Az utca egyik, régóta üresen álló üzlethelyiségének kirakatáról és ajtajáról nemrégiben lekerültek a több éve felragasztott, megbarnult újságpapírok. Az ajtó fölötti – esténként LED izzóktól világító – cégér hirdeti a hely legújabb rendeltetését. Amint belépsz az ajtón, diszkréten szóló csengő jelzi érkezésed, ami az ajtónyitásra azonnal aktiválódik. A fehérre meszelt falakon poszter méretű fotókat láthatsz darabjaira szétszerelt telefonokról, panelekről, áramkörökről, ami a hely hangulatát hivatott megalapozni. Az üzlet állandó belső hőmérsékletét levegő keringető rendszer szabályozza, ami 21fok. Három méterre az ajtótól kapott helyet egy hosszú fekete pult, ami mögé egy lengőajtón keresztül lehet belépni. Az ügyfeleknek ide egyáltalán nincs bejárása. A pultnál két bőrborítású bárszék kapott helyet, hogy a sürgős munkák elvégzését kényelmes körülmények között várhassa meg az ügyfél. A pult mögött komoly felszereltséggel bíró munkaasztal kapott helyet mikroszkópokkal, forrasztópákával, mérő- és hibaanalizáló műszerekkel, teszter gépekkel, amik segítségével a meghibásodott telefonok jó eséllyel javíthatóvá válnak. Ez a terület az ESD szabványnak megfelelően lett kialakítva, ami biztosítja a profi, és megbízható javítási eljárás lefolytatását. Erről a területről nyílik két ajtó. Az egyik egy anyagtároló raktárba vezet, a másik pedig a teakonyhába, és a mellékhelyiségbe. A mobil szerviz hétköznapokon 9-18óráig, szombatonként 8-12óráig tart nyitva, vasárnap pedig zárva van.
Igazából már többször is megkaptam, hogy nem ártana esetleg elmennem valami dühkezelő tanfolyamra, vagy ilyesmi. Általában az ilyesmit valami frappáns és kedvesnek egyáltalán nem nevezhető megjegyzéssel szoktam jutalmazni és ezzel én le is rendezem az ügyet, legalábbis az esetek legnagyobb többségében. Ma úgy vélem, hogy mégiscsak jobb lett volna megfogadnom azt a sokszor hangoztatott, oly kéretlen tanácsot, mert rossz vége lett a dolognak. Történt ugyanis, hogy egy egészen kicsit felbosszantottam magam, amiért valaki más aratta le helyettem a babérokat egy cikkel kapcsolatban, amit az egyik történelmi magazinnak írtam. Valahogy nem tolerálom az ilyesmit, szerintem ezzel egyáltalán nem lepek meg senkit. Sőt, szerintem a helyemben senki nem értékelne egy ilyen arcátlan és pimasz tettet. Amikor felhívtak, hogy gyorsan tájékoztassanak a hibáról, mielőtt még én magam venném észre, teljesen elszállt az agyam. Úgy begőzöltem, hogy dühömben hozzávágtam a telefonomat a falhoz. A kijelző megrepedt, ennyit én is meg tudtam állapítani, de hogy mi más baja lett még belül, arról már halványlilám sem volt. Nagy dúlva-fúlva felkaptam a kabátomat, az orromra biggyesztettem egy napszemüveget a ritka napsütésre való tekintettel és már bent sem voltam. Először az egyetemet vettem célba, hátha találok ott valami ismerőst, akitől megérdeklődhetem, hogy merre találok egy szervizt, ahol esetleg tudnak valamit kezdeni a csekélyke kis problémámmal. Alig volt bent valaki így délelőtt, én meg azt hittem, hogy kitépem az összes hajam, amíg várakoztam. Sürgősen kellett volna néhány szám ebből a vacakból, de volt egy sanda gyanúm, hogy a nagyon közeli jövőben azokhoz nem fogok tudni hozzájutni. Viszont nem bántam, kibírtam én pár napot, a lényeg, hogy legyenek meg. Aztán végre-valahára felbukkant az egyik őrző, akinek még a nevére is emlékeztem, és a segítségével lett némi fogalmam arról, hogy merre keressek egy erre alkalmas helyet. Ha majd lenyugszom, akkor talán a hálát is elrebegem neki úgy a magam módján, de addig még el kellett telnie egy kis időnek. Sajnálatos módon elég ritkán húzom fel magam ennyire, de most duplán játszott a dolog. A kocsival végigszáguldott lóhalálában a városon, aztán csikorgó kerekekkel fékeztem le a padka mellett a 2nd Avenue megfelelő részén. A továbbiakban gyalogszerrel folytattam az utamat, tekintetem ide-oda járt, hogy megleljem a szervizt, amit kerestem. Alig két perccel később felbukkant tőlem nem messze a felirat, úgyhogy az utolsó néhány métert szinte futva tettem meg. Mikor kinyitottam az ajtót, egy kicsit határozottabbra sikerült a mozdulat, mint szerettem volna, mert kis híján letéptem a csengőt. Csak egy pillantást vetettem fel, de még a helyén volt, úgyhogy a továbbiakban nem is érdekelt. Helyette levettem a szemüvegemet és megcéloztam a pultot. - Helló! – köszöntem, mert ezt azért nem felejtettem el. – Sürgősen szükségem van valakire, aki tud ezzel valamit kezdeni! – a telefont úgy csaptam le az asztalra, mint egy kupac romhalmazt. A szemüvegemet már jóval finomabban tettem le mellé. Még csak az kéne, hogy abból is vennem kelljen egy másikat. Ezek az IPhoneok semmit nem érnek…
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Futottam néhány kört az engedélyeztetések miatt. Eredetileg átfogóbb szervizt terveztem, de egyelőre csak ennyire futotta. Majd később, ha már egy ideje itt vagyok, újra bepróbálkozom. Addig maradnak a mobiltelefonok. Hivatalosan… Telefonja manapság már az óvodás gyerekeknek is van, a felnőtteknek meg nem ritka, hogy egynél több. Jövedelmező munka telefonok javításával foglalkozni, ahogy egy fogorvosnak se kell aggódnia azért, hogy egyszer csak elfogynak a páciensei. Az eszközök beszerzése gyorsan ment, köszönhetően Logan kapcsolatainak. A saját kapcsolataimat már nem akartam felhasználni, mert Logan az egyetlen, akivel a régi életemből tartom a kapcsolatot. A többiek számára eltűntem a föld színéről, és jól van ez így. A város nagy része karácsonyi hangulatba öltözött, én nem vittem túlzásba a díszítést, csak a pult végébe tettem egy nagyjából harminc centi magas műfenyőt. Azt a fajtát, amit csak leemel az ember a market polcáról bedobozolva, majd kivéve abból kiteszi oda, ahova épp akarja. Nem rajongok az ünnepekért, de ennyi még nálam is belefér. Brian Johnson hangját visszafogott erővel nyomják a falra szerelt hangszórók. Törökülésben helyezkedek el az asztalomnál, háttal a bejárati ajtónak. Reggel hozott be egy srác egy telefont azzal, hogy nem akar neki bekapcsolni. Állítása szerint előző este még működött neki, és nem értette ma reggelre mi lelte. Ráadásul garanciális még. A telefon alkatrészei ott sorakoztak mellettem az asztalon, a panelt pedig a mikroszkópom alá téve néztem át tüzetesen. Találtam egyéb hibákat, de azok nem indokolhatták a telefon ilyen mértékű működésképtelenségét, ezért mélyebbre kellett ásnom. Izopropil-alkohollal átmosom az egészet, majd visszateszem a mikroszkóp alá. Tüzetesen átnézem, és végre kiszúrom a kis mocskot, ami ügyesen megbújt az egyik áramkörnél. Gyakoriak a gyártás során keletkező látens hibák, amik csak jóval később mutatkoznak meg. A mennyiség sokszor a szakszerűség rovására megy, és a biztonsági előírásokra való fittyet hányás miatt számos esetben kap túláramot a telefon, amitől nem válik azonnal zárlatossá. - Ez kuka. – Mondom magamnak hangosan, majd jobban ránagyítok a panelre, és a számítógépemhez fordulva rögzítem a mikroszkóp képét az elektronikus nyilvántartásomba. A telefonomért fordulok, becsúsztatom a fülem alá a vállamra, és hallgatom az egyenletes időközönként búgó hangot, míg a vonal végén fel nem veszik. - Hello! A Hornet-ból telefonálok. Megtaláltam a telefon hibáját. A rossz hír, hogy selejt. A jó hír, hogy mivel még garanciális és gyártási hibás, ezért a gyártó köteles kicserélni neked. A memóriájából sikerült kinyernem néhány adatot, ha adsz egy email címet, azokat át is küldöm most. Képek, zenék.. néhány telefonszám, ilyesmik. Megírom a hivatalos jegyzőkönyvet, csatolom hozzá a szakvéleményt a paneledről készült fotóval, ha ma még jársz erre, ugorj be érte, és oda is adom… - Ujjaim közben már pötyögnek is a klaviatúrán, lejegyzem a srác mail címét. Ekkor hallom meg az ajtónyitást. Valamiért az „elefánt a porcelánboltban” hasonlat jutott eszembe a robajt meghallva. - Felírtam.. nemsokára küldöm! Hello… - Nyomom ki a telefont, aztán a klaviatúra mellé letéve kifordulok a székemből. Fekete bakancsot viselek, ESD-s sarokpánttal. Terepszínű oldalzsebes nadrágom kicsit nagyobb darabnak sejtet, mint amilyen valójában vagyok. Bordázott fehér ujjatlanom alatt végződik hosszú láncom, amin a saját, és apám dögcédulája van. Aznap nem volt a nyakában, a kabinjában találtam meg a párnája alá csúsztatva. Ez az egyetlen emlékem, amit megtartottam tőle. Szétpatentolt fehér köpenyt viselek a trikóm fölött, a hajam pedig lófarokba van összefogva. Gyors pillantással mérem végig a csajt, aztán a pulthoz lépek. - Hello. – Lehúzom jobb kezemről a műszerész kesztyűmet, majd a pultra dobom a csaj napszemüvege mellé. Nem szeretem az IPhone-okat. Amennyire rajonganak érte az emberek, annyira kényesek és nehezen javíthatóak. A repedt kijelzőn annyira meg se lepődök. Ha valaki ennyire csapkod a környezetében, az általában a használati tárgyaira se képes vigyázni. Én ennek csak örülni tudok, legalább a pénztárcája bánja az én javamra. Csapkodjon csak. A szándékos károkozás egyébként is garanciamegvonással jár együtt. - Van raktáron ehhez a típushoz kijelzőm… - Kézbe veszem a telefont, úgy emelem az arcom elé, hogy a természetes fény megvilágítsa az előlapot. - …és előlapom is. Kivéve ha nem zavar, hogy az előlap is megrepedt, mert akkor azt nem cserélem le. – Fordítom felé a telefont, és ujjammal arra a pontjára bökök, ahol a kijelző szélének folytatásaként az előlap széle is hajszál vékonyan megrepedt. - Ha marad, a telefonod használható, mindaddig, amíg túl párás vagy poros környezetbe nem viszed. A repedés mentén ezek a panelig szivárognak, és oxidos lesz… működésképtelen. – Vázolom fel a szitut. Most ha akar spórolhat az előlapon, de hosszú távon jobb befektetés ha inkább nem teszi. Így nem kell idő előtt lecserélnie a telefont, már ha nem csapkodja oda mindenhova. - Szóval… mi legyen? – Pillantok rá várakozóan. Nem vagyok se nem kedves, se nem nyers, csak konkrét és tárgyilagos.
Amikor beléptem a helyiségbe, egyből megütötte a fülem a zene, ami a hangszórókból szólt. Egyből megállapítottam magamban, hogy legalább a zenei ízlése jó annak, aki itt van. Ez már haladás, talán valamelyest majd sikerül előbb-utóbb lecsillapodnom is. Még emlékeztem, hogy milyen volt, amikor az AC/DC berobbant a köztudatba. Ez a nő, aki felém fordult, valószínűleg még csak véletlenül sem emlékezhetett rá, én meg ilyenkor érzem csak meg igazán, hogy mennyire öreg is lettem az lemúlt néhány év után. Igaz, hogy nem érzem magam annak, de attól még majdnem száz évet leéltem már. Igen, tudom, remekül tartom ám magam! - Remek! – mondtam, miután közölte, hogy van raktáron. Nekem oly mindegy volt, hogy mit csinál vele, csak javítsa meg valahogy, lehetőleg minél gyorsabban. Képes lettem volna neki kifizetni egy kisebb vagyont is, ha növeszt még mondjuk négy kezet, és alig félórán belül használhatóvá varázsolja nekem ezt a nagy rakás romhalmazt. Még mindig olyan állapotban voltam, hogy legszívesebben kitéptem volna a hajamat, de végül mégiscsak sikerült ellenállnom a kísértésnek. Bíztam abban, hogy nem valami idiótával kell majd tárgyalnom, hanem normálisnak mondható emberrel. Már aki az én olvasatomban számít annak. Nekem aztán tényleg nem voltak nagy elvárásaim, úgysem nagyon kedveltem másokat. - Oké, oké, értem! – emeltem fel gyorsan a kezemet, mielőtt még tovább ragozta volna. Tökéletesen megértettem, hogy mit akart mondani. – Felőlem csinálj vele, amit akarsz. Cseréld le, amit csak jónak látsz rajta, nem érdekel! – ráztam a fejemet határozottan, miközben kicsit közelebb hajoltam felé a pulton. Nem, még véletlenül sem a megfélemlítés miatt, hanem mert az ő kezében volt a telefonom én pedig arra vetettem még egy ellenőrző pillantást, hogy biztosan annyira rossz-e az állapota, mint amilyennek egy perccel ezelőtt tűnt, amikor még az én kezemben díszelgett. – Inkább azt szeretném tudni, hogy mennyi idő, amíg kész lesz. Ja, és azt is, hogy használható lesz-e a továbbiakban… - tettem még hozzá, hiszen ez sem volt egy utolsó szempont. - Nagyon sürgősen kellene belőle néhány szám, úgyhogy értékelném, ha minél hamarabb meglenne. Még fizetni is hajlandó vagyok többet, ha ezt veszed előre. Akár a dupláját is, tényleg leszarom, csak legyen meg! – mondtam határozottan. Nem tartozom igazán az akaratos vásárlók táborába, bár tény, hogy amikor olyan feszült lelkiállapotban vagyok, mint most, akkor bizony nehezen tudom türtőztetni magam, mert rám jön, hogy nekem máris kell valami. Jelenleg ez a valami a telefonom volt épen, a számokkal együtt, amikre most annyira nagy szükségem volt. Tényleg fel kellett volna hívnom néhány ismerőst, de kezdek rájönni, hogy talán az efféle fontos számokat le kéne írni, vagy menteni egy másik telefonra. Valami olyanra, amit vész esetére bezárok egy széfbe, hogy még véletlenül se vághassam falhoz egy dühkitörésem során. - Mennyi lesz a javítás úgy nagyjából? – érdeklődtem sürgetően, hiába ez volt az, ami most nem számított nekem. Az idő viszont nem volt mindegy, de arra már úgyis rákérdeztem az előbb, úgyhogy innentől kezdve annyi dolgom volt, hogy megpróbáljak viszonylag türelmesen várni. Ha ezt megteszem, minden a legnagyobb rendben lesz.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Ahogy végignéztem rajta újra, miközben beszélt, egyértelműen levettem, hogy a csaj tiszta idegroncs. És még engem akartak beszámíthatatlannak ítélni? Röhej. Vagy havibajos, vagy rég rántották meg olyan istenesen.. pedig ráférne. A dugás jó hatással van az idegekre. Az egyik legjobb feszültség levezető módszer. - Oké. – Ezek szerint a lé nem akadály. - Ha csak kijelzőt és előlapot kell cserélni rajta, akkor nagyjából húsz perc. Ha közben találok más hibáját is, akkor több idő. – Pláne ha nincs készleten olyan alkatrész, ami kicserélésre szorul, mert akkor peches a kicsike, és meg kell várnia a következő szállítmányt. Hetente kétszer hozatok árut, hogy ne kelljen olyan hosszan váratni az ügyfeleket. A legutolsó tegnap jött, szóval ha nincs szerencséje, akkor pár napig még nem lesz használható a telefonja. Szinte minden esetben sürgősen kellene az ügyfélnek a telefonja, a mai világban mindenkinek minden sürgős. Hátra pillantok az asztalomon levő szétcincált készülékre. A dokumentálása még hátra van, de azt később is meg tudom csinálni, mert a srác azt mondta mikor beszéltünk, hogy majd csak holnap ugrik be érte. Jelenleg más határidős melóm most nincsen. - Ha megvárod, és nem találok egyéb meghibásodást, akkor megcsinálom most. – A telefonnal a kezemben ellépek a pulttól, vissza a munkaasztalomon levő géphez. Megnyitom az anyagnyilvántartásomat, rákeresek a típus kijelzőjére, és az előlapjára. Jól emlékeztem, mindkettőből van raktáron. Kijelzőből több is, fehér előlapból viszont csak egy darab. Már át is húzom a rendelési listára, hogy ebből is hozzanak majd, mert kifogyott. Fejben kalkulálok. Anyagköltségek, munkadíj.. plusz áfa. - 220 dolcsi, ha nincs más baja. – Fordulok felé vissza. Nem olcsó mulattság telefonnal dobálózni. Ha még ezután is azt akarja, hogy megcsináljam, akkor visszalépek a pulton hagyott kesztyűmért, és felvéve a munkaasztalomhoz lépek, hogy a srác telefonjának alkatrészeit és paneljét ESD zacskókba csomagolva félre rakjam. Belépek a raktárba, ahol alkatrész típusok szerinti csoportosításban tárolok mindent, így hamar megtalálom a keresett kijelzőt, és az előlapot. Ezekkel lépek ki újra, majd a csuklópántomat bepattintom az asztal szélén levő csatlakozóba, és lehuppanok a székre. - Lehet, hogy tokban kellene tartanod. Sokat felfog az ütésből egy jó bőrtok, ha leejted. – Vagy földhöz vágja… de ebbe most nem mennék bele, mert igazából nem érdekel, ha földhöz vágta. Mindenkinél elpattanhat a cérna. Nálam is megtörtént. Egy tok viszont tényleg nem ártana, ha ilyen heves a vérmérséklete. Közben a hátlapot leszedem, majd magam elé húzom a felülről lelógó nyomatékos csavarhúzóm, és kicserélem a fejét a csavarméreteknek megfelelően. Kiszedem egymás után a csavarokat, aztán óvatosan lepattintom az előlapot a kijelzővel. A Top Gun segítségével ionizált levegővel kifújom a telefon belsejét, hogy a porosodást megszüntessem, és megelőzzem. A mobil belsejét átnézve látszólagos hibát nem találok. Az alkatrészek úgy tűnik átvészelték a traumát. Az érintkezőket és a csatlakozókat izopropil-alkohollal átmosom, aminek jellegzetes szúrós szaga a csaj orráig is eljuthat. A zene közben vált. Még mindig AC/DC, de egy korábbi száma hallható. - Úgy tűnik más nem sérült meg, de ha összeraktam, egy tesztet mindenképp lefuttatok rajta. Csak pár perc az egész. A szoftverét szoktad frissíteni? – Nem nézek hátra, a kezem jár, miközben beszélek… ahogy a lábam is dobolja a zene ütemét.
- Remek! – bólintottam egyet, mert húsz percet azért még valahogy csak ki fogok bírni. Efelől semmi kétségem nem volt. Egyébként is pont valami hasonlóan tempós munkára számítottam, szóval még majdnem elégedettnek is mondhattam volna magam, ha épp jó kedvem van. De nem volt, csak a nyamvadt telefonomat akartam és már itt sem lennék. Nem idegesíteném őt tovább itt a magyarázásommal és a feszültséggel, amely belőlem áradt. Szerintem a nő érdeke is volt, hogy minél hamarabb elkészüljön az általam rábízott munkával. – Szívből remélem, hogy csak ennyi lesz, mert tényleg el kéne intéznem néhány fontos telefont, és ez csak akkor lehetséges, ha ez a vacak működik. Az sem érdekel, ha nem lesz tökéletes, ráér később megcsinálni a többit, csak tudjam megnézni azt a néhány adatot és kész – vontam meg a vállaimat. Ajánlottam neki, hogy tényleg vegye ezt komolyan, különben kénytelen leszek rajta levezetni a dühömet és azt nem hiszem, hogy különösebben élvezte volna. Emberek védelme ide vagy oda… - Azt megköszönném! – biccentettem végül, amikor azt mondta, hogy megcsinálná most, ha várok. Hát ezen ne múljon, csak tényleg ne legyen nagyobb baja. Megtanulhattam volna már, hogy lehetnék egy kicsit megfontoltabb is, de egyszerűen nem megy, amikor teljesen begőzölök és elszáll az agyam. Akkor csak valamit törni-zúzni kell és máris jobb a helyzet. Szerintem inkább a telefonom, minthogy most azonnal útra keljek és megkeressem azt a szemetet, aki miatt most ez a szar helyzet kialakult. Ha megtalálnám, akkor nem biztos, hogy túlzottan jó vége lenne. Sokszor nem vagyok ilyen esetekben beszámítható, de talán pont ezért szoktam olyan jól elintézni a munkákat, amiket rám bíznak. Már az őrzői részt, mert egy ásatáson nagyon finom és megfontolt tudok ám lenni, főleg akkor, amikor valami új leletet sikerül felfedeznem. Ki érti ezt? Csak a pulton támaszkodva figyeltem a továbbiakat. Megfigyeltem alaposan minden mozdulatot, mostanra már azt is az eszembe véstem, hogy mi hol található. Nem mondanám éppen szakmai ártalomnak, inkább csak az évek során ragadt rám, hogy ennyire odafigyeljek a környezetemre. Harcosként legalább akkora szükségem volt rá, mint mondjuk egy informátornak. Ha szorult helyzetben nem tudtam, hogy merre oldhatok kereket, akkor bizony nagy gáz volt. Nem is egyszer fordult már elő, ezekből a hibákból tanulva szoktam most már alaposan körülnézni, lehetőleg feltűnésmentesen. - Jó, oké. Kifizetem! – húztam ugyan a számat, de ki ne tenné, amikor egy ilyen összeget közölnek vele egy rohadt javítás kapcsán? De most már ez sem érdekelt, tényleg csak azt akartam megkapni, amire szükségem volt. Azt nem mondom, hogy bármennyi pénzt megadtam volna érte, de talán kétszázhúsz dollár még nem fog a földhöz vágni. Ha mégis, akkor ott az én drága és most már egyetlen bátyám, aki aktív kereső a családban és hozhat valami kaját haza, ha már beköltözött hozzám. Ennyit igazán megtehetett, ugye? – Igen? – kérdeztem inkább csak félvállról, mint valódi érdeklődéssel, mivel gondolatban az éppen szóló dal szövegét mormoltam. Azért arra gondosan ügyeltem, hogy ne kezdjem el hangosan is énekelni. Azt hiszem, hogy nincs túl jó hangom, legalábbis Kylenak nem igazán nyerte el a tetszését, amikor a legutóbb a zuhany alatt tartottam élő koncertet. – Egyébként nem szoktam leejteni – tettem hozzá, amikor eszméltem, hogy mit mondott. Tényleg nem szoktam, mivel sokkal jobb reflexeim vannak, mint egy átlagos embernek. Nem történhetne ilyesfajta baleset a telefonnal, hacsak nem teszem ezt szándékosan, ahogyan ma is történt. Azok az alkalmak viszont egészen megszaporodtak. Valami régi típust kéne vennem, nem a majdnem legújabbat. Ez a tanulság, amit most levontam így hirtelenjében. - Csináld nyugodtan. Csinálj vele mindent, amit muszáj, csak működőképes legyen. Gondolom, páncélréteget nem tudsz rászerelni… - sóhajtottam egyet, természetesen csak viccnek szántam, vagy valami olyasminek. – Egyébként még nem volt rá lehetőségem. Nem olyan régóta van nálam a telefon, hogy erre szükség lett volna – vontam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal. Valószínűleg akkor sem én csinálnám meg, ha kellene, inkább odaadnám valakinek, hogy szöszmötöljön el vele.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Igen, én is tudom, de nem kötöm az orrára. Kevés az éleken a sérülés… a karc, és a kopás. A hátlapon is láttam, amikor levettem, hogy alapvetően megkímélt darabról van szó.. Én is hirtelen természet vagyok, de csak a hülye nem tanul a hibáiból. Nekem volt egy évem rá az előzetesben, hogy átgondoljam a hülyeségem. Jó, gondolom most is könnyen ki lehetne hozni a sodromból, de próbálok magamra odafigyelni, ha már új életet akarok kezdeni. És.. mennyivel diplomatikusabban hangzik az a feltételezés, miszerint leejtette, és nem egyből azt szegezem neki, hogy földhöz vágta. Az valószínűleg garantált, felesleges feszültségkeltés lenne. Vannak dolgok, amiket bár tudunk.. nem feltétlenül kell kimondanunk. A csajt meg egyébként se hergelném tovább, így is a magas „C”-t verik az idegei. - Azt nem. De fóliát tudok rá tenni. A kisebb sérülésektől megvédi az érintőkijelzőt. – Mondom, miközben gyakorlott, de finom mozdulattal rákapcsolom az új kijelzőt és az előlapot a telefonra. Beteszem az aksit is, de a telefont még egyelőre nem szerelem össze. Most ugrik a majom a vízbe. Bekapcsolom a telefont, majd várok. Az iPhone logója pár másodperc múlva megjelenik a kijelzőn. Na, ez már fél siker! Eltelik még néhány másodperc, aztán az üdvözlő képernyő is betölt. Pixelhiba után kutatnak sasszemeim, de nem találok kivetnivalót a kijelző minőségében. Remek. A telefont kikapcsolom, félreteszem az aksit, aztán egyenként visszahajtom az aprócska csavarokat a menetbe. Beteszem az aksit, rápattintom a telefonra a hátlapot, aztán kihúzom a csuklópántom az asztalból, és a csuklóm köré tekerem, hogy ne lógjon szabadon. Átgurulok a lapotomhoz, végighúzom a kis Macintosh érintőpadján az ujjam, majd a hozzá csatlakoztatott teszter gép tetejét felnyitom. Miközben elindítom a programot, és kiválasztom benne az iPhone típusát a teszter gépbe teszem a készüléket, és újra bekapcsolom azt. A laptop képernyőjén megjelenik a telefon mása, koordinátákkal együtt, mintha torpedót akarnék játszani épp. Persze nem erről van szó, csak a tesztergép kalibrálja azt a helyet, ahova a gépben a telefont tolnom kell. Mikor megtörtént, a tesztert tetejét lecsukom, és rákattintok a laptopon az okéra. Kényelmesen hátradőlve a székemben várakozni kezdek. A laptopon adatok, és mérési eredmények kezdenek futni, egymás után zölddé változtatva azokat. - Most fut a háló, a memória, a proci, a hang- és videó teszt. Ezzel kiszűrhető, hogy nem keletkezett-e olyan hibája a telefonnak, ami szabad szemmel nem látható. – Az emberek általában szeretik tudni, mit miért tesznek a holmiival, ezért tájékoztatom közben.. A tesztek lefutnak, minden jól működik. És még csak negyed óra telt el. - Még ránézek a szoftverére, aztán kész is van. – Kiveszem a telefont a teszterből, átdugom a laptopból kilógó usb-re, megnyitok egy másik programot, ami kilistázza a telefon adatait. - Ezen még a gyári alapszoftver van. – Közlöm. - Azóta már kidobtak néhány frissítést.. sokkal többre képes, mint amennyit eddig nyújtott neked. – A pipát kiveszem a kis rublikából, hogy még véletlenül se törlődhessenek a felhasználói adatok, majd elindítom a szoftverfrissítést. Ez kicsit másképp működik egy szervizben, mint otthon a fotelben. Amíg a szoftverfrissítés fut, felállok, aztán visszasétálok a pulthoz. A pult alól kiemelem a vaskos szerviz könyvet, fellapozom, aztán az alátétet becsúsztatom a soron következő üres lap mögé. Az indigós könyvben kell kötelezően vezetnem minden javításomat, hogy nyoma legyen. Ez biztonságot ad a vásárlónak is, mert tudja bizonyítani hogy a telefonja itt lett javítva, meg biztonságot nyújt nekem is, hiszen itt rögzítve van minden, amit elvégeztem.. a kicserélt alkatrészekkel együtt. - Kérek egy nevet, címet, telefonszámot. – Simítom le a könyv gerincét, aztán ha diktálni kezd, akkor beírom a könyvbe. - A telefonnak az első tulajdonosa vagy? Volt már szervizelve korábban? – A válaszoknak megfelelően „X”-elek. Visszalépek a munkaasztalhoz, leteszem a szervizkönyvet a laptop mellé, kiírom a monitorról a telefon imei számát, a hardware verzióját, és a szoftververziót, amit ráfrissítek. - Oké.. – A szoftverfrissítés befejeződött. A telefont lehúzom a kábelről, aztán a könyvvel és a készülékkel a kezemben visszasétálok a pulthoz. - A felhasználói adataid megmaradtak, de új pinkódot kell megadnod, mert a frissítés során a kód kiütésre kerül. – Teszem elé a telefont. - Nézd át, hogy mindent rendben találsz-e. – Addig én beleragasztom az alkatrészek címkéit a lapra, óvatosan széthúzom az indigós laptól, és oda is kerülnek matricák. Bélyegzővel, aztán aláírom alul. - Ha oké, akkor ide kérek egy aláírást. – Ujjhegyeimmel felé fordítom a könyvet, aztán ha aláírta, akkor az eredeti példányt óvatosan kiszabom a könyvből a perforáció mentén, az indigós meg marad nálam. Beütöm a pult alatti pénztárgépbe is az összeget. - Akkor 220 dolcsi lesz. – Mondom, miközben a nyugtát letépem, és összetűzöm a szervizlappal. - Ezt tedd el. A kicserélt alkatrészekre fél év garit adok, ha gyártási hibából adódóan tönkre menne. – Csúsztatom elé a papírokat, meg teszek a tetejére egy kis kétfunkciós kártyát is. Az egyik oldala az üzlet lódarázs logójával ellátott névjegykártya, a másik oldala meg 2014-es évi naptár. Ki tudja, talán még jól jön neki.
- Oké, menjen rá az is! – egyeztem bele a fóliáéba, bár tudtam, hogy tőlem az sem védheti meg. Mint azt már mondtam, leejteni csak úgy nem szoktam. Ha egy telefonnak nálam valami baja lesz, az általában sokkal erősebb hatás miatt van, az ellen pedig nem védhetett semmit a fólia. Nem baj, ha már itt vagyok, hát legyen rendesen megcsinálva, ezen ne múljon. Azt a plusz fél percet talán még valahogy ki fogom bírni, amíg ráteszi azt a valamit. Legyen jó napja mind a kettőnknek és ennyivel zárjuk is rövidre a dolgot. - Hát ajánlom neki, hogy ne mutasson ki semmit – dünnyögtem az orrom alatt. Most már nem voltam annyira türelmetlen meg ideges, inkább csak látni akartam, hogy tényleg oké lesz. Ha kiderülne, hogy most még várni kell valamilyen alkatrészre mégis, mert hibás lett belül is, hát szerintem itt verném szét ezt az üzletet abban a pillanatban, aztán vihetnének be a rendőrségre. Na, jó, nem. Ennyire azért tudok uralkodni magamon, más tulajdonát nem szoktam megrongálni, csak nagyon különleges esetekben. Egyszer összefújták mindenféle mocsokkal a kocsimat az egyik ásatáson. Maradjunk annyiban, hogy nem voltam tőle elragadtatva túlzottan, és amikor sikerült kiderítenem a tettesek kilétét, nem köszönték meg a találkozást. És akkor még finoman is fogalmaztam. - Remek! – válaszoltam arra, hogy mindjárt kész van. Ez volt ma eddig az egyetlen jó hír. Pedig amikor felkeltem reggel, még azt hittem, hogy milyen csodás napunk lesz, amiért még a nap is kisütött pár órára. Erre tessék, csak egy telefon kellett ahhoz, hogy vége legyen a nagy idillnek. Egyetlen hívás képes mindent megváltoztatni. Na, ezért nem szeretem én annyira a mai technikát, még ha nagyon sok előnyünk származik is belőle. Régen, amikor még fiatal voltam, ez nem történhetett meg, és milyen szép idők voltak azok! - Igazából nem használom túl sokra telefonáláson kívül. Inkább a laptopomon élem az életem, nem ezen a vackon. Amúgy is túl hamar halnak nálam a telefonok, úgyhogy rendeltetésének megfelelően hasznosul nálam – ezzel valószínűleg egyedül voltam a mostani generációban. Sokan e-maileztek a telefonjukon, facebook, a fél életüket ott élték le. Ezzel szemben én teljesen másra koncentráltam és csak az elintéznivalóimat bonyolítottam le ezek segítségével. Valószínűleg nem is lett volna szükségem ilyen okos telefonra hozzá, de miért is ne? Kíváncsi voltam rá, hogy milyen, de már kezdtem látni a negatívumait. Példának okáért, hogy rohadt drága a javíttatása, ami miatt számomra nem éri meg, hogy még egyszer ilyet vegyek. - Dr. Kate Strauss – diktáltam le szépen a nevet. Aztán hozzátettem még a remek kis bérelt házunk címét és a telefonszámomat is. Az otthonit és a mobilt is, mert ha megint így járok, akkor lehetetlen lenne elérni. – Igen, és nem – válaszolgattam szépen sorban a kérdésekre. Igazából nem is én vettem, hanem kaptam, de elég valószínűnek tartottam, hogy nálam van először. – Nem probléma – mondtam a kódra vonatkozóan. Majd valami számot kitalálok, annyi baj legyen. Közben szó nélkül átvettem a telefont, és miután némi életet is sikerült belé lehelni, egyből a telefonkönyvbe mentem bele. Mivel képeket meg egyebeket nem nagyon őrizgettem benne, így azt egyből ki is lőttem. Gyorsan átfutva talán a legtöbb fontos szám megvolt, de kitudja, hogy min siklottam át. SMS-ek közül is sok ott sorakozott a megfelelő mappában, úgyhogy bizonyára a többi dolog is rendben volt vele. Végül letettem magam mellé, és ahová mutatott, oda cirkalmas betűimmel firkantottam a nevemet szépen. Már megszokott mozdulat volt, mint általában az aláírás szokott lenni. Mondjuk időnként nekem tanulnom kellett újat, ha nevet változtattam, de annyi baj legyen. Csak arra kellett mindig figyelni, hogy az írásom se legyen mindig ugyanolyan, különben egy hozzáértő egyből kiszúrná az egyezést. Néha nagyon fárasztó ám az átlagosnál hosszabb élet. Benyúltam a nadrágom farzsebébe és kihalásztam belőle egy köteg pénzt. Nem volt sokkal több, mint a mondott összeg, de azért szépen kiszámoltam neki a pultra, még egy tízest hozzá is csaptam, a megmaradt néhány dollárt pedig visszacsúsztattam az előbbi helyére. - Rendben van, köszönöm a gyors munkát! – mondtam most már jóval moderáltabban, mint amikor beszambáztam ide. – Esetleg nem tudsz valakit, aki telefonokat ad jó áron? – érdeklődtem felvont szemöldökkel. Tényleg nem lenne olyan rossz ötlet, ha bebiztosítanám magam meg a számaimat.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Akik nagyon ellene van a technikai újításoknak, azok is rákényszerülnek, hogy használják őket. Ez a világ már erről szól. A papírmunka egyre jobban kikopik. Ettől persze nem csökken az erdők irtása, és nem lesz biztosabb módszer az elektronikus adattárolás sem. A papír eléghet, felbomlik egy idő után, a hálózatok összeomolhatnak, ügyes hackerek támadásaivá válhatnak. Semmit se vehetünk biztosra, száz százalékosra, ezért az a legjobb, ha a fontos dolgainkat több helyen is tároljuk. Ha az egyik befuccsol, még ott a másik. Ha csak telefonál rajta, akkor végképp nem értem, miért kell neki ilyen telefon. Telefonállásra egy teljesen alaptelefon is tökéletes lenne. Egyébként az a tapasztalatom, hogy az emberek nagy része sikkből megveszi az okos telefonokat, de nagy hányaduknak fogalma sincs mi mindenre használható. Általában telefonálnak rajta, sms-eznek, neteznek és zenét hallgatnak. Gyakori jelenségként tapasztalom, hogy noha ezeknek már nagyon jó a kamerája, és megbízható a GPS rendszere, totál feleslegesen vásárolnak a telefon mellé videókamerát, fényképezőgépet és GPS-t is. Akkor minek az okos telefon? Csak felhalmozás megy, gondolkodás nem. Ez szerintem olyan jelenség, mint a farok összeméregetés a férfiaknál. Ki tud tutibb, újabb telefonnal villogni. Én egyébként holtra leszarom, legalább van munkám bőven. - Milyen doki vagy? – Egy kicsit meglepődök azon, hogy orvos. Az első tippem a dilidoki lenne. Tapasztalataim alapján egy idő után a dilidokik betegebbek, mint a pácienseik. Tök érthető, mert amennyi szarságot hallgatnak a sok idiótától, akik felkeresik őket, nem csoda, hogy ők is bekattannak. Én biztos nem csinálnám. Sok szorongó, kényszeredett ember, akik mások elvárásainak akarnak folyton megfelelni, és nem merik kinyitni a pofájukat, ha valami nem tetszik. Nem csoda, ha lelki betegek lesznek. A feszkót le kell vezetni, mert megbetegíti a lelket. Én nem vagyok dilidoki, de ennyit még én is tudok. Tapasztalatból. - Akkor a fóliát még ráhúzom. – Jut eszembe. Az elmaradt. A pult alól kiveszek egy dobozt. Original csomagolásban különböző telefonokra való védőfóliákat tartalmaz. Rövid keresgélést követően meg is találom az iPhone-jára valót. Egy puha ronggyal alaposan áttörlöm a kijelzőt, hogy zsíros ujjlenyomat foltokat letöröljem, különben nem tapad rendesen a fólia. Ráhúzom, figyelek rá, hogy sehol ne maradjon alatta levegő, mert akkor felhólyagosodik. Ezért nem számolok fel most plusz költséget, de amúgy nem lenne ingyen. - Tessék. – Adom vissza a telefont. Alkarral a pult tetejére támaszkodok. Jobb lábamat keresztbe tolom a bal előtt, bakancsom orrát támasztva le a földre. - Kisebb kereskedőknél nézd meg. A bevásárlóközpontokban általában jóval több lóvéért adnak mindent. Annyira még nem ismerem ki magam Fairbanksban, hogy konkrét tippet merjek adni. Érdemes a neten megnézni. Ott a boltok listája általában fent van. Ha van honlapjuk, akkor nem kell a fél várost körbe futnod, ott össze tudod hasonlítani az árakat, és általában van leírás is a telefonok tudásáról. Alaptelefonokat lehet kapni már 50 dolcsi alatt is. A javíttatásuk is jóval könnyebb. Minél többet tud egy telefon, annál több esély van a meghibásodására. A gyártásnál sokszor a mennyiség a minőség rovására megy. Ez a piacverseny hátránya. – Vonom meg a vállamat.
Annyira meglepett, hogy visszakérdezett, hogy először fel sem fogtam teljesen. Nem mintha baj lenne a felfogóképességemmel, csak nem számítottam rá, hogy érdeklődni fog. Így aztán, miközben az adataimat diktáltam le, ez volt a legutolsó, ami eszembe jutott. Ennek ellenére haloványan elmosolyodtam, és csak úgy nemes egyszerűséggel megvontam a vállaimat. - A múlt doktora – nem mondanám, hogy a válaszom túlzottan sejtelmes volt, de attól még tényleg annak voltam a doktora, ha úgy vesszük. – Történelem professzor vagyok – tettem hozzá magyarázatképpen. Általában az emberek hajlamosak a doktorból egyből arra következtetni, hogy az illető valamiféle orvos, pedig nem feltétlenül igaz ez mindenkire. Az összes egyetemen tanítónak ott díszeleg a neve előtt az a bizonyos két betű, mégsem orvoslással keresi a kenyerét egyikük sem. Kivéve természetesen az orvosi tanszékeket. – Miért, orvosnak látszom? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mert ezzel még soha senki nem vádolt meg. Kicsit még szórakoztatónak is találtam és tényleg érdekelt, hogy mit néz ő ki belőlem így elsőre. Én saját magammal kapcsolatban valószínűleg vagy patológusra tippelnék, vagy esetleg valamilyen sebészre. Úgyis jól bánok a fegyverekkel, biztosan nem okozna túl nagy gondot egy szike sem. - Köszönöm, az jó lesz! – biccentettem végül. Ha már itt vagyok, akkor intézzünk el mindent most, ne kelljen már külön visszajönnöm majd egy nyamvadt fólia miatt. Szinte biztosra vettem, hogy akkor már nem is érdekelne a továbbiakban, aztán ugyanúgy történne vele valami és egyetlen pillanat alatt betörne a képernyő. Esélyem sem lenne, hogy talán egy kicsit is megússzak a balesetből. Nem tudtam egyébként, hogy az pluszba mennyibe kerülhet, de már ez volt a legkisebb gondom. Sejtéseim szerint nem egy egész vagyont kell majd ráköltenem, mert ha igen, akkor nagy baj lesz. Akkor inkább rátekerek otthon valami fóliát és kész is. Az tuti, hogy nem nézne ki olyan normálisan, de nem is szépségversenyre készültem. Nem köszönöm meg még egyszer, hogy immár ténylegesen is hozzájuthattam a telefonomhoz, mert nem vagyok az a hálálkodó típus. Be kellett érnie azzal, hogy már az előbb is megtettem ezt a gesztust, többet bizony nem fogom. Még akkor sem, ha emiatt esetleg udvariatlannak tart. Sajnálatos módon soha nem voltam az etikett nagy tudója és soha nem is vágytam arra, hogy azzá váljak. Kényelmes volt ez az élet nekem úgy, ahogy volt. - Az a gond, hogy én sem vagyok itt régóta… Ezt a helyet is mástól kaptam tippként – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. – Igen, én is valami alaptelefonra gondoltam, hogy legyen tartaléknak egy. Vagy kettő… - inkább csak hangosan gondolkodtam, ezért tettem hozzá. – Csak nem tudom, hogy mennyire találhatóak meg a neten, de maximum majd megkérdezem valakitől ezt is – borzasztó, hogy mennyire nem vagyok képben. Ez van, ha inkább a munkával foglalkozom és nem az üzletekkel. Bár az üzletek engem soha nem vonzottak annyira, mint talán más nőket, így nálam a fontossági sorrend is másként van. Például nekem a város környéke volt fontos először, így azt elég jól ismerem. Aztán ott az egyetem, és más részeken is remekül el tudok igazodni, csak üzleteket nem tudnék felsorolni, leszámítva néhány élelmiszert árusítót. - Sajnos valószínűleg nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt jártam… - forgattam a szemeimet egy pillanatig. Túl jól ismertem már magam, a vérmérsékletemről pedig felesleges is volna akár egyetlen szót ejteni. Közben meg is fogtam a napszemüvegemet, és a fogam közé csippentettem, mielőtt megszólaltam volna. – Nemrég nyitottál akkor, igaz? – ráncoltam a homlokomat, mert erre azért szoktam járni, de nem emlékszem, hogy ezt a helyet is láttam volna.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Töri. Azt keményen bevasalták rajtunk Annapolisban. Nem volt magával a tárgyal problémám, csak egy pöcs volt a professzor, aki tartotta. Igazi hímsoviniszta pöcs. Mi csajok, még ha jobban is teljesítettünk egy vizsgán a srácoknál, nem kaptuk meg soha a maximum pontot. - Szóval töri… - Jegyzem meg hangosan, tovább töltve a papírt. Amikor visszakérdez, egy pillanatra feltekintek. - Dilidoki. - Ezen nincs mit túlmagyarázni. Ha kérdezik a véleményem, elmondom, ha nem kérdezik, akkor befogom a számat. Ha valami nagyon nagyon kikívánkozik belőlem, azt egy idő után meg úgyis kibököm. Ha felcseszik az agyam, akkor sokkal hamarabb. Alig észrevehetően ugrik csak meg a szemöldököm, amikor kiderül, hogy úgy ajánlottak neki. Nem volt eddig annyira sok ügyfelem, de a legjobb reklám az elégedett ügyfél ajánlása. Remélem ez azt jelenti, hogy rendesen be fog indulni az üzlet. A legtöbb gyártó rájött már, hogy nem csak az okostelefonokra van igény, hanem a klasszikus alaptelefont is sokan keresik. Viszonylag gazdag tehát a kínálat. Szűkíteni a kínálaton számtalan nézőpont szerint tud. - Keress rá a google-ben. - Ajánlanám az ebay-t is, de felesleges onnan telefont rendelnie, ha van arra esély, hogy helyben tud személyesen is mobilt. Egyébként az ebay is megbízható szerintem. Engem még soha nem vertek át, mindig megjött, amit onnan rendeltem. De lehet, hogy csak nekem volt olyan szerencsém, hogy mindig a normális kereskedőket sikerült kifognom. - Igen, néhány héttel ezelőtt béreltem ki a helyet. - Pillantok körbe az üzlet belterén. Jó kis helynek látszott, amikor kiadó üzletek után kutattam, ezért esett erre a választásom. Régóta üresen állt már, a tulaj nem tudta kiadni, pedig eléggé frekventált helyen van. - Azt hallottam ez az utca Fairbanks egyik legforgalmasabb utcája, könnyen és gyorsan megközelíthető a bolt. - A logikám eddig igazolta magát, mert eddig nem helyeztettem ki sehol se hirdetést, mégis elég szép számban tévedtek be ügyfelek. Többen kérdezték már, hogy adás-vétellel nem foglalkozom-e, de a repertoárom egyelőre csak a javításban merül ki. Talán majd később. Meglátom, hogy mennyire érdemes pénzt és energiát fektetni bele. Bütykölni sokkal jobban szeretek, ezért elsősorban a szervizelés területén mozognék. - Ha nincs más… - Nem akarom kidobni, de van még dolgom, amit meg kell csinálnom. A bájcsevej sose volt szokásom, ha dolgozom, akkor pedig szeretek a munkámmal foglalkozni. Semmi személyes, én már csak ilyen vagyok.
- Tényleg? – kérdeztem kissé meglepetten. – Hát, ezt sem mondták még rám. Általában engem akarnak elküldeni egyhez… - dünnyögtem az orrom alatt rosszallóan. Akadtak olyan esetek, amikor talán tényleg nem ártott volna, ha tudok rendesen uralkodni magamon, de egyszerűen nem ment. Én jobban szerettem kiereszteni így a felgyülemlett feszültséget, minthogy gondot okozzon később. Nem jó az ilyet elfojtani, én ezt vallom. Hogy másnak mi tetszik, és mivel van baja, az már igazán nem tartozik rám. Amíg nekem jó, addig nem szokott érdekelni más nyűgje. Mondanék valami csípőset arra, hogy keressek rá a Google-ben, annyi eszem azért nekem is van, de végül kivételesen sikerül visszafognom magam. Most csinálta meg a telefonomat, nem lenne jó, ha magamra haragítanám, mert az is lehet, hogy a nem is olyan távoli jövőben még szükségem lesz esetleg a segítségére. Az ilyen hasznos embereket pedig nem jó dolog feldühíteni, ezt már tapasztaltam. Az már más kérdés, hogy engem mennyire nem jó kiakasztani, de eme remek tulajdonságomat itt még nem csillogtattam meg és vélhetőleg nem is fogom. Nem tenne jót, ha beverném egy ember orrát, bár időnként erősen kell emlékeztetnem magam arra, hogy őket védem, és nem nekik kell fájdalmat okoznom. Túl sok az idegesítő alak. - Aha! – bólintottam egyet határozottan, ezzel is jelezve, hogy akkor jól gondoltam. Mondjuk, általában jó következtetéseket vonok le, de ez szorosan kapcsolódik talán a munkámhoz is, bár annál legalább a tudomány is jelentősen a segítségünkre van. Vizsgálatok és ehhez hasonló dolgok nélkül azért mi sem tudnánk ám mindent. – Igen, én is úgy tudom, hogy itt van a legtöbb üzlet, pont ugyan ebből az okból – értettem egyet, bár nekem ebben nem volt érdekeltségem, ez immár számára is nyilvánvalóvá válhatott. Az a baj, hogy nekem nem is szabadna olyan helyen dolgoznom, ahol emberekkel kell foglalkozni. A tanítás más, ott általában én beszélek, a többiek meg hallgatnak, ásatáson pedig régen elhunyt emberekkel foglalkozom, szóval velük sem kell kedvesnek lennem. Egyszerűen nem nekem való az, amikor szolgáltatást nyújtok valakinek és kész. Ezért nem kínzom magam azzal, hogy megpróbálkozzak vele. - Nincs! – válaszoltam egyből, és csak most kaptam észbe, hogy mennyi értékes percet vesztegettem itt el beszédre. Azért néha lehet velem normálisan is kommunikálni, ha nem akarom éppen letépni valaki fejét. Csak éppen ezekben az esetekben nem feltétlenül van a másik félnek is kedve hozzá, ennek ékes példája a mostani helyzet. – Még egyszer kösz a gyors munkát, és ha valami megint történne, már tudom, hová kell jönnöm! – még egy halovány mosoly is elengedek felé a vállam felett, miközben megindulok az ajtó irányába. Szemüvegemet az orromra biggyesztem, mint amikor elindultam otthonról. – Viszlát! – búcsúzom, aztán már ott sem vagyok. Amint kilépek az ajtón, máris tárcsázom az első olyan számot, amit annyira vissza akartam kaparintani.
Nem szeretem a kütyüket. Nem is nagyon értek hozzájuk, az az igazság. Most is amiatt vagyok kénytelen eljönni otthonról, hogy ezzel az istenverte ketyerével foglalkozzak. Mondjuk amúgy is el kellett volna indulnom már, mert megígértem Stephennek, hogy elviszem neki az ebédjét. Jó kis rituálé ez, imádom az együtt elköltött ebédeinket, s szerintem ő is imádja. Még akkor is, amikor majdnem belefullad a félrenyelésbe egy-egy történetem miatt. A momentán használhatatlan, orosz Sim-kártyával megáldott telefonommal a kezemben lépek be az üzletbe. A mosoly, ami odakint játszott ajkaimon, beléptemkor teljesen elenyészik, s helyét átveszi valami hűvös szájhúzogatás. Aztán eszmélek, hogy magam miatt jöttem ide, éppen ezért nem kellene úgy tennem, mintha másnak tennék szívességet. Visszavarázsolom hát a mosolyomat mialatt sapkámhoz nyúlok, hogy levessem fejemről, majd kesztyűim lehúzásába kezdjek. Ahhoz, hogy a mozdulatsort siker tudja koronázni, alkalmilag a zsebembe süllyesztem a telefont, ami miatt itt vagyok. - Szépet! - köszönök közben, bár erősen lefelé nézek a kesztyűhúzás folyamatában, s nem biztos, hogy a fele hangomat nem nyeli el kötött sálam anyaga. Nem baj, én köszöntem, nem vethet rám senki követ. A sikerrel levetett kesztyűimet a sapkámba süllyesztem, majd mindezen csomagot a pultra rakom, amint odaértem. Benyúlok zsebembe a telefonért, s azt is melléjük helyezem. - Tud oroszul? - teszem fel az első kérdést annak, aki kikeveredik a pult mögé a köszönésemre, ha eddig nem volt a munkaerő elöl. Nem mondom, hogy ezt tartom a legtökéletesebb nyitókérdésnek, de okom van arra, amiért felteszem. Én ugyan folyékonyan beszélem az oroszt, de olvasni nem tanultam meg azon a nyelven, s ez a tevetoszott ketyere cirill betűre van állítva. Az én drága párom – az ex, a sokadik – meg nem mondta el, amikor megvette nekem, hogy hol állítsam át. Arra is magamnak kellett rájönni, hogy miképpen találom meg rajta az üzenetküldést és a híváshoz szükséges névjegyzéket. Rendesen utálom, nem emelte magasabbra az elektronika iránti szenvedélyemet.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Lábam egyenletes ütemmel dobolta a zene ritmusát, ami közepes hangerővel szólt a hangfalakból. Tavaly év végén, meg még idén az első héten ki se látszottam a munkából, annyi telefont hoztak be javításra. Ez a hét egyelőre eléggé laza. Most csak egy régebbi típusú LG van itt előttem, aminek a nyomógombjai beragadtak, és behozták tisztításra. Most őszintén? Emberek! Mi a szart keres a billentyűzet alatt kenyérmorzsa? Aki tálcának nézi a telefonját, annak kapa való a kezébe, nem mobiltelefon. Nagy az Isten állatkertje, de lehetne nagyobb is, mert némelyek nem fértek be így sem. Nem nézek hátra azonnal, amikor meghallom az ajtó nyitódását. Ionizált levegővel kifújatom a telefon belsejét, aztán egymás után lehúzva a kesztyűimet az asztalra dobom. Felállok, csuklópántom zsinórját kihúzom az asztali csatlakozójából, és feltekerem a kezemre, miközben a csaj felé fordulok. - Üdv! – Köszönök, aztán a pultra letett készülékre siklik a pillantásom. Nem látszik se döbbenet, se meglepődés az arcomon. Tíz éve még strapabíró telefonokat dobtak a piacra, akkor az volt a lényeg, hogy a telefon minél tovább telefon maradjon. Manapság, mikor az emberek már úgy váltogatják a kütyüiket, mint a zoknikat, már nem az a fontos, hogy a telefon kiszolgáljon akár egy évtizedet is, hanem minél menőbben nézzen ki, és minél többet tudjon. Az a baj, hogy az emberek elfelejtik, hogy a telefon fő funkciója a telefonálás, és az üzenetküldés. Minél „okosabb” egy telefon, annál nagyobb a rizikófaktor a meghibásodására. Az asztalomtól a pulthoz sétálok, majd alkarjaimon megtámaszkodok a tetején, és enyhén előre dőlve a kezembe veszem a kis Nokiát. - Nem igazán… ahogy gyanítom, te sem. – Válaszolom őszintén, miközben feloldom a billentyűzárat, aztán a menü gombot megnyomva beütöm a „621”-es kódot, és a listából kiválasztom az angol nyelvet. Felpillantok a csajra, majd a készüléket felé fordítom, és visszacsúsztatom a pultra. Anno, mikor ez a típus nagy sláger volt, sokak gyereke… vagy jóakarója megszívatta a telefon tulajdonosát azzal, hogy valamilyen idegen nyelvre állította át a menürendszert. Ezt a gyorskódot sokszor használtam annak idején, ezért megragadt az emlékeim között. De akkor se lett volna gond, ha nem ugrik be rögtön, mert pdf file-ban szerintem minden létező telefontípus felhasználói kézikönyve megvan a gépemen. Akkor onnan puskáztam volna. - Ha a menüt megnyomod, ott a felső sarokban látod a számok változását, ahogy lefelé lépkedsz a menüpontokon. Ez a szám a menüpont gyorsgombja. Ha elállítódik a nyelv, nyomsz egy menüt, aztán a hatos gombot, ami a beállítások gyorshívója. Utána nyomsz egy kettest, ez a beállításokon belül a telefon beállításai. Itt pedig kapásból az első almenü a nyelvi beállítások. – Magyarázom el neki, hogy legközelebb ilyenért ne kelljen szervizbe mennie. Egyébként megcsinálom én szívesen, fél perc sincs az egész, de felesleges köröket ne fusson senki. - Segíthetek még valamit? – Kérdezem meg azért, mert hátha nem csak ezért jött.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
A holmimat a pulton hagyom, mit sem törődve azzal, hogy útban lenne esetleg. Vagyok olyan pofátlan, hogy a táskámat is melléjük teszem. Minek fogdozzam, hogyha van jobb helye is? Legalább így nem húzza a vállamat. Utálatos egy darab ez, ezzel a láncszerű pánttal, de amikor megvettem, akkor még tetszett. Most úgy vagyok vele, hogy soha többé nem akarom hordani. Ha kabáton keresztül vágja a vállamat, akkor mit csinálna a bőrömmel, hogyha ujjatlanra venném fel? Na nem, mintha itt olyan gyakran lenne ujjatlant viselős idő. A nőt egészen addig nem mérem végig, amíg hozzám nem szól. Sértődötten húzom fel az orromat. A nyelvem hegyére toluló orosz káromkodást nem vagyok rest szabadjára engedni, telve éllel, méreggel. Enyhén felpaprikáz a feltételezés, mely szerint ne tudnék oroszul. Kérem szépen én minden nyelvet iszonyat rövid idő alatt képes vagyok majdnem folyékony beszéd szintjén elsajátítani, de azért megnézném azt az embert, aki egy év Oroszország alatt megtanulja a cirill betűk olvasását úgy, hogy eligazodjon a telefon menürendszerében vele. - Erről most nem nyitok vitát! - váltok mindkettőnk által beszélt nyelvre hidegen. Nem szólok többet, csak figyelem, ahogyan mókol a telefonommal. Az, hogy őszinte volt-e, vagy csak undok, nem érdekel. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, s az biztos, hogy ez a nő nekem elsőre nagyon nem szimpatikus. Igaz, nem is barátkozni jöttem ide, hanem azért, hogy szolgáltatást nyújtson. Én meg fizetni fogok. Legalábbis akkor, ha nem paprikáz fel annyira, hogy itt hagyjam a fenébe őt is, a telefonomat is és mindent. Furcsa számomra, hogy anélkül kezd el a készülékkel matatni, hogy tudná: mit is akarok csináltatni vele. Az ugyan egy kicsit megmelengeti a lelkemet, amikor angol betűket látok megjelenni a kijelzőn, de ez nem tántorít el attól, hogy éppen állatira ki ne állhassam ezt a nőszemélyt. Hangom marad hát rideg, s a végletekig távolságtartó. Talán csak arcomat színezi egy kicsit a fagy alatt valami méregpír még mindig az orosztudásom kritizálása miatt. - Ez dicséretes. - koppan hangom üresen. - De nem azért hoztam ide a telefont, hogy átállítsd nekem a nyelvet rajta! Megforgatom a szememet. Nem tudom elfojtani, s nem is akarom. Azért kérdeztem, hogy tud-e oroszul, mert azt gondoltam, hogy az orosz telefon angollá való sim-kártya kódolásának – vagy mi a szöszömnek – feltétele az orosz nyelvtudás. - Azt akarom, hogy ebbe a szarba lehessen alaszkai számot tenni. Az orosz előfizetésemmel itt lószarra sem megyek. - közlöm csak így finoman és nőiesen. Jókedvemben sem mindig beszélek szépen, de ilyen előzmények után ez most még enyhe trágárság tőlem. Mindamellett viszont, hogy mennyire lazán törnek fel belőlem a mocskos szavak, ha Mekk az arcomra néz, egy egészen más képet láthat maga előtt. Vonásaim már-már angyaliak. Olyan, mintha tekintetemben lebegne az az udvariasság, ami a szavaimból hiányzik. Meg az az alázat is. - Meg tudod csinálni? - tegezem én is, ha már ő erre a formulára váltott az előbb.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Némi csalódottsággal konstatálom, hogy bár próbálok normális és segítőkész lenni, úgy vakkant vissza, mintha a valaga vége lennék. Emlékeztetnem kell magam arra, amit megfogadtam, mielőtt új életet kezdtem: semmi hirtelen felindulásból elkövetett hülyeség! Veszek egy mély levegőt, lassan kifújom. - Oké.. – Felelem nyugodtan, hangomat egészen lehalkítom. Az unszimpátia azt hiszem kölcsönös. Nem fogom miatta zokogva álomra hajtani a fejem. Itt vagyok harmincegy éves, ha visszanézek az eddigi életemre, nem tudok egyetlen olyan nőnemű lényt se felmutatni, akivel baráti viszonyt ápolgattam volna. Nem találom meg a csajokkal a közös hangot, mindig is fiúbandákban tobzódtam. - Ez csak természetes. – Felelem magamhoz képest kedves, negédes hangon. Ha Logan most itt lenne, már tudná, hogy ez nem sok jót jelent. A vihar előtti csend. A pulton fekvő készüléket ismét kézbe veszem, visszalépek a menüjébe, a nyelvi beállításoknál az angolról visszaállítom oroszra a menünyelvet, aztán teljesen visszalépek a főképernyőre. A mobilt leteszem a sapkája mellé, majd egy lépést hátrálok, hogy ki tudjam húzni magam. Kezeimet karba fonom, jobb szemöldököm enyhén megemelkedik. - Akkor most próbáljuk meg újra. Bejöttél, köszöntél… én felkeltem az asztalomtól, visszaköszöntem. – Higgadtságom, és monoton halk hangom megtévesztő. Nincs árulkodó jele annak, hogy valójában hogy felcsesztem az agyamat a puncivirág stílusán. Rühellem az olyanokat, akik azt hiszik magukról, hogy bárkit csicskáztathatnak. Mivel ez az én üzletem, megválogathatom az ügyfeleimet. Természetesen nekem is érdekem, hogy legyenek ügyfelek, de nem viselek el bármit, bárkitől. - Ha nem megy kulturáltabb hangnemben a problémád ecsetelése, arra találod a kijáratot, ahol bejöttél... – Teszem hozzá, csak hogy világos legyen neki a helyzet. Ha nem tetszik neki, majd elviszi máshova a telefonját, keres egy olyan szervizt, ahol lenyelik ezt a stílust. Bár… a mai szervizek többsége nem foglalkozna egy ilyen régi készülékkel. Valószínűleg azt mondanák neki, hogy dobja ki a kukába, és vegyen helyette valami modernebbet, mert amennyibe kerül a kiütése, annyit már nem is ér maga a készülék. Én megcsinálom neki, ha visszavesz az arcából…de ha tovább pattog, nemes egyszerűséggel kihajítom.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Behalok. Komolyan mondom, eldobom az agyamat! A döbbenet, melyet a nő szavai ébresztenek bennem, nos az egyértelműen kiül az arcomra. Még a számat is eltátom meglepettségemben, s párat tátogok, mint egy partra vetett hal, mielőtt kitörő vulkánná változnék. Tűz és víz, hát igen. Ez vagyok én. - Bejöttem, köszöntem. Udvariasan. Kezdek bele én is ott, ahol ő abbahagyta. Teljes mértékben hihetetlen és elfogadhatatlan számomra a bánásmód, amiben jelenleg részesülök. Persze, biztosan engem szocializáltak rosszul – nem kérdés, apám nem sokat foglalkozott a nevelésemmel, amikor lekötötték egyéb dolgok a lábam között – de ha én bejövök valahová, s kivételesen veszem a fáradtságot arra, hogy magázódva köszönjek, akkor uram bocsá' elvárhatom, hogy velem is udvariasak legyenek, s ne közöljék rögtön, hogy nyelvi és elektronikai analfabéta vagyok. Igen, felfújom. Nem kicsit. De erről persze tudomásom sincs. - Erre te közölted, hogy hülye vagyok oroszból. - fűzöm tovább, ragaszkodva a legmagasfokúbb tárgyilagossághoz, amire csak képes vagyok. A stílus nem sokat változik, kivéve talán azt, hogy nem pattogok, mint kecskeürülék a deszkán, hanem igyekszem nagyon kimért lenni, legalább annyira, mint a véres hurka. Ajkaimon nem ül mosoly, tekintetemben nem lobognak őrült lángok. Összességében szinte tapintható körülöttem a vihar előtti csend. Az a csend, ami esetemben nem sok jót ígér. - Nem gondolnám, hogy egy kis káromkodás miatt neked kellene, hogy feljebb álljon! Kész, passz. Nincs több közölnivalóm, részemről letudottnak tekintem ezt az egészet. Egyelőre nem kapom fel a telefont, s vágom a fejéhez, csak gondolok rá. De aztán eszembe jut, hogy a bátyám is ebben a városban él, s nem biztos, hogy alig egy hónap ittlétem után a rendőrségre szeretne értem jönni, vagy épp a kórházba, ha ezzel a nővel itt egymásnak megyünk. Bár.. a kórház úgyis közel lenne neki. Erre némi mosolyoghatnékom támad, de a gesztus hamar tovafoszlik rúzsozatlan, kuszátszóló ajkaimról, s nem marad a helyén más, csak rideg semmitmondás. Amire rettentően büszke vagyok. Ilyen önuralmat majd' hat hónapja nem produkáltam. Szépen vagyunk. Nem kérdezem meg újra, hogy meg tudja-e csinálni a telefont. Egyszerűen csak megkoccogtatom a pultot ott, ahová bejövetelemkor a Nokiát tettem. Tekintetemben ott a szemtelen kérdés, melyhez csúfondárosan lebiggyesztett ajkaim is társulnak. S ez a kérdés nem más, mint a: „Na, csinálod, vagy mi lesz?”.
Na jó, kicsit izgatott vagyok. Egyrészt, mert végre lesznek dolgaim - saját dolgaim. A régi telóm már így is fuldoklik, úgyhogy mondhatom, egészen boldog lettem a hírtől, hogy vehetek újat! Mondjuk nem tudom ki ez a Duncan, de remélem nem egy betokosodott barom, akinek a szókincse kb' addig terjed, hogy: szia, gyere, ide, oké... Mert akkor nagy szarban leszünk. Ő is meg én is. De legyünk csak optimisták!
A Lak elé sétálok, remélve, hogy az illetékes már ott van. Ezúttal már nem tévedek el, és nem is akarok, érthető okokból. Így is marha ciki volt a múltkor, hogy úgy elkeveredtem, mint egy labirintusba. Pedig annyira nem vészes ez a hely. A lépcsőket lassú, komótos léptekkel hagyom magam mögött, már csak azért is, mert egy fia lélek, annyi se várakozott odalenn. Rám. Halkan fújtatok, ahogy a hátamat a korlát oldalának vetem, ujjaim közé pördítve egy ötven centest. Játszadozom vele, átfuttatva az ujjaim között, majd vissza - ez eddig sosem ment! Valamire mégis jó ez a farkasosdi. Igaz, a sok szabály, és miegymás még nem egészen ette be magát a gyomromba, de dolgozom rajta. Addig jó, míg tényleg nem csinálok hülyeséget! A gondot igazából nem is én okozom, hanem ez a dög... idebenn. A gondolatra pedig lassan végig is húzom tenyerem a mellkasomon, és mire kapcsolok már mindegy is - hogy éppen magamat molesztálom. A társaságom befut, és bár éreztem valami közeledést, én ezt még mindig nem tudom elkülöníteni, vagy használni... vagy mit csinálni vele. - Hello! - intek neki, mint valami idétlen öt éves, és már hiába csavarom le a kezemet a zsebembe, mindegy. A dolog megtörtént, ő meg tuti már most hülyének néz. - Duncan? - kérdezem, csak a miheztartás végett; ha pedig igenlő választ kapok, úgy bólintok egyet. Kezet kéne nyújtani? Kéne? Nem tudom... így nem is teszem... - Akkor? - csapom össze két tenyerem finoman, majd össze is dörzsölöm őket. Csak ösztönös, semmi susmus... - Mehetünk? - pislogok rá, visszafogva azt az idétlen mosolyt, ami épp fel kíván mászni az arcomra.
A büntetésem másik fele a babysittelés - kár, hogy nem sittelés, azt könnyebben összehoztam volna -, meg az olajcsere volt, hát kettő az egyben kívántam letudni, minek szuttyogjunk annyit, nem igaz? Közöltem a Tarkkal, hogy akkor viszek Kölyköt-kocsit - pontosabban szépen engedélyt kértem, hogy most és így ejthessem meg a kettőt, mert még mindig csak kurva talpakat nyaldosgatok -, és vittem is. A srác szerencsére már várt, a béna intést pedig szerettem volna meg-nem-történtté tenni, mert annyira ciki volt. De legalább ő is érezte, hogy nem ez volt a legtökösebb megmozdulása, talán nincs minden veszve. - Ja - biccentettem, ahogy kiszálltam az apja kocsijából és megtámaszkodtam a tetőn. Remélem nem kell kézen fognom és az anyósüléshez vezetnem, mert eltöröm a kacsóját, bármennyire is tépjen meg utána az apja. - Te meg Baz. - Nem akarom Bastiennek hívni, arról mindig a Kishableány rákja jut eszembe és semmi vágyam egész úton ezen flesselni. - Pattanj be - intettem fejemmel, majd visszamásztam. - Legkésőbb visszafele meg kell ejteni egy olajcserét, csak hogy tudj róla. Hol akarsz kezdeni? És ezen a ponton fújt ki a közlékenységem, már ami a magamtól jövő szavalást illette. Ha kérdezett, kénytelen voltam felelni, mert a kurva helyem, de egyébként nem kaptam agyérgörcsöt, ha az egész utat tök kussban ültük végig mindketten. Miért éreztem úgy, hogy ebben hiába is reménykedtem? Kinéztem belőle, hogy megpróbál... barátkozni. Jesszus!
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Hamar levágom, hogy nem jött be neki az intés. Nekem se, ami azt illeti, de már úgyis mindegy. A becézésre azért kissé megemelem a szemöldököm, de rá hagyom. Nem fogok egy ilyenen nyekeregni neki, egyébként sincs vele egyébként gondom. Csak biccentek arra, hogy pattanjak be, és már indulok is meg a kocsit megkerülve, az anyósülés felé. - Nekem mindegy. - vonok vállat, ahogy lehuppanok az ülésre. - Legalább nem a Lak négy falát kell bámulni, szóval tőlem akkut is cserélhetsz. - csapom be az ajtót, kényelmesen elhelyezkedve ültemben. - Legyen a számtech bolt. Az hamar meg van. Aztán mehetünk ruháért. Ha így neked is jó. - egyszerűen beszélek, olykor-olykor átpillantva Duncanre. Mellesleg: nem jó fej. Legalábbis, eddig nem mondanám, hogy az, de én is tévedhetek. Igazából mindegy, csak éljem vele túl a napot, a többi nem számít.
Az úton nem igen szólok hozzá, pedig tudnám mivel strapálni az agyát, de... inkább nem. Egyébként se hiszem, hogy díjazná, ha azzal fárasztanám miért is lett Omega. Amúgy se értem még ezeket a dolgokat, úgyhogy maradok az útnál, ami előttünk kanyarog. Egy ideig... aztán még se bírok a csenddel megküzdeni. - Utálod ezt, ugye? - nem nézek rá; nem, nem azért, mert semmibe venném. Egyszerűen feszélyez a pasi. Legalábbis egyelőre. Olyan a feje, mint akiből kioperálták volna a mosoly izmokat. Lehet soha nem is tudott... - Nézd, azt hiszem jól sejtem, hogy kb' semmi kedved velem tölteni a napot. Talán nekem sincs veled. - ingatom meg a fejem, de a hangom cseppet se arrogáns. Hogy is lenne? Csak a gyerek vagyok... - Mármint ne értsd féle... már amennyire ezt nem lehet félre érteni. Csak olyan vagy. Érted. - sóhajtok egy nagyot, ahogy lassan lefékezünk a bolt előtt. - Mindegy, csak... menjünk. - fújok halkan, és kilököm az ajtót, amivel együtt ki is mászok a kocsiból.
Odabenn eleinte bátortalanul topogok, és bár szívesen rá néznék Duncanra - segítségkérőn, vagy akárhogy -, megint csak nem teszem. Körbejárok, egy-egy kütyüt megpiszkálva, vagy épp grimaszolva némelyikre. - Ez frankó. - állok meg az egyik vitrin előtt, ami mögött jó pár laptop van kiállítva. Kicsit várok, hátha odajön... vagy valami...
- Milyen nagylelkű vagy - morogtam orrom alatt, ahogy beszállt és indítottam. Nem, véletlenül sem fogom megdicsérni a kocsit. - Nekem aztán oly' mindegy - volt rajtam a váll vonás sora. Így is, úgy is én szívok vele ma, amíg minden szarságot be nem szerzünk, szóval fasza. Megpróbálhatnám jól érezni magam, de ebben semmi szórakoztató nincs nekem, a gyerekpesztrálás sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, sőt, inkább a gyűlöletesek kategóriába esett. A saját lányommal anno jól elvoltam, de a többi... Ráadásul minden Kölyök ilyen tejfelesszájú nikkelbolha, szóval kettő az egyben tömör gyönyör. Szeretnék már visszafele tartani vele! Inkább suvickolom a kurva vécéjüket, mint ez... Na jó, kicsit talán túlzásba estem.
Nagyon-nagyon jól tette, befogta a száját! Ha tudtam volna, miről akart faggatni és miről nem faggatott, talán még egy piros pontot is kapott volna. Így ettől elesett, de attól is, hogy extrán elviselhetetlen legyek a nap hátralevő részében. Okos gyerek - egy darabig. - Ha csak sejtenéd, mennyire - feleltem színtelen hangon, s ahogy ő nem konkretizálta, hogy ezt a helyzetet, vagy a falkában betöltött helyemet, így én sem. Igazából majdnem egyformán rühelltem mindkettőt. A helyemet mondjuk még mindig jobban. Szemem sarkából vetettem rá egy pillantást a hebegés-habogást hallva, aminek a lenyelt végére csak bosszúsan felmordultam. - Ha már egyszer kinyitod a szád, mondd is ki, amit gondolsz. Ne csak büdösíts a leheleteddel. - Elragadó vagyok, tudom. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire lehet kellemes a társaságomban tartózkodni, mind a viselkedésem, mind a titulusom miatt. Ha közölni akarod, hogy egyelőre egy seggfejnek tartasz, közöld, ha nem, akkor ne jártasd feleslegesen a lepénylesőd. - Vetettem rá egy futó pillantást. - Azt hiszem arra azért rájöttél, hogy nem egy beszólástól fog összeomlani a kibaszott lelkem, emellett remélem azt se kell fejtegetnem, hogy apád milyen égi magaslatokban szárnyal. - Dühített, hogyne dühített volna! Legalább annyira, mint ez a nyökögés - hímkezdemény vagy mi, ráadásul egy Tark fattya, legyen már egy kis vér a pucájában. Ne sok, mert akkor kihajítom, max azt mondom, baleset volt, de ha így folytatja, akkor is kihajítom, hogy szokja a strapát.
Ha rendben - mindenféle dobálózás nélkül - meg tudtunk érkezni a Hornetbe, akkor szabadjára engedtem, hadd kajtassa végig az üzletet, itt még én is el tudtam nézelődni egy kicsit. Figyeltem az energiáira, nehogy nekem itt annyira ráizguljon a kütyükre, hogy megugorjanak tőle és egy jobb géptől spontán alakot akarjon váltani. Egyelőre viszont amit éreztem felőle, az továbbra is a tökéletes bizonytalanság volt. Atyám! Agyam eldobom. Otthagytam a mobilokat és mellé baktattam, hogy megnézzem, ezúttal a beszéd helyett mi az istennel nem boldogul. - Az szar, az fos, az húgy - mutogattam végig egyből hármat és messze nem érdekelt, hogy az eladó esetleg hallotta-e a minősítésemet, vagy sem. Ha nem ő csinálta őket, ne szívja mellre, nem? Csak árulja. - Komolyabban érdekelnek, vagy inkább szórakozás? - kérdeztem túlzott érdeklődés nélkül, de ha tényleg végezni akartunk, mielőtt lemegy a nap, akkor nem árt besegítenem. Nem tudom, mikor van neki takarodó, de gáz lenne amiatt is kapni, mert Hamupipőke nem ért haza éjfélre.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Tirpák. Az, ha mondom, na! Ahogy felmorran elkomorulok, és még dühös is lennék, mert barom; de nem vagyok. A levegőt azért gyorsan veszem, nekem is új, a farkasom meg tök pipa. Jézus, csak maradj ott ahol vagy, kérlek! Mert mocorog, fülét hegyezve áll lesben, érzem. Érzem őt, neki se tetszik a másik stílusa. Nem is vonnám kérdőre, miért is tenném? De jobban örülnék, ha ez most nem érdekelné ennyire... Amúgy meg - Dun - Jó, hogy nem ordít! Mégis, ahogy beszél, a kezdeti adrenalin löketem eloszlik, elporlad, mintha csak darabokra robbantották volna. Haragjából érzem, hogy tulajdonképpen bántja az, ami vele van, ami vele történt, legyen bármi is az. Oldalra húzom a számat, ahogy lehajtom a fejem. - Azt nem mondanám, hogy seggfej vagy. - vonom meg a vállam, ahogy kimászok a kocsiból. - Persze azt sem, hogy nem. De nem kívánlak sértegetni, szerintem meg van a magad baja. - teszem még hozzá a tető felett, majd meg is indulok a bolt felé.
Odabenn igyekszem gyorsan szétnézni, de sajnos be kell látnom: azért ez nem megy ilyen egyszerűen. És azt sem mondhatnám, hogy az könnyít a helyzeten, ahogy Duncan megérkezik mellém. Halk sóhajjal köszöntöm szavait, de nem emelem rá a tekintetem. Inkább a kütyüket pásztázom, egyik tenyeremmel rátámaszkodva a vitrinre. - Kölyök! Légyszíves ne tapizd az üveget! - szól rám az eladó, én meg sietősen kapom is el a kezem. Jó, hát bocs. Hidd el semmi baja nem lesz a szaros üvegednek! Mindegy, mert szólni nem szólok, csak a szememet forgatom meg, miközben megingatom a fejem. Néhány másodpercig még elidőzöm a különféle gépek között, míg végül megkeresem Duncan vonásait, tekintetét. - Mindkettő. - válaszolok határozottan. - Szerinted melyik bírja el az agyromboló hülyeséget, és képes mondjuk arra is, hogy komolyabb programokat is elfuttassak rajta? Tudod, érdekelnek ilyen... - állok meg egy pillanatra, mert időközben leesik, hogy úgy se érdekli őt az én nyavalyám - szarságok. Mindegy. - lépek egyet hátra. - Szóval, mit javasolsz? Melyik legyen? - veszem végül rövidre, és ha rábök valamelyikre, akkor intek az eladónak - aki nem lett épp a kedvencem -, hogy azt kérem. Igazából annyira nem fontos a gép. Ha Duncan hülyére vesz, hát tegye. Megteheti, neki szórakozás, nekem meg... ciki. De ez van.
Aztán a mobilokhoz sétálok, ott pedig nem igénylek több időt tölteni úgy három percnél. Szóval némi töprengést követően, onnan is bökök egyet, aztán csomagolhatja is. - Még valamit? - érdeklődik, de édi. Hanyatt is dobnám magam, ha mondjuk: nem lennék megorrolva a fickóra. - Tisztítószert. - nyögöm ki fapofával, amire Mr. Thomas - ez van a francos kitűzőjén - értetlenül kezd el pislogni. - Nem nekem, nyugi. Magának. Hogy letörölje az ujjlenyomatomat a hülye üvegéről! - a hangom száraz, kissé flegma mondjuk. Ez van, nem volt kedvemre való a beszólása. Szóval sarkon is fordulok, megbökve - na csak érzéssel - Dun vállát, hogy haladjunk.
Odakinn azért megállok, a kocsi mellett - megint hülyének néz, tuti. De leszarom. Azt viszont már nem, hogy én... én nem vagyok ilyen. Úgy értem, klassz volt - nekem legalábbis; az érzés -, de sose csináltam még ilyet, vagy hasonlót. Halk fújtatással dobom be végül magam a másik mellé. - Akkor most? Van itt valami... nem is tudom: pláza? - nézek kérdőn Duncanre, ha pedig helyesel, úgy megkérem, hogy vigyen oda...
A farkasa mocorgásánál azért figyelek, hogy ha kell, a helyén tudjam tartani. Szétbassza itt nekem a kárpitot, még nekem fog apuci pampogni. Így is elég lesz a lófos felnyalás lakáspucolás, nem hiányzik a plusz meló. Minden esetre plusz pont, hogy nem szarja össze magát egyből és szépen lehiggad. Helyes, úgyse eszem meg. Arra meg, hogy nem akar sértegetni és megvan a magam baja... nos, előbbi az ő dolga, utóbbiban meg tökéletesen igaza van.
- Köpd le - morgom oda a Kölyöknek, az üvegtapi leszólását követően, de úgy, hogy az eladó ne hallja. Hogy az eladót, vagy az üveget, tetszés szerint választható, én tuti csinálnék neki valami plusz felfordulást ilyen idős fejjel, hogy a kurva üveg legyen a legkisebb baja. Most viszont eszembe sincs ilyen módon randalírozni, helyette sorolom a véleményem és kérdezek. Igazából nem fétisem kibaszni másokkal, főleg nem egy Kölyökkel, az olyan pitiáner és kisstílű, hogy elmondani nem tudom. Ha már baszakodsz valakivel, minimum egyidős legyen veled vagy öregebb nálad, ahhoz már azért kell némi kurázsi is, nem csak nagy pofa. Csak akkor fújok nem-tetszően, amikor megint "szarságok" és "mindegy" jön. Komolyan kap egy taslit, ha így folytatja. - Ne futamodj már meg állandóan, majd ha baszod a csőröm, leütlek - vontam vállat. - Egyébként meg az ilyen "szarságok"-nak köszönhető a falkaépületek biztonsága - tettem hozzá teljesen komolyan, tovább viszont nem vittem a gondolatmenetet, majd megteszi ő maga, ha akarja. Az ilyen dolgok pont korfüggetlenek, ha összetud valamit hozni és működőképes, a kutya nem fogja nézni, hogy egy Kölyök hozta össze. Amúgy is ma már minden ezekről szól, így csak jól teszi, ha foglalkozik ilyenekkel, úgyis elég technofób vénségünk van. Átfutom a gépek melletti adatok, leírásokat, legalábbis azoknál, amiket nem írtam le egyből, végül rámutattam egy nagyobb teljesítményű Acerre. Jól odanyomva az ujjam a kurva üvegnek.
A mobil hamar megvan és abban nem szorul tanácsra, pár lépésnyire tőle várakozok, hogy intézze az anyagiakat, fél füllel pedig a kurta párbeszédet hallgatom. Megrándul a szám sarka a tisztítószer hallatán. Mégsem olyan reménytelen eset úgy néz ki. Minden további nélkül sétálok ki vele az üzletből. - Nem volt rossz - mondom odakint a kocsi mellett állva. - Nesze, külső vinyó. - Dobom oda neki azt, amit én intéztem a telefonnézegetése közben. - Ha sok mindent csinálsz, még jól fog jönni. A pláza kérdésre bólintottam és indítottam is. Utoljára akkor voltam a Bentley Mallban, amikor Rose esküvői ruháját kellett segítenem kiválasztani. Az is mintha egy élettel ezelőtt lett volna...
Ez volt az a terep, ahol tényleg szívesebben ültem volna be inkább valahova kávézni, semmint ezt végigjárni, de nem tehetettem. Egyrészt parancsot kaptam, másrészt itt aztán dögivel érhette olyan inger Bazt, amitől ad hoc vált egyet. Egyáltalán nem hiányzott, hogy az én felügyeletem alatt történjen vele ilyesmi, ezért szokszó nélkül mentem vele. - Ide hallgass, momentán leszarom, mennyi időt fog ez igénybe venni - kezdtem, ahogy lassan elértük a ruhaboltokat -, inkább most szuttyogj, mint hogy két nap múlva megint jöhetünk, mert elfelejtetted az alsógatyákat. Még a végén plázaordas lesz belőlem, azt pedig azt hiszem az Omegaságnál is nehezebben viselném. Ehhez mérten a dohogást is igyekeztem mérsékelni, hogy ne érezze magát sürgetve. Tényleg nem szeretnék záros időn belül újból itt járni-kelni.
Kezdőlap
//
