*Ha az embernek van egy hivatása akkor annak él. Nekem több is volt ami azt illeti, a fő az a séf és üzletvezető. Ám ez nem befolyásolja azt, hogy több évtizedig gyerekorvosként működtem. Igen, hiányzott. Nem maga az orvoslás, hanem a gyerekek közelsége. A nevetésük és minden olyan, ami velük járt. Hogy még akkor is tudnak nevetni, mikor épp egy balesetből tértek magukhoz.
Ma egy iskolabuszba ment bele valami, így a Memorial túlcsordult és egy részüket ide küldték. Én is ide tartoztam, mint kölcsön orvos, aki egyébként nem praktizál csak beugrós. De a túltengés miatt bizony ma ugrottam. Egyik kórteremből rohangáltam a másikra. Varrtam, gipszeltem, vizsgálatokat írtam elő... szülőket nyugtattam, vagy épp közöltem, hogy a gyermeke nem élte túl. Egy ilyen volt, s ez maradt a végére, mert a gyereket megpróbálták megműteni és eltartott egy darabig. Nem akartam senkivel találkozni. Lépteim egyenesen a gyógyszerraktárba vezettek, hogy leltározzak egyet, ha már itt vagyok. Nem kéne, de kell valami ami leköti a figyelmem. Kicsit eltereli a figyelmem arról az űrről ami bennem van. Az évek alatt nem egy ilyet tettem már, de mégis... minden alkalommal nehéz és kicsit sem könnyebb. Mintha minden alkalom az első lenne. Hajam egy copfba van összefogva, ahogy a kávémmal a kezemben leülök a raktár egy szegletébe. Mellettem a fűzet és a toll. Lábaim felhúzva, azonban a fehér köpeny szét volt gombolva, így látszódott a ruhám, melynek anyaga és lezsersége lehetővé tette, hogy így felhúzott lábakkal se látszódjon semmim. Na nem mintha ez bárkit is érdekelt volna, vagy épp látta volna. A kávém felénél tartottam, mikor fejem a falnak vetettem és énekelni kezdtem. Fájt... s hirtelen egyszerre volt könnyebb és minden sokkal valóságosabb. Barna íriszeimben fájdalom csillogott, szomorúság és bizony a magány. Egyedül voltam ebben a rohadt városban. De van ilyen, majd holnap jobb lesz... mindig jobb. De ennyi nekem is jár.*

*A csend mely rám telepedett szinte elemésztett. A kávém sem esett jól, azonban nem tudtam mit kezdeni azzal, ami történt. Persze az élet rendje és ezt tudtam, mégis... olyan kicsi volt és még élhetett volna. Annyira apró teremtés, aki valószínűleg még senkinek nem ártott. Ezért szerettem a gyerekeket. Hisz még megvan az ártatlanságuk, nem nyomja az élet rájuk a bélyegét. Most nem bírtam mosolyogni, mindig is volt olyan pillanat mint a mostani. Ezért is kezdtem el énekelni, de azzal csak a magányom nőt. A sötétség súlya, mely szinte fojtogató volt. Ahogy haladtam a dallal, tekintetem lehunytam és nem érdekelt, hogy szemeimből egy könnycsepp gördül végig. Pajzsom félig lent volt, amely csak arra volt elegendő, hogy a vérvonalam rejtse el és a pontos korom mindenki elől.
A dallamot, melynek ütemét a lábammal vertem halkan a hideg kőre egy kopogás szakította meg. Melyre hangom is elhalt és ujjaimmal töröltem meg az arcom, hogy eltüntessem könnyeim nyomát. De fel nem álltam... ráérek egész éjszaka akár számolgatni. Nem sietek sehova és amúgy sem muszáj megtennem.*
- Tessék... * Hangom a megszokotthoz képest kissé zordabb, mégis... még így is lágyan és kedvesen csengett, ahogy kiszóltam. Fejem kissé oldalra biccentve vártam, hogy belépjen az illető, bár gőzöm sincs, hogy ki az és azt végképp nem értem, hogy miért kopog. Viszont ahogy meglátom. Szemeim kikerekednek és csak pislogok nagyokat, még a szemeim is megdörzsölöm. Oké, ma egész nap kísértett a jellegzetes illata, de ezt betudtam annak, hogy hiányzik a kölyköm. De basszus... képzelődni nem szoktam.*
- Marco? * Szakadt ki a kérdés belőlem hitetlenkedve és maga a tény, hogy itt áll előttem valahogy elvonta a figyelmem és észre sem vettem, hogy a farkasom mintha puskából lőttek volna ki ront mentálisan a másikra a szeretetével letarolva annak a pajzsát.*
- Bocsánat... * Sütöttem le a szemem, miközben a farkasom visszazártam a ketrecébe, hogy hagyja békén a másikat és így, ha akarja visszatudja húzni a pajzsát. Igazából nem tudtam, hogy milyen érzelmek keringenek bennem. A farkasom a rá jellemző heves, vehemenciával húzódott volna a kölykéhez, míg én... én egyszerre akartam megölelni, elzavarni, megkérdezni, hogy hogy van és... Mit lehetne mondani egy ilyen helyzetben?*
- Hogyhogy itt? * Kérdeztem a kézen fekvőt és inkább bele ittam a kávémba mely után Marcora emeltem barna íriszeim. Ezer és egy kérdés, érzelem kavargott bennem. De a jó kedv, az mely folyton kísér most nem volt sehol. Hiányzott a másik? Igen. De a sértése... azaz még most is megelevenedett előttem. Ránéztem és csak a szemeim hunytam le, hogy elűzzem a fájó képeket. Ezért hagytam el... mert nem tudtam már úgy tekinteni rá. Csak ez volt az mely folyton felelevenedett előttem. Mely kísértett éjszakákon át... ez, amit tett és nem az, hogy miként szeretett.*

*Éreztem a farkasa örömét, a benne kavargó ellentétes érzelmeket, ahogy Ő maga is befogadhatta arra a pár pillanatra a sajátjaimat. De ahogy Ő, úgy én is próbáltam eltekintene ezek felett. Igyekeztem nem tudomásul venni a farkasa örömét, a férfi sokkolódását, ahogy a sértettségüket is. Nekem ez szarabbul ment, lássuk be, sosem voltam jó színésznő és a szemeibe sem tudtam nézni, annak ellenére, hogy nem én voltam a hibás. Az már más kérdést, hogy magam okoltam mindenért, ezt nem érezheti. Vagy csak sosem akart tudomást venni róla? Arról a mardosó kínról mely ott volt nyolcvan éven keresztül és még akkor is, mikor az ajtón kiléptem? Nem tudom, de akarom egyáltalán tudni? Válaszát hallva azonban felálltam és a poharam az egyik polcra helyeztem a maradék kávémmal együtt. Könnyed léptekkel indultam el a másik felé, még ha arcom kissé merev is volt. Tőlem lássuk be, szintén nem meg szokott módon. *
- Amint láthatod... raktárazom... legalábbis azt kéne. Különben meg, gyerekorvos vagyok és riasztottak a baleset miatt. * Adtam meg a választ, miközben a másik elé érkeztem. Barna íriszeim egészen eddig a másik jegességét nézték, és ha akartam volna sem tudtam volna elrejteni a bennük rejlő szeretettet és szomorúságot. Lassan kezdtem el körbe járni a másikat, hogy lássam milyen lett. Az idő nem sokat dobott a külsején, azonban mégis más volt... új és mégis olyan ismerős. Elmém újabb képeket pörgetett le, melyeket szintén próbáltam kiűzni magamból. Mögötte megállva hajoltam a füléhez, hogy a választ megadjam az utolsó kérdésére is.*
- A név... de Luca és utána járok, hogy miért hasonlít Castor kísértetiesen a bátyámra. * Adtam meg az egyenes választ, amiről tudhatta a másik, hogy igaz. Többek közt, ha más nem abból, hogy soha nem hazudok. Ez nem változott, azonban én igen. Amint befejeztem, pár lépéssel ismét elé kerültem és hosszú, finom ujjaim a másik alá fűztem, hogy hüvelykujjammal végig simítsak az arcán. S oldalra biccentett fejjel nézzek a másik szemeibe.*
- Melyik falkához tartozol és mióta? * Éreztem rajta a jellegzetes szagot, ám kérdésem csak puszta formalitás. Tudtam, hogy a másikhoz, ám velük még nem találkoztam. De nem a Hotel szagát éreztem rajta. Mit akartam tőle? Még magam sem tudom... csak azt a sajgó ürességet töltötte meg a látványa, a közelsége mely évek, évtizedek óta bennem tátong. Farkas vagyok, anya és valaha szerelmes nő. Kellett a fiam, a szeretőm és a szerelmem közelsége. S ehhez mérten lágyultak is a vonásaim.*

*A foghegyről vetett kérdésére nem feleltem, csak egy vidámságtól igen szegényesen megáldott kacagással feleltem. Keselyű, dög evő... S ezt pont az a férfi kérdezi, aki ismer. Az, akivel éltem és mindent megosztottam, az, aki szeretett és talán pont azért, mert én még a keserűség nyomán is megtartottam a vidámságom, az ártatlanságom. Mikor elé értem, ismét a tekintetét kerestem ám a kérdése csak egy elnéző mosolyt csalt az ajkaimra.*
- A vér... a vér az, amit senki nem tagadhat meg Marco. * S bár enyhe célzás volt, hogy Ő sem tagadhat meg engem, hiába rekeszt ki, hiába húzza fel a pajzsát nyakig. Attól még Én teremtettem és bárhogyis ellenkezik, ez nem fog változni még akkor sem, ha Pokolba kíván. Azonban a válaszomban benne volt az is, hogy igen, a vezeték nevem még mindig fontos számomra. Ám ezt Ő maga is tudta, hisz ha akkor nem engedtem belőle akkor bizonyára ezek után sem fogok. Érintésemre elrántotta a fejét és kezem csak visszahullt magam mellé. Talán ez rosszabb volt, mint amikor... nem, attól semmi sem lehet rosszabb. De akkor miért érzem a sajgást ott mélyen? Miért akar az a valami megszakadni a visszautasításától?
Mikor közelebb hajolt, pillantásom akaratlan rebbent az ajkaira s nyaltam meg a sajátom. Hiába láttam üresnek, fagyosnak Marco tekintetét. Hiába tudtam, hogy semmi ilyen szándéka nincs, mégis... felrémlett a kép, mikor utoljára így hajolt közelebb. Tekintetem visszarévedt a kék mélységbe. S kerestem... kerestem azt a vágyakozó tekintetett, mely mindig vidáman csillogott ha rám tekintet. Ki ha csábítani akart sunyi fények voltak benne, melyek mégis annyi mindent ígértek s végül adtak is. Szavaira azonban energiáim felcsaptak. Hevesen, dühödten, sértetten olyan vehemenciával, hogy még így, a pajzsán keresztül is érezhette korom, farkasom erejét és vad dühét. Valószínűleg így sem volt kellemes a másiknak, azonban nem volt olyan fojtogató, elemésztő mintha pajzs nélkül volna. S ezt a megszólítás sem enyhítette, hiába villantak rá lágyan íriszeim. Így is közel voltam hozzá, de tettem egy lépést közelebb és ha nem hátrált, hát segítettem neki, hogy a mögötte lévő csukott ajtónak feszüljön a háta.*
- Soha, soha nem bántottalak Zucchero. (Kedvesem) Te magad voltál az, aki megtette. Figyeltem rád, de ismertelek is. Hagytam, hogy ki add magadból, hogy kidühöng és megtudjuk utána beszélni. Bármit, bármit mondtam volna nem használt volna. Sosem használt, ha veszekszem veled. S utáltam, gyűlöltem, hogy minden alkalommal olyan volt, mintha a falnak beszélnék. Minden veszekedés alkalmával megöltél bennem valamit. * Beszéltem, hangom természeténél fogva lágy így nem hallatszott ki a keménységem. De ezt sosem bántam. Sosem voltam az a nagyhangú valaki, nem szerettem kiabálni. Kezeim a válla felett támasztottam meg, azonban tekintetem kékbe fordult, a farkasom kékjébe.*
- Nem csak a Te bestiád fene vad Marco. Az enyém sem különb, ne felejtsd el, hogy Tőlem kaptad. A különbség annyi, hogy tudni kell kezelni, elzárni. De HA valóban szégyent hoztál a nevemre, nem a csontjaid töröm el. Bármennyire szeresselek, bármennyire fájt az elmúlt időszak a saját kezemmel végezlek ki Ciccio.(Kicsim.) * Hangom halk, szinte a szájába beszélek, olyan közel vagyok hozzá. Ám ha nem ostoba - már pedig, pimasz, bunkó és undok mindig is volt, de ostoba sosem -, akkor láthatja, hogy beletenyerelt abba, amire valóban ugrom. De lássuk be, pontosan tudta a másik, hogy miként fogok reagálni a szavaira. Azonban továbbra is azt kutattam, akibe beleszerettem. Aki kicsit sem könnyedén, de végül elcsavarta a fejem. De nem láttam belőle semmit. Nem, Marco nem lehet ilyen. Ennyire nem lehet más... Váratlanul csaptam le ajkaimmal az övére, hogy legalább egy kicsit a felszínre hozzam azt, aki ott volt Konstantinápolyban. Ha sikerült, pár pillanat után elhúztam a fejem és továbbra is a farkasom kékjével néztem a szemébe.*
- Nem csak rajtad fogott az idő Marco... Mikor megütöttél meghalt az a nő egy bizonyos szinten, aki előtte voltam. Negyed annyit sem tűrök mint akkoriban. * Figyelmeztetés? Nem, csak jó tanács, hogy jobb ha vigyáz a szájára. Ne felejtsük el, hogy valaki lehet vicces, valaki utálhat, lehet pofátlan de a minimális tiszteletet mindenki megérdemli. S ehhez ragaszkodtam is. *
- Sok minden mást is érzek... de nem az érdekel, hanem az, amit Te magad mondasz.

*Nem, valóban nem okozott problémát az, hogy nem tagadhatom meg. Már csak azért sem, mert eszembe sem jutott ilyesmi. Számomra akár tetszik, akár nem Ő a családom még akkor is, ha épp már az ágyam évtizedek óta nem melegíti, ahogy a szívemben sem szeretet kél hanem keserűség ha eszembe jut. Attól még a kölyköm volt, ahogy a szeretőm is egykoron.
A vádaskodásával azonban elevenemre talált és láthatta, ahogy a kezem a vállai fölött még megtapasztva is megremegnek. Gyűlöltem, hogy tudta mit kell mondani ahhoz, hogy fájjon. Hogy minden egyes hanggal csak megforgassa bennem azt a bizonyos tőrt amit belém vágott annak idelyén. De azt még jobban, hogy mind ezt láthatta a tekintetemen még ha nem is érezte.*
- Most sajnáljam, hogy nem vagyok és nem is voltam egy állat? Hogy nem bírtam bántani azt, akit szeretek? Én szerinted miből tanultam? Egyszer, egyetlen egyszer sem ütöttek meg, még kölyökként sem. Ha megtörtént volna, HA Martinez vagy bármelyik társa egyszer is megütött volna, akkor a Tiéd nem esett volna olyan rosszul Marco. Úgy tanítottalak, ahogy engem is tanítottak. Pedig ugyan az a farkasunk mentalitása is nem csak a kinézete. Ne engem hibáztass azért, mert TE Marco, Te nem is akartál ellenállni a kísértéseknek. * Néztem a szemeibe és most először láthatott a lágyság helyett keménységet, még úgy is, hogy ott volt benne a fájdalom. No meg persze az ön vád, mert nem voltam képes megverni. Tudtam, hogy ez kellett volna de egyszerűen nem tudtam megtenni. Hogy is, miként is bánthatnám azt akit szeretek? Akkor, akkor mikor megtettem... akkor is érezhette, láthatta, hogy minden egyes ütéssel saját magamba martam. Nekem fájt az, amit teszek én éreztem helyette is.
Azonban ajkaim viszonzásra lelnek, a pillanatnyi megdöbbenés után. Korábbi dühöm egy pillanat alatt hunyt ki, ahogy megéreztem a derekamon karjait. Kezem a nyaka köré fonódott, ahogy ajkaim éhesen de mégis a maguk lágyságával tapadtak a másikéra. Mintha pótolhatná azt a 31755 magányos éjszakát. Testemben a szikrák életre kéltek, ahogy a hátam a hideg fém ajtónak feszült, ahogy kezeim ragaszkodva vonták a másikat. Hiányzott és ezt Ő maga is érezhette, ahogy azt is, hogy szükségem van rá. De azt hiszem, ezzel egyedül voltam, ahogy a vágyammal is. Hisz pillanatok alatt hátrált ki, s én csak néztem... néztem ahogy ott áll és Én igyekszem vissza hűteni magam, némán, csendesen véve a levegőt és szabályozva szívem heves dobbanásait. De Marco ismét megoldotta a dolgot egyetlen mondattal és tekintetem lesütve haraptam az ajkamba. Valahol megértettem, hogy miért bánt. Gyerekes dacból. De mikor ismét közel ért csak a tekintetem emeltem rá ismét, a korábbi hévtől kissé kipirult arccal.*
- Saját magadnak is hazudsz... Legalább annyira akarsz adni is mint bántani. Szerinted nem vettem észre mert beléd voltam feledkezve? Nem látok ez mögé a rezzenéstelen arc mögé, ami alá rejteni akarod, hogy még mindig fáj? Ha Marco meghalt volna, akkor nem élne még benned a fájdalma, a keserűsége sem. De te is tudod Zucchero, hogy nem foglak innen kiengedni... még. * Révedtem el a tekintetébe, keresve valami támpontot de aligha akadt ilyesmi. De nem álltam el, az ajtóból felőlem aztán nyomogathatta a kilincset napestig is.*
- Vagy hogy akarsz elmenni? Megütsz? Megint? * Kacagtam fel keservesen miközben megingattam a fejem és tincseim ide-oda röpködtek az arcom körül.*
- Tudod... az első pofon a legnagyobb Marco... de, már nem hagynám. De Te, te képes vagy belátni, hogy mekkora marha voltál? * Simítottam az ujjaim a tarkójára s ha elértem kissé határozottabban fogtam rá - de persze nem fájdalmasan - ahogy ismét magamhoz vontam és loptam tőle még egy csókot. Már ha persze nem repültem el eddigre a raktár másik felébe.*

*Marco első kérdésére már nyitottam is a szám, de Ő csak folytatta és én meg még mielőtt megszólalhattam volna, hallgattam el. Csak hallgattam és minden egyes pillanatban egyre nehezebb és rosszabb volt. Nehezemre esett hallgatni a szavait, s nem azért mert ezt én magam ne láttam volna. De ott, hogy "és nem tudtam kimászni, mert ahelyett" elpattant valami és életem során most először emeltem fel a hangom vele szemben.*
- Na, most elég!!! * Kiabáltam rá és bár viccesen hathatott az én természeténél fogva kislányos hangommal, de nem tűrtem több szót és ellenkezést ez ha a hangomon nem is, de a hangsúlyomon hallatszott ahogy a tekintetemen is látszott. Nem, nem használtam a vérvonalam azonban ha akarta volna és maximum akkor tudja befejezni, ha a szavamba vág, az pedig most nem volt ajánlott. Pláne, hogy egyből folytattam is még a légvételem is észrevétlen volt.*
- Hibáztam, sosem tagadtam. De hallod Te egyáltalán, hogy mit mondasz??? Hányszor Marco... hányszor láttad azt abban az időszakban, hogy a saját kedvemre teszek??? Hányszor láttad azt, hogy magammal foglalkozok? Egyszer sem. Azok, amik nekem is örömet okoztak az együttléteink voltak. Semmi több... Mikor nem voltál otthon, mikor a jó ég tudja, hogy merre jártál sem aludtam. De nem akartalak láncra verni, mert nem lehet bezárni senkit. Hagytam, hogy menj, hogy ne érezd azt, hogy nincs szabadságod, hogy hozzám vagy kötve, hogy ahogy előtte ugyanúgy megmaradt a saját életed. Bíztam benned annyira, hogy visszafogod magad. S nem azért, hogy majd egyszer hálás legyél, nem azért, mert nekem így volt kényelmes. Hisz fogalmad sincs arról, hogy mit éreztem akkor mikor nem voltál ott. Azért hagytam Marco, hogy ne érezd azt, hogy megfojtalak, hogy a szerelmed ne öljem meg ezzel. * Kiabáltam, persze a második kérdésemig. Utána ösztönösen halkult el a hangom és észre sem vettem, hogy a pajzsom már rég nem volt a helyén. Hogy minden apró érzelem bárkinek látható aki képes befogadni és csak elhalad az ajtó előtt. *
- Hibáztam Marco... de talán magadba kéne nézned és nem csak mást hibáztatnod. * Nem, én sosem voltam túl büszke ahhoz, hogy elismerjem a hibáimat. Hisz azokból tanul az ember. Nos én is tanultam, többek között azt, hogy nem lesz még egy kölyköm. S ezzel el is intéztem az összes többit, de ez nem jelenti azt, hogy nem láttam meg őket. Csak azt, hogy nem esem ugyan abba a gödörbe megint. Iriszeim, melyben ott volt minden bánatom és szeretetem, sebezhetőségem és keménységem, vágyaim és csalódottságom és végül odaadásom. De ha a tekintetem nem lett volna elég, hát kapott belőle egy kis ízelítőt mely csak még jobban felkavarta mind a kettőnkben az álló vizet. De legalább elértem némi reakciót a részéről, még ha csak röpkét is. De tovább beszéltem, és tudtam, hogy kérdéseim nem fogja elnyerni a tetszését csak azt nem, hogy azaz egy legalább olyan mélyen érinti mint engem. Láttam lendülni a kezét - bár az irányt még én magam sem mértem fel - és pillanatok alatt kaptam el, még mielőtt saját magában kárt tehetett volna, s íriszeim ismét kékbe fordultak ahogy rászorítottam a csuklójára és "kedvesen" megcsavartam egy kicsit, ahogy közben lefelé nyomtam. De nem, nem az volt a célom, hogy megalázzam és térdre kényszerítsem. Erről az is árulkodott, hogy ha sikerült elérnem akkor vele egy ütemben én magam is lefelé csúsztam az ajtólapjánál. Sosem tekintettem kevesebbnek mint én magam vagyok, egyetlen egyszer fejeztem ki nyilvánvalóan az uralmam és még ugyan azon az éjszakán az erőm is felette. Viszont, többnek sem tartottam. Arcomon egy kósza könnycsepp perget végig, de nem gyönyörködhetett benne sokáig hisz akár sikerült, akár nem tudatosan nyitottam rést a pajzsán. Nem letaroltam, nem vettem el semmit belülről mint amennyit Ő maga adni akart, épp csak annyira nyitottam meg, hogy amit adni akarok azt megkapja. Megértse végre, hogy miről beszéltem... A következő pillanatban egy emlék volt az mely selymesen szivárgott belé és jelent meg a szemei előtt. Nem, még most sem voltam durva, bár tény, kitaszítani sem tudott...

Egy mosoly, melytől a hasamban lepkék kezdenek el repkedni pedig még csak meg sem szólalt. Kék tekintet, mely csibészesen villan, ahogy megragadja a kezem és a meleg aszfalton iramodik meg utána lábaim.
- Hova megyünk Marco? Áruld el... * Nevettem fel, hiába égette a talpam a meleg aszfalt. Már későre járt, de az aszfalt még nem hűlt le. Éreztem a sült hal illatát mely alattunk elterülő térről szivárgott fel, a távolban madár csiripelt amit én magam is csak azért haltam, mert jó a hallásom. A nap a szemembe sütött, de ettől függetlenül vakon követtem a másikat és megsem próbáltam kitakarni.*
- Csak bíz bennem Samantha... * Jött a válasz, mely kérdés nélkül is ment. Pár pillanat után megálltunk vagyis Marco és én későn vettem észre, így lazán neki ütköztem a hátának, ami miatt bocsánatkérőn sütöttem le kíváncsi íriszeim.*
- Nézd Sam... * Vont a kezemnél maga mellé s utána elé, mit sem foglalkozva azzal, hogy épp neki mentem. Éreztem a belőle áradó izgalmat, a reményt, hogy tetszeni fog nekem is. Pedig csak nem rég épült fel, de nekem honvágyam volt mely meglátszott az arcomon, a hangulatomon. Tekintetem a távolba meredt és csillogó szemekkel, ámulattal néztem ahogy a víz fodrozódik, a nap megtörik rajtuk és ezer egy felé szórja fényét apró csillagokat képezve, ahogy itt-ott áthatol a víz felszínén. Ahogy ott álltunk, megszállt a nyugalom is és nem bírtam megszólalni, nem tudtam mit mondjak és a cserfes lány nem találta a szavakat. Csak elmerült a látványban, érzésekben és Marcoban.*

Itt kezdődött majdnem minden. Most érezhette azt, amit akkor bennem keltett hisz majdhogynem rajtam keresztül látta az egészet. Ugyan azt érezte amit én, amit akkor nem érzett. De a következő kép már távolabbi.

Átülve a kanapéra, közvetlen a bejelentésem után, hogy elhagyom a várost mesélni kezdtem. Hangom ábrándozó volt, ahogy Sammuelel való találkozástól, a farkasig, a beharapásomig és a neveltetésemre is kiterjedve már farkasként elmeséltem neki. Mindent amire csak emlékeztem, mindent amiről tudnia kellett. S ha kérdése volt válaszoltam. Azonban egyvalamit, most érezheted. Illetve több valamit, a saját érzéseit és az enyémeket is. A reményt, hogy nem ijesztem el, hogy nem fog félni és ellökni. Minden mondatom alatt ott volt az a kétségem, hogy miként fogadja amitől szabadulni sem tudtam. Nehezemre esett bejelenteni a távozásom, fájt itt hagynom, de már így is túl sokáig maradtam. Minden egyes hang alatt megbújt, rettegésem, hogy elveszítem. Amit felváltott a boldogságom, hogy ez nem lesz így. Hogy velem jön, hogy továbbra is szeret és akar. Egyszerűen madarat lehetett volna velem fogadni annyira boldog voltam ettől.
Pár órával később viszont féltem, hogy az utolsó pillanatban táncol vissza és gondolja meg magát. A kétségek, hogy rossz Tanítója, Teremtője leszek, hogy nem tudom megadni neki azt, amire szüksége van. Hogy nem lesz elég neki, az ami nekem volt. Utána pedig a büszkeség amint lábra áll és körbe-körbe ugrál, ahogy neki iramodott a sűrűbe vetve magát és én pedig követem. Nem erőszakoskodva, hagyva, hogy játsszon de aztán terelgetve, megmutatva neki, hogy mi az ami kell a farkasának, megmutatva, hogy hogyan csinálja. Egyszerre töltött el örömmel és felelősséggel, hogy ne sérüljön meg  a kelleténél jobban.

A következő már sokkal később van, pár évtizeddel az előző képre, mikor már semmi nem volt olyan, mint ahonnan indultunk. Már minden kusza volt kettőnk között. Elromlott valami és bűzölögni kezdett, mintha csak egy zöld almát tettem volna ki a napra, mely megérik és aztán fokozatosan rohadni kezd. S a bűze elvész a friss levegőben és senki nem veszi észre csak átlép a gyümölcs felett.

Az ablakon tekintettem ki, kezemben egy bögre zöld teával. Az előttem elterülő utcákat hó takarja, s csak azért nincs teljesen sötét mert a növő hold fényét visszaveri a fehér lepel. Tekintetem csak az utcákat kémleli, melyen csak olykor-olykor rohan ide oda egy ember. Fejem a hideg ablaknak támasztom, ám hiába ropog a kandallóban tűz, hiába érzem az égett fa szagát, lengi be a házat a friss kalács illata melyet én magam sütöttem. Az űr ott van bennem, melyet csupán csak az aggodalom leng körbe. "Nem sokára jövök Dolcezza. Sietek." Ez már legalább hat órája volt és Én csak vártam. Három magasságában tekintetem a megterített asztalra vetült, melyen már kihűlt minden, ahogy a ház is és a teám is a kezemben. Nem mozdultam, látni akartam, hogy jön, hogy nincs baja és nem történt semmi komoly. Csak eltévedt és feleslegesen aggódom már megint. De nem jött én pedig a zongorámnál kötöttem ki ahogy játszani és énekelni kezdtem. Mint mindig most is kikapcsolt az agyam, ha játszottam. De a boldogság és a mosoly helyett, most a gyász, az aggodalom, a vágy, a hiány mardosta azt mely megmaradt ekkora belőlem. Pár perc múlva felálltam és elpakoltam, majd bebújtam a hideg, kietlen ágyba. Nyoma nem maradt annak ami volt, csak a kész étel a hűtőben, mely nem meglepő hisz mindig főztem. Az álom, a fáradság nehezedett rám és nyelte magába az a mély sötétség minden érzelmem mikor a nap már magasan járt.

Így teltek a napjaim, az éjszakáim mikor nem volt velem. Az ablakban ültem, vártam, reméltem, hogy nem tesz semmi butaságot, hogy megbírja állni mert Ő maga ezt akarja és nem azért mert nem szabad. Hanem azért mert bár farkassal megáldva - szerinte elátkozva - de ember, érez és felfogja az amit tesz helytelen. A képet megszakítottam, én magam sem voltam képes arra, hogy tovább mutassam, hogy megmutassam mi volt akkor mikor elmentem és mi az, mely utána évekig, évtizedekig bennem volt. Nem bírtam és Őt sem akartam kínozni. Nem a lelkét akartam meggyötörni, csak azt, hogy lássa. Itt óbégat, sárt dobál, közben nekem sem volt könnyű. A földön térdelve, hátam az ajtónak vetve, csuklóját még mindig fogva öleltem át s míg az emlékeim záporoztak halkan nyugtattam kezeim apró, gondoskodó simításával a hátán és hangom csitításával. Valószínűleg Ő is velem egy magasságban volt, hisz az emlékek alatt kizárt, hogy ellen tudjon állni, de aztán még meg is lephet, nem tudom, hogy mennyit változott vagy erősödött.

//Paff... és nem a bűvös sárkány, hanem én magam. Ezek után nem tudom, hogyan változik meg vagy épp aktuális-e a reagod vége, de azért én lereagálom. Legfeljebb ha nem fér össze, akkor hagyd figyelmen kívül. :)S ha valamelyik emlékkép nem jó, akkor azt jelezd pm-ben és felkelek reagálok rá és át is írom.//

Arcom csak a másikét kémlelte, de nem akartam a farkasom használni és nem is érdekelt. S bár az én pajzsom lent volt, valahol mélyen tudtam, hogy amint kiszakadok belőle Ő visszafogja húzni a sajátját. Bár egyébként sem nyitottam akkora rést, hogy kiszivároghasson bármi. Az arcában, kék szemeiben kerestem a válaszokat. Többek között azt, hogy megértette-e. Nem, még most sem tudtam megütni, fájdalmat okozni neki. Inkább megmutattam, s nem azért mert gyáva voltam hanem mert szerettem. De azt még mindig nem akartam megtudni, hogy ugyanúgy-e mint régen. Mikor felé hajoltam, hogy csókot lopjak Tőle, mint annak idején jócskán érett nőként egy-egy pillanatában az éjnek. Fogai finoman martak belém mire visszahúzódtam, de követte a mozdulatom és ajkaim finoman nyíltak meg, miközben ismét barna íriszeim csak hívogatták és kutatták. Kutatták azt benne akit ismertem. Megváltozott, ezt én magam is láttam de ez nem volt baj, hisz az idő erre van. De, ahogy simogatott mégis az ott pislákoló parázs finoman kapott lángra mely már meg is kapta a hideg zuhanyát, hiába a simító ujjai, melybe belefordítottam az arcom.*
- Tényleg ezt szeretnéd? Elmenni? *Bíztam egy nemleges válaszban de tudtam, hogy míg követel nem engedem nemhogy ki, de még két méterrel odébb sem. S ismételten nem azt vártam, hogy könyörögjön vagy megalázkodjon. Csak egy őszinte választ és normális hangsúlyt. Sosem volt más elvárásom, hisz ezeket én nem neveztem volna annak, hanem alapnak. *

*Marco arca továbbra is rezzenéstelen volt és... nem, nem érdekelt. Mert tudtam, hogy nem ilyen. Hogy titkolja, ha nem lett volna elég az, hogy ismerem, akkor pedig ott volt az, hogy nemsokkal ezelőtt leolvadt a pajzsa és Ő maga tárta fel előttem még ha nem is akarta. De annak kifejezetten örültem, hogy nem most akart velem akadékoskodni és befogta. Sosem vártam el, de nem csak Ő volt zaklatott. Az már más kérdés, hogy lényegesen jobban kezeltem a farkasom és az indulataim is, mint Ő. A mondatára megingattam a fejem és ahogy elkapta a sajátját én csak lesütöttem a magamét.
Aztán jött az, amit nem kellett volna... a keze lendült, ám ezúttal az enyém is bár tény, hogy nem fenyítésre. Ez már nem járja, hogy akkor jár el a keze, amikor akarja. Nem, már nem vagyok hajlandó elviselni tőle sem. Vagy csak nem akartam, hogy fájdalma legyen? Hogy saját magának okozzon fájdalmat? Valószínűbb az utóbbi még ha a szavaim nem is erről árulkodtak. Viszont az emlékeim igen, melyekkel megsoroztam a másikat, még ha nem is erőszakosan hanem csak finoman, mintha épp selyembe bugyolálnám. Nem érdekelt a morgása, ahogy villanó tekintete sem. Nekem is olyan van, ámbár nem mutattam meg neki.
Pár pillanat múlva azonban már ott volt, velem és bár a helyzet nem volt valami meghitt, én mégis boldog voltam. Itt van velem. Mintha csak akkor lenne, mintha még szeretne. S a magam megszokott, természetes lágyságával, szeretetével viszonoztam minden érintést. Nem voltam kimért, voltunk mi már közvetlenebb helyzetben is. Hiányzott... Pokolian hiányzott az elmúlt száz évben. De dacért, makacsságért nekem sem kellett sosem a szomszédba menni, pláne, ha megaláztak. Arcom ösztönösen simult a kezéhez, az arcához, teste melegéhez. De nem volt sokáig jelen, hisz kérdésemre a válasza kiábrándító volt. Talán naiv feltételezés volt, hogy egycsapásra minden jó lesz. Hogy az idő begyógyította a sebeket, melyet egymáson ejtettünk. Még bennem sem gyógyult, akkor miként feltételeztem, hogy majd benne megfog? Mikor lesüti tekintetét ösztönösen indul meg kezem az arca felé, hogy visszaemeljem. Nem azért, hogy rákényszerítsem, hogy a szemembe nézzen. Hanem ezt én, arra vettem, hogy szégyelli magát és bármi is történt, egy de Luca sosem szégyelli azt amit tett. Egy de Luca vállalja, még akkor is, ha épp nem volt helyes döntés. S bár nem úgy a vérem, mégis csak az. Kifacsart mi?*
- Nem, nem tudom... de lehet jobb.* Feleltem halkan, miközben kezem az övébe csúsztattam, hogy Én magam is felálljak és nem tartottam fel. A városos részre bólintottam, nem, ezek után bizonyára nem hagyom el egy ideig. Amíg lehet, maradok. Marcot illető szavaira csak megingattam a fejem.*
- Csak álmodozó s pont ezért tudott szeretni. * Pont ezért volt olyan, amilyen. Szerethető. Még emberként (is), csillogó íriszeivel nézte a világot. Hajtotta a kíváncsiság, a vágy, az ösztön, a tudás és persze az örökmozgó jelleme. Szerettem. S ha másmilyen lett volna, mondjuk egy begyöpösödött valaki valószínűleg nem történt volna ez. Azonban mikor kiejti az új nevét tekintetem felkapom de már csak az ajtóval szemezek, mely épp be csukódót. Nem, nem üzenet... nem akarom megtörni a pajzsát. Bár mondanám, hogy hol talál, hogy mi a nevem és kérdezném, hogy miért ezt a nevet választotta. De valahol büszkeséggel is tölt el, meg ezernyi félelemmel. Vicces, hogy egyetlen farkas aki képes ezt az érzést elérni. De csak visszaültem és rajta gondolkodva ittam meg a kávém, mely már rég kihűlt és végeztem el a monoton leltárazást, mielőtt én magam is elhagytam volna a helységet, a kórházat és az erdőbe vetettem volna magam.*

//Én is köszönöm. ő.ő//

Ez a nap sem sietett máshogyan alakulni az eddigieknél. Van elég munka, amibe temetkezzem, s ahogy az utóbbi hetekben legtöbbször: ma is a sebesültekkel és az ő ügyeik intézésével foglalkozom.
Nem vagyok ápolónő. Akartam az lenni, gondoltam rá, hogy elkezdem a képzést, de közbejött Derek és nem ápolóvá képeztem át magam katonából, hanem feleséggé. Nem mondom, hogy megbántam. FRG vezető lévén így is rengeteg időmet töltöm a katonai kórházban, sebesült katonákat látogatok, érdeklődöm róla, hogy miben tudnék a családjuk segítségére lenni, ilyesmik. A mai napon viszont várok valakit, valakit, akinek a kezébe kell adjam egy nagyon jó barátom életét.
Gyakorlatozási baleset, ennyi történt vele. Nem volt kiküldetésen, így nem szállították Németországba azért, hogy ellátásban részesítsék. Maradt hát neki a fort wainwrighti kórház, melyet a legnagyobb tiszteletlenséggel sem mernék felszereletlennek nevezni. Ám az bizonyos, hogy vannak hiányosságai. Momentán egy érsebész hiányzik belőle, legalábbis egy olyan érsebész, akiben meg is bíznék én vagy bárki más.
Amíg az előtérben várakozom, magam elé idézem a levelet, melyet fogalmaztam. Egyrészt, mert szeretem elütni az időt valamivel, míg várok, másrészt pedig kedvemre való végigpörgetni újra és újra a szavakat. Megnyugtatnak.

Tisztelt Ms./Mrs. Amundsen!

Előre is elnézését kérem levelem tömörsége miatt. Hallottam munkásságáról, s bátorkodom önhöz egy kéréssel fordulni. Érsebész konzíliumra hívnám meg Fort Wainwrightba, a katonai kórházba. Egy sérült katona ügyében. Az állapotát érintő dokumentumokat a levélhez az alábbiakban csatolom. Kérem, hogy sürgősen keressen fel a bázison, súlyos esetről van szó.

Kelt. Fairbanks, Fort Wainwright, 2014. január 27.

Harrietta Darshana Saint-Claire
FRG Vezető

Nem vagyok orvos, ez világosan kiderül a levélből is. Azt sem tudom, hogy pontosan kit várok, s azt sem látom előre, hogy a vezető főorvos mit fog szólni a magánakciómhoz. Momentán viszont nem is érdekel az egész. Túlságosan fontos számomra az emlegetett katona. A néhai feleségével nagyon jó viszonyban voltunk, s megígértem joynak a halála előtt, hogy mindent megteszek a férjéért, vigyázok rá helyette is. Nem szeretem megszegni a szavam. S különben is, civil vagyok, engem nem köt annyira a hadsereg szabályzata.

Ann-Róta & Hattie

A munka nem áll meg. Soha nem áll meg. A csúszós utakon annyi baleset van, hogy már a baleseti sebészek is az őrület határán vannak, ráadásul ha eret érint a dolog, rögtön hozzánk küldik a betegeket. Persze mi meg küldhetjük őket vissza, mert a mi területünk kicsit specifikusabb, nem feltétlenül egy nagyobb zúzódás miatt fogunk érprotézis műtétet indikálni.
Nekünk sebészeknek most szerencsére kevesebb a dolgunk. Azt még tavaly év végén letudtuk, ami nagyon sürgős és tényleg létfontosságú volt. Alig lézeng itt pár ténylegesen a szakterületünkre eső. Talán ezért is van az, hogy már délelőtti műtéti program után be tudok jutni az orvosiba egy kávéba. Ekkor nyom a főnököm a kezembe egy nagyon vaskos levelet, ami nekem van címezve. Morcosan kapom ki a kezéből és szinte kislányos daccal vonulok a sarokba elolvasni. FRG... Nem kell 10 másodpercnél tovább gondolkodnom, hogy miért olyan ismerős ez a rövidítés. Szóval konzíliumra invitálnak. Ó, a Főorvos úr meg fog pukkadni a méregtől!
A leleteket átnézve viszont átjár a gondolkodás harmóniája. Tényleg súlyos eset. Ami pedig döbbenetes, hogy ezek szerint a Fort Wainwrightnak nincs megfelelő háttere az ilyen komplikált esetekhez. De Dániából jöttem és megyek megoldani.

Ahogy letelik a műszakom én már autóban is vagyok. Még az autóban bekapok pár kekszet, hogy az éhségem elnyomjam, az ebédet is átugrottam. Nem szeretem halogatni a dolgokat. Pláne nem az olyat, ahol egy emberi élet forog kockán.
Belépve a kórházba gyorsan végigjártatom a tekintetem. Egészen más hely ez, mint a miénk. Merevebb! Legalábbis az atmoszférája. Az információs pulthoz lépek és közlöm az őrrel, hogy Dr. Ann-Róta Amundsen vagyok és érsebészi konzíliumra jöttem. Nem mászkálok oda senkihez külön, bár egy közelben álló hölgy jól hallhatta a nevem és az érkezésem okát.

A türelmetlenség nem tartozik a mindennapi tulajdonságaim közé, de úgy látszik, hogy ebben az egy dologban tartogat még számomra meglepetéseket a ma. Azon veszem észre magam, hogy a kórház bejáratától nem messze állok, s ütemes dobolásokkal verek visszhangot a falak között. Jár a lábam, mint a motolla, s amint ez feltűnik, elérkezettnek látom az idejét, hogy megfegyelmezzem magam. Nem nézhetek ki úgy, mint egy idegroncs, elvégre elég rossz képet festenék mind magamról, mind pedig a férjemről.
A férjem. Nem tudok rá úgy gondolni, mint aki halott. Hiába tudom, hogy ez így van, mégsem megy, s minden egyes cselekedetemet átitatja az, hogy nem akarok szégyent hozni rá. Egy ezredes felesége nem lehet szeles.
Kihúzom magam, nyugalmat erőltetek tagjaimra, s úgy döntök, hogy teszek egy rövid sétát a kávéautomatáig. Nem, mintha szomjas lennék, de ettől függetlenül valamivel le kell kössem magam. Már majdnem elindulok, amikor elsiet mellettem egy nő, akit eddig még nem láttam a bázison. Megálljt parancsolok hát kávézásomnak, s követem a tekintetemmel az ismeretlent.
Érzékeimnek hála nem kell közelebb mennem hozzá, így is tökéletesen hallom mindazt, amit a pult mögött posztoló ápolónak mond. Tekintetem összekapcsolódik a felém pillantó kiskatonáéval, ajkaimra mosoly költözik, s elindulok feléjük. Az ápoló tudta, hogy én várom az érsebészt. Kénytelen voltam megosszam vele, elvégre furcsán vette volna ki magát, ha csak céltalanul várakozom, majd lecsapok egy sebészre, akivel tulajdonképpen semmi dolgom nem lenne.
- Dr. Amundsen! - szólalok meg kis idő múlva a nő háta mögül.
Amennyiben felém fordul, úgy kezet nyújtok neki. Nem tudom, hogy megrázza-e majd, vagy ignorálja a mozdulatomat. Rengeteg olyan sebésszel találkoztam már, aki eléggé féltette a kezeit ahhoz, hogy még kezet sem fogott senkivel. Röhejes, de megtanultam nem ítélkezni mások szeszélyei fölött.
- Üdvözlöm, a nevem Harrietta Saint-Claire! Én írtam önnek a levelet. - mutatkozom be, s közlöm ezzel a lendülettel azt is, hogy a levél tőlem származik.
Sose lehet tudni alapon. Nem lehet az ember elég óvatos, s eléggé lényegre törő. Ezt a katonaság tökéletesen megtanítja, na meg nekem a felderítői státuszom is hozza a lényeglátást. Nem is lehetne másképp. Szégyent hoznék a falkámra, s akkor megnézhetném haló poraim.
- Köszönöm, Tanya, innentől átveszem! - mosolyogok a pult mögötti ápolónőre, majd ismét Dr. Amundsen felé fordulok.
- Kérem, jöjjön velem! Bemutatnám a beteg családjának. Amíg odaérünk, felteheti a kérdéseit, melyek esetleg felmerültek önben. Orvosilag nem sokat tudok mondani az aktákban lejegyzetteken kívül, de hátha van valami, ami más, s lényeges lehet.
Karommal mutatom az utat, hogy merre kívánok majd menni, s hogyha a doktornő elindul velem, akkor utunkat egyenesen a beteg kórterme felé vesszük.


//Ami a beteg állapotát illeti, szabad kezet adok neked a leírásában! Te kezeled, kreálhatsz neki esetet. //

Idejét sem tudom megmondani annak, hogy mióta görnyedek a papírjaim fölé. Talán, hogyha felnéznék az órára, akkor ki tudnám számolni ahhoz képest, hogy mikor ment el az utolsó betegem mára, de nem jut időm arra sem, hogy ezt a fejszámolást megejtsem. A nyakamba rengeteg papírmunka szakadt a napokban, s lassan beléjük fulladok. Szeretem én a munkámat, nagyon is szeretem, de jó lenne, hogyha nem hinnék, hogy mindent én fogok megoldani!
Se szeri se száma azoknak az iratoknak, amiket aláírtam már ma. Jelentések, beutalók, tervek, engedélyek. Lassan összefolynak a szemeim előtt a betűk, úgy érzem, hogy muszáj szünetet tartanom. És egy kávé is nagyon jólesne.
Felkelek az asztal mellől, majd az iroda egyik sarkában álló kis asztalhoz lépek, melyen a vízforraló és a kávéfőző díszeleg. Általában magamnak nem szoktam kávét készíteni itt, hanem hozok magammal reggel és azt iszom egész nap, de van, amikor szükségem van némi koffeinpótlékra. Ez a mostani helyzet is olyan.
Miközben várom, hogy lefőjön a kávém, fel-alá kezdek járkálni az irodában. Mindig ezt csináltam, valamiért így sokkal jobban megy a gondolkodás. Komolyan, hogyha árkot tudnék ásni a lépteimmel, akkor már sok láb mélyen lennék, annyit koptattam itt a szőnyeget. Csak akkor nem sétálgatok, amikor beteg van nálam. Akkor csak gondolatban kalandozok néha el az unalomig ismert történetek alatt, melyeket milliószor kibogoztam már, de melyek tulajdonosai ritkán tudnak változtatni a hozzáállásukon. Ezért is vagyok itt. Hogy hallgassam őket. De vajon engem ki hallgatna meg?
Amióta a titkárnőm behozta az ügyvéd üzenetét, nincs olyan nap, hogy ne rettegnék egy újabb hívástól. Én akartam elkészíttetni azt a papírt, de mégsem vágyom arra a bizonyosságra, hogy elvált nő vagyok. Nem akarom elképzelni Will arcát, amint kézhez kapja a levelet, s benne a jogszabályízű paksamétát, hogy a pontozott vonalra rója rá a nevét. Még a gondolattól is összetörik a szívem, pedig tudom, hogy az volt a helyes lépés, hogy én aláírtam azokat a papírokat. Nem ragaszkodhatok egy olyan álomhoz, amely már soha többé nem lehet az enyém. Hagynom kell, Will hadd legyen szabad. Így helyes! Csak tudnám, hogy miképpen beszélek erről Aaronnal?! Nem hiszem, hogy megértő lesz. Akármi történt közte és az apja között, nem hiszem, hogy jó szívvel be fogja emelni a döntésemet. Nem akarok harcolni vele. Nem akarok harcolni senkivel!
A kávéillat, mely orromba kúszik, az riaszt fel sétáló révedezésemből. Odalépdelek a főzőhöz, hogy csészémbe töltsem a jó erős feketét. Figyelem, ahogy a belemártott kockacukor olvad benne, s közben megint csak nem a munka körül járnak gondolataim. Persze a mosoly már csak reflexből is az ajkaimon ül, sose lehet tudni, hogy mikor ront be valami fontos miatt valaki azon az ajtón mögöttem. Nem kellenek a furcsa, aggódó kérdéseik. A világ higgye csak: jól vagyok. Akkor talán én is elhiszem.

A kávé marja a torkomat, s a fejem is fáj. Gondolom magas a vérnyomásom, úgyhogy nem kellene még kávét is innom rá, de ha már elkészítettem, akkor nem fogom kiönteni. Visszaülök vele az íróasztalomhoz, leteszem a csészét az asztalra, s miközben fél kézzel kavargatom benne a már régen felolvadt cukrot, újra az előttem heverő papírokat figyelem. Próbálok felfogni róluk valamit, bármit, ami előrébb vinne a feladattengerben, de nem sok sikerem van a dolgokat illetőn.
Zajt hallok odakintről, de nem foglalkozom vele. A titkárnőm karakán, határozott személyiség, akárki is jön ilyenkor hozzám, azt úgyis el fogja hajtani. Vagy.. mégsem?
Beleejtem a kanalat a csészébe, melynek hatására pár csepp kávé landol az asztalomon és a porcelánhoz közelebbi papírok sarkán. Felszisszenek, amint észreveszem. Egy zsebkendőért nyúlok, hogy felitassam a barna löttyöt az iratokról, de közben fel is pattanok az asztal mögül meglepettségemben.
- Hagyd csak, semmi baj! – veszem elő a tőlem telhető legnyugodtabb hangomat.
Ugyan, mi baj lehetne? Hiszen itt élek már több, mint egy éve és még mindig nem jött el hozzám, vajon most minek köszönhetem a látogatását? Biztos elhozta a papírokat. Igen, csak az lehet! S bármennyire is nem vágyja egyetlen porcikám se azt, hogy lássam a nevét rajtuk, muszáj ezt csendesen, zárt ajtók mögött intéznünk.
Mondhatnám a szerencsétlen, munkájába és kötelességtudatába belefagyott titkárnőnek, hogy ő a férjem, engedje csak be, de olyan sután hangzana. Hiszen ha aláírta, akkor már nem az. Szentséges ég! Nem lennék Mrs. Douglas többé? Ez rosszabbul hangzik élőben, mint ahogyan elképzeltem. Akkor logikus döntésnek tűnt, de most hibának. Mindegy, mosolyogva kell megegyem, amit főztem. Hát teszem is.
- Mi szél hozott erre ezen a kései órán, Will? – kérdezem kedveskedőn.
Már a legutóbb is sikerült leküzdjem azt, hogy a nyakába vessem magam, mint egy szerelmes tini, pedig akkor még szó sem volt válásról, úgyhogy most sem mozdulok sokat felé, csak kijövök az íróasztal mögül, s megtámaszkodom annak Williamhez közelebb eső, hosszanti oldalán, közvetlenül a Dr. Martinez asztali táblácska előtt, kitakarva ezzel azt.
A titkárnő kimegy, ajó becsukódik, s mi kettesben maradunk. Annyira mondanék valamit, úgy hiányzik még pár szó, de egyszerűen nem sorjáznak elő belőlem. Csak nézem őt és várom, hogy elmondja mi volt ennek a berontásnak az oka. A rezdüléseit figyelem, azt, hogy vajh' mennyit változott az elmúlt évek alatt? S közben saját szívverésemet számolom. Igen, még mindig ugyanarra a szeretetdallamra ver, legyen akárhány papír, írhatta rá akárhány példányban a nevét, a lelkemnek örökké a férje marad. De szabad lesz. Így helyes, így kell lennie! - győzködöm magam, míg várom jövetelének okát ajkairól felhangzani.

Annyi érzés szalad rajtam keresztül abban a pillanatban, amikor meglátom Willt, hogy a szavaira csak egy kis, nevetős mosollyal tudom kiadni magamból az érzéshullámot. Feszült vagyok, a gyomrom görcsben, de még mindig meg tud mosolyogtatni, egyszerűen csak azzal, hogy van, hogy a szavait hozzám intézi és közben itt is van, s nem csak álmodom a jelenlétéről.
- Majd kiheveri! – legyintek elnézőn. Biztos vagyok benne, hogy a titkárnőmtől fogok még hallani erről a belépőről, de nem rossz értelemben, inkább idegesítően érdeklődőn. S én lágy mosollyal fogom hárítani a kérdéseit, mert az az érzésem, hogy nem ez lesz életemnek az a találkozója, amiről a legszívesebben beszélek majd.
Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Olyan érzésem van, mintha csak a halálos ítéletemet csomagolta volna elő a farzsebéből, s bár a mosoly még mindig ott ül ajkaimon, semmi valós érzelmi töltete nincsen. Halott. Mint amilyen a lelkem lett abban a pillanatban, hogy tintával a nevemet róttam erre az istenverte papírra.
Viszont megtettem. Miközben érte nyúlok, nagyon koncentrálok rá, hogy ne remegjen a kezem. A döntéseinket mi hozzuk, ezt én hoztam, s nem akarom, hogy az igazat lássa rajtam. Azt, hogy összetörtem saját ötletem súlya alatt.
- Igazán rendes tőled, de nem kellett volna csak ezért idefáradnod!
Felnőttes válasz a felnőttes témára. Ezzel akarom megölni a bennem tomboló vihart. Búzavirágkék csillanás siklik a papírra, s még mielőtt tovább folytathatná a beszédet észreveszem, hogy nincs mit elolvasnom a neve helyén. Csak pár szívdobbanásnyi idővel azután sikerül eltüntessem a reményt pillantásomból, hogy Willre tekintettem. Nem hátrálhatok, nem lenne fair. Bolondot csinálnék belőle is és magamból is. Éppen ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy lássa rajtam: megkönnyebbültem. Bár ez igaz, de a megkönnyebbülés csak átmeneti. A szavainak súlya alatt megroppan az akaratom és lelkem nyugta is.
- Talán üljünk le. – javasolom tétován. Nem sétálok vissza az asztalom mögé. Nem kell a védőháló, nem vagyok ellenségek között. Csak a válási papírokat dobom az íróasztalra, majd ellököm magam attól, s megindulok az irodában álló fotelok felé. Nem vagyok az a pszichológus, aki kanapéra fekteti a betegeit. Én az egymás szemébe nézős beszélgetésben hiszek. Ezért is áll a két fotel szemben egymással, s a kör alakú, üveges dohányzóasztal is úgy van elhelyezve, hogy ne verjen éket az ülőalkalmatosságok, s a rajtuk helyet foglaló személyek közé.
Addig minden könnyen megy, amíg emelt fővel elsétálok a fotelig, s leülök, Willnek pedig felkínálom a velem szembeni helyet. Udvariatlanság lenne nem ránézni, ezért tekintetemet folyton őrajta pihentetem, mindannak ellenére, hogy könnyebb lenne a földet lesni, vagy a cipőm orrát.
- Továbbléptél. – kezdem ezzel, majd meg is bánom rögtön. Nem szép dolog tőlem, hogy rá akarom hárítani a felelősséget, éppen ezért sebesen folytatom, mielőtt még reagálhatna. Arcvonásaim „ne haragudj, nem így akartam”-ot tükröznek.
- Úgy értem, hogy azzal, hogy Aaront elküldted, számomra úgy tűnt, hogy elszakítottad magad tőlünk, ezúttal véglegesen. Nem akarlak korlátozni többé a szabadságodban Will. - csak egy hajszál választ el attól, hogy kimondjam: „szeretlek”. Nem tehetem. Nem lenne fair ezzel terhelnem őt. Hiszen elengedni készülöm, nem bűntudatot kelteni benne.
- Szeretném megadni neked ennyi hosszú év után azt a szabadságot, hogy az az ember lehess, aki előttünk voltál. Túl régen mentél már el. Nem bitorolhatom a nevedet tovább, nem lenne szép tőlem.
Nem tudom kimondani azt, hogy el akarok válni. Nem akarok. De azt sem mondhatom neki, hogy szívesebben maradnék a felesége, mert sosem szűntem meg szeretni őt. Minden olyan nehéz! Általában szeretem azt, amilyen vagyok, de most teher a jellemem. Nem tudok sem hazudni, sem igazat mondani, s ez rosszabb minden másnál. Akármennyire is igyekszem, nem sikerül teljesen elkendőznöm a feszültségemet. A fotelkarfa anyagát sepregetem kezemmel, mintha lenne rajta akármilyen szösz. Emlékezhet, akkor viselkedtem régen is így, ha zavart valami. Ha titkoltam valamit. S még ha nem is tudtam, hogy mit titkolok, ő mindig rájött, mert olvasott a sorok között. Vajon most fog-e? Azt hittem, hogy tudok dönteni, de nem. Nem megy. Legszívesebben kirohannék a szobából és elrejtőznék a női mosdóban, mint egy ostoba tini, s addig sírnék, amíg el nem fogynak a könnyeim. Azt hittem, hogy erős vagyok, hogy már nincs rám ilyen hatással, de amint belépett, tudtam, hogy elvesztem. S ezzel a magyarázatkereséssel nem segített a dolgok menetén. Már nem tudom, hogy volt-e olyan pillanat ebben az egész ügyvédes, válásos előkészítős folyamatban, amikor tiszta szívből elhittem: ez a jó ötlet. Jó, nem helyes. Mert helyesnek még mindig hiszem, de jónak? Aligha. Hiába hazudok a külvilágnak, magamnak nem tehetem. Nem akarom elengedni a férjemet. De nem tudom, hogyan vonhatnék vissza olyat, mint egy válási papír. Valószínűleg sehogy nem kellene. Rossz ez a helyzet, komforttalan, hát olyasmibe menekülök, amiben otthon vagyok. Kérdezek. Mert van itt valami, amit remény és reménytelenség ide vagy oda, tudni szeretnék. - Mi az oka annak, hogy nem írtad alá? - remeg bele a hangom egy kicsit. Szeretnék egy okot hallani. Egyet. De nem szabad ezt éreztessem vele. Felnőttek vagyunk, nem ragadtathatom el magam. A remegést viszont visszaszívni nem tudom. Csak csendben várom hát a válaszát.