Vannak-e elvárásaim az Atanerkkel kapcsolatban? Végeredményben nincsenek, miért is lennének? Természetes, hogy ha átesik a ló túloldalára, akkor nem hagyom szó nélkül, ahogy eddig sohasem, viszont kíváncsi vagyok arra, hogy Castor hogyan reagál? Indulatból? Képes lehet rá, ahogy hallottam, de majd meglátjuk, előre nem vonok le semmiféle következtetést, és nem is úgy szándékozom felkeresni, hogy mindenképpen meg kelljen mutatnom egy kölyöknek, hogy mindent én sem tűrök el. -Tudom, de amikor az az érzésed, hogy itt valami hatalmas tévedés van a dologban... Egyáltalán nem klónokat kerestem, csupán reméltem, hogy az utódaim mindent megtanítottak, megértettek az övéikkel, de itt, ennél a nősténynél valahogy ez hibádzott. -Meg kellett tennem, Unalaq, ha nem teszem, akkor megölöm. Egyszerűen az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem használja a képességét, és érdekel, hogy ez a farkasára is igaz, vagy sem. Sosem volt jellemző rám, hogy elhamarkodottan döntsek, ezért is akarom megadni az esélyt a farkasnak, hogy csak legalább egy kis töredékét lássam annak, amit a vérvonalamtól kapott. Másképp nem tudok neki segíteni. Emberként mintha lezárt volna, és a legalapvetőbb jelekre sem igen kapta fel a fejét. A farkasánál láttam, hogy ő is jelez, ezért várom meg, mi lesz a vége, mennyire tud vele együttműködni. -Pontosan ezért zavar az, ami kialakult. Nincs joga senki másnak ahhoz, hogy más utódját ultimátumokhoz kösse, vagy feltételekkel engedje szabadon. Bólintok, a teába szürcsölök, és elmosolyodok. Sajnáltam Jégvihart, talán tényleg később lépett közbe, de ha már páran valljuk, amit, akkor nem lehet nagy probléma a továbbiakban. -Azt nem állítom, hogy könnyű lesz, hiszen évszázados sérelmek húzódnak a háttérben, bár ha jól sejtem, a fele már arra sem emlékszik, micsoda, mégis együtt kell dolgoznunk, nem külön, és egymás ellen. Sok Testvéremben ott a dac, és az, hogy senki semmibe ne szóljon bele, ami rendben van addig, amíg nem az egységünk ellen dolgozik. Nekünk kell első sorban egészet alkotni, utána lehet bármit is elvárni, és nem fordítva. -Erősen esélyes, hogy ez így lesz, amit nem csodálnék. Ha az ő fejével akarok gondolkodni, csapdát sejt majd mögötte, valami úgynevezett stiklit, de mégis hiszem, hogy képes lesz reálisan gondolkodni. Castor helyében én is bizalmatlanul fogadnék bármit is, főleg ilyen tapasztalatokkal a háta mögött, amikben része volt. Nem szaladok előre, majd kiderül a maga idejében. -Behódolni? Úgy ismersz? A bocsánatkérés a minimum, természetesen meg fogom említeni, hogy minden bizonnyal oka volt a fellépéseknek, és ez csak az én nevemben fog történni. Vannak olyan helyzetek, amikor valakinek fel kell vállalnia valamit akkor is, ha ez esetleg többeket értetlenné tesz. Nyoma nem lesz benne a behódolásnak, ebben biztos lehetsz. Soha nem hódoltam be senkinek, és ez nem abból fakad, hogy egykor a Törzsünk feje voltam, bár a múltat kitörölni vagy elnyomni nem lehet maradéktalanul. Mégis azon a véleményen vagyok, hogy ha mást nem is érek el, de talán megértetem az Atanerkkel, hogy nem területet jöttünk hódítani, hiába tehetnénk meg játszi könnyedséggel. -Pontosan. Rengeteg előnye lehetne, és ha okos fickó, akkor lesz is. Az, hogy hogyan működteti a falkát, az ő privilégiuma, ahogyan nekünk is a mieink, már akinek még van és nem adta át a stafétabotot. Felelősség bizony, már te is tudod, mekkora. Sokan el sem hiszik, arra gondolnak, hogy ott áll egy tag, aki a legerősebb, és hirdeti az igét. Dehogy, ez ezerszer többről szól. Ismét elmosolyodok, Unalaq is tudja, mivel jár egy falka, nem sétagalopp az ilyesmi. A teát lehajtom, végül rápillantok. -Hogy állsz az utódaiddal? Beváltják azt, amire számítottál?
Szerencsére az én képességem nem olyan volt, hogy bárkihez ne illett volna. Hasznos, kézzel fogható, remek dolog volt, ezért is tartottam magam olyannyira szerencsésnek, és azt reméltem, hogy az utódaim is pontosan így éreznek ezzel kapcsolatban. A mentális képességek már más lapra tartoztak, talán nem mindenkinek volt hozzá érzéke, ezt nem vitattam, de át attól még mindig nem tudtam érezni. Így végül csupán bólintottam egyet apám szavai hallatán, hiszen neki kellett tudnia, hogy kinek és mit mond el, mit érez velük kapcsolatban. - Nos, akkor nagy feladat előtt állsz – állapítottam meg, mert minden utód egy kicsit más, és vannak közöttük nehéz esetek is. – Egyébként pedig, ha megölöd, mert úgy látod jónak, akkor sem hibáztat senki – vontam meg a vállaimat. Nyilván én sem szoktam csak úgy ok nélkül ilyet tenni, főként nem az utódaimmal, viszont engem kivéve senkinek nincs joga ahhoz, hogy ilyen lépést tegyen meg. Maximum talán egy teremtőnek, de még azt is alaposan meggondolnám, hogy esetleg egy ilyen tett miatt megbüntetem. Néha talán különösen gondolkodom bizonyos dolgokról, de alapvetően nem volt bennem rossz szándék az enyéim felé, sokkal inkább törődés. Sokan az ilyesmit nem igazán értékelik, ami azt illeti. - Ez igaz, bár bizonyára Surának is megvolt az oka rá. Nem szokása ostoba döntéseket hozni, ahogyan más dolgába sem szokott beleszólni – vettem máris védelmembe a nővéremet, ahogyan azt akármikor megtenném, bárkivel szemben. Tudtam, hogy ő volt az egyik, aki ultimátumot adott, de nem hibáztattam érte, gondolkodás nélkül álltam volna mellé, mert tudtam, hogy ő is ugyanezt tenné velem. Ha ok nélkül, puszta szeszélyből tette volna, valószínűleg akkor is hasonlóképpen reagálnék egy ilyen dologra, csak azzal a kivétellel, hogy akkor neki megmondanám azért a véleményemet a rossz döntésével kapcsolatban. Nem vagyok én elfogult vele, de mindig is úgy gondoltam, hogy nekünk különösen össze kell tartanunk. Azt ugyan tudom, hogy apánk sem ártana nekünk sohasem, éppen ezért is mondtam neki azt, amit. - Szerintem szánt szándékkal egyikünk sem akadályozná a másikat, ennyire azért már csak nem vagyunk kicsinyesek… - én legalábbis őszintén bíztam benne, de ki tudja, lehet, hogy tévedek ezzel kapcsolatban. Azért én sem vagyok teljes mértékben tévedhetetlen, csak örültem volna, ha így van. – Nem tudhatjuk, hogy mit fog tenni, mindenesetre szerintem légy óvatos. Bizonyára senki nem ok nélkül reagált úgy a vele való találkozásra, ahogyan. Szeretném hinni, hogy a Testvéreim nem lettek olyanok, hogy így fitogtatják a hatalmukat és az erejüket. Ha tiszteletlenül fog beszélni veled, gondolom te is jogosnak tartod majd, hogy azért megmutasd neki, hol a helye. Lehet, hogy ez az ő városa most, viszont a mi szülőföldünk, ő pedig a mi örökségünkkel büszkélkedik. Nélkülünk sehol nem lenne, úgyhogy mutathat némi tiszteletet irántunk. Mindnyájunk iránt, nem csak Tipvigut felé – tettem hozzá, mert ezt így is gondoltam. Nem volt bennem ellenséges szándék, de ha valami olyat fog mondani, amit túlzásnak találok, akkor biztosan nem fogom reakció nélkül hagyni. Ennyire már ismertem magam. - Nem azt mondtam, hogy behódolsz, hanem, hogy ő venne annak egy olyan dolgot, ami pusztán a tisztelet jele, a normális viselkedésé – javítottam ki, mert ezek szerint félreértette azt, amit mondtam. – Igen, többről, és ezzel bizonyára Castor is tisztában van, különben nem vezetné olyan régóta a falkát, ahogy hallottam – itt most nem az egyesítettre gondoltam, hiszen tudtam, hogy korábban is ezt a pozíciót birtokolta, csak éppen egy másik városban. Mivel úgy véltem, hogy sikerült lezárni és tisztázni ezt a témát az Alfával való találkozás kapcsán, ezért már nem zavart, hogy áttértünk az utódaimra. - Még nem találkoztam túl sokukkal, de akivel igen, annak van egy kölyke, akit szeretnék majd megismerni. Ügyes és tehetséges nőstény, bár egy kicsit nagy a szája, de a farkasa érzékelte, hogy vissza kellene fognia magát, úgyhogy utána nem volt nagy probléma. Méltó arra, hogy az utódaim között legyen, a többiekről viszont fogalmam sincs. A bálon láttam még egyet, azt hiszem, kissé túl közönséges volt számomra a megjelenése, bár a külső nem minden – mosolyodtam el végül, mert tényleg nem szabad borító alapján ítélni egy könyvet sem.
Sokat vívódtam és vívódok a mai napig, amit én hoztam magammal, az nem való mindenkinek, és kevesen vannak, akik ki tudják aknázni azt, ami benne rejlik. Érteni kell? Igen. Érezni? Igen. Ennyi elég is lenne hozzá? Nem. Annak idején sokkal könnyebb dolgunk volt, ez vitathatatlan tény, ma már nehézkesebb mondhatni ideális alanyt találni. Lehet tévedni, csak tudni kell elismerni, mert amit én kínálok, azzal nagyon csúnyán vissza is lehet élni, és ezt nem engedem meg az enyéimnek. -Nem vitatom, viszont elhamarkodott döntést sem szeretnék hozni. Talán megtalálom azt, amit keresek, és nem lesz szükség másra. Tudom jól. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármelyikük hibáztatna azért, hogy ha ritkítom a vonalamat, elvégre nekünk kell tisztogatnunk, de ahogy Jégviharral is beszéltük, előbb alaposan körbe kell járnunk, mert az is lehet, hogy más vonallal beváltaná a reményeket. Az elsődleges cél mégis az, hogy tudják, mellettük álluk, és segítem őket, mert érdekel a boldogulásuk. Persze az teszi érdekessé az egészet, hogy ezt úgy tudjam előadni, mint egy idősebb vérvonaltestvér, akinek tapasztalata van, és nem mutatom meg, ki vagyok valójában. -Ebben én is biztos vagyok, és nem is azt mondom, hogy elkerülhette volna, ismerem annyira, hiszen a saját vérem ő is, ám ettől függetlenül kacifántosra sikeredett a megjelenésünk. Sura döntésének megvolt az oka, nem kérdés előttem, nem is vonom kétségbe, csupán lehet, jobban jártunk volna, ha nem mindenki azt az álcát mutatja előtte, hogy alig-alig idősebb, mint ő maga. Ezen mondjuk már kár rágódni, túl vagyunk rajta, a jövőbe kell tekintetnünk, és megnézni, mit tudunk a helyzetből kihozni úgy, hogy mindenkinek megfelelő legyen. -Nézzük a másik oldalát. Megjöttünk, mindenki kíváncsi volt, természetes, és összeakadtak egy Atanerkkel, vagy így, vagy úgy. Gondolom, hogy nem szánt szándékkal történtek meg ezek az események, csak ezzel azt hiszem pont Tipvigut dolgát nehezítettük meg olyan értelemben, hogy egy ellenséges, most már félőrült falakvezérrel állunk szemben. Ő jött a legkésőbb, talán emiatt csúszott le az első találkozásról, mégis elértük, hogy olyan zavar alakuljon ki, amit valahogyan helyre kell hoznunk. -Ne félts, Unalaq, de köszönöm. Álljunk pozitívan hozzá, remélem, hogy nem lesz szükség arra, hogy egyéb lépéseket kelljen tennem akár nekem is ahhoz, hogy megértse, nem az erősködés a megfelelő módszer... bár azt hiszem, erre már ő is rájött. Az, hogy nélkülünk sehol nem lenne, tudjuk, ám ezt örökösen a fejéhez vágni azután, hogy mi innen távoztunk, nem illik. Gondolom senki nem úgy ment oda, hogy ő az egyik vérvonal alapító, és ez is okot adhatott a fellépésére. Mint Atanerk, védte volna a területét, érthető. Legendaként éltünk az emlékezetekben, meseként, biztos, hogy nem könnyű feldolgozni azt, hogy az a legenda igaz, a mese szereplői pedig élnek. Meglátjuk, mire jutok Castorral, majd a pillanat eldönti. -Az meglepne a részéről, az az igazság. Kicsinyességről tenne tanúbizonyságot, ha úgy reagálná le a megjelenésemet, illetve a mondandómat. Mivel nincs kedvem felesleges köröket futni, hanyagolni fogom a rizsát. Értem Unalaq aggodalmát, és ezen el is mosolyodok. Mindenre számítani kell, főleg ha kicsit szétzilált állapotban vannak az idegei a meglátogatandó félnek. Bólintok a lányom szavaira, azért utánajártam Castornak, hogy tudjam, honnan is keveredett ide, és legfőképp hogyan. -Ennek örülök. Az első unokámnál fel sem merült bennem, hogy baj lenne, pontosan azt hozta, amit elvártam, bár vadászni még nem hívtam el, illetve éles helyzetben sem láttam. A másodiknál viszont ez az aggasztó. Nem figyelt a farkasára egyáltalán, mintha két idegent láttam volna együtt. Ez így van, lehet, ő lesz a legígéretesebb. Azt mondom, lapozd föl Eddig ahogy értesültem, egyedül Tipvigutnál merült fel ugyanaz a kérdés, mint nálam. Eddig. Ezt az arányt sikerül tartani, akkor elégedettek lehetünk. -Nos, csak ennyit szerettem volna, nem többet, és nem is tartanálak föl, nehogy aztán apádra kend, hogy nem haladsz a feladataiddal. Nevetve állok fel a fotelból, a csészét is kiviszem a konyha részbe, el tudok én magam után pakolni.
- Jól van, kívánom, hogy legyen úgy! Ez mindenképpen a te döntésed lesz! – mosolyogtam rá. Én igazán nem akartam beleszólni, hogy miként kezelje a leszármazottait, úgyhogy tényleg csak a legjobbakat reméltem. Biztos annyira nem viselné meg, ha végül el kellene vennie a farkasát, vagy az életét a nősténynek, de az ilyesmi sohasem megy olyan könnyen. Még ennyi évvel a hátunk mögött sem, vagy talán pont azért, mert jóval bölcsebbek vagyunk a fiatalabb társainknál, és többre értékeljük az életet, mint ők. Mi tudjuk, hogy mennyire múlandó, látjuk elsuhanni mellettünk a többiek életét, míg mi mit sem változunk, csak egyre nagyobb tudás birtokába kerülünk. Megfontoltak leszünk, és hiába van jogunk elvenni azt, ami általunk adatott, azért mégsem mindig könnyű. - Igen, ez igaz, de szerintem a világ bármely helyén, bármelyik Alfával ugyanígy történt volna. Azért valljuk be, nem mindennapi dolog, hogy valakinek van szerencséje találkozni velünk úgy, hogy tudja a valódi kilétünket. Az pedig, hogy mindnyájan itt vagyunk, négyszáz éve példa nélküli. Meg is értem én is, hogy teljesen kiakasztottuk szerencsétlent, noha mi sem szabad akaratunkból tartózkodunk itt már egy éve… - ingattam a fejemet. Nem volt nekem bajom, én remekül elfoglaltam ám magam, de attól még kényszer miatt tért vissza mindenki, és nem szabad akaratából. Különös, hogy mindazok ellenére, amit elértünk, akik vagyunk, még mindig kénytelenek vagyunk engedelmeskedni annak a felsőbb hatalomnak. - Igen, ez igaz. Tipvigut mindezek ellenére is meg fogja oldani, legalábbis szerintem. Talán még valahol mélyen tetszik is neki, hogy kihívást láthat benne – vetődött fel bennem a gondolat, ám végül egyszerűen csak megvontam a vállaimat. – Egyébként Surától tudom, hogy már eddig sem volt minden rendben a fejében, ezért is aggódott miatta. Nem biztos, hogy nem történt volna ugyanez, a mi felbukkanásunk nélkül is… előbb vagy utóbb – fogalma sem lehetett erről egyikünknek sem, mert a jövőbe azért még mindig nem láttunk. Ha megvolt rá a hajlama, akkor csak kicsit előrébb hoztuk azt, ami elkerülhetetlen lett volna nagy valószínűség szerint. Én azért szerettem volna hinni, hogy még nem olyan késő visszahúzni a szakadék széléről, ha hagyja nekünk. - Viszont miután megtudta, hogy kivel áll szemben, akkor sem fékezte a nyelvét, amennyire tudom – emlékeztettem apámat erre az apróságra, bár talán tényleg nem volt olyan lényeges. A baj már megtörtént, innentől kezdve rajtunk állt, hogy hogyan is oldjuk meg ezt az egészet. Azért reméltem, hogy valahogy sikerülni fog, különben egy másik Atanerket kell majd keresnie a falkának a túlélés érdekében. Talán a Béta alkalmas lett volna rá, bár róla semmit nem tudtam, még csak a nevét sem. A falkában azonban biztosan volt olyan személy, aki Castor helyettesének szerepét látta el, efelől kétségem sem akadt. Nem is baj, minden eshetőségre fel kellett készülni, mert azt én sem néztem volna szívesen, ha az enyéimet a pusztulásba viszi. - Az tényleg baj – húztam el a számat, mert ha az ember ennyire nem tudott együttműködni a farkassal, annak komoly következményei lehettek. Kár is lett volna ezt szépíteni, de nyilván a mellettem ülő hím is tudta, különben szemernyi aggodalom vagy kétség sem lett volna benne. – Igen, szándékomban áll majd vele is találkozni, hátha kellemes meglepetésben részesít. Ha képes megfelelni az elvárásaimnak, akkor talán majd a stílusában is beállhat némi változás, bár azt hiszem, már én vagyok túl öreg ahhoz, hogy ezt a mai magamutogató divatot értékeljem… - sóhajtottam kissé gondterhelten, majd végül elmosolyodtam. - Ugyan! – legyintettem egyet, bár vele együtt álltam fel én is. – Nem sok feladatom van itt azon kívül, hogy ne hívjam fel magamra nagyon a figyelmet. Néha alkotok, néha csak semmittevésben jeleskedem – vontam meg ismét a vállaimat, aztán utána sétálva, én is kivittem a saját bögrémet. – Azért jó volt, hogy benéztél, máskor is nyugodtan megteheted, ha erre jársz. Sokszor van itthon valamelyikünk, de úgyis érzed, ha üres a ház – nevettem el magam könnyedén. – Vigyázz magadra, apa! – búcsúztam el, miután leakasztottam a kabátját a fogasról, és felé nyújtottam. Amennyiben felvette és távozásra kész volt, még megöleltem és egy puszit is nyomtam az arcára. Még azt követően is a beszélgetésünkön gondolkoztam, hogy elhagyta a házat. Volt benne igazság, némi aggodalom is vegyült az érzéseim közé, de egyre sürgetőbbé vált, hogy felkeressem az Alfát, és megpróbáljak szót érteni vele.
-Az bizony. Hibás következtetést vonna le az, aki azt hinné, hogy nem ölök kíméletlenül, ha éppen úgy látom jónak. A kezeimre pillantok, amennyi vér tapad hozzájuk, ki sem néznék belőlem. Ez mindig bennem volt, harcos voltam, az, hogy elnyomtam magamban, az egészen más dolog. Tudom, hogy sokan abban a hitben élnek, hogy legtöbb esetben a szavak ereje éltet, és azt kell mondjam erre, ismét csak tévedés. Nevetve hallgatom a fejtegetést, Unalaq jól beszél. -Minden bizonnyal, máshol is okozott volna némi fennakadást. Konkrétan eddig a Protektorokon, az esetleges kölykökön kívül talán más nem is nagyon tudott rólunk, illetve utóbbiak sem. Vissza kellett térnünk, példa nélküli eset, persze, hogy ezt a fajta reakciót értük el. Hamarosan elválik, miért is vagyunk itt, ebben nem kételkedek. A másik fejével gondolkodni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az ősi földön kellett megtörténnie ezeknek a felfedéseknek, az sajnálatos dolog, hogy egy meglett hím vált az áldozatává, aki hirtelen azzal szembesült, hogy igencsak kölyök még hozzánk képest. -Jégvihar ügyes hím, amit eddig hallottam, az Atanerk hasonlít hozzá. Elmosolyodok, ez a Hóhányó is megéri a pénzét, mindig is így volt, tehát nem lep meg, hogy az Atanerk is hevesebb vérmérséklettel rendelkezik, inkább azt furcsállnám, ha nem így lenne. -Ezt nem tudhatjuk, lehetséges, ám ha egy területét védő vezért nézek, akkor ezt kiválthatta a kétely és a félelem is. Castor nem tudja, mi a szándékunk, csak azzal szembesült, hogy van itt egy maroknyi idegen, aki ha akarná, fél kézzel tönkretehetné azt, amit eddig létrehozott. Ismerjük el, ez így van. Nem vagyunk az Atanerk helyében, lehet, egyébként is instabillá vált volna idegileg, én mégis azon a véleményen vagyok, hogy mi okoztuk ezt az állapotot. Akárhonnan nézem, ez akkor is a múlt, megváltoztatni nem tudjuk, csak javítani a hibát, és kihozni a helyzetből a lehető legjobbat. Nagyjából kifejtem, milyen aggodalmam van az unokámmal kapcsolatban, hogy Unalaq is értse, miért vívódok. -Egyelőre itt tartunk. Mit érek el Leahval, vagy hova jutunk, még magam sem tudom. Ez rajta múlik, most már csak és kizárólag rajta. Bizonyít, megmutatja, hogy nem történt tévedés, akkor nem lesz semmi probléma. Hallgatom a lányom szavait a leszármazottal kapcsolatban, nem hiszem, hogy bárkinek is könnyű lenne. -Legyen így, bár a stílus... ha a mai kor szerint él, akkor az nehézkes lesz, de ez nem akadálya annak, hogy megfeleljen neked. Járj sikerrel! Mindenkinek más az elvárása, és mindenki tudja, mit szeretne látni, minden utód más és más, én nem várom, hogy változzanak, miattam ne, maguk miatt tegyék, ha szükséges az előrelépésükhöz, fejlődésükhöz. elnevetem magam Unalaq megjegyzésén, nem irigylem, bár lehet, élvezi is, hogy kevés dologra kell figyelnie. -Akkor néha majd cserélek veled. Sajnos vagy sem, a hivatalos verzióm miatt itt is teendőm van, nem is kevés, így a semmittevés távol áll tőlem, bár ezt nem is bánom. Egy éve itt rostokolunk, akkor elfoglalom magam. -Valószínűleg. Köszönöm a teát !Te is kicsim! Ritkán zavarom a többieket, mindenkinek van elég dolga az utódaival, de tény, ha egyszer még együtt akarjuk látni a mieinket, és együtt akarunk dolgozni, akkor szükség lesz a változásra. Lazán hózom fel a kabátomat, viszonzom az ölelést és a puszit, és nyakamba veszem a várost, hiszen kölyök még az idő, legalábbis nekem.
Kezdőlap
//
