A bárpulttal szemközt a helyiség túloldalán található kényelmes bőr fotelekből és asztalokból kialakított boxok között négy, hat, de akár tíz fős társaság számára is akad kényelmesen férőhely.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 02, 2023 12:49 pm-kor.
Egyetlen pillanatra sem vettem zokon, hogy nem ugrált lelkesedésében, vagy tapsikolt örömében, hogy ilyesmiket kell hallgatnia. Protokoll volt igazából, amit elég időm volt megtanulni, valamint azt is, mennyire nem szokott ez mások kedvence lenni, hát igyekeztem minél rövidebbre fogni az ilyesmit a másik érdekében is. Meg amúgy is: mit nyújtsuk az elején a rétes tésztát? Később úgyis lesz egymáshoz szerencsén, ha betér ide, vagy ne adj isten, bajt kever - olyasmit, ami engem is érint, vagy az egész várost. Ebben a tekintetben nem néztem a kor, a fiatalok is képesek nagy galibát okozni, az idősek szintúgy - senkit sem szabad alábecsülni ebben a tekintetben. Mondhatni, első körben a foglalkozás elérte célját, én pedig megelégedtem a szavával, költözésére, kérdés hiányára pedig csak biccentettem. - Szintúgy örvendtem - fogtam vele kezet búcsúzóul és útjára engedtem. Hannah elém tolt egy korsó sört, közben meg, mintegy félvállról megjegyezte, hogy kedveli a nőstényt - önmagára emlékezteti ennyi idősen. Megráztam a fejem és somolyogva rendeztem le annyival, hogy elfogult.
//Én is köszönöm, sajnálom, hogy ennyire elhúztam és köszönöm szépen a türelmedet! //
Rég nem jártam errefelé, sok az idegen arc, de ez a város egyébként sem állandóságáról híres. Egy dolgot leszámítva… Legalábbis reméltem, hogy Hannah elérhetőségei még nem változtak az elmúlt öt évben, mert míg Darren és Payne a reptérről Fairbanks felé vették az irányt, hogy a kölyök dolgát intézzék, addig én magam az Anchorage-ban foglalt szállásunk kulcsait igyekeztem intézni, egyúttal a maradásunkat is validáltatni a helyi kiskirállyal. Vagy valami olyasmi. Na jó… legyünk őszinték! Hiányzott az issumatar szőrös feje és a már említett nőstényé – talán ez a város az egyetlen, ahol egy kicsit is otthon éreztem magam ezen a vidéken, még ha ideig-óráig is csupán –, így akkor sem bíznám páromra a feladatot, ha könyörögne érte. Egyszerű, feszes farmerhez sötétzöld pulcsit vettem fel a látogatás alkalmával, melyen szinte világított a színezüst törzsi jellegű medál nyakamban. Erősebb ötvözet volt picit, mint amit el tudtam még épp viselni, de nem érdekelt. Örökös emlékeztető volt, melynek én ismertem csak jelentőségét. Hasítottbőr, fekete hosszú kabátot választottam csizmáimhoz, melyek ismerős idegenként köszöntik a Pit padlózatát. Határozottak a lépteim a pult felé, mosolyom már ott bujkál szám sarkában, ahogy kiszúrom Hannah-t. Elcsípi ő is ismerős energiáimat, s kirobban a pult mögül szinte, kitárt karjaim közé vetve magát. Együtt nevetünk, majd szabadkozva kérek elnézést a viselt ékszer okozta kellemetlenségért. A viszontlátás öröme csempész lelkes fényt energiáimba, s tengerszín tekintetembe. – Mindent el kell mesélnem, nem úszom meg, ugye tudom? Tudom, tudom, hogyne tudnám…! Ha ideje-kedve engedi, még Jenny-t is áthívom és csapunk valami csajos estét, az hétszentség! Ha már vissza kellett ide jönnöm, akkor legalább ennyi kilengés engedtessék meg a számomra kedvesekkel, igazán. - Merre találom? – Firtatom elszakadva némileg Hannah-tól, mire ő a hátsó rész felé bök fejével. Ajkain cinkos mosoly játszik, minek alapján fogalmam sincs, beavatta-e érkezésemnek tényébe az issumatart. Nem kértem, hogy tegye, igaz, azt se, hogy titkolja. Minden esetre némileg lassabb léptekkel, a kabátot lassan lefejtve magamról, s karomra hajtva haladok beljebb, szusszanva túrva hátközepet verdeső szőke tincseim közé. Nem rejtem el energiáimat előle, így kiszúrhatja a finom, gyerekes izgatottságot, a csipetnyi félszt felőlem a viszontlátás lelkes várakozása mögött, ahogy megkerülöm a boxokat, kiszúrva hátulról széles vállait. - Heló, főnök…! - Szélesedik meg önkéntelenül is mosolyom elébe kerülve, ahogy pillantásunk találkozik. - Hiányoztam? - Sejtem, mennyire, ismerve egykori stiklijeimet, melyekkel hellyel-közzel tisztában volt, éppen ezért a játékos él a kérdés közepette hangom tónusában.
Komolyan, mióta abból az átokverte városból megtörtént A Nagy Kivándorlás, sokkal nyugisabb és kisimultabb az élet itt is. Olykor unalmasnak mondható, de egy bizonyos kor után a farkas megtanulja értékelni a szürke hétköznapok szépségét. A kölykeim jól voltak, élték az életüket, az unokám szintén, a Teremtőm házsártos vénember lett, ahogy illik, Connor még nem törte össze se magát se a motort, és minden reggel Eli mellett ébredtem. Szerencsés vagyok, az életem teljes, így eszem ágában sincs bármiféle izgalmat kívánni bele. A legnagyobb problémám épp az volt az egyik hátsó boxban üldögélve, hogy az egyik beszállító úgy döntött, felhagy az italkereskedéssel. Ó, a dráma. Most itt hevert előttem pár lehetséges utánpótlás, akiket Zach szedett össze a kérésemre, árajánlatokkal meg mindennel. Komótosan kortyolgattam a söröm a lista fölött, amikor ismerős energiák cikáztak az enyéim felé. Lusta mosolyra húztam a számat. Ennyit a nyugodt, szürke hétköznapokról. Nevezzen előítéletesnek, de az utóbbi öt évben általában a fakír bajjal járt - a közeledő nőstényre pedig ez hatványozottan igaz volt! - Mint mókusnak az erdőtűz - biccentettem, ahogy elém került, de mosolyogtam, felkeltem és üdvözlőn megöleltem. - Örülök, hogy élve látlak - tettem hozzá, mert ha én nyugdíjasként tengettem mindennapjaimat, akkor róla leginkább az adrenalinőrült mivoltot tudtam feltételezni. - Hoppá! - pillantottam le a megcsillanó jegygyűrűre. - Kérlek, mondd, hogy Raymond az! Mint mondtam: nyugdíjasként.
Válaszára önkéntelenül is fel kellett nevessek, kedveltem, s pontosan azért, mert sosem kertelt. Éppen ezért én sem terveztem különösebben játszmázni ittlétem okát illetően, ami azt illeti. A könnyed ölelésnél immár figyeltem rá, hogy ne sértse az ezüst közelsége őt, s kibontakozva karjai közül, helyet is foglalnék vele szemközt, rutinosan csusszanva a box ülőjére, szőke tincseimet vállamon hátra vetve. - Ó, hogy ez? - Emeltem fel szórakozottan kezemet, megcsillantva a gyűrűt a gyér fényben magam előtt kiszélesedő, szeretetteljes mosollyal. - Ki kell ábrándítsalak, Ray nem az a házasulós fajta, max, ha betöri magának valami makacs nőszemély, de az meg rám nem vall... - Szusszantam nevetősen. Szép is lenne... na de komolyan! Van nekem elég bajom Raymond nélkül is. - Ő jól van egyébként? És te? Ti? - Érdeklődtem, a felbukkanó Hannahnak meg megköszönöm a "csak egy whiskey kólát, köszi!"-met, mielőtt tovább is libenne. Odakint kezdtek már szépen gyűlni az emberek, biztosan nem fognak unatkozni ma, mire beesteledik tele lesz a hely. - Csak átutazóban vagyunk egyébként. - Rohadtul ajánlottam az Életnek, hogy ekképpen legyen. - De lehet, maradunk pár hónapot, így úgy láttam illendőnek, ha becsekkolok nálad. Northlake-ben újabban felbuzgott a tavasz iránti paranoia és hát... a húga még a szomszéd városban van. - Mindkét állítás igaz volt, önállóan is megállta volna a helyét, tovább meg nem folytattam, ráhagyva az issumatarra, tegye össze ő, mi dolga lehet a vidéken kettősünknek. Nemcsak, hogy nem tűntem boldognak egyébként a tényektől, de egy pillanatig nem próbáltam titkolni előtte ellenérzéseimet a helyzet kapcsán.
- Jó, nálad is úgy volt, hogy nem vagy házasuló fajta... - morogtam szinte csalódottan, de azért elmosolyodtam az arcára kiülő érzelem láttán. Végképp elkelt. Kihúzhattam a ship-füzetemből a nevét. Kár érte, ígéretes kis hálót rajzoltam köré. Visszaültem, Yetta pedig velem szemben foglalt helyet. - Tudod hogy működik ez errefelé: pár törött csont, hiányzó husi pár havonta, olykor valami véletlenül kigyullad... semmi extra vagy kezelhetetlen. Vele továbbra sem érdemes ujjat húzni, engem pedig bosszantani - vontam vállat könnyedén. - Élvezzük a falkamentes életünket - vigyorodtam el. Hannah jön és megy, előlem elviszi az üres korsót, a nősténynek italt hoz. Ahogy mondtam: kellemes szürke hétköznapok. Reméltem, hogy Yetta nem azért jött, hogy mindebbe beleköpjön. Vagy ilyesminek az előjele. Hallgattam, hogy végső soron minek köszönhettem mostani társaságát. Ha teljesen felhúzta volna a pajzsát, a hangszínéből és a mimikájából akkor is egyértelműen lerítt, mennyire nem volt ínyére a helyzet. Hiába, végtelenül messzire vagyunk hajlandóak a legtöbben elmenni azért, akit szeretünk. - Paranoia, mi? - dörmögtem, némileg lejjebb szegve állam, és úgy méregettem őt tovább. - Talán tudtok valamit? Egészen eddig viszonylagos nyugalom volt. Legalábbis nem borult vörösbe a Hold sem odafent, sem itt az elmúlt években. Csoda volt? Igen. Szokatlan? Kurvára. Így most nagyon reméltem, hogy csak egy nagyobb zabszem csusszant fel annak a hírhedt kurvapecérnek, és nem valami fix tipp alapján keveredett vissza. - Aggódjak? - Ezt érthette önmagukra és az egész helyzetre egyaránt. Akárhogy is, a hangulatom már messze nem volt olyan könnyed és kisimult, mint amikor megérkezett. A kibaszott mókus meg a rohadt erdőtűz.
- Touché... ! - Mosolyom lassan tűnő szeszély, ahogy helyet foglalok vele szemközt nevetős megjegyzésem közepette, mert azért valahol jó érzés, hogy olybá fest, van, ami az idő múlásával sem változik. (Sőt, lehet, csak rosszabb lesz, - de már nem rajtam éli ki legalább.) A röpketeg felsorolást derűs érdeklődéssel hallgattam, nem véve fel a véletlen kigyulladások felemlegetésének áthallásos mivoltát. Mert mindent egybe vetve utolsó mondata felülírta örök igazságként az összes szarságot és ebben a világlátásban kifejezetten képes voltam osztozni. Mára már tudom, sosem volt nekem való a falka-élet, csak fiatalon, kölyökként még ezt az ember nem igazán látja be és lássuk be, nem ártott azért némi felügyelet, kontroll. Teremtőm pedig, tisztes fakírként pontosan akkor és úgy húzta szorosabbra a gyeplőt vagy épp engedett rajta, hogy még kényelmes legyen, ne fojtson meg vele... de mára már azok is zavarnának. Úgy a jó, ha én rajzolhatom meg őket a saját magam számára. - Valahogy így vagyok én is. Annyi felé jártunk, hallod, szerintem fel se tudnám sorolni neked...! - Sosem titkoltam abbéli terveimet, hogy szívesen körbe utaznám a világot, Anchorage városát is hátra hagytam párszor már. - És annyi minden lenne még, csak... - Fejemet ingattam meg. Csak nekünk ide kellett jönnünk, bassza meg. Vállat vontam, mintegy befejezéséül a mondatomnak. Rövid idő alatt a második, mi a semmibe vezet az issumatar számára. Nem jó arány. - Nem többet, mint bárki más. - Ingattam meg fejemet, s én valóban ekképpen voltam. Hogy én kértem-e vagy Darren adagoltan szűrten az utódos információkat, már nem emlékszem, de lényegtelen is volt annak tudatában, hogy nem a teljes kép az enyém. Van, amit csak azok tudhattak, érthettek igazán, akik ugyanúgy magukon viselték a kört, mint a párom. Azt viszont előrevetítettem ideutunkkor Darrennek, biztosan fel fog vetni jó pár kérdést, ha az egykori falkából közel egyszerre elszivárgott illetők (bár a pontos illetőkről nem volt fogalmam) hirtelen kábé egy időben is térnek vissza. A helyiek nem hülyék. - Vajon mennyien térhettek már hozzánk hasonlóan vissza? - Miattunk igazán nem kell, Sol. Darren rendezi a sajátjait, én meg örülök, ha közelébe sem kell mennem annak az átkozott városnak. - Sajnáltam a megtört hangulatot kettőnk között, de nem hibáztattam érte. Én nekem sem sok kedvem volt jó képet vágni az egész kiránduláshoz, de az kétségtelen, hogy az ő és az itteniek viszontlátása jóleső nosztalgiával töltött el.
Az utazás említésére láttam, ahogy felcsillant a szeme. Na, igen, vannak akiknek csak egy hely kell, ahol nincs falka, de letelepedhetnek békében, másokat pedig örök nyughatatlanság hajt egyik helyről a másikra és felfalják az újdonságokat. Örültem, hogy bár nem az én befutóm nyert nála, énjének ezen részét legalább kiélhette. Csakhogy visszajött. Visszajöttek, az utazgatást, pedig ahogy kiveszem, egy időre felfüggesztették. A tudásra adott válasza nem volt a legkielégítőbb, persze, az is lehet, hogy én voltam paranoiás. Teszem azt: munkával járt. Ha nem gyanakszom és túrok fel mindent, amit lehet, csapnivaló Issumatar lennék. Az asztalra könyököltem, összefűztem ujjaimat és alátámasztottam velük az államat, úgy fürkésztem a nőstény arcát. Kedveltem, ebben semmi ellene irányuló nem volt, de ha problémát okoz vagy hoz magával, kívül tágasabb. Azt hiszem, valamennyit esett a toleranciaküszöböm az elmúlt évek nyugalmának hála. Meghát: öregszem. - Na látod, ezt készséggel elhiszem! - nevettem fel, amikor Fairbanks elkerülését mondta. Amennyire várost utálni lehetett, szerintem ő annyira utálta azt ott fent. - Nézd, Yetta, semmi okom megtagadni a kéréseteket. A szar, amit kavartatok fentre szólt, nem ide, és amíg nem csődül utánatok a fél falka, vagy próbál az én városomban miattatok erődemonstrációt tartani: az Új Élet hozott nálunk továbbra is. - Soroltam újra a változatlan játékszabályokat, ebben neki sem lehetett semmi meglepő vagy újdonság. - De, hogyha van bármi, ami nem falkával kapcsolatos, viszont ide is kihathat, szóljatok. - Ezek voltak a feltételeim. És biztosra vettem, hogy pontosan tudja, mire gondolok. A párja fairbanksi volt, az ő indíttatására jöttek vissza, és gyanúm szerint megint fent kevert, máskülönben Yettával jött volna - ennyi vér talán szorult a pucájába. Az utolsó Vörös Hold után valamivel léptek le, ha jól tudtam, most pedig újra itt voltak. Az nem érdekelt, ha Fairbanks egy vérfürdő közepette eltűnik a térképről. Az viszont igen, hogy mindez ránk milyen hatással lehetett.
A hirtelen jött lelkesedésem, mintha citromba haraptam volna, savanyodik meg bennem, ahogy az ittlétünk oka felé terelődik egyre inkább társalgásunk. Mosolyom helyét a tőlem számára talán kevéssé ismerős komolyság veszi át, energiáimba mellé némi fásult beletörődés, s kellemetlen, hányingerszerű idegenkedés vegyül. De hát ez van, ezt kell szeretni. És ebből kihozni a lehető legtöbbet. Igen, még így is igyekeztem pozitívnak megmaradni, mert ha nem ekképpen tettem volna, már régen megfojtott volna az a posványos érzés, mi a felszín alatt ólálkodott, vörös szemű rémként bennem az elmúlt öt évben, újdonsült démonomként az álmatlan éjszakákon, uralkodva a meglevők felett. Nem nevettem hát az issumatarral, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, finoman lesújtó él cikázott át lélektükreimen kacaját hallva. A negyedéről sincs fogalma... - Köszönjük, Solomon. Olyat nem ígérek, mit ne tudnék megtartani, de azt bátran merem állítani, ha a falka erre venné az irányt miattunk, mi fogjuk várni őket a városhatárban. - Nekem annak idején sem volt szokásom tetteim elől elfutni, csak mindenki más látta bennem a védelmezésre vágyó királylányt. - Az elsőszülött gyermeket, a kishúgra emlékeztető utódot, vagy épp a hőn imádott nőstényt. Kinek hogy tetszik. És többnyire ezek az illetők számomra nem igen osztottak lapot, ami az általam kevert káosz eltakarítását illette. - Nem lesz gondotok belőlünk. - Erősítettem meg, hogy a következőkben elejtett, mintegy utolsó feltételére aprót bólintottam, ajkaimat finoman préselve össze. Nem is volt kérdés, ami engem illetett. Darren nevében nem nyilatkozhattam, de hát... ahogy neki, úgy nekem is megvoltak a magam titkai. Egyel több vagy kevesebb... nem igaz? - Úgy lesz. És Sol... sajnálom, hogy így... - Húzódott suta félmosolyora ajkam, ahogy álltam pillantását. Újabb befejezetlen mondat, s mindez nem azt jelentette, hogy berozsdásodtam az évek alatt, ó dehogy! A szövegelésem, minden helyzetből magamat kidumálásom köszöni, helyén volt. De vele szemben egyszerűen nem volt szívem. Nem akartam. - Ha addig is ezen felül tudok bármiben segíteni, amíg itt vagyunk, nyugodtan keress. - Szeretnék segíteni Sol. Szeretnék válaszokkal szolgálni, de én sem ismerem azokat mind.
Láttam, mennyire letört a kezdeti jókedve, és egy pillanatra szinte szégyelltem magam a nevetés miatt, de olyasmiért továbbra se fogok álmatlanul forgolódni, amiről fogalmam sincs. Ha pedig megtartja magának, akkor meg pláne. Inkább a technikai részleteknél maradjunk, az letisztult, és viszonylag tárgyilagos. - Ezt el is várom - bólintottam lassan a falkát illető ígéretre. - De ne kerüljön sor ilyesmire. - Abból ítélve, ahogy korábban a feladataik megosztását vázolta, reméltem, hogy tényleg nem kell ilyesmitől tartani, de az ördög nem alszik. Azt pedig, hogy nem lesz belőlük gondunk, majd hiszem, ha látom. Szavak helyett viszont csak biccentek. Kedveltem a nőstényt, és nem állt szándékomban megrontani a jó viszonyt, szimplán óvatos vagyok. De ezt tudja rólam. Ha eltelik pár hét minden incidens nélkül, akkor majd kikerül a zabszem a seggemből. A sajnálkozására csak legyintettem és hátradőltem. - Tudom - ingattam a fejem. Valójában jobban, mint sejtette, de hát én nem tudtam, hogy ő mit tudott és ő se, hogy én mikkel lehettem tisztában. De valami ott motoszkált agyam hátsó zugában, ami azt súgta, hogy Sura miatt megérthetem az ő nehezen jövő, vagy teljesen elakadó szavait. A megérzéseimben pedig eddig még nem kellett csalódnom, ám az is igaz, hogy nem most szeretném elkezdni. ~ Felajánlod neki, ugyeee! ~ Érkezett Hannah már-már fenyegető üzenete, mire amolyan homlokpöckölősen odacsíptem neki energiáimmal. Nyughass, kislány! - Az egyik pultos múlt héten felmondott. Elköltözik a párjával, szóval lett egy nyitott pozíció, ha esetleg érdekel arra az időre, amíg itt vagytok. Jó volt a vendégekkel, értett a dolgához, és legalább úgy foglalhatta volna le magát, hogy szükség esetén mi is szemmel tarthattuk. Szerintem mindenki jól járt, nekünk pedig tényleg kellett a plusz pár kéz. Connor is vizsgákra készült, és ha úgy volt, már csak Anyánknak tett ígérete miatt is előrébb helyeztem a tanulmányait, mint a csaposként nyújtott szolgálatait. Persze, nem volt erőszak a disznótor, szóval ahogy döntött a nőstény. És ha ezt megbeszéltük, mehettünk is dolgunk végeztével.
//Akkor ha nincs más, köszöntem ezt is! És hello megint Áncsiban.//
Kezdőlap
//
