Megjegyzésére nem tudok elfojtani egy kikívánkozó, flegmább félmosolyt. Tipikus én, persze, neki semmit se mond mindez, tekintve, hogy legutóbbi találkozásunkkor nemhogy vigyorogni nem akadt kedvem, a lélek is kifelé kandikált húsbörtönéből esetemben, ami azt illeti. - Tény, de ebben a városban a falnak is füle van. - Körbe is pillantok, most realizálva csak a sikátort, ahova sikerült magammal rántanom a nőt. Rövid kis zsákutca, a végében emberes méretű kukákkal. Talán valami étterem, szórakozóhely van a túlsó oldalon, annak a személyzeti kijárata, a beszállítók számára fenntartott hely ez. Nem rémlik így hirtelen, a külvárosi csehók közege nem az én világom igazán... Mindegy is. Reakció terén valami hasonlóra számítottam tőle, ami azt illeti, de tovább nem gondoltam az egészet, lévén... lehet ezzel kapcsolatosan bármit is előre megjósolni? Szar lesz, én tudom, a rossz hírek hozóját meg különösen utálják, ha nem le is lövik. Mázli, hogy legalább alternatívákon is gondolkodtam a dolgot illetően - igaz, ezeket már nem biztos, hogy ellőném apa rábólintása nélkül. Bár ki tudja... Azt még bele se vettem a képlete, ezért a kis magánakcióért mivel fogad majd, ha kitudódik. A nő kérdését egyszerű lenne letudni annyival, hogy magától Solomontól tudom, de ha már pletykásnak kell beállítsam a tulajdon Örökítőmet, annyi igazán szorult belém, hogy tompítsak annak élén, nem hazudva: - Az Issumatartól. Tőle kaptam a farkasomat... - Ez megmagyarázhatja a nő számának azt is, mit keresek én itt, ahelyett, hogy hat órával arrébb leledzenék, Fairbanks városában. Tekintetével úgy érzem, vesémig lát, lelkemet ragadja meg, hogy lecsapva rá tépje-cibálja azt, ha nem adom meg számára, amit olyannyira hallani vágyik. Nagyot nyelek, vállaim megereszkednek kissé. - Mert tudom, ki az, akit keresel. Ahogyan azt is, hogy nem szeretnéd megtalálni... Jane, kérlek! Nem tud segíteni. Nem tud... - Halkul el hangom, finoman rezignálva suttogom szinte csak a végét mondandómnak. Sejtem, nem elégszik majd meg ennyivel, én sem tenném a helyében, de mégsem megyek elébe válaszokkal a fel nem tett kérdéseknek.
Mit mondhatnék, ez így igaz, bár nem csak erre a városra, úgy am blokk mindegyikre, de nem firtatnám, aligha ez a lényeg most. Nem számít, hol vagyunk, mennyire kellemetlen a közeg, csak az érdekel, mit akar, de annak is igyekszem a lehető legkevesebb jelét adni, mert nem szeretek önmagam árulójává válni. Hogy pontosan hol vagyok, azt nem tudom, csak annyit, hogy nagyjából tíz méterre parkoltam, mert valami gyökér ma is beelőzött a közelebbi helyek egyikén. Csak tíz méter kellett volna, és nem szakad a nyakamba valami, amire határozottan nem vágyom. - Ezt a kört megspórolhattad volna, azért pár napja már itt vagyok, tudom, ki az Issumatar. Ezek szerint csöppet sem olyan megbízható, amilyennek előadta magát. Nyelem vissza csalódottságom keserűségét, mert az egy dolog, ha valaki hall ezt-azt, de ő konkrétan attól hallotta, akit beavattam. Ez nem tetszik. Az most felettébb mellékes, mint új információ, hogy Zach-et tulajdonképpen egészen vastag láncok kötnek ide. Ó a francba is, miért nem lehet valaki olyan, aki független ettől az egésztől? Figyelem, ahogy talán megadóan ereszkednek meg a vállai, jó vagyok abban, amit csinálok, mindig jó voltam, de vannak, akik képesek átverni. Vajon te is játszol? Neked is csak valaki olyan vagyok, aki elé koncot vethetsz, aztán távolról figyeled, miként rágódom rajta? Ezt nem fogom sokáig tűrni. Hírnököt pedig senki ne küldjön, akkor sem, ha még csak nem is tud róla. Tekintélyes mennyiségű levegőt fújok ki szavai után, és röpke ajak összeszorítás után szólalok csak meg. - Értem. Ez esetben elárulnád nekem, hogy mit számít neked, hogy az az illető nem tud nekem segíteni? Miért is akarsz távol tartani tőle? Csak egy spermadonor, az ég szerelmére. Fakadok ki, mert csak annyi tiszta, hogy tud valamit, amire szükségem van, de igazán nem akarok olyan aljas lenni, hogy esetleg belebegtessem, talán épp itt az ideje, hogy lerója a tartozását. Nem vagyok ilyen, de ha sokáig kerülgeti nekem a forró kását, és ilyen sallangokat puffogtat, muszáj lesz tennem valamit. Nekem bizonyosság kell, és bármennyire is szeretné azt hinni, a szava nem elég. - Vérfarkas? Kérdezek rá egészen konkrétan az első dologra, ami eszembe jut, és az a szomorú helyzet, hogy ez pillanatok alatt rombolna le bennem mindent, de talán fölösleges is a néma fohász, amivel a vonásaira ragadnak tükreim, mondja, hogy nem, hazudjon, ha kell, de nem veheti el tőlem a reményt…
- Túl gyorsan ítélsz, informátor. - Vetem oda neki, miközben állkapcsom megfeszül apámat becsmérlő szavaira. Nem vagyok elvakult - talán egy egészen kicsit csupán - irányába, de olyasmiről ne nyilatkozzon a nő, amivel kapcsolatosan szemmel láthatóan fogalma sincsen. Hát, ha még tudnám, hogy saját kérésére nincs tudomása semmiről! Hogy hogyan is keveredett vissza északra a nő évek múltán... - De minderről a körről meg én maradtam le, miként apám arról, hogy Jane kihúzott annak idején a csávából. Pillantásom is ellágyul, nemcsak testtartásom, ahogy ahhoz a pillanathoz érünk beszélgetésünkben, mikor elő kell álljak a farbával a nő felé. Az egyik felem túl lenne az egészen, nyersen vágna mindent a képébe Janenek, míg másfelől hátam közepére sem kívánom a szituációt, de... tartozok neki. Élettel az életért, ha úgy tetszik. - A legkevesebb az, hogy ennek megpróbálok eleget tenni. - Sokkal több egy spermadonornál, a fenébe is! - Morranok fel. Megőrjít ez a tojásokon való lépdelés, hát hagyom a fenébe az egészet, bármit is hozzon magával tettem. Habár megfordult a fejemben, egyszerűbb lenne benyögni, hogy én vagyok az apja a gyereknek - végtére is farkas-farkas, egyre megy a dolog - de ezt az elborult ötletet gyorsan le is öltem magamban, elvégre több gerinc szorult belém, minthogy ennyivel letudjam. Már csak apával szemben sem érezném fairnek. - Számít, mert az illető ugyan olyan fontos nekem, mint neked volt egykoron, még ha nem is emlékszel rá, nyilván valami őrzői humbug miatt! Távol tartanálak titeket egymástól, mert mindkettőtöknek szar ez az egész helyzet így is épp eléggé! A férjed volt és nem tud segíteni a lányotokon, ez pedig azóta kísérti, hogy betetted ide a lábad! - Hangom észrevétlen emelkedett meg utolsó mondatom felsorolása közben, tekintetemben vádló fény ült mindazért, hogy ezt képes volt elfelejteni, hogy képes forszírozni hirtelen bukkanva fel a semmiből. - Van még kérdésed?! - Vetettem oda zárszóként, mint megtépázott koloncot, a kérdést a nő elé. Ennyit arról, hogy itt a falkan is füle van. Idegesen túrok hajamba, miközben kifújom a tüdőmben rekedt levegőt. Nem tekintek Eliana felé, egyedül rövid, tömör és talán halk kérdése az, amivel megnyeri világos pillantásomat magának. - Annyira sajnálom, Jane... - Buknak elő belőlem a szavak a kínzó "igen" helyett, mégis pontosan ugyan azt üzenve felé. Hozzátenném, nincs veszve minden, van megoldási alternatíva ha ő... ha ők apával úgy akarják, de mégsem sodrom el szavaim árjával, legalábbis nem azonnal. Hátamat a szemközti falnak vetem megadóan, onnét tekintve a nőre a szűk kis utcában.
- Előfordul. Állapítom meg szemrebbenés nélkül, nem érdekel ezzel kapcsolatban a véleménye, de zsebre teszem, milyen könnyen gerjed haragra, ha a teremtőjéről van szó. Pozitív, szoros kapcsolat. Legyen, attól még nekem megvan a véleményem és az övé ezen nem fog változtatni. Nem tudok mit mondani a szavaira, de azért elég beszédes az is, hogy lesápadok. Sokkal több egy spermadonornál, ezek szerint nem magányosan éltem le az életemet? Volt valaki, aki szerettem? És… hagytam, hogy elvegyék tőlem? Miért? Mi történhetett, ami annyira súlyos volt, hogy ez lett a következménye? A litániáját hallgatva egyre inkább úgy érzem, hogy itt és most megfulladok valami láthatatlan erő súlya alatt, hogy a szívem megszűnik dobogni, és a francba is, még azt is át kell élnem, hogy könnyek bukkannak elő a szememből, pedig én nem sírok, sosem sírok, valamiért nem, most mégis kényszert érzek rá. Olykor átok, hogy túl gyorsan forognak a kerekek, hogy túl sok minden látok és értek meg pillanatok alatt, ezt a képletet még tanonckoromban is röhögve összeraktam volna. Most is, csak épp a derűnek semmi köze nincs az egész helyzethez. - Ugye tudod, hogy mindent megtett, hogy ne jöjjek rá? Egyetlen árva pillantásával, mimikával sem árulta el magát, erre te idejössz, és az ostoba, gyermeteg dühöd révén beleköpsz a levesbe. Nem az enyémbe, az enyém már így is épp eléggé keserű, de neki biztos nem volt erre szüksége. Nem akarta, hogy tudjam. Olvasom a fejére a hibát, amit vétett, ha már ő is megtette velem, szent az nem vagyok, és elég vehemens, markáns nőszemély tudok lenni, ha szükségét érzem, márpedig most határozottan így van. A haragom pattog a bőrömön, de kettőnk közül ő érezheti mindet, engem csupán odabenn emészt fel. - Azt mondtad, én hamar ítélek, de mondd csak Zach, mit tennél meg a saját véredért? A gyermekedért, ha van, vagy épp a kölykeidért? Csak költői kérdés, mert egy férfi soha nem fogja megérteni, milyen az, amikor egy anyától elveszik a gyermekét, a gyermekeit. Bármit megtennék, és soha, egy pillanatig sem fog érdekelni, hogy hány emberen kell átgázolnom rajta. - Csak egy. Hol lakik? Élesen feszül bele a heves pillanatokba a túlságosan súlyos kérdés, hagyom hogy érezze, részemről ezzel letudva a tartozása, nem kell, hogy a jövőben bármi közünk legyen egymáshoz. Ezt azonban én most már nem fogom elengedni, bármennyire is akarja. Nem megyek sehová. Megtudhatnám mástól is, meg is fogom, ha nem mondja el, de őszintén, ezek után már nem mindegy? - Én is sajnálom, Zach. Hát még ha tudnám, hogy milyen szörnyen elkésett, hogy ekkorra már minden papír kész volt Alaia áthelyezéséről, és alig pár óra választott el mindenkit attól, hogy ez az így is borzalmas helyzet még tragikusabbá váljon.
Haragom múló szeszély, ahogy lesápad, talán még szavaimat is visszaszívnám egy pillanat erejéig, mégsem vetek nekik gátat, nyelem el felénél a mondatokat. Kegyetlen lennék? Nem hiszem. Nyíltan őszinte talán már sokkal inkább, de szentül hiszem, hogy jól, jót cselekszem, hisz értük teszem mindezt. - Tisztában vagyok vele. - Mert apa túlságosan büszke hozzá, hogy kimondja mindazt, amit ki kellene. Köti a tetteinek súlya, a farkasának "átka", meg úgy minden, ami vádló a múltjában. Te nem akartál tudni semmiről Jane, s ő tiszteletben tartja ezt. Talán fél is. Nem tudom. Sosem láttam még apát félni úgy igazán... - Nem, valóban nem akarta. - Én meg naivan úgy gondoltam, levágós a képlet a nőnek mindezek után, de úgy fest, mégsem lesz annyira egyszerű a dolog, mint képzeltem, szóval: - De ezzel csak az időt húzza, szóval vedd úgy, hogy meggyorsítottam a folyamatot. Nem tud segíteni, bármennyire is szeretne. Nekem lenne egy alternatív javaslatom, de kétlem, hogy akár ő, akár te belemennétek, szóval... menj haza Jane. Akárki küldött ide, ez egy vakvágány! Az idődet pazarlod. És a lányodét. - Tártam szét kissé karjaimat megadóan, lemondóan halk hangom komolysága szépen lassan nyugodott meg az előbbi indulatos tónusból. Mintha csak tengeren ült volna el a vihar. Most csend volt és fülsüketítő nyugalom. Nem tekintek fel rá, csak energiáinak élénk, haragos pezsgésébe kapaszkodom. Szúrja a szemem, torkomat kaparja költői kérdésének éle. Nem felelek, hiába csüng ajkaimon ott a válasz: Bármit. Csak akkor tekintek fel rá - meglepő hirtelenséggel emelve fel fejemet - amikor a címét kérdezi Solomonnak. Elsőre nem is tudom hova tenni a dolgot, aztán meg lezuhan, s állkapcsom megfeszül kissé. Bassza meg. - Errefelé parkolsz? - Felelek kérdésére kérdéssel, s bármennyire is úgy tűnik, nem időhúzásra játszok, számít a válasza. Ha annyira menni akar, hát menjünk most! Mutatom az utat, ha valóban ez minden vágya.
Az jó, ha tisztában van vele, bár szerintem Solomon ennek tudatában pláne nem fogja értékelni a dolgot, de ez a része nem kell, hogy rám tartozzon, és nem is hiszem, hogy mélyebben bele akarnám ártani magam ezenkívül egy dolgot szeretnék elmondani, de ahhoz látnom kell. Nem is tudom, mit remélek, talán hogy látok rajta bármit, aminek köze van az érzelmekhez... Talán ezt sem kellene, csak elmennem, és vissza se néznem. Tisztában vagyok vele, hogy amit most teszek, az cseppet sem szép, vagy becsülendő, de egy kétségbeesett anya sok mindenre képes, ha ugyan nem mindenre, és nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni abból, hogy valakinek belegyalogoltam a nyugodt kis életébe. Igen, dögöljön meg a szomszéd tehene is, szent már úgysem leszek sosem. - Azt majd én eldöntöm, hogy mit csinálok, értékelném, ha nem akarnád megmondani, tudtommal én sem teszem fordítva. Noha, ha már így belebegtetted azt az alternatív javaslatot, csodálatos volna, ha esetleg előállnál a farbával. Úgyis olyan kis őszinte vagy, ha másokról van szó, akkor most sem kell kivételt tenni. Kérhetném szebben, az tény, de soha, semmilyen körülmények között nem fogom értékelni azt, hogy valaki nekem meg akarja mondani, hogy mit csináljak. Haza fogok menni, amint úgy érzem, elvágtam ezt a szálat, mert elhiheti, magamtól is van annyi agyam, hogy rájöjjek, nem megyek semmire egy vérfarkas apával, és erőltetni sem fogom. Azt senkitől sem kérném, hogy változtassa vérfarkassá a lányomat, az előző abba halt bele, Alaia pedig nagyon gyenge, nem volna értelme. Elbúcsúzom tőle szépen lassan, és hagyom, hogy eltemesse a jelen, hogy úgy hagyja el ezt a világot, ahogyan az neki jó. Megértem, hogy a testvére után akar menni, belőlem is ötven éve hiányzik egy darab. Nem érdekel, mit okozok jelenleg benne, van az a pont, ahonnan nincs visszaút, és ha halott ugyan rólam egyet, s mást, tudnia kell, hogy bőven van olyan heves vérmérsékletem ahhoz, hogy ezt most ne hagyjam csak úgy semmibe. Tisztában vagyok vele, hogy nagy dolognak kellett ahhoz történnie, amiért én valakit kitöröltettem a fejemből, nem célom a végtelenségig szadizni senkit, de muszáj még egyszer a megtudottak fényében a szemébe néznem. - Igen, egy saroknyira. Nem mondom, hogy most azonnal vágytam erre a túrára, de ha így alakult, nos, nem fogom azt mondani, hogy hagyjuk a francba, én szeretem megvalósítani az elképzeléseimet, bármennyire is legyenek lélektépőek. Közben intek adott irányba, és hogyha jön, hát meg sem állok a bérelt járgányig, és mehetünk is arra, amerre mondja. Bízom benne, hogy nem átverni óhajt... csúnya volna tőle.
Valóban nincs köze hozzá, az a mi meccsünk lesz apámmal. Ekképpen nekem sincs beleszólásom abba, mit tegyen és mit nem, mégis megteszem, végig nem gondolva a megfogalmazását szavaimnak. Lám, a jó szándék is lehet teher, ha kérés helyett utasításként, egyedüli opcióként érkezik. Fanyar mosoly szökik ábrázatomra megjegyzése kapcsán, ha nem az lenne, aki, lehet, itt mennék neki a lekicsinylő stílusért, amit nyomat. Nem áll jól neki (meg másnak se, ami azt illeti), de hát nem én vettem el annak idején - hála a jó égnek! - Haladjunk inkább. – Morrantam végül kelletlenül lökve el magam a faltól, hiszen szemmel láthatóan eltökélte magát a nőszemély abban, hogy meglátogassa apámat. Széttárom karjaimat szavaira, jelezve, követem, csak mutassa, merre parkol. Zsebre vágott kezekkel lépdelek mellette, percekig szótlanságba burkolózva, míg lenyelem a bennem tomboló büszkeséget és dacot, meg mindazt, amit a fejéhez vágnék – nem csak neki, apának is, ami azt illeti. - Beharaphatná valaki. Akkor teljesen felépülne. – Jegyzem meg csendesen, már az autóhoz érve. Biztos vagyok benne, hogy ez az opció is felmerült benne, csak meglehet, utolsó utáni lehetőségként – amit megértenék valahol, emlékek ide vagy oda – pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez az. Ez az utolsó utáni lehetőség, ha képes volt eddig utazni, fejest ugrani egy mindent vagy semmit tétű játszmában az időközben a volán mögé befészkelődő nőszemély. Utálok az anyósülésen gubbasztani, de úgy fest, mostanság csak afféle harcias macákkal hoz össze a sors, akik mellett rákényszerülök a segédpilóta szerepre. - Mondom is az útirányt, merre kanyarodjon.
Különösképpen nem kell, hogy számítson a reakciója, ő jelenleg nem más nekem, mint valaki, akitől a szívességet akarom behajtani, amivel lóg nekem. Ennyi, és nem több. Vajon már akkoriban is tudta, hogy Solomon felesége vagyok? Valószínűleg igen, máskülönben most nem ismert volna fel ilyen egyszerűen. Mindez azonban jelenleg már nem számít, essünk túl rajta, azt hiszem, mindenki ezt szeretné. Bizonyára örvendezni fog mindenki a döntésem nyomán, és még csak nem is tudom hibáztatni őket. Jól éppen nem esik, de ez van, ezt kell szeretni, falnak azért nem fogok menni tőle, kívánja ezt bárki. El kell fogadnom, hogy innen én mentem el, és jó eséllyel a háta közepére sem kíván senki. Nem csinálok belőle lelki ügyet, mert most nem én számítok. - Ezzel csak egyetérteni tudok. Vágom rá, és már indulok is a bérelt járgány felé, bár kaparja a torkomat némi keserű bizonytalanság, hogy talán még sem kellene, illőbb volna csak úgy eltűnnöm, mintha itt sem lettem volna, hagy emésztgesse mindenki a maga módján a dolgokat. Nem kell többé kapargatni a sebek felszínét. Mégsem vagyok elég megfontolt, és higgadt hozzá, talán az is közrejátszik, hogy látni akarok valamiféle érzelmet azon az arcon, hisz amikor találkoztunk, tökéletesen palástolt mindent. - Tudom. Ám ez tényleg csak a végső megoldás lehetne, az is csak akkor, ha ő is úgy akarja. Anélkül nem menne, hogy ne avassam be, és egészen biztosnak érzem magam abban a tényben, hogy nemet mondana, inkább elmúlna békességben és csendben, hogy ismét a testvérével lehessen. Meg aztán, mégis hol találnék olyan farkast, aki megtenné ezt? És milyen súlyos szívességgel tartoznék érte cserébe? Gondolkodtam én már mindenen, de nem nagyon van olyan ismerősöm, aki ezt megtenné a lányomért. Nigel igen, de ő nem vérfarkas. Indítok, és megyek, amerre mondja, közben meglehetősen zaklatottan csónakázom gondolataim tengerén, kezdem úgy érezni, hogy ez az egész egyszerűen túlnő rajtam…
//Köszi! ^^ Folyt. köv. akkor majd Solomon drágánál. XD//
Nincs meg az öcsém. Akkor forduljon fel ott, ahol van, nem érdekel, hogy mit csinál. Ja, és Goran sincs meg, ő is egész nyugodtan tehet egy szívességet. Vagy kettőt. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy milyen évet és milyen hónapot írunk, bár a városi világításokból ítélve túl vagyunk egy újabb karácsonyon. Nem mintha különösebben jelentene bármit is az egész. De bármennyire is próbálok nem foglalkozni vele, borzasztóan frusztrál, hogy magamra maradtam. Azért annyira ne essünk túlzásba, azt sosem mondanám, hogy minden csak az én hibám, de a magányosan töltött idő alatt azon ritka alkalmakkor, amikor gondolkodóba estem, mindig arra jutottam, hogy rohadtul nem itt kéne tartanunk. Apánk szíjat hasítana a hátunkból, és azzal kötne fel az istálló gerendáira, ha még élne, nyugodjék békében. Egyfelől szívesen vetném bele magam a világba csak azért, hogy az öcsémet a fanszőrénél fogva húzzam vissza Alaszkába, jelezve ezzel, hogy amúgy sajnálom, ami történt. Másfelől meg kapja be, ha visszajön magától... Azt akarom, hogyha egyszer visszaeszi a fene, akkor fúrjon lyukat az oldalába a radai rosseb, mert kimaradt abból, amit én elértem! Na de mit értem el eddig? Hm? Mi a faszt...
Konkrét tervek és célok nélkül nem szívesen megyek a város mélyére, mert nem hiányzik a műbalhé. A külváros jó, a külváros kellemes, nem mellesleg az ilyen helyek, mint ez a sikátor itt, remekül alkalmasak arra, hogy körbenézzek és valami hasznosítható után kutassak. Tudom, tudom. Egyszerűbb lenne kilakoltatás címszóval megvacsorázni egy lakástulajdonosból, és beköltözni a helyére, de sosem szerettem a puccos helyeket, és szent meggyőződésem, hogy az úton-útfélen eldobált lomok közt baromi király cuccokat lehet találni. Mit nekem temetkezési vállalkozás! Ócskás leszek, baszod. Lóg a bagó a fogaim közül, ahogy éppen könnyed mozdulattal hajítok odébb egy leselejtezett fürdőkádat, aminek az alját már beette a rozsda, a zománc pedig nagy port kavarva pattogzik le róla. A kád alatt lévő lomokat (autógumi, törött képkeret...) a bakancsom orrával rugdosom arrébb, mígnem a ropogáson át közeledő neszezésre leszek figyelmes. Farkas... Ösztönös reflex indítja el a mozdulatot, amivel a hang irányába fordulok, és az egyik fegyverem a vélt érkező irányába emelem. Szemeim borostyánjában várakozóan áll lesben a fenevad. Neki nincs barátja vagy pártfogója, ahogy igazából nekem sem, így egyikünk sem tart attól, hogy esetleg kedves ismerősbe botlunk.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Lassú léptekkel haladtam, hiszen hova siettem volna? A bár megvár és amúgy se voltam késésben, ha meg elkésnék, akkor ráérek akkor aggódni, hogy Marla mit fog szólni. Sose lehet tudni, hogy éppen milyen kedvében találja az ember a főnökét, nála meg pláne nem. Nem most először jöttem errefelé, hiszen erre kicsit rövidebb volt gyalog megtenni Rhydian lakása a lakásom és a bár közötti távolságot. Még akkor is, ha sokan azt mondanánk, hogy hozzám hasonló hölgyeknek nem kellene ilyen környéken egyedül járkálnia. Valahogy elmúlt ismét az a rövid ideig tartó szeszély, hogy szívbajos legyek és aggódjak azért, hogy vajon éppen melyik sarok mögött milyen veszély leselkedik rám. Valószínűleg ha jobban foglalkoztatna ez a dolog, akkor nem is olyan helyen dolgoznék, ahova úri hölgyek be se tennél a lábukat. Gondolataim ezerfelé cikáztak, miközben a kezeimet a dzsekim zsebébe csúsztattam a hideg elől. Nem mintha annyira zavart volna az itteni időjárás. Sőt, egészen megkedveltem az itt eltöltött idő alatt. Fel se pillantottam, amikor egyik utcáról éppen befordultam az egyik sikátorba, amikor hangosan huppant valami nem túl messze tőlem. Sietve álltam meg, hogy megnézem mióta is hullana hópehely helyett ilyen az égből. - Héé, a rohadt életbe…- a mondandóm végét viszont ekkor még elharaptam, miközben az íriszeimmel megtaláltam azt a vadbarmot, aki csak úgy eldobta azt. - Nem is tudtam, hogy itt nyílt a legújabb turkálója a városnak, vagy éppen egy őrült csöves járkál errefelé. – hangom nem sugárzott semmilyen érzelmet se, ahogyan a pillantásom se. Léptem felé egyet, még annak ellenére is, hogy éppen egy fegyvert fogott rám. Lehet bölcsebb lett volna hallgatni, de valahogy mostanában ismét nem tudtam féken tartani a nyelvemet. Meg legrosszabb esetben mi történhet? Meghalok, igazán kár lenne, de ez se lenne újdonság, hogy a halálangyalát kísértem. - Igazán szép darab, azt is így találtad? – egyáltalán nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Hiába súgta egy belsőhang, hogy hallgassak valahogy nem tudtam, mintha csak tényleg kísérteni akarnám a sorsomat és nem kizárt, hogy így is volt. Régebben se menekültem el a veszélyesebb helyzetek elől és nem most először látok fegyvert, amit rám szegeznek. Farkasom figyelte a másikat, de nem mozdult meg. Ahogyan én se tettem több lépést irányába, a kezeim viszont továbbra is kabátzsebem rejtekében hagytam.
Ahogy a léptek és a hang kis gazdája a látóterembe kerül, egész csinosan mutató fehérnépre céloz rá a kézifegyver csöve. Az, hogy ő mit matat vagy mit szájal, egyelőre nem sok vizet zavar, továbbra is mozdulatlanul, eltökélten és kitartóan tartom a felvett testhelyzetet. Semmi egyéb nem árulkodik életről, mint a párát köpő légzésem, és a bőröm alatt felgyülemlő, kavargó vad energiái. Ahogy felém lép, előretolul bennem a fenevad. Lázasan keresi, kutatja a szukát, hogy kiféle-miféle, és ahogy teljesen egyértelművé válik, hogy potenciálisan nulla vészhelyzetet jelent, kényelmesen vonul vissza mondván, meg sem éri alakot váltani miatta. Az arcom rezzenéstelen. Leolvashatja róla, hogy egyértelműen nem tetszik, hogy itt császkál körülöttem és ilyen pofátlanul belerondít a szórakozásomba. Na meg a területembe, a szemétdombba, amin egyedüli kakasként kívánok kaparászni. Csak a szemem villan a sértésére, valahol mélyen kedvem támadna foghegyről elküldeni a picsába, vagy minimum kinevetni, de helyette gyorsan, tapasztalt könnyedségével mozdul a fegyvert tartó karom kissé jobbra, és meghúzom a ravaszt, elpazarolva a szépségre egy egész ezüstgolyót, ami a tervek szerint a bal vállába fúródik bele. - És még működik is. Csak neked, csak most, napsugár. Na haladjál. Ha sikerült eltalálnom, szándékomban áll visszatenni a fegyvert az övemen lévő tartójába, és masszívan levegőnek nézni a nőstényt. Azt minden esetre remélem, hogy nem kezd el sipákolni, mert annak egyértelmű jelét adtam, hogy bármennyire szimpatikusnak is találja a szemétkupacomat a káddal együtt, nem kívánok osztozni a tartalmán, bármilyen romantikus is volna kukafedélről spagettit szopogatni édes kettesben.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem kell sok idő ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy idősebb farkas áll szemben velem, és ha tippelnem is kellene első megérzésre, akkor is 300 fölé tenném, de még se teszek lakatot a számra, mintha nem túlzottan érdekelne ez a tény; vagy éppen az, hogy mi is lesz ennek az egész véletlen találkozásnak a vége. Persze, azt mondják, hogy az idősebbet tiszteld, de nem éreztem azt, hogy bármiféle ilyet kellene mutatnom az irányába. Fürkészem őt, mintha csak megakarnám még inkább fejteni, hogy miféle ő és mi fordul meg a fejében. Más biztosan már mentegetőzve csinált volna hátraarcot, de nem lehet mindenki ugyanolyan. Farkasom tesz egy lépést hátra, de se többet, se kevesebb, amikor az ő fenevada előretolul. Nem ez az első eset, hogy nem éppen békés viszonyok között találkozunk idősebb farkassal. Igaz, az előző ilyen találkozáskor majdnem mind a ketten odavesztünk, viszont valahogy még ez a tény se tud igazán lázba hozni jelen esetben. Rhydian eltűnt, Solnak szerintem elég annyi, hogy élek és így betartotta Rhydnak az ígéretét. Ha Liam jelenne meg egyszer csak, akkor valószínűleg én törném be a képét a múltkori után. Jax meg boldog, ahogyan Wendyt se láttam túlzottan mostanában, így talán nem csoda, hogy valahogy még ez a nem éppen fényesnek mondható helyzet se tudott úgy igazán érdekelni, hogy mi lesz vagy éppen a számomra „fontosak” mit gondolnának. Meg mostanában valahogy mintha kicsit direkt a veszélyt kerestem volna, mint egykoron tettem. Amikor a keze megmozdul, akkor a vérvonalamnak köszönhetően is megérzem, hogy nem éppen barátságos gesztus vezéreli őt, így sikerül még az utolsópillanatokban kitérnem a golyó elől a romhalmazokhoz simulva. Még kész szerencse, hogy nem is vagyok nagydarab, meg azért az apró segítség se ártott, hiszen nem vágytam golyóra. Főleg akkor nem, ha még ezüstből is van, de ki tudja, hogy mivel rohangál. Szavaira pedig könnyedén nevetem el magam, de inkább volt gúnyos, mintsem őszinte. - Szerintem ettől még maga a nap is eltűnne az égről. – szólaltam meg, miután újra kiléptem a romhalmazok közül, de én nem voltam az, így nem állt szándékomban elillanni se. - Lehet, hogy működik, de talán használni se árt tudni vagy éppen jobban elrejteni, hogy mire is készülsz. Esetleg megmutassam? – feleltem egy féloldalas mosoly kíséretében és csöppet se haladtam tovább, ahogyan ő akarta volna és azt is tudtam, hogy úgyse adnám a kezembe a fegyvert, így ki se nyújtottam. Tényleg tuti, hogy ma este zárlatot kapott az ép eszem, vagy éppen nyaralni ment. Összefontam a karomat magam előtt. - Szerintem nincs kit sehol se, hogy ez Mr. Vadember lakhelye, vagy éppen területe, vagy netán zavarna, ha valaki más is túrna a szemétdombodon? Vagy ha eddig túl sokáig éltél volna hasonló helyen, akkor elárulom, hogy ez közterület és az jön, megy itt, aki akar.– eszem ágában se volt turkálni vagy éppen itt keresgélni dolgok után, de nem is én lettem volna, ha pont ezek után állom meg azt, hogy lakat legyen a számon.
Nem sikerül eltalálnom, ami nagyjából annyira aggaszt, mint az amerikai elnökválasztás, bár van egy sanda gyanúm, hogy egyébként is egyedül maradnék a támogatói véleményemmel ebben a liberális és emancipált világban. Ennek ellenére úgy döntök, hogy továbbra is szarok rá, meg az egész helyzetre is, úgyhogy a fegyver a helyén pihen, én pedig visszatérek az apró szemétdomb unott rugdosásához. Az "utasítást" megkapta, innentől kezdve senki ne mondja, hogy nem voltam jófej. Nem tudom, hogy melyikünk számára nagyobb balszerencse az, hogy mégis úgy dönt, nem él a menekülési lehetőséggel- Számomra azért, mert a hangjától is libabőrös lesz a tarkóm, vagy számára azért, mert ha így folytatja, ennek csúnya vége lesz. Csak felsóhajtok, ércesen, unottan, frusztráltan. Vállaim könnyedén ereszkednek meg, miközben az ég felé emelem a tekintetem, szinte már fohászkodva, hogy miért érdemlem ezt, amikor az elmúlt időszakban rohadt jó gyerek voltam. Gyorsan fellapozom az emlékeim közül az összes, közelmúltbéli nőt, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ez itt. Az utolsó kis őrző fruska egy lábbal kevesebbel tért haza, és most, ahogy a farkas felé fordítom a tekintetem, és megkóstolom a pillantásommal, eszembe jut, hogy ma még nem reggeliztem. - Mr Vadember... Hát ez aranyos. Mosolynak szánt, pökhendi grimaszt villantok, aztán teljes testtel felé fordulok, és átlépkedve a törmeléken, recsegő léptekkel kísérlem meg átszelni a kettőnk közti távolságot. Mindeközben úgy stírölöm fel-alá, mintha eladásra szánt hátas lenne. Csak közvetlenül előtte szándékozom megállni, abban pedig erősen kételkedem, hogy az eddigi produktuma után elhátrálna, de ha mégis így tenne, úgy a korommal járó előnyöket kihasználva ragadom meg a karját, ezzel késztetve őt maradásra. Mivel a testét már nem látom be, maradnak hát a szemei, és bármilyen tekintetet is kapjak tőle, szemtelen közönnyel viszonozom minden gesztusát. - Mondd csak, mindenféle lőfegyverhez ennyire jól értesz, kisbogár? Halkan és pimasz éllel kérdezem, utalva arra a kedves felajánlásra, miszerint megmutatja, hogy kell használni a fegyveremet, majd a kérdés után rögtön átkulcsolom a derekát, rámarkolok a fenekére, és a kezelendő fegyveremet a testéhez szorítom. Bármennyire küzd, bármennyire ellenkezik, vasmarokkal tartom, nem eresztem el akkor sem, ha üt vagy harap. Sőt, ha nagyon beleéli magát az esélytelen szabadulásba, vagyok olyan szarházi, hogy centikről az arcába is nevessek.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
France se gondolta volna, hogy Mr. Taplógomba köszönt vissza rám ebben a sikátorban. Ha tudom, akkor lehet, hogy inkább megyek a hosszabbik úton, vagy talán pont nem. Túl sok érdekességet már a bár se hozhatott és néha kellenek az olyan helyzetek is, amihez nem éppen fűlik a fogunk. Azért örültem annak, még ha semmi jelét se adtam, hogy nem akar megint esetleg céltáblának használni. Bár azt se hittem volna, hogy ennyire könnyedén inkább tovább megy kapirgálni, mint a szemétdobon lévő kiskakas. Könnyebb lenne, ha egyszerűen tovább sétálnék és egy belsőhang is könnyedén ezt suttogja nekem, de mégis fittyet hányok rá, ahogyan az árulkodó testbeszédére is és kimondom azt, amit gondolok. Mintha a következmény már lényegtelen lenne. A sóhaja se különösebben hat meg, hiszen tapodtat, se mozdulok, amit nem kizárt, hogy később bánni fogok, de a percek múlásával is a következmény egyre inkább hidegen hagyott. Ráérek akkor ezen kattogni, ha már tényleg rohadt nagy szarban leszek. Amikor a pillantásával kóstolgat, akkor csak megforgatom a szemeimet, mint akit halálosan untat. Viszont azért vak se vagyok. Kicsit bele is bizsergek abba a nézésbe, de nem jó értelembe. Sokkal inkább rossz érzés kerít hatalmába, még ha erről se a testbeszédem, se a pillantásom nem árulkodik. Maximum talán pár másodperc erejéig az energiák lehetnének beszédesek, de a pajzsomat időközben felhúztam. - Érdekes ez egy olyan szájából, akiben semmi aranyos nincs. Hogy is mondják… - teszek úgy, mint aki tényleg elgondolkozna a megfelelőszón, miután pökhendi grimaszát meglátom. Hallgatni néha aranyat ér, de valahogy ez is túlzottan halkan csendül elmémben, hogy megállíthasson. – Visszataszító? Lehet még ez is enyhe kifejezés. – rántottam meg lezserül a vállaimat. Akkor se hátrálok, amikor közeledik felém, pedig még szerintem egy hentes boltban se mérik így végig a kiválasztott húsdarabot, mint ahogyan most ő megtette velem. Ettől pedig még a nem létező szőrszálaim is égnek meredtek, de még se mozdult meg a lábam. Közöny, megvetés és az undor együtt könnyedén kiolvasható az íriszeimből. Nem mintha túlzottan érdekel a pillantása, mert jobban frusztrált a közelsége. Mint amikor valakinek a közelségét nem kívánod, de mégis bepofátlankodik az intimszférádba. - Ez a legjobb szöveg, amit meg tudsz villantani? Persze egy kis tic-tac is sokat dobna a dolgon.– vágtam rá kapásból, miközben az általa értett fegyverét testemhez préselte. Még a gyomrom is felfordult a gondolattól, nem hogy attól, amikor a keze a derekamra csúszott, hogy utána a fenekembe markoljon. Csak egy aprót sóhajtottam lemondóan, hogy utána mégis ártatlanul pillantotsak fel rá. – Hmm, talán igen, talán nem. Nem kizárt, hogy csak a kiválasztottak tudhatják meg.– és közben az egyik kezem a nemesebbik testrésze felé vándorolt, de persze eszem ágában se volt valójában bármit is megadni neki ilyen téren. Inkább csak a figyelmét akartam elterelni, hogy utána a tőrt előhalászhassam, - ha nem szúrta ki, amikor a derekamat kulcsolta át-, amit a bárban lévő egyik kidobónak ígértem. Utána pedig megpróbáltam beléállítani, ha nem vette el hamarabb, - ha igen, akkor a szabad kezem lendült ökölbe szorítva az arca felé-, miközben a lábammal próbáltam eltalálni a nemesebb testrészét, ha már oly nagyra tartja a fegyverét. Persze arról fogalmam sem volt, hogy mennyire fog bármelyik tettem is sikerrel járni, hiszen idősebb volt nálam, nem is kevéssel. Viszont valahogy nem tudnám sajnálni, ha az oldalában, vagy ágyéka közelében kötne ki a tőr, vagy éppen az öklömmel betörném a száját, orrát, netán a térdemmel szeretgetném meg a fegyverét.
Önelégült hümmentéssel bukott ki belőlem egy röpke reakció abból kifolyólag, hogy visszataszítónak degradált. Nők. Én komolyan nem tudom, hogy akár több száz évvel a hátuk mögött mégis honnan veszik, hogy egy-egy odaköpött sértéssel képesek megsebezni a férfiakat. Én a magam részéről soha meg sem hallottam a hasonló kaliberű vinnyogást, és ahogy eddig, most is hasonlóképpen engedem el a fülem mellett. Nem hátrál, pont úgy, ahogy arra számítottam is. Nem mondom azt, hogy elégedett vagyok vele, csak sajnos annyira kis egyszerű, hogy gyakorlatilag tíz másodperc alatt mindent elmondott magáról, amit ebben a helyzetben tudni érdemes, főleg úgy, hogy megértem már egyet s mást ennél jóval szorultabb helyzetekben is. Arról pedig egészen biztosan fogalma sincs, hogy az ő tekintetéből késként felém reppenő megvetés csak olaj tűzre. Ha egész egyszerűen megfosztanám az életétől, abban nekem nem lenne semmilyen szórakozás, így hát kiélvezem azt a belső munkát, amit a puszta jelenlétem indít meg benne. És ez az élvezethajhász belső ribancom késztet arra, hogy magamhoz rántsam, és rámarkoljak a seggére. Jaj, már megint ezek a sértések! Kis újvilági fruska, nem tud ez semmit sem értékelni! Bezzeg régen, ennél sokkal silányabb és elhagyatottabb vidékeken minden nőstény értékelte, ha valaki, ha bárki szemet vetett rá, akinek lógott valami a lába között, most meg? Válogatnak. Az eszem megáll. Rekedten röhögök az arcába, hadd érezze csak a tic-tacmentes szájszagot, amibe ki tudja, mit magyaráz bele, de voltaképpen legfeljebb csak a bagót lehetne. - Meg persze én. Adom tudtára egyszerűen, hogy nem az ő jogköre eldönteni ebben az esetben, hogy kiválasztottnak tart-e vagy sem. Ha akarom, elveszem. Ha kell, akkor megszerzem, bár hogy őszinte legyek, semmilyen őszinte vonzalom nem hajt felé, nem pezsdíti fel a véremet, mint az a Szőke hajdanán. De nekem is vannak ösztöneim, a fenevadnak is forr a vére, és bár biztos vagyok benne, hogy valami olcsó trükkre készül, ahogy veszélyes terepre kezd vándorolni a keze, de hagyom, hadd csinálja. Hadd higgye el, hogy teljesen hülyének nézhet.
A farkasok sajátos gyorsaságával feszülnek meg az izmai, ahogy lendületet vesz: csak egy gyors rántás, és már meg is történt. A fájdalom drogként áramlik szét a testemben, ahogy a penge átszúrja a bőrdzsekim, a pulóverem, és végül a bőrömet is. A fenevad megérzi a vér szagát, és úgy döntött, hogy köré is gyűlik. A zsebkésre ügyet sem vetve ragadom meg a csuklóját, ami az engem megsebező kézhez tartozik, hogy egy erőteljes tekeréssel kicsavarjam, hogy ne mutassak kegyelmet addig, amíg a fájdalomtól vagy a fizikailag tarthatatlan testhelyzettől meg nem rogynak a lábai. Csak ezután nyúlok át a szabad kezemmel, hogy egy halk morranás kíséretében kirántsam magamból a kést. Amíg tovább tartom, feszítve, ha kell, hát az izmainak szakadásáig, a pengén csillanó véremet nézem és megcsóválom a fejem. - Tényleg azt hitted, hogy ezzel a körömreszelővel ártani tudsz nekem? Szemöldökcsipesz nincs nálad véletlen, cunci? A kést messzire hajítom a szemetes törmelékek közé, egyúttal a szukát is elengedem, de olyan erővel taszítok rajta, hogy ezen az egyenletlen talajon mindenképpen elveszítse az egyensúlyát. - Három választásod van, cica. - nyúlok a kabátzsebembe, hogy rágyújtsak akkor, ha nem kell azzal fárasztanom magam, hogy szúnyogként próbálom magam körül elhessegetni - Egy: most fogod magad, és eltakarodsz innen. Kettő: te és én eltöltünk egy romantikus pásztorórát abban a garázsban. - bökök a fejemmel a közelünkben lévő betontákolmány felé - Három: meghalsz. Adok fél percet, hogy átgondold. Blazírt arccal szívnám tovább a cigit, ha van nyugton megtenni, és kényelmetlenül káromkodva nézem, mennyire elázott a kedvenc pulóverem miatta. Szerb káromkodással adok hangot elégedetlenségemnek, mialatt a nőstény remélhetőleg kitalálja, hogy kedvesebb neki az élete, minthogy egy nála jóval erősebb hím ellen pattogjon.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy dolgot sajnáltam csak, még pedig azt, hogy a tőr nem kicsit másabb éghajlaton szalad a húsába. Bár lehet, hogy akkor még inkább felbosszantottam volna, ha éppen nemesebbik testrésze bánja a dolgot, de úgy gondoltam, hogy megérdemelte volna, így viszont a veséje tájékát simogathattam meg az annyira nem kicsi pengével. Nem zsebkés volt ez, hogy szinte ne okozzon sebet. Amikor viszont elkapja a kezemet és kicsavarja, akkor sietve harapok az ajkamba, hogy egy hanggal se adjam tudtára, hogy mennyire fáj is. Szabadulni is akarnék, de miért is tudnák, hiszen a szorítása is csak egyre erősebb lesz, míg végül kezdem úgy érezni, hogy a kezem is egyre inkább kezd taccsra menni és a fájdalom végül át nem járja az egész lényemet. Egy apró szisszenés elhagyja az ajkaimat, még ha legszívesebben szinte üvöltenék is a fájdalomtól, de akkor se adom meg neki ezt az örömet. Idővel pedig a fájdalomnak köszönhetően kicsit a lábam is megrogynak, hiszen a fájdalom túlzottan is uralni kezdi a lényemet. - Talán jobb lett volna, ha középebbre és lejjebb megy. – sziszegtem a fogaim között, mintha így akarnám visszafogni a torkomat kaparó fájdalmas nyöszörgést. Egyébként is szerintem annyira helyén volt az esze, hogy rájöjjön a becsesebb testrészére utalok. Egy ilyen penge simán vitte volna azt is, hiszen a tőrök eleve nem kicsik és még éles is volt a pengéje. Tőr könnyedén koppan a földön, de pár másodperccel követem én is azt, legalábbis a földre huppanásban. Szemeim összeszűkülnek, úgy nézem őt és a fájó karomat megérintem az éppel. Végül pedig gúnyos nevetésben török ki. - Romantikus, mi? Szerintem még egy hullába is több érzés szorult, mint beléd. – pont nem érdekelt, hogy mit váltanak ki a szavaim, miközben feltápászkodtam a földről, ha engedte, akkor hátráltam. Még hogy pont vele akarnék bármi hasonlót átélni, még a gondolata is röhejes. Hamarabb dobnám ki szerintem a taccsot, mint bármi ilyenbe részt vegyek vele. Amennyiben lehetőségem volt rá még a kést is felvettem pár lépés után, majd mielőtt eltűntem volna egy másik utcában, siktároban még hátra pillantottam rá. - Fordulj fel! – érezhette, hogy tényleg nem bánnám, ha megfogadná a mondandómat, de az eddigiek alapján sejtettem, hogy minden szó, ami elhagyja az ajkamat az kb. felesleges szájtépés, így még a jól ismert középsőujjas nemzetközi jelzést is hanyagoltam, még ha szívesen be is mutattam volna neki. Innen pedig egy helyre mehettem, még pedig Marlahoz. Wendyt mostanában nem láttam, Solt meg továbbra se zavarnám semmi ilyennel. Sose voltam árulkodós fajta, aki nagyobbtól várná el a segítséget egy ilyen találka után.
|| Részemről ez záró lenne, ha már semmi olyat nem írsz. Köszöntem a játékot!
Ahogy közeledett a március vége, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Archie talán mégsem teljesen tökéletesen idióta, s megneszelhetett valamit a készülő merényletből újdonsült "vállalkozása" ellen... A nagy viadalt ugyanis elnapolták, s csupán egy véletlenül elkapott, kósza információnak hála sikerült még épp időben - remélem - tudomást szereznie Dakotának az új időpontról. Már benne jártunk az éjszakában, az út ráérős-lustán haladt velünk, ahogy átszeltünk a városon, Ronnyval a volán mögött. Részemről nem csicsáztam túl a szettemet: a kényelmes anyagú farmerhoz egy kissé elnyűttebb, de még vállalható, halványszürke szürke pólót és fekete bakancsot, valamint a motoros dzsekimet viseltem. - És magamhoz képest szótlan voltam végig, igaz, mit is mondhattam volna? Tiszta sor volt a terv mindenkinek, úgy láttam, hisz már ezerszer átbeszéltük az esetleges buktatókkal egyetemben. Oldalamon a furgon ablaka némileg lehúzva leledzett, hagyva, hogy bezúgjon a fagyos esti levegő utunk során. Jólesett és az sem érdekelt, ha Raymond morgott valami olyat az orra alatt, hogy lefagynak a golyói lassan, ha így haladunk... - Hamarosan különben is megérkeztünk a kiszállási pontra, ahol Aaron mindaddig várni fog bennünket, amint Dakotának sikerült kiszabadítania és meggyőznie a kölyköket, hogy jobb nekik a jelenlegi "munkaadójuk" nélkül. A külváros gyér világításában, a régi gyárépületek között sietősen pattogtunk ki a járműből az említett nősténnyel és az idősebb hímmel, aki jobbára a balhé végett volt csak itt. Becsukva magam mögött az ajtót még odaléptem Ronnyhoz, s ahogy kihajolt a lehúzott ablakon, hogy lekezeljünk búcsúzásként, úgy kúszott gondolatai közé mentális üzenetem: ha Dakota megvan a kölykökkel, tipli van. Ne várjanak ránk, ha nem jönnénk. - Velük ellentétben én és Raymond úgy ismertük a várost, mint a tenyerünket. Errefelé is megvoltak azok a pontok, ahol tudtuk, kihúzhatjuk egy ideig nyugodtan, ha forróvá válna talpunk alatt a talaj.
A közeli gyárépület ablakain át kellemes fény szűrődik ki, annak frontvonalbeli bejárata felől beszélgetések, röhögés foszlánya ér el hozzánk a szomszédos sikátorba. Raymondra bízom, menjen kicsit előrébb felmérni a terepet, mi a helyzet a beléptetéssel, mennyire nézik meg, kit engednek be és kit nem... én pedig elcsípem Dakota vállát, finoman fogva rá és fordítva a csajt magam felé, mielőtt nagyon siethetnékje támadna itt. - Bejutsz, megkeresed a kölyköket, csendben kijöttök. - Egyszerű, mint az egyszer egy. Nem is fűzöm hozzá, hogy kerülje a felesleges hősködést, hangomnak tónusa, tekintetem komolyan csillanó kékje épp eléggé utal eme kérésre kimondatlanul is felé. - Ha valami elszaródna, egy dolgot tarts észben: a hangár felé fogsz tudni menekülni, ahol az egész hacacáré van, vagy a hátsó sikátor felé, ahol bementél. Ha pedig úgy érzed, egyedül kevés vagy, azonnal hívd Ronnyt. - Nem voltam oda attól, hogy egymaga menjen, tekintve, hogy a kölykök létszámáról még mindig minimális információink voltak, de abban igazat kellett adnom nekik, hogy egyedül a legkevéssé feltűnő, úgy van a legtöbb esélye észrevétlenül kiszlalomozni a "csomaggal".
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Voltak napok, amikor dupla műszakban dolgoztam. A légitaxi társaságnál napközben, majd este a kikötő környékén és a város kevésbé szívderítő részein. Általában akkor, ha tudtam, hogy másnap várhatóan nem lesz fuvarom, mert hát szartam én a papírmunkára, majd valamit firkálok adminisztráció címszó alatt. A vasúti lerakatnál tett látogatásom olyan szempontból szarul sült el, hogy Archie-ék óvatosabbak lettek - annyiból meg jól, hogy a nagy husiszállítmány infója kapóra jött. Ha kevés emberrel dolgozol, nem engedheted meg magadnak, hogy nagyon szétszórd a fontos dolgaidat, mert nincs kapacitásod mindenre elegendő védelmet biztosítani. Vagyis esetünkben: nem tarthatta sokkal messzebb a kölyköket, mint ahova az eseményt szervezte/tervezte. Sőt, megkockáztattam, hogy minden egy rakáson volt. Próbáltam a lehető legjobban felmérni a környéket, hogy mégse (fél)vakon menjünk majd, de elég jelzés értékkel bírt, hogy a szaglászásom után nem sokkal a loft környékén felbukkant pár alak, akik fixen nem voltak a szomszédság tagjai. Azt viszont nem szagolták ki, hogy pontosan hol lakok, mert pechükre, a jobbról-balról magasodó épületekkel közös mélygarázson osztozott az enyém. Onnan pedig nem esett nehezemre más úton a saját otthonomba jutni, mint eredetileg kellett volna. Mindig legyen legalább egy plusz ki-bejáratod, Űzöttek Kézikönyve, első lecke a szállásra vonatkozóan. A Pit környékét is hanyagoltam. Nem hiányzott, hogy összekapcsoljanak akár a hellyel, akár Zach-kel, vagy fordítva, így a szükségesen túl vajmi keveset érintkeztünk. Akkor volt nagyobb összeröffenés, amikor minden tettestárs összegyűlt. A tanktól kicsit megfeszültem, nem tagadom, de könnyedén reagáltam arra, amikor felmerült, hogy én mégis mit keresek az egész buliban kis csikaszként: máskülönben full virsliparti lenne az egész. Elég volt, hogy Zach tudta: személyesebben érint a dolog. És még őt se avattam be a konkrét miértekbe. Ahogy Henry elől is elhallgattam, hogy lehet nem kéne törnie magát ezen a héten azért a kimenőért... Minek aggódjon, amikor segíteni úgyse hagytam volna?
Ideges voltam. A résnyire nyitva hagyott pajzsom mögött energiáim idegesen pattogtak, a Farkas feszülten figyelt, én pedig szimplán paráztam. Soha nem voltam még ilyen akció tagja, mert soha nem hagyatkoztam még így másokra, alig ismertekre, haver(ok)ra. Öngyilkos merénylet lett volna korábbi meglátásaim szerint, és most se voltam meggyőződve arról, hogy nem épp a saját kivégzésemre tartottam a fiúkkal. Karba tett kézzel ültem, hogy ne rágjam a körmöm. Szemem zöldjét egyre határozottabban írta felül a Farkas rubinvöröse. Ő volt a másik parám. Kurva ciki, de fogalmam sem volt róla, hogy miképp fog reagálni élesebb helyzetre, mert hiába minden kis tréning Aidennel, nyilván messze nem ugyanaz volt, mint egy ilyen "bevetés". Mélyen kussoltam arról, hogy mindemiatt a személyemben miféle wilde cardot hoztak magukkal. Akkor sem tudtam ennek bevallására rávenni magam, miután kiszálltunk és az utolsó simításokat követően Zach elkapta a vállam, hogy szembe fordítson magával. A szívem a torkomba dobogott akkor is, amikor biccentettem. Minden porcikám azért sikított, hogy fussak, hagyjam itt az egészet a picsába, elintézik ők nélkülem. De valami, ami sokkal mélyebben telepedett meg, mint az összes sikításom, nem hagyta. - Oké-oké - bólogattam szaporán, de ahogy elfordult, hogy induljon, most én voltam az, aki a karja után kapott és megállította. - Légy óvatos, rendben? - kértem halkan, mert baszki, megkedveltem. Szépen, apránként, azzal párhuzamosan, ahogy megszoktam a kis szövetségünkön és a közös célon keresztül, megkedveltem. Nem, neki nem folytam szét Henryről mesélve, vele ittam, tervezgettem, a kapcsolatomnak is legfeljebb a röhejes, fasz részét osztottam meg vele, de... megosztottam. Szóval ja, kicsit féltettem az irháját. És tőlem egyáltalán nem megszokottan: elindultam, hogy fejest ugorjak az előttünk hullámzó fostengerben, egy olyan farkassal, ami finoman feszülve bennem résen volt és készen állt - ki tudja, mire. A többiekről leválva jutottam be. Nem először jött jól, hogy nem sokkal múltam száz: lófaszt nem törődtek velem, mert ugyan miféle problémát tudnék okozni? Az itteni csődület java esélyesen könnyedén elintézett vagy legalább lelassított volna. Bár a vendégek annyira nem izgattak, a fal és az ajtó mellett strázsálók annál inkább. Fél szemmel-füllel a fiúkat radaroztam, és amikor megfelelőnek láttam a pillanatot... megdermedtem. Egy élettelen testet húztak hátra, vaskos vérnyomot hagyva a szorítótól a személyzeti ajtóig. A mellkasrész zúzott massza volt, az arc rémisztően fiatal, a tágra nyílt szem a semmibe meredt. Ahogy nyílt az ajtó és eltűnt a hulla, valaki más egy acsargó, fiatal, kölyöknyi farkast rángatott elő a marjánál fogva, hogy a már megtépázott kölyökhöz vonszolja, aki az előző küzdelméből győztesen került ki. Megvártam a halottat elvonszoló visszatérjen, és ahogy eltávolodott az ajtótól, a pajzsomat teljesen felvonva besurrantam, igyekezve kizárni minden szagot, látványt, hangot. Annyi mindent tudott volna az agyam felöklendezni, hogy se szeri, se száma, és talán ez a bőség zavara mentett meg egyelőre attól, hogy bármi konkrét menthetetlenül a felszínre bukjon.
Talán idegességének elcsípett tónusa, talán az elmúlt hónapokban kialakult bajtársiasság vagy szimplán annak ténye, hogy ez volt nálam a "norma", késztetnek arra, hogy elcsípjem még pár szóra a kis nőstényt, mielőtt bemegyünk. Szavaim tömörek, lényegre törőek, komolyan csendülő bizonyosságként nyújtanak kapaszkodót a másik farkasnak a meglehet, némileg idegen helyzetben. Ha sejtettem is felőle bármit, nem most volt ideje megkérdőjelezni megbízhatóságát, s csak némán, kimondatlanul kértem: ő se most hagyjon cserben. Mert hazudnék, ha azt állítanám, számomra rutin volt a dolog; baromira nem... Egyszerűen csak kellően sok dolog szakadt a nyakamba az elmúlt hónapokban hozzá, hogy már ne idegeskedjek előre mindenen. A feszült jobb kifejezése volt mindannak, mi energiáimból áradt. Indultam is volna Raymond után, ha nem kapja el karomat a kis nőstény. Meglepetten szalad feljebb a szemöldököm, szótlanul, hogy halk kis szusszanással távozzon a bennrekedt levegő tüdőmből kérésére. Kurvára nem vagy fair, Dakota, a fenébe is! - Igyekezni fogok. - Ennyit talán megígérhettem, bár a hogyanon el kellene gondolkoznom komolyan, ha rákérdezne, lévén éppenséggel pontosan azért terveztünk face-to-face besétálni az oroszlán barlangjába, hogy róla eltereljük a figyelmet és időt nyerjünk neki - amennyit csak szükséges. Még egy féloldalas vigyort vetek felé szavaimat követően, mielőtt Ray után iramodnék, felvonva pajzsomat némileg, épp csak kikandikálni engedve a fekete bundás fenevadat, hogy ne legyünk teljesen vakok a világra.
Oltári nagy mázli, hogy egy idegen farkas strázsál az ajtóban - talán valamelyik környékbeli egyutcás településről lehet, ki tudja. Archienak igencsak érdekes, a városban idegennek számító cimborái akadnak újabban, tippre ez is egy lehet közülük. Rám sem hederít, könnyedén bejutok, hogy az érdeklődők mérsékelt tömegén - felháborítónak találom különben, mert ahhoz képest bőven akad érdeklődő, hogy mi zajlik itt pontosan - keresztülhaladva felmérjem a terepet, továbbá tekintetemmel a néhány perccel előttem beosont Dakotát keresem meg, illetve az ügyeletes "hátvédünket". Habár szívem szerint meg sem állnék a hangárban felállított küzdőtérig, megtartom a tisztes távot egyelőre, elveszve a küzdőket egymást túlüvöltve biztatók közegében. Amíg nem szúrnak ki, nincs értelme felhívni a figyelmüket magamra... annál több ideje marad Dakotának is remélhetőleg a háttérben zajló kis akciónk sikeres kivitelezésére. A bicska hovatovább nyitva marad a zsebemben az elkövetkező jeleneteket látva, ahogy a vérgőzös, leharcolt kölyköt úgy kell lerángatni halott társának testéről, ne szabdalja még inkább miszlikbe - másra fordítsa erejét. Teszek pár lépést előrébb önkéntelenül is, Archiet keresi immár sárga cirmokkal keveredő kék pillantásom. - Épp csak elcsípem a felállított alkalmi pultnál Ray tekintetét, ahogy figyelmeztetően ingatja meg a fejét irányomba észrevétlen, ne csináljak hülyeséget. Ó, pedig...! Vinne az indulat egészen hozzá, nem lennék kíméletesebb, mint a kölyök a ringben, a különbség csak az, én döntöm el, kinek húsába mártom karmaimat. De nem mozdulok tovább a küzdőtér szélénél, ott megállva, kezeimet finoman zsebembe csúsztatva tekintek az est házigazdájára, aki jó vendéglátóhoz méltón prezentálja az újdonsült küzdő felet... természetesen név nélkül. Engedek pajzsomon, energiáim lassú veszedelemként közelítik meg a másik farkaséit. Heló Archie... nem jössz le játszani?
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ismertem a felállást meg a kiosztott szerepeket, nyilván. De ettől még kérhettem, hogy ő se vállaljon fölösleges kockázatot, főleg azért, mert ha engem felbaszott Archie annyira, hogy ha nem lettem volna gyáva kis szar, nekiugorjak, akkor Zach pláne elveszítse a fejét vele szemben. Ne könnyítse már meg a dolgát! És ne egy fél-rosszul elsült akcióból derüljön ki, hogy konkrétan mennyire sikerült megkedvelnem. Nem vagyok rá kíváncsi, érted? Köszi.
Külön-külön mentünk be, és bár szívem szerit kurvára távol maradtam volna a szorítótól, nem erre "szerződtem". A tömegen keresztül villanásnyi időre még elcsíptem Zach pillantását. Szusszantam egyet. Nem, erre baromira nem lehet készen állni, legalábbis részemről, de ha már eddig eljöttünk... Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a hullát elhúzták a szorítóból, és ez az érzés velem maradt azután is, hogy besurrantam a személyzetis ajtón. Zach elintézte, hogy legyen esélyem, pusztán azzal, hogy kicsit felhívta magára a főfasz figyelmét, ő pedig mindenki másét a kettősükre. Ideje volt munkához látni. Követtem a vérnyomot, ami majdnem minden egyéb szagot elnyomott, de célba juttatott. Eltelített, fullasztó volt, és egy újabb, komor fémajtóhoz vezetett a szűk, ürességtől kongó folyosón. Nem figyeltem kamerákat, vagy egyéb berendezést, biztosra vettük mind, hogy voltak, így ezek helyett arra mentünk rá, amire lehetett: az időfaktorra. Ha már egyszer villám lettem, mutassam is meg, nem igaz? Kicsit nagyobb rést nyitottam a pajzsomon és hezitálás nélkül nyitottam be az újabb helyiségbe, majd tettem be magam mögött sietve, csendesen az ajtót. Aztán ledermedtem. Vér, halál, félelem, és az erre védekezésképp húzott harag és agresszió keveredett rettenetesen fiatal energiákkal. A sötétből négy szempár nézett rám. A bejárat mellett a falat tapogatva kapcsoltam villanyt, mert bár enélkül is tudtam tájékozódni, de látnom kellett. A helyiség kisebb volt, mint amekkorára számítottam, a négy gyerek - mert kurvára azok voltak, a legidősebb is maximum a húszas évei közepén járhatott - a földön ült elszórtan, idegességük, feszültségük betöltötte a teret. Felváltva pillantgattak rám és a sarokba vetett tetemre, ami nem sokkal korábban még élő-lélegző társuk volt. Egyikük morgott. Hogyan ne tette volna, baszki, sarokba szorított vadállat volt mind, a ruha meg cafatokban lógott rajtuk. Lassan felemeltem mindkét kezem, és óvatosan leeresztettem a feléig a pajzsomat. Békével jöttem, uff. - Hali!
***
Az estével eddig az egyetlen probléma az volt, hogy később került rá sor, mint eredetileg terveztem, mert az ügyeletes városi mitugrász a jelek szerint rosszul aludt pár szaros miatt, és ezért bele kellett köpnie a levesembe. Idegesítő, mint egy folyton zümmögő légy. De majd később éri baleset, egyelőre be akartam indítani az üzletet. Ha látják, hogy több minden is lehetne ebből a koszfészekből, mint ami, az mindenkinek jól jön, főleg nekem. Nyolc kölyköt fogtunk össze a nyitányra, ebből egy életképtelennek bizonyult, de legalább a többivel lehetett mit kezdeni. Hiszen ki ne akarna a szórakoztatóiparban elhelyezkedni? Hálásak lehetnek, hogy miután eldobták őket rájuk találtunk. Koszt és kvártély, cserébe azért, ami a farkasként a minimum: megküzdenek a túlélésükért. És közben nem fáznak, nem kell a napi betevővel foglalkozniuk, és ki tudja, milyen sokra vihetik, ha túlélnek pár viadalt? Még a végén valaki felfigyel egyikre másikra és átharapja, magához veszi. Persze, miután kivásárolták tőlem. És miután a fogadásokkal szép pénzt hozott a házra, de ezek hosszabb távú tervek, amik... Bökik a kisherceg csőrét. A következő taknyost konferáltam volna fel, amikor megláttam a szőke fejét. Nem bírtad kiülni, mi? - De a következő küzdelem előtt, hadd üdvözöljem szerény körünkben Anchorage Hercegét - mondtam jó hangosan, hogy mindenki hallja, nagy adag gúnnyal a hangomban és eltúlzott gesztussal a szöszire mutattam. - Megtisztelő, hogy leereszkedtél közénk. Ők az elit. Akik azt hiszik, az elit. Mi igazi kóborok vagyunk, nem kényelmesedtünk el úgy, mint ők, akiket egy kiadósabb szarás választ csak el attól lépten nyomon, hogy falkát alapítsanak a Pitet kiáltva ki főhadiszállássá vagy mi a faszommá. - Bulit veszel vagy adsz? - biccentettem oldalra a fejem. Néhányan füttyögtek, páran a közelében hergelték. Én a szorító szélén álltam és arrébb rúgtam az előző viadal győztesét. - Útban vagy. A másik miatt szólnom se kellett, nem zavartak vele, csak lenyomták a szorítón kívül, hogy kushadjon.
Fanyar mosoly költözik képemre, amikor felhívja rám a társaság figyelmét ez az agyoniskolázott barom, s bár energiáimban nem leplezhetem mindazt az undort és megvetést, amit személye iránt érzek, magamban igyekszem elszámolni tízig, hogy ne ugorjak azonnal a torkának. Minél több felesleges pofázás, annál több ideje marad Dakotának is remélhetőleg... - Valami ilyesmit mantrázok, miközben eltárom a kezeimet kissé, megadóan, afféle "mit van mit tenni" könnyedséggel a leereszkedést illetően. Nem Archie, a te szintedre a legdomesztikáltabb öleb se ereszkedne le, ami azt illeti. - Mint jóérzésű Teremtő jöttem ma ide... ami nem mondható el mindenkiről itt. - Emeltem meg kicsit hangomat, hogy a köröttem levők is jól hallják válaszom. Idegenül hangzott a kifejezés tőlem, de tisztában voltam ama vékony jéggel, amivel apám és a családunk táncolt, hát eszem ágában sem volt a hagyomány kifejezéseit belekeverni a dologba. Amúgy sem tartozott itt az senkire igazán. Bennem a farkas, mint láncra vert vad, zörgette rácsait. Ő vért akart, nekem konstans hányingerem volt az idegtől. Nem jó kombó. - Mert veled ellentétben én szemtől szemben intézem azt, ha nem tetszik valami, nem pedig pár kölyök mögé bújva... most komolyan, Achie, ki molesztált téged gyerekként, áruld már el? - Ciccentem rosszallóan ingatva meg a fejemet némileg, miközben lassú, ráérős mozdulatok közepette váltam meg a dzsekitől. Ajándék volt - Hannah kinyír, ha szétszaggatom. Köröttünk a zsizsegés is átalakul, a néma csendben csak a farkasok energiáinak feszült, balhéra szomjazó örvénylése volt, mi súlyosan a térre telepedett. - Kölyköket összefogdosni könnyű. Meggyőzni őket a magad igazáról... könnyű! De kiállnál értük valaha is? - Dobtam elé csendesebben némileg a szavakat, immáron sárga, állatias pillantással állva tekintetét egy kitartott másodpercig, hagyva megülni a jelentőségét a kérdésemnek, majd nemes egyszerűséggel mellettem állónak a kezébe nyomtam a dzsekit. Fogja meg egy kicsit legyen kedves, amíg rendezem itt a soraimat az ügyeletes faszkalappal. - Nos, mit mondasz, Arch? Megér mindez neked annyit, hogy végre golyókat növessz és a saját súlycsoportoddal kezdj? - Minden szem kivétel nélkül rá szegeződött, a visszakozás legapróbb jele is megingathatta a belé vetett hitet. És ezzel ő is tisztában kellett legyen.
***
A kosz, vér és izzadság szaga mellett pajzsát lejjebb engedve Dakotához elér az ajtó mögötti kétségbeesés, indulat és feszültség minden egyes rezdülése. Beljebb kerülve a sötét helyiségbe, morgás figyelmeztető hangja késztetheti megtorpanásra. Ahogy felkapcsolja a villanyt, azt is láthatja, ahogy a legidősebb - egy húszas évei közepén járó srác - védelmezően mozdul a másik három elébe lépve, hiába alig áll a lábán ő maga is. Bokáján régebbi a kötés, alvadt vértől szennyezett, vélhetően nem épült fel még teljesen egy korábbi sérülésből. - Mit akar? - Távolságtartó és óvatos a durván felcsendülő kérdés mögött meghúzódó energiagóc, a borostyán szempár feszülten követi minden mozdulatát a nőnek, ugrásra készen, ha arról van szó... Mögötte a földön egy nála valamivel fiatalabb, kreolos bőrű srác ül, felhúzott térdekkel, hátát a falnak támasztva. Talán még fejét is közébük hajtotta, mielőtt nem várt látogatójuk megérkezett, megadva magát az elkerülhetetlennek. Most azonban, mintha némi reménykedés ülne meg a barna tekintetben, ahogy Dakotára tekint. A nőstény másféle energiákat sugárzott, mint amihez az elmúlt napokban szerencséjük volt. Mellette egy hasonló korú, dacos képű lány kapja fel fejét szinte vele egy időben Dakota jöttére, de mindeközben sem engedi el karjai öleléséből a nála jóval fiatalabbnak tetsző, sápad és kisírt képű fiút. Alig lehet tizennégy-tizenöt éves, vonásaiban emlékeztetheti Dakotát arra, akit az arénában látott odakint megtépázva, győztesként kikerülve az iménti küzdelemből.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A legidősebbnek tűnő egyből a többiek védelmére kelt. Szupi, legalább nagy eséllyel ő a hangadó is, és nem kell sorra szépet mindet meggyőznöm az igazamról, elég őt. Próbáltam innen nézni. És próbáltam nem nézni, milyen leharcolt volt - valószínűleg nem először jött ez a reflexszerű védelmezés, és esélyesen nem ilyen kis lilomlelkű cukiságok toppantak be hozzájuk, mint én. - Segíteni - eresztettem lejjebb kicsit a kezem, de még nem engedtem vissza teljesen a testem mellé. Még többet mutattam magamból, a pajzsom majdnem teljesen lent volt. Hagytam, hogy érezzék az őszinteségem és a nulla agressziót részemről. A sajnálatomat is igyekeztem visszafogni, mert nem szánalomra, hanem tettekre volt szükségük. Pontosan olyanok voltak, amilyennek Archie leírta őket hónapokkal ezelőtt: eldobottak. Ez fasz meg áldozatot csinált belőlük. A huszonéves háta mögött kuporgókra pillantottam. A kreol, a kiscsaj és a legkisebb - aki kísértetiesen emlékeztetett az érkezésünkkor befejeződött harc győztesére. Rohadt kerültem olyan farkas-társaságba, amiben én volta a legidősebb, olyanba meg annál is ritkában, amiben én jelentettem a segítséget. - Kiviszlek innen titeket. - Egyelőre nem beszéltem többes számban, mert hát... ki tudja, hogy egyikük nem beépített-e vagy valami. Jobb biztosra menni. - El Archie-tól, nem kell ilyen alja szarban részt vennetek. Nem akartan sokat ígérni, pláne nem olyasmit, amire fikarcnyi garanciát se tudtam vállalni. Mondjuk igazából a kivitel is inkább remény volt és erősen sanszos, ha a fiúk elég időt nyernek kint nekem. És ha a kölykök nem akadékoskodnak sokat. Őszintén? A helyükben kurvára nem hinném el, hogy hirtelen megint ekkora fordulatot vehet az életem és ráadásul jobb irányba. A pillantásom visszatalált a fiatal lányra. Ha valamelyiküknek, hát az ő útjának egy tetemes részét el tudnám mondani. Esélyesen akkor is, ha velem jön. Nagyot nyeltem.
***
A herceg szavaira néhányan kelletlenül mozgolódtak, a levegőbe a vér- és piaszag mellé némi bűntudat vegyült. Az égnek fordítottam a tekintetem. - Minden valamire való farkas megküzd a helyéért az életben. És szánalmas Teremtő, aki aranykalitkában hagyja a kölykét. Mondd csak, a tiéd meddig bírná nélküled? Két nap? Jó indulattal. Nyitunk erre is fogadási lehetőséget, a ma estétől, holnaptól pedig az életéért - húztam ádáz vigyorra a szám, a fal mentén álldogálók közül egy-ketten megmoccantak. A fizetett farkasaim. Nem volt szükség, hogy elém rángasság, a nekivetkőzése elég jelzés volt, jön ő szépen magától is. Nagyon helyes. Az idő pénz, én pedig rühelltem, ha rabolták az enyémet. A pajzsát meg feldughatta magának. Láttam a benne acsargó, nálam bő tíz évvel fiatalabb farkas elégedetlenkedését, a harci heve végre némi változatosságot hozott a kis szarosok kétségbeesett vergődése után. - Aki képtelen magának érvényt szerezni, meghal. Aki nem tudja magát megvédeni: meghal. Aki méltatlan a túlélésre: meghal. Ezek a farkasok törvényei - köptem elé a szavakat, megvetve mindent, ami pátyolgatást jelenthetett. A sárga szempárra hasonló volt a válaszom a tarka bundás felmordult bennem. - Gyere csak! Megmutatom, mennyit ér az elkényelmesedett, puha nevelésetek. Vele ellentétben nem vettem le semmit, dzsekit és pólóm válltól repedt szét, ahogy karjaim részlegesen váltottak, karmaim feketén villantak a hangár magas mennyezetéről érkező fényben. A vadállat készen állt. Ha azt hitte, megfutamodok egy pedigrés vakarcstól, elszámolta magát.
Féloldalas grimasz kúszott képemre szavai nyomán. Hergelt és baszódjon meg, jó helyen tapogatózott hozzá. - Már megint egy kölyök mögé bújsz, Archibald... nem jó arány. - Ingattam meg fejemet rosszallóan, ennyivel reagálva le mindössze mondandóját. Noha fizikailag rendben volt a kölyök, a korának megfelelően, azért kétségtelenül elkényelmesedett helyzete volt a városban. A fiam küzdelmei még csak most kezdődnek majd vélhetőleg - reményeim szerint minél később - de sokkal erősebb ő annál, mint amit mutat magából. És ez Connor temetésének átbeszélgetett éjszakáján vált igazán világossá számomra. Ez mondjuk semmit nem változtatott azon, hogy bárki torkának képes lettem volna neki ugrani, aki ártani kívánt Pascalnak. Elvigyorodok némileg szavai nyomán a túlélést illetően - végre valami, amiben úgy fest, egyetértettünk. Szavakra ugyanakkor nem méltattam, a tett beszédesebb jelen helyzetben: ahogy a mellettem állónak adtam a dzsekit, úgy léptem közelebb a küzdőtér széléhez, az összetákolt kordont nemes egyszerűséggel átugorva oldalasan. Tompán puffantak talpaim a koszos betonon a túloldalt, nem volt már számomra, s az ébenszín bundás számára más, csak ez az agyoniskolázott cirkuszi mutatványos velünk szemközt. Az, hogy részlegesen vált alakot, könnyed kacajt csal elő belőlem a pillanat némaságában, mi körbe ölel bennünket a nézőtér felől. - Ne nevettesd ki magad...! - Ha játszani akarsz, játsszuk hát le rendesen ezt. Részemről teljes vérfarkas alakomat öltöm fel ezzel együtt, s bár megragadhatnám a kezdeményezés lehetőségét, kezdésképp lassú körtáncnak hat, mibe fogunk mi ketten... az időt húzom, épp csak addig, ne legyen feltűnő, ám egyúttal az is érdekel - felkészülve esetleges támadására -, mennyire hergelte itt bele magát a dologba, merről és miképp, mennyire fejvesztve fog támadni... mi a taktikája? Már, ha nem ront nekem ész nélkül kapásból.
***
A magától értetődő kijelentés hallatán önkéntelenül is felkaccanó, kurta hangot ad ki a legidősebb, többit védelmezni szándékozó fiatal farkas. Hasonlóan kétkedőek a kicsit ölelő lány energiái. Talán a falat támasztó kreolban van némi bizakodás, ahogy fejét felkapva tekint Dakotára, leplezetlenül fürkészve őt. Farkasa - egy zömök testű kölyök, szívós kis jószágnak tetsző - is érdeklődően mutatja meg magát az idősebb társának energiái mögül lesve ki. - Azt hiszi, nem próbáltunk megszökni magunktól? - Morran a huszonéves, valóban afféle szószólóként lépve elő úgy fest, a kis társaságban. Benne lobogott a magára hagyottak minden maradék büszkesége a kérdéssel együtt. Nem kért a pátyolgatásból szemmel láthatóan, hiába nem annak voltak szánva Dakota szavai. - Az emberei minden kijáratnál ott vannak. De ha meg is szöktet valamiképp bennünket, utánunk jönnek... és még a végén magát is ide zárja közénk. - Állta sárga cirmos pillantásával a nőstény tekintetét. - És akkor mi van? Nekünk aligha van itt veszíteni valónk... - Szólal meg a kreolbőrű, fejével a sarokban fekvő holttest irányába bökve. Láthatóan a "vezérükön" túl őt viseli meg kevéssé, a lány ugyanis önkéntelenül is késhegynyivé préseli ajkait eme szavak hallatán, s bár elsőre lekövette tekintetével a mozdulatot, most mégis elkapja pillantását a testről. Még a kisírt szemű kiskamasznak is hagyja, hogy kiverekedje magát kezei közül. Az odalép a legidősebb mellé, szemmel láthatóan fizikailag ő van a legjobb állapotban - Talán kímélték? Hiú remények. - , de mentálisan aligha. - A bátyám nélkül nem megyünk sehova! - Közli kerek perec, mire a kreol felciccen a sarokban rosszallóan. - Már ha nem szedte még szét az a gyökér a ringben... - Hogy te mekkora seggfej vagy! - Szállt be a lány, látva a kicsi lefelé görbülő szája szélét. - Hagyjátok már! - Morran némileg hangosabban kicsit a legidősebb srác és tekintetét Dakota felé fordítva. - Mi a terve? - Olybá fest, ha teljesen nem is sikerült meggyőzni, de nyitott a lehetőségre, hogy esetleg megmeneküljenek ma innét mindannyian...
Kezdőlap
