazából. A lényeg, hogy nem nyomul tovább, és a beálló csend is a malmomra hajtotta a vizet. Ahogy a figyelme a kinti balhéra szűkült, a győzelem íze kezdte belopni magát a számba, legalábbis ezt a csatát illetően. Fel tudtam volna sikítani örömömben, amikor elhúzta a csíkot, nekem pedig maradt az aprónép, akikkel pucolhattunk. Szerencsére nem kellett őket noszogatni, jöttek, amilyen gyorsan tudtak, egymást is noszogatva, és onnantól, hogy utolsóként a legidősebb is elhagyta a nekik kijelölt "vackot", sokkal határozottabb léptekkel indultam meg a cél felé, mint amilyennek valójában éreztem magam. Mert kurvára semmi garancia nem volt rá, hogy ugyanaz a trükk kétszer is bejön, de épp nem akadt más, a lehető legkevesebb feltűnéssel járó megoldás a tarsolyomban. Az ajtónállót pont úgy lepem- és döbbentem meg, ahogy korábban a másik szerencsétlent, és lehet, hogy azért, mert eleve benne voltam már a "szerepben", de sokkal flottabb volt a meggyőzés, mint korábban. Nem csak elhitt nekem mindent - mondjuk tényleg nem hazudtam -, de még segítőkészen pattant és elhúzott a picsába. Pontosabban autóért, de hát a terveinket nézve: a picsába. Szerencsére olyan gyorsan távozott, hogy reagálnom se kellett a megvárására, mert ott már lehet becsúszott volna a hazugság íze. Amint eltűnt a színről, már nyílt is mögöttem az ajtó, mire egyből odakaptam a fejem. Az idegeim mostanra pattanásig feszültek, így félig bosszús volt az a megkönnyebbült sóhaj, amivel felfogtam, hogy a vakarcsok jöttek utánam, ahogy kellett, nem újabb probléma ütötte fel a fejét. A kiscsaj dicséretére elmosolyodtam, aztán csevegés helyett inkább a furgon felé tereltem őket.
A sofőrülés felőli ablakon Ronny félig kilógva integetett nagy lelkesen, én lassan készen álltam egy kiadós hányásra, de ilyen technikai szünetekre még nem értünk rá. Feltéptem a furgon ajtaját, betereltem a kölyköket, aztán előre siettem az anyósülésre. Tipli van! Ronnyí akkor taposott a fékbe az épület előtt, amikor Ray és Zach - legalábbis a Zach-nek tűnő húscafat - kiértek. Nem ugrottam tyúkanyót játszani, nagyfiú mindkettő, be tudtak mászni a kölykök közé, legalábbis az állapotát látva, Zach jobb volt, ha elterült hátul. - Sikerült, baszki! - fordultam azért hátra, amikor újra nekilódultunk, és vigyorogva néztem végig mindhárom hímen. A tekintetem végül Zach-en állapodott meg. ~ Köszönöm. A pajzsom kényelmesen félárbócra volt eresztve, és hiába érett továbbra is a rókázás, a diadalittas öröm egyelőre elnyomta a késztetést. A tudat, hogy mind megúsztuk, ki többé, ki kevésbé ép bőrrel, az itt talált kölykök közül pedig csak egyet veszítettünk. Az is pont eggyel több volt, mint elég, de ahogy a kiszabadítottakat figyeltem az anyósülésről, ebben a rohadt kényelmetlen, nyakatekert pózban... Végre elhittem, hogy képes vagyok valamire. És igen, hálás voltam Zach-nek, hogy erre esélyt adott, hogy ebbe belevágott velem, hogy az alkalom szülte ismeretség ellenére sem pakolt a partvonalra. Ha nem is teljesen, de annyira bízott és hitt bennem, hogy beengedett hátra egyedül. Cserébe most nagyjából vázoltam a kölyköknek, hogy mire számíthatnak: bérelt szállás, a zsenge koruk miatt váltott felügyelet de nem olyan bezártság, mint Archie-nál, aztán ha kipihenték magukat, beszélünk a továbbiakról. ~ Nem akartam egyből a "lepasszolással" riogatni őket ~ magyaráztam a rövid előadás után Zach-nek. ~ Előbb hadd nyugodjanak meg.
Szó se róla, kerültem már ki jobban festve is viaskodásból. Mellkasom, vállaim merő vérben úsznak, - magam sem tudom, mennyi belőle a sajátom és mennyi Archieé - s bár a felszíni karmolásnyomok vérvonalamnak hála szinte szemmel lekövethető ütemben forrnak majd be, a mélyebb sebeknek kell némi idő, hát a szervezetem is inkább a nyakamat díszítő, mélyebb harapásnyomot "veszi előre" a többivel szemben. Az már csak hab a tortán, hogy egyik karom a csukló- és könyökhajlaton túl egy harmadik ponton is megtörik; valahol a kettő között természetellenes szögben létezik épp. Épületes látvány lehetek hát, ahogy a mellettünk megálló furgon ajtaját kivágom. Odabentről fel se fogom, mennyi riadt szempár mered vissza rám, az első ugyanis, amit kiszúrok, a hozzám hasonlóan leharcoltnak tetsző kölyök, amint pokrócba csavarva igyekszik tartani magát az ájulás és ébrenlét határán. - Kemény nap...? - Bukott ki belőlem önkéntelenül is a kérdés némi maró iróniával hangomban, mire fura, mosolyszerű grimaszra húzza képét, s felröhög kínjában. Én meg vele. A Ronny által hozzám vágott pokrócot (Mondván, össze ne vérezzem a kocsit. Mintha nem én finanszíroznám neki az üzemanyagot, meg a mindent mellé, baszki...!) magam köré csavarva behuppantam hátra megadóan, s bár a bennem továbbra is lelkesen dolgozó idegtől istenesen eluralkodott rajtam a hányinger újfent, ahogy megindult alattam a jármű, mégis igyekeztem a köröttem levőket felmérni. A fekete bundás energiái fáradt elégedettséggel cikáztak a kölykökéi között, Dakotáéiba csíptek érdeklődően. Ugye minden oké volt...? A nőstény vigyora láttán féloldalas mosoly kúszott képemre, s szavak helyett csupán feltartott hüvelyujjal jeleztem egyetértésemet, nevetősen túrva ép kezemmel a kinti hűvösben nyirkossá lett tincseim közé, hátrafésülve képemből azokat. A lelkesedése mellé gondolatban érkező üzenet csupán az, mire felé kapom tekintetemet, s farkasvigyor is megszelídül képemen némileg. ~ Nélküled nem sikerült volna. ~ Feleltem, s őszintén így gondoltam. Persze, nélküle is belevágtam volna az egészbe, mással, másokkal, de mégis látva, érezve, konkrétumok nélkül is sejtve, hogy mennyi mindent jelentett neki az egész... egyértelmű volt, hogy ő az egyik emberem a balhéra. Már csak azért is, mert a társaságunkat elnézve a törpék elsősorban neki szavaztak bizalmat (Nem hibáztatom őket, három kretén hímmel szemben lehet én is a bambiszemmel futnék inkább.) és rettentő hálás voltam érte, hogy kezébe vette ennek fényében az irányítást kicsit innentől, azzal, hogy informálta a csipet-csapatot a következő lépésekről. ~ Nem is lesz semmi lepasszolás... mind eldöntik majd, mit akarnak, mi csak vázoljuk a lehetőségeiket. ~ Sóhajtottam és bár pillantásomban ott ült a kíváncsi aggódás, mindent tudni akarva a hátul történtekről, mégis volt, mi előre valóbb volt a sztorizgatásnál: ~ Ray minimum három illetőt számolt, akik nagy valószínűséggel nem hagyják ezt annyiban. Hátul sokan voltak?
Kezdőlap
