- OK, ok. - sóhajtok, és bekötöm az övet, amikor becsukja az ajtót. Lehet, hogy sz@rban vagyok? Most már mindegy. Egyébként ha ezen az úton felgyorsul kétszázra, akkor azt ő sem éli túl, ez majdnem biztos. Bár elég nagy batár van körötte ... Csendben hallgatom, ahogy korhol, és frocliz. Szóval idejött ... nem tartozik egyik falkához sem. Na, akkor mit is csináljunk? Le kéne járatni Vincentéket. Tetessük magunkat hegyi nyikhajnak? De ha rájön, hogy hazudok? Inkább csak kis csúsztatásokat kéne eszközölni. - Nem kellene felülbírálnom, de becsavarodom odabenn. Azt éreztem, hogy ha nem megyek ki kicsit, akkor túl feszült leszek, és nem akartam a hotelben tombolni. Az nem lett volna jó. Amióta farkas lettem vonz az erdő, egyszerűen muszáj kijönnöm. És most is összefutottam egy hegyivel. elég erős volt, de ő sem bántott. Bezzeg a múltkor ... Vincent lejött a hotelbe, arcoskodott egyet, és Castor megtépte. Az ablakon át menekült ... Castor futni hagyta, mert nem szereti a könnyű győzelmeket. Na, remélem, eltaláltam a megfelelő sztorit és tárgyalást. - És te? - pillantok oldalra. - Mi járatban erre? Remélem, nem meggondolatlan pimasz kölykökre vadászol, mert ha igen, akkor nekem annyi ... - egy félmosoly. Nem félek már, ha kinyír, hát kinyír. Se könyörögni, se sírni nem fogok.
Na azért. Bosszúsan fújok egyet, mikor végre beköti az övét. Egyébként sem biztos, hogy kétszáz lett volna az a kétszáz, csak sokkal lassabb tempónál nem éri meg kivágni a mozgó autóból. Nem számít, a szükséges hatásfok megvan így is. Eszembe jut az alapmondat, amin annak idején olyan jókat szórakoztam: „Ezek a mai fiatalok!” - Azt elhiszem, hogy csábít az erdő. Mondjuk én az alfád helyében kicakkoználak ezért tanító-nevelő célzattal, de szerencsére nem az én dolgom… Szóval A hotel. Ezek szerint Castorral egy falkába tartozik. Megvan még a szórólap, nem bonyolult összerakni a helyzetet. - Szóval ezek a hegyiek rendes, szelíd fiúk… Vonom le a következtetést, amiben biztos ugyan nem vagyok, de talán reagál rá valamit. Csupa puhapöcs mindkét oldalon… remek… A történeten elnevetem magam. A kölyök akaratán kívül is elárulta a vezérét. - Szóval tényleg Castor az új banda feje! Pedig milyen gondosan kerülte az egyenes válaszokat az alfa az étteremben! - Azt mondod, könnyű győzelem, mi? Ha olyan könnyű lenne ezt a Vincentet kifektetni, akkor miért nem Castoré még mindkét falka? Az ilyen sztorikat jobb fenntartással kezelni, de a bunyóban nem kételkedem, ahogy abban sem feltétlenül, hogy Castor került ki belőle győztesen. Vagyis… Inkább nem veszített. A kérdésre megcsóválom a fejem. - Neeeem… Az embereknek sem dicsőség egy féllábú alól kirúgni a mankót. Én sem eszem kölyköket. Hallottam, hogy balhé készül, és kíváncsi vagyok. Vonom meg a vállam, és nem is hazudok.
- Lehet, hogy ki fog cakkozni. Ha megteszi, hát ... megérdemlem, tényleg. Vállat vonok. Néha az az érzésem, amúgy is túl hátszeles vagyok, vagy nem tudom, Még életemben nem ilyen jó dolgom, és nem vettek körül ennyi figyelemmel. De persze minden viszonylagos. - Nem tudom, hogy rendesek-e. Nem mondok túl sokat? Nem tudom. Amikor rájövök, hogy még a falkavezér nevét sem tudja, akkor elgondolkodom rajta. Visszanyelem azt, hogy az őrzők hívtak minket, hogy megrendszabályozzuk őket. - Vincent azt hiszem könnyű lenne Castornak. Nem tudom, mennyire erős, de azt mondják nagyon megijedt, amikor a főnök erőpróbára hívta. Amúgy meg ... nem szoktam ennyire erősen tiszteletlen lenni az idősebbekkel, de Vincent egy ... majom. Úgy veselkedik. - tör ki belőlem. - És olcsó trükkjei vannak. Például poloskát rakott a ruhámba, de bebukott vele. Megtaláltuk. Már akkor tudtam, hogy ezt teszi, amikor belerakta. Persze bennem is felmerül, hogy megjátssza magát. - Kössssz ... - pillantok rá - Tudom, egy fél pofon elég lenne tőled, és ez elég lelombozó. Húsz évig tanultam harcművészetet, és bekerülök egy olyan csapatba, ahol mindenki elfúj, mint egy tollpihét. Nem voltam soha nagyképű, de ez azért eléggé letör.
- Csak lehet? Át kell értékelnem azt is, amit eddig Castorról gondoltam, vagy legalábbis sejtettem. Mégsem olyan keménymancsú, mint hittem. Hát van ez így. - Végülis te mondtad, hogy vele azok voltak… Én is tudom, hogy nem pont ezt mondta, sokkal inkább azt, hogy nem bántották, de sebaj. Egy kis ferdítés, hátha segít nekem még egy kicsit. Ez az egy beszélgetés hasznosabb volt már most körülbelül, mint előtte bármelyik. Remélem hamar összefutok ezzel a Vincenttel. Ha tényleg megijedt Castortól, akkor nem sokáig lesz itt bulihangulat. Én viszont azért vagyok itt. - Ha így bízol Castorban, végtére is lehetsz tiszteletlen a másik alfával. Amíg van, aki megvédjen… Csak az a kérdés, nem túlzó-e ez a bizalom. Majd kiderül, én pedig már alig várom. - Szóval majomnként viselkedik, ügyetlenkedik, lebukik egy poloskával már egy kölyök előtt is. Ez elég szánalmasan hangzik, de valamiért mégis ő a legősibb vonalról származó falka alfája, nem? Na, ezt speciel tudom. Valamiért mind tudjuk, honnan származunk. Akikkel eddig találkoztam, azok legalábbis tudták. Valahol megértem az elkámpicsorodást, de nem igazán érint meg. - Húsz év a farkasok nézőpontjából nem számít sokat. Mindegy mit értél el, mennyit éltél, és mit tanultál. Majd nézz vissza száz, vagy kétszáz év múlva, és rájössz, hogy megérték a kezdeti nehézségek. Persze csak akkor, ha megéred a százat… Vigyorgok rá. - Egyébként az ilyen előélet remek alap. Jó pozícióból indulsz, bár hogy akkor a fegyelem miért nincs meg benned? Na jó, ez már a hangos töprengés része volt a dolognak. A harcművészetek, főleg a keletiek alapja a szigorú fegyelem. Ő mégis megszökött. - De még nem mondtad el, mit keresel az erdőben, mikor nem tudsz ellenállni a hívásának…
Hát, jól kiveséz, az biztos. - Nem tudom, mit fog tenni Castor, még nem adtam rá okot eddig, hogy megbüntessen. Amúgy persze kísérettel kéne kimennem, de most, az új helyen mindenki annyira elfoglalt, egyszerűen nincs pofám azt mondani, hogy csak azért hagyják abba, munkát mert nekem pesztra kell. Mellesleg nem vadászni voltam, min te. Csak az erdő kell. Mindig is szerettem a szabadban edzeni, és most annyival többet érzek belőle! A hangok, a szagok ... minden sokkal erőteljesebb ... mintha tíz erdőben lennék egyszerre ... Lelkesedem kicsit, mert ezt nem bírom visszafogni, de talán megért. - Amúgy fegyelmezett vagyok. Lehet az a baj, hogy túlságosan is. Nem rángatom a pórázt, hanem eltépem, amikor már nem bírom. Nem tudom, ezen majd lehet, elgondolkodom. Van valami tanácsod esetleg? - pillantok rá. Én hajlandó vagyok tanulni mindenkitől. - Kicsit rosszkor jött ez a költözés, mert enélkül is éppen elég nagy kavarodás volt ez az új élet. Nehezen találom a helyem. Megváltozott a testem, az életritmusom, tele vagyok felesleges, levezethetetlenül sok energiával. Egy tornaterem nem elég. Ha napi 24 órában ott vagyok, akkor sem. Nem tudom, mennyit mondhatok el neki, ha magamról beszélek, az talán jobb. Úgy nem csinálok bajt.
- Értem… Bólintok. Azért egyre kíváncsibb vagyok Castor fegyelmezési módszereire. Vajon mit tud? Az a könnyed kis puhatolózás az étteremben már felkeltette az érdeklődésemet, és biztos, hogy fogok rá alkalmat találni, hogy komolyabban is megpiszkáljam az erejét. Csak előbb helyezkedni kell… Egyébként meg bólintok néha. - Nem hiszem, hogy sokat számít, hogy vadászol, vagy csak kóborolsz. Végülis nem a préda veszélyes rád… Úgyhogy fogalmam sincs, miért enyhítő körülmény szerinte, hogy nem vadászni volt. - De ez az erdő… egyetértek, valóban káprázatos. Otthon érzem magam benne. Na jó, majdnem olyan, mint otthon. A további fejtegetésre megcsóválom a fejem. - Ez még mindig nem igazi fegyelem. Nem szakítod el, csak kihúzod a fejed a nyakörvből, és lelépsz, amíg kedved tartja. De visszamész és újra beledugod a fejed a nyakörvedbe. Ha leszakítanád a pórázt, akkor nem néznél vissza, hanem futnál, és soha többé nem hallanának rólad… Nem lenne sem felelősség, sem védelem többé Nagy különbség. Legalábbis az én véleményem szerint. Vagy megijedne a hirtelen szabadságtól, és visszaülne a kutyaház mellé, míg újra meg nem kötik. Onnantól pedig óvatosabban rángatná a láncot, nehogy újra elszakadjon. - Ha tőlem akarsz tanácsot, akkor azt javaslom, hogy tanulj a falkádtól, a legjobbaktól, nőj fel közöttük, és ha egyszer közéjük tartozol, akkor igenis követeld meg, hogy figyeljenek rád, foglalkozzanak veled, mert akkor lehetsz később önálló, aki mellé nem kell pesztra. Ha pedig elég erős vagy már, és nem érzed elég kihívásnak a falkát, akkor majd lelépsz, és a saját igényeid szerint másikat keresel, vagy éled az életedet egymagad. Tök mindegy, ki mennyit dolgozik, az újoncokkal foglalkozni kell. Az én időmben még legalábbis nagyon intenzív és állandó nevelést, felügyeletet kaptak a kölykök. Kemények is lettek mind, és nagyon sokan még most is élnek… - Ami meg a fölös energiáidat illeti, gyakorolj egy erősebb farkassal. Fuss, eddz, küzdj vele, és úgy fogsz aludni, mint a bunda, mikor ágyba kerülsz. És a konditoknak is jót tesz. Újabb vállvonás. Egy pár súlyzó kutyafüle egy vérfarkasnak, napi husszonnégyben is. Neki egészen másra van szüksége. - A hotelbe mész? Úgyis van oda egy meghívásom, ha mást nem, akkor élek vele… a kölyök gondolom nem fog örülni, hogy nem sunnyoghat be észrevétlenül, de ez engem nem izgat.
Csak bólogatok, arra, amit mond. - Nem, véglegesen valóban nem szakítom el, nem is akarom. Jó velük lenni, és lelépni árulás lenne. Én hozzájuk tartozom, és ezen nem akarok változtatni. Igen, a gyakorlás jó, csak ... - akkorát sóhajtok, hogy egy gyertyát is elfújnék talán - ... minden alkalommal azt érezni, hogy csak azért tudok bevinni egy találatot, mert éppen jókedvében megengedi, hogy azért nem fekszem ájultan a földön, mert visszafogta az erejét ... csodás dolog gyakorolni az idősebbekkel, de egyben szívszaggató is ... nekem legalábbis az ... Na, de nem nyafogok neked tovább. Köszönöm a tanácsokat! És igen, a hotelbe. A következő elágazónál kell jobbra fordulni. Alig várom, hogy hazaérjek. Eszembe nem jutott volna sunnyogni, de hát nem mondta senki, hogy nem mehetek ki. Ha meg mégis a fejemre olvassák, hát legyen. - Köszönöm, hogy hazahoztál! Így sokkal kellemesebb volt, örülök, hogy megismerhettelek. - pillantok feléje. Nem azért köszönöm, mert nem hagyott ott fagyoskodni, bár az is értékelendő, hanem a beszélgetés miatt.
Tudtam én. Ő még nagyon tacskó ahhoz, hogy a falka nélkül meglegyen. Ez még csak nem is szégyen, én sem gondoltam egy egész évszázadon át a magányos bolyongásra. És akik megtették, azok közül kevesen értek jó véget. - Árulás… - kuncogok halkan magam elé. Mennyire bájos ez a kölyök! – Persze, hogy hozzájuk tartozol. Hagyom ennyiben a dolgot. Neki csak jó, ha marad. Amit meg a gyakorlásról mond, ahhoz nem lehet túl sokat hozzáfűzni. - Hát, az első időszak túléléséhez bizony le kell nyelni minden büszkeséget, és beletörődni, hogy gyenge vagy, de közben tudnod kell, hogy erős leszel, csak ki kell várnod. Különben is addig örülj, míg a falkád tagjaival állsz szemben. Az útmutatást elengedem a fülem mellett. Már a Castorral elfogyasztott vacsora estéje óta tudom pontosan, hogyan jutok el a hotelhez. És úgy tűnik, most jött el a második menet ideje… - Nem tesz semmit, már úgyis hivatalos voltam Castorhoz. De nem igazán ismertél meg. A kocsi begördül a hotel parkolójába, majd megáll, és a motor egy utolsó morranás után elhallgat, majd a lámpák is kialszanak, a központi zár pedig egy újabb halk kattanással kinyílik. - A nevem Raymond Carver. Részemről a szerencse, Öcsi… A bemutatkozás után hátranyúlok a kabátomért, és csak ha megkaparintottam, akkor szállok ki a kocsiból.
Én bárkivel összemérem az erőmet szívesen, baráti alapon, és nem bánok pár kisebb-nagyobb pofont, vagy sérülést. De persze jelenleg a baráti alap nem valószínű falkán kívül, ezt én is tudom. Szóval Castor már meghívta? Mikor? És akkor hogyhogy nem tudta, hogy ő az alfa? Ezek a vénségek úgy tudnak kavarni! Na, sebaj. Megérkezünk a parkolóba, és én erre komolyan összpontosítok. Már amikor a közelbe érünk a sajátjaim után kutatok, és elkapom az első farkaselmét, akit megtalálok. Üzenek neki, hogy az ismeretlennek, aki közeledik, tudtommal nincsenek ártó szándékai, és Castorhoz jön meghívásra. Mire beparkolunk, már a nevét is tudom, és gyorsan hozzáfűzöm az üzenethez. - Liu vagyok. Üzentem már, hogy látogatóba jöttél. Ha minden jól megy, valaki képzettebb értesíti Castort is. Én még ennyire nem tudok jól válogatni. Felveszem a kabátomat a lábam mellől, és kiszállok én is, hogy Ray becsukhassa az ajtót. Együtt indulunk el a hotel felé, nem tágítok mellőle. Ha valaki őrszem idegesebb lenne, akkor is nyugton fog így maradni. Nem akarok valami kellemetlen incidenst. Ha Castor nem szívesen látja őt, majd azt ő tudatja, és intézkedik.
A kölyök válaszára sóhajtok egyet. Akkor legyen az én hibám. Elég erős hozzá a vállam, hogy ezt is elviseljem. Mindenesetre vállat vonok. - Kit érdekel mások véleménye? Én már korábban is így voltam a dologgal, de amennyit a roppant felületes ismeretségünk alapján érzékelek, úgy vélem, a kölyök nagyon rossz irányba fejlődik. Mindig valami olyat csinál, amivel bajba keveri magát, pedig egyébként elsőre tipikus jógyereknek tűnt. Mindenesetre ez nem az én gondom. Az én gondom az, hogy a kabátom, a pulóverem, és az autóm ott maradt a kocsmában, illetve a kocsma közelében, és a bőrömről rohamtempóban párolog a meleg, valamint Liu kihúzta a gyufát. - De tulajdonképpen mindegy is… Én aztán nem állok neki papolni. Ledobom az ingem, lerúgom a cipőmet, és a mosolyommal kivillantom a fogaim. - Milyen önzetlen! Drága árat fizetsz a szórakoztatásomért, és még köszönetet sem várhatsz érte… Arra nem számítottam, hogy futni fog, de halványan azért remélem, hogyha mást nem is, legalább ösztönből védekezik majd. Kihívás úgy sem lenne, de alapvetően nem szeretek olyanokat verni, akik meg sem mozdulnak. Mindenesetre én kezdek fázni, úgyhogy miután megszabadultam a nadrágomtól is, előrelendülök, az a pár lépés, ami elválaszt minket bőven elég távolság az átváltozásra. Megtorpanás és lassítás nélkül ugrom neki. Ha maga elé emeli valamelyik karját, akkor az állkapcsom azon csattan össze, ha nem, akkor a bal vállába harapok, miközben a földre terítem – feltéve, hogy nem tér ki előlem, bár valószínű, hogy egy akkora dög elől, amekkora most vagyok, nehéz lenne teljesen kitérni. Általában jobban szeretek egyszerű farkasként létezni, de teljes vérfarkasként valószínűleg mélyebb benyomást teszek, és sokkal hamarabb vissza is melegszem. Az elkapott testrészbe – ha akad ilyen – durván belemélyednek a fogaim, ahol a mancsaim támaszt találnak, ott ruhába, bőrbe szántanak a karmaim, a morgás pedig a tüdőm mélyéről dübörög fel. Ige, biztosan kell majd segítséget hívnia…
Nem hiábja ez senkinek. Csak mindenkinek megvannak a maga korlátai. Ray a maga mércéjével mér, ahogyan Castor is tette az elején, és ebben a mércében egy fiatal kölyök csakis silány selejtnek mutatkozhat, bármit is tesz, vagy nem tesz. És nem tudom, ki hogy van vele, de nekem azért kellett pár hónap, amíg megtanultam, hogy a nagyok lehetnek úgy is a példaképeim, hogy közben kritikusan figyelem a megnyilvánulásaikat, és nem veszek mindent készpénznek, ami tőlük elhangzik. Ja, hogy ezt Ray már tudja? Őt nem érdekli mások véleménye. Értem. Akkor felesleges is mondanom a továbbiakban bármit. Nem vártam köszöntet, tudtam, hogy mi lesz az ára annak a pár mondatnak, és kész vagyok megfizetni. Bár a pontos "összeget" még nem tudom, de már nem is számít, mert nem rajtam múlik a továbbiakban, hogy mi is lesz. Én már nem mozdulok, amíg Ray nekivetkőzik. Amikor alakot vált, akkor egyetlen dolog ötlik fel bennem: gyönyörű így. Nem védekezem valóban, amikor rám ugrok, a fogai a vállamba mélyednek, és hanyatt dőlök a súlya alatt. A testem nem feszült meg, az izmaim lazák, és a fájdalom hatására sem rándulok görcsbe, most még sikerül ellenállnom ennek az ösztönszerű késztetésnek is. Később ez már nem lesz így valószínűleg. Amikor földet érünk, és a fogaim meg a karmai belemélyednek a testembe itt-ott felnyögök, de csak röviden, és aztán csendben maradok. Nem erőltetem ezt, csak egyszerűen nincs többre szükségem jelenleg. Az ordítás, ahogy én tapasztaltam inkább a felháborodás vagy a félelem eredménye, a fájdalom önmagában még nem feltétlen váltja ki. Én pedig most se nem félek, se nem vagyok dühös. Ray beszólt a falkámnak, megfenyegetett, én meg lereagáltam egy olyan cselekedettel, amiről tudtam, hogy feldühítem vele, és le fogja verni rajtam. Ennyi. Semmi okom dühöngeni.
Én valóban a magam mércéjével mérek, de Liunak fogalma sincs róla, ez mit jelent. Nem mintha számítana. Nem nekem kell őt tanítani, vagy az önbizalmát építeni. Ez a falkája, és az alfája felelőssége lenne. (Na ezért nem akarok alfa lenni még egyszer!) A pontos összeggel még én sem vagyok tisztában, mert ez több dologtól is függ. Amit biztosan tudok, az az, hogy alaposan megfizet azért, amit művelt. Nem szeretem, ha taknyos kölykök pofátlankodnak velem. Meg aztán ami egyszer elhagyta a számat, főleg ha fenyegetés, az nem maradhat üres szó… A támadás sima ügy, mert a kölyök nem is moccan. A súlyom és a lendületem egy pillanat alatt földre viszi, érzem, ahogy anyag és bőr hasad a karmaim alatt. A fogaim húsba tépnek, , az egyik szemfogam valószínűleg lapockacsonton csikordul, a pofámban egy pillanat alatt szétterül a kölyök vérének íze. A morgás elhal, a következő csikorduló hang után a szorításom enged, felemelem a fejem, lenyalom a vért a fogaimról, és néhány szívdobbanásnyi időre belenézek Liu szemébe. Ez azonban nem tart sokáig, ahogy leugrok róla, valószínűleg megkönnyebbül, mert már nem passzírozom a földbe, így könnyebben kaphat levegőt. Csak pár pillanat, míg irányba fordulok, és a következő mozdulattal már a lábszárára zárom a fogaimat. Újra érzem és hallom az anyag, a bőr és hús szakadását, és a vér ízét… A mozdulat nem áll meg, ahogy a fejemet lendítem, a kölyök valószínűleg önszántán kívül repül egy keveset. Ha elég nagyot sikerült lendítenem rajta, talán még egy fa is az útjába kerül, én pedig megrázom a fejem, hogy eltávolítsam a fogamra akadt cafatot a nadrágjából. Mióta a morgás abbamaradt, azóta néma vagyok. Liuhoz sem gondolatfoszlány nem jut el, sem hangon nincs.
Több okból is megpróbálom tartani magam lelkileg. Az egyik, hogy már egy ideje elhatároztam: meg kell tanulnom bíznia farkasomban és a testem új képességeiben. A sérüléseket csupán egy adag fájdalomnak, és átmeneti problémának kell látnom, nem valami végzetes katasztrófának. Nem félhetek tőle. Persze Ray meg is ölhet, de ... itt jön a másik része. Amikor úgy döntöttem, hogy visszavágok neki, akkor úgy éreztem, hogy bármit is tesz, életben fog hagyni. Ez az egész azért nem annyira szörnyű, hogy megöljön miatta. De ha még meg is halnék most ... inkább a halál, mint a behúzott farok, amikor az enyéimet gyalázzák. Ezt nem hagyhattam. Ray otthagy, de nincs kétségem afelől, hogy még ezzel nincs vége, és valóban, nemsokára a lábamba harap, és ez még csak a kezdet. Rövidesen elhajít egy fáig, annak tövében érek földet. A becsapódásnál megint felnyögök, egy pillanatra elsötétül a világ. Elég rossz bőrben vagyok már most is, számtalan sebem van. Az ép kezemre támaszkodva próbálok felülni, hogy a fatörzsnek támaszkodjak, hacsak el nem sodor egy újabb támadás. Ray nem kommunikál, és én sem akarom ezt erőltetni. Nincs mit megbeszélnünk, úgy vélem. Ha kérdezne, felelnék, de azt hiszem, már nem akar tudni semmit, csak bosszút állni. És én sem akarok neki elmondani semmit, mert csak újabb támadási felület lenne. Bármi, amit mondok, az lenne, hiszem azzá lehet tenni. Én vagyok a nyuszika, ha van a fejemen sapka, ha nincs, mindenképpen az én hibám. Csak engem mér nem zavar, és a viseletemet nem a divat dönti el.
Mi tagadás, a kölyök megnehezíti a dolgomat, ugyanis minél inkább csendben marad, és nem védekezik, annál vadabbul akarom tépni, a vérszomj vörös ködét már érzem is közeledni, de koncentrálnom kell, mert nem akarom megölni… Nagyon csúnyán megtépni, kiharapni belőle pár falatot, azt igen… De megölni nem akarom, ezt újra meg újra tudatosítom magamban. Nem, ez az egész távolról sem olyan szörnyű, hogy megöljem miatta. Fájdalmas és emlékezetes leckét megérdemel, de nem azért, mert igazán megsértett. Mondhatjuk, hogy egyszerűen kegyetlen vagyok. Figyelem a rövid ívet, amit Liu teste a fáig ír le. Most mozdulatlanul állok, nyitott pofámból, a kilógó nyelvemről véres nyál csöpög, a forró lélegzetem párafelhői ütemesen bodorodnak elő a fogaim közül, míg figyelem, ahogy a fiú ülésbe tornázza magát. Nem fél, de egyértelműen szenved. Nem is lenne érző, élő lény, ha ezután nem szenvedne. Én nem hiszem, hogy mindenért dühösebb lennék, amit mondhat, főleg, hogy igazán dühös most sem vagyok. A vérszomj nem a dühömből táplálkozik, sokkal inkább ösztönből. Azt hiszem lassan itt az ideje a végjátéknak, mielőtt túlságosan is belelovallnám magam, és még végzetes kárt okoznék, vagy a kölyök szétfagyna. Engem ugyanis melegít a bunda, de őt csak pár foszladozó rongy. Odakocogok hozzá, kicsivel a bokája fölött harapok a bal lábába, és ahogy párszor fogást váltok, keresve a legkényelmesebb pontot, érzem, és hallom a csontok megadó ropogását a fogaim alatt. Magammal húzom, el a fától, és mikor a lábát elengedem, már gyorsan mozgok. Itt már nincs játék, céltudatosan fejezem be, amit elkezdtem. Egy lépés előre, a mellső lábam a lábszára mellett támaszt, megvillannak a fogaim, és csak egy pillanat, a harapásom máris ruhát, bőrt és húst üt át, ahogy az ágyékába marok. Nem vicceltem, mikor megfenyegettem vele, hogy töketlen lesz. Egy gyors, és rövid fejmozdulat, nadrág és hús szakad, a pofámból pedig tépett, véres ruhaanyag, és immár élettelen, de még testmeleg húsdarab lóg, vér csöpög. Nem kíméltem, nem csak tessék-lássék haraptam, hanem jókora darabot. Tulajdonképpen az egész férfiasságát, és talán csak a fél heréjét, bár ezt ennyi vér mellett nehéz megállapítanom. Most megrázom a fejemet, jónéhány méterrel odébb dobom a kölyökből a fogaim között maradt darabot. Alapvetően nem eszem emberhúst, vérfarkast pedig még ritkábban. Mindensetre ez bele fog telni néhány hétbe a kölyöknek, mire helyrejön, az tuti. Megkeresem a telefonját, a szemfogaim közé csippentem, hogy a lehető legkevésbé vérezzem össze, és a mellkasára ejtem. Ha nem ájult el, akkor hátat fordítok, és elügetek a fák közé. Ha nincs eszméletén akkor nem fogom itthagyni. Nem akarom, hogy meghaljon.
Hiába ültem fel, mert Ray elhúz a fától, és így újra a földre kerülök. De arra jó volt az a kis "üldögélés", hogy akkor kicsit könnyebben kaptam levegőt. Most mára fogamat csikorgatom, ahogy a lábamat csócsálja, és nyöszörgök. Mindenhol a saját véremtől maszatos a fű. Ray határozottan tervez valamit, érzem, de még nem jövök rá, mi is az, csak egy pár pillanatig. Aztán valahogy, a harapás előtti pillanatokban megérkezik a felismerés. Mi tagadás, ettől megrémülök. Ekkora fájdalomra nem számítottam, de mire eddig jutok, már mozdul is, és nincs menekvés. Igaz, még ekkor sem akarnék, ha lenne rá erőm, és időm. Tartani akarom magam ahhoz, amit elhatároztam. Ray lecsap, és én üvöltök a fájdalomtól, ahogy a torkomon kifér. Jó tíz másodpercbe is telik, mire az üvöltés halkul. Akkor sem azért, mert csitulna a fájdalom, hanem nekem fogy el a szuflám. Magamnál vagyok, de nem teljesen. Minden olyan homályos és bizonytalan lesz. Ha most hirtelen minden sebem eltűnne, akkor se állnék meg a lábamon. Most persze még felülni sincs esély, vagy helyzetet változtatni. Pedig majd segítséget kell hívnom ... mivel is? Hogyan akartam? Telefon ... Valami koppan a mellkasomon, miközben én halkan, erőtlenül nyöszörgök. Összerezzenek, először nem tudom, mi lehet az. Ép kezemmel bizonytalanul arrafelé tapogatózom. Látni nem nagyon látok, a szemem csukva, s nincs értelme kinyitni, mert tele van könnyel, úgyse nagyon látnék vele. Majdnem sikerül lekotornom a mellkasomról a mobil megfogás helyett. Hihetetlen mód próbálok összpontosítani arra, hogy mi az ott, és mit akarok vele csinálni, de a fájdalom majdnem megőrjít. Van bennem egy jó adag motiváció, hogy hagyjam magam elmerülni az öntudatlanságban, ahol nem érzem a fájdalmat, vagy nem ennyire, de még küzdök ellene. Ray jelenléte csak valami halvány jelként ér el hozzám, de azt tudom, hogy ő hozta ide a mobilt. Most azért van bennem egy adag düh az irányában, de ez inkább elkeseredettség. Mondjuk soha nem volt igazén szimpatikus a fickó. Végre sikerül megfognom a mobilom úgy, hogy elérjem a gombokat. De mit is akartam vele csinálni? Telefonálni. Kinek? Érzem, ahogy az agytekervényeimben csiga lassan vánszorognak a gondolatok. Pedig volt egy tervem ...
A fogcsikorgatás még mindig kevés, már látom, hogy a perifériás látásom peremén megjelenik a halvány vöröses árnyalat, ezért újra figyelmeztetnem kell magam, hogy életben kell maradnia a kölyöknek. A rémülete szinte simogatóan hullámzik végig rajtam. ~Végre!~ Erre vártam, mióta megálltam pár lépéssel arrébb, és elkezdtem kigombolni az ingem. Az üvöltés pedig kioltja, eltünteti a vérszomjat, ami eddig a pillanatig egyre vadabbá vált minden újabb, csendben tűrt sérüléssel. Ezt a rémületet akartam érezni, ezt a fájdalmas üvöltést hallani. Végeztem. A környék, a kölyök és én is úszunk a vérben. Ezt az ízt nagyjából két napig fogom még érezni az ínyemen, a fogaimon, akkor is, ha vodkával öblögetek, amit nem fogok megtenni. Én nem idegenkedem Liu vérének ízétől sem. A telefon egészen jól megúszta a szállítást, csak visszafogottan lett véres. A nyöszörgésből hallani vélem, hogy attól tart, még fejeztem be a marcangolást, de majd rájön, hogy tévedett. Csak halkan, elégedetlenül szusszanok egyet, mikor majdnem lesöpri a készüléket a mellkasáról. Nem valószínű, hogy én a jelen helyzetemben képes lennék tárcsázni, a bundámat pedig nem cserélem le ennyi miatt emberbőrre. Nem érdekel, hogy haragszik rám, fél tőlem, vagy gyűlöl. Csak arról akarok még megbizonyosodni, hogy nem napok múlva bukkan rá valaki vérbe fagyva, hanem a falkája szépen hazaviszi. ~Gyerünk, fiú… Tárcsázz! Hívd az alfádat!~ Az üzenet kőkemény parancs… Mellette állok a hóban, és nem mozdulok. Hagyom, hogy a véres nyál a nyelvemről Liu mellé csöpögjön, és figyelem a telefont markoló kezének minden apró mozdulatát. Enyhe türelmetlenség hullámzik lustán körülöttem.
Ray ott áll, és nem tágít. Mit akar még? Félni most sem félek, az a riadalom csak pár pillanatig tartott. Most már csak a kín van, ami ingerültté tesz, de ez a düh csak igen kis mértékben, és igen rövid ideig csap túl az eddigi határokon, ami Rayt illeti. Az az igazság, hogy eddig nem kedveltem, és most sem kedvelem, ehhez képest az elmúlt fél-egy órában csak némileg lejjebb csúszott a megbecsültségi listámon. "Gyerünk, fiú… Tárcsázz! Hívd az alfádat!" Hallom a hangját a fejemben, és ez végre rendet tesz. - Hehe ... - csikorgatom a fogaim között. Már tudom, mi volt a terv. Alfát? Egy frászt! Nem, ezt nem így intézzük! Pislogok egy párat, amíg kitisztul a látásom, és az arcom elé emelem a telefont, és megnyomom az egyik gyorshívó gombot. Lihegve, foga összeszorítva küzdök a fájdalommal, amíg a fülemhez illesztem a kagylót, és várom, hogy felvegyék. - Segítséget kérek ... - kell egy kis szünetet tartanom, mert a kín elsöpör - ... mert elvérzem, nem tudok mozogni se ... a Fairbankset-Wainwright összekötő úton, Wainwright-tól úgy három kilométerre, a bal Fairbanks felé menő oldalon, az erdőben ... Még hallom, ahogy a másik oldal nyugtázza a hívást, és elismétli a helymeghatározást. Bontom a vonalat, eleresztem a telefont, és a füvet tépem magam körül a kíntól. ~ Jah, és Ray ... ettől még nem leszek töketlen ... az nem ezen múlik. Már van annyi lélekjelentétem, hogy ezt közölni tudjam. Nem fog a sárba tiporni, azt nem! Soha!
Nem akarok mást, csak megbizonyosodni róla, hogy túléli. Már nem bántom, nem fürdőzöm a nyomorában, vagy a kínjában. Állok, és várok. Már nem akarom tovább büntetni, nem akarom megalázni. Részemről megkapta, amit neki szántam, és pont. De legalább most nem tiltakozik dacból sem. Hogy kit hív, az nekem tulajdonképpen édesmindegy, hogyha az illető összevakarja, és olyan helyre viszi, ahol nem fagy kivérzett jégkockává holnap reggelre. Megvárom, míg befejezi a hívást, majd leülök mellé egy karnyújtásnyira. Az üzenetére nagyon is emberi mozdulattal csóválom meg a fejem. ~Szó szerinti értelemben egy darabig az leszel, és ez a helyzet most megfelel nekem… Ami az átvitt értelmet illeti…~ Megnyalom a pofámat, és becsukom a szám. ~én is tudom, hogy nem ezen múlik. De csak hogy tudd, ez még nem bátorság, ez még csak botorság. De! Azt elismerem, hogy van benned tartás, és spiritusz. Ha megéled, jó leszel, kölyök… De most még alig vagy több egy embernél…~ Még várok, amíg nesz, vagy szag nem árulkodik arról, hogy valaki közeledik Liuért. Közben ásítok egyet. Nem érzek elégtételt, egy árnyalatnyit sem. Miért éreznék, hiszen nem volt kihívás.
Milyen jó, hogy hideg van! a lábamat például már egyáltalán nem érzem. Feljebb még tömböl a kín, de már az is elkezdett zsibbadni. Sejtem, a farkas is dolgozik benn ezerrel. Talán, ha tudnék összpontosítani, érezném is az energiáit, de most ez nem megy. Ray szóba áll velem, és egészen normális! Mik vannak! ~ Ray, te meg már túl régen voltál ember. ~ felelem neki elnyűtten. ~ Nem csak neked van ezzel bajod, más öregnek is. Mindenkit a saját kategóriájához kell mérni. Ha azt várod el tőlem, három hónaposan, hogy sokkal ~ megnyomom a szót ~ több legyek egy embernél, akkor az egy lehetetlen követelés. Soha nem fogsz olyan kölyköt találni, aki pár hónaposan olyan lesz, mint egy vén farkas. És ha lenne ilyen, az lenne az igazi baj. Egy kölyöknek egészen mások a preferenciái. Legalább a kommunikációra koncentrálok, és nem a fájdalomra. Minden idegszálammal igyekszem kizárni a kínt. Nem megy, természetesen, de azért elűztem a háttérbe valahová, onnan ágál, de nem tölti ki a tudatomat. ~ Ami a falkát illeti, abban pedig nem volt igazad. De ha igazad lett volna is, akkor sem hagyom szó nélkül. Olyan nincs. Inkább meghalok. De most nem ez a lényeg, hanem hogy nincs igazad. Nem ismerek olyat a csapatban, aki gyáva lenne. Ezt jól jegyezd meg! Mind egytől egyig csodálatosak. Most jön egy fura tompaság, valahogy lebegni kezdek, a külvilág távolodik, és én küzdök ellne, próbálok úszni a súlytalanságban, hogy maradjak ott, és nem vesszek el teljesen. Nehéz, nagyon nehéz. ~ Ray ... Lehet, hogy elméretezte ezt a dolgot?
Nos, a hideg, az persze marha jó, mert a fájdalmat tompítja, de nem véletlenül nem hagytam itt egyedül Liut. A hideg roppant alattomos tud lenni. Mielőtt megfagynál, már semmi nem fáj, nem fázol, sőt… kifejezetten kellemesen érzed magad… Mindenesetre bárkit hívott, azért nem töri kezét- lábát egy elvérző kölyökért. Na jó, már csak magamban dohogok, mert repülni a farkasok sem tudnak. A válaszra valami halvány érzelemhullám indul el, mintha csak nevetés lenne. ~ Nem tudom, voltam-e igazán ember valaha…~ Ami pedig a további magyarázatot illeti, szusszanok egyet, hogy így is jelezzem, nem értek egyet. ~ A saját kategóriádban remek vagy, Kölyök, de ez csak addig számít, míg nem provokálsz olyat, aki más kategóriában van. Mert onnan a magasabb kategória mércéjével méred magad. Ez velem is így van… Mindenkivel. A kölykök ne legyenek sokkal többek egy embernél, de tudják a helyüket a rangsorban…~ A falkájával kapcsolatban most nem nyitok vitát. Tulajdonképpen én is hasonlóan vélekedtem a saját családomról. A kozák falka… néha még ma is nosztalgiarohamot kapok, ha eszembe jut az a tökéletes hatvan év… ~ Nem is gondolhatsz rájuk másképp. Bízz bennük, hallgass rájuk, válj eggyé velük. Az én véleményemen viszont nem változtat az sem, ha megöleted magad értük. Tanuld meg, mikor kell hallgatni, és mikor üthetsz vissza.. Néha megéri várni.~ Túl könnyű felidegesíteni, kifordítani önmagából. Lobbanékony gyerek. Az ilyenek korán halnak. És amint végigfut a fejemben ez a gondolat, már érkezik is a tompa, bizonytalan segítségkérés, és érzem, ahogy kezd halványulni a belőle áradó energia. Most csak magamban káromkodom, hozzá nem juthat el. ~Ó, hogy rogyassza rá az eget a Magasságos, arra, aki miatt papírból vannak a mai kölykök!~ Mivel pajzsa most egyáltalán nincs, könnyen tudok bejutni. A farkasát keresem, miközben felkelek, és mellé lépek. Közel hajolok, az orrom hegyével megérintem a bőrét. Persze hideg… ~Kölyök! Ne hagyd el magad! Hát harcművész az ilyen? Cserben hagynád az imádott falkádat? Maradj ébren!~ Az egyik mellső mancsommal átlépek a teste felett, és lejjebb engedem a testemet. Nem nehezedek rá, hogy kapjon levegőt, de a bundám a testére simul, az én forróságom bőven elég kell, hogy legyen egy emberi test melegítéséhez. ~Ó, hogy rohadna meg az egész! Ezért utálom a nyavalyás kölyköket! A pofájuk mindig marha nagy, aztán meg hamar elpatkolnak.~ Csak rövid időt hagyok magamnak a dohogásra, egyébként a farkasát próbálom spirituálisan életre pofozni, küzdésre kényszeríteni (nem ellenem, hanem az eszméletvesztés ellen), míg fizikálisan – jobb híján – óvatosan megbökdösöm az arcát az orrommal. Viszont ha ezt elmeséli valakinek, tuti letagadom izomból. Nem akarom, hogy meghaljon, mert a célom nem ez volt, és ő alkalmas arra, hogy farkas legyen, még ha ostoba is hozzá, hogy felmérje az esélyeit… ~Nem mindenki alkalmas, de benne megvan, ami kell... Hogyazabánatosrossebb...~ Régi emlékek, mardosó bosszúság, és még ezernyi más dolog, amiből a kölyökhöz nem jut el semmi...Így kell tönkretenni egy szépen induló napot...
Minden nagyon távoli, nagyon halvány, és nagyon fura. Mit csinál Ray? Ez most megtörténik, vagy csak képzelődöm? Kezd melegem lenni, és ez valamennyire alátámasztja, hogy tényleg itt van felettem. ~ Ez ... muris ... ~ Itt vagyok ... ~ közlöm vele, mert ha nem is a meleg, de az "élmény", az magamhoz térít. ~ Előbb összever, aztán meg megmelenget ... A kétértelmű kifejezés még inkább jókedvre hangol. Ha most nem lennék ennyire gyenge, és nem fájnék ennyire, akkor nevetnék. tényleg. Már nem bírok nagyon uralkodni magamon. ~ Tudod, Ray, én az elején hajlandó voltam megadni neked a tiszteletet. Tényleg. Ha nincs az a megjegyzés a falkámra, legfeljebb magamban ellenkezem kicsit. De így ... Már ne is haragudj, de ha arra használod a korodat és az erődet, hogy egy kölyök előtt szájhősködj, aki értelemszerűen nem tud visszavágni még ha akar, akkor sem ... Nem fejezem be a mondatot, de ha egy kicsit is önkritikus, akkor vélheti úgy, hogy én biza ezt tartom töketlenségnek. ~ Van egy ajánlatom neked! ~ élénkül fel aztán. Ó, ez jó lesz! Ez jó! Meglátjuk, képes-e fair alkut kötni! ~ A falkában erről a mai napról senki nem fog megtudni semmit. Megoldom. De szeretném látni, hogy eljössz, és Castor szemébe mondod, amit nekem mondtál! Ha már kimondtad, akkor vállald nagyobbak előtt is! Persze megteheti, hogy tojik rám. De ha vannak ősök, és remélem vannak, és csak egy is idefigyel most, és ő nem mer eljönni, akkor lesz, aki őt élete, vagy inkább létezése végéig töketlennek fogja tartani.
Na, most aztán kezd felmenni bennem a pumpa! K*rvára nem vagyok egy tetves-bolhás Lassie, a kölyök meg szórakozik velem. Komolyan mindjárt agyoncsapom! A morgásom ezúttal kifejezetten mennydörgésszerű. ~ Ne merj szórakozni, mert feltépem a torkod, és a fél hulládat felzabálom, mire ideérnek érted! Az előbb még majdnem elpatkoltál! Papírkutya…~ A megjegyzéseit a jelen állapotában nem tudja túl jól leárnyékolni, ha próbálja egyáltalán. ~ Mivel nem akartalak megölni…~ A magyarázatra aztán halkan felmordulok. ~ Jajj, a falkám így, meg úgy… Na és aztán, ha olyat mondtam, ami neked nem tetszett?! A szavak csak szavak, te kis hülye!~ Olyan szívesen leharapnám a fél arcát, de még csak az hiányzik, hogy végleg elvérezzen itt nekem, ha már összeszedte magát. ~Ajánlat?~ Ez már szinte mulattat, annak ellenére, hogy már felbosszantottam magam. Falazni akar nekem. Jajj, milyen bájos, hogy felajánlja… ~ Nem kell letagadnod… Úgyis ígértem Castornak egy látogatást. Még a héten elmegyek, és neki is elismétlem, hogy véleményem szerint mindkét falka, vagy éppen alfa töketlen. Csak lapítanak, és várják a csodát… Melyik verzió tetszik jobban?~ Ha azt hiszi, félek Castortól, csak azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok az erősebb, akkor nagyon téved. Csak a bizonytalan kimenetelű meccs igazi kihívás, a döntésemet pedig már meghoztam, így a látogatás önmagában is esedékessé vált volna.
Érzem a dühét itt felettem, de félni most sem félek tőle. Mindenesetre megkomolyodom, nem akarom ezzel felbosszantani. ~ Bocsánat! Kissé már szét vagyok esve. Márpedig le fogom tagadni. Nincs szükség arra, hogy Cas most emiatt kezdjen vadászatba. Majd Ray eljön, és akkor ott verekszenek egyet, nem valahol a semmi közepén, ahol kétséges a segítség. És Castor fog nyerni. Ha vele majdnem egykorú öccsével kis híján végzett, akkor Ray sem lesz akadály. ~ Ray, te nem tudsz mindent. Vincent tárgyalt Castorral a hoteles eset után még egyszer. Ő kérte a tárgyalást, és eléggé komoly engedményeket tett. Születtek bizonyos megállapodások. Ők lapítanak. Mi csak kivárunk. De ez nem rád tartozik. Nekünk minden nap előny. A főhadiszállás megerősítése, a helyismeret növekedése, a folyamatban lévő képzések ... az újak, akik csatlakoztak ... akik még csak most jött utánunk ... erősödünk, és növekszünk. Egy autó fékez le hirtelen az út másik oldalán. Érzem a kisugárzást, amit a magas szintű őrzők árasztanak magukból. ~ Most lépj le! Itt vannak az őrzők! Viszlát a jövő héten!
A bocsánatkérés most arra elég nálam, hogy letegyek a torka felszakításáról, de nem vagyok kevésbé dühös. Ha volt bennem eddig bármi hajlandóság arra, hogy normálisan viselkedjek a kölyökkel, miután a leckével végeztem, nos az már a múlté. És ha tudnám mi jön még! Abban nem vagyok biztos távolról sem, hogy Castor képes legyőzni engem, azonban afelől sincsenek kétségeim, hogy engem mindenképpen csúnyán ki fognak készíteni, ha az alfa ugrik a megjegyzésemre. Ha Castor nyer, akkor azért, ha veszít, akkor pedig a falka nem tudja majd visszafogni magát. Ettől függetlenül utóbbi esetben az imádott alfa tekintélye jelentős csorbát fog szenvedni. Megérdemelné a kis taknyos. Ami azt illeti, többet is. ~ Még mindig másképp mérjük a dolgokat…~ Csak ennyi a reakcióm a nyilván kajánnak szánt magyarázatra. A korommal és Castoréval kapcsolatban kár összefüggéseket keresni. Olyan sok dologtól függ, mennyire erős egy farkas, a származási helyétől az életén át a saját adottságaiig, hogy kár találgatni majd meglátjuk. A fülem megrezzen, az orrom megrándul. Tudom, hogy jönnek a kölyökért, ahogy azt is, hogy nem farkasok. Az üzenete pár szívdobbanással később érkezik, én pedig rámordulok, és összecsattintom a fogamat az orra előtt. ~ Én is tudom, hogy jönnek, ne ugass nekem!~ Undor és megvetés hulláma árad belőlem, szinte fojtogatóan ömlik körém, és Liura. Utálom az Őrzőket, és hogy őket hívta, ezzel végleg elásta magát nálam. ~Talán mégsincs benne az, ami kell...~ Töprengek magamban, és már bánom, hogy egyáltalán erőfeszítést tettem, hogy életben tartsam. Még kivárok egy kicsit, míg meghallom a közelítő léptek zaját, és csak akkor egyenesedem fel. Átugrok a kölyök testén, a fogaim közé kapom a ruháim, és elindulok. A fák közül még visszanézek. ~Viszlát néhány nap múlva!~ Bár hogy hogy fog megjelenni pár nap múlva? Fogalmam sincs, hogyan képzeli. Mindenesetre mára elég volt, így aztán futásnak eredek, hogy mihamarabb hazaérjek. Még vissza kell jönnöm az autómért…
Kezdőlap
