Az utca egyik, régóta üresen álló üzlethelyiségének kirakatáról és ajtajáról nemrégiben lekerültek a több éve felragasztott, megbarnult újságpapírok. Az ajtó fölötti – esténként LED izzóktól világító – cégér hirdeti a hely legújabb rendeltetését. Amint belépsz az ajtón, diszkréten szóló csengő jelzi érkezésed, ami az ajtónyitásra azonnal aktiválódik. A fehérre meszelt falakon poszter méretű fotókat láthatsz darabjaira szétszerelt telefonokról, panelekről, áramkörökről, ami a hely hangulatát hivatott megalapozni. Az üzlet állandó belső hőmérsékletét levegő keringető rendszer szabályozza, ami 21fok. Három méterre az ajtótól kapott helyet egy hosszú fekete pult, ami mögé egy lengőajtón keresztül lehet belépni. Az ügyfeleknek ide egyáltalán nincs bejárása. A pultnál két bőrborítású bárszék kapott helyet, hogy a sürgős munkák elvégzését kényelmes körülmények között várhassa meg az ügyfél. A pult mögött komoly felszereltséggel bíró munkaasztal kapott helyet mikroszkópokkal, forrasztópákával, mérő- és hibaanalizáló műszerekkel, teszter gépekkel, amik segítségével a meghibásodott telefonok jó eséllyel javíthatóvá válnak. Ez a terület az ESD szabványnak megfelelően lett kialakítva, ami biztosítja a profi, és megbízható javítási eljárás lefolytatását. Erről a területről nyílik két ajtó. Az egyik egy anyagtároló raktárba vezet, a másik pedig a teakonyhába, és a mellékhelyiségbe. A mobil szerviz hétköznapokon 9-18óráig, szombatonként 8-12óráig tart nyitva, vasárnap pedig zárva van.
Szerző
Üzenet
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
A holmimat a pulton hagyom, mit sem törődve azzal, hogy útban lenne esetleg. Vagyok olyan pofátlan, hogy a táskámat is melléjük teszem. Minek fogdozzam, hogyha van jobb helye is? Legalább így nem húzza a vállamat. Utálatos egy darab ez, ezzel a láncszerű pánttal, de amikor megvettem, akkor még tetszett. Most úgy vagyok vele, hogy soha többé nem akarom hordani. Ha kabáton keresztül vágja a vállamat, akkor mit csinálna a bőrömmel, hogyha ujjatlanra venném fel? Na nem, mintha itt olyan gyakran lenne ujjatlant viselős idő. A nőt egészen addig nem mérem végig, amíg hozzám nem szól. Sértődötten húzom fel az orromat. A nyelvem hegyére toluló orosz káromkodást nem vagyok rest szabadjára engedni, telve éllel, méreggel. Enyhén felpaprikáz a feltételezés, mely szerint ne tudnék oroszul. Kérem szépen én minden nyelvet iszonyat rövid idő alatt képes vagyok majdnem folyékony beszéd szintjén elsajátítani, de azért megnézném azt az embert, aki egy év Oroszország alatt megtanulja a cirill betűk olvasását úgy, hogy eligazodjon a telefon menürendszerében vele. - Erről most nem nyitok vitát! - váltok mindkettőnk által beszélt nyelvre hidegen. Nem szólok többet, csak figyelem, ahogyan mókol a telefonommal. Az, hogy őszinte volt-e, vagy csak undok, nem érdekel. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, s az biztos, hogy ez a nő nekem elsőre nagyon nem szimpatikus. Igaz, nem is barátkozni jöttem ide, hanem azért, hogy szolgáltatást nyújtson. Én meg fizetni fogok. Legalábbis akkor, ha nem paprikáz fel annyira, hogy itt hagyjam a fenébe őt is, a telefonomat is és mindent. Furcsa számomra, hogy anélkül kezd el a készülékkel matatni, hogy tudná: mit is akarok csináltatni vele. Az ugyan egy kicsit megmelengeti a lelkemet, amikor angol betűket látok megjelenni a kijelzőn, de ez nem tántorít el attól, hogy éppen állatira ki ne állhassam ezt a nőszemélyt. Hangom marad hát rideg, s a végletekig távolságtartó. Talán csak arcomat színezi egy kicsit a fagy alatt valami méregpír még mindig az orosztudásom kritizálása miatt. - Ez dicséretes. - koppan hangom üresen. - De nem azért hoztam ide a telefont, hogy átállítsd nekem a nyelvet rajta! Megforgatom a szememet. Nem tudom elfojtani, s nem is akarom. Azért kérdeztem, hogy tud-e oroszul, mert azt gondoltam, hogy az orosz telefon angollá való sim-kártya kódolásának – vagy mi a szöszömnek – feltétele az orosz nyelvtudás. - Azt akarom, hogy ebbe a szarba lehessen alaszkai számot tenni. Az orosz előfizetésemmel itt lószarra sem megyek. - közlöm csak így finoman és nőiesen. Jókedvemben sem mindig beszélek szépen, de ilyen előzmények után ez most még enyhe trágárság tőlem. Mindamellett viszont, hogy mennyire lazán törnek fel belőlem a mocskos szavak, ha Mekk az arcomra néz, egy egészen más képet láthat maga előtt. Vonásaim már-már angyaliak. Olyan, mintha tekintetemben lebegne az az udvariasság, ami a szavaimból hiányzik. Meg az az alázat is. - Meg tudod csinálni? - tegezem én is, ha már ő erre a formulára váltott az előbb.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Némi csalódottsággal konstatálom, hogy bár próbálok normális és segítőkész lenni, úgy vakkant vissza, mintha a valaga vége lennék. Emlékeztetnem kell magam arra, amit megfogadtam, mielőtt új életet kezdtem: semmi hirtelen felindulásból elkövetett hülyeség! Veszek egy mély levegőt, lassan kifújom. - Oké.. – Felelem nyugodtan, hangomat egészen lehalkítom. Az unszimpátia azt hiszem kölcsönös. Nem fogom miatta zokogva álomra hajtani a fejem. Itt vagyok harmincegy éves, ha visszanézek az eddigi életemre, nem tudok egyetlen olyan nőnemű lényt se felmutatni, akivel baráti viszonyt ápolgattam volna. Nem találom meg a csajokkal a közös hangot, mindig is fiúbandákban tobzódtam. - Ez csak természetes. – Felelem magamhoz képest kedves, negédes hangon. Ha Logan most itt lenne, már tudná, hogy ez nem sok jót jelent. A vihar előtti csend. A pulton fekvő készüléket ismét kézbe veszem, visszalépek a menüjébe, a nyelvi beállításoknál az angolról visszaállítom oroszra a menünyelvet, aztán teljesen visszalépek a főképernyőre. A mobilt leteszem a sapkája mellé, majd egy lépést hátrálok, hogy ki tudjam húzni magam. Kezeimet karba fonom, jobb szemöldököm enyhén megemelkedik. - Akkor most próbáljuk meg újra. Bejöttél, köszöntél… én felkeltem az asztalomtól, visszaköszöntem. – Higgadtságom, és monoton halk hangom megtévesztő. Nincs árulkodó jele annak, hogy valójában hogy felcsesztem az agyamat a puncivirág stílusán. Rühellem az olyanokat, akik azt hiszik magukról, hogy bárkit csicskáztathatnak. Mivel ez az én üzletem, megválogathatom az ügyfeleimet. Természetesen nekem is érdekem, hogy legyenek ügyfelek, de nem viselek el bármit, bárkitől. - Ha nem megy kulturáltabb hangnemben a problémád ecsetelése, arra találod a kijáratot, ahol bejöttél... – Teszem hozzá, csak hogy világos legyen neki a helyzet. Ha nem tetszik neki, majd elviszi máshova a telefonját, keres egy olyan szervizt, ahol lenyelik ezt a stílust. Bár… a mai szervizek többsége nem foglalkozna egy ilyen régi készülékkel. Valószínűleg azt mondanák neki, hogy dobja ki a kukába, és vegyen helyette valami modernebbet, mert amennyibe kerül a kiütése, annyit már nem is ér maga a készülék. Én megcsinálom neki, ha visszavesz az arcából…de ha tovább pattog, nemes egyszerűséggel kihajítom.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Behalok. Komolyan mondom, eldobom az agyamat! A döbbenet, melyet a nő szavai ébresztenek bennem, nos az egyértelműen kiül az arcomra. Még a számat is eltátom meglepettségemben, s párat tátogok, mint egy partra vetett hal, mielőtt kitörő vulkánná változnék. Tűz és víz, hát igen. Ez vagyok én. - Bejöttem, köszöntem. Udvariasan. Kezdek bele én is ott, ahol ő abbahagyta. Teljes mértékben hihetetlen és elfogadhatatlan számomra a bánásmód, amiben jelenleg részesülök. Persze, biztosan engem szocializáltak rosszul – nem kérdés, apám nem sokat foglalkozott a nevelésemmel, amikor lekötötték egyéb dolgok a lábam között – de ha én bejövök valahová, s kivételesen veszem a fáradtságot arra, hogy magázódva köszönjek, akkor uram bocsá' elvárhatom, hogy velem is udvariasak legyenek, s ne közöljék rögtön, hogy nyelvi és elektronikai analfabéta vagyok. Igen, felfújom. Nem kicsit. De erről persze tudomásom sincs. - Erre te közölted, hogy hülye vagyok oroszból. - fűzöm tovább, ragaszkodva a legmagasfokúbb tárgyilagossághoz, amire csak képes vagyok. A stílus nem sokat változik, kivéve talán azt, hogy nem pattogok, mint kecskeürülék a deszkán, hanem igyekszem nagyon kimért lenni, legalább annyira, mint a véres hurka. Ajkaimon nem ül mosoly, tekintetemben nem lobognak őrült lángok. Összességében szinte tapintható körülöttem a vihar előtti csend. Az a csend, ami esetemben nem sok jót ígér. - Nem gondolnám, hogy egy kis káromkodás miatt neked kellene, hogy feljebb álljon! Kész, passz. Nincs több közölnivalóm, részemről letudottnak tekintem ezt az egészet. Egyelőre nem kapom fel a telefont, s vágom a fejéhez, csak gondolok rá. De aztán eszembe jut, hogy a bátyám is ebben a városban él, s nem biztos, hogy alig egy hónap ittlétem után a rendőrségre szeretne értem jönni, vagy épp a kórházba, ha ezzel a nővel itt egymásnak megyünk. Bár.. a kórház úgyis közel lenne neki. Erre némi mosolyoghatnékom támad, de a gesztus hamar tovafoszlik rúzsozatlan, kuszátszóló ajkaimról, s nem marad a helyén más, csak rideg semmitmondás. Amire rettentően büszke vagyok. Ilyen önuralmat majd' hat hónapja nem produkáltam. Szépen vagyunk. Nem kérdezem meg újra, hogy meg tudja-e csinálni a telefont. Egyszerűen csak megkoccogtatom a pultot ott, ahová bejövetelemkor a Nokiát tettem. Tekintetemben ott a szemtelen kérdés, melyhez csúfondárosan lebiggyesztett ajkaim is társulnak. S ez a kérdés nem más, mint a: „Na, csinálod, vagy mi lesz?”.
Na jó, kicsit izgatott vagyok. Egyrészt, mert végre lesznek dolgaim - saját dolgaim. A régi telóm már így is fuldoklik, úgyhogy mondhatom, egészen boldog lettem a hírtől, hogy vehetek újat! Mondjuk nem tudom ki ez a Duncan, de remélem nem egy betokosodott barom, akinek a szókincse kb' addig terjed, hogy: szia, gyere, ide, oké... Mert akkor nagy szarban leszünk. Ő is meg én is. De legyünk csak optimisták!
A Lak elé sétálok, remélve, hogy az illetékes már ott van. Ezúttal már nem tévedek el, és nem is akarok, érthető okokból. Így is marha ciki volt a múltkor, hogy úgy elkeveredtem, mint egy labirintusba. Pedig annyira nem vészes ez a hely. A lépcsőket lassú, komótos léptekkel hagyom magam mögött, már csak azért is, mert egy fia lélek, annyi se várakozott odalenn. Rám. Halkan fújtatok, ahogy a hátamat a korlát oldalának vetem, ujjaim közé pördítve egy ötven centest. Játszadozom vele, átfuttatva az ujjaim között, majd vissza - ez eddig sosem ment! Valamire mégis jó ez a farkasosdi. Igaz, a sok szabály, és miegymás még nem egészen ette be magát a gyomromba, de dolgozom rajta. Addig jó, míg tényleg nem csinálok hülyeséget! A gondot igazából nem is én okozom, hanem ez a dög... idebenn. A gondolatra pedig lassan végig is húzom tenyerem a mellkasomon, és mire kapcsolok már mindegy is - hogy éppen magamat molesztálom. A társaságom befut, és bár éreztem valami közeledést, én ezt még mindig nem tudom elkülöníteni, vagy használni... vagy mit csinálni vele. - Hello! - intek neki, mint valami idétlen öt éves, és már hiába csavarom le a kezemet a zsebembe, mindegy. A dolog megtörtént, ő meg tuti már most hülyének néz. - Duncan? - kérdezem, csak a miheztartás végett; ha pedig igenlő választ kapok, úgy bólintok egyet. Kezet kéne nyújtani? Kéne? Nem tudom... így nem is teszem... - Akkor? - csapom össze két tenyerem finoman, majd össze is dörzsölöm őket. Csak ösztönös, semmi susmus... - Mehetünk? - pislogok rá, visszafogva azt az idétlen mosolyt, ami épp fel kíván mászni az arcomra.
A büntetésem másik fele a babysittelés - kár, hogy nem sittelés, azt könnyebben összehoztam volna -, meg az olajcsere volt, hát kettő az egyben kívántam letudni, minek szuttyogjunk annyit, nem igaz? Közöltem a Tarkkal, hogy akkor viszek Kölyköt-kocsit - pontosabban szépen engedélyt kértem, hogy most és így ejthessem meg a kettőt, mert még mindig csak kurva talpakat nyaldosgatok -, és vittem is. A srác szerencsére már várt, a béna intést pedig szerettem volna meg-nem-történtté tenni, mert annyira ciki volt. De legalább ő is érezte, hogy nem ez volt a legtökösebb megmozdulása, talán nincs minden veszve. - Ja - biccentettem, ahogy kiszálltam az apja kocsijából és megtámaszkodtam a tetőn. Remélem nem kell kézen fognom és az anyósüléshez vezetnem, mert eltöröm a kacsóját, bármennyire is tépjen meg utána az apja. - Te meg Baz. - Nem akarom Bastiennek hívni, arról mindig a Kishableány rákja jut eszembe és semmi vágyam egész úton ezen flesselni. - Pattanj be - intettem fejemmel, majd visszamásztam. - Legkésőbb visszafele meg kell ejteni egy olajcserét, csak hogy tudj róla. Hol akarsz kezdeni? És ezen a ponton fújt ki a közlékenységem, már ami a magamtól jövő szavalást illette. Ha kérdezett, kénytelen voltam felelni, mert a kurva helyem, de egyébként nem kaptam agyérgörcsöt, ha az egész utat tök kussban ültük végig mindketten. Miért éreztem úgy, hogy ebben hiába is reménykedtem? Kinéztem belőle, hogy megpróbál... barátkozni. Jesszus!
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Hamar levágom, hogy nem jött be neki az intés. Nekem se, ami azt illeti, de már úgyis mindegy. A becézésre azért kissé megemelem a szemöldököm, de rá hagyom. Nem fogok egy ilyenen nyekeregni neki, egyébként sincs vele egyébként gondom. Csak biccentek arra, hogy pattanjak be, és már indulok is meg a kocsit megkerülve, az anyósülés felé. - Nekem mindegy. - vonok vállat, ahogy lehuppanok az ülésre. - Legalább nem a Lak négy falát kell bámulni, szóval tőlem akkut is cserélhetsz. - csapom be az ajtót, kényelmesen elhelyezkedve ültemben. - Legyen a számtech bolt. Az hamar meg van. Aztán mehetünk ruháért. Ha így neked is jó. - egyszerűen beszélek, olykor-olykor átpillantva Duncanre. Mellesleg: nem jó fej. Legalábbis, eddig nem mondanám, hogy az, de én is tévedhetek. Igazából mindegy, csak éljem vele túl a napot, a többi nem számít.
Az úton nem igen szólok hozzá, pedig tudnám mivel strapálni az agyát, de... inkább nem. Egyébként se hiszem, hogy díjazná, ha azzal fárasztanám miért is lett Omega. Amúgy se értem még ezeket a dolgokat, úgyhogy maradok az útnál, ami előttünk kanyarog. Egy ideig... aztán még se bírok a csenddel megküzdeni. - Utálod ezt, ugye? - nem nézek rá; nem, nem azért, mert semmibe venném. Egyszerűen feszélyez a pasi. Legalábbis egyelőre. Olyan a feje, mint akiből kioperálták volna a mosoly izmokat. Lehet soha nem is tudott... - Nézd, azt hiszem jól sejtem, hogy kb' semmi kedved velem tölteni a napot. Talán nekem sincs veled. - ingatom meg a fejem, de a hangom cseppet se arrogáns. Hogy is lenne? Csak a gyerek vagyok... - Mármint ne értsd féle... már amennyire ezt nem lehet félre érteni. Csak olyan vagy. Érted. - sóhajtok egy nagyot, ahogy lassan lefékezünk a bolt előtt. - Mindegy, csak... menjünk. - fújok halkan, és kilököm az ajtót, amivel együtt ki is mászok a kocsiból.
Odabenn eleinte bátortalanul topogok, és bár szívesen rá néznék Duncanra - segítségkérőn, vagy akárhogy -, megint csak nem teszem. Körbejárok, egy-egy kütyüt megpiszkálva, vagy épp grimaszolva némelyikre. - Ez frankó. - állok meg az egyik vitrin előtt, ami mögött jó pár laptop van kiállítva. Kicsit várok, hátha odajön... vagy valami...
- Milyen nagylelkű vagy - morogtam orrom alatt, ahogy beszállt és indítottam. Nem, véletlenül sem fogom megdicsérni a kocsit. - Nekem aztán oly' mindegy - volt rajtam a váll vonás sora. Így is, úgy is én szívok vele ma, amíg minden szarságot be nem szerzünk, szóval fasza. Megpróbálhatnám jól érezni magam, de ebben semmi szórakoztató nincs nekem, a gyerekpesztrálás sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, sőt, inkább a gyűlöletesek kategóriába esett. A saját lányommal anno jól elvoltam, de a többi... Ráadásul minden Kölyök ilyen tejfelesszájú nikkelbolha, szóval kettő az egyben tömör gyönyör. Szeretnék már visszafele tartani vele! Inkább suvickolom a kurva vécéjüket, mint ez... Na jó, kicsit talán túlzásba estem.
Nagyon-nagyon jól tette, befogta a száját! Ha tudtam volna, miről akart faggatni és miről nem faggatott, talán még egy piros pontot is kapott volna. Így ettől elesett, de attól is, hogy extrán elviselhetetlen legyek a nap hátralevő részében. Okos gyerek - egy darabig. - Ha csak sejtenéd, mennyire - feleltem színtelen hangon, s ahogy ő nem konkretizálta, hogy ezt a helyzetet, vagy a falkában betöltött helyemet, így én sem. Igazából majdnem egyformán rühelltem mindkettőt. A helyemet mondjuk még mindig jobban. Szemem sarkából vetettem rá egy pillantást a hebegés-habogást hallva, aminek a lenyelt végére csak bosszúsan felmordultam. - Ha már egyszer kinyitod a szád, mondd is ki, amit gondolsz. Ne csak büdösíts a leheleteddel. - Elragadó vagyok, tudom. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire lehet kellemes a társaságomban tartózkodni, mind a viselkedésem, mind a titulusom miatt. Ha közölni akarod, hogy egyelőre egy seggfejnek tartasz, közöld, ha nem, akkor ne jártasd feleslegesen a lepénylesőd. - Vetettem rá egy futó pillantást. - Azt hiszem arra azért rájöttél, hogy nem egy beszólástól fog összeomlani a kibaszott lelkem, emellett remélem azt se kell fejtegetnem, hogy apád milyen égi magaslatokban szárnyal. - Dühített, hogyne dühített volna! Legalább annyira, mint ez a nyökögés - hímkezdemény vagy mi, ráadásul egy Tark fattya, legyen már egy kis vér a pucájában. Ne sok, mert akkor kihajítom, max azt mondom, baleset volt, de ha így folytatja, akkor is kihajítom, hogy szokja a strapát.
Ha rendben - mindenféle dobálózás nélkül - meg tudtunk érkezni a Hornetbe, akkor szabadjára engedtem, hadd kajtassa végig az üzletet, itt még én is el tudtam nézelődni egy kicsit. Figyeltem az energiáira, nehogy nekem itt annyira ráizguljon a kütyükre, hogy megugorjanak tőle és egy jobb géptől spontán alakot akarjon váltani. Egyelőre viszont amit éreztem felőle, az továbbra is a tökéletes bizonytalanság volt. Atyám! Agyam eldobom. Otthagytam a mobilokat és mellé baktattam, hogy megnézzem, ezúttal a beszéd helyett mi az istennel nem boldogul. - Az szar, az fos, az húgy - mutogattam végig egyből hármat és messze nem érdekelt, hogy az eladó esetleg hallotta-e a minősítésemet, vagy sem. Ha nem ő csinálta őket, ne szívja mellre, nem? Csak árulja. - Komolyabban érdekelnek, vagy inkább szórakozás? - kérdeztem túlzott érdeklődés nélkül, de ha tényleg végezni akartunk, mielőtt lemegy a nap, akkor nem árt besegítenem. Nem tudom, mikor van neki takarodó, de gáz lenne amiatt is kapni, mert Hamupipőke nem ért haza éjfélre.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Tirpák. Az, ha mondom, na! Ahogy felmorran elkomorulok, és még dühös is lennék, mert barom; de nem vagyok. A levegőt azért gyorsan veszem, nekem is új, a farkasom meg tök pipa. Jézus, csak maradj ott ahol vagy, kérlek! Mert mocorog, fülét hegyezve áll lesben, érzem. Érzem őt, neki se tetszik a másik stílusa. Nem is vonnám kérdőre, miért is tenném? De jobban örülnék, ha ez most nem érdekelné ennyire... Amúgy meg - Dun - Jó, hogy nem ordít! Mégis, ahogy beszél, a kezdeti adrenalin löketem eloszlik, elporlad, mintha csak darabokra robbantották volna. Haragjából érzem, hogy tulajdonképpen bántja az, ami vele van, ami vele történt, legyen bármi is az. Oldalra húzom a számat, ahogy lehajtom a fejem. - Azt nem mondanám, hogy seggfej vagy. - vonom meg a vállam, ahogy kimászok a kocsiból. - Persze azt sem, hogy nem. De nem kívánlak sértegetni, szerintem meg van a magad baja. - teszem még hozzá a tető felett, majd meg is indulok a bolt felé.
Odabenn igyekszem gyorsan szétnézni, de sajnos be kell látnom: azért ez nem megy ilyen egyszerűen. És azt sem mondhatnám, hogy az könnyít a helyzeten, ahogy Duncan megérkezik mellém. Halk sóhajjal köszöntöm szavait, de nem emelem rá a tekintetem. Inkább a kütyüket pásztázom, egyik tenyeremmel rátámaszkodva a vitrinre. - Kölyök! Légyszíves ne tapizd az üveget! - szól rám az eladó, én meg sietősen kapom is el a kezem. Jó, hát bocs. Hidd el semmi baja nem lesz a szaros üvegednek! Mindegy, mert szólni nem szólok, csak a szememet forgatom meg, miközben megingatom a fejem. Néhány másodpercig még elidőzöm a különféle gépek között, míg végül megkeresem Duncan vonásait, tekintetét. - Mindkettő. - válaszolok határozottan. - Szerinted melyik bírja el az agyromboló hülyeséget, és képes mondjuk arra is, hogy komolyabb programokat is elfuttassak rajta? Tudod, érdekelnek ilyen... - állok meg egy pillanatra, mert időközben leesik, hogy úgy se érdekli őt az én nyavalyám - szarságok. Mindegy. - lépek egyet hátra. - Szóval, mit javasolsz? Melyik legyen? - veszem végül rövidre, és ha rábök valamelyikre, akkor intek az eladónak - aki nem lett épp a kedvencem -, hogy azt kérem. Igazából annyira nem fontos a gép. Ha Duncan hülyére vesz, hát tegye. Megteheti, neki szórakozás, nekem meg... ciki. De ez van.
Aztán a mobilokhoz sétálok, ott pedig nem igénylek több időt tölteni úgy három percnél. Szóval némi töprengést követően, onnan is bökök egyet, aztán csomagolhatja is. - Még valamit? - érdeklődik, de édi. Hanyatt is dobnám magam, ha mondjuk: nem lennék megorrolva a fickóra. - Tisztítószert. - nyögöm ki fapofával, amire Mr. Thomas - ez van a francos kitűzőjén - értetlenül kezd el pislogni. - Nem nekem, nyugi. Magának. Hogy letörölje az ujjlenyomatomat a hülye üvegéről! - a hangom száraz, kissé flegma mondjuk. Ez van, nem volt kedvemre való a beszólása. Szóval sarkon is fordulok, megbökve - na csak érzéssel - Dun vállát, hogy haladjunk.
Odakinn azért megállok, a kocsi mellett - megint hülyének néz, tuti. De leszarom. Azt viszont már nem, hogy én... én nem vagyok ilyen. Úgy értem, klassz volt - nekem legalábbis; az érzés -, de sose csináltam még ilyet, vagy hasonlót. Halk fújtatással dobom be végül magam a másik mellé. - Akkor most? Van itt valami... nem is tudom: pláza? - nézek kérdőn Duncanre, ha pedig helyesel, úgy megkérem, hogy vigyen oda...
A farkasa mocorgásánál azért figyelek, hogy ha kell, a helyén tudjam tartani. Szétbassza itt nekem a kárpitot, még nekem fog apuci pampogni. Így is elég lesz a lófos felnyalás lakáspucolás, nem hiányzik a plusz meló. Minden esetre plusz pont, hogy nem szarja össze magát egyből és szépen lehiggad. Helyes, úgyse eszem meg. Arra meg, hogy nem akar sértegetni és megvan a magam baja... nos, előbbi az ő dolga, utóbbiban meg tökéletesen igaza van.
- Köpd le - morgom oda a Kölyöknek, az üvegtapi leszólását követően, de úgy, hogy az eladó ne hallja. Hogy az eladót, vagy az üveget, tetszés szerint választható, én tuti csinálnék neki valami plusz felfordulást ilyen idős fejjel, hogy a kurva üveg legyen a legkisebb baja. Most viszont eszembe sincs ilyen módon randalírozni, helyette sorolom a véleményem és kérdezek. Igazából nem fétisem kibaszni másokkal, főleg nem egy Kölyökkel, az olyan pitiáner és kisstílű, hogy elmondani nem tudom. Ha már baszakodsz valakivel, minimum egyidős legyen veled vagy öregebb nálad, ahhoz már azért kell némi kurázsi is, nem csak nagy pofa. Csak akkor fújok nem-tetszően, amikor megint "szarságok" és "mindegy" jön. Komolyan kap egy taslit, ha így folytatja. - Ne futamodj már meg állandóan, majd ha baszod a csőröm, leütlek - vontam vállat. - Egyébként meg az ilyen "szarságok"-nak köszönhető a falkaépületek biztonsága - tettem hozzá teljesen komolyan, tovább viszont nem vittem a gondolatmenetet, majd megteszi ő maga, ha akarja. Az ilyen dolgok pont korfüggetlenek, ha összetud valamit hozni és működőképes, a kutya nem fogja nézni, hogy egy Kölyök hozta össze. Amúgy is ma már minden ezekről szól, így csak jól teszi, ha foglalkozik ilyenekkel, úgyis elég technofób vénségünk van. Átfutom a gépek melletti adatok, leírásokat, legalábbis azoknál, amiket nem írtam le egyből, végül rámutattam egy nagyobb teljesítményű Acerre. Jól odanyomva az ujjam a kurva üvegnek.
A mobil hamar megvan és abban nem szorul tanácsra, pár lépésnyire tőle várakozok, hogy intézze az anyagiakat, fél füllel pedig a kurta párbeszédet hallgatom. Megrándul a szám sarka a tisztítószer hallatán. Mégsem olyan reménytelen eset úgy néz ki. Minden további nélkül sétálok ki vele az üzletből. - Nem volt rossz - mondom odakint a kocsi mellett állva. - Nesze, külső vinyó. - Dobom oda neki azt, amit én intéztem a telefonnézegetése közben. - Ha sok mindent csinálsz, még jól fog jönni. A pláza kérdésre bólintottam és indítottam is. Utoljára akkor voltam a Bentley Mallban, amikor Rose esküvői ruháját kellett segítenem kiválasztani. Az is mintha egy élettel ezelőtt lett volna...
Ez volt az a terep, ahol tényleg szívesebben ültem volna be inkább valahova kávézni, semmint ezt végigjárni, de nem tehetettem. Egyrészt parancsot kaptam, másrészt itt aztán dögivel érhette olyan inger Bazt, amitől ad hoc vált egyet. Egyáltalán nem hiányzott, hogy az én felügyeletem alatt történjen vele ilyesmi, ezért szokszó nélkül mentem vele. - Ide hallgass, momentán leszarom, mennyi időt fog ez igénybe venni - kezdtem, ahogy lassan elértük a ruhaboltokat -, inkább most szuttyogj, mint hogy két nap múlva megint jöhetünk, mert elfelejtetted az alsógatyákat. Még a végén plázaordas lesz belőlem, azt pedig azt hiszem az Omegaságnál is nehezebben viselném. Ehhez mérten a dohogást is igyekeztem mérsékelni, hogy ne érezze magát sürgetve. Tényleg nem szeretnék záros időn belül újból itt járni-kelni.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Leköpném. Tényleg... olyat csúlnék arra a szaros üvegre, hogy berengene a vitrin! De nem teszem, mert nem vagyok ilyen. Az inger mégis szüntelenül ott dobol a fejemben, a testemben... Mintha spontán akarnék robbanni a haragtól, ami nem való és nem illő... komolyan mondom annyira egy elcseszett vagyok, hogy az már világfájdalom! Végül persze mégsem türtőztetem magam és bár nem szimpatizálok a hirtelen jövő indulattal, csessze meg! Annyira jól esik. Dun szavaira már csak elmosolyodom, megingatva a fejem. Igaza van. Mindig szabadkozok, meg nyomom a hülye öt éves stílust. De most a legkevésbé sincs kedvem azt taglalgatni, hogy nem találom a helyem, és addig a csipámat se kívánom kinyitni. Egyébként is telibe szarja.
- Ja, szerintem is elfért. - vágom rá a reakciójára, ami a benti beszólásomat illeti. - Mondjuk adhattam volna neki keményebben is az ívet, de már mindegy. - vonom meg a vállam, majd hirtelen reflexből kapom el a felém dobott kütyüt. Engem is meglep - Dunt nyilván nem -, hogy milyen gyors és pontos vagyok. Valamit még az orrom alá is motyogok ezzel kapcsolatban, miközben tekintetem már a hímre szalad fel. - Kösz. - vigyorgok, ezúttal már nem úgy, mint valami idióta. Nem mondom - neki nem -, de jól esik a gesztus, még ha számára ez semmi volt. Valahogy úgy érzem, ez egy páncél amit maga köré von, ami mögé bebújik... és valójában messze nem ilyen... mufurc. Közben elindulunk, én pedig még néhány percig bíbelődök a kapott vinyóval, majd azt is hátra, a többi mellé teszem.
A plázába végeláthatatlannak tűnik a nyüzsgés. Az emberek lökdösődnek, tolakodnak, tolják magukat előre, vagy épp a másikat kitaszítva rohannak be egy-egy üzletbe. Épp megszólalnék, hogy: hé, szerinted is totál gyökerek? mikor megelőz, és magyarázni kezd. Ívesen fordulok felé, egyik szemöldököm pedig finoman húzódik kicsit feljebb. - Rilex már, haver. - paskolom meg a vállát, de a mozdulat vége felé le is fagyok. Aztán meg megelevenedik bennem a számtech boltban tett szavai egymásutánja, ami végett döntök úgy, hogy: leszarom. Nem vagyok sem leprás, sem koszos, szóval megnyugodhat nem adtam át semmi rákfenét azzal, hogy hozzáértem. A zsebembe nyomom a kezeimet. - Gyors leszek, de nem kell újra visszajönnünk. Viszont, ha nincs ellenedre, tolhatnánk majd valamit. - bökök fejemmel a kajáldás sor irányába, miközben már az első üzletbe farolok be. A cégér hamisan hirdeti a márka valóját, az árak pedig ferde tükörként villannak a retinámba. - Szóórakozol? - morgok csak, ahogy leemelek egy farmert, aminek az ára kis híján: túlzás. - Biztos aranyból van, vagy maga Obama szarta, baszki. - ezt már mondjuk Dunnak magyarázom, de egy halk sóhajjal rá is hagyom. A nadrágot visszateszem, és ha a hímnek nincs ellenére, ki is megyek az üzletből. Nem vagyok egy zsugori, meg nem is az én pénzem szóval totál mindegy... de senkinek nem adok ennyi lóvét egy szaros gatyáért. - Legyen cipő. - hívom én, nem utasítom, nincs is miért. Viszont mielőtt bemennék a másik boltba, lefékezek egy automatánál. Apróért kotrok, majd két kólát és két twixet könyörgök ki belőle. - Remélem szereted. - tolom az egyik üdítőt és csokit Dun markába, halovány félmosollyal a képemen. Azzal mondjuk már nem számolok, hogy ahogy elfordulok előle izomból beleütközök egy fickóba. Az pedig vergődik - gyönyörű - és valami ordináré hangon kezd el üvölteni velem. - Most ez komoly? - bököm ki értetlenül meredve a pasasra, ellenben a farkasom már kevésbé sem ilyen szolid. Felpattan, érzem a dühét, érzem, ahogy megindítja ereimben az adrenalint. A testem megrázkódik, a szememben bestiám íriszének színe kezd el fodrozódni. - Dun! - kapok a két karomra ellentétes kézzel, mint aki fázik. Önlefogás? Jól hangzik, de szart se ér... Remegni kezdek... próbálok ellenállni, de már rogynék a földre...
- Ha túlzásba viszed, deszkán pattogó szardarabnak fognak nézni - mondtam váll vonva, a köszönetre meg csak egy biccentéssel reagáltam. Jobb, hogy nem látok a fejébe, így még véletlen sem támad magyarázati ingerem, hát elvan mindkettőnk a maga kis fejében.
Csak mordulok egyet a "rilex haver"-re, mert a nyugalomra való felszólításnál jobban semmi sem képes valakit - így engem sem - ingerelni, arról nem is beszélve, hogy még kifejezés fronton sem vagyunk haverok, de egyiket se mondom ki. A morgás úgyis elég kifejező volt, ahogyan az ő ledermedése is. Már vártam, hogy megint szabadkozni fog és bocsánatot kérni, de nem tette. Jó fiú, gyorsan tanul. - Jó ötlet! - néztem én is a kajás sor felé. Nem voltam egy éhenkórász, de azért már kellett valami. Addig viszont vissza volt a ruhanézés, amibe egyszerűen nem voltam hajlandó beleszólni, maximum, ha azt mondja - mert muszáj volt -, vagy ha tényleg olyan orbitálisan gáz szerelést akarna venni. Én olyannal nem fogok mutatkozni. Az árra nem tudtam mit mondani. Legalábbis ilyen megbotránkozást semmiképp sem produkáltam. - Pár éve ennél alább nem mentem. És nem azért, mert ez olyan rohadt jó nadrág, vagy mert a többi kidörzsölte a valagom, egyszerűen csak azért, mert megtehettem. És ha megteheted, minek érd be kevesebbel? - Ez mondjuk én voltam és igaz, hogy még mindig nem voltam turkálóra szorulni, de gőzöm nincs, mikor jutok ismét zsíros bevételi forráshoz, nagyon gáz lenne felélni a tekintélyes megtakarításomat úri szeszélyből. A cipőre biccentek, az üdítőre meg a csokira viszont szemmel láthatóan meglepődök. Sokkal könnyebb lenne vele akkor, ha úgy viselkedne velem szemben, ahogy egy Omegával kell. Mondjuk ilyen fiatalon valószínűleg még nem is érzi, érzékeli igazán ezt a hierarchikus dolgot. - Aha - veszem át megadóan az italt meg a Twixet, de ennél többre nem is marad egyelőre időnk, mert nekimegy valakinek. Ami nem is lenne gond, valahol még vicces is az egész, az viszont már egyáltalán nem az, hogy a pasas üvölt, mint valami fába szorult, a kölyök felől pedig érzem a megugró energiákat, amik a farkas kikívánkozási vágyát jelzik. - Ha nem kotródik innen a picsába felzabáltatom magával a saját golyóit, elég érthető voltam? - álltam be a fickó elé úgy, hogy kitakarjam a kölyköt, akit pedig energiáimmal fogtam vissza és késztettem nyugvásra a farkasát, nehogy nekem itt váltson. - Tünés, most - intettem fejemmel valamerre vaktában, mert nekem aztán mindegy, hova és kihez szalad, de elég volt az óbégatásából. Nekem meg továbbra is volt olyan barátságos arckifejezésem és kisugárzásom, hogy remélhetőleg ne kelljen elmenni a fizikai érintkezésig, mert az már tényleg csúnya lesz. Farkasom közben a kisebb hímet járta körbe, őt nem izgatta ez az ember, sem a többi, nyugodtan hullámoztak energiái, ezzel vonva be a kisebb ordast. Ez csak ember. Senki. Semmi. Nem éri meg rá vesztegetni karmot-agyarat.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Értem, hogy mi van. Úgy értem, tudom, hogyan kéne viselkednem Duncan-nel. Apa elmondta, hogy miként vannak a dolgok, hogy ki kit követ, mit tesz, és miért. Én tudom. De akármennyire is pöcsfej, akármennyire is irritál olykor egy-egy megszólalása... nem tudom őt lekezelni. Utasítani, vagy megalázni, csak mert attól én több leszek. Mert nem leszek. Nem azt mondom, hogy barátkoznék vele, vagy fene tudja. Szerintem, ha nem viselné ezt a fasz vagyok, dobálj meg stílust, akkor egész normális srác lenne. De ez az ő dolga, az ő ingje. Mindennek tudatában adom oda neki a kólát és a twixet, és bár rajta vagyok, hogy ne érezze, örülök, hogy elfogadja. Remélem, nem csak azért, mert azt hiszi... ez a dolga. Mindenesetre időm sincs ezzel foglalkozni, vagy időközben megmagyarázni neki, hogy: nem jó pontot gyűjtök nála, vagy épp nem az a célom, hogy hátba veregessen, vagy tudja tököm. Beleütközök ebbe az idiótába. Már nem Dun-ba - ugye -, hanem ebbe a két méteres nyakigláb monstrumba, akinek szerintem magömlési problémái lehetnek.
Még hallom, hogy üvölt, de már csak Duncan villámló árnyát látom a szemem előtt, ahogy elém pördül, ezzel együtt engem maga mögé utasítva. Még mindig rázkódom, még mindig fojtogat a bestia haragja. Tűnés! - ver visszhangot a fülembe hangja, és bár nem tiszta, hogy nekem szól-e, futni kezdek, be a sorok közé, felfelé a lépcsőn, ami a mellékhelységek, és egyebek felé vezet. Töprenghetnék azon, hogy ez volt-e a helyes; de tudom, hogy ez volt. Kiakadnom is lehetne, hogy egy Omega intett sipircet, de nem teszem. Sőt: inkább hálás vagyok neki, ahogy az energiával lefogta farkasom testét, leszorította, a sarokba küldte. - Frászt kapok tőled, te. Miért akarsz kijönni állandóan? - magamban beszélek, behúzódva a sötét alá, hogy annak leple rejtsen el. Ülök, karommal átfont, felhúzott térdekkel seggelek a hideg kövön. Eléggé elcseszettül érzem magam, az az igazság. Végül kinyújtom a lábaimat, koponyám hátfelét pedig a hűvös falnak nyomom. Tompa csend árad a fülembe, a bevásárlóközpont zaja megül valahol messze. Dobhártyámban egyetlen egy hang veti be magát. Duncan lépteinek dobogása. A farkas már nyugszik, ahogy a légzésem is helyes útra áll. Villanó íriszekkel kapok a hím tekintete felé - ha már ideért. - Sajnálom. - jegyzem halkan, mégis reszelősen. Dühös vagyok, igen. Magamra, és a dögre, itt benn. - Túl hirtelen ért. Nem ez az első. - vonom oldalra a számat, keservesen. Jó, annyira nem tűnök nyomaszótan szerencsétlennek, de nem vagyok vidám, ez tény. - Tudod mi a baj? - kérdezem komolyan, elgondolkodtatón. - Tudom, telibe szarod, amúgy. És csak fárasztalak. Kölyök vagyok, te meg egy lecsúszott Omega. Már bocs. - nem sértegetem, nem is akarom. Csak mérges vagyok. - A baj mégsem ez. Mert ilyenek vannak, megtörténnek, én már kezdem megszokni. Egyszerűen megőrjít, hogy nem bírok vele. Hogy rászorulok másra, erősebbre, aki megrángatja ezt az idiótát. A múltkor is... majdhogynem a slozin kívánt szerepcserét lebonyolítani, csak mert megijedtem egy... nem érdekes. A lényeg, hogy megijedtem. Érted. Egy hangyaszartól is kettyós lesz!- ingatom meg a fejem, majd két marokkal túrok tincseim közé, hogy frissüljek fel végre. - Mennyi idő? Úgy értem... mire végre legalább egy harmatnyit képes leszek irányítani? - lehet nem ő a megfelelő ember, hogy választ adjon, de nem érdekel. Akár tetszik neki, akár nem... én nem úgy tekintek rá, mint egy Omegára. Igaz, hogy egy balfék, de ez nem zavar. - Mindjárt mehetünk, oké? Tudom, hogy már otthon lennél. - teszem még hozzá, ahogy kicsit feljebb csúszok ültemben, de egyelőre még nem állok fel.
Még a tag előtt iszkol el a kölyök, én pedig nem próbálom megállítani, energiáimmal viszont követem, s amint ez a faszkalap is elhordta a belét, utána indulok. Nem vagyok egy türelem bajnoka bébicsősz, de épp elég kölyköt láttam már ahhoz, hogy ezen ne húzzam fel magam. Elvégre mennyi idős? Max két-három hetes? Vagy még annyi se. Ahogy közeledek felé, pajzsom leeresztem szinte teljesen, egyfelől, hogy ellenőrizzem, hogy van, mennyire sikerült mind emberileg, mind farkas ügyileg lecsillapodnia és a biztonság kedvéért még körüljárom energiáimmal. Egy darabig figyelem, hogy a földön ücsörög, majd a vele szemközti falnál teszem le magam én is. Ez nem nagy távolság, ha kinyújtanám a lábam, simán a térdénél lenne a bokám. - És nem is az utolsó - közöltem a hervasztó valóságot, mert még jó darabig fog ilyenekbe beleszaladni, akár szó szerint is. - Ezért nem mehetsz még emberek közé egyedül. Hallgatom a költői kérdést és bár tényleg nem nem igazán érdekel - igen kevesen vannak, akiknek az ügyes-bajos dolgai valóban érdekelnek -, hagyom, hogy beszéljen. Úgy tűnhet, hogy nem figyelek, ennek ellenére minden szavára ügyelek, elég nyomorult egy helyzet, az biztos. - A legkisebb gond igazából az ijedezés - mondtam miután elhallgatott. - Emberként is még csak tinédzser vagy, ahogy nem egy kölyök még a falkába, a lehető leginstabilabb korban haraptak be benneteket, az emberi egyéniségetek se fejlődött ki még rendesen, nem csoda, ha ez farkasként is nehézségeket jelent még az alapon túl pluszban is. - Én se voltam épp érett, benőtt fejelágyú a magam tizenkilenc évével, ki is nyúlt a kölyökkor hossza rendesen. Nem lepne meg, ha a tizenéveseink ugyanígy járnának. - Minden, ami benned még emberként is ingatag, bizonytalan, csak rádob erre egy lapáttal, benne ez sokszorosan csapódik le. Egyébként is könnyen ingerelhető még, mert minden új neki, mindent ismerni akar, de azonnal és nem tud még finoman reagálni, csak így. Akár idegesítő és dühítő, akár nem. Anne-nek lett volna ideje a farkasával minderre felkészülni, de egy tizenévest ebbe beledobni... mondjuk úgy finoman, hogy nem értem, miért jó egy amúgy is nehéz és labilis korban lévő gyereket egy még labilisabb és nehezebb helyzetbe beledobni. Ez nem megedz, ez szétcsesz. De mindenki úgy bassza el a kölykét, ahogy kedve tartja - igen, tudom, hogy a tulajdon húgaim is még csak tinik. - Huszonöt éved van amúgy ezzel zöld ágra vergődni. Ha utána se leszel ennél jobb helyzetben, végeznek veled - mondtam szenvtelenül, minden dráma nélkül. - Lehet, hogy bassza a csőröd, de innentől az időt ne pár hónapban mérd, mehetsz nagyobb léptékkel is ebben. Tíz év szinte semmi nekünk, majd meglátod. Ha pedig rohantatnak, akkor fogalmuk sincs róla, hogy milyen helyzetben vagy - vontam vállat. Nem voltam egy szakavatott professzora a témának én sem, de a saját példámból kiindulva, meg úgy egyébként... ehhez nem kell se Mentornak, se gyerekpszichológusnak lenni. Elég ha valaki egy kicsit kinyitja a szemét. - Majd megyünk, ha lenyugodtál - mondtam él nélkül.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Figyelem őt, ahogy leül mellém, követem mozdulatának minden aprólékosságát. Közel van, de nem is bánom. A jelenléte még jobban nyugtat - pedig ezt nem gondoltam volna. Ahogyan azt sem, hogy választ ad, méghozzá elég érthető és részletes választ. Hallgatom őt, olykor finoman mozdítva meg testemet; helyezkedek. Már nem vagyok görcsös, már nem kapaszkodok a saját lábamba, mint egy elbaszott öt éves. Csak azután szólalok meg, miután elcsendesedik. - Kösz. - még nem nézek rá, helyette a padlót fürkészem, ujjaimmal alaktalan köröket formálva arra. - Most már kicsit jobb. Tudod, azt hittem könnyebb lesz; nekem - apa miatt. Mert ugyan ő mondta, hogy fájdalmas és hosszú út vár, de úgy gondoltam, talán kicsit egyszerűbb dolgom lesz. Jól benéztem, mi? - vigyorodom el szenvtelen arccal, holott legbelül elég ramatyul érzem magam. Mindamellett, hogy amúgy is biztos voltam benne, hogy Duncan totális csődtömegnek tart. Már csak azt nem értem miért akarom annyira, hogy ez ne így legyen(?). oldalra döntöm a fejem, ahogy megkeresem a tekintetét. - Azért az nyugtató, hogy nem én vagyok ennyire pancser. Ez meg itt... - két tenyérrel paskolom meg a saját mellkas- és vállövemet. - igazából jó fej. Megmutatnám neked, habár lehet lenyámnyiláznád. Kicsit vézna... - magyarázom csak úgy, hiába vagyok vele tisztában, hogy telibe szarja. Azt is amit mondok, meg azt is, amiről magyarázok. Azt meg végképp, hogy milyen a farkasom. Végül két mélyebb lélegzetvétel után feltolom magam a földről, és Dun felé lépek. - Gyere. Gyorsan összekapok ezt-azt, aztán ha még van kedved ehetünk. - megvárom míg feláll, és ha így történik, mellette indulok meg kifelé, a nyüzsgő tömeg irányába. - Persze, ha unsz már, akkor dobhatjuk a kaja témát, és mehetünk. - teszem még hozzá, ahogy kikanyarodunk.
A továbbiakban nem nagyon szólok, csak lekapok pár nadrágot, felsőt, inget, pulcsit... és a többit, majd sietősen le is rendezem azokat a pénztárnál. Nem válogatok nagyon, ami tetszik azt viszem, némelyiket fel se próbálom; biztos jó alapon. A végére mindent összeszedünk, és talán nem lódítok, ha azt mondom, majdnem az összes üzleten átrohantunk. Fáradt sóhajjal fordulok a hím felé, kezemben számos zacskóval. - Tudom, kötelességből hoztál el, de... - vizslatom az arcát, keresem rajta a megfejthetetlen szálak elejét... - Köszi. Részemről, egész jó volt. - vonok vállat egyszerűen, majd ha akart, hát enni mentünk, ha nem... akkor visszasétáltam vele a kocsihoz, meg sem állva a Lakig.
// Köszönöm a játékot *-* Szerintem kiveséztük, amit kellett, úgyhogy ez lenne a záróm ^^ //
Kezdőlap
Szerintem kiveséztük, amit kellett, úgyhogy ez lenne a záróm ^^ 
//
