Távol áll tőlem az adrenalinfüggőség, de gyáva se vagyok, hogy a rizikósabb helyeket úgy kerülgessem, mint ördög a tömjénfüstöt. Ezért se úgy rongyoltam ki a város külső kerületeibe, hogy "hé, hahó, szende szűz vagyok, erőszaktevőt keresek, ide gyertek!" Csendes és feltűnésmentes vagyok, amíg csak lehet, figyelek minden neszre és a biztonság kedvéért magamra mondtam egy hatodik érzéket, ennél többet viszont egyelőre túlzásnak tartottam volna. Körbenézni jöttem ide, a belváros általában nyugisabb, a nagyok ott fegyelmet tartanak, kijjebb viszont a fiatalabbak könnyebben elkanászodnak és kisebb a kontrolljuk is. Hivatalosan szólva: járőröztem. Istenem, mintha valami hatósági szerv lennék, legközelebb, ha Fairbanksben járok, lehet kérek Willtől egy maszek jelvényt. Annyira menő lennék! Rendetlenkednek, előveszem a jelvényem: "állj, fairbanksi különítmény", és... rohadtul semmi plusz hatása nem lenne. Egyszer viszont poén lenne bejátszani szerintem. Túl szórakozott vagyok mostanában, pedig nem kéne. Pont a minap tudtam meg, hogy a hatos lottó eheti várható főnyereménye 8 millió forint fiatalabb őrzők közül fent egyet elkaptak és szépen helyben hagytak. Plusz csicsergett pár őrzőről - köztük Kyle-ról. Féltem, na! Ahogy a többieket is, de attól még inkább tartok, hogy a farkasra nézve ennek semmi következménye nem lesz. Komolyan, itt tartanak néha attól, hogy elkapatják magukat az ordasok, közben fönt megy a heje-huja. Magamban dohogva nézelődtem, de amikor már az utcalámpákkal alig megvilágított sikátorokban császkáltam, elgondolkodtam rajta, hogy ezt lehet nem kéne a butaság határát súrolandóan feszegetni. Hatodik érzék vagy oda: egy vérfarkas sokkal gyorsabb nálam. Ezen a környéken meg tényleg sose lehet tudni. Ehhez képest halál nyugodtan tettem még pár lépést, hogy egyenesen egy késői lakoma látványát és aromáját tárja elém a következő köz. A szélirány nekem kedvezett, s így habár szag alapján nem szúrhatott ki (csak lépésnesz meg egyéb kis apróságok után), attól én még tökéletesen éreztem minden gyomorforgató bűzt. Az egy dolog, hogy szerintem nem szarvast kapott itt el, de az a másik, hogy ahogy nézem, kukából is merítkezett - talán köretet szerzett. Egymagában volt, a pofája nem tűnt ismerősnek, s mivel a "szenzoraim" nem radaroztak, hogy veszély van kisanyám, szedd a virgácsaid, így nem moccantam. Utálok mások után takarítani... Hamarosan viszont ez lett a legkisebb bajom, mert amint feltűrtem volna a kapucnis melegítőfelsőm ujját, hogy munkához lássak és kicsit elbeszélgessek a suhanccal, valami szőrborzoló futott végig a gerincem mentén. Ó, ez már nem kiskutya lesz! Kíváncsi vagyok, kit fújt erre a belváros szél és minek köszönhetően. Abban meg mertem reménykedni én kis naiv, hogy egymással lesznek majd inkább elfoglalva, nem velem.
Relatíve sokat esz ide a penész, gyakran kihajózom, ez az én kis hobbim, olykor el kell szakadni ettől az őrült világtól nemde? Most is ezt tettem, bár kicsit soká húzódott a dolog. Az viszont határozott ritka, hogy ez a napszak ne egy kocsmában találjon, de kivételesen csont józan vagyok, már-már fáj is. A motoromat leállítom, miután valami kellemetlen nyaldossa az energiáimat, fáradt sóhajjal szállok le, ó az isten bassza meg, hogy sosincs nyugtom. Nem mintha valami önjelölt superman lennék, de nem vagyok annak a híve, hogy zabáljuk fel a város emberi lakosságát, mert úgysem tűnik fel senkinek. Kurvára feltűnik. Már a rendőrfőnöknek is szemet szúrt a dolog, néha együtt piálunk, a Pitre különösen ki van élezve, csak idő kérdése, hogy valamibe úgy istenesen beletenyereljen. Nem kell még egyéb figyelemfelkeltő eset is. Az sajnos elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a baj már megtörtént, a vérszag kézzel fogható volt. Pajzsomat úgy ahogy volt, elfelejtettem, a markáns, évszázadok edzette energiáim elszabadultak, körülöttem ólálkodtak, és a fiatalabb farkas felé parancsoltam őket. - Szöszi. Löktem oda a mágus csajnak csak úgy mellékesen, túlságosan jól nem ismertem, de tudtam ki az, és elgondolásom szerint ez fordítva is így volt, de most nem ő érdekelt. - Hát nem meg lett mondva a kurva életbe már, hogy ott vannak a kibaszott szarvasok az erdőben? Mi a picsa bajod van? Nem satnya farkaskölyök vagy. Rám morgott, én meg felbasztam magam a dolgon. Ez így nem pálya, idiótákkal vagyok körbevéve. Azt a majom Bobbyt is szét kell kapnom, mert alkalmatlan a létezésre, erre egy ilyen kis alig százas pöcshuszár nem bír megmaradni a normális prédánál. - Kurva gyorsan takarítsd el a szemetet, amit hagytál, te igénytelen faszkalap, különben az utolsó vasszögig megetetem veled. Ember alakban. Tovább kardoskodott, jaj istene, hát miért vannak olyanok, akikbe napi rendszerességgel kell értelmet verni? Szép a dominancia, de tényleg, ám attól még háromszor annyi idős vagyok, mint ő. A szemeim átvedlik a kísérteties sárgába, és a torkomból figyelmeztető morgás száguld az illető felé, aki erre lesunyja a fejét, és bár próbál vicsorogni, odakapna, ha közel lennék, de mégiscsak ott lehet csekély értelmének mélyén, hogy kurva gyakran látom el a baját, ám ha ez így megy tovább, nem csak szétverni fogom.
A hozzászólást Goran Marković összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 12, 2014 6:45 pm-kor.
- Ordas - biccentettem szolid üdvözlésül, bár egy leheletnyi mosolyt megeresztettem. Semmi nem zárja ki, hogy még a mostani találkozó alkalmával eljussunk addig, hogy nekem ugrik, de ne temessünk előre semmit. Raymond jóban van az Issumatarral, s mint olyan, kétlem, hogy ostoba volna. Kevésszer volt eddig egymáshoz szerencsénk, de a szokásos kisebb farkasmarakodáson túl nem hallottam róla kiemelkedően rossz dolgokat. Fogalmam sincs, mennyit tud rólam, én azért nagyjából képben vagyok vele kapcsolatban, már a kirendeltségem miatt is. A hideg falnak vetettem a vállam, amint elkezdte kiosztani a vérfarkasok közt suhancnak számító bundást. Az ő bizniszük volt innentől kezdve, Raymondé az elsőbbség, én legfeljebb akkor szólhatnék bele, ha nem bírna el vele - kac-kac, hát az becseszne most! -, vagy ha úgy ítélném, hogy túl finoman bánt a hímmel. Még nagyobb kac-kac. Impozáns mindazonáltal egy ilyen rendreutasítást testközelből látni. Mosolyom kicsit szélesebbé vált, de csak mert a két hím felől érkező feszültség, a tény, hogy farkasok és ezt nem restek kimutatni keserédes nosztalgiával tölt el. Egyszerre csodálom, félem és szeretem a fajtájukat, eddigi tapasztalataimnak hála. - Mielőtt takarítanál, valamit szeretnék megnézni - mondtam kedves nyugalommal, s habár az izgága hímnek szóltam, mégis Raymondra pillantottam a mondta végén. Ő a nagykutya ebben a helyzetben. Nekem nem felettem, meg semmim, ezért nem is kértem kifejezetten engedélyt tőle, de azt is igyekeztem egyértelművé tenni, hogy elismerem: itt most az övé az utolsó szó. - Nem árt, ha tudjuk, ki volt az áldozat - tettem hozzá magyarázatképp. A papírja kellettek nekem, bár egyáltalán nem repestem a gondolattól, hogy széttépett, félig felzabált emberi cafatok közt turkáljak. De ha a nagykutya belement, akkor mentem. A blökitől nem tartottam, kétlem, hogy Raymond hagyná támadni, na nem azért, mert hős lovag akarna lenni mellettem, hanem mert a szavaiból ítélve ennyi balhé egy estére ettől a suhanctól elég volt. Ám még ha hagyná is támadni, azért egy ilyen fiatal farkas ellen meg tudom védeni magam. Nagykutya más kérdés lenne, éppen ezért nem akartam vel tengelyt akasztani, tudod ki kíváncsi rá, melyikünk harapna előbb fűbe! Ő talán, én biztosan nem. Szóval ha lehetett, akkor elindultam a cafatok felé, fél szememet a biztonság kedvéért a fiatal hímen tartottam. - Nyugalom szépségem, nem kell a husi, az felőlem már a tiéd lehet. - Megmenteni úgyse tudom, élni nem fog, szóval... halottnak a csók. És ez a farkas tényleg szép volt, kár, hogy a vér elcsúfította.
Kedvem támadt volna visszamorogni poén gyanánt, vagy valami hasonló, de túlságosan pipa voltam erre a kotorékebre, amiért ennyire amatőr módon intézi az ilyesmit. Hát senki nem tanította meg arra, hogy ha már nem az erődben vacsizunk, akkor otthon szokás? Bírom a szösziket, eszemben sincs nekiesni, a másik hím egyedről már nem tudok nyilatkozni. Meg aztán, a pajtim szerint a békét kergető hippikkel jó arcnak kell lenni, ha meg ő azt mondja, akkor ide nekem a rozsdás bökőt, hogy az leszek. Velem lehet beszélni, ha jó kedvem van. Most nem volt, de mikor leboltoltuk a témát, akkor épp satu részeg voltam, szóval könnyen megpuhított. Hét éve, azóta sem hernyóztam velük, szóval nem hiszem, hogy bármiféle feketelistán rajta lehetnék. Nem ám azzal a kis cuki barnával odaát. Bánom kicsit, hogy nem durvultam be jobban, de ez már halott ügy. - Hm? Pillantok vissza a szöszire. Hogy is hívják? Hosszú neve van, az tuti, jah, vágom, Savannah, egész szép, de lehet kicsit túl nőcis hozzá, bár ki tudja, nem falnak hátat vetős civilben mennyire nő. - Hogy azt, a dolgok praktikus oldaláról mindig megfeledkezem. Szándékosan. Nekem aztán nem kell tudnom, ki-kicsoda, akit felfalok, mert megesik, bár mentségemre legyen mondva, nem piszkítok a saját fészkembe, ittenieket nem szoktam levadászni, vagyis, farkasokat igen, de az nem számít igazán. A renitens elemeket el kell távolítani, és én örömmel teszek eleget az ilyen kéréseknek. - Maradj csak ott, ez egyszer úriember leszek. Intek felé, és szemmel tartva az acsargó hímet, a hulla mellé guggoltam. Ó baszod, hát ezt a szerencsétlent már az anyja sem ismerné meg, ráadásul, abban sem vagyok biztos, hogy férfi volt valaha. Elnézegetve a göncei maradékát, talán igen, de nem fogadnék rá. Beletúrok a maradékokba, ez a hülye meg képes akkor nekem ugrani. Sokkal gyorsabb voltam nála, fel sem foghatta, már a torkán volt a karmos mancsom. - Hányszor verjem ki belőled a szart is, hogy értsél belőle végre? Morogtam rá, sárga szemeim az övéit fürkészték, de még annyi sem volt benne, hogy rám nézzen. Belebasztam a kukába, elég nagyot csattant, belehalni nem fog, de holt biztos, hogy holnap meglátogatom az Issumatart, és beszámolok erről, hátha kinyírhatom a picsába utána. Nem mintha engedélyt akarnék kérni rá, de ha egy mód van rá, igyekszem viszonylag korrekten intézni az ügyeimet. Amíg kikecmereg, meglelem a véres tárcát, pasi volt, ebből már tudom. Savannah felé dobom, a vért nem törlöm le róla, tudom-tudom, ettől még az ő keze nem marad tiszta, de nem fogom a pólómba törölni senki kedvéért sem. - Zabálhatsz. Kapta meg tőlem a parancsot, már épp előbukkant a kis szeméttúró körútjáról. Részemről annyit vagyok még hajlandó elviselni belőle, amíg eltüntet mindent, utána előrángatom belőle az embert, és hazáig kísérem szépen. Meglátjuk, mennyire fog közreműködni. Addig visszasétáltam a szöszihez, mellette támasztottam meg a falat, oldalasan, háttal a kis görcsnek, ezzel is jelezve domimáns kis lelkének, hogy szarba sem veszem. - Na ki harapott ma itt fűbe? Süt belőlem az együttérzés, jah, bocsesz, ez van, nem fog meghatni a dolog, mindennapos sajnos, és nem csak a mi világunkban, az emberek is szép számmal hajlandóak egymás életét kioltani.
Mivel épp egy szétmarcangolt hullát álltunk körbe az éjszaka közepén egy bűzös sikátorban, így valahogy nem ment a mosolyoghatnék - szerintem tök érthető. Csak egy vérszegény utánzatra futotta akkor is, amikor Raymond közölte, hogy úriember lesz. Hát mit szépítsem: ezúttal rohadt hálás voltam érte! - Jó tudni, hogy nem veszett ki a lovagiasság a világból - mondtam könnyednek szánt hangon. Nem, nem voltam rosszul, tényleg volt már gyomorforgatóbb élményben részem, de azért... na! Figyeltem, ahogy matatni kezdett a cafatok között, a suhanc meg csak nem akart bírni magával. Ez lassan röhejes lesz. Nem lettem volna a helyében, tudod ki vágyik egy kuka mélyére! Én biztos nem. Az kis közjáték után meg már röpültek is felém az iratok, amik után két kézzel nyúltam, hogy biztosan meglegyenek és ne csússzanak ki az ujjaim közül. Kicsit kínos lett volna most szerencsétlenkedni, de így jártam sokkal jobban. - Köszi, aranyos vagy - mondtam egy árnyalatnyi undor-fintorral az arcomon, a személyit forgatva, de az arcon kívül nem sok minden sejlett róla, hála a vérnek, szóval... - Gondolom nem örülnél, ha elkezdenénk ovisat játszani és beléd törölném - pillantottam fel az idő közben mellém lépő hím arcára, majd aprót sóhajtottam és a pulóverem ujjával megtöröltem a kártyát. Van másik pulcsim, nekem kellett a tag neve, szóval ez van. - Smith-ék eggyel kevesebben lettek a világon. Peter Smith. Remélem hat gyerekes apuka és egy üzletlánc feje, hogy még szebb legyen az este. - Tovább forgattam a kezeim közt a cuccait: autólicenc, repülőjegy, jesszus a végén kiderül, hogy nem is helybeli, ami jó, mert legalább nem kell, hogy fájjon miatta a fejünk - annyira. - Egyébként hallottam, te se vagy olyan jó gyerek - sandítottam fel rá egy névjegykártya átlapozása után. - Fiatal fairbanksi őrzőlányokat ijesztgetni piknik helyett - ingattam a fejem, hangom pedig egy árnyalatnyit talán feddő volt. - Nem szép dolog, főleg mostanában... Szerintem Alice esete óta zabszem van a seggükben minden ilyen jellegű ügyet illetően, ami miatt nem tudtam őket hibáztatni. - Apuka volt - sóhajtottam lemondóan egy hét-nyolc éves forma kisfiú fényképére bukkanva. Eléggé hasonlítottak, szóval kétlem, hogy csak nagybácsi lett volna. A pulcsim zsebébe süllyesztettem az iratokat, majd a hím szemébe néztem. - Nagyon kérlek, ne provokáld őket, francnak se hiányoznak ide. - Bosszantó amúgy úgy beszélni valakivel, hogy közben az aláfestő zene vad csámcsogás és fel-felmordulás. - Tudom, hogy baromira nem én szabom meg a kereteidet, ez csak - mi? baráti figyelmeztetés, amikor még kb. ivócimborák se vagyunk? - szimpla kérés egy helyitől, aki ugyanúgy nem szereti a szervezettséget, mint te. Igazából annyira még nem ismerem, hogy tudjam, mire hogyan reagál, szóval ez ilyen puhatolózzunk, ismerkedjünk és próbáljuk meg nem felhúzni még jobban, mint ahogy ez a tacskó tette. Kétlem, hogy egy késő esti sütimeghívással le lehetne nyugtatni, bár ki tudja? Lehet az szíve vágya. Mindenesetre ha gubanc lesz, megpróbálnám, veszítenivalóm nem lenne.
- Ugye? Szerintem is kellenek hozzám hasonlóak. Egyértelműen csak szórakozok, leszartam az ilyesmit, ha valakit nagyon meg akartam kapni, és nehezebb esetnek tűnt, akkor ideig-óráig játszottam a jófiút, de túl sokáig nem szerettem alakoskodni, az nem volt az én pályám. - Tudod, hogy van az a dolog az ajándék lóval, legalább nem neked kellett matatnod a maradványokban. Könnyedén megcsóváltam a fejem egy nemtörődöm vállvonással kísérve. - Szerintem te nem örülnél mondjuk a vastagbélnek nyakláncként, de próbálkozni lehet, Szöszi. Magam sem tudom, miért nem a nevén hívtam, de nem szerettem kifejezetten pajtiságba keveredni az Őrzőkkel, szar lenne, ha egyszer egy közülük intézne el, mondjuk pont ő. Sejtéseim szerint menne is neki, nem olyan könnyen, de menne, és nincs kedvem kipróbálni a dolgot. - A világ szar hely, de ezt neked úgysem kell bemutatnom. Neki már sok van a rovásán, előbb-utóbb az Issumatar úgyis megunja. Én már tutira gondoskodtam volna szegény fejéről, ha szabad kezet kapok, de valamiért az öreg bírja, azokhoz meg ragaszkodik, ilyen téren féltettem a helyemet. - Miért, mi a túró van mostanában? Mellesleg, nem vágom, kiről pofázol, nem szívtam egy fairbanksi őrzőlánynak sem a vérét. Felvont szemöldökkel pillantottam le rá, összeráncolt homlokom jelezte, hogy azért jár az agyam a témán, mert nagy hirtelen tényleg nem tudtam hová tenni. Egy perc elteltével azonban fogtam magam, és egyszerűen elvigyorodtam. - Wow! Őrző volt a kicsike? Tényleg leszbikus? Annak kamuzta magát, egyébként, nem tűnt olyan ijedősnek, ő baszott bele egy nyílvesszőt a lábamba. Nem értékelte a díjnyertes csókomat. Nem is értem. Tovább röhögtem, igazából, engem rendkívüli módon mulattatott az az eset, plusz mint kiderült, ráadásként őrző is a kicsike, és a jelek szerint mély nyomot hagyott benne a dolog. Helyes. Egészen sajnálom, hogy nincs arrafelé dolgom. - Nem tehetek róla... valahogy vonzotta a figyelmemet. Ő úgysem tudja, hogy kamuzok, azt nem regéltem el minden sarkon, hogy vannak szerb és magyar érdekeltségeim. Persze, ha a kicsike elég alapos, már lejelentette, de ebben nem lehetek biztos, szóval nem fogom megemlíteni a dolgot. - De nem kell parázni, többet biztosan nem megyek annak a városnak a közelébe, csak bassza a csőrömet valaki. Baszki, szegény kölyök. Szakítottam meg a gondolatmenetemet, mikor észrevettek a kissrác képét, én aztán tudom, milyen apa nélkül felnőni, bár cserébe legalább teremtőt kaptam, aki azért elég szépen kárpótolta az öregemet. - Provokáljam? Nem bántottam a csajt, egy haja szála sem görbült, kicsit megijesztgettem, jah, de gőzöm sem volt róla, hogy közétek tartozik. Nem mintha ez számított volna bármit is, de attól még hihetik azt, hogy tekintettel vagyok az ilyesmire. - Ha már itt tartunk, jó volna, ha az ottani cimbijeid kutakodnának egy kicsit farkas körökben. Kicsit túl gyakran járnak erre mostanában a falka tagjai, nem díjazom. Ezen a fronton nem vagyok hajlandó több engedményt tenni, ha még egyet meglátok, nem állok jót magamért. Maradjanak otthon a seggükön, mert ha belebarmolnak az itteni dolgokba, kurva dühös leszek. Fodrozódtak is az energiáim, sistergett a bőröm, az addig békésen eszegető farkas szűkölni kezdett, nem tetszett neki az erőfitogtatásom, noha nem szándékos volt, egyszerűen csak felhúztam magam.
Eszembe se volt kiérdemelni azt a vastagbél-nyakláncot! Látványos undorral megborzongtam inkább, jelezve ellenérzéseimet. A Szöszizése meg nem zavart, ha Savannah-nak hívna, az is csak egyfajta becézés lenne, nem az igazi nevem, szóval amíg nem kurvának szólít, addig szinte teljesen mindegy nekem. - Ha ennyire bajos, miért nem tette már ki a szűrét a városból vagy ölte meg? Vagy te? Ez neki is ciki lehet nem? - Elárulom, egy év rohadt kevés ahhoz, hogy rendesen fel lehessen mérni, kit-kihez-milyen viszonyok, érdekek fűznek, vagy épp kinek a kis magánterületére pályáznak. Sejtések és elképzelések persze mindig akadnak, nagyon vonalak szintúgy, de sokszor él bennem az a zavaró érzés, hogy még mindig csak a felszínt kapargatom. Leesett neki, hogy a kis barna őrző.Pontosabban kikotyogtam a jelek szerint, hogy az, amit annyiból nem bántam, hogy Ray eddig nem egy őrzőkkel kötekedős fajtának tűnt, hátha ez távol tartja a jövőben az ilyen cukkolásoktól, már ami Florát illeti. Azért az egész protektorátust nem mutatom be neki. - Javíthatatlan vagy - ráztam meg a fejem és mosollyá fogtam vissza kikívánkozó vigyorom. Amíg nincs baj, nem fogok anyatigrist játszani. Ray semmi kárt nem tett a lányban, feleslegesen nem pattogok, emellett, ahogy előadta a történteket, az tényleg szórakoztató volt. De az is lehet, hogy csak én próbáltam már minden másba kapaszkodni a tetemen és a csámcsogáson túl. - Vonzotta... - ismételtem lassan, tekintetemet elvettem az igazolványokról és a szemébe fúrtam. - Lehet az ösztönöd megsúgta, hogy a díjnyertes csókodnak csorbára van szüksége és ő meg tudja adni. - Megpaskoltam az arcát. - Biztos kiestél a gyakorlatból - vigasztaltam, bár szerintem ez nem épp úgy sült el, na tegyünk úgy, mintha semmit se mondtam volna. - Kicsoda? - kérdeztem rá, mert az ilyenekre mindig rá kell, persze simán benne van, hogy élből-nyélből közli, törődjek a magam dolgával. - Lehet, hogy rossz apa volt. - Bár akkor valószínűleg nem hordaná magánál a gyereke képét. - Mert ha tudod a közelébe se mész? - vontam fel a szemöldököm hitetlenkedve. - Oké, elhiszem, hogy nem akarsz feleslegesen zűrt a nyakadba, de már ne is haragudj, nem vagy épp réten virágot szedő szende gyerek, akinek az jelenti az abszolút izgit, ha valahol zárás után pisil. - A zabálóra lestem. - Mondjuk az tuti, hogy hozzá képest maga Gabriel arkangyal vagy! - Nincs nekem ezzel semmi bajom, de odafönt már így is mindenkinek zabszem van a seggében lassan, nem akarom, hogy bármi miatt is jobban ide akarjanak hatni. - Zene füleimnek ezt hallani! - sóhajtottam nagyot, mint egy ábrándos kislány. - Tényleg örülök. Amúgy a nagy béke teszi: kell nekik az adrenalin, odafönt már nem kapnak annyi feszültséget, mint korábban, így inkább portyáznak. Szóval ne lepje meg az Issumatart se, ha lesznek húzósabb napjai miattuk. Meg nekünk is. Meg úgy mindenkinek. - Ki lehetett érezni a hangomból, hogy ennek nagyjából annyira örültem, mintha egy csapat sündisznóval takarózhattam volna be a legkeményebb téli éjszakán a szabad ég alatt. - Na jó, én ezt elintézem valahogy - lobogtattam meg az ipse iratait, jelezve erre kire gondoltam -, őt meg... - Ellöktem magam a faltól, az iratokat a pulcsim zsebébe süllyesztettem és megálltam a falatozó hím előtt. - Mutasd magad, szépségem! - intettem hanyagul a kezemmel. Fiatal volt. Elég fiatal ahhoz, hogy a belőlem kiáramló mágia a farkasba marjon és kikövetelje a visszaváltozást. Lassabb és fájdalmasabb ez, mintha mondjuk Ray csinálta volna, hiszen nekem nincs bestiám, ami adott esetben csak úgy kirántsa belőle az embert. Nálam mágia van, ami ellen dacolhat, de túl kicsi hozzá, hogy legyűrje. Azt hittem, ezt a varázslatot majd egy nagy, jeles pillanat alkalmából fogom újra használni, de a halott apa és a kisfia képe valamit akaratlanul is megrepesztettek bennem. Dühös voltam, amit csak most mutattam ki. A visszaalakulás hosszas perceit követően leguggoltam a földön nyöszörögve kuporgó alakhoz. Tekintve, hogy mennyit falt... igen, már okádott is. Rezzenéstelen arccal néztem, mert ez nem szenvedés. Yué az volt. - Feltakarítasz mindent magad után - mondtam két öklendezés között, majd vártam kicsit, hogy kihányjon még egy adagot, aztán folytattam -, utána pedig, ha Ray és az Issumatar még meghagyja az életed, meghúzod magad, mert nem fogok időt hagyni nekik rá, hogy a következő stiklidnél előbb érjenek hozzád, mint én. - Rám nézett, a tekintete ködösnek tűnt, de a benne csillanó félelem halvány árnyéka megmutatta, hogy felfogta, amit mondtam. - Következő alkalommal kisírom, hogy ne tegyenek el láb alól, hogy utána az ölebem lehess, remélem megértettük egymást. Nem akarom az ölebemnek, de domináns kis lelkét remélem sikerült jó időre megcsócsálnom. Nem is egy nála jóval erősebb és idősebb vérfarkas rángatta vissza emberi alakba, hanem egy - szigorúan az éveket nézve - fiatalabb ember. Mert az vagyok, csak némi mágiával feltuningolva. Felálltam és Rayre néztem. Ugyanazt akartuk, s amennyire okosabb lett volna talán tartanom tőle, annyira megnyugtatott valahol. Elnézést akartam kérni, amiért beleugattam a farkas-farkas dolgokba, méghozzá ennyire nyíltan és közvetlenül, mégis, ahogy megéreztem a kezemen a férfi vérét, semmi kétségem nem maradt afelől, hogy üres, hamis bocsánatkérés lenne. Szóval inkább csak annyit kérdeztem: - Elvinnél egy darabon? Biztos örül, hogy a kis kirohanásom után még őt is ugráltatom, de most kezdtem úgy érezni, hogy sok ez a helyzet. Gyerek, apa, farkas, hold szava, hányás, belek, éjszaka, gyerek, apa, farkas, hold szava, hányás, belek, éjszaka... mint egy véget érni nem akaró ördögi kör, ami kísértetként hurkolódik a nyakamra. Semmi másra nem vágytam, csak egy forró fürdőre.
- Mert szereti azt hinni, hogy mindenki képes élni az újabb esélyeivel. Ha rajtam múlna, már halott lenne, sejtheted. Valóban szerettem volna már több ízben eltenni láb alól, és a következő alkalommal nem fogok gondolkodni a dolgon, mert már kurvára elegem van az ilyen elmeroggyant kis faszokból, akik nem tudják, hol a helyük, vagy legalább annyira nem képesek, hogy a kinézett áldozatukat elcsalják a városból. Mindegy, nem fogom tovább hergelni magam a dolgon. - Ezt nem most hallom először, szóval élek a gyanúval, hogy lehet benne valami. Megdobtam egy kacsintással, eszemben sem volt soha megjavulni, ezt nem gondolhatja bárki komolyan, még csak abban sem vagyok biztos, hogy nem kóstolnám be újra a kis barnát, finom falatnak tűnt, ráadásul olyan kis ártatlanka, hogy azt öröm nézni. Szerencséje, hogy akkora féreg sosem voltam, hogy nőket erőszakoljak meg. Minek is, ha a két szép szememért is megkapom, amit akarok? - Viccelsz? Élete végéig emlékezni fog rá, és ez elég. Arra mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy milyen sztorit dobott be a kicsiket, mert abból, amit eddig hallottam, nem dicsekedett el mindennel. Kár. Ettől függetlenül valóban úgy gondolom, hogy maradandó nyomot hagytam abban a patyolat kis lelkében. - Szöszi, szereted húzogatni az oroszlán bajszát, mi? Még a végén azt fogom hinni, hogy te is meg akarsz ajándékozni egy csorbával. Remélem érti a figyelmeztetést, mert bár elég béketűrő jószág vagyok, de ez az anyáskodó arcon paskolás kicsit kiverte a biztosítékot, komolyan nem bírom az ilyesmit, azt meg különösképp rühellem, ha valaki pont ezen a területen kérdőjelez meg. Még viccből se. - A Corvin gyerek, nem, nem az itteni, az ottani, vagyis, a jövőben elképzelhető, hogy itteni lesz, előadta a szar, poros kisváros dumát, de nem bízom benne. Meglátjuk. Ez tényleg egy egészen másik nap problémája volt, jelenleg nem akartam ezzel foglalkozni, és eléggé megfeküdte a gyomromat a tudat, hogy ez a szegény kölyök apa nélkül fog felnőni. Akkora pöcs nem voltam, hogy egy ilyen infót telibeszarjak, oké, egy óra múlva már emlékezni sem fogok rá, de jelenleg még baszta a csőrömet. - Wow, kösz a tippet, ez még sosem jutott az eszembe. Amúgy, igazad van, akkor is a közelébe mentem volna, nem tehetek róla, felkeltette a figyelmemet valamivel, ami maradjon az én titkom, mert fingom sincs róla, hogy mennyit sikerült már összekanalaznotok rólam. Nem voltam naiv kisleány jómagam sem, szóval biztosra vettem, hogy van már bőven rólam infójuk, de én magam nem akartam gazdagítani a palettát, dolgozzanak csak meg érte. - Fasza. Az se lepjen meg senkit, ha el fog durranni az agyam. Nem fenyegetőztem, előbb-utóbb ölni fogok, mert kurvára unom már a bűzüket, túl sokan és túl gyakran járnak erre, elegem van, és valahol pontot kell tenni az ügy végére. Ha unatkoznak, menjenek vidámparkba, vagy járjanak esőtáncot a hegycsúcson, leszarom, de ide ne jöjjenek. - Senki se mondta, hogy itt ma moziműsor lesz. Izgi. Csináld csak, élesben még nem volt alkalmam ilyet látni, és legalább nem nekem kell visszaszorítani benne a dögöt. Meg ahogy látom, jobban élvezi, mintha én csinálnám. Éreztem a dühöt is, ami a szösziből áradt, megértettem, noha ezt ki nem jelenteném sosem, de nem csodálkoztam, hogy végül cselekvésre szánta el magát, és nem nézte tovább a kajacsatát. Undorító köpetével tovább barmolja a sikátort, legalább annyi lett volna benne, hogy amit bezabál, azt nem adja ki magából. Balfasz. Némileg rombolva Savannah renoméját, vállon veregettem, amolyan oda se neki, lesz ez még rosszabb is, példának okáért rendkívül ciki lenne, ha kitaccsolna ő is, én mondjuk röhögnék rajta. A legjobb időpontban kapja vissza a jussát az arcpaskolásért, ne legyek már adósa. - Alig várom, hogy eljöjjön ez az alkalom. Komor tekintetem fenyegetőn meredt a nálam jóval fiatalabb hímre, igen, én élvezni fogom, ha legközelebb hibázik, élvezni fogom, ahogy a szöszi mellett fog csaholni, megfosztva a szabad cselekvés jogától. Többszörösen rászolgált. - Hogyne! Visszafelé benézek, hogy rend van-e, ha nincs, akkor számolunk. Közöltem a hímmel nemes egyszerűséggel, és volt annyi töltet a hangomban, hogy biztosra vehettem, nem csillagokat és madárkákat fogunk számolgatni egy-egy tasli után. Intettem a motorom felé a fejemmel, jelezvén, arra lesz az irány. - Vedd fel. Nyújtom felé a plusz bukósisakot, általában van nálam, ne is kérdezze senki, hogy miért, szerintem sejthető, bár a legtöbb nőszemély nem szereti viselni, mondván tönkremegy a haja. Olyankor szoktam megnyugtatni őket, hogy nem kell aggódni, mellettem mindenképpen tönkre fog. Vagy kitépik maguknak, vagy bizonyos kellemes tevékenység közepette zilálttá válik. Végül hazafuvaroztam, igazi úriember módjára, nem vagyok szent, de épp eléggé éreztem, hogy mennyire szarul érintette ez az egész szitu, plusz volt ott némi vágyakozás is, sajna nem az irányomba, én szegény, úgyhogy jobbnak láttam nem tovább örvendeztetni szerény személyemmel.
//Köszönöm szépen a rendkívül gusztusos játékot! //
- Oké-oké, békén hagyom a bajszod! - mondtam gyorsan és habár maradt a könnyed hangnem, attól még komolyan vettem a figyelmeztetést. Az itteni-ottani-majd-lesz-itteni Corvin gyerekre nem tudtam megállni, hogy ne eresszek meg egy mosolyt, amit fáradt sóhajtás követett. - Egyáltalán nem lep meg, én se bíznék... pontosabban nem bízok ottani farkasban, főleg, ha a falka tagja. - Az arcát fürkésztem, szám sarkában még ott ült az előző kis mosoly árnyéka. - Ha esetleg kellene segítség... - Annyira nem nagy ez a város sem, hogy ne botoljunk egymásba, emellett nem csak ő szereti a Pitben elütni az idejét, én is be-belesek, ráadásul oké, hogy domináns, de nem hülye. Bíztam benne, hogy ha a szükség úgy hozza, puszta büszkeségből nem felejti el, hogy vannak kirendelt őrzők Anchorage-ben. - Sok mindent - ingattam a fejem és megengedtem felé egy majdnem-vigyort -, de ne aggódj, még vannak titkaid. Jókedvem viszont rohamosan apad, ahogy kérésemre Ray átadja a terepet. Szép is ez, én láthattam munka közben, ha úgy tetszik, kölcsön műsor visszajár, bár ha nem lenne néző, akkor is ezt tenném. Szavaim határozottak, mágiám ellenállást nem tűrő, fenyegetésem nem puszta szájtépés. Bár élvezetem nincs benne. Dolgom végeztével vállon vereget. Arcpaskolás viszonozva. Szeretem, ha egy kapcsolat a kölcsönösségre épül, meghatódom tőle és nő a bizalmam. Azért nevethetnékem már nem támadt, ahhoz túlságosan is kisiklott a hangulatom. - Köszönöm! - hálálkodtam csendesen, és egy szó nélkül átvettem a felém nyújtott bukósisakot. Mögé ülve hagytam, hogy kikapcsoljon az agyam, a derekát átkarolva kapaszkodtam meg és kiélveztem a sebességet, a menetszelet, ami bár a sisak miatt nem érhette az arcom, mégis körbevett. Ez volt az én váram, a menedékem. A háztömbhöz érve, miután Ray leparkolt leszálltam, visszaadtam a bukósisakot és kapott egy puszit az arcára, oda, ahol megpaskoltam. Apró bocsánatkérés, kicsi hála, mert ennél többre nem futotta - most semmiképp. Halvány mosolyt eresztettem még felé, majd elköszöntem és felmentem a lakásomba, hogy egy kád forró vízben ázva lemossam magamról az éjszaka mocskát.
Nem szokásom beleszólni apám dolgába, ami a város ügyeit illeti, ne érhesse még csak szó se házaink elejét, hogy az issumatar képtelen egymaga meghozni a döntéseit. Nincs így és ezt ő bármikor szívesen bizonyítja, ha kell, ököllel is. A családunkat érintő dolgokban ugyanakkor már kevéssé voltam türelemmel mind testvéreim, mind pedig irányába. Talán nem kellene beleszólnom, hagyni kellene, hogy ő intézze a maga módján az egészet, valóban. - Nem egyszer fordul meg eme gondolat elmémben, ahogy pajzsomba burkolózva haladok a sötét utcákon, magamban a tőlem alig pár méterre haladó lépteinek lágy ütemét számlálva. Hazafelé tart, már, ha lehet jelenlegi szállását otthonnak neveznünk. Az egész helyzet viszont ott van elbaszva, hogy én tartozok ennek a nőnek, nem is kevéssel. Ráadásul ugyan az a cél vezérel, amit napokkal ez előtt apa is megfogalmazott nekem: minél előbb letudni az egészet, szépen csendesen, hogy aztán minden menjen tovább, mintha mi sem történt volna. Csak én kihagynám az öregemet a képletből, ami azt illeti, ezért gyorsítok lépteimen a következőkben. Erősnek mutat bennünket a büszkeség, fogunkat összeszorítva hazudunk, ha kell, mert bár vérvonalképességünknek hála a testünkön ejtett sebek gyorsan behegednek, ugyanakkor a lélek hegeire számunkra sincs megoldás. - Én pedig nem akarom, hogy feleslegesen szenvedjen akármelyik hozzám tartozó, ha van más megoldás is. Olyan nagy kérés ez? Sietős léptekkel érem be a nőt és ragadom meg vállait hátulról, hogy a mellettünk nyíló kis utcába rántsam és a falnak perdítsem hátát, tenyeremet szájára tapasztva, mielőtt idő előtt "farkast kiáltana". - Shh! Hé... nyugi! - Szólok hozzá, ha nagyon kapálózna, ne adj isten durvább eszközökkel élne. Nem épp az a toronyba zárt hercegnő, emlékeim szerint, simán kinézem belőle, hogy reflexből kapok valami őrző-kedvességet a képembe... - Én vagyok az. Emlékszel rám...? - Igyekszem még mindig a falnál tartani, amennyire ez lehetséges. Kérlek, emlékezz, különben kurvára megszívtam!
Úgy telnek el a napok, hogy semmi sem történik, a várakozás lassan elemészt, egyszerűen fogalmam sincs, mit tehetnék, nem ácsoroghatok naphosszat a Pit előtt, hogy hátha szembejön valaki, aki felismer, és elmondja, hogy mit kellene tennem, ki az, akihez fordulnom kellene. Azóta sem fér a fejembe, hogy Nigel miért mondta ezt a nevet, ha egyszer alig ismerjük egymást. Azóta maximum annyit tettem, hogy néha benéztem, de a Solomon nevezetű nem volt ott, és rendre akadt olyan farkas, aki rendkívül ízléses falatnak talált volna, a szó mindenféle értelmében, így hát különösképpen nem erőltettem a dolgot. Leleplezni nem óhajtottam magam, annyit óvintézkedést éreztem csupán szükségesnek, hogy a Hatodik érzéket minden alkalommal elmondtam, mikor kimozdultam otthonról. Bajom eddig nem esett, de nem is szokásom könnyen adni a bőrömet, ezüst fegyver is van nálam mindig, azt meg a legtöbbjük megérzi. Nem rendet fenntartani jöttem, magánügyben voltam itt, így különösképpen nem érdekelt, mit ténykednek a farkasok, de magamat meg fogom védeni, ha valaki túl könnyű falatnak találna. Mindennap beszéltem a lányommal, de nem volt jobban, és kezdtem egyre égetőbbnek érezni a problémát, talán mihamarabb haza kellett volna utaznom, hogy legalább mellette legyek, és elengedjem. Mert azt hiszem, ez az, amire fel kellene készülnöm, de ehhez már végképp nem érzem elég erősnek magam. Elvileg Nigel is felhív holnap, az e-mailek írása a jelek szerint nem az erőssége továbbra sem. Nem probléma, élő szóban úgyis egyszerűbben megnyugtat, mint érzelemmentes sorokkal. Még akkor is, ha nem akar. A hatodik érzékem működik, tudom, hogy valami történni fog, de csak emberként reagálhatok rá, máskülönben a lebukás veszélye fenyegetne, így több részemről nem érkezik, mint néhány szánalmasan satnya nőktől megszokott karmolási kísérlet, hangoskodni pedig nem áll módomban. Ez az egy szerencséje, különben nem lennék ilyen fonom, ám elég hamar sikerül ráeszmélnem, kiről van szó, és leejtem testem mellé a kezeimet, mintegy ezzel koronázva meg felismerésemet. - Persze. Nyögtem halkan, nem merném mondani, hogy szenilis még nem vagyok, mert sok dolgot elfelejtek, de rá emlékszem, egy vizsgát buktam el akkor, amikor ki akarta szecskázni egy üldözött magányos. Meg aztán, azt nem szokásom nagylelkűen a felejtés homályába taszítani, hogy valaki tartozik nekem. - De sokáig ez sem fog megmenteni attól, hogy megvédjem magam… Az nyilván neki nem fog tetszeni, de reményeim szerint nem bántani akar, így erre nem lesz szükség, noha üdvös volna, ha elengedne, mert nem érzem túlságosan komfortosnak a szituációt.
Háta hirtelen, kissé talán erőszakosan is, puffan a hideg, nyirkos házfalnak. Ujjaimmal biztosan marok vállára, ott tartva a nőt, kissé lefagyva a felismerés villanásától zöldes tekintetében. Mellkasom fel-le jár, mintha legalább futottam volna utána holott vérnyomásom, szívem ritmusa az, mi megugrik a pillantás láttán. Kigondolni annyival egyszerűbb volt mindezt, basszus! Elengedem, el is lököm magam kissé a faltól, pár lépésnyit hátrálva tőle, hogy lássa, nem áll szándékomban személyes terébe rongyolni minden áron. Nem célom az erőszak sem, békével jöttem, mondhatnám. Vagy legalábbis jó, segítő szándékkal. Hogy aztán mi lesz belőle a végére... - Szia. - Küldöm felé sután a megkésett üdvözlést, világos tekintetemmel fürkészve a rég nem látottat, a Megmentőmet. A Nőt, akit apám mai napig nem feledett igazán. Szusszanásom rosszalló, ahogy tarkómnál túrok a hosszabbra hagyott tincsek közé (Hannah már megszólt a minap, hogy bejelentkezhetnék hozzá "birkanyírásra"...) de nem neki szól az elégedetlenkedés. Pontosabban... neki is! Mert annyival egyszerűbb lenne, ha kérdezne. Ha nekem szegezné kapásból azt a roppantmód evidens kérdést: Mégis miért követtem? Mit akarok tőle? Ám mielőtt még töprengővé válna pillantásom, bennem a végtelenül romantikus szellemlény sürget: " Egyszerűen csak bökd ki! " Ki vagyok én, hogy ellenkezzek a felsőbb hatalommal, nem igaz? Oké, Mrs. Wickes már rég nem tartozik közéjük, annyi mindent megéltünk együtt, de ezúttal eleget teszek kívánalmának és kibuknak belőlem a szavak: - Tudom, miért jöttél vissza ide.
Nem tetszik a bánásmód, lehet szépen kérni, sosem voltam olyasvalaki, akivel nem lehet beszélni. A haragom frissen nyaldossa bőrömet, vörössel tüzelve aurámat, de nem robbanok, attól messze vagyok, miként tudom jól, hamar elszáll ez is, változékonyabb vagyok, mint jobb helyeken az április. Röpke sóhajjal könnyebbülök meg, mikor elhátrál, de a tekintetemmel továbbra is összeszűkülve meredek rá, mert nem értem, mi ez az egész, legjobb tudomásom szerint semmi hasonlót nem érdemlek tőle, szóval remélem, akad valami értékelő indoka a hevességére. - Szia neked is, bár talán kezdhettük volna ezzel, kicsit kényelmesebb lett volna. Érdeklődve fürkészem az arcát, egyelőre semmit sem értek ebből az egészből, bár gyanús, hogy akar valamit, azért pár napja már itt vagyok, de egyszerű emberként talán csak azoknak szúrok szemet, akik ismernek régről. Mint ő. Mégsem kérdezek, nem tudom, jól esik az a falatnyi kín, amivel magát örvendezteti meg, elvégre, ő keresett meg, sajátmagát kellemetlen helyzetbe hozva a jelek szerint, bár nem tudom, miért érez így a közelemben. Amikor meghallom az első épkézláb mondatot tőle a mai este folyamán, egészen hamar sápadok le, értetlenség üli meg lelkem tükreit, és jó pát pillanatig képtelen vagyok bármi értelmeset is kinyögni, mert… Mégis mit lehet ezzel kezdeni? Szuper? És akkor most mi van? Vagy… nem… akad ezeknél jobb kérdésem is. - Igazán? És mégis honnan? Szűkülnek össze viharos lelkem tükrei, ahogy a vonásait fürkészem, akár a támadásra kész ragadozó madarak az égen, lecsapva mindenre, ami mozog, legyen az akárcsak egy egyszerű arcrándulás is. Énekelj nekem… mégis mitől lett ilyen híres az én problémám Anchorageban? - Mi közöd neked az én problémámhoz?
Megjegyzésére nem tudok elfojtani egy kikívánkozó, flegmább félmosolyt. Tipikus én, persze, neki semmit se mond mindez, tekintve, hogy legutóbbi találkozásunkkor nemhogy vigyorogni nem akadt kedvem, a lélek is kifelé kandikált húsbörtönéből esetemben, ami azt illeti. - Tény, de ebben a városban a falnak is füle van. - Körbe is pillantok, most realizálva csak a sikátort, ahova sikerült magammal rántanom a nőt. Rövid kis zsákutca, a végében emberes méretű kukákkal. Talán valami étterem, szórakozóhely van a túlsó oldalon, annak a személyzeti kijárata, a beszállítók számára fenntartott hely ez. Nem rémlik így hirtelen, a külvárosi csehók közege nem az én világom igazán... Mindegy is. Reakció terén valami hasonlóra számítottam tőle, ami azt illeti, de tovább nem gondoltam az egészet, lévén... lehet ezzel kapcsolatosan bármit is előre megjósolni? Szar lesz, én tudom, a rossz hírek hozóját meg különösen utálják, ha nem le is lövik. Mázli, hogy legalább alternatívákon is gondolkodtam a dolgot illetően - igaz, ezeket már nem biztos, hogy ellőném apa rábólintása nélkül. Bár ki tudja... Azt még bele se vettem a képlete, ezért a kis magánakcióért mivel fogad majd, ha kitudódik. A nő kérdését egyszerű lenne letudni annyival, hogy magától Solomontól tudom, de ha már pletykásnak kell beállítsam a tulajdon Örökítőmet, annyi igazán szorult belém, hogy tompítsak annak élén, nem hazudva: - Az Issumatartól. Tőle kaptam a farkasomat... - Ez megmagyarázhatja a nő számának azt is, mit keresek én itt, ahelyett, hogy hat órával arrébb leledzenék, Fairbanks városában. Tekintetével úgy érzem, vesémig lát, lelkemet ragadja meg, hogy lecsapva rá tépje-cibálja azt, ha nem adom meg számára, amit olyannyira hallani vágyik. Nagyot nyelek, vállaim megereszkednek kissé. - Mert tudom, ki az, akit keresel. Ahogyan azt is, hogy nem szeretnéd megtalálni... Jane, kérlek! Nem tud segíteni. Nem tud... - Halkul el hangom, finoman rezignálva suttogom szinte csak a végét mondandómnak. Sejtem, nem elégszik majd meg ennyivel, én sem tenném a helyében, de mégsem megyek elébe válaszokkal a fel nem tett kérdéseknek.
Mit mondhatnék, ez így igaz, bár nem csak erre a városra, úgy am blokk mindegyikre, de nem firtatnám, aligha ez a lényeg most. Nem számít, hol vagyunk, mennyire kellemetlen a közeg, csak az érdekel, mit akar, de annak is igyekszem a lehető legkevesebb jelét adni, mert nem szeretek önmagam árulójává válni. Hogy pontosan hol vagyok, azt nem tudom, csak annyit, hogy nagyjából tíz méterre parkoltam, mert valami gyökér ma is beelőzött a közelebbi helyek egyikén. Csak tíz méter kellett volna, és nem szakad a nyakamba valami, amire határozottan nem vágyom. - Ezt a kört megspórolhattad volna, azért pár napja már itt vagyok, tudom, ki az Issumatar. Ezek szerint csöppet sem olyan megbízható, amilyennek előadta magát. Nyelem vissza csalódottságom keserűségét, mert az egy dolog, ha valaki hall ezt-azt, de ő konkrétan attól hallotta, akit beavattam. Ez nem tetszik. Az most felettébb mellékes, mint új információ, hogy Zach-et tulajdonképpen egészen vastag láncok kötnek ide. Ó a francba is, miért nem lehet valaki olyan, aki független ettől az egésztől? Figyelem, ahogy talán megadóan ereszkednek meg a vállai, jó vagyok abban, amit csinálok, mindig jó voltam, de vannak, akik képesek átverni. Vajon te is játszol? Neked is csak valaki olyan vagyok, aki elé koncot vethetsz, aztán távolról figyeled, miként rágódom rajta? Ezt nem fogom sokáig tűrni. Hírnököt pedig senki ne küldjön, akkor sem, ha még csak nem is tud róla. Tekintélyes mennyiségű levegőt fújok ki szavai után, és röpke ajak összeszorítás után szólalok csak meg. - Értem. Ez esetben elárulnád nekem, hogy mit számít neked, hogy az az illető nem tud nekem segíteni? Miért is akarsz távol tartani tőle? Csak egy spermadonor, az ég szerelmére. Fakadok ki, mert csak annyi tiszta, hogy tud valamit, amire szükségem van, de igazán nem akarok olyan aljas lenni, hogy esetleg belebegtessem, talán épp itt az ideje, hogy lerója a tartozását. Nem vagyok ilyen, de ha sokáig kerülgeti nekem a forró kását, és ilyen sallangokat puffogtat, muszáj lesz tennem valamit. Nekem bizonyosság kell, és bármennyire is szeretné azt hinni, a szava nem elég. - Vérfarkas? Kérdezek rá egészen konkrétan az első dologra, ami eszembe jut, és az a szomorú helyzet, hogy ez pillanatok alatt rombolna le bennem mindent, de talán fölösleges is a néma fohász, amivel a vonásaira ragadnak tükreim, mondja, hogy nem, hazudjon, ha kell, de nem veheti el tőlem a reményt…
- Túl gyorsan ítélsz, informátor. - Vetem oda neki, miközben állkapcsom megfeszül apámat becsmérlő szavaira. Nem vagyok elvakult - talán egy egészen kicsit csupán - irányába, de olyasmiről ne nyilatkozzon a nő, amivel kapcsolatosan szemmel láthatóan fogalma sincsen. Hát, ha még tudnám, hogy saját kérésére nincs tudomása semmiről! Hogy hogyan is keveredett vissza északra a nő évek múltán... - De minderről a körről meg én maradtam le, miként apám arról, hogy Jane kihúzott annak idején a csávából. Pillantásom is ellágyul, nemcsak testtartásom, ahogy ahhoz a pillanathoz érünk beszélgetésünkben, mikor elő kell álljak a farbával a nő felé. Az egyik felem túl lenne az egészen, nyersen vágna mindent a képébe Janenek, míg másfelől hátam közepére sem kívánom a szituációt, de... tartozok neki. Élettel az életért, ha úgy tetszik. - A legkevesebb az, hogy ennek megpróbálok eleget tenni. - Sokkal több egy spermadonornál, a fenébe is! - Morranok fel. Megőrjít ez a tojásokon való lépdelés, hát hagyom a fenébe az egészet, bármit is hozzon magával tettem. Habár megfordult a fejemben, egyszerűbb lenne benyögni, hogy én vagyok az apja a gyereknek - végtére is farkas-farkas, egyre megy a dolog - de ezt az elborult ötletet gyorsan le is öltem magamban, elvégre több gerinc szorult belém, minthogy ennyivel letudjam. Már csak apával szemben sem érezném fairnek. - Számít, mert az illető ugyan olyan fontos nekem, mint neked volt egykoron, még ha nem is emlékszel rá, nyilván valami őrzői humbug miatt! Távol tartanálak titeket egymástól, mert mindkettőtöknek szar ez az egész helyzet így is épp eléggé! A férjed volt és nem tud segíteni a lányotokon, ez pedig azóta kísérti, hogy betetted ide a lábad! - Hangom észrevétlen emelkedett meg utolsó mondatom felsorolása közben, tekintetemben vádló fény ült mindazért, hogy ezt képes volt elfelejteni, hogy képes forszírozni hirtelen bukkanva fel a semmiből. - Van még kérdésed?! - Vetettem oda zárszóként, mint megtépázott koloncot, a kérdést a nő elé. Ennyit arról, hogy itt a falkan is füle van. Idegesen túrok hajamba, miközben kifújom a tüdőmben rekedt levegőt. Nem tekintek Eliana felé, egyedül rövid, tömör és talán halk kérdése az, amivel megnyeri világos pillantásomat magának. - Annyira sajnálom, Jane... - Buknak elő belőlem a szavak a kínzó "igen" helyett, mégis pontosan ugyan azt üzenve felé. Hozzátenném, nincs veszve minden, van megoldási alternatíva ha ő... ha ők apával úgy akarják, de mégsem sodrom el szavaim árjával, legalábbis nem azonnal. Hátamat a szemközti falnak vetem megadóan, onnét tekintve a nőre a szűk kis utcában.
- Előfordul. Állapítom meg szemrebbenés nélkül, nem érdekel ezzel kapcsolatban a véleménye, de zsebre teszem, milyen könnyen gerjed haragra, ha a teremtőjéről van szó. Pozitív, szoros kapcsolat. Legyen, attól még nekem megvan a véleményem és az övé ezen nem fog változtatni. Nem tudok mit mondani a szavaira, de azért elég beszédes az is, hogy lesápadok. Sokkal több egy spermadonornál, ezek szerint nem magányosan éltem le az életemet? Volt valaki, aki szerettem? És… hagytam, hogy elvegyék tőlem? Miért? Mi történhetett, ami annyira súlyos volt, hogy ez lett a következménye? A litániáját hallgatva egyre inkább úgy érzem, hogy itt és most megfulladok valami láthatatlan erő súlya alatt, hogy a szívem megszűnik dobogni, és a francba is, még azt is át kell élnem, hogy könnyek bukkannak elő a szememből, pedig én nem sírok, sosem sírok, valamiért nem, most mégis kényszert érzek rá. Olykor átok, hogy túl gyorsan forognak a kerekek, hogy túl sok minden látok és értek meg pillanatok alatt, ezt a képletet még tanonckoromban is röhögve összeraktam volna. Most is, csak épp a derűnek semmi köze nincs az egész helyzethez. - Ugye tudod, hogy mindent megtett, hogy ne jöjjek rá? Egyetlen árva pillantásával, mimikával sem árulta el magát, erre te idejössz, és az ostoba, gyermeteg dühöd révén beleköpsz a levesbe. Nem az enyémbe, az enyém már így is épp eléggé keserű, de neki biztos nem volt erre szüksége. Nem akarta, hogy tudjam. Olvasom a fejére a hibát, amit vétett, ha már ő is megtette velem, szent az nem vagyok, és elég vehemens, markáns nőszemély tudok lenni, ha szükségét érzem, márpedig most határozottan így van. A haragom pattog a bőrömön, de kettőnk közül ő érezheti mindet, engem csupán odabenn emészt fel. - Azt mondtad, én hamar ítélek, de mondd csak Zach, mit tennél meg a saját véredért? A gyermekedért, ha van, vagy épp a kölykeidért? Csak költői kérdés, mert egy férfi soha nem fogja megérteni, milyen az, amikor egy anyától elveszik a gyermekét, a gyermekeit. Bármit megtennék, és soha, egy pillanatig sem fog érdekelni, hogy hány emberen kell átgázolnom rajta. - Csak egy. Hol lakik? Élesen feszül bele a heves pillanatokba a túlságosan súlyos kérdés, hagyom hogy érezze, részemről ezzel letudva a tartozása, nem kell, hogy a jövőben bármi közünk legyen egymáshoz. Ezt azonban én most már nem fogom elengedni, bármennyire is akarja. Nem megyek sehová. Megtudhatnám mástól is, meg is fogom, ha nem mondja el, de őszintén, ezek után már nem mindegy? - Én is sajnálom, Zach. Hát még ha tudnám, hogy milyen szörnyen elkésett, hogy ekkorra már minden papír kész volt Alaia áthelyezéséről, és alig pár óra választott el mindenkit attól, hogy ez az így is borzalmas helyzet még tragikusabbá váljon.
Haragom múló szeszély, ahogy lesápad, talán még szavaimat is visszaszívnám egy pillanat erejéig, mégsem vetek nekik gátat, nyelem el felénél a mondatokat. Kegyetlen lennék? Nem hiszem. Nyíltan őszinte talán már sokkal inkább, de szentül hiszem, hogy jól, jót cselekszem, hisz értük teszem mindezt. - Tisztában vagyok vele. - Mert apa túlságosan büszke hozzá, hogy kimondja mindazt, amit ki kellene. Köti a tetteinek súlya, a farkasának "átka", meg úgy minden, ami vádló a múltjában. Te nem akartál tudni semmiről Jane, s ő tiszteletben tartja ezt. Talán fél is. Nem tudom. Sosem láttam még apát félni úgy igazán... - Nem, valóban nem akarta. - Én meg naivan úgy gondoltam, levágós a képlet a nőnek mindezek után, de úgy fest, mégsem lesz annyira egyszerű a dolog, mint képzeltem, szóval: - De ezzel csak az időt húzza, szóval vedd úgy, hogy meggyorsítottam a folyamatot. Nem tud segíteni, bármennyire is szeretne. Nekem lenne egy alternatív javaslatom, de kétlem, hogy akár ő, akár te belemennétek, szóval... menj haza Jane. Akárki küldött ide, ez egy vakvágány! Az idődet pazarlod. És a lányodét. - Tártam szét kissé karjaimat megadóan, lemondóan halk hangom komolysága szépen lassan nyugodott meg az előbbi indulatos tónusból. Mintha csak tengeren ült volna el a vihar. Most csend volt és fülsüketítő nyugalom. Nem tekintek fel rá, csak energiáinak élénk, haragos pezsgésébe kapaszkodom. Szúrja a szemem, torkomat kaparja költői kérdésének éle. Nem felelek, hiába csüng ajkaimon ott a válasz: Bármit. Csak akkor tekintek fel rá - meglepő hirtelenséggel emelve fel fejemet - amikor a címét kérdezi Solomonnak. Elsőre nem is tudom hova tenni a dolgot, aztán meg lezuhan, s állkapcsom megfeszül kissé. Bassza meg. - Errefelé parkolsz? - Felelek kérdésére kérdéssel, s bármennyire is úgy tűnik, nem időhúzásra játszok, számít a válasza. Ha annyira menni akar, hát menjünk most! Mutatom az utat, ha valóban ez minden vágya.
Az jó, ha tisztában van vele, bár szerintem Solomon ennek tudatában pláne nem fogja értékelni a dolgot, de ez a része nem kell, hogy rám tartozzon, és nem is hiszem, hogy mélyebben bele akarnám ártani magam ezenkívül egy dolgot szeretnék elmondani, de ahhoz látnom kell. Nem is tudom, mit remélek, talán hogy látok rajta bármit, aminek köze van az érzelmekhez... Talán ezt sem kellene, csak elmennem, és vissza se néznem. Tisztában vagyok vele, hogy amit most teszek, az cseppet sem szép, vagy becsülendő, de egy kétségbeesett anya sok mindenre képes, ha ugyan nem mindenre, és nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni abból, hogy valakinek belegyalogoltam a nyugodt kis életébe. Igen, dögöljön meg a szomszéd tehene is, szent már úgysem leszek sosem. - Azt majd én eldöntöm, hogy mit csinálok, értékelném, ha nem akarnád megmondani, tudtommal én sem teszem fordítva. Noha, ha már így belebegtetted azt az alternatív javaslatot, csodálatos volna, ha esetleg előállnál a farbával. Úgyis olyan kis őszinte vagy, ha másokról van szó, akkor most sem kell kivételt tenni. Kérhetném szebben, az tény, de soha, semmilyen körülmények között nem fogom értékelni azt, hogy valaki nekem meg akarja mondani, hogy mit csináljak. Haza fogok menni, amint úgy érzem, elvágtam ezt a szálat, mert elhiheti, magamtól is van annyi agyam, hogy rájöjjek, nem megyek semmire egy vérfarkas apával, és erőltetni sem fogom. Azt senkitől sem kérném, hogy változtassa vérfarkassá a lányomat, az előző abba halt bele, Alaia pedig nagyon gyenge, nem volna értelme. Elbúcsúzom tőle szépen lassan, és hagyom, hogy eltemesse a jelen, hogy úgy hagyja el ezt a világot, ahogyan az neki jó. Megértem, hogy a testvére után akar menni, belőlem is ötven éve hiányzik egy darab. Nem érdekel, mit okozok jelenleg benne, van az a pont, ahonnan nincs visszaút, és ha halott ugyan rólam egyet, s mást, tudnia kell, hogy bőven van olyan heves vérmérsékletem ahhoz, hogy ezt most ne hagyjam csak úgy semmibe. Tisztában vagyok vele, hogy nagy dolognak kellett ahhoz történnie, amiért én valakit kitöröltettem a fejemből, nem célom a végtelenségig szadizni senkit, de muszáj még egyszer a megtudottak fényében a szemébe néznem. - Igen, egy saroknyira. Nem mondom, hogy most azonnal vágytam erre a túrára, de ha így alakult, nos, nem fogom azt mondani, hogy hagyjuk a francba, én szeretem megvalósítani az elképzeléseimet, bármennyire is legyenek lélektépőek. Közben intek adott irányba, és hogyha jön, hát meg sem állok a bérelt járgányig, és mehetünk is arra, amerre mondja. Bízom benne, hogy nem átverni óhajt... csúnya volna tőle.
Valóban nincs köze hozzá, az a mi meccsünk lesz apámmal. Ekképpen nekem sincs beleszólásom abba, mit tegyen és mit nem, mégis megteszem, végig nem gondolva a megfogalmazását szavaimnak. Lám, a jó szándék is lehet teher, ha kérés helyett utasításként, egyedüli opcióként érkezik. Fanyar mosoly szökik ábrázatomra megjegyzése kapcsán, ha nem az lenne, aki, lehet, itt mennék neki a lekicsinylő stílusért, amit nyomat. Nem áll jól neki (meg másnak se, ami azt illeti), de hát nem én vettem el annak idején - hála a jó égnek! - Haladjunk inkább. – Morrantam végül kelletlenül lökve el magam a faltól, hiszen szemmel láthatóan eltökélte magát a nőszemély abban, hogy meglátogassa apámat. Széttárom karjaimat szavaira, jelezve, követem, csak mutassa, merre parkol. Zsebre vágott kezekkel lépdelek mellette, percekig szótlanságba burkolózva, míg lenyelem a bennem tomboló büszkeséget és dacot, meg mindazt, amit a fejéhez vágnék – nem csak neki, apának is, ami azt illeti. - Beharaphatná valaki. Akkor teljesen felépülne. – Jegyzem meg csendesen, már az autóhoz érve. Biztos vagyok benne, hogy ez az opció is felmerült benne, csak meglehet, utolsó utáni lehetőségként – amit megértenék valahol, emlékek ide vagy oda – pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez az. Ez az utolsó utáni lehetőség, ha képes volt eddig utazni, fejest ugrani egy mindent vagy semmit tétű játszmában az időközben a volán mögé befészkelődő nőszemély. Utálok az anyósülésen gubbasztani, de úgy fest, mostanság csak afféle harcias macákkal hoz össze a sors, akik mellett rákényszerülök a segédpilóta szerepre. - Mondom is az útirányt, merre kanyarodjon.
Különösképpen nem kell, hogy számítson a reakciója, ő jelenleg nem más nekem, mint valaki, akitől a szívességet akarom behajtani, amivel lóg nekem. Ennyi, és nem több. Vajon már akkoriban is tudta, hogy Solomon felesége vagyok? Valószínűleg igen, máskülönben most nem ismert volna fel ilyen egyszerűen. Mindez azonban jelenleg már nem számít, essünk túl rajta, azt hiszem, mindenki ezt szeretné. Bizonyára örvendezni fog mindenki a döntésem nyomán, és még csak nem is tudom hibáztatni őket. Jól éppen nem esik, de ez van, ezt kell szeretni, falnak azért nem fogok menni tőle, kívánja ezt bárki. El kell fogadnom, hogy innen én mentem el, és jó eséllyel a háta közepére sem kíván senki. Nem csinálok belőle lelki ügyet, mert most nem én számítok. - Ezzel csak egyetérteni tudok. Vágom rá, és már indulok is a bérelt járgány felé, bár kaparja a torkomat némi keserű bizonytalanság, hogy talán még sem kellene, illőbb volna csak úgy eltűnnöm, mintha itt sem lettem volna, hagy emésztgesse mindenki a maga módján a dolgokat. Nem kell többé kapargatni a sebek felszínét. Mégsem vagyok elég megfontolt, és higgadt hozzá, talán az is közrejátszik, hogy látni akarok valamiféle érzelmet azon az arcon, hisz amikor találkoztunk, tökéletesen palástolt mindent. - Tudom. Ám ez tényleg csak a végső megoldás lehetne, az is csak akkor, ha ő is úgy akarja. Anélkül nem menne, hogy ne avassam be, és egészen biztosnak érzem magam abban a tényben, hogy nemet mondana, inkább elmúlna békességben és csendben, hogy ismét a testvérével lehessen. Meg aztán, mégis hol találnék olyan farkast, aki megtenné ezt? És milyen súlyos szívességgel tartoznék érte cserébe? Gondolkodtam én már mindenen, de nem nagyon van olyan ismerősöm, aki ezt megtenné a lányomért. Nigel igen, de ő nem vérfarkas. Indítok, és megyek, amerre mondja, közben meglehetősen zaklatottan csónakázom gondolataim tengerén, kezdem úgy érezni, hogy ez az egész egyszerűen túlnő rajtam…
//Köszi! ^^ Folyt. köv. akkor majd Solomon drágánál. XD//
Nincs meg az öcsém. Akkor forduljon fel ott, ahol van, nem érdekel, hogy mit csinál. Ja, és Goran sincs meg, ő is egész nyugodtan tehet egy szívességet. Vagy kettőt. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy milyen évet és milyen hónapot írunk, bár a városi világításokból ítélve túl vagyunk egy újabb karácsonyon. Nem mintha különösebben jelentene bármit is az egész. De bármennyire is próbálok nem foglalkozni vele, borzasztóan frusztrál, hogy magamra maradtam. Azért annyira ne essünk túlzásba, azt sosem mondanám, hogy minden csak az én hibám, de a magányosan töltött idő alatt azon ritka alkalmakkor, amikor gondolkodóba estem, mindig arra jutottam, hogy rohadtul nem itt kéne tartanunk. Apánk szíjat hasítana a hátunkból, és azzal kötne fel az istálló gerendáira, ha még élne, nyugodjék békében. Egyfelől szívesen vetném bele magam a világba csak azért, hogy az öcsémet a fanszőrénél fogva húzzam vissza Alaszkába, jelezve ezzel, hogy amúgy sajnálom, ami történt. Másfelől meg kapja be, ha visszajön magától... Azt akarom, hogyha egyszer visszaeszi a fene, akkor fúrjon lyukat az oldalába a radai rosseb, mert kimaradt abból, amit én elértem! Na de mit értem el eddig? Hm? Mi a faszt...
Konkrét tervek és célok nélkül nem szívesen megyek a város mélyére, mert nem hiányzik a műbalhé. A külváros jó, a külváros kellemes, nem mellesleg az ilyen helyek, mint ez a sikátor itt, remekül alkalmasak arra, hogy körbenézzek és valami hasznosítható után kutassak. Tudom, tudom. Egyszerűbb lenne kilakoltatás címszóval megvacsorázni egy lakástulajdonosból, és beköltözni a helyére, de sosem szerettem a puccos helyeket, és szent meggyőződésem, hogy az úton-útfélen eldobált lomok közt baromi király cuccokat lehet találni. Mit nekem temetkezési vállalkozás! Ócskás leszek, baszod. Lóg a bagó a fogaim közül, ahogy éppen könnyed mozdulattal hajítok odébb egy leselejtezett fürdőkádat, aminek az alját már beette a rozsda, a zománc pedig nagy port kavarva pattogzik le róla. A kád alatt lévő lomokat (autógumi, törött képkeret...) a bakancsom orrával rugdosom arrébb, mígnem a ropogáson át közeledő neszezésre leszek figyelmes. Farkas... Ösztönös reflex indítja el a mozdulatot, amivel a hang irányába fordulok, és az egyik fegyverem a vélt érkező irányába emelem. Szemeim borostyánjában várakozóan áll lesben a fenevad. Neki nincs barátja vagy pártfogója, ahogy igazából nekem sem, így egyikünk sem tart attól, hogy esetleg kedves ismerősbe botlunk.
Kezdőlap
//
