Ébredezek az új szobámban, kócos hajamba túrva ásítok egyet, miközben próbálok nyújtózkodni. Nagyokat pislogok, hogy lássak is valamit és felébredjek. Még nem esett jól az alvás soha, mint még most. Kidörzsölöm a szemeimből a csipát, majd felülök. Körbe nézek a szép szobámban, amit lassan el kéne árasztani valami férfias dolgokkal. Az a tudat, hogy még nem vagyok egyedül teljesen, mert van a másik szobában egy nő, akivel közösen béreljük ezt a házat, most egy cseppet sem zavar. Egyszál alsógatyában állok fel és így is nyújtózkodok, hogy a csontjaim kiroppanjanak. Örülök, hogy végre kellemesen érzem magam, talán még a bunkóságom is enyhül. A szekrényhez megyek, ahol felveszem a fekete farmeromat, az ingembe pedig csak belebújok. Az első dolgom, hogy a konyhába menjek, mert muszáj ilyenkor is a kávé, amit máshogy iszok, mint este, hogy ez ébren is tartson. Amint kiérek a konyhába látom, hogy nincs kávé, amitől dühös leszek. Mivel a kóma hatása alatt vagyok, ezért úgy gondolom, hogy csak káprázik a szemem. Első dolgom, hogy a fürdőszobába bemenjek és megmossam az arcom. Megborotválkozok, de kávé hiányában megvágom magam, amire felszisszenek. Na, ezért kell nekem elsőnek a kávé, hogy nyugodtan megigyam. De most befejezem a borotválást, szerencsére ettől az egy vágástól felébredtem. Szépen arcszeszezem az arcom, majd kimegyek a konyhába, de a kávé még mindig nincs a helyén. Sóhajtok egyet és rácsapok a pultra. - Payne! - Kiáltok neki és ajálnom, hogy meg is jelenjen, mert nem ebben egyeztünk meg. Szerintem nem volt túl nagy kérés tőle, hogy főzzön kávét, ha már elvesztette a fogadást.
Kényelmesen, egy fekete, vékonyabb mackónadrágban és egy sztreccses, szürke pólóban ülők az ágyamon, kezemben egy könyvvel. Kedvenc olvasmány, elhoztam anyámtól, anélkül eljönni.. kizárt dolog. Ez a példány már igencsak megviselt, nem tudom, hányszor olvastam már el, de még mindig nem unom és soha nem is fogom tudni megunni, nagyon jó. Először fel sem fogom, hogy a nevem kiáltották, csupán jó pár pillanattal később jut el a tudatomig, hogy mintha Scott-ot hallottam volna. Ohh, pompás, miért kellek neki mindenhez én? Komolyan, mintha valami cselédlány lennék, akit állandóan ugráltathat. Sóhaj kél az ajkaimon, ahogyan kezembe kerítem a könyvjelzőmet, alapok közé csúsztatom, majd lecsukom a fedőlapot. A meggyűrött példány az ágyra kerül, én pedig feltápászkodom. Hosszú hajam gyorsan egy lófarokba rendezem és szépen komótosan indulok kifele. Minek sietni? Tudom, ezzel is csak húzhatom az idegeit. Mezítláb érkezem a konyhába, vállammal támaszkodom a hűtőnek, mellkasom előtt fonom keresztbe karjaim. Egyik szemöldököm emelkedik meg, így nézek rá, mégis mi a fenét akarhat. Sejtem a probléma forrását, de csak egy kicsit kellene kinyitnia a szemét. - Mi a baj drágaság? Pimaszul ejtem ki a szavakat, had bosszantsam még egy kicsit és türelmesen megvárom, had zúdítsa rám mondandóját, jelen pillanatban az sem fog zavarni, ha bunkó lesz. Nem szoktam még meg ugyan a sajátos stílusát, de állok elébe és mivel megvan a visszavágásom, csak még érdekesebben fogja kivenni magát a dolog. Akkor, és csakis akkor szólalok meg, hogyha elmondta a problémáját. - Ha kinyitnád a szemed, észrevennéd, hogy már be van készítve a kávé. Csak meg kellene nyomnod a gombot és egy perc sem fog beletelni, máris friss kávét szürcsölgethetsz. Igaz, hogy nem főztem le előre a koffeintartalmú italt, de csakis azért, mert frissen szerintem sokkal finomabb. No meg lássa, hogy foglalkozom vele. A fogadás rám eső részét nem felejtem, sőt, törődöm is vele, friss les a kávé. Kell ennél több? Tudom, ebbe is bele fog kötni, de tegye csak, állok ennek is elébe. Jóval több kell, hogy én felkapjam a vizet, és amíg az a pillanat nem következik be, addig igencsak szórakoztató tud lenni egy morcos férfi, aki állandóan csak bunkózik.
Az ébredésem nem volt a legjobb, így csak remélni merem, hogy Payne nem lesz útban és meg is csinálja azt, amiben megegyeztünk. Ahogy a konyhába érek, nem látom, hogy lenne kávé, ami csak a rossz kedvemet viszi lejjebb. Elmegyek borotválkozni, hogy hátha addigra sikerül odakívánni a fekete löttyöt, hogy utána megigyam. Igaz, hogy előbb szoktam, és ez most meg is látszik, mert megvágom magam. A hangulatom csak még lejjebb megy ettől. Bosszús vagyok, de azért végig megyek az arcomon. Nagyon fáj a vágás és vérzik is. Amint letörlöm újból kicsordul a vérem, de már nem érdekel, a konyha felé veszem megint az irányt. Még mindig nincs kávé, amitől egyre idegesebb leszek és ezt a hangomban is lehet hallani. Azzal, hogy nem siet azonnal, csak összefont karokkal várom, egyik lábammal dobolva. Ideges vagyok, de szerintem ezt már réges-rég levágta. Ha nem, akkor majd most elmondom. Nyűgös vagyok és egyáltalán nem tetszik ez a hang, amit megenged magának. - Nem vagyok drágaság! És hol a kávém? Megegyeztünk, hogy mindig főzöl le! Ennek ellenére, nincs ebben a sz@rban semmi! – Dühöngök, majd megvárom a magyarázatát. Összeszűkítem a szemeimet, mert ilyen korán senki se várja el tőlem, hogy mindent észreveszek. És nem erről volt szó, amúgy sem. Odamegyek hozzá és elég közel állok meg, belépve az intim zónájába. Egészen közel is hajolok hozzá, hogy mélyen a szemeibe tudjak nézni. - Arról volt szó, hogy mindig le lesz főzve. Nem azt, hogy bekészíted és nekem kell nyomogatnom. – Morgok, majd még bűvölöm, utána ott hagyom és megnyomom a gombot. Kell nekem a kávé, mert attól még morcosabb leszek, ha nem ittam. Előveszem a bögrémet és várom, hogy végre kész legyen. Most kivételesen a hangja is idegesít a gépnek, de türelmesen kivárom, míg abbahagyja. Kikapcsolom, majd töltök magamnak és elindulok a nappali felé, de ahogy elmegyek mellette tovább morgok magamban. - Ez hihetetlen… Még, hogy be van készítve… Ezt a sz@rt... – Elég halkan morgok az orrom alatt, de szerintem hallja is, mivel csend van és mellette voltam. A nappaliba érkezve leülök a kanapéra. Még jó, hogy ma szabadnapos vagyok, így fogom a távirányítót és bekapcsolom a tv-t, hogy nézzek valami nyugtató mesét.
Ahogyan arra számítottam, megkapom a kitörést, amit rezzenéstelen arccal nézek, illetve hallgatok végig, csupán egy haloványka mosoly marad arcomon. Nem szólok közbe, had mondja el, ami a szívét nyomja. Csak ezután állok elő a magyarázattal, mi úgy tűnik, szintén nem tetszik neki. Vagy csak sérti a becsületét, hogy jogtalanul fakadt ki és ahelyett, hogy bocsánatot kérne, vagy továbblépne, inkább folytatja a megkezdett szálat és ugyanúgy beszél velem tovább, fel nem adva a saját álláspontját. Sebaj, ezzel is meg tudok birkózni. Ahogyan közeledik felém már sejtem, nem lesz ennek jó vége, de állom a támadást. Nem mozdulok, még csak a fejem sem húzom hátrébb, nehogy már azt higgye, hogy félek tőle. Őszintén szólva, egyáltalán nem zavar, hogy az intim szférámba lépkedett, tegye csak nyugodtan, elég sokan tették már ezt meg előtte is, így úgymond hozzá vagyok szokva. Vagyishogy sokkal szűkebb és sokkal kisebb ez a zóna, így ennél jóval több kell ahhoz, hogy harapjak. Érzem arcomon a leheletét, ahogyan beszél nekem, és ha most nagyon genyó akarnék lenni, mindössze annyit reagálnék, hogy „büdös a szád”. De ennyire bunkó még én sem vagyok, pedig ha csak elképzelem a fejét, mennyire kiakadna.. na majd egyszer erre is sort kell kerítenem, már csak a szimpla szeretet kimutatása végett. - Ha neked az állott kávé jobb, mint a frissen lefőtt, amire, csak mellékesen jegyzem meg, mindössze talán fél percet kell várnod, akkor mondjad nyugodtan, lefőzöm én neked. De ha akkor meg amiatt fogsz nyafogni, hogy hideg és állott, akkor esküszöm a fejedre borítom az egész kancsót. Komolyan beszélek, hiába akissé vicces él a szavaim mögött. Tényleg komolyan gondolom mindazt, ami itt elhagyta ajkaim, simán megcsinálom, ez a testtartásomból és a tekintetemből is egyértelműen leszűrhető. Viszont itt az esély, most elmondhatja, mi szíve vágya a kávé területén, én teljesítem majd neki, felőlem aztán ezen ne múljon. - Megvan még az ujjad? Vagy letört a gomb megnyomása közben? Pimaszkodom tovább, felhúzva szemöldököm. Tényleg nem értem miért kell ekkora hisztit csapnia amiatt, hogy neki kell megnyomnia a gombot. Sikerült neki, megmutatta, hogy képes a feladatra, ezért is nem értem annyira a dolgot. Előkerül a bögréje is, megcsinálja a kávét, nem mozdulok, még akkor sem, amikor morogva elvonul mellettem. - Egészségedre, morcimackó. Jegyzem meg kedvesen és vidáman, pontosan az ellentettjeként viselkedve, mint Scott. Had lássa csak, hogy egyáltalán nem zavarta meg lelkivilágom a kávé-mizéria, az övével ellentétben. Fordulok utána, lássam hová megy. A tv elé telepszik le, hallom amint életre kel a készülék és megszólal belőle egy ismerős hang. Hupikék törpikék? Komolyan ezt nézi? Még szélesebbre húzódik a szám, főként ahogyan hasonlatot szövök.. Scott, mint Hókuszpók. Mielőtt még elnevetném, magam inkább visszakúszom a szobámba valamiért. Újabb merényletre készülök, amivel valószínűleg csak jobban fogom idegesíteni, de hát no.. kerekké kell tenni ezt a mai reggelt és ennél nincs is remekebb alkalom a mostaninál. Az íróasztalomhoz lépek és a kezembe veszem a fényképezőmet. Csodás kis darab, kicsit félek is tőle, hogy nagy dühében összetöri a masinát, de ha megteszi, akkor nagyon meg fogom verni, ezt bizonyára ő is tudja. Csendben osonok kifele, had éljen csak abban a tévképzetben, hogy visszakotródtam a szobámba és egy darabid elő sem jövök onnan. Beállítom a gépet, sorozatfotózásra. Az első képe valószínűleg észre sem fogja venni, ám nem halaszthatok el egyetlen pillanatot sem. Elvégre pont az lesz az érdekes, amikor lebukok, hiszen a galád tettemre adott reakció bizonyára igencsak érdekfeszítő lesz. Ez kell nekem. Tíz fénykép, ez valószínűleg elég lesz, másfél másodperces időközönként fognak elsülni, nem gyors és nem is lassú, pont tökéletes. A konyha és a nappali közti fal mögött állok, szememhez emelem a tükörreflexes masinát és kilépek a fal mögül. Az első kép elkattanása után szólalok csak meg. - Mosolyogj! Elhúzom az utolsó magánhangzót kicsit, majd kattan sorban a többi kép is. Ha netán felkel és elindul felém, akkor hátrálni kezdek a szobám felé, hogy még időben helyezzem biztonságba a gépemet, egy óvatos mozdulattal az ágyra hajítva, becsukva az ajtót. A másik szobája szent terület, ezt már az első pillanatban megbeszéltük, a másik nem mehet be oda engedély nélkül. Ha viszont csak morog és nem áll fel, akkor én közelítek kicsit a géppel. Bízom benne, hogy érdekes lesz a reakció. Nincs még róla képem, nem árt megörökíteni a drága lakótársat. Persze nem azért, mert kitenném a falamra a képét, de nem árt róla kép, és amúgy is szeretek fényképezgetni, itt a tökéletes alkalom. No és persze az sem utolsó szempont, hogy ezzel tovább cibálhatom az idegeit.
Utálom, hogyha valami meg van beszélve és mégsem úgy történik. Ezért kiabálok Paynenek és azzal, hogy nem terem ott azonnal, csak jobban feldühít. Toporzékolva állok a kávéfőzőnél és mikor végre a nagyságos asszony veszi a fáradtságot és megjelenik, pimaszkodni kezd, amit így kora reggel nem tudok preferálni. Közelebb is megyek hozzá és mélyen a szemeibe nézve, elmondom a véleményemet. Utána kicsit hátrébblépek, mert utálom, ha valaki ilyen közel van, csodálom, hogy most még nem robbantam fel. - Van mikró! A lényeg, hogy kávé legyen mindig. – Vágok vissza, nem fogok én azért hisztizni, mert kiönthetem a kávét a bögrébe. Az illatáért vagyok oda, már az is felébreszt, de ha nincs, akkor nyűgös vagyok. Egyáltalán nem tetszik az, hogy ennyire felvágták a nyelvét és már kezdem megbánni, hogy beleegyeztem abba, hogy összeköltözzek vele. Mivel így már nem nagyon tudok spórolni, ezért kénytelen leszek elviselni a jelenlétét, vagy szimplán kiidegelni, hogy magától menjen el. Szúrós tekintettel nézek hátra a vállam felett. - Mivel ez a te dolgod, ezért igen! Letört! – Morgom továbbra is és megvárom, míg lefő, addig az ujjaimmal türelmetlenül dobolok a pulton. Már rosszul kezdődik a napom, még jó, hogy nem kell bemennem a kórházba, mert tuti, hogy megölnék valakit ilyen idegállapotban. Morogva mellette elmegyek, a fülem mellett elhagyom a mondatát, bár biztos, hogyha ezt nem teszem, akkor a hűtőbe ütök, pont a feje mellé, hogy megijedjen és többet ilyet ne csináljon. Most mégis fáradt vagyok mindehhez, így türtőztetve magamat, leülök mesét nézni. Mindig is szerettem kora reggel, hogy ilyenek mennek, ettől le tudok nyugodni. Bögrémet mindkét kezemmel fogva nézem a mesét. Némelyik törp idegesítő, de elnézem és nem veszem magamra. A kedvenc figurám Hókuszpók, mert szerencsétlen és rajta mindig lehet nevetni. Ám ez a rész még nem jött el, így csak a kék lényeket bámulom. Szemem sarkából figyelem, ahogy Payne vissza is megy a szobájába, azért remélem, hogy ott is marad és egy darabig nem kerül a szemem elé. Amint elfogy a kávém, lerakom az asztalra, én pedig eldőlök a kanapén. Most annyira jó, békés, hogy végre ezt nem a szobámban kell megtennem. Amikor a felszólítást hallom, hogy mosolyogjak, odanézek és csak még dühösebb leszek. Pillanatok alatt önti el a vér az arcomat, és pattanok fel. - Kapcsold ki! – Ordítom rá, és követem. Még az sem érdekel, hogy a szobájába ment be. Követem és mikor elkapom, akkor szúrós tekintettel meredek rá. - Töröld le a képeket, most! – Parancsolom és mindent figyelmen kívül hagyok, kikapom a kezéből a gépet és elkezdem nyomkodni, hogy megtaláljam azt a gombot, amivel ki lehet törölni a képeket. Ha ugrálna, akkor simán csak az ágyra lököm és tovább buherálom a készüléket, hogy meglegyen a törlés gomb.
Komolyan, Scott néha olyan, mint egy nagyra nőtt, hisztis gyerek. Látom, ahogyan toporzékol és tudom, miért teszi; azért mert meg kellett nyomnia a gombot. Igencsak furcsa párosítás, hogy egy ilyen miatt képes ekkora patáliát csapni és azt hiszem nem mondok nagyot azzal, hogy nem bírom megérteni. Tudom, megvan a maga stílusa és a legtöbb dologra valamilyen bunkósággal felel, de hogy egy ilyen aprócska dolog miatt kiakad, az arcomba mászik és felemeli a hangját.. Ez nálam lassan már az a kategória, hogy sóhajtok egyet és hagyom, had főjön csak a saját levében. Viszont ma reggel túlságosan jó kedvem van, így veszem a bátorságot és játszadozni kezdek vele. Nem félek attól, hogy még inkább dühös lesz és, hogy szépen fogalmazzak, lesújt rám a haragja. Bevállalom a kockázatot, kíváncsi vagyok, mennyire vörösödik el a feje, ha kiabál, meddig képes a düh elvinni őt. A további morgásaira nem válaszolok, had puffogjon csak magában, bár egy megjegyzést még megejtek, mielőtt távozna a konyhából. No és most jön az érdekes fordulat. Magam sem tudom, honnan jött az ötlet és miért vetemedtem ilyesmire, kicsit olyan, mintha most én lennék nagyra nőtt leányzó. Buta kis tréfa, de úgy éreztem, el kell lőnöm. A vér elönti az arcát, a gép kattog, készülnek a képek, melyeken szépen nyomon követhető, hogyan vesz észre, lesz dühös, pattan fel és indul meg felém. Nem megyek be a szobámba, csupán a gépet hajítom az ágyamra és laposabb mozdulattal, hogy ne pattanjon akkorát és máris csukom be az ajtót, megállva a kis birodalmam bejárata előtt. Nem mehet be, ezt tudja ő is jól, így a gép biztonságban van. Noha felmerül bennem a gondolat, hogy jelen pillanatban ez egy cseppet sem fogja érdekelni, mindenesetre akkor sem mozdulok az ajtó elől. - Ugyan, nem kell parázni, nem fogom őket sehol sem felhasználni, nem látod viszont őket a neten. Csak gondoltam csinálok pár képet az új lakótársamról. Nyugodt hangom próbálom megmagyarázni a dolgot, hátha enyhül kicsit a haragja. Ajkaimon halovány mosoly, noha belül jobban vigyorgok, érdekes reakciót láthattam tőle. Nem félek, egy cseppet sem, ugyanis akármekkora bunkó, nem hiszem, hogy komolyabban merne bántani. Legalábbis ha megtenné, biztos nem állnék jót magamért. Továbbra is az ajtó előtt állok és nem is áll szándékomban arrébb menni. Várom, mit válaszol a "magyarázkodásomra", a továbbiak pedig eszerint alakulnak majd.
Nem szeretem, hogyha valamit megbeszélünk, az nem úgy történik. Egy nagyon egyszerű dolgot kértem tőle, amit szerintem nem nehéz megcsinálni. Előbb-utóbb ebbe fogok belehalni, hogy itt idegesítem magam ilyen apróságokon. Amint megkapom a kávémat, el is indulok a nappaliba, hogy lenyugtassam magam. Annyira mégsem tudok, mert megint újból feltűnik, pedig annyira örültem, hogy nincs itt. Nézem a mesét, amikor is felbukkan és elkezd fényképezgetni. Mivel már nincs a kezemben a bögre, ezért semmi veszélyeset nem tudok hozzávágni. Egyből felpattanok és megyek felé, de ő meg sem áll, csak egyfolytában kattint. Megőrjít, hogy ennyire szemét tud lenni. Káromkodok és nem is érdekel, hogy kihallja meg. Utána megyek és az ajtó előtt megtorpanok, ahol ő is áll. - Nem adtam a beleegyezésem! – Fortyogok a dühtől és már nagyon vörös a fejem a méregtől. Azt hiszi, hogy azzal, hogy itt áll nem tudok bemenni? Akkor nagyon téved. Lehajolok annyira, hogy felkapjam a vállamra, majd belépek vele a szobába. Megpillantom a fényképezőgépet, majd ledobom Paynet az ágyra és elveszem a fényképezőt. Elkezdem babrálni, hogy megtaláljam a képeket és ki tudjam törölni. - Ha még egyszer ezt megteszed, eláslak! – Morgok az orrom alatt, ahogy a gépet nyomkodom, de azért ügyelek arra, hogy ne legyen baja a szerkezetnek. Amint megvannak a képek, ki is törlöm őket, majd kikapcsolom és az ágyra dobom, hogy ne legyen baja. - Ne akarj velem ujjat húzni. – Mutatok a mutatóujjammal rá fenyegetően, majd kilépek a szobából, hogy folytassam a mesenézést. Leülök a kanapéra, de nem leszek vele előrébb, mert a kávémat is megittam, így fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Úgy nem szeretek szabadnapos lenni.
Ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor én tojok rá magasról, majd én nyomogatom azt a szaros gombot minden este, had örüljön a fejének. Ha viszont abba is beleszól.. esküszöm, kiherélem. Már bocsánat a megfogalmazásért, de én sem vagyok holmi cseléd, akinek úgy kell ugrálnia, ahogyan fütyülnek neki. Igen, fogadtunk, veszítettem és most szívok. De azt nem értem, hogy Scott miért ragaszkodik ennyire az elveihez, amikor egy sokkal kényelmesebb és praktikusabb megoldást kínáltam neki. Sebaj. Így jártam, ennyi, rajtam ezentúl nem fog múlni ez a dolog. Leül mesét nézni, én pedig kisebb támadást indítok ellene, elkattintok jó pár képet. Csakhogy kicsit visszakapja a dolgokat. Engem nem zavar, hogy vörös fejjel, szikrákat szóró tekintettel közeledik felém, nem hinném, hogy bántana, így egyáltalán nem félek tőle. Mert ha mégis megüt.. akkor adieu, engem többet biztos nem fog látni. - Persze, hogy nem. De így sokkal élet hűbbek a képek. Fortyog a dühtől, én viszont teljesen nyugodt vagyok, sőt, még egy vállrándítást is megengedek magamnak. Nem érdekel a káromkodása, szitkozódása, én is lehetek olykor szemét. Bár inkább pimaszságnak nevezném, mint a durvább verziójának, de ha Scott ezt így éli meg.. legalább egy kicsit kap vissza abból, amit ő nyújt másoknak és nekem is. Pillanatokon belül azonban olyan történik, amire egyáltalán nem számítottam. Lehajol, hastájékon érzem a vállát és nem is kell sok, hogy lábaim a levegőben kalimpáljanak. Nevetés szökik ajkaimról, inkább ilyenképpen reagálok, minthogy hisztisen ordibálni kezdjek vele. Nem is mondok neki semmit, csak kacagásom társul a lépteinek hangjához, majd nagyot nyekkenek az ágyon. Még szerencse, hogy puha. A mosoly megmarad ajkaimon, feltápászkodom, törökülésben helyezkedem el az ágyon, így figyelem, ahogyan a képeket keresi, hogy kitörölhesse. Nem ellenkezem, ez szembetűnő lehet, megérdemlem, gonosz húzás volt. - Most mondd, hogy nem vagy fotogén. Villantok rá egy pimasz mosolyt, szemeimben is hasonló fény játszadozik. Igen, néha kifejezetten jó szívatni a másikat, persze csak ilyen light-osabb dolgokkal, azért komolyra én sem szeretném fordítani a dolgokat és túlságosan megbántani. Azért nem vagyok olyan. Mikor fenyegetően mutat rám, ártatlanul emelem fel két kezem a vállam magasságáig, ezzel jelezve a megadást. Mosolyom továbbra is ott virít ajkaimon, ha Scott nem is, én roppant mód jól szórakozom a helyzeten. Ismét nem szólok, hagyom, hogy kimenjen a szobából. Tudom, hogy az összes képet letörölte, így felesleges lenne nézegetni, vajon maradt-e valami. Úgyhogy még egy kicsit üldögélek az ágyamon, majd megeresztek egy sóhajt. Mit csináljak, mit csináljak.. Valamiért megfordul egy olyan gondolat a fejemben, hogy valamiképpen engesztelnem kéne a másikat. Oké, legyen, megpróbálkozom vele. Sütök valami sütit. Hirtelenjében nekem sem jut jobb eszembe, ez a megoldás pedig egyáltalán nem hat úgy, mintha direkt neki akarnék kedveskedni, mert ugye a sütivel én is jól járok. Úgyhogy irány a konyha. Kiérve halk neszezés ütheti meg Scott fülét, ahogyan az edényeket szedem elő, hűtőajtó csapódik. Egyszerű piskóta, csokis és sima verzió egymásra öntve, csoki darabokkal és mandulával a tetején. Szóval nekiállok a készítésnek, tojást török, lisztet mérek, ami csak kell. Hogy Scott mit csinál, azt nem tudom, vagy hogy esetleg kidugja-e az orrát, szintúgy talány előttem, mindensetre én ezzel egy kis ideig jól elleszek.
Kaja a sütőben, a konyha rendbe szedve, úgyhogy egyelőre pihenőidőt adtam magamnak, tehát a tévé előtt tespedek. Legszívesebben elmennék egy kisebb sétára, hogy ismét ellőjek pár képet, ám a sülő vacsorát nem hagyhatom csak úgy ott. Tudom, hogy Scott hamarosan hazaér, így neki is lesz meleg kaja, örülhet. Félreértés ne essék, nem az ő kedvéért csinálom, nekem is vacsoráznom kell, de ha egyszer belefogok a főzésbe, akkor már leszek olyan kedves és aranyos, hogy akkora készüljön el a tepsis rakott tészta, mire a lakótársam hazaér. Most mondja bárki is, hogy nem teszek meg "mindent" azért, hogy a kapcsolatunk ne csak civakodásból álljon. Érzem a finom illatot, hamarosan készen van a vacsi, ám addig keresek valami nézhető műsort a tévében, és lám, találok is egy elfogadhatónak mondható vetélkedőshow-t. Az ilyeneket mindig is imádtam, pláne akkor, mikor egy nálam is butább egyén került adásba. Kárörvendő vagyok-e, vagy sem, engem nem érdekel, de ha valaki azt sem tudja, hogyan halt meg Caesar, mondjuk, az ne már, mit keres egy ilyen műsorban? Mindegy is, a hangulat most is megvan, együtt izgulok a bent szenvedő alannyal, aki jelen esetben mégsem szenved annyira. Már a szódásszifon szemüveg is árulkodó jel lehet arról, hogy bizony egy okostojás áll a kérdések megválaszolása előtt, így viszont túlságosan is unalmas a műsor. Egy ideig nézem még, majd hirtelen kapok észbe, a kaja! Kilövöm a készüléket, úgysem volt túl szórakoztató a műsor, és máris száguldok a konyhába. Sajnos túlságosan is gyorsan, mert a lendületemmel lesodrom a konyha bejárata mellett álló kis komód tetejéről a vázát. - Francba! Kiáltok fel, de nem állhatok meg összeszedni a rengeteg cserepet, mert odaég a kaja, majd ha kiszedtem a tepsit a sütőből, akkor foglalkozom a művemmel. Kesztyűt húzok a kezemre és kikapom az edényt, elzárom a sütőt és elégedetten konstatálom a dolgot; amellett, hogy nem égett meg a mestermű, eszméletlen jó az illata és baromi jól néz ki! Bizony, ha akarok, még főzni is tudok. Kicsikét szemlélem még az alkotásom, majd eszembe jut az előbbi baleset, úgyhogy felkapok egy konyharuhát, majd robogok is kifele a konyhából. Ám figyelmetlen vagyok, ismét, azokat az istenverte küszöböket pedig még mindig nem szoktam meg! Ennek pedig meg is lesz a következménye; lábam gabalyodik a kiálló ajtószegmensbe, én pedig dőlök el, visz a gyors lendületem, egyenesen bele a szilánkokba. - Rohadt élet! Újabb csodás műremek hagyja el ajkaimat, ahogyan megérzem a lábamba hasító fájdalmat, egy cseppet sem tetszik a dolog. Felnyomom magamat, négykézláb támaszkodva, ám ezzel csak azt érem el, hogy beletenyerelek a szilánkokba. Nem tudom, hogyan csináltam, de a következő pillanatban már ülök, hátamat a falnak támasztva és a kisebb szilánkokat szedem ki a tenyeremből. Csak ezután nézek a lábamra, ám minden szó bent ragad. Ahogyan látom a jó kézfejnyi cserépdarabot kiállni a combomból, még a szavam is elakad, érzem, az arcom normál színe egy pillanat alatt válik holt sápadttá, a fájdalom pedig egy szekundum alatt borítja el elmémet. Lesokkolok, fogalmam sincsen, mi a fenét kell csinálni ilyen esetben, a kezemből is folyik a vér, több helyen sértették fel a szilánkok, ám ahogyan elnézem, egy-két kisebb cserepet leszámítva csak ez a hatalmas mered elő a lábamból, méghozzá a jobb oldaliból. Ösztönösen cselekszem, miután pár mélyebb levegővétellel igyekszem megnyugtatni magamat - sikertelenül. Kihúzom a darabot a comból, a kihozott konyharuhát pedig felkapom a földről, ahová az esés közben lezuhant és a jó tíz centis sebre nyomom. Fogalmam sincsen, milyen mély, de bízom benne, hogy fontosabb eret nem ért, az lenne csak a szívás. Mozdulni nem mozdulok, csak azért fohászkodom, hogy Scott ezúttal ne maradjon túlórára. Ciki, vagy sem, de nagyon is szükségem van rá. Ekkor, mintha a férfi megérezné a gondot, hallom, hogy nyílik az ajtó, más nem lehet, mint a lakótársam, ám mégis kibukik az ajkaim közül a kérdés, kellőképpen kétségbeesetten ahhoz, hogy a másik tudja, ezúttal nem viccelődöm, tényleg baj van. - Scott?
Kora reggel már készülődök, hogy aztán a délelőtti műszakommal le tudjam az egész munkámat. Most örülök, hogy a délutánom szabad, mert nem aludtam valami jól és most is nagyon fáradt vagyok. Csak bízni tudok benne, hogy nem lesz súlyos betegem, akinél muszáj az összpontosítás, mert az ma biztos nem fog menni. Gyorsan megborotválkoztam, mert már ideje volt, majd fésülködés és mentem is ki a konyhába, hogy megigyam a reggeli kávémat, hátha valamelyest felébreszt. Töltöttem a bögrémbe, majd leültem a nappaliba kicsit tv-ni, amig nyugodtan meg nem ittam. Mikor ezzel kész voltam elmentem fogatmosni, felvettem magamra a mentős ruhámat, majd szép halkan elindultam dolgozni. Nem akartam ilyen korán felverni Paynet, azért én sem vagyok mindig elviselhetetlen. A munkám elég lassan telik, szerintem pont azért, mert 5 percenként az órámat nézem, ami nem is csoda, hiszen nagyon vágyok az ágyamra. Már ittam pár gépi kávét, de az nem használ, kár beléjük a pénz, de muszáj volt. Mivel sajnos nem bírok egy normális kávét meginni a büfében, ezért erre kell folyamodnom. Egyetlen egy súlyos eset volt, amihez ki kellett mennem, de nem igazán éreztem magam a toppon, még is mindent megtettem, ami tőlem telhető volt, de sajnos nem élte túl. Túlságosan is sok sérülése volt, ami a halálhoz vezetett. Ilyenkor nem érzem magam túl jól, így még inkább elvonultam a "szünetben". Már csak 1 óra és mehetek haza. Ezekben az utolsó percekben nem történt semmi, egyetlen egy riasztás sem, így a mentő hátuljában, már szinte csukódtak le a szemeim. Felülve megrázom a fejemet, majd inkább odamegyek a büféhez és egy normális kávét kérek, ami lehetőleg hatni is fog, nem úgy mint a gépi. Megkávézok, addig megcsinálom a papírmunkát, majd mikor vége a műszakomnak, megyek is. Kicsit gyorsabban lépkedek, mert beszeretnék dőlni az ágyamba, hogy pihenjek. Amint megérkeztem, a kulcsom a zárba, majd nyitom is az ajtót. Payne hangját hallom elsőnek, majd sóhajtok. - Mi van már? Még meg se jöttem... - Morgom, majd becsukom az ajtót és ledobom a kulcsom. Ekkor pillantom meg, hogy tiszta vér és a földön fekszik. Már csak ez hiányzott, pihenni, aludni akartam, erre ez fogad. Odamegyek hozzá, majd letérdelek mellé. - Mi a fenét csináltál? - Mondom bosszúsan, majd odanyúlok a combján lévő konyharuhához. Alig emelem fel, de még így is látom, hogy nagy gáz van. Sóhajtok egyet, majd az egyik kezem a térdhajlatához a másikat a hátához teszem és így emelem fel. Beviszem a nappaliba, rá a kanapéra. Nem tudom, hogy a vér megfogja-e majd, vagy ki lehet-e takarítani, most az elsősegélynyújtás fontosabb. El is megyek az otthoni kis dobozomért, majd előveszem a fertőtlenítőt. - Ez lehet egy kicsit csípni fog. - Mondom, hogy készüljön fel a legrosszabbra, majd elveszem a konyha ruhát és lefertőtlenítem. Még mindig iszonyúan vérzik, szerintem túl mély a seb, de nincs időm megnézni. - Ezt össze kell varni. - Mondom neki, majd egy jó nyomókötést teszek rá, amig el nem látom a többi sebét. Megnézem a kezeit, azt is lefertőtlenítem és bekötözöm, ahogy a lábát is.
Morog, mindig csak morog. Sebaj, most igyekszem nem venni róla tudomást, nekem most szükségem van rá, szükségem van a segítségére, az sem érdekel, hogy durrogva teszi ezt meg, csak segítsen. Hallom, ahogyan csukódik az ajtó, kulcscsörgés nesze üti meg fülemet, amikor is észreveszi, hogy a földön ülök és bizonyára nem éppen a legbiztatóbb látványt nyújtom. Noha nem vagyok csurom vér, azért a nadrágom is szív jócskán az éltető karmazsinból. Egyszerűen érzem, hogy a fenébe kíván most és semmi kedve az egészhez. Igazándiból érthető, fáradtan jön haza a munkából és ez fogadja. De most el kell viselnie, mert tényleg szükségem van rá. Furcsa és elég megalázó helyzet az én szemszögemből, de nem tudok mást csinálni, ha tudnék, már valószínűleg régen megtettem volna. - Elestem. Hangja bosszús, így hát nem próbálok valami elmés poénnal visszavágni, legalább nem azokat a hülye kérdést lövi el, hogy "jól vagy?". Na, attól másznék én most a falra, de ez nem következik be, így az én mutatványom is elmarad. Hagyom, had emelje fel a konyharuhát és nézze meg a sebet. Amikor érzem a térdhajlatomnál és a hátamon a kezét, egyből tiltakoznék, hogy tegyen le, ne vérezzünk össze semmi mást, itt is jó lesz, de még idejében fékezem meg a nyelvem, valószínűleg hajthatatlan lenne, nekem pedig most se kedvem, se erőm felesleges köröket futkorászni. Így hát kis idő múlva én már a kanapén fekszem, Scott pedig visszatér a kis dobozkájával. - Jó. Csípni fog, erre számítottam, így mikor a fertőtlenítő a sebhez ér, erősen szorítom össze a fogaimat. Mindig is utáltam ezt a löttyöt, már gyerekként is, a hideg kiráz tőle, de sajnos muszáj. Így hát tűröm a fájdalmat, még akkor is érzem azt a kellemetlen bizsergést, amikor már a nyomókötés is rajta van. - Akkor csináld. Mit mondhatnék erre? Nincsen kedvem beszélni, érzem, ahogyan a véremmel együtt az erőm is csordogál elfele, ilyenkor aztán pláne nincsen érkezése az embernek arra, hogy a száját jártassa. Ha össze kell varrni, hát akkor csinálja, nem tudok mit csinálni vele. Hagyom, hogy a kezeimet is ellássa, azokra is kötés kerül. Szó, mi szó, alaposan elintéztem magamat.
Haza se értem, és már is azt akarja, hogy segítsek neki. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi lehet olyan fontos, hogy azt sem várja meg, hogy lepakoljak, vagy legalábbis levetkőzzek. Amint belépek, meglátom, hogy csupa vérben ül a földön, törött valami szilánkjai közt. Egyből megkérdezem, hogy mit csinált, amint megtudom a választ, meg is forgatom a szemeimet. - Gratulálok. Mit törtél el? – Mondom neki, egy cseppet sem örülök neki, de nem tehetek semmit, muszáj leápolnom és csak utána tudom leszidni. Felkapom és elviszem a kanapéhoz, hogy kényelmesebb legyen és én se sebesítsem meg magamat a szilánkokkal. Elmegyek és hozom a dobozomat, hogy le tudjam kezelni. Muszáj lefertőtleníteni, bár egyáltalán nem lesz kellemes, így ez miatt figyelmeztetem is. Szerintem beletörődött, bár nem tudna mi mást tenni. Muszáj és ezt szerintem ő is tudja. A fertőtlenítővel lekezelem, majd ráteszek egy nyomókötést, amíg valamennyire eláll a vérzés vagy kitaláljuk, hogy mi legyen. - Kórházban kéne. Beviszlek. – Állok fel mellette, bár nem tudom, hogy mennyire preferálja ezt, viszont én ezt nem szeretném itt megcsinálni, mert egyáltalán nincs semmi sem sterilizálva és könnyen elfertőződhet a seb, amiből komolyabb következmények lesznek. - Vagy hívhatok egy mentőt. Gondolom nincs autód és jogsid. – Csípőmre helyezem a kezeimet, ahogy látom, hogy kezd átvérezni a nyomókötés. Leülök mellé a kanapéra, majd teszek a nyomókötésre, még egy nyomókötést. Jól elintézte magát, de talán ez már segíteni fog, hogy elálljon viszont az is lehet, hogy valami eret vágott el, így ezt nem tudom megmondani, hiszen gyorsan kellett cselekedni, hogy ne vérezzen el, nem állhattam neki nézelődni.
Látom, hogy a szemeit forgatja, de ez egy iszonyatosan peches helyzet, egyedül nem tudom megoldani, ha képes lennék rá, akkor nyilván nem kérnék segítséget, ezt Scott is nagyon jól tudja. - Egy vázát. Adok választ, mindenféle kérdést mellőzök, mit adott esetben feltennék, a "nem látod?" és társai most egyáltalán nem illenek ide, erőm sem igazán volna ilyesmihez. A kanapéhoz visz, normális esetben ó, de milyen romantikus lenne, kár, hogy nem rajongom túlzottam az ilyesmi dolgokért. Lefertőtleníti a sebemet, miután visszatér a dobozával, egyáltalán nem kellemes, a fertőtlenítés soha nem is volt az, még kiskoromból is emlékszem rá. Bár tény, hogy a biciklivel való esés közben felhorzsolt térd eddig még soha nem volt olyan komoly, mint a cserépdarabbal felhasított comb. Nesze neked Payne, legközelebb nem kell úgy rohanni és akkor te is és a váza is egyben marad. Nyomókötés kerül a sebemre, én pedig Scott-ra figyelek, amikor is bejelenti, hogy kórházban kellene összevarrni. Elkerekednek a szemeim, komolyan mondja? Sajnos igen, mert hiába várom, hogy elmosolyodjon és a vállamba bokszoljon, mondván, hogy ő csak viccelt, nem történik semmi ilyesmi, sőt, még fel is áll, egyértelműen a tudtomra hozva, hogy nem poénkodott, tényleg kórházba szeretne vinni. - Jogsim az van, de autóra sajnos nem futja. Bakker, mentő? Ne már, te jó ég. Ekkor is mekkora hátrány, hogy az embernek nincsen autója, beszarás. Utálom a mentőket. Eddig mondjuk nem volt szerencsém hozzájuk, de akkor is, látta már eleget és mindig rossz emlékeket idéznek fel bennem, most pedig még be is kellene ülnöm egybe? Basszus, basszus, basszus, soha többet nem fogok gyorsabban rohangálni a házban a megszokott tempómnál. - Tényleg muszáj? Teszem fel neki a kérdést, némi reménnyel a hangomban, de ott van az is benne, hogyha igen, akkor legyen hát. Ha menni kell, menjünk, csak minél gyorsabban, mert érzem, hogy baromira fogy az erőm és erről még én is tudom; nem sok jót jelent.
Fáradt vagyok és mindig is örülök annak, hogyha végre lejár a műszakom és hazaérek. Valahogy most a legjobb, hogy délelőttös voltam, így délután pihenhetek és egy kis időt magamra is tudok fordítani. De, amint hazaérek, egyből látom, hogy Payne vérben üldögél a konyha mellett. Nem túl bőbeszédű, én pedig nyűgös vagyok, mert egész délelőtt mások sebeit láttam el, már kellene a nyugalom számomra. - Remélem a tulaj nem hajtja be rajtunk az árát, ha meg tudja. - Morgom magam előtt, mert lehet, hogy nekünk csak egy váza, de neki lehet, hogy egy nagyon is fontos családi érték. Mindenesetre, én biztos, hogy nem fogok beleadni, ha fizetni kell. Felkapva a kanapéhoz viszem, majd ott letéve kicsit könnyebb nekem is ellátni a sebét. Fény van és így nem kell térdepelnem mellette. A dobozomból is előveszem a kötszert, a fertőtlenítőt, és mindent szabályosan megcsinálva lekötöm a lábát. Leülök mellé a kanapéra, hogy muszáj lesz ezt összevarrni, én pedig biztos, hogy nem fogom itt. Nincsenek meg a megfelelő eszközeim arról, hogy itthon "műtsek". És amúgy sem lenne helyes, mert normálisan meg kéne tisztítani a sebet és el kell állítani a vérzést és csak utána lehetne hozzákezdeni. Itt pedig még a vérzést sem bírom elállítani nem, hogy összevarrni. Jó az utóbbira kaptam kiképzést az menne, de az is lehet, hogy egy olyan ér sérült meg, ami magától nem tud összeforrni. - Én viszont nem foglak bevinni, mert tömegközlekedésen nem a legjobb, hogy cipeljelek. - Állok fel, és ebben igazán igazat adhat nekem, mert elég sokan utaznak főleg ilyenkor, de később még többen és akkor a karjaimban tartva, elég nehéz lenne kapaszkodni is és normálisan elférni, mert ismerem annyira az embereket, hogy végig nézik, ahogy szenvedek. Elmegyek a konyha felé, átlépem a darabokat, majd gyorsan összeseprem és kidobom a szemétbe. Egy gyors felmosást is csinálok, hogy ne száradjon oda a vér és amint ezzel kész vagyok, visszamegyek Paynehez. A kérdésére én is csak kérdéssel válaszolok és ezzel tudatában lehet, hogy igen a kérdésére a válasz. - Át akarsz öltözni, amíg megjön a mentő? - Kérdezem, és a telefont a kezembe veszem. Tárcsázom is őket, bejelentem, hogy én vagyok és egy sima mentőt kérek, villogók nélkül, mert annyira nem nagy a baj, csak be kell szállítani a lakótársamat. Ha Payne eldöntötte, hogy mit szeretne, akkor felkapom a karjaimba és beviszem a szobájába, hogy fel tudjon öltözni, vagy épp cserélni a nadrágját. Ha nem akar semmi ilyesmit csinálni, akkor szimplán leülök mellé a kanapéra és mindent visszateszek a dobozomba, amíg a mentő ki nem ér.
Annyira nem akartam ezt az egészet. Scott akármennyire is tud olykor bunkó lenni, ezt még én se kívántam volna neki. Tudom, milyen szar munka után fáradtan hazaesni úgy, hogy csak egy kis pihenésre vágyik az ember, erre bumm, mégsem csinálhatja azt, amit szeretne. Pedig én még kaját is csináltam neki. Na jó, nem strapálom magam ilyesmivel, ami megtörtént, az megtörtént, majd valahogy kiengesztelem, ha ennek az egész szarságnak végre vége lesz. - Azzal te ne törődj. Kit érdekel az a hülye váza? Majd én kifizetem, Istenem, ezen ne múljon, úgyis én törtem össze. De most magasról teszek arra az edényre, amikor épp egyre csak fogy a vérem és válik ködössé az elmém. Rohadtul nem egy váza miatt szeretnék elpatkolni. Oké, azt azért csak nem fogok, de azért mégis. Elég szégyenteljes lenne. - Tömegközlekedés? Úristen, Scott, ki akarsz nyírni? A kezdeti nyugodtságom kezd elpárologni és lép helyébe egy amolyan hisztiféle dolog. Nem szoktam hisztizni és nyivákolni, de azért nem szeretnék vérző lábbal a buszon zötykölődni. Nem csak azért, mert hülyének néznének, arra magasról teszek, de mire busszal beérünk a kórházba! Az nagyon hosszú idő és oké, hogy ellátta a lábam, de egy ekkora seb nem fog magától összeforrni, én pedig nem szeretnék útközben elvérezni. - Hívd azt a szaros mentőt! Hátradőlök, egyik tenyerem a szemeimre téve, sötétséget varázsolva, mély levegőket véve figyelek arra, ahogyan megadja a címet és mindent, ami kell. Nyugalom, nyugodt maradok, csak felszabdaltam a combom. Áhh, semmiség, simán túlélem. - Nem akarok átöltözni, ellenben egy tiszta nadrágot jó volna magammal vinnem. Elvégre érdekesen néznék ki szakadt, véres nadrágban hazafele. Úgyhogy ha bevisz a szobába, akkor vagy én szenvedem ki magamból, hogy összepakoljam a cuccom, vagy pedig ő segít és akkor mondom neki, hogy mi hol van. Egy a lényeg, a végén egy kis fekete sporttáskába kerül minden, egy váltás fekete melegítőnadrág és egy pulcsit is bedobok még, biztos, ami biztos alapon. Nos, én így akkor készen is volnék.
Álmos vagyok és kezdem úgy érezni, hogy karikásak a szemeim. Valóban örültem volna annak, hogyha úgy érek haza, hogy nincs semmi gond. Erre mire hazaesek, Payne hozza a formáját. Valamennyire sikerül lekötözni a sebét, de úgy látom elég mély, vagy pedig egy eret megsértett az egyik szilánk, mert nem akar elállni, de még csak alább hagyni sem. Megforgatom a szemeimet, muszáj a vázával is törődnöm, mert nem az miatt akarok az utcára kerülni, vagy épp egy másik albérletet nézni. Mivel nincs egyikőnknek se autója, nekem még jogsim sincs, ezért muszáj valamit kitalálni. - Nem, de nincs más választás, vagy a tömegközlekedés vagy a mentő. - Rántom meg a vállaimat, mivel az utóbbiért nem rajong, így nem tudok vele mit kezdeni. Amint rám parancsol, morgok egyet, de azért tárcsázok. Szeretném, ha kijönnének, mert sürgős. Nem szeretek sokat beszélni, de mégis úgy kérdeznek ki a központban, mintha csak egy járókelő lennék, aki egy balesethez akarja kihívni őket. Mire végre leteszem, megkérdezem Paynet, hogy átakar-e öltözni, mert tiszta vér mindene, bár már úgy is mindegy. Felkapom és beviszem a szobájába, leteszem az ágyra, előkaparok egy sporttáskát és amit mond, azt belerakok. - Jó, azt hiszem kész. Bár nem hiszem, hogy bent tartanának, csak összevarrják. - Cipzározom be a táskát, majd kiviszem a nappaliba. Visszamegyek Paynehez, és őt is visszaviszem a kanapéra és amíg nem érkeznek meg a mentők, összesöpröm a darabokat és kidobom a szemetesbe. Ennek már úgy is mindegy, nem lehet összeragasztani sem. Amint hallom a szirénákat, kinyitom az ajtót és várom a mentőt. Leparkolva, kiszállnak belőle a kollégák, kezet fogok velük, majd Paynehez mennek, akit felkapnak és beviszik a mentőbe, én meg fogom a táskát és megyek utánuk, miután bezártam az ajtót.
Totál véletlen volt a dolog és nem is értem, hogy lettem ennyire nyomorék. Nem szoktam bénázni, távol áll tőlem a túlzott bakizás, pláne az ekkora! Egyáltalán nem ez az én formám, az viszont biztos, hogy jól elástam magam Scott-nál. Nem is baj, ez van, így jártam. Nem értem, mit pattog még mindig azon a szaros vázán. Összetört és kész. Majd én elviszem a balhét, ha olyan a dolog, bár nem hinném, hogy az idős néni, akitől a házat béreljük, itt őrizni az értékes csecsebecséit. Szóval mindegy, én nem szólok többet, habár szívesen lehurrognám, hogy ugyan, ne forgassa már össze-vissza a szemeit és a dolgot sem kell ennyire felfújni. Csak egy hülye váza.. - Egek, nem is értem, hogyan kerülhetett a tömegközlekedés a lehetőségek közé. A tömegközlekedés! Nem, ez most egyáltalán nem a bennem éledő pánik, ez sokkal inkább az, hogy nem értem ezt a srácot. Busszal.. Oké, hogy nincs más lehetőség és tiltakozom a mentő ellen, de ha nincs mit tenni, akkor ez van, muszáj a mentő. Persze, mert majd vérző lábbal buszra szállok. Úristen! Végül hívja a mentőt, én pedig próbálok lenyugodni. Nem, nem esek neki, hiszen segít rajtam és ezt értékelnem kell. Lenyugszom. Nem is fogok kiabálni. Higgadtság. Bemegyünk a szobába, türelmesen magyarázom neki, mit merre talál, míg végül készen lesz a cucc. - Köszi. Mondok rövid hálát, egyrészt erre a pakolásra is értve, meg úgy az egészre. Bár tény, hogy ha ennek vége, valahogyan igyekszem majd meghálálni a dolgot és nem csak egy köszönömmel. - Én sem hiszem, hogy bent tartanak, de gondolom hazafele nem hoz már a mentő. Értem ez alatt azt, hogy akkor hazafele busszal jövünk és én nem szeretnék véres, szakadt nadrágba lófrálni a városban. Mint egy csöves, akit éppen meg akartak erőszakolni. Scott-nak hála rövid időn belül ismét a kanapén csücsülök és nem sokára már a mentők is megérkeznek. Szuper. Percek kérdése és a mentőben tudom magamat, Scott is érkezik, majd szépen elgördülünk a kórház irányába.
- Őőő, én szintén nem így mondanám. Hát no, ahogyan megjelenik lelki szemeim előtt Ryan egy vastag keretes szemüveggel.. Isten`biz nem az az első gondolatom, hogy pszichopata lenne. Bááár, össze lehet kombinálni a dolgokat. Egy stréber pszichopata, könyvmoly és ha még hozzávessük a lenyalt sérót, akkor a buzi is csatlakozik a sorba. Na jó, gyorsan abbahagyom ezt az egészet, mert ha így folytatom, kitör belőlem a nevetés és nem fogom tudni abbahagyni. - Neee! Tessék, kellett említenie a forró nacit, eléggé élénk a fantáziám.. Természetesen rákerül a fejemben élő szemüveges, lenyalt fejű Ryan-re és nem bírom.. kibukik belőlem a nevetés, de olyan szinten, hogy még a könnyem is kicsordul. - Bocs.. csak.. csak elkép.. elképzel.. telek.. Mondom neki röhögés közben, az előbbi kis orrpöccintést szinte meg sem éreztem, kell jó néhány másodperc, amíg lenyugszom, Ryan-re nézek és kitörlöm a szememből, meg az arcomról is le a könnyeket, mert én tényleg sírok a nevetéstől. Bakker, ilyen is de régen volt. - Tényleg ne haragudj, de nem bírtam ki.. Na, ezt tuti le fogom neki rajzolni, had nevessen ő is és láthassa, min is röhögtem annyira, mert ezt tényleg megéri. Majd jön a komolyabb téma és tényleg megnyugszom, főleg azoktól, amiket mond. - Vagy egyszerűen csak nem érdekeltem őket. Vonom meg a vállamat, igazándiból tudom is, hogy miért nem. A jó kérdés, hogy elmondjam-e Ryannek. Na jó, elmondom, had nevessen ő is, az előbbiért nagyon is megérdemlem, hogy elképzelhessen ő is. - Tudod, egészen az egyetem végégig nem éppen így néztem ki. És itt nem csak a pattanásokra gondolok. Még a szám szélét is rágcsálom, tényleg el akarom mondani? Oké, egye fene, mély levegőt veszek. - Nevessél te is, elmondom. Bizony, nekem még szemüvegem is volt és mivel nem éppen a leggazdagabb családból származom, sajnos nem futotta azokra a menő keretekre. Még jó, hogy kinőttem. Na de.. képzeld, még fogszabályzóm is volt és a hajam még inkább különálló életet élt, mint most. Nagyjából a Betty, a csúnya lány jut róla eszembe, vagyis magamról. Na jó, lehet annyira nem volt vészes, de akkor is. Még szerencse, hogy aztán a fogszabit is leszedték, a szemüveg sem kell többet és a hajam is egészen normális már. - Azért érdekesen néznék ki szarvakkal, meg tüskékkel, miközben tüzet okádok, vagy füstöt eregetek. Vigyorodom el jó szélesen, természetesen ezt is elképzeltem. Hát na, legalább vígan vagyunk, ezt az oldalát kell nézni a dolgoknak. Magasról teszek rá, hogy éppen ilyen hasonlít jutott eszébe, amíg nem gondolja komolyan, hogy tényleg úgy viselkedem, mint egy házisárkány, akkor addig a részemről nincsen semmi probléma. Lágyan mosolyodom el, amikor azt mondja, hogy csak és kizárólag nekem rajzol ilyesmit. Ismét az a jóleső érzés tölt el, amit már szinte azóta érzek, hogy először átölelt, vagy amióta a nyakába ugrottam, amikor megláttam a képet. Pazar dolog ez, ajánlom mindenkinek, hogy törekedjen arra, legalább egyszer az életében érezzen ilyesmit. Én nagyon bízom benne, hogy nekem nem csak egyszeri alkalom adatik meg… Intézi a képet, én a ruhatárban szedem össze a holmijaimat, erre mire visszaérek, egyből a szemembe húzza a sapkámat. Mielőtt még megigazítanám, játékosan bokszolok előre az egyik kezemmel, vagy a vállát, vagy a mellkasát találtam el, mivel nem látok, így nem tudom pontosan, csak a levegőbe céloztam. Felhúzom gyorsan a sapim és egyből fogom is meg a kezét, hogy mehessünk is. - Úgy már nem is olyan poén. Vigyorgom én is mellé, mert hát eső nélkül futni.. Komolyan mondom ezentúl nem is fogok elmenni futni, ha nem esik az eső. Na jó, azért de, mert többször járok futni, mint ahányszor esik az eső, de sebaj. Felszállunk a buszra, ő átölel, én pedig szépen bevackolom magam a karjaiba, mert eszelősen jó érzés. Nem is szólok semmit, egyszerűen csak élvezem a helyzetet. Talán tíz percet robogunk így, amikor is kijelentem, hogy a következő megállónál leszállunk és ezúttal én leszek az, aki kézen fogom és húzom magam után. Rövid kis séta és már a táskámban turkálok, hogy előszedjem a kulcsot és nyithassam az ajtót, majd pedig zárhassam magunk mögött.
- A szobatársam nincsen itthon, de fogalmam sincsen, ma meddig dolgozik, szóval ne lepődj meg, ha egyszer csak betoppan. Belépve a házba közlöm vele az információkat, a bejárati ajtó a nappali egyik sarkában van, itt van a falon akasztó a kabátoknak és egy kis polc a kulcsoknak. Itt landol az enyém, majd kibújok a bakancsomból, ledobom a sapkámat és a kabátom is az akasztók egyikén végzi. Minden bizonnyal addig Ryan is végez ezekkel a feladatokkal, úgyhogy invitálhatom is beljebb. - Érezd nyugodtan otthon magad, de ne törj össze semmit. Pimasz vigyort kanyarintok megint, valahogy muszáj volt erre is figyelmeztetnem. Intek aztán neki, hogy vigyük a képet a szobámba. - Előre is bocsi a kupiért, de nem számítottam vendégre. A szobámba lépve gyorsan kapom fel az ágyamon széthagyott pizsamámat és vágom be a szekrénybe, az íróasztalon papírhalom a különböző rajzaimmal, a falakon rengeteg fénykép, természetesen mind az én műven. Naplemente, tájkép, állatok, játszó gyerekek. Az íróasztalon leledzik a fényképezőm is a laptopom mellett. - Csak tedd le oda, majd valamikor felrakom. Vagy szeretnél esetleg segíteni? Na nem mintha egyedül ne tudnék szöget verni a falba. Mosolyodom el, miközben megmutatom, hova lehet letenni a képet. Ha Ryan segíteni szeretne, akkor felőlem nyugodtan megteheti, én örömmel veszem. - Netán kérsz valamit enni inkább? Inni? Próbálok jó vendéglátó lenni, de fogalmam sincsen, az hogyan működik, mert nem igazán vannak vendégeim, erre utal a kupi is, bele sem merek gondolni, a konyhában mi a helyzet.. Na mindegy, mindenesetre kérdőn nézek Ryanre, hogyan dönt, ha éhes, összeüthetünk valami kaját is, de felőlem a képet is felrakhatjuk, netán mindkettőt, még akár filmezhetünk is, a lényeg, hogy valahogyan maradásra kényszerítsem és ne akarjon olyan gyorsan elmenni.
-Azt mindjárt gondoltam, na de még nem is láttál lenyalt séróval. Majd megmutatom egyszer zuhanyzás után, bár az esőben is láttad. Hát úgy festettem, mint egy homokos? Csak sár volt, nem porzott, láttam. Tényleg, építettél már homokvárat? Vödröt tudok hozni, lapátom az nincs. Igazgatni kezdem a hajamat, lenyomom, aztán elengedem, de hát mintha rugó lenne benne, máris visszaáll az eredeti helyzetébe, úgy ahogyan ő akar. Ezért sem bajlódok vele, elég, ha megtörlöm, és kész is. Persze egyből asszociálok, és ha már itt tartunk, akkor miért ne lehetne egy szép nagy várat építeni aaaaa... nem tudom, hol, de megoldom. -Mit ne? Ne képzelj el ilyesmiben, jó? Ezzel az erővel már egy rózsaszín tütüt is rám gondolhatsz amint balettozni próbálok, és jobb vagyok, mint a birodalmi lépegető. Kezemben maradna a korlát is, ne mááár. Belőlem is kitör a röhögés, abszurd a látvány, és én vizuális típus vagyok, ez a baj, a nagyon nagy baj, mert marhára nem érdekel, ki van itt, hol vagyunk, én egyszerűen röhögök és kész. A magam méreteivel aztán biztos képes lennék kecses mozdulatokra, hogyne. -Rá se ránts, én is kiröhögöm magam, mert azért egy kis csini rikító színű cicanaci... na jó, ez még látványnak is szörnyű. Ez rosszabb, mint a sima forrónaci, meg a lenyalt séró, komolyan mondom, nem, nem akarom elképzelni, inkább nem, mert akkor innen kitiltanak minket, azaz engem tutira. Zsebkendőt keresek a zsebemben, de az amilyen gyűrött... esküszöm, nem használt, csak viseltes... szóval inkább visszatuszkolom oda, ahonnan jött. A következő kijelentésre már rázom is a fejem. -Á, megmondom én a frankót, vakok meg nyulak, és nem merik azt mondani, hogy Payne, állati jól nézel ki. Én viszont simán kimondom, és nem kell hozzá szemüveg, komcsi. Merje valaki azt mondani, hogy nem így van, és ketté fogom harapni, az egészen biztos, aztán ha ezt megtettem, akkor elviszem szemészetre, kiváltom a szódásüveg lencséjét is, és beteszem neki kontaktlencse helyett. Beépített lesz, maximum törölgetni kell. -Nem? Átszabattad magad? Jaaa, így vágom. Oké, nekem sosem voltak olyanjaim, de összevissza álló séróm az a mai napig akad. Na de tessék, itt a bizonyíték, hogy miből lesz a gyönyörűséges pillangó... deeee ugye te nem repülsz el? Nincsen hálóm. A lehető leghülyébb kérdéssel állok elő, ha azt hittem a sárkányosnál nincs rosszabb, hát tessék. Tudok én, ha nem akarok, akkor is. Elvigyorodok Payne leírásán, de mutassanak nekem ma egy ilyen tinédzsernek titulált kölyköt, akinek nincsen hasonlója? Akkor meg? És máris találok közös vonást, a hajunkat, mert nekem még most is önálló életet él, de már nem is akarok rajta változtatni, jó ez így. Aztán nem elég, hogy az elején varrásra gondolok, a végén sikerül ismét belenyúlnom. Azt hiszem, jobb, ha tényleg nem akarok dicsérni, mert a végén mindig valami őrültséggel társítom. -Próbáltad már? Jóóó, nem úgy gondoltam, na, szal nem így akartam mondani, csak, csak... ettől nagyobb bakit már nem tudok elkövetni, azt hiszem mindent kimerítettem. És mégis, az előbb sikerült, már lepkehálót is bevetek, mert... mert nem tudom, miért. Azért elképzelem Payne-t szarvakkal, ahogy az orrán jön a füst és a száján meg a tűz... ennyit a komolyságról, ismét vigyorgok, mint a tejbe tök. Mi a fene ütött belém? Thor sem tudná megmondani, azt hiszem, de kurva jól tolom. Itt van egy nőstény, aki tetszik, aki érdekel, és nem akarom elcseszni, és akkor a leglehetetlenebb ötletekkel tudok előállni. Olyan hasonlatokat találok, hogy az is csoda, még nem küldött el melegebb éghajlatokra, pedig esküszöm az Északi Pantheonra, nem direkt csinálom. Jót akarok, mert tényleg szép, és tényleg bejön, hogy érti a humort, erre tessék. 285 év alatt nem hordtam össze ennyi baromságot, mint a múltkor és most, ráadásul úgy viselkedek mellette, mint a nyeretlen kétéves, aki élete első nőstényét látja. Inkább rendezem a képet, mielőtt tovább építem a nagyszerű bókjaimat, addig is csendben vagyok, de hogy miért néznek rám vigyorogva az emberek? Nem érdekel, én is vigyorgok, és alig várom, hogy visszatérhessek Payne mellé, megfogjam a kezét, és induljunk. -Szerintem sem, nincs víz, nem csúszik, nem lehet nagyot esni. Egyetértek, így semmi érdekes nincs a futásban, csak nézhetem a szárazságot, a fákat, és nem is kell odafigyelnem, hogy ne zakózzak hatalmasat. Megéri? Nem. A buszon sokkal jobbat tudok a kapaszkodásnál, átölelem, mert így jó, és megint ugyanazt érzem, amit ott a kép előtt is. Jó érzés, nem akarom, hogy elmúljon, akármi is ez. Sajnálatomra Payne nem akar még egy kört menni, pedig én benne lennék, na de a képet is fel kell szerelni, nincs mese.
-Húúú, van lakótársad? Az tök poén. Veszekedtek a fürdőért? Ja, hát én nem lepődök meg semmin sem, felőlem jöhet, jó kisfiú is tudok lenni... néha. Teljesen fellelkesülök attól, hogy nem egyedül él, de hogy miért? Normális hím annak örül, ha a nőstény nem osztozik mással, erre én? Mindegy, leveszem a cipőmet, azt az egyik oldalra a többi mellé teszem, aztán kabát a fogasra, és készen is vagyok. A képet persze le nem tenném, végig fogom, mint valami ereklyét, de így is megoldom a feladatot. -Nem terveztem, de gondoltál már arra, hogy abból újabb művészeti ág születhet? Pillanatkép. Tegyük fel, ott van egy váza, márpedig van, mert ott van, tényleg, nem viccelek. Szóval az leesik, és ezernyi darabra törik. Na, ez az a pillanat, amit meg kell örökíteni. Állati szép képek vannak az éppen szétszóródó, lefelé esni készülő, azokon megcsillanó fényjátékból. Ráadásul máris nagyobb a helyed, mert egy tárggyal kevesebb. Törni? Ééén? Törni? Á, dehogy, olyat nem szoktam, kivéve amikor Eddel bunyózunk, mert akkor általában a lak is összeomlik félig, de azok kivételes alkalmak, ezen kívül én úgy védekezek, hogy minden műanyagból van, biztos ami biztos. Persze ötletem most is akad, ha valami eltörik, akkor abból lehet valami más, valami egyedi, olyan, amit a sok szerencsétlen nem használ ki, helyette hisztizik, takarít és beszerez másikat. -Nem zavar, miattam aztán neki ne állj pakolni. Nálam is mindig papírhalom van, de átlátom, tehát, zseni vagyok, aki a káoszban is megtalálja a helyét, ugye? Ez nem is kupi, ez egyáltalán nem az, melós cuccok, mert annyira okos vagyok, de annyira, hogy a fényképek és a fényképezőgép láttán rájövök, Payne-nek vagy a hobbija a fotózás, vagy a munkája. Marha nehéz volt rájönni, tényleg, de a tájképek láttán csak elvigyorodok. Még jó, hogy a múzeumban kifejtettem a véleményemet, nesze neked Ryan. -Naná, tegyük fel, és én szögelek, ígérem, nem megyek át másik szobába, és nem döntöm ki a falat sem. Azt hiszem, legalábbis tudok szögelni, mert rombolni simán, azt többször bizonyítottam, na de ez nem olyan kemény feladat, hogy ne tudjam megoldani. A kalapácsot is ismerem, de ha nincs, akkor megoldom kézzel is, ezen nem múlik. Azonnal kicsomagolom a képet, és méricskélni kezdem, hol lenne megfelelő helyen, hol mutat kurva jól. -Á,áááá, előbb helyet keresek a képnek a falon. Na, hát ha így marad minden, akkor ott, a sok-sok papír meg fénykép fölött pont jó. Ha nem marad, akkor is jó, de akkor meg ott jobban festene. Szerintem. Átlavírozok én a talajon úgy is, hogy mindenhol képeket látok, nem zavar az, még megmaradt az ügyességem. Igaz, hogy amíg mutogatom, hol mutat jól a festmény, addig egy lábon egyensúlyozok, de annyi baj legyen. Ha eldőlök, akkor vagy a fal fog meg, vagy a semmi a másik oldalon, és olyan érzésem lesz, mint aki avarba vetette magát.
- De, elképzellek. Majd lerajzolom neked, ha szeretnéd. Örök emlékként megmarad, tessék, most mondja valaki, hogy nem gondolok Ryanre. A tütü viszont.. Ezzel csak azt ér el, hogy még inkább nem tudom abbahagyni a nevetést. Ryan rózsaszín tütüben, a hozzá tartozó tapadós, szűk dresszel és a harisnyával, no és a balerina cipő sem maradhat el. Lábujjhegyen táncikál, miközben a kezében marad a korlát. Na jó, én ezt nem bírom.. ez kész, az év poénja körülbelül, de tényleg megnézném a dolgot, milyen lehet élőben. Nem bírnám ki, tuti a földön fetrengve röhögnék, miközben ő meg ott táncikál mellettem és bontja a berendezést. - Ryan, hagy abba! Próbálok szóhoz jutni a nevetés közben, mert ha ezt így folytatja, megfulladok a nevetéstől, de komolyan mondom. Úristen, nem is tudom, mikor nevettem ennyit, egy huzamban. Próbálok megnyugodni, mély levegővételekkel, a mosolyt azonban nem lehet letörölni a képemről. A könnyeket viszont igen, úgyhogy a kézfejemmel gyorsan meg is teszem, mert jócskán potyogtak a nevetés közben. Nem kell Ryan zsepije, mert hiába gyűrött.. azért mégis, ki tudja, lehet mégiscsak használta.. Továbbra is csak mosolygok, nagyon jól esnek a szavai, mert tény, hogy eddig nem sok bókot kaptam, de ha Ryan mondja, hogy így van, akkor oké, elhiszem. De inkább csak mosolygok, mert lassan annyira hangoztatja ezt a dolgot, hogy bók-túladagolásban fogok itt és helyben elmúlni. Na jó, azt azért nem, mert tényleg nagyon kis cuki, hogy ennyire hangoztatja a dolgot, szóval csak a piros pontot tudom neki adni ezért. - Egyelőre nem terveztem elrepülni, remélem ez megnyugtat. Vigyorgok rá szélesen, ha kívülről hallanám ezt az egész itt lezajlott beszélgetést.. Vagy felvéve hónapok múltán visszahallgatni.. Hát tutira tiszta őrültnek nézném magunkat. Na jó, most is annak nézem, de hát na. A sárkányos téma csak erősít ebben, hát kész, Ryan tutira nem komplett, de nem bánom, nekem pont ez tetszik benne és ez is közrejátszik abban, hogy iszonyatosan megkedveltem, sőt, nem is vagyok közömbös iránta.. Még ha pontosan nem is tudom, mi ez és hogyan kezeljem, ennyit azért már elég hamar sikerült leszűrnöm. - Nem baj, Ryan, legalább nem vagy unalmas. Vigyorgok rá szélesen, ki is fejtve, hogy engem nem zavar, hogy sárkányhoz hasonlít, vagy éppen babapopsihoz az arcomat, végighúz a sárban és még sorolhatnám. De erre most nincsen idő, indulunk, szóval ha menni kell, akkor menni kell, a képnek mielőbb fel kell kerülnie a szobám falára.
- Ahham, van, Scott-nak hívják és igen, szoktunk veszekedni a fürdőért. Ismét szélesen vigyorodom el, ahogyan máris navigálom be magunkat a szobámba. Scott-ról inkább nem mesélek, habár tudnék mit mondani, de most nem azért vagyunk itt, hogy kitárgyaljuk a szobatársamat. - És még a férfiak mondják, hogy a nők szoktak órák hosszat készülődni. Még a szemem is megforgatom, miközben úgy vigyorgok, mint egy vadalma. Bár nem tudom, a vadalma hogyan tud vigyorogni, de mindegy, ezt is hagyjuk. Szóval igen, Scott is sokáig szokott a fürdőben ténykedni, nem tudom, ilyenkor mit csinál, lehet csak szimplán a wc-n trónol ilyen sokáig.. na.. inkább ebbe sem mennék bele részletesen, nem is vagyok annyira kíváncsi rá. - Hát, ha hozol cuccokat én ezer örömmel megpróbálom lefényképezni azt a pillanatot, amikor ezernyi darabra törnek a holmik. Na tessék, még ajánlkozom is a nemes feladatra, mert tény, ami tény, baromi jó képeket lehet csinálni, ha sikerül elkapni azt a pillanatot. Nem egy ilyen fotót láttam már és minden elismerésem a fotósé. Saját tányért, vázát, ablakot nem tudok felajánlani, mert sajnos csak béreljük a lakást és kissé kellemetlen lenne, ha romhalmazzá alakítanánk a kis kuckót. - Igen, egy zseni vagy, ezzel még vitatkozni sem merek.. Cukkolom egy kicsit tovább, had érezze csak a szeretetemet, mert azt ugyebár ki kell mutatni, nem igaz? Hogy milyen formában.. Azok után, amiket én kaptam tőle, ez a kis viccelődő gúnyos hangnem már igazán meg sem árthat neki. A tájképes fotóim meg.. Más fényképezni és más lefesteni. Mert nálam nem ugyanaz, sőt, csak egy-két darab van belőlük és azokat is inkább természetfotónak mondanám. - Bíztam benne, bár Scott tuti örülne, ha egy szobában aludnánk. Igen, egymás mellett vannak a szobáink és a srác tuti nem tiltakozna a dolog ellen. Na, még csak az kellene. Oké, hogy lakótársak vagyunk, de ennyi és nem több. Felvetem közben az ötletemet, hogy a képet majd felrakom, inkább együnk valamit, vagy csinálok innivalót, de nem. Nem baj, nem is bánom, így is szuper lesz. Csak bólogatok, tökéletes lesz, ahová Ryan képzeli a képet, én egyetértek, csak kerüljön fel a falra. - Hozom a szerszámokat, te addig álmodd meg, hol legyen, rád bízom a dolgot. Máris robogok kifele, hogy visszatérve átadhassam neki a kalapácsot és a szöget, aztán pedig szépen segédkezem a művelet alatt és voila, a kép máris a falon. Extra király, valami csodálatos. - Hát ez baromira szuper! Fejtem ki röviden a véleményem és nem is vagyok rest odalopózni Ryan mellé, hogy valahogyan ismét befészkelhessem magam a karjaiba, vagy legalább csak annyit sikerüljön elérnem, hogy a vállam átkarolja. Egyszerűen.. kell. Nem tudok rá jobb szót mondani. Pár pillanatig biztosan csak állok és figyelem a képet, remélhetőleg Ryan sem mocorog és elérem a tervem. - Köszönöm. Jegyzem aztán meg halkan, őszintén, lágy mosollyal az ajkaimon, miközben a fejem felé fordítom, láthassa az arcomat is, tényleg komolyan mondom, amit mondok és eszméletlenül hálás vagyok neki. Nem csak a képért, hanem.. hanem úgy mindenért.
-Az kínzás, meg akarsz ölni? Gondolj a gyerekekre, megmutatod nekik, és tömeges jelenség lesz az, hogy nem fejlődnek tovább. Legalább őket mentsd meg... tőlem. Szegény kölykök,ha meglátják azt a rajzot, kitérnek a hitükből, és kitalálják, hogy nekik nincsen nemük, majd lesz, ha eldöntik. Ne már, ez úgy is népbetegség lassan, legalább mi ne segítsük hozzá őket, mert akkor még az UNICEF is a nyakunkban fog lihegni, meg a többi. Persze vigyorgok, mert magam előtt látom a rajzot, és az annyira vicces, hogy nem bírom ki komoly képpel. -Mit hagyjak abba? Tudom, a séróm szörnyű, és nem, nem fogok soha olyan homokos cuccot felvenni, megígérem, de még hasonlót sem. Először nem vágom, éppen mit fejezzek be, mert szövegelek folyamatosan, a végére viszont leesik, hát hősi esküt teszek, és nagyon is komolyan gondolom. Én olyat nem, sosenem, a séróm meg hagyjuk, az szót sem érdemel, a szélrózsa is kevesebb irányba hajlik, mint az ott a fejem tetején. -Na, hát ennek nagyon örülök, mert az sem tudom, hogy van-e hálóm egyáltalán? És mi van, ha lyukas? Ezt nem kockáztathatom meg, igaz. Jó, hogy maradsz. A legnagyobb probléma, igen, ez az. Mert mi van, ha a háló tényleg lyukas? Hogyan fogom meg? Na de ha nincs, akkor meg szerezni kell, tehát az időkiesés, így sokkal jobban hangzik, ha nem is akar elszállni. Ez az, maradjon csak a földön, az való neki, nem az ilyen repdesések. Minden szárnyat el kell tüntetnem, mert én is képes vagyok kipróbálni minden marhaságot, azaz nincsenek biztonságban tőlem. -Azért ezt nem sokan mondták rám. A jelzőket nem sorolom fel, de kaptam néhányat, viszont ilyen megközelítésből még senki nem próbálta. Nem vagyok unalmas, és én ennek is úgy örülök, mintha nyertem volna valamit. Bár, nyertem, csak még nem tudom, mi az, nem azonosítottam be, de egyetértek, a képnek a helyére kell kerülnie.
-Az a kemény, egy férfi veszekszik a fürdőért. Ez mekkora már? Na jó, nem baj, majd segítek a győzelemhez. Ó, én nem veszekszem, én bemegyek és helyet csinálok magamnak, vagyis többnyire kipakolom a nőstényt. Viszont itt más a felállás, nem a hímnek fogok segédkezni, tiszta sor, egy nősténynek fontos, hogy a megfelelő időt megkapja arra, hogy frissnek, üdének, gyönyörűnek érezze magát, nemde? Hát de, vagyis Scott kint marad, Payne meg bent, készen is van a terv. -Pedig ez így igaz, Payne, én olyan nőt még nem láttam, aki elkészült volna 10 perc alatt. Eleve 10 perc a bejutás, hiszen meg kell nézni, mit visz magával, nem? Én kérlek szépen bemegyek, és 10 perc múlva már kint is vagyok, rám nem kell várni. Amint kimondom, rájövök, talán ezt sem kellett volna, de hát na, kibukott belőlem, mint minden más is, amit lehet, jobb lett volna mellőzni. Kicsit. Mondjuk ha jobban belegondolok, tényleg nem találkoztam még olyan nősténnyel, aki képes lett volna hamar kifáradni a fürdőből, sőt, közelharcot kellett velük vívni a helyiségért. Én pedig tényleg így nyomom, bemegyek, zuhany, ha kell lehúzom még a borostát is, elintézek mindent, és kész is. Olyan, mintha be sem mentem volna, és máris kint vagyok. -Jó. Dobom és te fényképezed, egy csak sikerül az ezerből, nem? Pont az, ami oda kell, a csepp, amikor pont eléri a vizet, meg az üveg, amint épp törik, vagy pattan fel, ez állati jó lesz, és akkor lehet kísérletezni, mi az, ami még nem volt? Nem volt például asztalra boruló kaja, kiömlő ital, éppen boruló só, mert utóbbiból egyből vita van. Szal hozok mindent, amit csak lehet. Beszerzem a kellékeket, ezen nem múlik semmi, és egy marha jó kis üzleti projektet lehet ebből elindítani. Payne jó fotós a képek alapján, tehát ha mindenhol megjelennek a képei, máris nyert ügye van, nem? De. -Oké, kimondtad, háhá, vagyis akkor nem mondhatod az ellenkezőjét, ha sok-sok papírt látsz nálam is. Mint egy óvódás, sikerül úgy viselkednem, pedig nem akarok, Thor is tudja, meg az Északi Pantheon is, nem ez a célom, és mégis előadom. Ja, hát tényleg nem fogok felnőni, van egy ilyen érzésem, azt már rég el kellett volna kezdenem... valamikor, most meg már késő, tehát minek? -Szuper, én meg bemérem, hol lenne tökéletes. Az nem olyan nehéz, mérem én mindenhová, átbalettozok a papírokon, képeken, és amikor megtalálom azt a pontot, amikor vagy eldőlök, vagy megtámaszkodom a falon, inkább nem is mozdulok. Amint megérkezik a szerszám, villámgyorsan szögelek, igazítok képet egy kézzel, és lököm el maga a faltól, hogy végere két lábbal álljak a földön. Nekem tetszik a látvány, és remélem, Payne is így van vele. -Örülök, hogy bejön. Egy másodpercig sem tiltakozom, amikor mellém lép, és végül is hozzám bújik, azonnal átölelem, odahúzom, mert így jó. A képet nézni is, átölelve egymást, érezve az illatát, a melegségét, mindenét. Még véletlenül sem engedném el, nem akarom, csak egyet tudok, jelenleg én vagyok a világ legboldogabb embere. -Szívesen. -vigyorogva pillantok rá, és most először simítom meg az arcát. -Jééé, tényleg olyan sima és puha. Hogyan sikerülhetegy meghitt pillanatot hazavágni, na hogyan? Így, mert kell nekem megszólalni, de annyira ösztönös volt a mozdulat és a kijelentés is, mint amikor egy kiskölyök rácsodálkozik valami újra. Ed szerintem most hallana, minima nyakon vágna ezért.
- Nem kell megmutatni a gyerekeknek, azt csak neked csinálnám. Mindenesetre szélesen vigyorgok, minő meglepő. Bár azért elképzelni, hogy a gyerekek megállnak a fejlődésben a kép láttán.. Hát, őszintén szólva nem olyan elképzelhetetlen a dolog, be kell valljam. Mert a fejemben is eszméletlen vicces a dolog és azért én tutira le fogom rajzolni, ha más nem, akkor megtartom magamnak, hogy néha napján előkapva felvidítsam az esetlegesen szar napjaimat. Úgy tűnik azt kérni Ryantől, hogy hagyja abba az ilyen hülyeségek felhozását olyan, mintha azt kérném, hogy hozza le a Napot az égről, vagy varázsoljon piros hóesést, ami felfelé száll. - Köszönöm. Különben lehet a halálba röhögtem volna magam. Na tessék, azért még lehet megkaptam volna a Darwin-díjat is, de jobb is így, így minden okés és nincsen semmi gond, engem sem fenyeget a veszély és nem is kell Ryant olyan hacukában látnom. A pillangós, hálós dologra csak ismét elmosolyodom és így rázom meg a fejem. - Te totál lökött vagy. Igen, ez nálam kedveskedés, vagyishogy az arckifejezésem, a mosolyom és a hangsúlyom is arról árulkodik, hogy nem baj az, nekem így pont megfelel és én csak örülök neki, hogy lökött. Pontosan miért? Hát azt most mondom el neki. Igen, egyáltalán nem unalmas a társasága és nem az a sablonos, megszokott, elcsépelt rózsaszín maszlag, ami mindenhonnan ömlik és egyből hányásra késztet. Szóval csak örülök. - Pedig így van, nekem elhiheted. És ha én azt mondom, hogy így van, akkor így van. Idézem pont őt magát, nem is olyan régen még velem igyekezett elhitetni, hogy szépnek és gyönyörűnek talál és én el is hittem neki. Hát akkor most tessék, itt a fordított helyzet. Mindenesetre továbbra is vigyorgok, mint a vadalma, csak akkor szelídül a dolog, amikor felszállunk a buszra és elindulunk felém.
- A fürdőért inkább csak harcolunk, veszekedni max azon veszekszünk inkább, hogy ki mosogasson. Még a szemem is megforgatom, ezzel is jelezve, hogy általában rám szokott hárulni a nemes feladat, de nem baj, cserébe meg ő pucolhatja a wc-t. Azt hiszem olykor ez igen kifizetődő üzlet. - Köszönöm, tudtam, hogy rád számíthatok. Még a hatalmas bociszemeket is eljátszom, ahogyan rá pillantok, mert azt azért megnézném, hogy mellém áll egy küzdelemben és segít a győzelemhez. Vicces, az már tuti, de lehet egyszer direkt úgy időzítek, hogy összejöjjön a dolog és Ryan bevethesse a tudományát és megmutathassa a dolgot. Na, hogy én mennyire kíváncsi lennék Scott képére, mert tuti, hogy paprikavörös lenne tőle. - Én pedig eddig nem láttam olyan férfit, aki pikk-pakk elkészült volna. Na jó, tény, nem is láttam túl sok férfit apámon és Scott-on kívül, de azt tudom, hogy az utóbbi nagyon is szokott sokat totojázni. - Amúgy meg akkor eddig rossz nőket nézegettél. Még egy pimasz kis vigyort is megeresztek, had érezze csak a dolgot. Oké, néha én is szoktam sokáig trónolni, de az inkább akkor van, ha fürdőt veszek, mert ha zuhanyozok, akkor tényleg gyorsan összekészülök, még akkor is, ha a hajamat is megmosom. Bár oké, azt elhiszem, hogy a férfiak gyorsabban végeznek a dolgukkal, ez amolyan közismert dolog, inkább le sem állok vele vitatkozni, úgyis én jönnék ki vesztesen a dologból. - Oké, szavad ne feledd, egyszer tényleg kipróbáljuk! Na de az tuti, hogy nem nálam, én nem fogok takarítani és sepregetni. Mert oké, hogy Ryan cuccait zúzzuk össze, de valakinek aztán fel kell takarítani. Pláne, ha még kaját és piát is akarunk borigatni. Én egyébként simán benne vagyok, tuti szuper képek lennének, ha sikerül majd elkapni a pillanatot. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen képekkel mennyit lehetne kaszálni! Na tessék, máris megvan a nyereség. Amiből mondjuk.. hm, azt nem mondom, hogy vegyük meg újra a széttört cuccokat, mert annak semmi haszna. Inkább utaznék belőle, úgyis szeretnék világot látni, nagy álom ám New York, vagy Párizs. Bár igazándiból olyan mindegy lenne, csak mehessek kicsit valamerre, esetleg mehessünk kicsit valamerre, elvégre ha közös projekt, akkor a jutalmat is együtt kell kiélvezni. - Hm, oké, nem fogom. Bár nem is papírhalommal képzelem el a szobádat. Sokkal inkább elképzelhetőnek tartanám a rengeteg alsógatyát és büdös zoknit, még a csillárról is lelógva. Pimasz vigyor kúszik a képemre, ismét, de ahogyan eddig is, most is csak poénkodom, mert miért ne? Olyan jól esik csipkelődni kicsit és tudom, Ryan úgyse veszi magára a dolgot, szóval vele lehet. Majd elrobogok a szerszámokért, amíg ő beméri, hol lenne a legtökéletesebb a kép és tessék, percek kérdése és máris szemlélhetjük a művet. - Az nem kifejezés! Mondjuk most tuti nem fogok belemenni a „nem is találok szavakat erre” dologba, egyszer bőven elég volt, úgyhogy csak mellé libbenek és szuper, egyből bújhatok is hozzá, semmi tiltakozás és ismét eszelősen jó érzés a karjai között. Így szemléljük a képet, mielőtt még felé fordítanám a fejem és megköszönném ezt az egészet. Lágyan mosolyodom el, amikor megsimítja az arcom, ám a megjegyzését hallva… Kuncogni kezdek, még a szememet is lehunyom és helyezkedem. Nem csak a fejemmel, hanem egész testemmel fordulok felé, szembe állva így vele, átölelve a derekát és még közelebb húzódva hozzá, hogy a mellkasának tudjam dönteni a fejemet. - Mint a babapopsi? Jegyzem meg anélkül, hogy felnéznék, csak hallgatom a szívverését. Pár pillanatig így maradok, csendben, ám a következő megszólalásomkor sem mozdulok, csupán a hangomon érződik, hogy nagyon is mosolygok. - Egek, azt hiszem totál belezúgtam egy lökött fazonba...
-Ne is, mert feljelentenek... engem. Komcsi? Csak nekem és senki másnak? Te Payne, akkor én modellt állok hozzá, oké? Nem úgy... na jó... ott is... de izé... inkább ülök. Azért érdekel az a rajz, na, kíváncsi vagyok, meg elég őrült ahhoz, hogy ne botránkozzak meg ilyesmin. Persze amikor sikerül felajánlanom, hogy segítek a megalkotásban, akkor ismételten benyögök valami olyat, amit nem akarok, de kijön hirtelenjében. -Nincs mit, azt nem venném a lelkemre, tehát nem, nem, nem röhögünk halálba, maximum rajta. Muszáj visszafognom magamat, végre találok egy nőstényt aki tök jó fej, és ha nem látom két percig, vagy nem hallom, nem olvasom az üzenetét, máris hiányzik, és akkor majd pont őt fogom kinyírni. Ennyire nem baszhat ki velem az életem, azt már nem. -Jaaa, hát azt tudom, de tudod, nekem jó így. Ha nem lennék lökött, akkor már rég agyon stresszeltem volna magam minden hülyeségen, mint a többség, vagy agyhelyen? Azt hiszem az mindegy. Sose növök fel, ezt Victor minden egyes alkalommal megjegyzi, de nem érti meg, hogy nekem így felel meg, és így érzem jól magam. Pedig csak ki kellene próbálnia, milyen az, amikor nem vesz mindent véresen komolyan. Na azt várhatom az angol fejétől, talán a következő életében bekövetkezik. -Elhiszem, elhiszem, de csakis azért, mert te mondod. Ha az a nő mondaná ott elől abban a dili sapiban, akkor ferde szemmel néznék rá, mint az ázsiaiak. Tényleg, nekik milyen szar már, hogy mindenkire csak úgy tudnak. Tényleg, miért nem buszozunk az éjszakában? A sofőr csak nem olyan kegyetlen, hogy leszállít minket, vagy de? Majd egyszer kipróbálom.
-Csinálj időbeosztást, akkor nem harcolhat, mert én fogok vele. Mondjuk, neked jár egy óra, neki fél, az jó? Mosogatáson vita? Mé nem oldjátok megy egyszerhasználatos cuccokkal? Akkor csak a szemetet kell kiüríteni. Megoldom én a helyzetet, majd hozok olyan kis főző órát, ahol be lehet állítani az időt, és akkor mindenki tudni fogja, meddig lehet odabent. Persze csalni nem ér, vagyis belülre rács kell, és lakatok, és láncok, ha Payne megy be. A lakótársa akkor aztán veszekedhet ezerrel, sosem jut be, csak lángvágóval. -Rám mindig, tutira nyerünk, ez nem is kérdés. Scott elveszett, kész, vége, ezt a csatát nem nyerheti meg, de a háborút sem, mert erősek vagyunk, és különben is. Mit pepecsel annyit egy hím a fürdőben? Oké, James is szokott, olyan mint egy nőstény, de na, neki arra szüksége van, kell az imidzséhez. Scottot meg nem ismerem, még a végén kiderül, neki is. -Nem? Én aztán pikk pakk vagyok, egyik lábam itt, ott a másik, és kész is. Rossz nőket? Abban biztos vagyok. Micsoda? Elhúzom az időt, lemaradok a bulikról és mindenről, nem érek én rá órákat pepecselni a fürdőben, dehogy érek. Amikor Payne arra céloz, hogy rossz nőket nézegettem, elvigyorodok. Őt nézve ez nem is kérdés, őt sokkal szívesebben nézegetem, mint bárki mást, és lehetőleg nem szeretném csak egy napig, vagyis próbálom tényleg nem elrontani a dolgot, bár a tehetségemet ismerve... -Azt sose, de gondolj bele. Dühös vagy, akkor még kapóra is jön, hogy hajigálhatsz. Kettő az egyben, csak nem instant, és nem oldódik fel, de kevergetni lehet. Ennek is van ám jó oldala, és tényleg, amit rögtön ki is fejtek. Így nincs olyan tányértörés, amit megbán az ember, mert amint kidühöngte magát, máris fotózhat, és gondolodhat a beállításon is. Na ugye? Ez olyan, mint ami a múltkor történt, egy kis lefröcskölés az semmi, van attól sokkal rosszabb is. -Komolyan? Na hát akkor ki kell ábrándítsalak, Payne. Nálam nincsenek szétdobált ruhák, de papírok ezerrel. Nem vagyok egy rendmániás, törlőronggyal, kismama kötényben, fejkendővel járkáló valaki, és még olyan takarítókocsim sincs, de neeem, a ruháimara ügyelek a nap 24 órájában. Még hogy nálam a csilláról is zokni lóg, hogyne, de most elvigyorodok, az is egyfajta csendélet, lehet, egyszer kipróbálom, de először Ednél, kíváncsian tesztelve, mit szól hozzá. Ha nagyon berág, majd megmondom neki, ez a művészet apuskám, a pillanat ihlette művészet. Komoly képet vágok, hiszen ez nagyon de nagyon komoly téma. -Keressek szinonímákat rá? És ennyit a nagy komolyságomról, nekem muszáj visszatérnem saját magamhoz, és máris sikerül újból hülyéskednem. Na jó, a kép jó helyen van, passzol is, nem ferde, és legfőképp pedig jól mutat. Örülök annak, hogy kitetettük, annak, hogy nem a kukába dobta, hanem megtartotta. Ösztönösen ölelem magamhoz, természetes dolog, adja magát, és ez jó, pokolian jó, hogy ott tarthatom a karjaimban. Az arcát érintem, és sikerül meglepődnöm, na nem azért, mert eddig páncélosokkal találkoztam, csak hát na. Az ő arcát megsimogatni más érzés valamiért. -Ahaaaa, olyasmi. Ahogy hozzám bújik, élvezem, imádom átölelni, érzem minden rezdülését, hallom, ahogy zakatol a szíve. Vagy az az enyém? Nem, az dübörög, azt hiszem, de mindegy is. Csak ölelem, és simogatom az arcát, annyira jó érzés, ezt nem lehet elmondani. Sok nősténnyel találkoztam már, ami nem is csoda 285 év alatt, de ő egészen különleges, senki mellett nem éreztem még azt, amit most. Mindenre képes lennék, még arra is, ami elméletileg lehetetlen, de hogy ez mi a fene? -Tényleg? Ez az érzés a szerelem? Akkor jó, ha ez az, mert... mert imádom. Jelenleg én vagyok a világ legboldogabb embere. Ezek szerint beleszerettem, nem tudom, mert nincs mihez hasonlítani, csak azt tudom, hogy oltári, melegséggel tölt el, a szívem majd kiesik a helyéről, és szeretem, ahogy odabújik, hogy megölelhetem, és itt van, és az egész annyira de annyira jó érzés, hogy az eszméletlen.
Kezdőlap
