A kórház épülete a bázis mellett található. Itt civilt és a hadseregben szolgáló embereket egyaránt kezelnek, valamint minden tisztet, irodában dolgozót, de még a visszavonult veteránokat is remek ellátásban részesítik. Mindemellett felkészültek minden egyes katasztrófahelyzetre, a kórház alatt (is) atombunkereket alakítottak ki, valamint nagyjából 1000-1500 civil befogadását teszik lehetővé az ilyen helyzetekre.
Ez a nap sem sietett máshogyan alakulni az eddigieknél. Van elég munka, amibe temetkezzem, s ahogy az utóbbi hetekben legtöbbször: ma is a sebesültekkel és az ő ügyeik intézésével foglalkozom. Nem vagyok ápolónő. Akartam az lenni, gondoltam rá, hogy elkezdem a képzést, de közbejött Derek és nem ápolóvá képeztem át magam katonából, hanem feleséggé. Nem mondom, hogy megbántam. FRG vezető lévén így is rengeteg időmet töltöm a katonai kórházban, sebesült katonákat látogatok, érdeklődöm róla, hogy miben tudnék a családjuk segítségére lenni, ilyesmik. A mai napon viszont várok valakit, valakit, akinek a kezébe kell adjam egy nagyon jó barátom életét. Gyakorlatozási baleset, ennyi történt vele. Nem volt kiküldetésen, így nem szállították Németországba azért, hogy ellátásban részesítsék. Maradt hát neki a fort wainwrighti kórház, melyet a legnagyobb tiszteletlenséggel sem mernék felszereletlennek nevezni. Ám az bizonyos, hogy vannak hiányosságai. Momentán egy érsebész hiányzik belőle, legalábbis egy olyan érsebész, akiben meg is bíznék én vagy bárki más. Amíg az előtérben várakozom, magam elé idézem a levelet, melyet fogalmaztam. Egyrészt, mert szeretem elütni az időt valamivel, míg várok, másrészt pedig kedvemre való végigpörgetni újra és újra a szavakat. Megnyugtatnak.
Tisztelt Ms./Mrs. Amundsen!
Előre is elnézését kérem levelem tömörsége miatt. Hallottam munkásságáról, s bátorkodom önhöz egy kéréssel fordulni. Érsebész konzíliumra hívnám meg Fort Wainwrightba, a katonai kórházba. Egy sérült katona ügyében. Az állapotát érintő dokumentumokat a levélhez az alábbiakban csatolom. Kérem, hogy sürgősen keressen fel a bázison, súlyos esetről van szó.
Kelt. Fairbanks, Fort Wainwright, 2014. január 27.
Harrietta Darshana Saint-Claire FRG Vezető
Nem vagyok orvos, ez világosan kiderül a levélből is. Azt sem tudom, hogy pontosan kit várok, s azt sem látom előre, hogy a vezető főorvos mit fog szólni a magánakciómhoz. Momentán viszont nem is érdekel az egész. Túlságosan fontos számomra az emlegetett katona. A néhai feleségével nagyon jó viszonyban voltunk, s megígértem joynak a halála előtt, hogy mindent megteszek a férjéért, vigyázok rá helyette is. Nem szeretem megszegni a szavam. S különben is, civil vagyok, engem nem köt annyira a hadsereg szabályzata.
A munka nem áll meg. Soha nem áll meg. A csúszós utakon annyi baleset van, hogy már a baleseti sebészek is az őrület határán vannak, ráadásul ha eret érint a dolog, rögtön hozzánk küldik a betegeket. Persze mi meg küldhetjük őket vissza, mert a mi területünk kicsit specifikusabb, nem feltétlenül egy nagyobb zúzódás miatt fogunk érprotézis műtétet indikálni. Nekünk sebészeknek most szerencsére kevesebb a dolgunk. Azt még tavaly év végén letudtuk, ami nagyon sürgős és tényleg létfontosságú volt. Alig lézeng itt pár ténylegesen a szakterületünkre eső. Talán ezért is van az, hogy már délelőtti műtéti program után be tudok jutni az orvosiba egy kávéba. Ekkor nyom a főnököm a kezembe egy nagyon vaskos levelet, ami nekem van címezve. Morcosan kapom ki a kezéből és szinte kislányos daccal vonulok a sarokba elolvasni. FRG... Nem kell 10 másodpercnél tovább gondolkodnom, hogy miért olyan ismerős ez a rövidítés. Szóval konzíliumra invitálnak. Ó, a Főorvos úr meg fog pukkadni a méregtől! A leleteket átnézve viszont átjár a gondolkodás harmóniája. Tényleg súlyos eset. Ami pedig döbbenetes, hogy ezek szerint a Fort Wainwrightnak nincs megfelelő háttere az ilyen komplikált esetekhez. De Dániából jöttem és megyek megoldani.
Ahogy letelik a műszakom én már autóban is vagyok. Még az autóban bekapok pár kekszet, hogy az éhségem elnyomjam, az ebédet is átugrottam. Nem szeretem halogatni a dolgokat. Pláne nem az olyat, ahol egy emberi élet forog kockán. Belépve a kórházba gyorsan végigjártatom a tekintetem. Egészen más hely ez, mint a miénk. Merevebb! Legalábbis az atmoszférája. Az információs pulthoz lépek és közlöm az őrrel, hogy Dr. Ann-Róta Amundsen vagyok és érsebészi konzíliumra jöttem. Nem mászkálok oda senkihez külön, bár egy közelben álló hölgy jól hallhatta a nevem és az érkezésem okát.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
A türelmetlenség nem tartozik a mindennapi tulajdonságaim közé, de úgy látszik, hogy ebben az egy dologban tartogat még számomra meglepetéseket a ma. Azon veszem észre magam, hogy a kórház bejáratától nem messze állok, s ütemes dobolásokkal verek visszhangot a falak között. Jár a lábam, mint a motolla, s amint ez feltűnik, elérkezettnek látom az idejét, hogy megfegyelmezzem magam. Nem nézhetek ki úgy, mint egy idegroncs, elvégre elég rossz képet festenék mind magamról, mind pedig a férjemről. A férjem. Nem tudok rá úgy gondolni, mint aki halott. Hiába tudom, hogy ez így van, mégsem megy, s minden egyes cselekedetemet átitatja az, hogy nem akarok szégyent hozni rá. Egy ezredes felesége nem lehet szeles. Kihúzom magam, nyugalmat erőltetek tagjaimra, s úgy döntök, hogy teszek egy rövid sétát a kávéautomatáig. Nem, mintha szomjas lennék, de ettől függetlenül valamivel le kell kössem magam. Már majdnem elindulok, amikor elsiet mellettem egy nő, akit eddig még nem láttam a bázison. Megálljt parancsolok hát kávézásomnak, s követem a tekintetemmel az ismeretlent. Érzékeimnek hála nem kell közelebb mennem hozzá, így is tökéletesen hallom mindazt, amit a pult mögött posztoló ápolónak mond. Tekintetem összekapcsolódik a felém pillantó kiskatonáéval, ajkaimra mosoly költözik, s elindulok feléjük. Az ápoló tudta, hogy én várom az érsebészt. Kénytelen voltam megosszam vele, elvégre furcsán vette volna ki magát, ha csak céltalanul várakozom, majd lecsapok egy sebészre, akivel tulajdonképpen semmi dolgom nem lenne. - Dr. Amundsen! - szólalok meg kis idő múlva a nő háta mögül. Amennyiben felém fordul, úgy kezet nyújtok neki. Nem tudom, hogy megrázza-e majd, vagy ignorálja a mozdulatomat. Rengeteg olyan sebésszel találkoztam már, aki eléggé féltette a kezeit ahhoz, hogy még kezet sem fogott senkivel. Röhejes, de megtanultam nem ítélkezni mások szeszélyei fölött. - Üdvözlöm, a nevem Harrietta Saint-Claire! Én írtam önnek a levelet. - mutatkozom be, s közlöm ezzel a lendülettel azt is, hogy a levél tőlem származik. Sose lehet tudni alapon. Nem lehet az ember elég óvatos, s eléggé lényegre törő. Ezt a katonaság tökéletesen megtanítja, na meg nekem a felderítői státuszom is hozza a lényeglátást. Nem is lehetne másképp. Szégyent hoznék a falkámra, s akkor megnézhetném haló poraim. - Köszönöm, Tanya, innentől átveszem! - mosolyogok a pult mögötti ápolónőre, majd ismét Dr. Amundsen felé fordulok. - Kérem, jöjjön velem! Bemutatnám a beteg családjának. Amíg odaérünk, felteheti a kérdéseit, melyek esetleg felmerültek önben. Orvosilag nem sokat tudok mondani az aktákban lejegyzetteken kívül, de hátha van valami, ami más, s lényeges lehet. Karommal mutatom az utat, hogy merre kívánok majd menni, s hogyha a doktornő elindul velem, akkor utunkat egyenesen a beteg kórterme felé vesszük.
//Ami a beteg állapotát illeti, szabad kezet adok neked a leírásában! Te kezeled, kreálhatsz neki esetet. //
I'm falling apart, I'm barely breathing With a broken heart that's still beating In the pain, there is healing In your name I find meaning
Idejét sem tudom megmondani annak, hogy mióta görnyedek a papírjaim fölé. Talán, hogyha felnéznék az órára, akkor ki tudnám számolni ahhoz képest, hogy mikor ment el az utolsó betegem mára, de nem jut időm arra sem, hogy ezt a fejszámolást megejtsem. A nyakamba rengeteg papírmunka szakadt a napokban, s lassan beléjük fulladok. Szeretem én a munkámat, nagyon is szeretem, de jó lenne, hogyha nem hinnék, hogy mindent én fogok megoldani! Se szeri se száma azoknak az iratoknak, amiket aláírtam már ma. Jelentések, beutalók, tervek, engedélyek. Lassan összefolynak a szemeim előtt a betűk, úgy érzem, hogy muszáj szünetet tartanom. És egy kávé is nagyon jólesne. Felkelek az asztal mellől, majd az iroda egyik sarkában álló kis asztalhoz lépek, melyen a vízforraló és a kávéfőző díszeleg. Általában magamnak nem szoktam kávét készíteni itt, hanem hozok magammal reggel és azt iszom egész nap, de van, amikor szükségem van némi koffeinpótlékra. Ez a mostani helyzet is olyan. Miközben várom, hogy lefőjön a kávém, fel-alá kezdek járkálni az irodában. Mindig ezt csináltam, valamiért így sokkal jobban megy a gondolkodás. Komolyan, hogyha árkot tudnék ásni a lépteimmel, akkor már sok láb mélyen lennék, annyit koptattam itt a szőnyeget. Csak akkor nem sétálgatok, amikor beteg van nálam. Akkor csak gondolatban kalandozok néha el az unalomig ismert történetek alatt, melyeket milliószor kibogoztam már, de melyek tulajdonosai ritkán tudnak változtatni a hozzáállásukon. Ezért is vagyok itt. Hogy hallgassam őket. De vajon engem ki hallgatna meg? Amióta a titkárnőm behozta az ügyvéd üzenetét, nincs olyan nap, hogy ne rettegnék egy újabb hívástól. Én akartam elkészíttetni azt a papírt, de mégsem vágyom arra a bizonyosságra, hogy elvált nő vagyok. Nem akarom elképzelni Will arcát, amint kézhez kapja a levelet, s benne a jogszabályízű paksamétát, hogy a pontozott vonalra rója rá a nevét. Még a gondolattól is összetörik a szívem, pedig tudom, hogy az volt a helyes lépés, hogy én aláírtam azokat a papírokat. Nem ragaszkodhatok egy olyan álomhoz, amely már soha többé nem lehet az enyém. Hagynom kell, Will hadd legyen szabad. Így helyes! Csak tudnám, hogy miképpen beszélek erről Aaronnal?! Nem hiszem, hogy megértő lesz. Akármi történt közte és az apja között, nem hiszem, hogy jó szívvel be fogja emelni a döntésemet. Nem akarok harcolni vele. Nem akarok harcolni senkivel! A kávéillat, mely orromba kúszik, az riaszt fel sétáló révedezésemből. Odalépdelek a főzőhöz, hogy csészémbe töltsem a jó erős feketét. Figyelem, ahogy a belemártott kockacukor olvad benne, s közben megint csak nem a munka körül járnak gondolataim. Persze a mosoly már csak reflexből is az ajkaimon ül, sose lehet tudni, hogy mikor ront be valami fontos miatt valaki azon az ajtón mögöttem. Nem kellenek a furcsa, aggódó kérdéseik. A világ higgye csak: jól vagyok. Akkor talán én is elhiszem.
I think about the years I spent just passing through I'd like to have the time I lost and give it back to you
Válási papírok. - Fejemben ugyan olyan közönyösen csengtek a szavak, mint ahogy Mandynek odavetettem a Vörös Hold éjszakáján. Nem fogom aláírni őket. Ezt már akkor tudtam, mikor kézhez kaptam, kissé megremegő kézzel és ereimben pillanatok alatt megfagyó vérrel, elhűlt tekintettel olvastam a hivatalos sorokat. Azok is pontosan ilyen fojtó közönnyel vágták arcomba: a feleségem, gyermekem édesanyja azt kéri tőlem, hogy engedjem el. Önzőség tőlem mindezt megtagadni, hiszen ha valaki, akkor ő megérdemelné! Tényleg megérdemelné... Aaront sem marasztaltam, engedtem a döntésének és engedélyeztem az áthelyezését, holott marasztaltam volna, vakon bízva benne, hogy ami eltörött, még javítható. Hogy az idő megtérítheti az elvesztegetett éveket. De be kellett látnom, hogy esetében a kiesett időt nem pótolhatom. Az a nyolc éves fiúcska, akinek égnek meredt forgójánál a haja, nincs már. Felnőtt lett és mint ahogy a tanoncok kezeit sem fogják egy idő után már mentoraik, úgy a szülőknek is el kell tudniuk engedni a gyerekeiket. - Elengedtem hát. Nem a felnőtt ifjút, hanem azt a nyolc éves formát, aki az emlékeim közt élt. Ám hogy ugyan ezt megtegyem az édesanyjával is? Nem, azt hiszem, erre képtelen lennék. Önző módon ragaszkodom hozzá - vagy inkább az emlékéhez? Még a legmagányosabb farkasok is vágynak egy társra útjuk során. Egyszerűen... szükségük van rá.
Szeretem; ez kétségtelen és nem fakult az évek során. Minden egyes utamba tévedő nőben őt kerestem, hozzá hasonlítottam és mindegyik kegyetlen, csúfos módon maradt alul. - Talán ennek a ténye, talán valami régről jövő, hirtelen feltámadó kamaszos harci kedv az, ami végül rávesz arra, hogy személyesen keressem fel. Az egyik bázison állomásozó informátorom által jutok be az épületkomplexumba, s azon belül ő irányít el "Miss Martinez" irodája felé. Még mielőtt a gyanú feléledne, le kell szögezzem: nem miatta van itt az informátorunk. Már az előtt itt állomásozott, hogy Ő és Aaron a városba érkeztek. Nem figyeltetem, nem küldtem láthatatlan testőrséget a nyakába, nem akarván felhívni rá senki figyelmét és valahol... valahol ezt a fajta szabadságot szerettem volna meghagyni neki, még ha nem is tud róla. Az irodánál kezet fogok búcsúzóul a kollégával, s máris szembesülnöm kell az első akadállyal. Ami... nos, nem az elakadó szavaim Ellie viszontlátása kapcsán, hanem a nejem titkárnője és annak karakán "harcmodora". Odabent az irodában is hallani, ahogy egy morgósabb hang vitázik egy vékonyabb, nőiesebb és határozottan beszédesebb tulajdonosával. - Azt mondta, nincsenek nála. Akkor ne jöjjön itt az időpontokkal, biztos akad öt szabad perce. Eleanor...!- A kisasszony még akkor is mondja a magáét, mikor benyitok Ellie irodája ajtaján. Épp csak nem csügg rajtam, minden erejével próbálva visszatartani! Még az ajtóban is elém furakodik, bocsánatkérően tekintve a felettesére, miközben valamit magyaráz. Meg se hallom, tekintetem elsiklik felette és az asztal mögött ülőt figyelem kopott-barna pillantásommal. Nekem nem kellenek szavak az elnézéskéréshez, ott ül a tekintetemben mindaz, hogy mennyire hülyén érzem magam, amiért csak így berontottam. Elvetemült egy ötlet volt, így az ajtójában állva belátom. Még a titkárnőt is elfelejtem első körben kiengedni, csak akkor lépek félre, mikor megköszörülve torkát figyelmeztet rá: távozna, én meg útját állom.
A kávé marja a torkomat, s a fejem is fáj. Gondolom magas a vérnyomásom, úgyhogy nem kellene még kávét is innom rá, de ha már elkészítettem, akkor nem fogom kiönteni. Visszaülök vele az íróasztalomhoz, leteszem a csészét az asztalra, s miközben fél kézzel kavargatom benne a már régen felolvadt cukrot, újra az előttem heverő papírokat figyelem. Próbálok felfogni róluk valamit, bármit, ami előrébb vinne a feladattengerben, de nem sok sikerem van a dolgokat illetőn. Zajt hallok odakintről, de nem foglalkozom vele. A titkárnőm karakán, határozott személyiség, akárki is jön ilyenkor hozzám, azt úgyis el fogja hajtani. Vagy.. mégsem? Beleejtem a kanalat a csészébe, melynek hatására pár csepp kávé landol az asztalomon és a porcelánhoz közelebbi papírok sarkán. Felszisszenek, amint észreveszem. Egy zsebkendőért nyúlok, hogy felitassam a barna löttyöt az iratokról, de közben fel is pattanok az asztal mögül meglepettségemben. - Hagyd csak, semmi baj! – veszem elő a tőlem telhető legnyugodtabb hangomat. Ugyan, mi baj lehetne? Hiszen itt élek már több, mint egy éve és még mindig nem jött el hozzám, vajon most minek köszönhetem a látogatását? Biztos elhozta a papírokat. Igen, csak az lehet! S bármennyire is nem vágyja egyetlen porcikám se azt, hogy lássam a nevét rajtuk, muszáj ezt csendesen, zárt ajtók mögött intéznünk. Mondhatnám a szerencsétlen, munkájába és kötelességtudatába belefagyott titkárnőnek, hogy ő a férjem, engedje csak be, de olyan sután hangzana. Hiszen ha aláírta, akkor már nem az. Szentséges ég! Nem lennék Mrs. Douglas többé? Ez rosszabbul hangzik élőben, mint ahogyan elképzeltem. Akkor logikus döntésnek tűnt, de most hibának. Mindegy, mosolyogva kell megegyem, amit főztem. Hát teszem is. - Mi szél hozott erre ezen a kései órán, Will? – kérdezem kedveskedőn. Már a legutóbb is sikerült leküzdjem azt, hogy a nyakába vessem magam, mint egy szerelmes tini, pedig akkor még szó sem volt válásról, úgyhogy most sem mozdulok sokat felé, csak kijövök az íróasztal mögül, s megtámaszkodom annak Williamhez közelebb eső, hosszanti oldalán, közvetlenül a Dr. Martinez asztali táblácska előtt, kitakarva ezzel azt. A titkárnő kimegy, ajó becsukódik, s mi kettesben maradunk. Annyira mondanék valamit, úgy hiányzik még pár szó, de egyszerűen nem sorjáznak elő belőlem. Csak nézem őt és várom, hogy elmondja mi volt ennek a berontásnak az oka. A rezdüléseit figyelem, azt, hogy vajh' mennyit változott az elmúlt évek alatt? S közben saját szívverésemet számolom. Igen, még mindig ugyanarra a szeretetdallamra ver, legyen akárhány papír, írhatta rá akárhány példányban a nevét, a lelkemnek örökké a férje marad. De szabad lesz. Így helyes, így kell lennie! - győzködöm magam, míg várom jövetelének okát ajkairól felhangzani.
Ellie pillantását elcsípve félreállok az ajtóból, mint valami nagyra nőtt óvodás, akit most intett rendre az óvónénije, hogy utat engedjek a titkárnőnek. Ha szívbajos volnék, talán még össze is rezzennék arra, amilyen hévvel bevágódik az ajtó a mélynövésű 'magas sarkas' után, de nem igazán tudnak ilyesmivel riogatni. Nem úgy a megválaszolatlanul közöttünk libegő kérdéssel, amit az imént Eleanor elejtett. - Bocs a Kerberoszért.- Sután, szinte már bocsánatkérően pillantok felé, elütve az azonnali válaszadást. Nem akartam addig forszírozni a témát, míg a titkárnője is idebent tartózkodott - mindenkinek kellemesebb így azt hiszem - most pedig már én magam is inkább fordulnék ki utána és személyesen tőle kérnék elnézést. Talán még kávéra is meghívnám, akármilyen idegesítő a fajtája. Csak abba az áthatóan kék szempárba ne kelljen tekintenem. Csak ne kelljen szembesülnöm Tőle a tényekkel: tényleg vége mindennek. Míg Ellie az asztalánál helyezkedik, addig én a hátsó zsebemből négybe hajtott, kissé meggyűrt papirost vadászok elő és hajtogatok ki. Kissé éltes, nyúzott már, de még így is hűen tükrözi akaratomat: nincs rajta a szignóm a feleségemé mellett. - A postai küldözgetés valahogy nem az én formám, így gondoltam, személyesen hozom el neked. - Nyújtom felé, vegye csak el, nézze meg, noha mire oda tekinthetne az üres, kipontozott vonal felé, már szavaim is megerősítik a dolgot: - Ha tényleg ez az, amit szeretnél, akkor aláírom. Cserébe viszont tőled szeretném a miérteket hallani és nem holmi hivatalos sorokat olvasni. - Hangom határozottnak tetszik, ahogy az ajtó "fedezékét" alig hagyva el állok a kedvessel szemközt. Ugyanakkor aki ismer - ő pedig túlontúl ismer, évtizedek távlatából is, hiszen ennyi idősen az ember jelleme már nem igazán változik az évek présének hatására sem - tudhatja, hogy a katonásnak tetsző, egyenes módi mögött azért ott bujkál némi bizonytalanság is, mely jelenleg a helyzet ismerős-idegen voltának szól.
Annyi érzés szalad rajtam keresztül abban a pillanatban, amikor meglátom Willt, hogy a szavaira csak egy kis, nevetős mosollyal tudom kiadni magamból az érzéshullámot. Feszült vagyok, a gyomrom görcsben, de még mindig meg tud mosolyogtatni, egyszerűen csak azzal, hogy van, hogy a szavait hozzám intézi és közben itt is van, s nem csak álmodom a jelenlétéről. - Majd kiheveri! – legyintek elnézőn. Biztos vagyok benne, hogy a titkárnőmtől fogok még hallani erről a belépőről, de nem rossz értelemben, inkább idegesítően érdeklődőn. S én lágy mosollyal fogom hárítani a kérdéseit, mert az az érzésem, hogy nem ez lesz életemnek az a találkozója, amiről a legszívesebben beszélek majd. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Olyan érzésem van, mintha csak a halálos ítéletemet csomagolta volna elő a farzsebéből, s bár a mosoly még mindig ott ül ajkaimon, semmi valós érzelmi töltete nincsen. Halott. Mint amilyen a lelkem lett abban a pillanatban, hogy tintával a nevemet róttam erre az istenverte papírra. Viszont megtettem. Miközben érte nyúlok, nagyon koncentrálok rá, hogy ne remegjen a kezem. A döntéseinket mi hozzuk, ezt én hoztam, s nem akarom, hogy az igazat lássa rajtam. Azt, hogy összetörtem saját ötletem súlya alatt. - Igazán rendes tőled, de nem kellett volna csak ezért idefáradnod! Felnőttes válasz a felnőttes témára. Ezzel akarom megölni a bennem tomboló vihart. Búzavirágkék csillanás siklik a papírra, s még mielőtt tovább folytathatná a beszédet észreveszem, hogy nincs mit elolvasnom a neve helyén. Csak pár szívdobbanásnyi idővel azután sikerül eltüntessem a reményt pillantásomból, hogy Willre tekintettem. Nem hátrálhatok, nem lenne fair. Bolondot csinálnék belőle is és magamból is. Éppen ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy lássa rajtam: megkönnyebbültem. Bár ez igaz, de a megkönnyebbülés csak átmeneti. A szavainak súlya alatt megroppan az akaratom és lelkem nyugta is. - Talán üljünk le. – javasolom tétován. Nem sétálok vissza az asztalom mögé. Nem kell a védőháló, nem vagyok ellenségek között. Csak a válási papírokat dobom az íróasztalra, majd ellököm magam attól, s megindulok az irodában álló fotelok felé. Nem vagyok az a pszichológus, aki kanapéra fekteti a betegeit. Én az egymás szemébe nézős beszélgetésben hiszek. Ezért is áll a két fotel szemben egymással, s a kör alakú, üveges dohányzóasztal is úgy van elhelyezve, hogy ne verjen éket az ülőalkalmatosságok, s a rajtuk helyet foglaló személyek közé. Addig minden könnyen megy, amíg emelt fővel elsétálok a fotelig, s leülök, Willnek pedig felkínálom a velem szembeni helyet. Udvariatlanság lenne nem ránézni, ezért tekintetemet folyton őrajta pihentetem, mindannak ellenére, hogy könnyebb lenne a földet lesni, vagy a cipőm orrát. - Továbbléptél. – kezdem ezzel, majd meg is bánom rögtön. Nem szép dolog tőlem, hogy rá akarom hárítani a felelősséget, éppen ezért sebesen folytatom, mielőtt még reagálhatna. Arcvonásaim „ne haragudj, nem így akartam”-ot tükröznek. - Úgy értem, hogy azzal, hogy Aaront elküldted, számomra úgy tűnt, hogy elszakítottad magad tőlünk, ezúttal véglegesen. Nem akarlak korlátozni többé a szabadságodban Will. - csak egy hajszál választ el attól, hogy kimondjam: „szeretlek”. Nem tehetem. Nem lenne fair ezzel terhelnem őt. Hiszen elengedni készülöm, nem bűntudatot kelteni benne. - Szeretném megadni neked ennyi hosszú év után azt a szabadságot, hogy az az ember lehess, aki előttünk voltál. Túl régen mentél már el. Nem bitorolhatom a nevedet tovább, nem lenne szép tőlem. Nem tudom kimondani azt, hogy el akarok válni. Nem akarok. De azt sem mondhatom neki, hogy szívesebben maradnék a felesége, mert sosem szűntem meg szeretni őt. Minden olyan nehéz! Általában szeretem azt, amilyen vagyok, de most teher a jellemem. Nem tudok sem hazudni, sem igazat mondani, s ez rosszabb minden másnál. Akármennyire is igyekszem, nem sikerül teljesen elkendőznöm a feszültségemet. A fotelkarfa anyagát sepregetem kezemmel, mintha lenne rajta akármilyen szösz. Emlékezhet, akkor viselkedtem régen is így, ha zavart valami. Ha titkoltam valamit. S még ha nem is tudtam, hogy mit titkolok, ő mindig rájött, mert olvasott a sorok között. Vajon most fog-e? Azt hittem, hogy tudok dönteni, de nem. Nem megy. Legszívesebben kirohannék a szobából és elrejtőznék a női mosdóban, mint egy ostoba tini, s addig sírnék, amíg el nem fogynak a könnyeim. Azt hittem, hogy erős vagyok, hogy már nincs rám ilyen hatással, de amint belépett, tudtam, hogy elvesztem. S ezzel a magyarázatkereséssel nem segített a dolgok menetén. Már nem tudom, hogy volt-e olyan pillanat ebben az egész ügyvédes, válásos előkészítős folyamatban, amikor tiszta szívből elhittem: ez a jó ötlet. Jó, nem helyes. Mert helyesnek még mindig hiszem, de jónak? Aligha. Hiába hazudok a külvilágnak, magamnak nem tehetem. Nem akarom elengedni a férjemet. De nem tudom, hogyan vonhatnék vissza olyat, mint egy válási papír. Valószínűleg sehogy nem kellene. Rossz ez a helyzet, komforttalan, hát olyasmibe menekülök, amiben otthon vagyok. Kérdezek. Mert van itt valami, amit remény és reménytelenség ide vagy oda, tudni szeretnék. - Mi az oka annak, hogy nem írtad alá? - remeg bele a hangom egy kicsit. Szeretnék egy okot hallani. Egyet. De nem szabad ezt éreztessem vele. Felnőttek vagyunk, nem ragadtathatom el magam. A remegést viszont visszaszívni nem tudom. Csak csendben várom hát a válaszát.
Elveszi a gyűrött sarkú, megtépázott lapokat, én pedig azt hiszem, pár pillanat erejéig levegőt is elfelejtek venni, csak a tüdőmben rekedttel gazdálkodhatok csupán, miközben tekintetem idegesen csüng idegen vonásain. Rajta többet fogott az idő, mint rajtam, én mégis látom az egykoron kedvelt arc apró, ismerős rezdüléseit. A kis gödröket ajkai szegletében, pilláinak rezdülését... - De, kellett. - Felelek, s ki is fejtem, hogy miért ragaszkodom annyira a személyes találkozóhoz. Noha lehet az egész csak önámítás. Lehet, valójában csak kapaszkodót keresek, lehetőséget, hogy a közelében lehessek, önző mód sajátítva ki lényének megnyugtató bizonyosságát, bőrének és parfümének finoman keveredő illatát. - Még egyszer. Utoljára.
Felszólítására, mi szerint üljek, üljünk le, kissé bizalmatlanul tekintek körbe, most először mérve fel a helyiség adottságait, berendezését. Az egész annyira... Eleanor. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de ezt érzem minden egyes bútor felől. Azokat biztosan nagy gonddal választotta ki, rendezte el, miként egykoron a közös családi házunk bútorait is. Torkomat köszörülöm kissé idegesen, mikor mellettem elhaladva illata elér. Maradnék inkább állva, karjaimat finoman hátam mögött összekulcsolva, alapterpeszben, mint valamelyik katona innét - végtére valahol én magam is az voltam egy másféle világ másféle harcában, méghozzá vezető beosztásban - mégis eleget teszek a kérésének és leereszkedem a fotelbe, szemközt vele. Ekkor ér el a szó, mely ott zakatol már jó ideje a fejemben - igaz, vele kapcsolatosan - s tekintetem kissé elkerekedik. Mégsem szólok. Mit mondhatnék erre? A szabadkozás nem az én asztalom, s érzem, ő sem egészen így - nem ennyivel lerendezve - képzelte a válási papírok indoklását, így hát kivárom a rám jellemző, hegyeket megmozgató türelemmel, míg előáll a farbával. - Hogy micsoda?! Elle... - Ciccenek lemondó, kényszeredett mosollyal arcomon szavai hallatán. Nagy franc azért a gyerek is, hisz megígérte, az anyjának szól a történtekről... mégsem tudok teljesen haragudni rá, tekintve, hogy nem a legvirágosabb hangulatban váltunk el. - Komolyan egy vezetéknév a legjobb érved? - Tarkómnál túrok a hajamba, s nem bírom tovább: felállva teszek pár lépést az iroda szűkre szabott négyzetméterein. Ketrecbe zárt fenevad a lényem. Üvöltenék - nem Vele. A világgal. A világommal, mely elszakított a családomtól és ezzel ebbe a helyzetbe sodort. - Nem tudnék... nem akarok az az ember lenni. - És továbbra sem lettem a szavak embere, ez ennyiből is kitűnik azt hiszem. Tekintetem a másikon, a Nőn, akinek olyan sokat köszönhetek az életben. Akinek egy szelete mindig velem volt, bennem élt utam során, hol halk suttogásként, hol hangos visszhangként kísértve. - Szabadságot emlegetsz, holott sosem voltam rab. Sőt, én... őszintén szólva nem tudok boldogabb időszakot felidézni az életemből, mint azt a kilenc-tíz évet veled! - tárom szét a kezeimet ingerült megadással. - Ne hárítsd erre. Inkább mondd ki, hogy neked szükséged van az egészre, hogy nyugodtabban alhass és komolyan mondom aláírom a papírokat! - Uff. Szólott a morcos indián, én pedig nem tudom a szavai hergelnek-e, vagy én lovalom bele magamat az egészbe, s keresek kétségbeesetten kapaszkodókat, mint a fuldokló, aki már pusztán a gondolattól is pánikol, hogy a feje felett vajh mely pillanatban fognak összecsapni a hullámok. - Mellesleg Aaron maga kérte az áthelyezését, miután megtudta, hogy a felettese a tulajdon apja lenne. Próbáltam én marasztalni Ellie, de elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem kér belőlem. - Ereszkednek meg vállaim kissé megadóan. Magamra emlékeztet a srác makacssága, konok hajthatatlansága és nem tudom, hogy dühít a tény vagy mosolyra késztet. Talán mindkettő.
Nem szúrom ki az ismerős mozdulatsort, a bennem fortyogó, felszakadt "sebeken" igyekszem uralkodni. Pedig mennyit adhatna az a halovány reménysugár, olvasva a jelekből... Fejemen simítok végig, tenyerem tarkómnál pihen meg, míg teszek egy kósza kört a helyiségben. Kérdésére előbb visszasétálok a fotelhez, majd leülök egy hangosabb sóhaj keretében. Lejártam... komolyan... lehiggadtam. Azt hiszem. Csak a szemeinek kékje ne lenne olyan boszorkányosan tekintet-vonzó és mégis árulkodó a benne tomboló néma kavalkádról. - Nem voltam képes rá egészen egyszerűen. - Felelem nyers őszinteséggel. Nincs mit titkolnom előtte. - Ide kellett jönnöm és a saját szememmel meggyőződnöm róla, hogy tényleg ezt akarod. Hogy... továbbléptél.
Ha kellett, hát kellett, nem szállok vitába vele. Ezek az ő szükségletei, az ő érzései s soha nem voltam az a nő, aki le akartam volna tolni bárki torkán a sajátjaimat. Persze, tanácsokat szoktam adni, sugalmazok is, de ez most más. Ő más. Az igazi Willt szerettem mindig, az érzéseivel, a jellemének minden apró, olykor bosszantó kis szilánkjával együtt. Mindenestül. A lelkét, a személyét. Nem akartam még akkor sem megváltoztatni a döntését és a szavait, az érzéseit, melyeket mindig tiszteletben tartottam, amikor azt mondta nekem, hogy kilép az életünkből a mi érdekünkben. Elfogadtam. Megtörtem belé, de nem előtte. Azt akartam, hogy ne eméssze magát, mert pontosan tudtam – nem, nem hittem benne, hanem tudtam – hogy nem egyszerű neki sem. Akármilyen helyzetben vagyunk, a leülés előtti tétovázása mosolyra, kis fújtató kuncogásra sarkall. Nem érzem belőle, hogy kellemesen érintené az, hogy leparancsoltam a székbe, mint tanítónő a diákjait, vagy pszichológus a betegeit. Úgy hiszem, hogy a benne élő férfi, a makacs, akaratos, feszes fajta tiltakozik, harcol, de mivel leül, mégis az énjének egy másik régiója nyer. Kedves. Nincs erre jobb szavam. Az egész jelenet, s minden amit mögé képzelek olyan egyszerű, tiszta és igen. Kedves. Nekem az. A ciccegése úgy hatol a lelkemig, mintha kést mártana a vajba, vagy ne adj' isten az emberi húsba, egészen szívemig. Rossz, nagyon rossz, de nem reagálok rá, hiszen amúgy is folytattam volna. Épp csak hangyányit dobban hangosabban a szívem, amint azt a becenevet hallom tőle, amit soha senki más nem mondott még nekem. Egyszerre émelyítően, kellemesen édes az, ahogy a múltunk a nyakamba telepszik, s ugyanennyire keserű, fájdalmas is. - Nem vagyok komolytalan. – jegyzem meg. Odaszúrok? Kicsit igen. Ám ezzel csak magam alatt igyekszem vágni a fát. Tudom, hogy én nem leszek képes kimondani azt, amit ugyan lepapíroztattam, de sosem akartam igazán. Tudat alatt tán azért provokálom, hogy ő mondja ki. Bár ezt sem szeretném. Utálatos az egész helyzet, szinte érzem, ahogy a keserű epe torkomba gyülemlik. Csoda, hogy beszélni tudok tőle, s hangom, hangszínem sem változik a nyugodtból hisztérikussá. Az évek és a rutin, ugyebár. Amikor a keze a tarkójára siklik, megvonaglanak ujjaim. Fékeznem kell magam, hogy ne nyúljak oda, ne hajoljak közelebb és ne simítsam csuklójára az ujjaimat, hogy ezzel megindítsak egy olyan mozdulatsort, melynek végén tenyereim óvó zárójelébe zárom kézfejét. Nem, nem tehetem meg vele. Hagyom hát, hogy felálljon, s ezzel kiszakítson egy darabot belőlem. Lépteinek ritmusára ver a szívem, minden dobbanásnál mérgezett, fájdalmas vérrel töltve fel ereimet. Magamnak kerestem, s akire dühös vagyok, az csak én magam lehetek, senki más. Dühünk is ikertestvér. Hiszen úgy vélem, hogy Will idegessége is miattam született. Sajnálom. Nagyon nehéz így – meg úgy egyáltalán bárhogy – látnom őt. Hallgatom őt, s nem tudom, hogy mit mondhatnék. Tartásom megváltozik, vállaim megereszkednek szavai súlya alatt. Könnyek születnek szemeimben, de nem merek arcomhoz nyúlni, nehogy meglássa gyengeségemet. Igyekszem nem pislogni, s reménykedem, hogy olyan távból, ahol éppen áll, nem látja megcsillanni a kis cseppeket. - Te jó Isten! – szalad ki számon elhalón. Ajkaim elé kapm a kezemet, el kell forduljak, mert Aaron és a vele kapcsolatos dolgok emlegetése legörgeti arcomon a könnyeket. Nem tudom, hogy képes vagyok-e még visszafogni a testvéreiket. Egyelőre sikerül. De ehhez az kell, hogy ne nézzek Willre, hanem csak a fotel karfáját szemléljem. - Egy szóval sem említette. Ó, hogy az a magasságos! – szűröm fogaim között. Igen, tőlem ez felért egy durva szitokkal, melynek céltáblája ezúttal az én drága fiam. - Bocsáss meg, ezt én nem tudtam. Nem lett volna szabad rád haragudjak, tudhattam volna, hogy sosem űznéd el. Kételkedtem benned, ne haragudj! – suttogom elhalón. Sikerül visszanyeljem a „nem vagyok méltó arra, hogy szeress engem”-et. Szeret-e egyáltalán? Nem tudom, hogy az eszem vagy a szívem súgja-e, hogy igen, de nem tudok szabadulni tőle. Naiv remény lenne? Az elhagyott nők sajátja? Nem tudom. Hisz rég volt már, de.. de akkor is. Van, amit nem tudok csak egyféle szemüveg mögül szemlélni, s ez a szerelemből töltekezik. Will iránt. Rá csak egy módon tudok tekinteni. Összerezzenek. Hogy a sóhajára, vagy a leroskadás hangjára, az mellékes. Kötelességemnek érzem, hogy felnézzek rá. A könnyekkel megküzdöttem, már nincs jelük, de tekintetem visszafordíthatatlanul szomorúvá változott. - Nézz rám Will és elmélkedj el egy kérdésen! - jegyzem talán kissé keményebben annál, mint ahogy ezt kellene. Ironikusan végigmutatok magamon. - Úgy nézek ki, mint aki továbblépett? – ömlik belőlem a kérdés férjem lábai elé lelkem összezúzott darabkáival együtt. Hogyha nem veszi észre, hogy még szeretem, hogy nem magam miatt akartam aláírni a papírokat, akkor.. akkor nem tudom, hogy mi lesz. De rettegek a választól, amit hallhatok. Rettegek, de mégis várok rá. Szóból ért az ember, s jobb, ha én most a szavakra hagyatkozom, mert a szívem örökké, menthetetlenül Willé marad, s ez a szertelen szerelmesség nem engedi szabadjára objektivitásomat.
Feszes, csupán másodpercekig tartó pillantás az, amit közbeszúrásáért kap a nő. Jelzés értékű apró gesztus arról, hogy egyáltalán nem találom viccesnek a dolgot, s ugyanakkor árulkodó arról is: betalált a szavakkal, nála a pont. Fel is állok a fotelből - űzött vad, kit utolért az, ami/aki elől futva menekülne - mozdulataimból is süt a bensőmben éket verő feszültség. Szavaim metszőek; a büszkeségem keveredik értetlenséggel és finoman sértett daccal. Miért hárítanál rám bármit is, drága? Miért csinálnál mártírt magadból éppen most? - Nem vádolom a nőt velem szemközt semmiért, mondandójának szól minden sértő gondolatom. Szavaim hűvösségében mégis van valami árnyaltan támadó él a szeretett nő felé. Talán a halk, elcigarettázott hangszín vagy a kemény vonások teszik, melyeket az Idő rajzolt arcomra... Vonások, melyek egyetlen édes könnycsepp láttán képesek engedni a zord határozottságból. Ne tedd ezt velem Eleanor. Csak ne sírj, mert ez... ez nem fair! Még az Ő könnyeivel se tudnék mit kezdeni, azt hiszem. Erre remek bizonyíték, hogy most sem teszek mást, csupán lerogyok, vissza a fotelbe megadóan. - Ugyan... - Szusszanok, s kedvem lenne kényszeredetten felnevetni az egész helyzeten. Azért szentté ne avasson, a Szellemekre! Szavaira, s ahogy végigmutat magán, keserűen édes félmosoly szökik borostás képemre. - Nem. - Gondolkoznom sem kell a válaszomon, hiszen látom, érzem és talán már akkor tisztában voltam vele, mikor beléptem a szobába és megpillantottam. A válaszom súlya, a ki nem mondott mögöttes tartalom mázsás valóságként zuhan közénk, miközben tekintetem egy pillanatra sem tágít a Nőről. A fáradtnak tetsző, mélyen ülő tekintet tompa fénnyel veri vissza a kék pillantás szomorúságát.
Rombolni könnyű. Építeni egy életbe is beletelik. - Mégis, valami zsigeri, régről jövő ösztönösséggel lököm el magamat újfent a foteltól, ám ezúttal nem elfelé, hanem Eleanor elé lépek, s hogy ne kelljen nyaktekerően felfelé fordulnia, én ereszkedem féltérdre előtte. - Nézd, Elle, tudom, hogy Aaronnal milyen közel álltok egymáshoz. Mármint... - Oké, ez mondjuk ki, szar kezdés volt, tekintve, hogy a fiam mindössze nyolc éves volt, mikor még az életük része voltam. - Gondolom így van. Na jó, újrakezdem. - Kósza, félszegnek tetsző mosolyt engedek meg magamnak irányába, s kissé idegesen, de kinyújtom tenyereimet is felé. Rajta áll, elfogadja e azokat, ám ha így tesz, kétkezi munkától edzett, érdes tenyereimbe fogom az ő aprónak tetsző, finom kezeit lágyan, úgy tekintve szemeibe Eleanornak. - Minden jogod meg van hozzá, hogy kételkedj bennem, ahogy Aaronnak is, hogy meghozza a maga döntéseit. Nem gyerek már, ideje, hogy meglegyen a saját élete és útja, ne más egyengesse azt. Nyilván... nehezére esett neki is itt hagynia téged, ne haragudj rá ez miatt. - Úgy fest, a búcsúzás nem erőssége ennek a családnak. Eszembe jutnak a kölyök szavai, melyeket elválásunkkor oly hűvös daccal ejtett elém, s melyeket felszedve ígéret pecsétjével raktároztam el magamban. Ígérem, hogy vigyázok rá... Hangom eddig inkább hatott távolságtartó megnyugtatásnak, finom győzködésnek, melyet a sérülteket nyugtatgató Gyógyítóktól leshettem el. Ahogy azonban kis szünet után újfent megszólalok, valami különös él érződik rekedtes hangomban. Egy szeletke múlt, őszinte büszkeség. - Az a nyolc éves kis kölyök, akit nem hozhattam magammal ide mára egy felelősségteljes, érett férfi lett és ez a te érdemed. Tisztel és szeret téged, Elle és én ennél aligha kívánhatnék többet. Köszönöm neked. - tekintek rá, s akármennyire oldana a helyzeten egy mosoly most, nem én leszek az, aki elsüti ezt. Őszintén gondolom szavaimat, miért bliccelném hát el ilyesmivel? Életrágta vonásaim békésnek tetszenek immáron. - És sajnálok minden egyes évet, amikor nem voltam mellettetek.
What if I told you That I'm not as strong As I like to make believe I am?
Ez nem verseny, nem gyűjtök sem pontokat sem trófeákat. Mégis meglátom a másik tekintetében az eredményjelzőt villogni a nevem alatt. El is mosolyodnék, hogyha nem ebben a kényelmetlen cipőben próbálnám tartani magam. Dolgozik bennem győzni akarás, az életet nem lehet másképpen élni. Ám jelen helyzetben nem tudom mit jelentene a győzelem. Rosszul érzem magam, émelyít a szituáció, melynek mérgét én kevertem, s lám, magam is megízleltem azt. Utálatos ösztönlény a nő, ki játszi könnyedséggel tépázza az érdes férfilélek húrjait egyetlen csepp sós könnyel is akár. Nem direkt csinálom, emlékszem rá régről, hogy mennyire nem bírt az ilyen kitöréseimmel mit kezdeni. Éppen ezért nem sírtam előtte, ha meg is tört az élet, mindig a fürdőszobába vezetett első utam, hazaérve ott zártam magamra az ajtót, s míg lemostam magamról a nap porát, könnyeimnek árja is elapadt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem voltam boldogtalan az együtt töltött évek alatt. Voltam, de nem Will miatt, így könnyen rejtettem előle a könnyeket. De a most más, a most ocsmány hagymaként gyűlik orrom alá, így esélyem sincs visszatartani a legördülő cseppeket. Annyit tehetek mindössze, hogy összerezzenve elfordulok, amint imádott, zaklatott vadam visszatér a kiindulópontjára, s nyugodni nem nyugszik ugyan, de mozgásának hevessége csendesül. Bocsáss meg, kedvesem, kérlek nézd el a gyengeséget nekem! - Annyira a te fiad! – szalad ki számon kis, keserédes nevetéssel vegyülve a szó, s tüdőmbe akadt minden levegő. Nem akarok én ezzel célozni semmire, nincs vád abban, amit kimondtam, de az elmúlt évek minden fájdalmas napját hordozzák e szavak. Hiszen Aaronra nézve mindig az apját láttam, így nap mint nap szembesültem azzal, hogy mi az, ami hiányzik az életemből. Ki az, aki hiányzik. Ám nem bántam, hiszen a fiamban ott élt a férjem, s ha kétségbe is estem valaha, mindig kapaszkodhattam abba, hogy elképzeltem a perceket úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lennék egyedülálló anya, mintha a férjem csak dolgozna, s bármelyik pillanatban hazatérhetne hozzánk. Elég volt Aaron szemébe néznem, egyetlen rezdülését látnom, s vissza tudtam idézni William minden mozdulatát, rezdülését, szavát. Nem, mintha anélkül nem ment volna.. a zsigereimbe ivódott a férfi, s onnan soha ki nem akartam törölni. A részem. Volt. Van. Marad. Nem? Nagyon nem. Örülök, életem értelme, hogy észrevetted te is. Legszívesebben a nyakadba borulnék, ám.. jaj Will, ne már! - tolulnak elmémbe a gondolatok, s szinte sikítva zárkózom be falaim mögé, amint letérdel előttem. Megremeg a kezem, le kell foglaljam, hát nem teszek mást, mint megigazítom ültemben térdemen a szoknyám ott-sincsenek-gyűrődéseit. - Úgy, mint rég. Igen. Tudhatod.. – adok neki megerősítést, midőn már az összes nincs-és-nem-is-volt szösz lekerült a térdemről. Nem akarom, hogy ostorozza magát amiatt, ami történt. Ismeri a fiát, ha nyolc éves volt, ha nem. Számomra ez lélekdolog. Nem rághatja meg az idő vasfoga. Végig se gondolom, hogy kellene vagy nem kellene cselekednem azt, amit. Kinyújtott tenyerébe helyezem sajátomat, s közben próbálok nem a fotelhoz szegeződni az érintés okozta energiahullámtól. Szent ég, hogy mennyire ismerős, s mégis milyen idegen! Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutunk még ide. A beszélgetéshez sem, de ehhez.. talán nem tűnik nagy dolognak, hisz ez csak egy kósza, kóbor érintés, de mégis, eladnám érte a lelkemet, ha örökké tarthatna. Még azt is elfeledem egy pillanatra, hogy milyen apropóból született a mai találkozónk. - Azt hiszem, hogy nem esett nehezére. Fárasztó az anyák ragaszkodása, főleg egy fiatal felnőtt férfi számára. – mosolyodom el fáradtan, beletörődötten de mégis szeretetteljesen. Nem haragszom én a fiamra, de ismerem őt. Tudom, hogy mindennapos telefonhívásait a kötelesség hívja elő, s nem az ösztön. Éli a saját életét, nincs ezzel semmi baj. De miért kellett nekem hazudnia? A fiamnak nem esett nehezére elmenni, de nekem nehezemre esik hallani előttem térdeplő apja szavait. Éppen annyira fájnak, amennyire simogatnak is. Mozdulatom ösztönmélyről születőn indul el, felemelem kezemet, s lassan, igen tétován, de mégis megmásíthatatlanul elhatározottan William orcájára simítom tenyértakaróm. - Nem voltál mellettünk, de velünk voltál. Találkoztál vele, láthattad. Ha ránéztem, téged láttalak, s tudom, hogy arcára tükröződő tekintetemből kiolvasta a.. – elakadok, visszaejtem kezemet a kezébe. Nem lenne szabad kimondanom, ki kéne másszam ebből valahogy, de nem szeretem a hazugságokat. Elkezdtem, hát befejezem, s majd Will eldönti, hogy melyik határig menekül attól, amit hallani fog. - ..szeretetemet el-nem-múlón az apja iránt. Így talán nem olyan erős, mintha szó szerint az „irántad”-ot használtam volna. Meg kell értse ebből, hogy miért akartam elengedni őt. Nem magam miatt. Azt mondják, hogyha szeretsz valakit, akkor elengeded. S ha visszajön hozzád, akkor igazán melletted a helye. Mondd, kedves, ez a te nagy visszatérésed? Nehéz az élet, Will, de nem cserélném el a közös perceinket semmiért.
A te fiad. A te fiad. - Zakatol elmémben édesen csengő hangja a szeretett nőnek még szavai elültével is. Lassan simít tenyerem végig homlokomon újra meg újra, mintha csak ezzel a "vakarózással" akarnám kitörölni az egészet fejemből - holott erről szó sincs. Nem is tudnám feledni, miként őt, őket sem feledtem soha az elmúlt években. Finoman fogom kezembe tenyerét, mint törékeny díszt, elveszettnek hitt kincset, bátorító kis szorítással biztatom, ahogy azt tettem mindig, ha elbizonytalanodott valamiben, ha éreztem, láttam rajta, hogy valami emészti belül szívemnek párját. - Oké, ez igaz... - Ciccenek fel félsódéros mosollyal azon szavaira, mi szerint nyűg egy anya a fiatal férfi számára. Mosolyt csal arcomra a sosemvolt emlék. Az elképzeld szituáció, amint Elle a sokadik kérdés után engedi csak kilépni a házból Aaront. - De ettől még fontos vagy neki. Más különben miért kérte volna, hogy figyeljünk rád? - Ferdítek kicsit, még ha nem is hazudok csak gondosan válogatom a szavakat és a szám-személyt meg. Hogy miért? Mert igaza van abban Eleanornak, hogy a srác cikinek érzi kimondani: törődik az anyjával. Bele se merek gondolni, miféle pillantás járna már annyiért is, hogy az előbbit elmondtam a nőnek... Karja mozdul, arcizmaim kissé megfeszülnek. Hirtelen nem értem a mozdulat merre tart, s annál jobban lepődök meg, mikor célt ér. Mégis valami jólesően megadó sóhajjal adózok neki. Még a szemhéjaimat is lehunyom pár pillanat erejéig, ahogy borostás képemre simít a kedves. Ő az iménti pillanatot állítaná az örökkévalóság oltárára, én ezt. Jó lenne itt és így maradni, a négy fal között. Vele. Csakis vele, minden mást magam mögött hagyva... De nem tehetem meg. Nekem még dolgom van, sorsok függnek tőlem és emberek számítanak rám. Ez az életem, a munkám, ha úgy tetszik, a szeretőm, bármilyen hűtlen és kegyetlen is hozzám. Még nem jött el az idő, hogy elengedjen, hogy megkaphassam azt, amire igazán vágyok. De ez nem jelenti azt, hogy teljesen meg kellene vonnom magamat tőle, igaz? Így kell lennie, nem lehet másként... Hát mi másért sodorta volna elém ezt a Nőt az élet, ha nem ezért? - Elle... - Fogalmam sincs, mik lennének erre a jó szavak. Talán még azt se tudnám megmondani, mi ez az örvény, amit felszabadít bennem a kimondottakkal. Csak azt tudom, hogy ha ő is úgy akarja, nem ma látjuk egymást utoljára. - ... volna... volna kedved emberi időben is találkozni? - tekintek fel rá kérdően. - Annyi mindent tudnék mesélni és gondolom, te is. - Igen, történetesen totál elfeledkezek a papírokról, az ittlétem teljesen más irányt vett. És én ezt a legkevésbé sem bánom, mert hosszú idő óta keresett érzést kapok a velem szemközt ülőnek már csak a puszta lényétől, közelségétől is. Reményt.
- Hogy mit kért? – kerekednek el szemeim. Le vagyok nyűgözve, melegség tölti el a szívemet. Igen, Aaron az én fiam is, nem kellett most sem csalódjak benne. Így szokott lenni, felbosszant valamivel, mérges vagyok, majd kiderül róla, hogy elkövetett valami olyan szinten édeset és törődőt, amitől elolvad anyai szívem. Nem tudhatom, hogy ferdít-e vagy sem, de ha tudnám, akkor sem feddném meg érte. Azért teszi, hogy engem boldoggá tegyen és ez mindennél többet jelent számomra. Olyan, mintha egy másik világban léteznék, egy olyanban, ahol nagyon rég nem jártam már. Mert ami kettőnk között volt az még mindig megvan, nem számít, hogy hány év múlt el felettünk, s mennyi ráncot rótt arcomra az idő. A szerelem örök. Ez a szerelem biztosan. Mindentől függetlenül viszont tudom, hogy miért készíttettem azokat a papírokat. Nem szabad elfelejtenem, hogy az iratok, melyek mellett lassan kihűlt már a kávém azért kerültek papírra vetésre, mert meg akarom fosztani a férjemet attól a tehertől, melyet nem hívnak máshogy, mint Eleanor. Megsimítom az arcát, nem húzódik el, hagyja nekem. Megdobban a szívem, ahogy bőre a bőrömmel érintkezik, ajkaim beleremegnek egy mosolyba, miközben magamba iszom sóhaját. Szeretem őt, ezt nem tudom és nem is akarom tagadni már, s bár megfordult a fejemben, hogy máshogy kellene alakítani ezt a találkozást, nem most szeretnék azzá az alakoskodó nővé válni, aki nem voltam soha. Történt, ami történt, s még történni is fog sok dolog, de akkor köpne szembe reggelente a tükör, hogyha letagadnám a nyilvánvalót. Nem számítok semmi jóra, semmi rosszra akkor, amikor meghallom a nevemet ajkairól tovaröppenni, de a mosoly mégis félszeg komolyságba fordul bennem. Várakozó álláspontra helyezkedem, a kezemet nem húzom messzire, csak leeresztem William vállára simításomat. Nem akaródzik őt elengedni, szavakkal sem, tettekkel sem. Viszont tudom, hogy hol vannak a határok, nem lépem át őket. Nem lenne tisztességes, s az már nem is én lennék. Figyelek, várok, majd egyszerre ömlik szét bennem megannyi érzés, amint meghallom a mondat befejezését. Annyi bennem a kuszaság, hogy sem mosolyogni, nevetni, sem sírni nem tudok. Nem történik semmi, az arcvonásaim nem változnak, s csak lelkem olvad cseppfolyóssá mellkasomban. - Nagyon szívesen találkoznék veled! – mondom ki túlcsordülő érzelmi tölettel, s lám megérkezik a mosoly is. Visszafogott, szinte félszeg, valamennyire még távolságtartó is, de mégis mosoly. Olyan, ami kifejezi mindazt, amit nem mondhatok el. Egyelőre semmiképp. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Felkelek a fotelból, mozdultamban még egyszer megsimítom William arcát. Ellejtek az asztalomig, cipősarkaim – a mindig makulátlan lábbelik tisztelője vagyok, voltam, ezt felfedezheti, ha ugyan régről emlékszik ilyesmire – kellemes dallamot adnak lépteimnek. Felkapom az asztalra dobott válási papírokat és bár az első gondolatom az, hogy leküldöm őket az iratmegsemmisítőn, mégsem vetemedem ilyesmire. Nem Will előtt. Inkább csak kihúzok egy fiókot és bedobom az ottani kupacra, majd hanyag csípőmozdulattal lököm be a fiókot, hogy elnyelje a sötétség a nem átgondolt, ostoba ötletemet. - Szombaton nem dolgozom. – jegyzem meg, célozva ezzel arra, hogy van ám lehetőség bőven a találkozásra. A szombat kellően messze van, hiszen ez csak egy keddi nap, de nincs olyan messze, hogy ne tudnám kivárni. Nem akarok túl-lelkes tininek látszani, hiszen ez nem feltétlen megoldás, csak út a megoldás felé. Szeretném Willel tölteni az időm, így ha megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk, csak akkor engedem útjára. Nem tudok ma már mit kezdeni a munkámmal. Amint Will távozik, s a titkárnőm is elköszön, leadva a munkát mára, elsüllyedek a saját világomban. Valamikor hajnalban indulok el haza. Fáradt vagyok, de zsong a fejem. A remény furcsa dolog ám..
- Rendben van, Ben, akkor jövő héten csütörtökön találkozunk. Ne izguljon, minden rendben lesz, Maggie biztosan nem utasítja el. Hisz szeretik egymást hosszú évek óta, biztos vagyok benne, hogy nem lehet egy lánykérésen mit elrontani. – mosolygok rá a mai utolsó előtti páciensemre. Nem üres szavakat szajkózok neki, kezelem már egy ideje ahhoz, hogy tudjam, a kapcsolatuk a barátnőjével elég erős és nem légből jött ez a kézmegkérős dolog. De Ben ilyen, mindent túl tud izgulni, s ha ezt teszi, akkor teljesen elveszíti a kapcsolatát a külvilággal. Egy alkalommal, amikor már komolyan felmerült a házasodás gondolata benne, a foglalkozás után az engedelmével felhívtam Maggiet is, s leültem vele beszélgetni egy csésze tea mellett. Tudom hát, amit tudok, ezért nem tartok attól, hogy szavaimmal csak mélyebbre taszítom a férfit. Sosem beszélek meggondolatlanul, pláne, hogyha a betegeimről van szó. Meg egyébként sem. Egyszerűen nem olyan fából faragott a lét. - Viszontlátásra! – köszönök el tőle kis intéssel, kikísértem az irodából, most az előtérben állok. Rámosolygok a titkárnőmre is. - A következő beteget majd én beírom a rendszerbe, rendben? – kezdem ezzel, s bár a hangom kedves, elég határozott is ahhoz, hogy a nő ne kezdjen ellenkezni. Amúgy sem tenné, hisz a főnöke vagyok, bár nem kenyerem ezt éreztetni senkivel. Abban hiszek, hogy akkor jó a munka, hogyha jó is a hangulat, s bár nem vagyunk túl közvetlenek egymással, ettől még a viszony barátságos. Bólint, én pedig eltűnök az ajtó mögött, de nem csukom be azt, hadd lássa majd az érkező, hogy hová kell bejönnie. Az íróasztalom szemben van az ajtónyílással, így azon túl, hogy én is mindent látok, ami a folyosón zajlik, engem is látni. Ben papírjait rendezgetem, lefűzöm a jegyzeteimet, rendet teszek az asztalon. Sosem szoktam őrizetlenül hagyni az aktákat, de a következő az minden tekintetben másnak ígérkezik. Előveszek egy új dossziét, s szépen ívelő betűkkel címzem meg. ”Naomi Sharp”, ennyi, semmi több. A tollat és a dossziét az asztal sarkára teszem, kikészítem a jegyzetfüzetemet is. Minden beteghez újat használok, így ez is elég egyénre szabott nálam. Most egy pillangómintás kerül elő a kötegből, női páciens, nőies minta. Egyénhez nem válogatok, bár általában azért bejön a megérzés. Bené például Eiffel-tornyos, s mit ad ég, éppen Párizs a kedvenc városa, ez az első kezelés alkalmával kiderült.
Ittlétemet elég hosszas gondolkodás előzte meg, mert bár egy ideje biztos voltam benne, hogy szükségem lenne segítségre, bár már mondhatni elég jól vagyok, de attól még nem igazán hagy nyugodni az a Vörös Holdas dolog, és azt hiszem, azzal kapcsolatban muszáj lenne rájönnöm a miértekre, mert egyedül nem sikerül. Úgyhogy először Mandyt kérdeztem, hogy tud-e valakit, aki közülünk esetleg segíthetne ilyen téren, ő tovább irányított Abihoz, akitől végül megkaptam egy itten doktornő telefonszámát, akihez végül bejelentkeztem, és idebuszoztam. Csak nem eshet bajom egy katonai létesítményben, legalábbis ebben azért még bízom. Nem spiláztam túl, megszokott kényelmes farmer, hatszáz pulcsi a kabát alá, és kiscsillió harisnya, mert szerintem abszolút lehetetlenség megszokni ezt a csodálatos itteni időjárást. A táskám persze a vállamon csüng, ajkaimon egészen békés mosoly pihen, miközben meglehetősen sok folyosót végigjárva jutok el a végcélig, meg persze egy rakás kapun ellenőrizték a nevem, meg hogy van-e nálam valami olyan, ami nem ideillő, nem szőröztek, ami a biztonságot illeti. - Jó napot! Köszönök a titkárnőnek, vagy valami olyasmi lehet, de ő csak int, hogy menjek befelé, persze a kötelező udvariassági kört azt letudja, és még mosolyog is, igazán nem lehet rá panaszom, bár őszintén, most ő érdekel a legkevésbé. Így hát sietek is be a rendelőbe, és ha megpillantom a doktornőt, akkor be is húzom magam után az ajtót. - Őrvendek! Naomi Sharp vagyok! Mutatkozom be, bár gondolom tisztában van vele, hogy jövök, elvégre megbeszéltük, nagyon nem lehetek más, de azért nem hagyom ki ezt a kört. Kezet nem nyújtok, nem volna túl illedelmes momentum, lévén én volnék a fiatalabb, és úgy hiszem, minden tekintetben kevesebb nála, szóval nem ragadtatom el magam. Ha ő megteszi, úgy természetesen viszonzom, ha nem, akkor sincs gond, ellenben tuti, hogy helyet foglalok, ám azt már nem tudom, mit is kellene mondanom, nem vagyok egy zárkózott személyiség, de a problémáimról nehezebben beszélek, pláne egy idegennel. Az ő dolga persze gondolom az is, hogy megtalálja a hozzám vezető utat, ami azért mindennel együtt szerintem könnyebb lehet, mint a nagy átlag esetében.
Felállok a székből Naomi érkezésére, már akkor, amikor a titkárnőmnek köszön odakint. Mire belép, már az asztal mögül is előjöttem, így megfelelő módon köszönthetem, kezemet nyújtva neki. - Eleanor Martinez! – mutatkozom be, mellőzve a „Dr.”-t a nevem elől. Először is azért, mert egyértelmű, hogy az vagyok, hiszen az irodába is így kapcsolták be, hogy „Dr. Martinez” fogadja a hívását. Másrészt azért nem, mert cseppet sem vagyok híve annak a nyitásnak, amikor a különbségeket ecseteljük. Oké, orvos vagyok, pszichiáter, de a beszélgetéseknek olyan mederben kell az én módszerem szerint folyni, ami mellőzi ezt a különbséget. Arra van szükség, hogy bízzanak bennem. Mint emberben, s csak a felszín mögött legyenek biztosak abban, hogy orvossal van dolguk. - Kér egy teát, kávét, esetleg egy pohár vizet? – kezdem ezzel. Egyelőre nem tegezem le, nem szeretném, hogy azt érezze, csak azért, mert fiatalabb mint én, már rögtön úgy veszem, hogy jogom van erre. Ez a hely nem a jogokról szól. Ez egy szentély, én mindig így szerettem gondolni rá. Annak fényében, hogy mit reagál állok neki előkészülni. - Foglaljon helyet ahol jólesik. – adom meg az engedélyt. Nekem mindegy, hogy hová ül, klasszikus kanapé nincsen, amin a betegeim elfekhetnek, de van két kényelmes fotel egy kis asztal mellett, valamint van két szék az íróasztallal szemben is. Rábízom a választást, ez az első lépés. Ő az életét bízza rám, a lelkét, hát ennyit én is megtehetek, s meg is teszek. - Hogy telt a napja, Naomi? – kérdezem, míg az ital elkészítésével foglalatkoskodom, vagy ha nem kért semmit akkor azzal, hogy letelepedjek mellé – ha az íróasztal elé ült, akkor a mellette levő székre, hogyha pedig egy fotelt választott, akkor vele szembe. Nem akarok mélyebben csapni a lecsóba, de várakozó pillantásom engedélyt ad arra, hogy bárhol belekezdjen jövetele okába. Kérdés nélkül. Ahogyan akar.
Szerencsére nem kell kellemetlenül éreznem magam, amiért nincs kézfogás, nem mintha olyan vaskalapos illemtanár típus lennék, egyszerűen csak így kicsit közelebb érzem magamhoz a nőt, akinek elvileg ki kellene öntenem a szívem. Mondhatnánk, hogy vannak barátaim, akiknek elmesélhetem a bajaimat, de az nem ugyanaz. Nem sokan tudnak róla, hogy március végén inkább haltam volna meg, sőt, szinte kértem Alignakot, hogy tegyen pontot az életem végére. Mára már bánom, nagyon is, ám feldolgozni azóta is képtelen vagyok, hogy egyáltalán eszembe jutott a dolog. Nem egyszerű. - Egy tea jól esne, köszönöm szépen. A kávén már túl vagyok, a teára pedig nagy szükségem volt ebben a remek időben. Közben azért megszabadultam sáltól, sapkától, kabáttól, és a fogasra tettem, már ha volt a szobában, ha nem, úgy az ölembe fektettem, miután leültem az egyik fotelba. Valahogy kényelmesebbnek tűnt, mint a székek az íróasztallal szemben, és nem keltik feltétlenül azt a benyomást, hogy valami főnökszerűséggel ül szembe az ember. Az asztal innenső oldalán lenni nem olyan kellemes általában. Tudom, láttam már párszor, mennyire képes feszengeni az ember, még egy olyan jámbor nőszemély esetében is, mint én. - Köszönöm! Kicsit zavarban voltam, bár igyekeztem mellőzni eme érzést, de egyszerűen egyelőre még szoknom kellett a szituációt. Nem a doktornő hibája volt, egyszerűen ilyen közegben nem oldódom túlságosan könnyen, a new yorki pszichológusomnak is beletelt pár alkalmába, míg lehámozta rólam a kemény héjat. A különbség csak az, hogy akkor nem akartam beszélni, nem önként mentem, ide viszont igen. - A napom tök szuper volt, reggel felkeltem, kiengedtem a kertbe kicsit Milot, ő a kutyám, egy cuki, három éves fehér havanese kan, aztán elmentem futni szokás szerint. Utána lezuhanyoztam és megreggeliztem, majd bementem dolgozni. Írtam egy-egy sms-t a barátnőimnek, meg a… hát, azt hiszem páromnak is, vagy valami olyasmi, nem tudom. Elég hamar elkezdett zavaros lenni a dolog, de sebaj, azt tudom, hogy ilyenkor illik a benyomásaimról, érzéseimről is beszélni, de azért ez még nem ment olyan jól, azért próbálkoztam. - A munkában nem történt semmi különös, megszokott rutin, jókat beszélgettem a kolléganőimmel az üresjáratokban, gyógyszerész vagyok egyébként. Ebédidőben átugrottam a barátnőmhöz két doboz kínaival a munkahelyére, és trécseltünk egy kicsit. Aztán zárásig a gyógyszertárban voltam, utána bementem az egyetemre, mert utána akartam olvasni valaminek, aztán jöttem ide. Ennyi... Gőzöm sincs, hogy ezzel jut-e valamire, mindenesetre én nagy vonalakban elregéltem a napomat. Erről egyelőre egyszerűbb volt beszélni, mint a problémákról.
Remélem, hogy semmitől nem fogja magát kényelmetlenül érezni, a viselkedésemmel sem szeretnék okot adni neki, meg úgy általában semmivel. Komoly baj lenne velem, hogyha a szakmám ellenére az a nő lennék, aki bárkit zavarba vagy rossz szájízű helyzetbe hoz. - Válasszon kedvére, amíg felforr a víz! – mosolygok Naomira, fürkészve, hogy szeretné-e a tegező formulát vagy sem. Ha azt érzem felőle, hogy jobb lenne neki úgy, akkor észrevétlenül váltok majd. Nem a távolságtartás a célom, de van, aki ebben a közegben mozog otthonosan, nem szeretem hát elvenni senkitől a gyeplőt ilyetén. Odaadok neki egy fadobozt, melyben különböző teafiltereket talál, íz szerint rendszerezve. Egy sornyi citrus (citrom, narancs, fahéjas mandarin, grapefruit-lime), egy sor zöld tea (natúr, citromos, cseresznyés, áfonyás), egy sor fekete tea (klasszikus, almás-fahéjas, barackos, áfonyás) és egy sor vegyes, gyümölcsös (joghurtos meggy, fahéjas szilva, téli álom, eper). A vízforralóhoz lépek, ajkaimon mosollyal hallgatom a bőséges mondandóját. Kitűnik belőle, hogy nem egy hallgatag személyiség és az is, hogy csinált már iylet. Nem mondom magamban sem azt, hogy sajnos, sem azt, hogy szerencsére. Néha mindenkinek szüksége van arra, hogy meghallgassák, s hogyha ez egy szakember, de segít, azzal sincsen semmi gond. Viszont nagyon remélem, hogy nem egyet fogott ki a szakmailag nem olyan magas színvonalat képviselő kollégáim közül. Távol álljanak tőlem az ítéletek, de van néhány inkompetens, ahogy minden szakmába becsúszik. Két bögre forró vízzel ülök le Naomival szembe, a bögréket a kis asztalra teszem, ahogyan a cukros – kockacukor – bödönt a benne elhelyezett szedőcsipesszel és a kis kiöntőnyi citromlevet, meg a két kiskanalat is. Ha sima angol teát választ, akkor kérhet hozzá tejet is, de csak akkor ajánlom fel a dolgot, ha látom a választását. Én a magam részéről egy fahéjas mandarint veszek ki a dobozból, míg hallgatom, a filtert kicsomagolom, s a vízbe lógatom. Üresen szeretem, nem teszek hát bele se cukrot, se citromot. - Minden elismerésem azért, hogy eljár futni. Nagyon egészséges, de sajnos nekem valahogy sosem sikerült rávennem magam, amíg fiatalabb voltam. Mostanában néha megesik. – mosolygok rá. Egyrészt nem szégyellek a hiányosságaimról beszélni, másrészt szeretek reflektálni arra, amit mondanak nekem, így nem tűnik kihallgatásnak ez az egész. Mert nem is az. Abban hiszek, hogy beszélgetés közben nyílik meg az ember leginkább. A habozását észreveszem. Fura dolog ez, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy valaki a párunk-e vagy sem. Nem akarom letámadni a témával, így egyelőre tovaevezek. - Gyakran ebédelnek együtt a barátnőjével? Ő mit dolgozik? – kezdem így, majd finom váltással térek rá az előbbi útra. - És a párjával is szokták együtt tölteni az ebédidőt? Nem sokat tudok az esetéről, szeretem magam kitapasztalni a dolgokat. Az egy dolog, hogy mit gondol a páciens, mi okból jön el, de sok minden ki szokott derülni, s néha nem is az a legnagyobb problémájuk, ami először annak tűnik. A felszín mögötti lét furcsa dolog ám. - Említheti a nevüket nyugodtan, úgy fesztelenebb lesz a beszélgetés és nem is kell mindent ennyire körülírni. – ajánlom. Nem muszáj élnie vele, a kényelme a lényeg, nem az enyém. - Egyetemre is jár a munka mellett? – ezt muszáj megkérdezzem. Nem véletlenül. Közben kiszedem a filtert a teából, eleget ázott az már, úgy ítélem meg. Kicsavarom a kanálon, a tálcára teszem. Majd kidobom később, most nem ugrálok, s Naomitól se várom el. Azért hoztam a tálcát, hogy szemetelhessünk rá.
A cseresznyés teát választom, bevallom, nagyon tetszik, hogy ennyi féle választék van, Panda jut róla eszembe, nála is kis dobozkában vannak a teák, és szintén ezer féle, ez valahogy megmosolyogtat. Amíg készül a tea, addig elmesélem a napomat, majd ha elém kerül a forró víz a bögrében, már teszem is bele a filtert, majd szép adag cukrot, és citrom is jut bele bőséggel. Tudom, egyesek az ízéért isszák a teát, én csak elrontom, de elhihetitek, hogy nem érdekel más véleménye ezzel kapcsolatban. Én sem fujjolok, ha valaki olyat eszik, amit nem szeretek. Mikor ő kezd el beszélni, akkor már kevergetem a teámat, de figyelek rá, ez teljesen jól látszik. - Muszáj, tudja, félelmetes módon rajongok a csokiért, palacsintáért, fagyiért, meg a nagyim süteményeiért, úgyhogy valamiképp le kell adni a keletkező felesleget. Más kérdés, hogy sosincs rajtam, valószínűleg a génjeim is szerencsések, de mindig sportoltam, szóval esély sem volt rá, hogy kiderüljön, vajon el tudnék-e hízni. Mayával sokan észre sem vették az állapotomat, ha tél lett volna, még annyian sem szúrják ki, nyolc kilót híztam összesen, abból 3320 grammos volt a lányom. A többi járulékos dolog szerintem bőven kitett még két-három kilót, a többi hamar eltűnt. Mintha soha nem történt volna semmi, a méhem hiánya is csak engem emlékeztet az egészre. - Aham, szeretek átugrani hozzá, ha épp nincs benn a főnöke, és van rám ideje. Afféle mindenes egy fotóstúdióban. Egy fotóstúdióban, lángész… egy darab van az egész városban, nem olyan nehéz rájönni, hogy melyik az. Ennyi erővel a teljes nevét is elcsicsereghettem volna szegény Pandának. - Nem, nem szoktuk együtt tölteni az ebédidőt. Majdnem kiköpöm a kortyot, amit épp lenyelni készültem, közel sem biztos, hogy én itt és most beszélni akarjak Connorról, mert hát, hogyan érthetném meg egy emberrel, hogy hát az van, hogy ő egy tizennyolc éves vérfarkas kölyök, én meg egy majdnem huszonöt éves őrző tanonc vagyok? Sakk-matt. Egyébként, szívesen ebédelnék vele bármikor, de meghívatni magam nem fogom, meg igyekszem ahhoz alkalmazkodni, amit ő biztonságosnak érez. - Ne haragudjon, de inkább nem, nem szeretném belekeverni őket az én kezelésembe. Álnevet persze kitalálhatok nekik, de az eredetit mellőzném, nem olyan kicsi ez a város. Tudom, hogy titoktartás terhe mellett hallgat végig, de attól még ő tudná, s ha adott esetben összefut véletlenül valamelyikükkel, rájönne, hogy ők azok. Ezt nem szeretném. - Istenem, dehogy, elég volt egyszer elvégezni. Kuncogom el magam, de igazából a pillanatnyi szünet arra szolgál, hogy gyorsan kitaláljak valamit, mert ebbe belefutottam. - Igazából, csak annyiról volt szó, hogy a nagypapámmal vitába keveredtünk egy történelmi esemény kapcsán, és egyikünk sem akart engedni, szóval utána kellett néznem. Ez nem hazugság, tényleg volt ilyen, csak éppen egy hete, de ezt nagylelkűen kifelejtem a szavaimból, ma azért ugrottam be, hogy meditáljak egyet, mielőtt idejövök, mert közelebb volt mindenhez, mint az otthonom.
- Igazán nincs önön egy deka felesleg sem, szóval biztosan nagyon jól és hatékonyan megy az a ledolgozás. Melyik a kedvenc süteménye? Az én fiam az édesanyám tökös-mákos pitéjét kedvelte a legjobban amíg gyerek volt, bár szerintem már nem bírna ránézni. – és anya sem süt már. - teszem hozzá, de ez nem erre a lapra tartozik. A magamról cseppentett információkkal óvatos vagyok és nem a titoktartás miatt feltétlenül, hanem azért, mert bár bizalmas légkört szeretnék teremteni, de túlzásokba esni soha nem üdvös, ezt megtanultam már. A Ridleyben, értem – vonom le magamban a következtetést, de mivel nem nyomozói minőségben vagyok itt – olyan minőségem soha nem is volt – ezért nem jelzem, hogy tudnám milyen helyről beszélünk. Számorma a másik személyiségi jogai is tiszteletben tartandók és Naomi is megerősíti azt, hogy inkább hagyná az ismerőseit inkognitóban. Ez egyrészt jó, de másrészt nem annyira. Sejtem az okát és ezért mondanom kell valamit mindenképpen. Homályosan, de ha úgy van, ahogy gondolom, akkor érteni fogja és talán megnyílik. Az a dolgom, hogy lefejtsem a hagymahéjakat, a nehézség vele jár, nem gondoltam amúgy sem, hogy sétagalopp lesz ez az egész. - Hogyne, megértem az álláspontját. Kicsi ez a város és teli van titkokkal és misztikummal is. - nem ismerem ezeket a titkokat úgy, ahogyan valószínűleg Naomi vagy pláne William, de ettől még a világuk nem idegen számomra. Illetve, de. Csak nem ismeretlen teljesen, idegennek ettől még mindig az. Majd elmúlik, idővel. - Viszont azt tudnia kell, hogy az orvosi titoktartás mindent ebben a szobában tart, s higgye el, nagyon sok dolgot hallottam már, nem csak ezt a várost illetőn. – olyan nagyon sokat azért nem, de én soknak éltem meg, amikor a férjem előállt az egész őrzősdivel. Mindegy, evezek másfelé, visszatérve a párja kérdéskörére. A válaszából sejthető, hogy lappang ott még egynémely dolog. - Esetleg a párja nem él a városban és ezért találkoznak ritkán? Vagy nem is szeretnének gyakrabban? – az is egy álláspont lenne. Mindenkinek szíve joga, hogy miképpen kezeli a kapcsolatait. Engem csak az érdekel – momentán – hogy Naomi hogy kezeli. Felnevetek kedvesen. - Azért csak nem lehetett az olyan szörnyű! – reflektálok az egyetemre. A magyarázatát figyelmesen hallgatom, s bár beszéd közbeni testbeszédéből világosan rájövök, hogy némi homályosítás esete forog fenn, nem észrevételezem. Az egyetem a misztikum melegágya, nem hibáztatom azért, hogy így beszél róla. Sőt, még tisztelem is, mert ügyes mentés volt és szépen kerüli a dolgokat. Éppen csak hogyha a problémái abból adódnak, hogy Őrző, nem sokat tehetek így. Hacsak rá nem jön, hogy beavatott vagyok. Ahogy ő óvatos a kijelentéseivel, úgy ezt illetőn én is az vagyok. - És kinek volt igaza? A kedves nagyapjának, vagy önnek? – mosolygok rá.
- Imádom a krémeseket és a csokis muffint, meg úgy, mindent, ami csokis, épp ezért csoda, hogy így nézek ki, néha határozottan csodálkozom a dolgon. Biztosan alkat kérdése is. A tökös-mákos pite olyan dolog, amit meg nem ennék semmi pénzért, de ezt nem fogom elárulni, lévén megbántanám az édesanyját, vagy az emlékét, elvégre, a doktornő már ránézésre elmúlt negyven, lehetséges, hogy nem él az édesanyja. Hogyne lenne az, hiszen én huszonöt éves vagyok, és már nem él az anyukám. Atya ég, a halála előtt nagyon rég nem gondoltam rá ilyen szép kifejezésmóddal élve, egyszerűen gyatra volt a kapcsolatunk. - Gondolom, mint minden város, bár őszintén meg kell mondjam, mióta betettem ide a lábam, fenekestül felfordult az életem. Csóválom meg a fejem, elvégre, itt kezdődött minden, ami végül ahhoz vezetett, hogy Őrző váljon belőlem. Nem tudom egyelőre eldönteni, hogy a szavai arra utalnak, hogy tud a világunkról, vagy csak ráhibázott. Nem Őrző szerintem, arról talán tudnék, bár informátor még lehet, logikus is lenne, de akkor tudná rólam, hogy én is közéjük tartozom, és nem köntörfalazna. Ha farkas lenne, azt szerintem már megéreztem volna. - Gondolom, elvégre, sok az őrült ember, biztosan mondtak sok eszementséget, olyat is, amit a kutya sem hinne el, csak éppen magának még úgy is foglalkoznia kell a beteggel. Egyelőre kivárok, nem kockáztathatok, csúnya lenne, ha lebuknék egy ember előtt már most, egyszerűen muszáj biztosra mennem. - De, a városban él, csak éppen ez kicsit bonyolultabb. Mondjuk úgy, hogy családi ellentétek esete forog fenn, meg néha hajlamos kicsit erőszakosabbá válni a kelleténél, és olyankor nem igazán biztonságos a közelében lennem. Ha tud valamit, ezzel talán kiugraszthatom a nyulat a bokorból, ha pedig tévedtem, valószínűleg elkönyveli annak, hogy egy erőszakos gyökérrel voltam képes összejönni, aki valószínűleg meg sem érdemel, blabla… én nagyon szeretnék vele nyíltan beszélni Connorról, mert ez a téma ennél sokkal összetettebb, de addig egyszerűen nem tehetem, ameddig kétesélyes a dolog. - Nagyon szeretném többet látni. Hajtom le végül a fejem, és sóhajtok egy mélyet, de néha annyira abszurdnak és kilátástalannak tűnik az egész, hogy fölösleges is elkalandozni a jövő felé. Ugyanakkor a jelent is megmérgezi, hogy úgy érezze az ember, fölösleges gyötrődés az egész, úgysem lehet jó vége. Hinni szeretnék benne, hogy igen, nagyon, nagyon szeretnék. - Nem, nem volt szörnyű, szerettem az egyetemet, de még egyszer nem csinálnám végig. Annál is inkább, mert most az őrzőségre kell koncentrálnom, emellett már tényleg nem jutna semmi időm rá. - Természetesen a nagypapának, mindig neki van, nagyok okos ember, és a történelem az egyik rögeszméje. Szeretetteljes mosolyom talán arról árulkodik, hogy közelebb állok a nagyszüleimhez, mint az egy átlagos ember esetében lenni szokott.
- Valószínűleg az, igen. Mondják, hogy van, aki csak ránéz a tortára és már hízott fél kilót, van aki meg eheti tonnaszámra, akkor sem gyarapodik a súlya. – értek egyet vele mosolyogva. Sam jut eszembe és a sütemények illetve a sütés iránti szenvedélye, no meg édesanyámé. Ez eszembe juttat egy utolsó felvezető kérdést is, mielőtt a témát eleresztenénk. - Ön is süt, vagy csak a nagymamája kényezteti érzékeit ilyen téren? – esetleg bolti sütemények, mondhatnám még, de nem véletlenül maradok inkább a személyesebbik vonalon. - És ennek a felfordulásnak örül vagy nem örül? – kérdezek vissza. Egyértelmű rá a válasz, legalábbis magamban levonom a következtetést, viszont midnenképpen tőle szeretném hallani, hiszen ő az, akinek ki kell beszélni magából a dolgokat. Pontosabban nem kell. Lehetőség, hisz ezért van itt. Én a fül leszek, ami meghallgatja, s a kérdések, melyek irányítják erre vagy arra. Hisz ez a dolgom, nem más. - Mondtak, igen, de nem minden eszetlenség volt az, aminek elsőre tűnt. A fiam abban a cipőben jár, amiben ön, Naomi. Éppen csak szerencséje volt, mert a hirtelen jött, csodával, egyesek szerint őrültséggel határos hivatását nem kellett az anyja elől eltitkolnia. – jegyzem meg. Aaron őrző, de nem fogom sem a nevét kimondani, sem a „hivatását”. Ha Naomi nem tudja, hogy léteznek beavatottak akkor úgyis mindegy lenne és egyébként sem feltétlenül csak ennek alapján tudom kezelni őt. Bár, hogyha a problémái vérfarkasokkal és őrzőéggel is kapcsolatosak, akkor nem ártana tiszta vízben úsznunk. No, de ez még a jövő zenéje. - Csak nem kimutatta a foga fehérjét? – kérdezek rá. Ez érthető annak is, hogy vérfarkasnak hiszem – nem, nem így van, de az előbbi magyarázatom tükrében akármi is lehet a helyzet – és annak is, hogy csak szimplán erőszakos férfinak. - Bántotta önt? Kérem, meséljen róla nekem egy kicsit, meg a kapcsolatukról.. – vezetem fel az első napirendi pontot. Egy fenékkel nem lehet millió lovat megülni, maradjunk hát a párjánál épp. Utána majd tovatűnik ez is, s csak kiderül, hogy pontosan mi is az, ami miatt Naomi úgy gondolta, hogy segítséget kérne. Más az, amit a páciens hisz okként, s más az, amit én annak ítélek meg. Ez így van rendjén, természetesen. - Jó az, hogyha az emberhez ilyen közel állnak a nagyszülei. Anyai vagy apai nagyszülők?
Kezdőlap
//
//
