Tökéletesen megértem Kaapo reakcióját, de számomra ez már veszett fejsze nyele, mondhatnánk úgyis, hogy leszarom. Csak várom ama csodás pillanatot, amikor először nem leszek képes gátat szabni annak a rohadt nagy pofámnak, és szálka leszek az újdonsült vezérünk szemében. Mindenesetre, egy, akár vidámnak nevezhető szájrándulást produkálok a gondolatra, hogy Darren és Castor. Kíváncsi lennék, melyikük lenne alul… Brr… na jó, ebbe inkább mégsem gondolok bele. - Lehet, hogy hamarabb, de szerintem senkinek sem tűnt volna fel a nagy falkaegyesítés után, Rántom meg a vállam, elég pocsékul voltam azokban a napokban, és nem sírom vissza, gondolni sem nagyon akarok rá, mint ahogy a múlt év utolsó hónapjaira sem. Eltekintve a találkozásomtól azzal a marhával, elfelejteném az egészet legszívesebben. - Pedig eskü semmit sem kevertem a kakaóba. Teszem a szívemre (kackac) a kezem színpadias mozdulattal a drága bátyám kissé nyakatekert mondandója után, de mivel a délig alvásról már lekéstem, így megette a fene az egészet. Ez van. Helyette inkább nem győzök pislogni, meg bosszankodni, mert azért az, amit hallok, még nekem is sok. - Csodálatos karácsonyi ajándék… nem hiába mondtam mindig, hogy utálom azt az ünnepet. Én többnyire nem voltam hajlandó aznap mással kommunikálni, mint a testvéremmel, de az a nap nekem sosem a karácsonyról szólt, hanem rólunk. Ez talán nem olyan meglepő, tekintve, hogy aznap láttuk meg először a havas fellegeket Turkuban. - Mindig is arra vágytam, hogy vérvonalalapítók szórakozzanak velem. Mily csodás kilátások, na jó, inkább nem bosszankodom, lesz még rá időm bőven… nem mindennap találkozik a vérfarkas a vérvonala fejével. Pirosbetűs ünnep. Minimum. Az ismereteim meg nem szorulnak túl nagy frissítésre, elég időm volt megtapasztalni, mely vérvonalaknak milyen előnyei vannak, s kitől erednek. Ettől függetlenül nem biztos, hogy ezen információk sokat segítenének rajtam a jövőben, ha egy Első nem óhajtja leleplezni magát, akkor tök mindegy, mit csinálok. Mondjuk, ha tőlem sokkal fiatalabbnak adja ki magát, maximum nekiugrok, és lehet ott is maradok, de az valamilyen szinten még megtiszteltetés is lenne. Kaapoval ellentétben én pont hogy ebben reménykedtem, de normális sosem voltam, kétlem, hogy meglepném ezzel bármelyiküket is. - Azt valahogy kétlem, hogy ok nélküli lenne ez a hívás… ekkora csinnadrattát csak nem csinálnak a szellemek csak úgy. Jó, mondjuk annyira nem tartom lehetetlennek, de ez azért mégiscsak óriási túlzás lenne még tőlük is, bármelyikőjük is kelt fel aznap reggel bal lábbal. Sakarival ellentétben én ennyire nem dramatizálom túl a helyzetet, legalábbis előre nem, majd lesz, ahogy lesz, öreg vagyok én már ahhoz, hogy aggódjak. Nem örülök neki, az tény és való, de a szellemek akarata ellen aligha tehetnénk. - Ami engem illet, sokszor rezgett már a léc, meglepődnék, ha lenne egy kis nyugi. Különben meg, Sak, nem mindig azért panaszkodunk, mert olyan cseszettül unalmas itt az élet? Hát most nem lesz… Egészen rég volt, mikor szétkapott az a magányos, meg én őt, nem is tudom, melyikünk nézett ki szarabbul, - nyilván ő, mégiscsak én vagyok a nő(féleség) – hiányzik már egy kis vérontás, túl jó arc voltam mostanában.
Kipróbáltam egy csípős mexikói ételt. Fogalmam sincs, mi a neve, amint megmondták, elfelejtettem, egyetlen célom az volt, hogy valami erős, a megszokottól teljesen eltérő ízt érezzek. Nem is az evésen volt most a hangsúly igazán, hanem a tapasztaláson. Szépen megterítettem, ezüst étkészletet is csupán azért nem használtam, mert az ízlelőbimbóimat akartam kitenni némi ínyencségnek, nem pedig a kézről leégett hús érzetére vágytam. Leültem, szalvéta, gyertyafény - azt hiszem, tényleg oda kellett volna adnom azt a sárga csekket Sakarinak, hogy fizesse be -, teljes kényelem. A hosszú szellemlét előnye volt, hogy megtanultam élvezni a magányos órákat is, hogy hiába vagyok valakihez hozzákötve, mégsem olyan, mintha hús-vér valóban jelen lennék. Megszagoltam a kései vacsorámat, aminek az illatát képtelen voltam harmadik szippantás után is besorolni. Fűszer, hús és... soknapos, mosatlan tornazokni egy gimnazista kamaszfiú lábáról. Drága szellemek, remélem, a vérfarkasok tényleg nem halnak bele gyomorrontásba, mérgezésbe, olyasmibe, ami táplálék és köszönőviszonyban sincs az ezüsttel. Első falat. Biztos, hogy ennek ilyen állagúnak kell lenni? Második falat. Fel kellett volna hívnom valakit evés előtt és töredelmesen bevallani minden bűnöm, minden szeretetem, de legfőképp megkérni, hogy fél órán belül hívjon újra és ha nem veszem fel, sürgősen jöjjön a megsegítésemre. Harmadik falat. Meglátogattam a mosdót. Miután a be nem tervezett mosdó-járattal végeztem, eltüntettem a mexikóit! Ohanzee nem bánt velem ilyen mostohán, mint ez az ehető ételnek csúfolt valami! A gyomrom még mindig kavargott, s most már kongott az ürességtől, mintha a reggeli, a tízórai, ebéd, az uzsonna és a vacsora kimaradt volna. Meglehetősen nagy étkű vagyok, kései vacsora nélkül pedig sose alszom jól. A lét átka - és még ezt is élveztem. Tartva tőle, hogy a következő megrendelésem is hasonló kudarcba fullad, inkább Säde-et tárcsáztam, érezze ő is atyai szeretetem. Továbbá kezdett hiányozni a társasága, és ki tudja, lehet Sakari épp a házas élet gyönyöreit éli át, nagyon helyesen. - Jó estét, Säde, remélem nem zavarok. - Fél tíz volt, abban azért mertem bízni, hogy ilyenkor még nem alszik. - Boldoggá tennél, ha meglátogatnál, azzal pedig leköteleznél, ha hoznál valami harapnivalót is. Sokat. Ehetőt. - Különben éhen halok. - És kifogytam a kakaóból. - Ennél nagyobb tragédia aligha történhet ebben a családban. - Szeretettel várlak! - vigyorodtam el, igazából nem sok esélyt hagyva tiltakozásra, majd letettem. Nem tudtam nyugton ülni, fel-alá járkálva, türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen, a telő másodpercekkel együtt pedig egyre csak hangosabban korgott a gyomrom.
Már legalább egy órája áztatom magam, ami nem olyan meglepő, tekintve, hogy különös hobbim önmagam ilyen stílusú kényeztetése. Most nem volt kedvem kimozdulni sehová, bár bevallom, többnyire egyik este sincsen, csak ilyen öreglányosan ülök itthon, vedelek, és nézem a főzőcsatornákat. Ha már főzni nem vagyok hajlandó, legalább elméletben tudjak elkészíteni mindent, nemde? Tökre érthetetlen még számomra is, hogy miért tetszik, de így van. Beletörődő sóhajjal emelkedtem ki a kádból, amikor meghallottam a telefonom csörgését, valószínűleg tudat alatt éreztem, hogy a vonal végén valaki olyan van, akinek nem szarok a fejére, máskülönben nem méltóztattam volna megszakítani kellemes ténykedésem. - Szia Kaapo! Hát, a remény hal meg utoljára… Azt hiszem, mégsem mondhatom azt neki, hogy de, zavarsz, ilyen köntösbe azonban még van pofám becsomagolni neki a dolgot. Tulajdonképpen semmi halaszthatatlant nem szakított meg, de azért nem örvendek túlzottan, hogy épp most támadt ingerenciája valami új ízre. - Gondolom, nincs választásom. Húzom el a szám, szeretem én a drága felmenőmet, de sosem csíptem, ha valaki első szavára ugranom kell, de azt még én is beláttam, hogy még tőlem is eget rengető pofátlanság volna, ha megtagadnám a kérését. Ami tulajdonképpen nem kérés, mert készpénznek veszi, hogy megyek. - Megoldom… Sóhajtok végül beletörődötten, aztán dobom az ágyra a készüléket, hogy végre magamra tekerjek egy törülközőt, és feltúrjam a szekrényemet, hogy van-e még itthon kakaóm, de olyan mértékben szegényes a készletem, hogy kénytelen vagyok átcsattogni a drága bátyámhoz, és lenyúlni az övét. A kaja még hagyján, de kakaóért nem fogok bemenni egy éjjel-nappaliba. Majd kárpótolom Sakarit, annyit azért hagyok, hogy legalább két bögrényire elegendő legyen neki, örüljön az a nagy feje. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszamegyek a szobámba, és felöltözöm, nagyjából öt perc múlva már a kocsimban ülök, közben elintéztem egy s.o.s. pizza rendelést a kedvenc olasz éttermemnél, némi felár ellenében benne voltak, hogy negyed óra alatt összehozzák nekem két óriáspizzát, a lehető legváltozatosabb íz világgal, de arra kértem őket, hogy legyen oly kedvesek, hogy az egyik példány feléről ne sajnálják a csípőset. Szívesen derülnék egyet azon, hogy milyen fejet vág Kaapo, ha teszem azt, megkóstolja a pepperonit. Azt mondjuk nem tudom, mennyi számít soknak a vérvonalam alapítója számára, de ha kevésnek bizonyul, még mindig orvosolható lesz a helyzet. Mire az étteremhez értem, már csak fizetnem kellett, és be is csaphattam a hátsó ülésre őket, aztán indultam tovább. Összesen fél órámba került, hogy leparkoljak bátyám ingatlana előtt, aztán már mentem is befelé. Meglepő módon vodkát nem vittem be magammal, lévén vélhetőleg haza kell majd még vezetnem, és örülök, hogy megint volt kocsi a seggem alatt, nem akarnám megint rommá törni, mint a legutóbb, mikor némi agymenéstől vezérelve nekimentem egy fának. Nem mondom, hogy nem volt rohadt jó érzés, de utána szívhattam a fogam a kis drágám miatt. Ha beengedett, akkor a konyhában, vagy ahol enni óhajtott, letettem a pizzákat, szándékosan az volt felül, amin a csípős szeletek voltak. - Ez pizza. Ilyet ettél már? Remélem nem, mert akkor mellélőttem. Rántottam meg a vállamat, de ez esetben sem fogok elugrani másféle kajáért, magára vessen, ha nem volt elég konkrét, a valami harapnivalót bőven fedi ez is.
Nem tagadom, jó érzés, ha elsőre megkapom, amit szeretnék és nem kell fenyegetőzés-rendreutasítás körökkel húznom az időt, mert az senki egészségének nem tesz jót. Örültem, hogy Säde sem akadékoskodott, annak ellenére, hogy nyilván nem szerette az ugráltatást. Eleget figyeltem mindkettejüket ahhoz, hogy tudjam, elég konok öszvérek, jobb szeretnek a maguk feje, semmint mások szava és utasítása után menni. A vérvonaluk fejeként elvárható volt, hogy elsőre tegyék, amit mondok, mégsem tudtam erre igazán úgy tekinteni velük kapcsolatban, hogy ez nekem kijár. Kiváltságos helyzetben vannak nálam, s igazából talán ez az utolsó próbatételem velük kapcsolatban. Visszaélnek-e vele majd és ha igen, mikor, miképp? Érdekelt, vajon lesz-e ilyen alkalom, miközben azt kívántam, ne kelljen egyikünknek sem megtapasztalnia sem azt, sem a következményeit. Néhány szétszórt holmit helyre teszek, közben akaratlanul is olyanok jutnak eszembe, mint a bál, az utána történtek, hogy Hollyval mennyivel komplikáltabb a dolgom, hogy mit akarok az utódaimtól, mit várok el saját magamtól mind velük, mind a Testvéreimmel szemben. Megmosolyogtat. Világ életemben szerettem a kihívásokat, bár pont a szellemlét volt az, aminek szívem szerint hátat fordítottam volna. Utólag pedig szerencsének érzem, hogy nem tehettem meg.
Amint meghallottam, hogy kocsi fékezett a ház előtt, már mentem is ajtót nyitni. Energiáim kedélyesen lengtek körbe, nem tagadtam, hogy örültem a dédunokámnak. Széles vigyor terült szét arcomon, ahogy ajtót nyitottam és beljebb invitáltam, közben mohón szimatoltam. Illatra jónak tűnt, amit hozott! - Pizza? - kérdeztem vissza, s felcsillant a szemem. - Még nem ettem, mi van rajta? - lestem a doboz tartalmára a válla fölött, aztán elléptem tőle. - Inkább a nappaliban együnk - intettem fejemmel a másik helyiség felé. - Ott már van gyertya és kényelmesebb is. - Sokkal jobban szerettem azt a részét a háznak, mint az összes többit együttvéve. Felkaptam a két dobozt és már indultam is. A helyiség némiképp változott legutóbbi ittjártakor, a felhalmozott könyvek, dísztárgyak és egyéb csecsebecsék pedig egyáltalán nem egy modern fekete férfira vallottak - legalábbis érzésem szerint. A bennszülöttek leigázásáról, mitológiájáról, hiedelmeiről szóló könyvek tömkelege sorakozott a polcokon, némelyik csupa badarságot tartalmazott, ám remekül elszórakoztam ezeken a sületlenségeken. Apró totemmásolatok a téli fesztiválról, sziú indiánmintával díszített pléd az egyik fotelre terítve, álomfogó a kandalló fölött, szélcsengő az udvarra nyíló ajtónál. Kicsi, fából faragott farkasszobrok a kandalló párkányán, White Mountansről készített festmények az egyik falon - hófödte csúcsok, zord idő, süvöltő szél, sűrű köd -, pszichológiai szakkönyvek egy csinos kis kupacban, gyógyászatiak egy másikban, gyógynövények, biológia, anatómia... Apróságok. Úgy válogattam össze mindet, hogy egy-egy Testvéremhez legyen köthető, őket idézze, vagy a közös múltat. A magam kis családi szentélye. Szentimentális egyfelől, másfelől viszont emlékeztető, hogy soha többé ne felejtsem el, nincs olyan köztünk, hogy Atanerk, egyenlőek vagyunk, egyiküktől se várhatom el, hogy a puszta fizikai erőm miatt nekem hódoljon. Öntelt arrogancia volna. - Kikapcsolták az áramot - magyaráztam meg a gyertyák létjogosultságát. - Azt hiszem, elfelejtettem ezek odaadni - böktem fejemmel egy sarokban álló kisasztal felé, rajta a hányatott sorsú csekkekkel. - Na, együnk! - nyergeltem egyből a fontosabb témára, mivel számomra az elektromosság nem volt olyan érdekes, régen is megvoltam nélküle. Kinyitottam ismét a felső dobozt és kivettem belőle egy szeletet, megszaglásztam, aztán nagyot haraptam belőle és vígan majszoltam... Egészen addig, amíg el nem kezdte csípni a szám. - A Szellemekre! - nyögtem fel és ejtettem vissza a szeletet. A szeme is könnybe lábadt. - Mi ez? - néztem Säde-re nagy szemekkel, miközben maratont futó kutya módjára lihegtem. - Meg akarsz ölni? Nem vártam meg a választ, muszáj volt kirohannom hideg vízért. Kétszer olyan vastagnak éreztem az ajkaim, mint amekkorák valójában voltak, a szám égett, a gyomrom pedig szerintem kilyukadt, vagy legalábbis tűz ütött ki, amit mintha hiába próbáltam volna sebtében szerzett ásványvízzel oltani. Hát ezért... ezért még számolni fogunk!
- Vigyázz, még úgy maradsz. Célzok arra a széles vigyorra, mi tagadás, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ilyen szinten örüljön csodás személyem megjelenésének. Nem mintha meglepő lenne meglehetősen nehezen emészthető modoromnak hála, de ettől még nem leszek kedvesebb senkivel sem, ilyen vagyok, aki nem bírja a pofám kikerül, aki meg bírja, az meg kaját hozat velem. Szépen vagyunk. - Kértem mindenfélét, hogy eldönthesd, melyik tetszik a legjobban. Legközelebb majd tudod, hogy mit kell rendelni. Telefonon. Neeeem, még véletlenül sem célozgatok, á, dehogy, eszemben sincs. - Gyertya? Szólhattál volna, hogy ez egy romantikus vacsi lesz, akkor kicsípem magam. Nyilvánvalóan eszem ágában sem lenne a vérvonalam fejével romantikusan andalogni, ez rendkívüli módon feszélyezne még engem is, és biztosan nem is erről van szó, élek a gyanúval, hogy nincs villany. Ez azért valahol nagyon vicces ám. - Látom belaktad magad. Jegyzem meg miután alaposan körbenézek, igazából, tetszik, bár én sosem halmoztam fel ennyi szirszart, de könyvem sok van, mind a munkahelyemen, mind a lakhelyemen a farkaslakban. Nekem is lehet szenvedélyem, bár nem hirdetem, hogy valóban annyira könyvbuzi vagyok, mint amilyennek kinézek a gyűjteményem alapján. - Az oké, hogy elfelejtetted, de három hónapig? Megverted a postást, mikor a felszólítást hozta, vagy mi? Derűs mosoly árnya játszik ajkaim szegletében, kész ez a fazon, komolyan, del kellene venni, hogy mit össze szerencsétlenkedik egy nap, szerintem tanulmányt lehetne írni belőle. - Majd elviszem Sakarinak, ne aggódj, két-három nap, meg némi ordibálás árán lesz újra áram. Sóhajtok fel, bár érzésre ez neki annyira nem fontos, a gyertya sokkal közelebb állhat ahhoz a világhoz, amit egykor elhagyni kényszerült, mint az elektromosság, nem hibáztatom, amiért elfelejtette. Csak bólintok arra, hogy együnk, egyen csak én egyelőre nem vagyok éhes, persze lehet, hogy hamarosan ez változni fog, de előtte szeretném kiélvezni a látványt, ami esetleg elém tárulhat. Van egy sanda gyanúm, hogy esetleg felhúzhatom vele, de igazából ez nem érdekel, sosem féltem a tetteim következményeitől. Már akkor majdnem elnevettem magam, amikor eljutott a tekintetébe, hogy valami itt nagyon furcsa, aztán amikor leejtette a szeletet, és könnybe lábadt a szeme, kacagva roskadtam le a fotelbe. Olyan voltam, mint valami rossz gyerek, ami nagy szó, mert nincs más ezen a földön, aki ezt képes lenne kihozni belőlem. Még bóknak is veheti, nevetni sem láttak még sokan. - Pepperoni… Gurguláztam nevetve utána, hiába szaladt ki, biztos hallja még, én meg egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Remélem, eztán nem velem fog kaját hozatni, bár ezt többször eljátszani is megérne minden pénzt, bár eztán körültekintőbbnek kellene lennem. - Tudod, ami nem öl meg, az megerősít. Kiabáltam még utána, tudom, nem kéne még több fát vetnem a tűzte, de ezt nem bírta kihagyni, valahogy nagyon testhezállónak találom.
- Mosolygós gyilkos lennék, szerintem sikerem lenne ezzel a fogsorral - mondtam minden zavar nélkül, nem kisebb örömmel. A fogaim szinte világítanak sötét bőröm mellett, ha éjjel a mezőn vigyorognék hasonlóképp, valószínűleg messziről kiszúrnának. Bólogatok-bólogatok a mindenfélére, a telefonnál viszont megakad a mozdulat és szúrós pillantást vetek Säde-re. - Csak annyit mondok, kisasszony, hogy annak idején nem véletlenül használtunk füstjeleket - vontam fel a szemöldököm. - Különben is, csak három telefont törtem össze, sokkal kevesebb, mint amennyi csonttal tettem ugyanezt - legyintettem lekicsinylőn. - Most, hogy mondod - végignéztem rajta -, lehet, hogy igazad van. Nem baj, úgy vélem, elég elegáns vagyok kettőnk helyett is - simítottam végig egyszerű, fekete pólómon. Ez, egy koptatott farmer és egy pár zokni alkotta az öltözékem, így én se álltam közelebb az eleganciához, mint ő. Ezen valamiért most remekül szórakoztam. Beljebb tessékelem, hagyom, hogy nyugodtan körülnézzen, bámészkodjon, majd megjegyzésére először csak halvány mosollyal válaszoltam. - Tudod, amikor visszajöttem... vagyis, amikor Sakarival ideértetek, erre vágytam. Egy helyre a magam és az emlékeztetőim számára, amikből nagyjából sikerült azokat beszereznem, amiket elképzeltem. - Körbejárattam a pillantásom a nappalin. - Minden Testvéremhez egy-egy apróság. - Säde-re néztem, minden szégyenkezés nélkül, halvány mosollyal az arcomon, s kissé följebb húztam a vállam. - Gondolom nem pont neked kell magyaráznom, mennyit ér egy testvér. Ha nem is mutatom ki, vagy nem úgy, ahogy kéne, attól még mindegyikük fontos nekem a maga módján. Itt, az otthonomban ennek merek "szentélyt" állítani, mert nem engedek be csak úgy mindenkit, megválogathatom a vendégeimet. Csak az látja, aki ebben a kiváltságban részesítek, mert túl személyes. - Elkezdett vibrálni az egyik! - mutattam hirtelen támadó felháborodással az egyik lámpa égőjére. - Az meg búgott egyfolytában - intettem a TV felé, ami készenléti állapotban valóban hajlamos volt erre, én viszont nem tudtam, hogyan hallgattassam el. - Ócskaságokért egy lyukas garast sem vagyok hajlandó kiadni! Nekem a legjobbat, vagy semmi se kell - tettem pontot a történet végére, királyi fejtartással, elsikkasztva minden, az ügyetlenségemre utaló tényezőt. Legalábbis a saját meglátásom szerint. Az pedig részletkérdés, hogy nagy heveskedésem közepette arról is megfeledkeztem hirtelen, hogy én valóban nem fizetek semmiért sem. - Különben is jobb szeretem a természetes tüzet... de köszönöm. - Azért a mikró jó dolog és áram nélkül sajnos az sincs. Se hűtő. Így munkásabb elkészíteni a kakaót és ha hidegre vágyom, nem tudom precízen lehűteni. Végül eljutottunk az est fénypontjához: a pizzához! Nos, Säde-nek határozottan az lett. Az első falat után én lihegni és könnyezni kezdtem, ő pedig nevetni. Kinevetett! Kinevette a tulajdon Vérvonalalapítóját! Engem! Bosszúból leszívtam annyi energiáját, hogy amikor előrébb dőlt, ne tudja megtartani magát és a saját pizzájába fejeljen. Én is hadd nevessek valamin két lihegés és "tűzoltás" között! A csapvíz alatt áztattam a nyelvem, szerencsétlen ajkaim, és szinte visszasírtam a korábbi ételt. De csak szinte. Miután visszatértem, mint egy véres csata túlélője, levetettem magam Säde-del szembe. - Ugye tudod, hogy ez háborút jelent - néztem egyenesen a szemébe, halálos komolysággal, majd elé toltam a pizza gyilkos felét. - Ha megeszed egy ültő helyedben, itt és most szünet tartás nélkül, minden hűtést-öblögetést mellőzve, leszek jótét lélek és teljesítem egy kívánságod. A józan ész határain belül. Vagyis mondhatok nemet, ha például valakit meg akarna öletni. Viszont nem vagyok minden jó elrontója, elvégre a tapasztalatszerzés lényeges mozgatórugóm feltámadásom óta.
- Értem, akkor egy új telefon is felkerül a listára, vagy legyen inkább kettő, jobb biztosra menni. Rossz embernek mondod a füstjeleket, én sem ötcsillagos palotákban nevelkedtem, tudod jól. Lehet, hogy hozzá képest kevés az a majd ötszáz évem, de engem még a fagyos tél szorításában hozott világra anyám, amibe bele is halt, tökéletesen példázva azt, mennyire nehéz eset vagyok Sakarival karöltve. - Jah, csini vagy. Tudom, pofátlan vagyok, de hát istenem, ismer már, most csak azért nem fogom vissza magam, hogy adott esetben ne verje ki belőlem a szart is. Nem vagyok nyúl. Ettől függetlenül bírtam, hogy akad némi humora, no nem sok, bár szerintem elég kevesen jók az ilyesmiben, belőlem többnyire inkább csak a szarkazmus dől, szóval nálam mindenképp tehetségesebb. - Nem, nekem nem kell magyaráznod, mennyit ér egy testvér. Nem örülök ugyan neki túlzottan, hogy van egy lélek a földön, aki kettőnkön kívül tudja, hogy mennyire fontos és fantasztikus számomra az, hogy van egy másik felem. Nem szoktam hirdetni, jelét sem adom, még Sakarinak sem, s fordítva is így van, örökösen szívjuk egymás vérét, azon versenyezve, melyikünk képes jobban a másik agyára menni. Aztán ott vannak az olyan némán, összebújva eltöltött karácsony esték, amikor mindketten tudjuk, hogy ha a világ a darabjaira hullik, akkor is ott leszünk egymásnak. - Az izzókat ki kell cserélni, ha villog, az nem az áram hibája, az izzók viszont tönkremehetnek. Szerintem van valahol vagy húszezer, kétlem, hogy Sakari ne lett volna alapos. Ami meg a tv-t illeti, valószínűleg nem kapcsoltad ki rendesen. Ezek nem ócskaságok, csak éppen olyan dolgok, amiket nem ismersz, és nem szoktál meg. Vontam vállat, igyekeztem kevésbé Sädesen fogalmazni, hogy ne legyen pipa miatta, bár attól még ez marad az igazság. Egyszerűen szoknia kell ezt a kort, hisz nagyon más, mint az, ahonnan egykor eltávozott. - Sakari biztos örvendeni fog, ha felgyújtod az épületet. Azt hiszem, jobb lesz megkérdeznem, hogy van-e rá biztosítás… Azért ez elég mókás elgondolás volt, nem tehetett róla, hogy ennyire nem mai legény, de egyelőre úgy tűnt, nem is hajlik arra, hogy változtasson a dolgain. Megtehette, egy vérvonal feje volt, mégis úgy hiszem, hogy egy idő után kénytelen lesz módosítani az elképzelésein, itt már nem élhet úgy, mint egykor. Remeteként valahol jó messze lehetséges volna, de Fairbanks azért már egész modern a méretei ellenére is. Hamarosan azonban olyat tettem, amire nem sokszor volt példa hosszú életem során, egész jóízűt nevettem, pár pillanatra csíntalan kölyöknek éreztem magam, és bár sejtettem, hogy jól nem fogok kijönni belőle, de úgy voltam vele, hogy megéri. Még akkor is nevettem, amikor tiszta paradicsom lett a képem a pizzába fejelésnek hála. Őszintén, nem zavart, nem készültem randizni, szerintem a világ legnagyobb barmának kell lenni ahhoz, hogy engem egyáltalán valaki el akarjon hívni egy ilyen eseményre. - Csodás ötlet, bár azt kell mondjam, peched van, szeretem a csípőset. Kacsintottam rá pofátlanul, miközben kékjeimmel gond nélkül álltam a tekintetét. Ritkán, sőt, szinte soha nem lehet látni benne ehhez hasonló játékos fényt. Tudtam, mit fogok kívánni, nem épp lényeges, világmegváltó dolog, de istenem, én is lehet egyszer az életben felelőtlen és ostoba, nemde? Szerintem úgysem fogja bevállalni, de ettől még az elgondolás is poén, hogy esetleg megbotránkoztatom vele. Nekilátok a kajálásnak, persze csak akkor, ha visszakapok némi energiát, mert nem szeretnék pizzapakolással a képemen falatozni. Közben azért a felé eső másik fél felé mutattam. - Az a része nem csípős, esküszöm mindenre, ami szent, még Sakari kakaóimádatára is. De már rágcsáltam is, és nagyjából tíz perc múlva túl is voltam a dolgon. Még jó, hogy csak a pizza egy része volt csípős, nem az egész. Nem mondom, hogy nem füstölt a fülem, de nekem azért bőven volt időm megszokni az ilyen dolgokat, ő is meg fogja majd, ez is olyan poén, amit csak egyszer lehet ellőni. - Nos, a kívánságom egy komolyan vett, tökéletes vetkőzés, női szíveket megvadító tánccal, természetesen zenére, mivel az most nincs, ezért a mikort és holt rád bízom. Azt megengedem, hogy előtte berúgj, mint a csacsi, de nem mehet a műsor rovására. Nem tagadom, megnézném, de nagyon is úgy hiszem, hogy ezt nem fogja bevállalni, ám az is tuti, hogy akkor ezzel is szívhatom majd a vérét egy ideig. Én már csak ilyen rendes kislány vagyok…
Későre jár már, mikor nyílik a ház ajtaja, talán a kulcsomat is elő kell keresnem, ha esetleg San elfelejtkezett volna rólam és magára zárta a lakást. Akárhogy is, mellettem ezúttal nem egy, hanem kapásból két farkas várja, hogy legalább az előszobáig beszenvedjem magunkat. Pikatti mondjuk szerintem besérült rám, amiért nem hagytam ott a többiekkel újdonsült tagját kis falkánknak, de a fenébe is, kénytelen elviselni úri szeszélyeimet, akár tetszik neki, akár nem! Majd megszokja Saghani jelenlétét és megenyhül idővel, addig meg odafigyelek rá, nehogy toroknak ugrani támadjon kedve. Felszakadó sóhajjal nyugtázom, mikor az ajtó végre enged, s felnyomva az előszobában a villanyt engedem előre a bundásokat, ha kell, kissé noszogatva is vendégünket. Menjen csak beljebb, nem tilos a járás errefelé a farkasmancsnak, már ami a szőnyegmentes területeket és az emeletet illeti. - Megjöttem San! - kiáltom el magam, kissé fülelve, s energiáimmal is testvérem után kutatva. - Már ha itthon vagy egyáltalán... - Morcogom kissé magam elé nem létező bajuszom alatt.
// Saghaninak nem leltem most megfelelőnek ítélt gifet, bocsi. Illetve lesz ez még jobb is... ö.ö //
Saghani
Desertor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 210
◯ HSZ : 9
◯ IC REAG : 5
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Az elég feltűnő, hogy egy farkas.
Tekintve, hogy halvány fogalmam sincs, így azért némileg gyanakodva nézek mindenre, ami felbukkan előttünk út közben. Amikor a többieket elhagyjuk, akkor is egy kicsit tétovázok, de végül tovább haladok a nővel és Pikattival. Igyekszem azért távol tartani magam a másik farkastól, így is pontosan tudom, hogy méreget és csak a nő miatt nem ugrott még eddig a torkomnak. A viselkedésem is bosszantja. Nem, hogy nem bocsátkozok vele hatalmi harcokba, de tudomást sem veszek a létezéséről, tökéletesen ignorálom. Nem miattad jöttem barátom. Most igen is a maradék emberi énem van elnyomó többségben, ahogy úgy érzem egyre közelebb kerülök a céljaimhoz és ha biztos továbbra sem lehetek benne, de úgy érzem, jó helyen járok. Miközben sétálunk valamiféle terv is kezd kikristályosodni, még ha alig több a "kivárok és meglátjuk mi lesz" kiindulópontnál. Mindenképp a szőke lány közelében kell maradnom, megtudnom róla minél többet, aztán ha eljön a telihold... akkor eljön az én időm. Az ajtó elé érve leülök és türelmesen várok. Nincs hova sietnem, nem ma van telihold, nem igazán tudok tenni semmit. Persze arra nem számítok, hogy be leszek invitálva a házba, bár látom, hogy Pikatti eredendő természetességgel sétál be. Én azért kicsit kivárok, hogy nekem milyen sorsot is szán a fiatal(nak tűnő) nő. Végül pedig én is bebaktatok. Szimatolok és egyelőre bizony az előszobánál beljebb nem is megyek. Csupán akkor mozdulok ha a nő is és akkor is szorosan a sarkában. Nem tudom ki lehet az, akit Sannak hív és ez némileg nyugtalanít. Talán egy másik farkas? Ember? Vérfarkas? Megbízhatok benne? Egyáltalán ebben a lányban megbízhatok?
Ha tudnék a különös farkas tervezgetéséről, jó eséllyel nem terelgetném ilyen szívélyesen befelé a házba, de miként egyik-másik legendával ellentétben a farkasok nyelvét sem beszélem - hacsak a jeleikből való olvasást nem vesszük annak - így gondolatait sem olvasom a bundássá lett leszármazottamnak. Pikatti egy nagyúr lazaságával és gőgjével lépdel ráérősen be a házba, az előszobán is túlhaladva, a nappaliban verve tanyát lustán heverve el. Ezzel is mintha csak azt jelezné: ez az én territóriumom, idegen! Én magam mondjuk nem foglalkozom gyermeteg játékával a farkasnak, valahogy sokkal jobban aggaszt és érdekel, Sangilak mit szól majd a nem várt látogatóhoz, aki farkas, de mégsem, ugyanakkor ember is, de már nem egészen. Az óvatoskodó "újonc" felé pillantva akaratlanul is elmosolyodom, s miközben lepakolom kabátom és sálamat, elhaladtomban bundájába simítok ujjaimmal. - Úgy látszik, nincs még itthon. Azt már hallanánk, ha ő jönne lefelé a lépcsőn. - Nevetőssé válik hangom, miközben beljebb csalogatnám vendégünket a nappali-étkező-konyha térbe. Megmosolyogtató a ragaszkodása, s habár én magam táplálkoztam már farkasaim körében a vadászatot követően, mindezzel nem törődve érdeklődöm meg fejére helyezett kézzel Saghanitól, hogy: - Éhes vagy?
Szinte már kínos rend uralkodik a házban, mintha nem is laknánk itt igazán. Mintha kiköltözésre várna minden, helyet adva a leendő lakók számára... A hasonlóan tisztára törölt ebédlőasztal közepén puhán fekszik el az egyszerű tőr. Nincs fénye, nincsen ezüstből, csupán éle az, mi tudatosítja az őt szemrevételezőben, hogy a kopottas külső egyszerűsége nem teszi kevéssé ártalmatlanná cifra társainál. Meredten figyelem, percek - ki tudja, talán már órák óta - ahogy az asztalnál ülve annak lapján támasztom meg kezeimet látszat nyugalommal. Ez lenne a kiút? Őrült ötlet ölt alakot gondolataimban, környékez már hetek óta, noha való igaz, őrült ötletekben mindig is kiváltképp jeleskedtem, ami a 'családomat' illeti. Legalább biztosan atyám kölyke vagyok... Nem mintha ez dicsőség lenne, különösen az év eme szakaszában. Elbuktam, mikor szép szóval kértem, s nem vetettünk véget az egész általa kreált káosznak megölésével sem, csupán nagyobbat szabadítottunk a világra... talán nem is ő, mi magunk vagyunk a káosz. Ha nem lennénk, beintve őseinknek önként megválnánk az élet terhétől, helyreállna a rend vajon?
Farkasok ólálkodnak a ház körül. Érzem. Tudom. - Miként azt is, felbolyduló energiáikból, hogy ki közeledik az épület felé. Pikatti mindössze lusta fülrezzenéssel "üdvözli" az ajtó mellett hevertében a Legerősebbet. - Szia... - Ejtem utána a szavakat ahogy elrobog előttem a nyitott terű lakásban, tekintetem le sem véve a tőrről. Nem szólok többet, de a közöttünk húzódó - és a Denaalival való találkozást követően csak elmélyülő - árok ellenére is... nem tudom megállni, hogy legalább ne köszöntsem. Mert még megtehetem, s oly ritkán téved haza, ki tudja... talán az egyik köszönésem épp utolsó lesz a földi létben. Hogy haragszik rám? Megértem, bár hibáimért bocsánatát örömmel kiérdemelném, ha hagyná, Alignak adományát, vérvonalam 'átkát' pedig nem kértem... s nem is ártottam testvéreimnek véle sosem. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mindez lehetséges, míg Denaali be nem mutatta.
Ki akartak tenni a saját otthonomból. Mondhatnám, hogy bájos vagy szórakoztató, ám egyiknek sem találtam, ehhez képest mégis erőfeszítést tettem egy megismétlendő találka elkerülése érdekében. Teljesen felhúzott pajzzsal és alig mutatkozva jártam-keltem tovább a vidéket. Elmenni? Én? Majd amikor úgy tartja úri szeszélyem. Majd amikor belátom, hogy örökösöm nem kerülhet ki Naturalakjaim közül - csak áldozataim lehetnek, mert egymás nélkül élni képtelenek. Dühítő, mégis megértem. Problémás, mégis életemben először akarok jó apa lenni. Mégsem tettem eddig egyebet, mint az erdőt jártam, elszoktam mindennemű társaságtól a vadállatokat leszámítva és lassan egy ősembert is megszégyenítettem. Ilyenkor szoktam hazamenni, hogy némileg rendbe szedjem magam, majd felfrissült külsővel térjek vissza az önkéntes remeteségbe. Nem szoktam összefutni Nagojuttal, ha éreztem is a jelenlétét, vagy megláttam a farkasait se tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Ha ezúttal az ordasok nem lettek volna egyértelmű elárulói, hát energiái beszéltek eleget. Fújtam egyet, átvágtam a kis falkán és becsörtettem a hátsó bejáraton. Döngő léptekkel szeltem át a nappalit, haladtam el előtte, köszönésére pedig csupán egyetlen mordulással feleltem. Elszoktam némileg a beszédtől, ráadásul a "szia" még üresebb és semmit mondóbb, mint a morranás. Vagy nem és tényleg csak elállatiasodtam kissé. Letusoltam, megborotválkoztam, tiszta ruhát szedtem elő majd felöltöztem, a legkisebb figyelmet sem tulajdonítva Testvéremnek egészen addig, amíg vissza nem mentem. Pillantásom az előtte fekvő késre siklott. Szó nélkül léptem az asztal neki átellenes oldalához és támaszkodtam a masszív fára, két méteres valómat meggörnyesztve. Szemem jó ideje karmazsinvörösben játszott, most sem változtattam ezen. - Gyerünk! - intettem fejemmel szinte parancsolón az egyszerű fegyver felé. Hangom érdes volt, nyers a hosszas hallgatástól, az emberi beszéd elhanyagolásától. - Ha meg akarod tenni, most tedd, amíg itt vagyok. Ki tudja, mikor járok erre megint, és nem szeretném, ha Säde vagy Sakari egyszer csak egy több hetes hullára térne be. - Se irgalom, se finomkodás. - Fuss Atyánkhoz...
Magamban újra és újra lehetséges forgatókönyveket, ötleteket pörgetek le, nem törődve a bátyám kavargó energiáival, a fürdővíz csobogásának otthon-teremtő érzetével. Itthon vagyunk mindannyian és mégsem otthonunk ez a hely már... Mi lehetne ennél szomorúbb? Érzem Sangilak közeledtét, de nem mozdulok, csupán akkor rezzennek meg pilláim, mikor tenyerei az asztallapot érik. Na mi van, Testvér, végre csak kihúzod a fejed a hátsódból és szóba állsz a pórnéppel?! Ideje lenne. Állkapcsom megfeszült a parancsoló tónusra, de nyeltem - egy ideig - szavait. Ujjaimmal az asztal szélébe markolok, energiáim kellőképpen árulkodóak véleményemről San irányába, ám amikor Atyánkkal hozakodik elő, felpattanok, hogy a szék hangos csattanással dől el mögöttem. Állom a karmazsin pillantást, a rémálmokban kísértő árnyalatot, melyet fél mindenki eme hónap közeledtével, ki ismeri a legendákat, s tapasztalta már Alignak pusztító erejét. Én nem tartok tőle, Testvér, de hisz tudod ezt jól... te ne tudnád? - Ne tegyél úgy, mintha bármi jogod lenne felróni, hogy megfordult a fejemben, mint lehetőség, Gyáva! - Sziszegem felé szinte a szavakat, akár komikusan is hathatna a helyzet, ahogy szemközt állok a magam kis termetű valójában a nagydarabbal. A színes bőrű a hófehérrel, a vérvörös a hold sápadt fényű fehérségével tekinteteinkben. - Lefogadom, megtennéd te is. Valld csak be, nem lenne ellenedre, ha utána küldhetnél... Talán még büszke is lenne rád! Elnéző a kedvenc Fiával szemben. - Nem volt fair felhoznom mindezt, s józanabb pillanatomban be is látnám, de nekem az ne adjon kéretlen tanácsot, ki Alignakhoz hasonlóan uralkodni vágyott egykoron, s aki most földönfutó féregként járja az erdőt, homokba dugott fejjel vonulva el attól a káosztól, mit mi kevertünk egykoron.
Nincs félelem a szemében. Helyes. Mindkettőnkre nézve szánalmas volna. Szemem se rebben a szék felborulására, valahol még élvezem is, hogy kivételesen nem nálam pattant el elsőnek a húr. Hogy nem az én tyúkszememen taposnak, hanem én taposok másén. Gyerekes, hozzám méltatlan, ám a úgy tűnik, már nekünk is csak az ilyen kicsinyes dolgok maradtak, ennyit hagytak a nagy Ősök. - Testvér lévén jogom van, Áruló. Kicsit sem nevetséges a helyzet, hiába testünk méretbeli különbsége. Erőnk, korunk közel azonos, együtt és külön-külön is képesek lennénk elpusztítani az egész várost. Ott lappangott mindez a felszín alatt. Hogy vágytam-e rá? Olykor igen. Olykor komolyan elgondolkodtam rajta, mert ezt számításba vettem, mint lehetőséget. Szavait egy szék bánta. Még csak arcom se rezzent közben, a mozdulat gyors volt, határozott, el se kellett vennem pillantásomat húgomról. Egyszerűen megragadtam azt, amelyik a legközelebb esett kezemhez és kíméletlenül a falhoz vágtam, hogy millió meg egy darabra törjön. - Soha, egyikőtöket sem ölném meg. - Atyánkkal megtettük, tudtunkon kívül ez okozta Tupilek végét is, nem válok Testvérgyilkossá. - És ha egyesével a halálunk megoldás lenne, éltünk mind ahhoz eleget - majdnem mind... -, hogy véget vessünk neki. Úgyhogy - fejemmel a fogpiszkálónak tetsző kés felé intettem -, ha ki akarod szúrni a szemed, hogy így hívd fel a magad bajára a figyelmet, csak rajta. De semmi sem fog változni, sőt, csak elodázol és megnehezítesz mindent. Egy dolog a Naturalakjaimat feláldozni a nagyobb jóért, egészen más odavetni őket Atyánk évenkénti ámokfutásának. Nem. Az enyéimből nem lesz áldozat. Az enyéim a megváltást fogják elhozni vagy így, vagy úgy. - Vagy pont ez a célod? - húztam el gúnytól csepegő mosolyra a szám. - Atyánk kedvenc Lánya.
Felmorrantam szavaira, benne szinte már lesajnáló, lemondó éllel. - Eldobtad a jogaid azon a napon, mikor depressziós kamaszként hátat fordítottál mindennek. - Felnéztem rád, Sangilak. Példakép voltál, követtelek... de ez a magatartás, ez az, mi szánalmas és méltatlan hozzád. Kilaunnak még el is nézném, hisz sosem volt erénye egyenes háttal tűrni a vészt, de neked, Testvér?! Csalódás vagy! Kicsúfolása nevednek! A naturalakjaid tudják már rólad ezt? Nem röhög senki, a szék is keserédesen nyekken és törik szálkásra, ahogy a szinte állóképpé dermedt farkasszem-nézés közepette csak az moccan, repül, célt ér. - Te komolyan azt hiszed, hogy képes lennék rá? Ennyire egyszerűen... így. Itt. Ezért?! - Fejemet ingatva, hitetlen pillantással tekintettem az előttem állóra, ellépve egy kósza mozdulat keretében az asztaltól, hátrafelé, mintha csak jobban látni szeretném Sant, mert nem hiszek a szememnek. Tényleg a bátyám ez az... idegen, aki ennyire nem ismer?! Energiáim élesen kapnak övéi közé visszakérdezésére, s vele ellentétben nem borogatok asztalt, hanem (bátor vagy épp botor módon) megkerülöm azt. - Az... a célom, hogy Kilaun családjából ne egy emberi roncs maradjon ennek az egésznek a végére, de ezt képtelen meglátni a saját drámáján túl. AZ a célom, hogy Anguta fia megélhesse mindazt, ami még rá vár. AZ a célom, Sangilak, hogy az északi kettősöd együtt vigyázhassa az örökségedet tovább! - Mondataim egy-egy energiafergeteg, melybe beleremegnek a gondosan karban tartott falak. Lezuhan egy kép a nappaliban, ezer szilánkra törik az üveg benne. - Amit te az én bajomnak nevezel testvér, hogy veled ellentétben próbálok tenni valamit és nem elvonulok a saját hisztimmel a világ elől! - Érek mellé, illetve elé, ha felém fordult volna időközben.
Torkomból figyelmeztető morgás tör fel, szemfogaim kissé megnyúlnak vádaskodására, közlésére. Honnan tudhatná? Honnan ismerhetné a haragot, ami bennem fortyog, amit csak szított Denaali felbukkanása, a gyomorforgató egyezség? Honnan tudhatná, mekkora erőfeszítés volt az elvonulás szemben a pusztítással? Gondolataim pergése közepette észre se vettem, hogy morgásom egyre hangosabb lett, mind fenyegetőbbé vált. Depressziós kamasz? Ugyan, húgom... Te tudhatnád a legjobban, mennyivel rosszabb ez annál. - Azt se hittem volna, hogy Atyánkhoz rohantál, mégis megtetted - vágtam rá egyből. Meg akartam neki bocsátani. Azon a napon, amikor mindent elmondott nekünk, úgy távoztam onnan, hogy a megbocsátásra és a feledésre készültem. Mégsem vagyok képes a keletkezett szakadék eltüntetésére. Mintha meghaladná erőmet a ketté repedt földrészek egymáshoz húzása. Egy pillanatra sem tévesztem szem elől, követem mozdulatait, közeledő lépteit. Óvatosság, távolságtartás és kimértség lapul megfeszült tagjaimban, kimondatlan üzenet: ne merészelj közelebb jönni, mert nem tudom, mit teszek. De ő nem fél. - És mit értél el? - üvöltöm magasról téve mindennemű fokozatosságra, újabb széket zúzva porrá. - Várj, kitalálom: semmit. Ha ide hívnak, ide jövünk, ha oda küldenek, oda megyünk, ha nem engednek élni, holtak maradunk, amíg úgy nem gondolják, épp itt az ideje visszatérni még egy utolsó nagy pofonra! - Öklömmel rávágtam az asztalra, ami hangos reccsenés és robaj közepette hosszában kettétört és beroskadt az egész. - Letettem a Harcos Lándzsáját Tupilek elé a Semmiben, hűséget és szolgálatot fogadtam Atyámmal szemben és mindezt miért? Ezért? Legyen, belehalok, nem érdekel, mennyit éltem, mennyit nem, de. Mi. Nem. Vagyunk. Bábok! Értve ez alatt a Naturalakjaimat és magamat, a leszármazottaimat, a Testvéreimet és az ő utódaikat. Dühöm töredéke, ha felderengett. - Mind tudjuk, hogy mit várnak tőlünk, hogy Atyánk bosszúja nem meglepő természetét nézve. De rosszul vagyok attól, hogy eszközszámba megyünk. Amikor ember voltam, minden vadászat lehetett volna az utolsó, minden ellenséges törzs harcosa elhozhatta volna az utolsó párviadalt. Túléltem. És ti mind. Miért? Hogy a megfelelő pillanatban kövér disznók módjára vágjanak le minket, előétekként a szívünknek legkedvesebbet feltálalva. A mód dühített, semmi más. - Megoldást keresel. Ajánlok egyet: eltörlöm e vidéket a föld színéről, kísértsen Alignak a senki földjén, állatokba bújva. - Tekintetem töméntelen gyűlölettől és haragtól izzott.
Megint atyánkkal és múltbéli 'hibámmal' hozakodik elő, hogy valóban nagy erőfeszítés nem ráborítanom egyszerűen az asztalt. Az a tőr is olyan rohadtul hívogató ott kettőnk között, ami azt illeti... Hányni tudnék magamtól ebben a pillanatban, nyelek is egy nagyot, mielőtt megszólalnék. - Én legalább megpróbáltam! Talán ha nem lettem volna vele egyedül, most nem tartanánk itt! - Végtelenségig űzhetjük ezt a vitát testvér, de mélyen nagyon is jól tudod (tudnod kellene...), hogy sosem a magam hasznát néztem hosszú életünk során. Ha így lenne, férjekről, gyerekekről, boldog és boldogtalan családokról szólna történetem, mint nem együnknek. Ha így lenne... könnyű szívvel dobnám el az élet láncait, mert nem lenne feladatom már ezen a földön. Ezen a vidéken. Kérdésére megtorpanok, a válasz ott csüng ajkaimon, de ő folytatja, s az újabb szék halála arra késztet, megfeszüljenek izmaim, ugrásra készen, odafigyelve Testvérem minden rezdülésére. Szavaival keserédes világosság jár kéz a kézben, egy asztal látja kárát annak, míg rájövök: hisz ugyan az a véleményünk. Csak mint mindent az életben, más oldalakról látjuk, közelítjük meg ezt. - Nem, nem vagyunk azok... - Suttogom nagyot nyelve újfent, feszes állkapoccsal meredve magam elé, bátyámra. Lényem egy része, az örök gyermek mozdulna, karjai közé zárná szeretettel a háborgót, míg a büszke farkas, az évszázados vérvonalfő derogálónak érzi már a gondolatot is. Ez az ő harca magával, a gondolataival, saját nyomorát nem vehetjük el, nem oldozhatjuk fel, bármennyire is bántó így látni őt. - Pontosan az áldozatokat szeretném kiiktatni a képletből, San! Miért bánt téged, hogy egyáltalán próbálkozom?! - Őszintén nem értem, de azért csak folytatom, hogy belássa, eszem ágában se volt itt és most véremet ontani. Mondjuk a felvázolt ötletem se sokkal jobb, tudom jól. - Oké, talán a tömeges öngyilkosság nem a legnemesebb és legértelmesebb ötlet, de eddig jobb tipp nem érkezett és nézd el nekem, hogy kételkedem benne, mégis hogyan fogadnátok, ha előállnék vele! Vagy, hogy egyáltalán fontolóra veszem, nem okozunk-e vele még több kárt! - Nézzen gyávának, nézzen talpnyalónak, de ha a vidék békéjének az ára az, hogy örökkön Atyánk fogcsattogását kell "élvezzem" a szellemek között, amiért halálunkban sem hajtottunk fejet kettejük akaratának a Sámánnal, hát legyen. Hajlandó lennék megfizetni az árat, tudva, hogy akik fontosak nekem, a testvéreimnek, élhetik tovább az életüket. Felé lépnék, nem félve dühét, de megakaszt utolsó mondata és pillantása. A bájos arcon döbbenet ül ki, energiáimban keserű harag forr és értetlenség dühe. - Te tényleg nagyon utálsz engem... - Bukik ki belőlem a halkan elrebegett, mégis a csendben kiáltással felérő felismerés. Ez lenne a megoldásod? Vesszen, mi számomra legkedvesebb...? Végtére is, eddig azon problémáztam, lehetetlen áldozatot megneveznem, hisz a vidék, őseink földje az örök szerelem, hozzá köt hűségem, minden itt tanyázóhoz... s nem Atyánkhoz. Lám... mégiscsak feláldozható mindez.
Nem érted, Nagojut? Kétségbeestem, mert most először érzem úgy, hogy olyasmit várnak tőlem, amire képtelennek érzem magam jelenleg. És mivel én vagyok a Legerősebb, nem engedhetem meg magamnak, hogy a reménytelenség, a letaglózottság vagy a kétségbeesés maga alá gyűrjön. Inkább korhasztom fel haragomat - az jó barátom, régi ismerősöm, azt tudom kezelni, azzal tudok bánni, annak a súlya alatt meg nem rogyok. Inkább válok remetévé, minthogy hagyjam gyengeségem kiszivárogni. vagy ha meg is történik, a kisebb, a felszív jusson mások tudomására. Halványan szöget ütnek fejemben húgom szavai: ha nem lettem volna vele egyedül... - egyelőre viszont túl feldúlt voltam ahhoz, hogy bármit is kezdjek mindezzel. Dühöngök, pusztítok, hisz ehhez értek a legjobban, akkor is, amikor építenék, amikor inkább adni szeretnék. Mintha a markom túl durva és erős lenne ilyesfajta munkához. A rombolás közelebb áll természetemhez. Az áldozatokat akarja "kiiktatni". Kényszeredett nevetés harsan felőlem, hisz Atyáink is pontosan ezt szeretnék: kiiktatni. Találó megfogalmazás. Találó és keserűséget hozó. Törött volt a bizalom, törött az egység, s az Idegen felbukkanása óta először éreztem, hogy az a fajta pesszimizmus környékezett, ami a Főnök sajátjává vált az utóbbi időben. Igaza van, ha bármivel elénk állna, valószínűleg kétkedve fogadnánk, vagy talán meg se hallgatnánk. Még sem ez akasztja meg tajtékzásom. Arcom hirtelen válik dühösből értetlenné, nem értve, mi lelte húgomat, miből jutott erre a következtetésre, fennálló acsarkodásunkon túl. Ahogy végiggondoltam újra az iménti felcsattanásom, majd az általa elért változást, lassan a helyükre kerültek a dolgok. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, majd léptem el tőle, mintha feszélyezne közelsége, hogy viharos energiái miatt leesett és összetört képet vegyem szemügyre. Apróság volt, egy morzsányi szentimentalizmus ez a kép, aminek a beszerzésével Sakarit megbíztam még amikor beköltöztem. A kép csak egy kép volt, mégis minden metaforája lett így, a földön heverve. Utálat, szeretet, egymással való harc, veszekedések, viták, széthúzás, egység... - Nem gyűlöllek - pillantottam hátra rá vállam fölött némileg higgadtabban, visszafordulva azonban tekintetem a sokadik telefonomon akadt meg, amin halvány kék fény jelezte, hogy panaszolnivalója akadt. Mióta az a hajnal megesett, mióta Gyermekeim előtt felfedtem Atyáink ítéletét, semmit nem kaptam arra, mert sose voltam a közelében, másképp kellett elérnie, aki engem akart. Esetlen, pillanatnyi kitérés volt az elől, hogy tovább fejtegessem magam, érzéseim, a helyzet kapcsán vállalt álláspontom, vagy bármit. Kételkedtem benne, hogy bármi fontos lehet, pótcselekvésnek azonban tökéletesen megfelelt megnézni a hetekkel korábban kapott üzenetet. "Utálom az öcsédet, sejehaj!" Bolond vagy, Annakpok. És még ez a bolond is... - Nagojut - szólaltam meg már-már óvatosan, továbbra is a négy szóra meredve, mintha azok hozhatnának megváltást -, mit tennél meg azért, hogy megmentsük az Áldozatokat? Mit adnál a szívednek legkedvesebbért?
Nem értem, bátyám. Önzőségem itt tartott, a megoldáskeresés fontosabbnak tűnt számomra, mint utánad mennem. Az igazság az, hogy belefáradtam az efféle játékokba, de erről nem te, hanem egy másik Testvér tehet. Sajnálom valahol és mégsem. Ez a te utad volt, melyhez nekem vajmi kevés közöm van, ha nem akarsz beengedni. Miként te Tupilek elé fektetted a lándzsát, úgy én gyermeki énemet hagytam az öreg előtt. Azt, aki pátyolgatta Kilaunt, néha már-már túlzó féltéssel. Azt, aki félte megvallani előtted az igazat, csak mert szembe ment egykor veled, döntéseddel, s aki képességét elrejtette a világ elől, előletek, mert ismerte és felfogta azt, mekkora hatalom mások szabad akarata, tette, farkas-lénye felett uralkodni. Féltem, felemészt, az őrület határáig táncoltat, mint tette Atyánkkal is. Már nem félek. Már másként törődök... de ez nem jelenti az, hogy kevesebbet jelent számomra bármi is, mi közös múltunk vagy épp vészterhes jövőnk. Kényszeredett nevetésére kedvem lenne megütni, képen törölni egészen egyszerűen, de "csupán" energiáim törnek felé utat figyelmeztetően, ne szórakozzon, hanem igenis vegyen komolyan, mert én is azt teszem vele! S lám, még képen is töröl. Nem erejével, szavakkal ejt sebet rajtam, lelkemben, hogy visszahőkölnek farkasom évszázados energiái is menten, falakon levő további képeket remegtetve a fojtott feszültségtől. - Csak utálsz. Máris jobb, komolyan...! - Morrantam lemondóan, észre sem véve, hogy kákán is csomót keresve reagálok a másik megjegyzésére. Még forr bennem dühöm, még vállamon ül az őszinte döbbenet az előbbiek nyomán, hát hagyom is, hogy ellépdeljen mellettem Sangilak a hülye mobilja felé. Most az tényleg fontosabb? Komolyan? Hát persze, hogy az...! Fuss csak. Az mindig a könnyebb út, minthogy esetleg megbeszéljük, mégis mit tehetnék érte, hogy ne vess meg ennyire Testvér. Hogy legalább egy térben megbírj hozamosabb ideig maradni személyemmel. Tekintetem az asztalon pihen, annak romjain pontosabban, s a fölre hullott pengén. Számomra ez sokkal inkább kifejezőbb kép az ezer szilánkra tört üvegnél. Ahogy nevemen szólít, tekintetemben dacos tűzzel, a holdfény tejfölköd csillogásával fordulok felé. Mit akarsz? Mi mondani valód van még számomra? Kérdése meglep, de ezúttal kellemesen ér. Két kósza pislogást követően tova is tűnik az állatias fény szemeimből, helyet adva a kékes íriszeknek. - Jól tudod a választ, Sangilak. Bármit. Mindent. A kérdés inkább az, te mit vagy hajlandó végre tenni a témában. - Álltam tekintetét szelíd komolysággal.
Mordultam szőrszálhasogatására, nem szeretem az ilyet, bár lelke rajta, lovagoljon a szavakon, legfeljebb megunom és itt hagyom. Veszekedésünk még inkább elfajul, mikor olyan sebet ejtek rajta, amelyet nem akartam, nem volt szándékos, eltervezett. Meggondolatlanságból fakadt, így büszkeséget vagy elégedett dacot sem éreztem fölötte. A telefonom szakít ki mindebből, nem értem igazán, miért menekülök, miért ebbe, mégis így teszek, nem törődve rosszallásával, véleményével. Valami felfénylik előttem - a kijelzőn túl -, halványan derengő, de ott van, halk suttogás, mégis... ebbe kell kapaszkodnom, s nem csak nekem, mindnyájunknak. Olyan ez, mint egy felismerés, annak a felismerése, ami az orrunk előtt volt, valahogy mégis elbújt. Ezért a kérdésem, ezért akarok biztosra menni. Mert jelenleg nincs más esélyünk, vagy ha van, hát én látom. Utolsó mondatára felé fordulok, karmazsinszín szememben eltökéltség tüze ég. - Azt hiszem... lehet mód a megmentésükre. Ha mind így akarjuk. - S miért ne akarnánk? Hiszen még a Szabad is képes a törődés igájába hajtani a nyakát, képes másokra gondolni, képes ölelni. Kilaun asszonya gyermeket várt, aki talán már meg is született, Eska hajlandó áldozatot hozni, hogy több ezrek életét mentse, de anya ő is, ahogy a nővérei... Mind eleget vesztettünk ennyi év alatt. Busásan megfizettük az árulást ahhoz, hogy egy utolsó áldozat már sok legyen. - Egységet várnak tőlünk, főleg Tupilek, nem igaz? - pillantottam Nagojutra a kijelzőről. - Áldozatot. Közös áldozatot. - Enyhe libabőr futott rajtam végig, ahogy egy régi kép sejlett fel előttem, egy kép ami most talán segíthet. - Vesztek már oda szerettei mindnyájunknak, nyögtük már a haláluk súlyát. Mi az, amit még nem kaptak meg tőlünk? Még az életünket is elvettél legalább egyszer... - Némileg felszínesebbé vált a légzésem. - Nagojut... mit szólnál, ha azt mondanám, hogy talán, talán a büszkeségünk feláldozása megmentheti a szívünknek legkedvesebbet? Ha a Tizenhármak egysége a könyörgés lenne? Ha együtt hajtanánk térdet Atyáinknak, kérve, hogy ahogy hajdan, mikor az ajándékra érdemesnek találtak minket, úgy most is legyenek többek nálunk, s mi cserébe felhagyunk dacos ellenkezésünkkel? Mind. Elszorult a torkom egyetlen szívdobbanásnyi időre. A Tizenhármakat térdre kényszerítették, a Tizenhármakat legyőzték, a Tizenhármakat megtörték, a Tizenhármak egy akarattá válnak ismét. Büszkeséget félretéve.
Várok. Minden rezdülésére figyelek bátyámnak, kit egyszerre ütnék és ölelnék szívem szerint. A tisztes távolság nem csak elméleti közöttünk, fizikai formában is megjelenik, mikor telefonjához lép, ezzel növelve a közeledésem okozta távolságcsökkenést a térben. S bár energiái nyitott könyvként örvénylenek körötte, mégis ugrásra készen, mint mindenre felkészült vadász, figyelem kellő távból. Talán a kettőnk tányérja végleg eltörött, de másokét még megmenthetjük... Tudom, hogy ő is így látja. Érzem felőle a felismerés, a megvilágosodás szikráját. Ahogy felém fordul, önkéntelenül húzom ki kissé magamat, mint a kismacska, aki nagyobbnak akar tűnni a nála kétszerte akkora előtt. Tekintetemben érdeklődés kékje állja a vöröslő szempárt, mely egyszerre kísértő Atyánk személye végett, s mégis más... megnyugtatóbb, mert tudom, látom, hogy Sangilak képes volt a változásra, mire az öreg nem. - Ez az én bizonyosságom, hitem benne igazán. - Igen? - Sürgető finoman, gyermekien hangom tónusa. Ne húzza a dolgot, álljon elő vele! Azért kissé el kell gondolkozzak költői kérdésén, bizonytalan a mozdulat, mivel aprón rábólintok. - Nem emlékszem már, hogyan is hangzott pontosan, de a lényege ez volt, igen. Mire akarsz kilyukadni? - Hallgatom bátyám szavait, magamban forgatva, emésztve azokat, újra és újra megrágva, mert nem könnyű étek mindez, meg kell hagyni. - Tényleg úgy hiszed, mindez sikerülhet? Hogy mindenki... egységként... egyként hajtson fejet nekik? - Ennyire megtörtek volna mindenkit a történtek? Vannak, akik felől kétségem sincs, s ha már a legerősebb hozakodik elő mindezzel - ami lényegében ugyan az, mint amin én gondolkoztam, csak az áldozat apropója más, de ezt eszem ágában sincs az újdonsült Sherlocknak felhozni jelen esetben - Gondolod, elfogadnák ők is mindketten... egységként? Nem vagyok biztos benne, ami megfelel az egyiknek, nem ellenkezne a másik akaratával... de ennél tényleg nincs jobb esélyünk, ami azt illeti, szóval egy próbát mindenképp megér! - Tárom szét kissé karjaimat, ahogy suta mosollyal tekintek fel Sangilakra. Keserű vonásai, elkomolyodó tekintete és megfeszülő nyakizma láttán ajkaimon sem őszinte az a mosoly, s habár nem lépek közelebb, nem ülök mellé és dőlök neki, mint egykoron a vízesésnél tettem, ha hasonló kifejezést öltött ábrázata, mégis halk szavak szelik át a kettőnk között húzódó mély árkot. - Őszintén sajnálom, hogy úgy fest, bármihez érek hozzá az elcseszett famíliánkkal kapcsolatosan, bármit teszek, az tönkre megy. És... hiányoztál.
Kezdőlap
//
