Nincs értelme. Semminek nincs értelme. Űzött vadként rohanhatnék, de mégis megfontoltak, kimértek és igen céltudatosak a lépteim. Tisztában vagyok azzal, hogy mit akarok, s most még csak nem is gyűlölöm magamat miatta. A nyakamba kívánom a lavinát, le akarom hűttetni mindenemet, ezért is gyalogolok emberi alakban, s nem vedlem át a farkasom. Az acsargó úgyis olyan állapotra hergelte magát, hogy semmi jó nem sülne ki abból, hogyha kiereszteném. Utam közben felrántott pajzsomat a háztól nem messze leeresztem, hagyom, hogy mind a nyolcszáznál is több évem kiszivárogjon belőlem, energiáim elöntsék a teret, jelezve ezzel jöttömet. Zajt nem csapok az éj leple alatt, de a finomnál erőszakosabb energiacincálással spékelem azt, hogy itt vagyok, s mindeközben újra megindul lábaim alatt a talaj. Hogyha nem akadályoz semmi, akkor hamarosan már az ingatlan ajtajában állok, s elmémmel a Legerősebbet keresem. Ha kutatásomat siker koronázza, akkor mintegy kopogásként jegyzem a nevét, s nyelem el a magamét. ~Sangilak.~ Nem használom a Többiek nevét, hogyha nem muszáj, lévén én is gyűlölöm az enyémet, de mára annyi volt már az elnyomni nem tudott gyűlöletből, hogy ennyi meg sem kottyan az érzelmi hullámvasúton. Pajzsomat olyan magasra rántom, amilyen magasság fölött még el tud érni hozzám mentális válasza, ha ugyan kapok. Hátat fordítok az ajtónak, hanyagul a falnak dőlök a félfa szomszédságában, mellkasom előtt keresztbe fonom karjaimat. Jobb lábamat felhúzom, talpamat a falnak támasztom, így emelve fel a lábat, s véve fel lezser tartást, olyat, mely tökéletes ellentétben áll mindazzal a viharral, ami tombol bennem. Messziről érezheti rajtam az öccse szagát, én sem tudok szabadulni tőle, facsarja az orromat, a lelkemet. Várok, ha kell órákat. Egyszer csak elém dugja azt a szokatlanul fekete fejét. Miénk a világ minden ideje, épp csak momentán nem nagyon tudom, hogy mi a szart kezdjünk is vele. De ez az én magánnyomorom, nem fogom a világba üvölteni. Másért jöttem ide.
A későn fekvő, későn kelő kategóriába zsúfolták volna tekintélyes két méterességemet, ha mindenképp szerettem volna valahova csatlakozni alvási szokások terén. De nem akartam. A háztól nem messze kezdődő erdőben sétáltam általában, Nagojut farkasai közül olykor egy-kettő mellém szegődött, kíváncsian szemlélték, merre vezetett utam az ismerős rengetegben. Nem zavartattam magamat tőlük, amikor ilyesmi előfordult, bár olykor óhatatlanul azt éreztem, mintha rajtuk keresztül a húgom vigyázó tekintete vetülne rám. Szükségtelennek tartottam ugyan, de sose tettem volna szóvá, mert a jelenléte, csak úgy, mint annyi évszázaddal korábban, most is mindig megnyugtatott. A Hold sápadt képe hívogatóan cirógatott, alakváltásra csábított, hogy az ősi hagyománynak eleget téve teljes pompámban ejtsem el az első utamba akadó vadat a Szellemeknek áldozva annak lelkét. Megtagadtam tőle, ma éjjel még nem engedtem neki a hívó szó ellenére sem. Ma éjjel a falka vadászni volt, s én cseppet se hiányoltam, hogy figyelmük véletlenül is rám vetüljön. Túlságosan is feltűnő voltam mint emberi, mind farkas alakomban, így várnom kellett, a következő este talán már nem lesznek kint, vagy más csapást választanak. Visszafelé tartottam, a ház már látótávolságon belül volt, mikor hirtelen megéreztem a hivalkodó energiákat. Pajzsom gondosan a helyén volt, kétszáz évet mutatott csupán belőlem, nem többet, nem kevesebbet, fivérem azonban mindent megmutatott, amivel Tupilek annak idején megáldotta. Szusszanva kurta mordulást hallattam. Mert neki szabad, nem igaz? Megráztam a fejem és megnyújtottam lépteim, hogy mihamarabb fogadhassam a hívatlan vendéget és kiderítsem érkezése okát. ~ Annakpok. A hátsó tornácról mentem be - sose zárjuk ezt az ajtót, ha valamelyikünk itthon van, aligha van okunk betörőtől tartani -, s az elsőnél bukkantam fel, miután keresztül szeltem a nappalit valamint az előszobát. Kinyitottam az ajtót, lepillantottam rá, s először összeráncoltam, majd felvontam a szemöldökömet. - Ha egy megkésett nászra kéred az áldásomat, sajnálom, öcsém, de nem szolgálhatok vele. Ahogy a mai fiatalok mondanák: begyöpösödött nyugger vagyok. - Még mindig az ajtóban álltam és ha továbbra is a falnak támaszkodott, úgy én se mozdultam.
Beleborzongok a saját nevembe, a hányinger kerülget tőle. Rühellem, mindig rühelltem, a korcsra emlékeztet, aki voltam, s aki nem szűntem meg lenni sosem, hiába cseréltem ennyiszer testet, nemet, váltam tökéletesen egyneművé, hogyha emberként mozogtam valahol. Nyelvem hegyén van, hogy „ne nevezz így!”, de visszanyelem, s inkább csak belemosolygok a kettőnk közt feszülő semmibe, hanyagul megrángatom az üzenetszálat, de nem hallhatja hangomat, még csak egy sóhajom sem szökik át belé. - Nagyon jól csinálod, megkönnyíted mindkettőnk dolgát. – jegyzem metsző éllel, még mindig mosolyogva, de pengevékony ajkaim legalább annyira szabdalják a kedves és könnyed összhangot, mint szavaim. - Ne jellemezzük a rokoni kapcsolatainkat, s akkor jók leszünk. – teszem még hozzá. Ebben a testben „öcsém”-nek lenni még bizarrabb, mint az első testemben. Mondhatnám, hogy röhejes, hiszen nem valós, de az, s ettől a legkevésbé sem lesz szórakoztató. De nem is szórakozni jöttem, így nem gondolok ezzel. Szembefordulok a hímmel, ellökve így magam kecsesen – mintha nem is farkas, hanem valamiféle ragadozó macska lennék – a faltól. Leeresztem karjaimat, visszahúzom a pajzsomat, mögé gyömöszölve mindent, ami kikandikálhat a lelkemből. - S vajon annyira begyepesedtél már nyugdíjasságodba, hogy nem tudnál megtörni egy olyan kis nyikhajt, – nem, mintha nyolcszáz fölött bárkit illetni ezzel a jelzővel nem lenne röhejes. De mégis, közöttünk vannak különbségek, mindegy honnan tekintgetem - mint amilyen én vagyok? – teszem fel a nagy kérdést, játszi könnyedséggel tolva a pofájába maximális szemtelenségemet, provokációmat. Biisaiyovaq szagát nem tudom levakarni magamról, de én nem gondolok vele. Nem érdekel. Itt és most ő nem fontos, csak az önzés van és én vagyok. Ha akarok valamit, akkor azt megkapom. Egyelőre az orrnál fogva vezetést, a provokációt választom. Legutolsó esetben kérek csak. Az nem az én műfajom.
Ha lett volna hozzá kedvem, minden bizonnyal felnevettem volna azon, hogy megítélte, mit csináltam jól, valamint az általa meghúzott határvonalon megnevezését illetően. - Az éjszaka közepén, hívatlanul jöttél és provokálsz. Mi ezen az estén már nem leszünk jók. Legalábbis nem egymás társaságában - közöltem egyszerűen, ám tekintetem, amivel arcát méregettem, elárulta, hogy nem szívlelem ezt a helyzetet, ám nem azért, mert eddigi szava és kisugárzása alapján egy alapos ruházásra szorult - vagy legalább feszültséglevezetésre. Azért zavart, mert ebben engem akart eszközül felhasználni. - Vajon ez a nyikhaj megérdemli, hogy erőt pazaroljak rá és a "megtörésére"? - kérdeztem vissza felvonva a szemöldököm, de egy pillanattal később ellöktem magam az ajtófélfától. Energiáim parázslón kavarogtak körülöttem, ám nem hivalkodóan, nem akartam felébreszteni Nagojutot, és más, illetéktelen figyelmet se szerettem volna a magaménak tudni. Nyugger vagyok, mint mondtam, ráadásul hajlamos vagyok a zsémbes fajtává válni, így mindenkinek áldásos, ha nem csörtetnek a nyomomban. - A hátsó udvaron várlak - csuktam be magam után az ajtót, jelezve, hogy nem kívánom beengedni - egyelőre - az otthonomba, keresztül gyaloglás, útlerövidítés céljából sem. Kerülje csak meg az épületet, ha akar valamit. Felzavarta az estémet, ez a legkevesebb. Ha megkímélt egy-két rebellis megnyilvánulástól és nem lázadt a "kérésem" ellen, akkor némán átvágtam a házon és a hátsó verandáról is lesétálva vártam a hólepte udvaron, amin túl már az erdő nyújtózott. Nagojut farkasai élénk nyugtalansággal sündörögtek a közelben. Ha kedves öcsém engedett szabad szellemének és csak azért a házon akart átnyomulni... azzal tényleg felhúzott és onnantól aligha voltam tekintettel az emeleten alvó húgom álmára, vagy a berendezésre. Úgyis rég okoztam Sakarinak komolyabb fejfájást, ám első körben, amíg lehetett, el akartam kerülni a rám annyira jellemző agresszív, fizikális fellépést.
- Ez a nyikhaj tudna olyat mondani, amitől nem csak megtörni, de megölni is akarnád. Jegyzem meg. Tengernyi keserűség van a hangomban, olyasmi, amilyet nem sokszor hallhattak tőlem. Talán utoljára akkor engedtem ennyi epét előkúszni a hangomból, amikor a tűz körül kinevettek, s nem hitték el nekem, hogy megöltem a húgomat. Akkor bizonygattam az igazamat, beszéltem, mondtam mindazt, ami nem eszembe jutott, hanem ami megtörtént velem, de senkit nem érdekelt. Most inkább ugyan dacos vagyok, s csak foghegyről válaszolok neki, de a lelkem mélyén megbúvó néma könyörgés – melynek kiadásához mindig túl büszke leszek – változtatja át szavaim színezetét. Nem érzem magam öregnek. Persze, tudom, hogy az vagyok, de ez másodlagos. Sangilakot sem érzem annak a nyugdíjasnak, akinek ő gondolja vagy nevezi magát, az energiái még mindig képen tudnak törölni, s ennek most kifejezetten, kéjes módra, annyira örülök, hogy eszemben sincs megsérteni a territóriumát. Úgy sejtem, hogyha egy kérését teljesítem, mely a hátsó kertre vonatkozik, akkor valamivel közelebb juthatok a célomhoz, s mint ilyen, engem csak saját önös szarságaim érdekelnek. - Elolvadok heves vendégszeretetedtől. Nyalintok oda egy kis szemtelenséget, hogy aztán én is ellökjem magam a ház falától, s megkerülve a tákolmányt végül kikössek a hátsó udvaron. Cseppet sem zavartatom magam, eléállok, mintha kedves invitálása egy gombóc fagyira történt volna. Pajzsomat ledobom, hagyom lábaim körül tekergőzni, mit sem törődve azzal, hogy így megtépázott lelkem minden csökevénye előtérbe kerül. Hadd lássa, ha akarja. Amit akar. Vagy amit talán nem akar. Semmi sem érdekel, csak a célom. Az, amiért itt vagyok, konkrétan ezen a szent helyen. - Zúzz szét! Törj meg! Tudom, hogy örömödet lelnéd benne. Mindig nagyon kényes voltál az erődre. Hát itt a nagy lehetőség.. Utasítok, pedig kérnem kellene. De az nem szokásom. Hát marad a provokáció. Lám, hogyha nem akarom, akkor is ilyen leszek. Szép kis firma vagyok én, ha nem lennék olyan állapotban, amilyenben, talán ezen még röhögnék is valamennyire.
Halvány, alig látható mosolyra húztam a számat, szóval azonban nem reagáltam. A mi léptékkel mérve csekély a köztünk lévő korkülönbség, egy futó pillanatra mégis újra embereknek érzem magunkat: ő a különös gyermek, én a büszke harcos. Csakhogy már egyikünk sem olyan, mint egykor, legalábbis én nem, vele pedig rég találkoztam ahhoz, hogy bármit is teljes bizonyossággal állíthassak. Okkal jött hozzám és nem valamelyik másik Testvérhez, hogy ebben miféle szerepe volt az öcsémnek, azt találgatni se szerettem volna, minden esetre nem zavartam el. Volt valami nyugtalanító abban, ahogy burkolt segítséget kért, pont ő, a Szabad, aki számára nem léteztek korlátok. Ezek szerint hiába a szabadság, ő sem kaphat meg mindent. Az udvaron találkoztunk ismét, Nagojut farkasai és a Hold színe előtt. Ledobott pajzs azonban elmart minden esetleges fennköltséget, csírájában fojtotta el a kép magasztosságát: két Alapító egymásnak feszülve. - Lásd, kivel van dolgod - mosolyodtam el immár nyíltan, gesztusomban viszont nem lakozott kedvesség, szemem sötétbarnáját félretaszította a karmazsinvörös -, eleget teszek kérésednek, öcsém - ütöttem tovább a vasat, majd félig átváltoztatott jobbomat meglendítettem. A mozdulat könnyed volt, szinte csak egy legyintés, mégis akkora erő lakozott benne, hogy ha nem tért ki vagy védekezett valamilyen módon, úgy legfeljebb a legközelebbi fa állította meg. A lendület és "repülése" nyomán heves fuvallat söpörte le a környékbeli fenyők ágairól a havat. - Annakpok, a Szabad, aki se nem férfi, se nem nő, aki azzal hitegette a falu vénjeit, hogy önnön kezével végzett a saját testvérével. Mégis mit vártál akkor? Ezt rég meg akartam kérdezni. Mit akartál elérni? - kérdezgettem, s ha az ütésem talált, akkor mostani beszédem közben kényelmes léptekkel közeledtem felé. Pajzsomat egyre lejjebb eresztettem, energiáim perzselőn tépték körülöttem az éjszaka fagyos levegőjét, kaptak bele Annakpokéiba, hogy kissé így is megrángassam. - Halált? Dicsőséget? Elismerést? Mitől akartál szabadulni akkor és mitől most? Újból támadtam, ezúttal nem értem be egyetlen ütéssel, s már karmaimat is megkóstoltattam vele, ha nem védett. Nem tudtam, mennyire gondolta komolyan ezt az összetörést, a megtörést. Azt azonban tisztán láttam és éreztem rajta, hogy erre most valamiért szüksége volt, és habár feltételezésével ellentétben nem leltem benne örömömet, megtettem. Legutóbb a sztriptízbárban örömmel estem volna neki, amiért nézeteim szerint hozzánk méltatlanul viselkedett, ez alkalommal viszont gyerekes cukkolása csak a felszín. Az én indulatom is pusztán ennyiben merült hát ki.
There's a boy, lost his way, looking for someone to play There's a girl in the window tears rolling down her face We're only lost children, trying to find a friend Trying to find our way back home
[április 27. és a környező napok (mondjuk, bár igazából mindegy)]
Máskülönben kerülj el messzire. Nem megy. Mentalitásomat sutba dobva és azzal mégis beburkolózva váltottam az éj leple alatt alakot. A fullasztó csend idén nem volt olyan súlyos, mint tavaly, de véglegesebb volt, mint valaha. Nem várhatunk csodát, minden évben nem történhet ugyanaz. Most csak keveseket vesztett a város, mégis.. valahol jobban fáj. Nem úgy értem, hogy nekem, hanem egyszerűen a légkörnek. A valóságnak. Nem tudom. Nem akartam otthon lenni, amikor hazatérnek. Névtelenül jöttem el, nevenincs bestiaként baktat a fekete, hogy megérezve az energiákat - vélve legalábbis, hogy érzékei nem csalják meg, bár nem bízik magában, sosem bízott, ezért is adta le titulusát - fellépjen egy tornácra, majd fejét lesunyva, mellső lábait előre nyújtva hasaljon el a küszöbön. Pajzsa sehol senincs kincse, nem hinné, hogy szüksége van rá. ~ Nem akarok meghalni. Duruzsolja gondolatban, ha hallják, ha nem, s amit nem mond ki, az a következő: ne küldj el. Kivert kutyaként hever a küszöbön, s hacsak nem teremtik odébb, akkor képes napokat ellenni így, vissza-visszajárva, néha kéretlen ajándékként némi húscafatot hozva, amit hogyha a másik nem eszik meg, akkor el is takarít. Mert nem csinál bajt senkinek. Munkát pláne nem. Ő csak.. nem igazán tudja, hogy miért van itt. De amekkora, termetesebb fekete kutyának tűnhet kibérelt helyén. És amennyire szégyelli magát ezért a kanosszajárásért, annyira jól is esik neki. Mert előtte nincsenek titkai. Ő tudja, hogy mit tud. És ez könnyebbé tesz dolgokat. Másrészről pedig.. nos gyógyító volt valaha. Olyan gyógyító, aki nem hisz a magány erejében. S bár nem mond sajnálomot, nem szól, ha nem szólítják meg, mégis: társ. Kéretlen, talán pokolba kívánt körömpiszok, de úgy érzi itt a helye. Hát amíg nem zavarja el a hím durván, addig nem tágít. Falkahűség ide, vagy oda.
Hagytam a vértócsát, a mocskot, feltakarítatlan maradt. Úgy éreztem, ha eltüntetném, ő is eltűnne, elveszne egy emlékeztető. Kerülgettem inkább, miközben kéretlen-kelletlen visszaszoktam a házba. Nevetséges, hogy csak most, akkor, amikor ő már nincs itt. Amikor már nem járják farkasai a hátsó udvart, a mögötte húzódó erdőszélt... Pokolian hiányzott. Volt, amikor órákra leültem a sötété száradt folt mellé, mint akkor, amikor rájuk találtam. Ültem és vártam, tőlem messze szokatlan türelemmel és mozdulatlansággal. Nem akartam elhinni, hiába volt meg a temetés. Szerettem volna, ha egyszer csak szertelenül feltépi az ajtót, nevetve belibben, megpaskolja szinte-kopasz fejem és tova szalad. De nem így történt. Semmi sem történt.
Aztán egyik nap megjelent a verandán, a küszöbömön. Épp csak oldalra fordítottam a fejem, karmazsin tekintetem rá villant, mordultam egyet felé, de egyebet nem tettem. Ha nem meghalni jöttél, akkor mégis minek? Újabb társaidat küldöd a nyakamra? Jöjjenek. Én innen sehová sem megyek. Másnap is jött, s azt követően is, eleinte bosszúságból nem törődtem vele, majd a hordani kezdett húst követően kivártam. Nem fogadtam el, amit letett elém, s mindig elvitte, mikor látta, nem fogok ajándékához érni. Mindig észleltem, amikor jött, egy idő után pedig már számítottam rá, s ha később érkezett, mint előtte napokon, az este beálltával megjegyeztem magamban, hogy ma még nem keresett fel. Aztán megjelent, furcsa, kimondatlan napi rutinunk pedig teljes lett. A kis fekete, aki öcsém energiáit hordozta, akinek ég tudja, miért, de szüksége volt rám. Kitartásod próbája volt ez valahol, tudod? Egyik éjjel, mikor semmi sem más nem csillant, csak a kis nőstény szeme a holdfényben - mert sose kapcsolok lámpát, nem kell tudnia másoknak, hogy itt vagyok -, felkeltem a rég megalvadt tócsa mellől. Elé léptem, felemeltem ajándékát, s úgy ahogy voltam, ember alakban, megnyúlt tépőfogakkal elfogyasztottam, mint egy uzsonnát, miközben visszaballagtam a parketta réseibe ivódott mocsokhoz. Frissebb vér csepegett oda, az áldozaté, amit a nőstény nekem mutatott be. Miután megettem, alakot váltottam, felöltve a medveméretű farkas bőrét, s elindultam a hátsó kertre nyíló ajtó felé. ~ Kövess. Vadászni megyünk ~ mondtam nem ragozva túl, majd a mindig nyitott ajtón át távoztam. Szavaimmal engedélyt adtam, hogy keresztültrappoljon házon-nappalin. Jöjjön csak. Mert maguk a Nagy Szellemek se tudják szerintem, mit akarnak éppen, de ha neki erőre, nekem pedig némi társaságra van szükségem, talán képesek leszünk ketten egy darabig elboldogulni...
Nem kell neki könyöradomány. Nem egy szubtól. Nem tőlem. Nem hibáztatom. Ettől függetlenül minden egyes estén visszajövök, sosem igazán volt méltóságomat a Lakban hagyva öltök bundát, hogy a vérmocskos verandán hasalva úgy érezhessem: úgy vagyok fontos, hogy cseppet sem vagyok az. Nem sietek sehová, nem akarok bekúszni falai mögé, személyes terét megsérteni. Kicsit úgy érzem magam, mint a fotós, aki a tájat fényképezné, s közben hagyja, hogy a kölyökmacska, amely éppen arra jár felkapaszkodjon a lábszárán és fején szenderedjen el. A fotós is tereptárgy, én is az vagyok. És üdítő a tény, hogy nem kényszerből, hanem a magam akaratából. Nem sokszor történik ilyen velem. Felkapom fejem, amint megmoccan sötétben sötétlő alakja, füleimet fordítom felé, hogy jobban halljak minden egyes neszezést. Magamba iszom mozgásának ritmusát, szembogaraimba fullasztom a cselekvésfolyamot, amit produkál. Átváltozását csodálom, még beljebb épülök a nyikorgó deszkasorba, olyan jelentéktelennek, olyan kicsinek érzem magam mellette. És mégis! Mellkasomat büszkeség feszíti, mely energiáimban félszegen, ám érezhető - már-már éteri - lelkesedéssel hullámzik tova. Mancsai nyomába helyezem sajátjaimat, elképzelem, ahogyan tappancsnyomai elnyelik az enyémeket, s valahogy jólesik újra nemkölyökként kölyöknek éreznem magam. Büszkén, nem lapítva, nem kúszva, hanem nőstényem minden kecsességével felvértezve trappolok mögötte, akármerre is akarjon vezetni. Tán óvatosnak kéne lennem? Nem nagyon érdekel. Nagyobb titkok tudója, mint én vagyok, könnyeddé tesz, hogy előtte nem kell - nem is tudnék - rejtőzködnöm. ~ Temettünk. ~ kúszik fel gerincem mentén az igazság, mely mire elér pofámig hangot is ölt. Nem kérdezek vissza, nem akarom kommunikációra kényszeríteni, de nem bírtam magamban tartani. És ha akarja.. ha "kimondaná", neki sem kell. Persze ki vagyok én, hogy bizalmasának higgyem magam? Nem hiszek hát semmit. De itt vagyok. És ahogy nekem szükségem van belőle valamire, úgy talán neki is meg tudom adni azt, amire belőlem.. vágyik? Nem, nem hiszem. De itt vagyok. Lényegnek ez épp elég.
Van bennem némi érdektelenség irányába, olyasfajta, ami megtűri őt, mert nem zavar szemtelen légy módjára. Nem neveltem Naturalakokat, s ha mégis, hát az pusztán ennyiből állt: hagytam, hogy kövessenek, hogy közelemben legyenek - ikreim jelentették a kivételt. Tanulj meg élni az erővel, a farkassal, amennyiben erre képtelen vagy, úgy méltatlan az életre, méltatlan ajándékomra. Ilyen egyszerű volt "törvényem". Nálam nincsenek trükkök, fortélyok: élsz vagy meghalsz, nincs ezen mit túlmisztifikálni. S ha figyelsz, talán valóban tanítok valamit. Jöjjön, kövessen, mert bár kifejezetten társam nem lesz a vadászatban - ilyetén pusztán Testvéreimmel osztozkodom -, de jelen lehet, az egyidejűség ajándékát kapja. Medveméretű farkas alakjában haladok elöl, utánam a hozzám képest nevetségesen csöppnyi, mégis boldognak tűnő nőstény. Nem kutatok energiái közt, hangulatában, ugyanakkor magaméit sem rejtem igazán, mindössze erőm az, amiből visszaveszek. Ügyelek az irányra, a falka felől nekem már nem volna szabad itt lennem, ami a mellékelt ábra szerint cseppet sem foglalkoztat, ama nyűgöt viszont el szeretném kerülni, hogy kakaskodnom kelljen velük. Akad jobb dolgom. ~ Mi is ~ érkezik a nyers, tényszerűnek ható felelet, ám a bennem feltóduló emlékek korántsem olyan közönyösek. ~ Mennyit? Nem kérdeztem se Säde-et, se Sakarit, a saját gyászom épp elég volt ahhoz, hogy egy darabig ne érdekeljen másé. Naturalakjaimhoz nem állt közel, ennyit tudtam, s ennyi akkor épp elég volt. A falka ügye. Ígéretet tettem az Atanernek, hogy nem rombolom az egységüket, nem avatkozom belső dolgaikba, ehhez pedig tartottam magam. A legtöbb, amit tettem, egyik leszármazottam megrángatása volt. Túlélte, innentől rendben vagyunk, érdemes, a többi nem számít. ~ Tudsz róla, hogy ki vagyok tiltva a területetekről? ~ Az otthonomból. Őseim földjéről.
Szökkenek utána, hagyva, hogy az a kölyök legyek, aki hosszú évek óta nem vagyok. Nem zavar, hogy minek is tűnhetek így százharminc fölött, nekem jó így, most kellemes és egyébként is túl jutottam azon a ponton, ahol még mindenkinek a véleménye érdekelt volna. Nem vagyok semmi, nem vagyok senki és így vagyok minden. Elég. Megfelelő. Nem kéri, hogy szóljak hozzá, s tán nem is kellene, a szavak mégis elég könnyedén, szinte maguktól értetődőn indulnak útnak belőlem. Valamiért fel sem merül az, hogy esetleg becsapná előttem a kapuit, bár tény, hogy azon sem lenne okom és jogom megsértődni. Hiszen nem trécselni hívott, hanem vadászni. Mégis valahol jólesik, hogy kurtán, de reagál. Hisz én sem eresztettem bő lére magam. ~ Kit? Ha megosztja velem, akkor megosztja, ha nem, akkor nem. Mindenesetre azt egy percig sem titkoltam - nem is tudnám - előtte, hogy nagyon sok mindent tudok róluk, hála a Papának. És eddig sem fújtam be őket. Mondjuk ezt nem tudhatja, ez magánügy. Olyasmi, amivel saját magamnak kell elszámolni lelkiismeretileg. ~ Sajnálom a veszteségeteket. Egyet. Testőrt. A béta húgát. Látó volt. Nem számít a neve, valamiért úgy érzem, hogy inkább a vérvonala az, amivel ildomos - ha egyáltalán az - előjönnöm. Közben egy pillanatra sem maradok le, követem, akármerre is vezessen. A kérdés mégis röpke megtorpanásra késztet. Gombóc gyülemlik torkomba, de nem a félelemé, inkább a szégyené. Leszegett fejjel kullogok utána, földet sepri szinte pofám, orrom. ~ Tudok. Tőlem tudták meg, hogy merre találnak. Nem akartam rosszat neked. Soha nem akarnék, egyikőtöknek sem. Ha meg akar büntetni, állok elébe. Joga lenne hozzá, s egyébként is, nem az vagyok, aki oly nagyon tiltakozna bármi miatt. Bármivel szemben. ~ Nem volt hozzá joguk. És nem érdekel, hogy ki vagy tiltva. Téged se kellene érdekeljen. A bocsánat és a nem úgy értette elmarad a végéről. Lám, mégis van bennem valami, ami nem szubmisszív dac. Úgy is lehetne mondani, hogy reménysugár vagy öngyilkos merénylői hajlam, de én nem akarom felcímkézni magam. Inkább előállok egy merész kérdéssel, ha ugyan még nem jutott eszébe megtépjen őméltósága valamiért. ~ Mind itt vagytok? Papát kivéve. Hiszen ő elment.. vagy csak már engem nem keres.
~ Egyik húgomat. Nem avatom be többe, mert nem akarom és nem is tudom. Sose temettük még egymást, ráadásul így, közösen... Tudtuk, hogy meghatunk már mind, legalább egyszer, ha máskor nem, hát Atyám tavalyi vérengzése közepette, mégis... Ez más volt. Magamban halványan mosolygok, részvéttel, örömtelenül, ám ennek hangot semmilyen formában sem adok. Önzés, hogy elkorcsosult apai véremet megnyugtatja: nem az én vérvonalamból való esett áldozatul. Ugyanakkor felveti azt is, amit Eska mondott még, mikor az alkuval szembesültünk: áldozzunk fel olyanokat is vérvonalainkból, akiknek nem kéne elhullani? Olyanok haljanak, akik élhetnének, ha mi képesek lennénk összefogni? Kaskae kevesebb lett eggyel. Mert általunk létezhetnek, belőlünk vannak, az övék valami belőlünk, s ha halnak, velük hal belőlünk is valami. Tudva-tudatlan. Talán a történtek elhessegetése a kérdés, amit intézek felé. Válasza őszinte, bár próbálna meg hazudni nekem! Van esze, nem teszi, de minek is tenné, ha az igazság jobb, mint bármi, amit füllenthetne? ~ Ha még egy szót ejtesz nekik rólam, vagy bármelyik Testvéremről, annak már következményei lesznek. ~ Eszembe se jutott fenyegetni, tényt közöltem, ezt, a halál ígérete nélkül. Létezik annál rosszabb, kegyetlenebb, lelkem sötétségéből felbugyogó undormány. Ugyanakkor szerettem egyenes lenni, közölni, mi vár rá, figyelmeztetni, hogy ehhez mérten hozhassa meg a döntéseit, ha válaszút elé kerül. ~ Joguk van hozzá, Apró Nőstény, csak eszközük nincs. S fájdalom, de ezért sem érdekel, miképp ítélkeznek felettem. ~ Ohanzee volt az egyetlen, aki képes volt megölni. Ő, majd évszázadok rá a ragaszkodás a nővéremhez. ~ Téged viszont jobb lenne, ha érdekelne. Közéjük tartozol, ha lefülelnek, ez talán árulásnak minősülne, bár nem tudom, mennyire vérmesek. ~ Abból ítélve, hogy gondtalanul ejtőzhetek szülőföldemen: cseppet sem. Nem mintha ellenemre volna, hogy nem kell naponta szemtelen kamaszokat vernem. Újabb kérdésére megtorpantam, majd hátranéztem rá. Karmazsin szín szemem az övébe fúrtam, majd szótlanul tovább indultam, hogy aztán egy tisztáson álljak meg. Kisebb bölénycsorda legelészett ott, állományukat olykor meg-megtizedeltem. ~ Ejtsd el azt a bikát ~ intettem egy erőteljes, testes példány felé. ~ Ha sikerrel jársz, felelek. Ha nem, egy hónapig színedet se akarom látni. Meglehet, hogy túl nagy falat, hisz a csorda, akárcsak a falka nem hagyja a társát. Elszakítás, becserkészés, leölés. Ő választ akar valamire, ami minket érint, én látni kívánom, hogy méltó-e rá, hogy többet adjak neki sejtéseknél. Öcsém Gyermeke, ez tény, ám tőlem kérdez, nekem pedig megvannak a feltételeim, a vizsgáim, ha úgy tetszik. Erőpróba, mert mi más illene hozzám jobban? Ám esztelenül ez se vihető végbe.
A lépteim könnyedén trappoltak a fagyos december legsűrűbb hótengerében. Okkal tettem mindent az elmúlt időszakban, okkal váltam még kívülállóbbá a saját falkámban, aminek több mint kétszáz éve vagyok hűségesen a tagja. Okkal utasítottam a legjobb, talán egyetlen barátom invitálását a tanácsba. Úgysem leszek már itt sokáig, sejtheti, de nem vallottam ennek kapcsán. Säde Saaristo nem árulja el vérvonalának alapítóját, legyen bármily falkaáruló ezáltal. Vannak kötelékek, miket a kötelesség sem képes elmosni, a hűségem felé erősebb, és ezen a világon semmi sem változtathat. Nem beszéltem meg Sakarival. Nem beszéltem meg senkivel. Jöttem, mert döntöttem valamiről, amiről ideje volt, mert látom, amit látok, és mert nem ezt érdemli. Nem az önzetlenség jellemem alapköve, semmilyen szinten sem a részem, de most, életemben talán először azért szándékozom valamit tenni, hogy ő nyugodtan hajthassa örök álomra a fejét. Megérdemli. Tulajdonképpen az egész életemet végigkísérte Sakari mellől, sokkal tartozom neki. Már elveszettnek sem érzem magam, egyszerűen csak tudom, hogy ezt kell tennem. Boldognak mégsem érzem magam, de mindez nem számít, mert az én életem nem erről szól, sosem erről szólt, sosem nyomta kevés felelősség a vállamat, és bár talán a falkám feladataiba belefásultam, attól még nem hunyt ki belőlem az a tűz, ami ahhoz kell, hogy tovább csináljam, bármi is álljon előttem. Nem kopogtam, egyszerűen benyitottam, úgyis a bátyám adta bérbe, de ezenfelül is szabad bejárásom volt. Csak pár pillanatra időztem a bejáratnál, sóhajtva egy nagyot, visszafordulhatnék még, ám nem teszem, nem tehetem. Itt az ideje, hogy egyetlen egyszer az életben valóban másért tegyek valami fontosat, és azt hiszem, képes vagyok meghozni a magam áldozatát az ügy érdekében. Annak érdekében, hogy ne olyanok vállát nyomja a teher, akik még nem készek rá. A szobájába nyitottam, hajnalodott, s ha aludt még, úgy csak leültem a sötétben az asztal melletti székre, türelmesen kivárva, míg magához tér, addig pusztán a lélegzeteinek halk zöngéit hallgatva. Legalább álmában nem zaklatja a valóság súlya a maga teljességében. Amennyiben ébren találtam, úgy nem kellett türelemjátékot játszanom. Így vagy úgy, amint meglelt sötét tekintete, ajkaimra fáradt, közel sem boldog mosolykezdemény kúszott. A kezemben vergődő vodkásüvegből kortyoltam még egyet, mintha csak bátorítás kellene a mondandómhoz, holott közel sem erről volt szó. A vodka olyan nekem, mint a víz. Másrészt volt időm megrágni mindent, és jót tett, hogy senki sem próbált a lelkemre beszélni, mert ezt a döntést egyedül kellett meghoznom, minden erőltetés csak további dacos ellenkezést szült volna. - Beszélnünk kell. – Nem mintha nem lenne nyilvánvaló. Lehetséges, hogy mostanra már sejti, miért jöttem, és bevallom, csak úgy, bele a semmibe nem szívesen mondanám, szóval vártam egy kicsit, hogy felfogja, ez most komoly, bár sosem voltam a csajos csevej híve, elvégre csajos csaj sem vagyok úgy önmagamban, ha beszélek, azt mindig okkal teszem, ám ennél súlyosabb oka sosem volt, hogy szóra nyílnak ajkaim.
Az éjszakák és a nappalok masszaként nyúlnak, olykor a házban, sokszor az erdő ölelésében. Kérdeztem volna Tupilek, mennyi értelme van legújabb cselekedeteimnek, mit gondol a küszöbön álló büntetésről, ám nem tettem. Gyermeki lenne, bizonytalan, s még megingatna elhatározásaimban, amikor minden olyan képlékeny, múlandó, pengeélen táncoló. A folyópartról tértem haza, elhanyagolva farkaskülsőm, egyszerűnek tűnő emberként léptem át a ház küszöbét, hogy aztán egyből saját szobám felé véve az irányt nyugovóra térjek. Mióta feltámadtam, pocsék alvó vagyok. Eleinte a megélhető zajok, ingerek felett érzett lelkesedésem gátolta meg mély álmaimat, azóta a pattanásig feszült idegeim. Mikor történik valami, ami kiragad álmaimból és harcra hív, arra kényszerít? Mikor fordul váratlanul vörösbe a Hold, vagy töri meg az szendergést egy vörös derengés nélküli megszállás? Mikor vonyít valamely Testvérem, hogy összehívjon minket? Egyik sem történt, csupán látogatóm lopta be magát a házba csendben. Megtehette. Ketten léteztek csak leszármazottaim láncolatából, akik ilyesmire vetemedhettek. Éppcsak megvárattam. Nem éreztem energiái felől se sürgetést, se aggodalmat, így talán nem történt baj, ami miatt sietve kellett volna elébe mennem. Időnek számít már fivérével együtt, nekem mégis mindketten gyermekek maradnak. Üdvözlő mosolyát viszonoztam a magam fáradtjával, majd hozzá közel foglaltam jómagam is helyet. Olykor késztetést éreztem, mikor valamelyikük eljött és vodkát ivott, hogy újból az alkoholba kortyoljak, ám túl elevenen élt még mindig bennem részegségem pár órája. Nem kívántam vissza. Szemem se rezzent, mikor kurtán megszólalt, csupán vettem egy mélyebb lélegzetet. Hogyne sejtettem volna, mi állhat a két szó mögött, de hallani akartam, mert anélkül nem tudom, miképp fogadnám, miképp fogadjam. - Hallgatlak.
A sóhaja rendkívül beszédes volt, de enélkül is biztos lettem volna benne, sejti, mit keresek itt. Nem mondhatom, hogy kerültem volna, tudatosan semmiképp, s még csak a szégyenérzet apró csírájával sem tudtam mit kezdeni, ami kisarjadt bennem, minek után bizonyosan csalódást okoztam neki. Sosem vágytam ilyen szerepben tetszelegni, és bár az álláspontom most sem változott, de azt hiszem, hogy jobb, ha elmondom, ami bennem motoszkál, s ő majd eldöntheti, belém fekteti-e még a bizalmát, avagy maradunk abban, amiben eddig tettük. Ujjaim az üveg száján siklottak, ahogy a vonásait fürkésztem, vajon miképpen kezdhetném el? Hogy mondjam el, hogy mi változott, amikor tulajdonképpen semmi, talán csupán annyi történt, hogy rengeteg időm volt gondolkodni a dolgon, ennél fogva eljutottam arra a pontra, hogy most itt ülök mellette, és bár sosem feszengtem a közelében, most még sem vagyok igazán laza, mintha erre a kis időre eldobtam volna a leszarom tablettát a világgal szemben, és nem mindegy semmi. - Jól gondolom, hogy egyelőre nem jártál sikerrel? – Kezdésnek rákérdezek erre, ebből sok minden kikövetkeztethető, mert ha talált valakit, akkor nem most leszek életemben először talán önzetlen és vállalom be a jó ügyért. Ellenben, ha nem, akkor máris több értelme volt ennyit rágni magam a dolgon. Még Sakarinak sem mondtam, de kétség sem férhet hozzá, hogy tudja, valami azóta nem hagy igazán nyugodni. - Sokat gondolkodtam, és szerintem lenne miről beszélnünk, ha te is úgy vélekedsz, van még értelme. – Elkéshettem, ez egyértelmű, ugyanakkor nem viselne meg, ha így történt volna, az egyetlen, ami az egésszel kapcsolatban érdekel, az csakis Kaapo, az, hogy neki ne olyan örököst kelljen a világon hagynia, akiben nem bízik, akivel csupán próbálkozik, mert az én önzőségem miatt nincs más választása. Most csak ez a fontos, a mi lesz utána majd aztán kerül terítékre nálam fejben, de ki tudja, talán Sakari nélkül válnék igazán képessé arra, hogy megtegyem, amit meg kell tennem a jövőben, amennyiben úgy alakul.
Figyelem a mozdulatait, energiáim az övéiben olvasnak. Nem vagyok se követelőző, se erőszakos, pusztán kíváncsi, mert érteni akarom őt, amennyire csak lehetséges. Feszengése új mindkettőnk számára, amitől ajkaim halvány, szinte ott sem levő mosolyra húzódnak. Ők az egyetlenek, akiknek a világon semmiféle tartani valójuk nincs tőlem, mégis él bennük a tisztelet, s mindezért méltóképp becsülöm őket. Külön-külön s együtt is. - Egyelőre nem jelenteném ki határozottan, hogy találtam megfelelő utódot - ismertem be, ugyanakkor nem szándékoztam homályban tartani őt. - Van egy lehetséges jelölt. Roppant fiatal még, de röpke találkozásaink alapján eddig úgy vélem, megvan benne a szükséges alap. Ugyanakkor még bármikor elbukhat. Nem mondom, hogy elég a legapróbb ballépés, mert ez hazugság lenne, csupán vannak sarkalatos pontok, amikbe belegázolva nincs értelme a továbbiakban miről csevegni. Jártam már így a közelmúltban sajnos, aminek hála lett egy elvarratlan szálam. A korábbi halvány mosoly szélesebb lett valamivel. - Kettőnknek mindig van értelme szót váltani, Säde. Szeretném, ha elmondanád, mi hozott ide, s attól egy percig se tarts, hogy kétségek közt kell majd elhagynod e házat. - Őszinte voltam velük az alku megköttetése után is, most sem szándékoztam visszatartani elképzeléseimet, előtte viszont hallanom kellett érveit, a miértet. - Úgy ismersz, mint rajtatok kívül egyedül Testvéreim, így ha szeretnék is kisded játékokat űzni, veled, veletek nem tenném - közöltem nemes egyszerűséggel. Talán túlzás azt állítani, hogy nem tudnak csalódást okozni, mert ilyesmit valahol felelőtlenség kijelenteni. Mégis... érteni vélem őket. Előttem teljesen egyenlőek, ezért átkozom az alkut, ami arra kényszerített, hogy különbséget tegyek köztük.
- Ez azért egészen bíztató. – Nem vagyok optimista jellem, szemernyit sem, de az a nagy helyzet, hogy reméltem, talál valakit, és nem kell szégyenben éreznem magam annak okán, hogy cserben hagytam. Ellenben most, hogy a jelek szerint akad valaki, mégsem érzem azt az örömöt, amit ettől reméltem. Rettenet, tipikus női jellemvonás, hogy nekünk a világon semmi sem jó, hiába is hozná le bárki a csillagokat az égről. Nem kellenek csillagok. Az ő elégedettsége annál inkább, de ki tudja, talán ezt a lehetőséget már elég tisztességesen elcsesztem. - Nem tartok a kétségektől, emiatt ne aggódj, épp én voltam az, aki olyan helyzetbe hajszoltalak, amihez nem volt jogom, és pusztán a saját önző érdekeimet néztem, azt nem, hogy neked épp olyannyira tiszted kellene legyen a békés eltávozás, mint bárki másnak a tieid közül. – Fogalmam sincs, érteni fogja-e azt a katyvaszt, amit előadok, de azért bízom benne, hogy igen. Be kell vallanom, teljesen biztos én sem vagyok semmiben, de nem is azért jöttem, hogy megint falhoz állítsam valamivel, és olyan tettekre sarkallja, amikhez nem fűlik a foga. Nem, most megbeszélni szeretném intelligens lelkek módjára, hogy milyen alternatívák maradtak. - Sosem gondoltam, hogy kisded játékokat űznél velünk, erről szó sincs. Tisztán látom, hogy ez az egész rajtad is kényszer, olyan teher, amit a világon senkinek sem szabadna a vállára vennie, mert halálra ítélni azokat, akiket szeretünk, a világ legfájdalmasabb dolga. Ellenben… sokat rágtam magam rajta, és ha már ezt az áldozatot meghozod, jár neked is, hogy békével távozz, olyan utód birtokában, aki először az eszedbe jutott. – A feszengésem valahol félúton tovaillant, hisz érleltem magamban jó ideig a dolgot, míg végül úgy döntöttem, elé állok, s lássuk, mit mond rá. Mondhatja, hogy más elkéstem, nem lenne semmi probléma azzal sem, csak szerettem volna ezt tisztába rakni, talán kiköszörülve egy csak általam képzeld, ámde nem létező csorbát.
Önzés. Majdnem felnevettem, belegondolva, mennyi farkas önzése kellett ahhoz, hogy idáig jussunk. Hányszor néztük kizárólag saját érdekeinket másokéi, vagy a nagy egész kép helyett... Talán még nővérem is. Számra mosoly szökik, ahogy békés távozásom lehetőségéről beszél. Olyanom sose lesz, de erre már keserűség nélkül gondolok. Én vagyok az örök zúgolódó, a testet öltött harag. Számomra nincs béke, s most már belátom, ez nem is baj, mert ez vagyok én. - Jogod volt hozzá - mondtam lassan, megfontoltan, miközben vonásait fürkésztem. - Neked, s mindenkinek, akit Testvéreim utódnak jelölnek, joguk van dönteni. Joguk van nemet mondani, nekünk pedig el kell fogadni. Közös önzésünk volt ez akkor: te nem maradnál nélkülünk, én nem voltam hajlandó tovább látni rajtatok. Mindent rátok akartam feltenni, mert számomra így volt a legkényelmesebb. Négy évszázadon át veletek voltam és... - megvontam széles vállaimat - úgy vélem nem kell ecsetelnem, milyen fárasztó ismerkedni és "barátkozni" - engedtem meg egy mosolyt a végére. Hallgattam további mondandóját, és ahogy a mondatokat egymásba fűzte, úgy kezdett mellkason közepén megtelepedni valami, amit... fogalmam sincs, mikor éreztem utoljára, ha egyáltalán akad ilyen alkalom. Hálás voltam. Felkeltem fotelomból, odaléptem hozzá, kezemet arcára simítottam és atyai csókot nyomtam homlokára. - Köszönöm, Säde. De tettem egy ígéretet: keresni fogok, hogy ne kelljen köztetek különbséget tennem. Keresni, hogy életemben először jó Alapító és - engedd meg, hogy ezt mondjam - apa lehessek. - Pontosan tudja, mennyit jelentenek nekem, így elkendőzni se látom értelmét. A tagadás nem erő, csak gyerekesség. Semmit sem csorbulok attól, hogy feszengés nélkül beismerem a nyilvánvalót. - Ha a nőstény elbukik, számítok rád. Ám ha képes megfelelni... magammal viszlek téged is. Nem számít, hogy a Tizenhármak szeretnek vagy gyűlölnek, az eredmény ugyanolyan tragikus. A gyűlöletünk öl, s lám, a szeretetünk is - én pedig épp most adtam át a halált úgy, mint egy ajándékot. Olyan ajándékot, amit nem lehet elutasítani, nem lehet rá nemet mondani, Säde. Nem vagyok tőle boldog. Csak annak örülök, hogy titeket így nem kellene szétválasztanom.
Halkan felhorkantam, nem, valóban nem kell ecsetelni, én és a barátkozás köszönőviszonyban sem vagyunk egymással, tökéletesen megértem hát, hogy neki is nehezen megy. Sőt, velem ellentétben neki nem állt rendelkezésére annyi évszázad, mint nekem, én mégis ilyen megközelíthetetlen némber maradtam, aki senkit sem enged igazán be a testvérén és annak védőszellemén kívül lelke legmélyére. - Valóban fölösleges volna. – Csupán egy bólintással toldottam meg szavaim egyszerűségét az övéire reflektálva, ha valaki, hát én nem vagyok a céltalan körmondatok szónoka. Csak akkor beszélek, ha szükséges. Ritka vendég volt arcomon a mosoly, most mégis pár kósza pillanatig megjelenik rajta, jól esik a tőlünk merőben szokatlan érzelemnyilvánítás, egyikünk sem a könnyed, békés, még kevésbé érzelmes fajta, akinek nem okoz gondot a világ elé tárni azt, ami odabenn szunnyad. - Megtisztelsz. – Az, hogy Sangilak az apánknak nevezi magát, számomra minden más szónál többet jelent ebben az esetben. Felbecsülhetetlen értéke van a szememben, és már ezért úgy ítélem, volt értelme elmondanom, amin hónapok óta rágódom. Még mindig szívesebben távozom velük együtt, annál szebb befejezés nem létezne az életemet illetően. - Rendben. Csak szerettem volna, hogy tudd, ha másként alakul, nem szükséges, hogy bűntudat terheljen, meg fogok birkózni vele. – Vélhetőleg nem lenne egyszerű, de ez olyan felelősség, ami bárkit képes lehet felőrölni, nem csak azt, aki elveszíti azokat, kik fontosak a számára. - Ennél többre nem is vágyom. – Egy röpke bólintással jelzem, hogy megfelel az egyezség, ugyanakkor nem tudom, mit kívánjak a jelöltjének. Elbukjon vagy feleljen meg? Hinni szeretném, hogy Kaapo tévedett, és igenis találhat megfelelőt, hittem eddig is, csak elég lassan emelkedik ki az a bizonyos gyémánt a hamuból, és bevallom, elkezdtem aggódni. Talán most már nem kell, s immár saját lelkem sem cincálom a korábban hozott döntésem okán. - Van valami terved mára? Ha nincs, úgy maradék még. – Nem kérdezem, hogy zavarok-e, mert tudom, hogy nem. Most nem akaródzik itt hagyni, jól esne még órákig a bőrömön zsizsegő energiáit érezni, mert ki tudja, mennyi jutott még. Nem jártam a túlvilágon, de elképzeléseim szerint ott semmi sem lehet ennyire élénk és valóságos.
//Köszönöm szépen a röpke játékot, részemről ennyit szerettem volna. <3333 //
Kezdőlap
//
