Minimum négyszer torpanok meg a folyosón, majd fordulok vissza mire megérkezek Raffaello ajtaja elé. Egy porcikám se kíván találkozni vele, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz. Úgy értem: Ne már! A pasas szétkapott mint foxi a lábtörlőt, aztán megfogadtuk, hogy egy hónap múlva lerendezzük ezt végleg, most meg jövök megpróbálni mégis rendbe hozni a dolgot? Nem túlzás ez egy kicsit? De igen az... Ezért fordultam vissza ennyiszer Castor rezidenciája felé. Caas tudja, hogy ide jövök, mert szóltam neki. Nem mintha hátvéd kéne, vagy valami ilyesmi, csupán szükségem van valamire ami megakadályoz abban, hogy visszaforduljak. Ez pedig nem más, mint Castor fent a lakosztályában, aki tudja, hogy mire készülök, és bár nem mondja, de látom, hogy ezt el is várja tőlem. Én meg teszek egy próbát. Francba... Mostanában előbb cselekszem, csak aztán gondolkodok, ami nagyon nincs rendben. Jövök ide, hogy lerakjam a csatabárdot mikor legszívesebben a mellkaskájába állítanám... Nem, rohadtul nincs ez rendben. Nah jól van, most itt vagyok a szoba előtt, már nincs vissza út. Nem érzem odabent a farkas jelenlétét, hát kopogásra nem is pazarlom az időmet. Csak benyitok, és beljebb fáradok. Nem megyek vissza Castorhoz eredmények nélkül (még ha azok negatívak is lesznek), szóval jobb híján csak álldogálok itt a szoba közepén, várakozok és babrálom a hajamat. Még nedves, gyakorlatilag a zuhany alól jövök. Remélem, Raffaello nem várat sokáig. Így is elég megalázó számomra itt lenni...
* Azt hiszem már elég későre jár ahhoz, hogy nyugovóra térjek. Ennek okán, fogok a szobámba menni és egy kicsit elvonulni a világ elöl, de mielőtt megbirkóznék a lépcsőkkel még kérek egy tányér epret magamnak a konyhából. Amíg az megérkezik igénybe veszem azt a helységet amit még a királyok is gyalog közelítettek meg, pedig nekik sokkal jobb dolguk volt mint nekem. Azért nincs okom panaszra, mert a szoba jó és teljesen ingyen van. Lehet kéne néznem egy másik helyet, bár még mindig nem akarom sokáig megvetni a lábamat ezen a helyen. Még nem gondolkodtam rajta……vagyis de. Tettem egy ígéretet valakinek, hogy ha úgy alakul akkor elkotródom. Azonban most már nincs annyi kedvem tovább állni mint egy hónappal ez előtt. Egész kezdem megszokni a kíváncsian vizslató szempárokat és azt a furcsa energiát, amit érzek, ha feltűnök valahol. Azt hiszem ez soha nem fog változni. Mindegy is mert megjött az eprem, amit csillogó íriszekkel számolok meg. Tudnom kell hány szem eperig élvezhetem a mennyei mannát. Amúgy nem igen szeretem az emberi étket, de ez a piros gyümölcs, igen csak finom és kedvemre való. A lépcsőn, menet közben, egy fehér ruhás nő halad el. Elég alul vágott a szoknyája és teljesen rátapad a testére. A fehérneműje is szépen körvonalazódik és elég jó alakja van. Az arca nekem nem tetszik, de nem is azt kell néznem. Meg állok egy percre a lépcsőn s figyelem ahogy eltűnik a szemem elöl a formás alak. A fejemet csóválom meg s tovább haladok. A farkasom nyugtalanná vélik, de nem tudom, hogy miért. Érzem ahogy egyre feszültebb lesz s ezzel együtt engem is a hatalmába kerít az érzés. Egy ismerős illatfelhőbe gyalogolok be és a farkasomban felgyullad a gyűlölet. Ezer közül i felismernénk ezt az illatot. Kicsit gyorsabbra veszem a lépteimet és felhúzom az erős falamat. Ahogy egyre közelebb érek az ajtóhoz látom, hogy nyitva van és egyre dühösebb leszek. Ha az a szuka betört én megfojtom és nem érdekel senki. Egyre jobban kezd elborulni az elmém és egyre viharosabbak a gondolataim. Attól nem félek, hogy megtalálja a láncát, mert azt nem itt tartom. Hülye nem vagyok csak Luca! Azért ez már több a sokknál, mert mi az, hogy csak úgy kénye kedve szerint mászkál be a szobámba? Belépek* - Neked senki nem tanítottam meg, hogy nem illik mások területére behatolni szuka?* nyitok rögtön ezzel és még dühösebb leszek, ahogy megpillantom. Komolyan hogy a fenébe gondolta, hogy csak úgy bejön minden következmény nélkül? Főleg az én területemre, mert ebben a hotelben csak ez a kis rész az enyém.* - A bátyám tudja, hogy betörtél ide? Mi az amit nem tudsz tőlem elkérni vagy mi vett rá, hogy betedd a patádat?* Közben az epret az asztalra teszem és körbe futom a szememmel a szobát, hogy mit bolygatott meg Miss betörő kisasszony! A gitár a helyén van és egyelőre nem látom, hogy mihez ért hozzá, de a szaga úgy is elfogja árulni, ami lassan, de biztosan beteríti a szobámat. Elé lépek egy gyorsabb mozdulattal és kissé fölé magasodom, bár nem vagyok valami magas. Láthatja rajtam, hogy nem vagyok nyugodt. Nem csípem mikor hívatlanul érkeznek.* - Szóval mit akarsz? Köszönd meg, hogy nem doblak ki rögtön az ablakon!* Hanglejtésem abszolút nem kedves és nem is tudok vele az lenni több ok miatt is. Egy dolog miatt nem téptem le rögtön a fejét és az nem is dolog hanem személy, a bátyám! *
Nos, a kis pöts alaposan megvárat, és még kifejezetten bunkó is mikor megérkezik. Különösebb gyönyör az én szemeimben sem csillan a fickó láttán, leszámítva azt a pár vidám szikrát a beköszönője után. A pajzsom a helyén, éppen csak a jelenlétemet nem rejtettem el előle, sem senki más elől. - Naah ezt sem az illegális lakásfoglaló éned mondatja veled. - mosolygok rá kedvesen, de tekintetem legalább annyi indulatról árulkodik mint az övé. Raffaello lehet, hogy nem emlékszik már rá, de igenis betört a házamba és nemhogy telepakolta csapdákkal, de még az ott maradását is fontolóra vette. És most még ő pattog nekem? Hogy is mondtam Dumcannek a múltkor? Jah meg van! "Nem vagy te egy kicsit kapd-be-a-f@szom?!" - Zárd kulcsra az ajtódat, akkor nem érnek kellemetlen meglepetések. - mondom egyszerűen, de a fáradtságot már nem veszem arra, hogy megvonjam a vállamat. Kicsi híján elnevetem magam, mikor fölém akar magasodni. A srác elég alacsony, szóval kicsit arra számítok, hogy majd lábujjhegyre fog állni. De a helyzet akkor sem lesz kevésbé szórakoztató, ha nem teszi meg. - Csigavér, békével jöttem. De előbb még nézz körül nyugodtan, hátha hozzá merészeltem nyúlni valamihez... Igazából csak a gitárral szemeztem, más nem is érdekelt itt. Ez a szoba ugyanolyan, mint az enyém, mégis mi a fenét néztem volna benne? A medálomat kereshettem volna, de ha Raffaello csak fele olyan perverz is, mint a bátyja, akkor minimum magánál hordja, nem bízza egy élettelen tárgy védelmére. Szóval nem nyúltam semmihez, csak bent voltam a szobában. De minek?!
* Csak egy fintort vágok a szavaira. Tény, hogy elfoglaltam egy kicsit a házát, de akkor még nem tudtam, hogy mi a szitu. Oké, akkor sem viselkedtem volna másképp szerintem. Mindegy is ez nem túl lényeges, mert már jó régen történt. Amúgy is most dühös vagyok. Főleg azok után, hogy még ki is oktat. Nem kis erőfeszítésbe kerül, hogy vissza fogjam az indulataimat, hogy őszinte legyek, de ez kívülről nem látszik. Inkább ellépek előle és az ablakhoz megyek, melyet ki is nyitok és pár mélyet lélegeznék, ha nem fogna el a nevetés a szavai miatt.* - Te békével? Mi van már nem akarod a halálom? A bátyám megrendszabályozott?* Kérdezek vissza és felé is fordulok. Nem tudom hogy mit akarhat, de ez mindjárt ki fog derülni. Gondolom el is mondja és nem nekem kell kitalálni, mert semmi kedvem barkó bázni.* - Mond mit akarsz, van jobb dolgom is mint veled csevegni* Semmi kedvesség nincs a hangomba és én személy szerint nem akarok vele beszélgetni. Szívesebben tépném e a fejét és szívnám ki a vérét. Egy kicsit azért kíváncsi vagyok, hogy miért van itt. Szóval hallgatom.*
Annyi szent, hogy még mindig izgató hatással vagyok az idegrendszerére, ami kölcsönös ugyan, de nem lendíti e lőre az ügyünket... Ellép előlem, az ablakot nyit, én meg miközben felé fordulok, azon gondolkozok, hogy mennyire megalázó számomra ez a helyzet. A becsületem és a farkasom egyaránt a dígó véréért üvölt, mégis itt vagyok, és próbálom... nem is tudom mit próbálok. "A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt." Tarja a mondás. Az egyik tényező már adott: tiszta hülye vagyok amiért megkerestem. Nahde már itt vagyok, essek hát túl rajta. - Az túlzás, hogy nem akarom a halálodat. Széttéptél, aztán kiderült, hogy a nagy semmiért adtam volna az életemet. A minimum, hogy elégtételt akarok a... károkért. - nyíl egyenesen a szemébe beszélek. Nincs is mit titkoljak ezen. - Ellenben, nem, nem fogok semmit tenni a halálodért. És nem kellett megrendszabályozni sem, az én döntésem volt, hogy most ide jöjjek. - na most, hogy ezt tisztáztam, akár a lényegre is térhetek. - Az van, hogy Castor és én egy pár lettünk. És amiért nekem ő fontosabb, mint a vágy, hogy megkíséreljelek kicsinálni téged, hajlandó vagyok tisztalappal indulni veled. Kell vagy nem? Az a szomorú az egészben (már a büszkeségem szemszögéből), hogy ezt az ajánlatot halálosan komolyan is gondolom, ugyanakkor már amikor bejöttem ide, akkor tudtam, hogy mi lesz erre az ő reakciója. Nem akarok Castor mögé bújni, de ha most beválik a bajsejtelmem, és Raffaello "megruház", akkor... Vajon a kutya Raffaello hajlandó elásni velem a csatabárdot, vagy az éppen alakuló kapcsolatot ásná el a bátyával azért, hogy engem elgyepálhasson? Mármint: most kaphatok egy tökéletes képet az ő értékrendjéről, és nekem ez megér annyit, hogy eltiporjam a sajátomat...
* Csúnyán elbántam vele akkor ez tény is való. Ráadásul még igaza is van, mert a semmiért lett volna a halála. Valószínűleg a bátyám nem szedett volna ízekre vagy ezt soha nem fogjuk megtudni. Hallgatom a szavait és néha hümmögök egy párat, de semmit nem mondok neki egyenlőre. Igen, hagyom had alázkodjon meg előttem. Van egy sejtésem, hogy ez mit jelent neki, mert ha másban nem is, de ebben nagyonon hasonlítunk. Én aztán ezt biztos nem csináltam volna meg senkiért. Magyarázhat nekem az atya úristen is, hogy tegyem meg a lépést felé, de akkor sem csináltam volna meg. A büszkeség nem engedte volna és én vagyok képes félre dobni, holmi szerelem miatt. Ami szerintem elég bonyodalmat tud szülni ha úgy alakul. Az ablaktól ellököm magamat és Tara elé lépek ismét. A szemeibe fúrom az enyémeket és megköszörülöm kissé száraz torkomat.* - Figyelj húgi, bár számomra nem vagy az! Az a nagy helyzet, hogy nem kell a béke jobbod még egy kicsit sem. Abszolút nem tetszik az amit művelsz Carloval! Tudom, hogy csak kihasználni akarod és olyan jogok birtokosa akarsz lenni, melyet meg sem érdemelsz.* Nem vagyok nyugodt mikor a közelembe van, mert egy álnok kígyó és ezen nem változtat a szent beszéde sem vagy az, hogy Carloval van.* - A bátyám meg jó nagy hülye, hogy nem lát át a fekete özvegy hálóján. A bétát is elüldözted és tudom, hogy ennek örülsz. Pat nagy ellen feled volt, de Te bele piszkáltál az éltébe. Nem, nem azt a nőt védem, mert nekem nem jelent semmit. A bátyámat féltem tőled!* Lépek felé és ha nem lépet hátra, akkor igen közel kerültünk egymáshoz. Szavaim csapodnak az arcán és szemeim vörösen izzanak fel. Nehéz vissza fogni magamat és a pajzsom is eltűnik. Düh és utálat repül felé elég nagy lendülettel a kérdés csak az, hogy „állva” marad e ezektől a heves érzelmektől vagy sem. Igen, rázúdítom úgy ahogy forrók belül. A levegő pattog körülöttem és csak egy hajszál választ el attól, hogy letépjem a fejét. Amihez egyébként nagyon, de nagy kedvem lenne.* - Az meg sem fordult a fejedben, hogy a falkája, hogy fog ránézni azok után, hogy a saját lányát dugja? Arra persze nem gondoltál, hogy ez talán aláássa a tekintélyét mi? Önző egy dög vagy Tara és gusztustalan is. Csak magadat nézed, mert ha eddig képes voltál elfojtani az érzéseid, akkor most is megtehetd volna. Pontosan ezekben az időkben kellene higgadt fejjel gondolkodni. Azt hittem erős vagy, de tévedtem. Én viszont nem asszisztálok neked és minden lépésed figyelni fogom. Ha csak egy kicsit is azt érzem, hogy keresztbe akarsz tenni neki, én leszek az első, aki széttép és akkor nem lesz mögötted senki ezt garantálom! Lehet, hogy a fejemet vesztem miatta, de nem hagyom, hogy megtörd az uralmát és ezennel közlöm veled, hogy berendezkedek itt még egy darabig. Szóval kénytelen leszel az utálómat elviselni vagy tovább is haladhatsz, mert a szerelem múlandó, de a vér örök. Azt hiszed jó helyzetben vagy, mert a gyereke vagy. Nem tudom milyenek a családról alkotott elképzelései, de az enyémbe a gyerek, az gyerek nem pedig szerető. Gusztustalan! Nos bármikor megtagadhatja a vérét, remélem ezt te is tudod. A választ megkaptad most pedig addio ragazza!* csak most lépek el tőle és az ajtó felé megyek, melyet szélesre tárok előtte. Jobb lesz ha elmegy még mielőtt tényleg leveszem a fejét vagy egy kicsit megkarcolom. Nem sok választ el attól, hogy megtegyem. Csak egy rossz szó és vége a csajnak!*
- Ki akarom használni? - A többi amit mond felfogtam, és nem is fogom győzködni Őt arról, hogy jóban kell lennünk. Mert nem kell. Nem tudnék őszinte örömmel mosolyogni rá akkor sem, ha tényleg valamiféle cimbik lennénk. Majdnem kinyírt. Az ilyesmit meg lehet bocsátani, de elfelejteni soha. Nahde hogy a témánál maradjak... Kettőnk közül ki is az, akinek meg lehet kérdőjelezni a szándékait? Mindketten Castor miatt vagyunk itt ugyan, de amíg én helyre akartam hozni a kapcsolatunkat, addig Raffaello meg akarta ölni őt. Akkor most miről beszélünk? Én akarom kihasználni Castort? A hatalmát? Ugyan már... Ha ismerne, tudná, hogy milyen magasról teszek arra amit egy falka képvisel, és ha Castort ismerné, akkor Raffaello tisztában lenne azzal is, hogy Cas nem ostoba... Amikor mi megismerkedtünk, lopásból élt a falka, Castornak pedig nem volt se rangja, se neve, se anyagi javai. Én már akkor szerettem őt, amit Raffaello tudna ha ismerné valamelyikünket is. Megint kezd körülölelni az a fajta undor, amit a Pathrisás beszélgetés során éreztem ott az útvesztőben. Raffaello is csak vagdalkozik, akár ő. Próbál minél jobban megsérteni, ugyanúgy mint ő. Ellenben szilárd tényeket nem tud a szavak mögé állítani, pont mint az a szuka. Hát ehhez tényleg csak gratulálni lehet, semmi mást. - Sikerült belenyúlnod valamibe, amiről neked elképzelésed sincs... Őszintén gratulálok! - A megvető, maró gúny leplezetlenül süt a hangomból, de csak ennyit felelek a sértéseire. Persze elmondhatnám neki azt, hogy mennyire nincs igaza egyik pontban sem amit mond. Emlékeztethetném arra, hogy kettőnk közül én voltam az, aki az életét adta volna Castorért, aminek ő történetesen a szemtanúja volt, hisz ő akart megölni engem... Nem, ezeket a vádakat még Raffaello sem gondolhatja komolyan. Az csupán annyit árul el róla, hogy ostoba. Semmi többet. Egy hülyével meg nem állok le vitatkozni, és annyira nem is érdekel a személye, meg az hogy mi a véleménye rólam, hogy meg akarjam győzni mekkorát téved, vagy csupán elmondani az igazat. Nem, ennyire ezért nem akarom. Majd idővel rá fog jönni ő maga is mindenre. Annál nagyobbat koppan majd. Én ugyan nem hátrálok el, mikor még közelebb jön hozzám, a tekintetét is szilárdan állom. Nincs mitől tartanom. Megüthet, megtéphet újra, de félni tőle nem fogok. És hogy ezt bizonyítsam, mikor leengedi a pajzsát, és rám szabadítja az irántam táplált rideg gyűlöletét, én is leengedem a pajzsomat, és szem rebbenés nélkül fogadom azt magamba. A gesztus annyit tesz: nem érdekel. Sem ő, sem a véleménye, sem az, hogy mennyire utál, és ha van is bennem félelem, az sem a személyétől, hanem attól, hogy mit tehet Castorral. Ah, nem kell az ajtó felé mennie, kitárom én azt magamnak még mielőtt ő elköszönne tőlem. Azért néhány záró gondolatot én is hozzá vágok. Nem azért, mert ezzel bármit is meg akarnék változtatni. - Te két perce szereted őt, mi egymást kétszáz éve. Keverd rám a szart, vagdalkozz, dobálj sárral, vagy ölj meg, ezt már akkor sem tudod elvenni tőlünk. Az energiáim "annyira-de-annyira-nem-érdekelsz-Raffaello"-ból egyik pillanatról a másikra lényegülnek át "Szeretlek-Castor"-ba, majd ismét eltűnnek a pajzsom alatt, én pedig Raffaello szobájából, hacsak nem ugrott még a torkomnak. Én megpróbáltam, nem sikerült. Nem akar békét? Leszarom, akkor is az lesz, mert én még a gyűlölködésben sem leszek a partnere.
//Szerk: Köszönöm a játékot //
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 31, 2012 11:47 pm-kor.
* Tényleg nincs hozzá közöm?.......Ezt azért így nem mondanám, ugyan is mindenhez közöm van, ami a tesómmal történik. Legyen az rossz vagy jó. Ezt nem akarom elmagyarázni egy olyan személynek aki a saját apjával hál, mert nem kicsit vannak más értékeink a családdal kapcsolatban. A légből kapott vagdalkozásaimnak is meg van oka. Nem látok bele a kapcsolatukba, de nem is akarok, mert nekem a gyomrom forog tőle. Nekem csak egy a lényeg: Caro biztonságba legyen és ezt a fekete özvegy nem tudja neki megadni. Végig hallgatom, bár nem érdemel részemről semmilyen tiszteletet sem mint családtag, (merthogy a szemembe soha nem lesz az) sem mint nő, (a tette miatt) sem mint farkas. Egy a szerencséje, hogy tényleg régi vágású fazon vagyok és szeretem a bátyámat. Az utolsó szavaira kitör belőlem a nevetés.* - Nem, én 341 év szeretem, nem pedig két perce, de nem tartozom magyarázattal szuka. Ez pedig csak arra volt jó, hogy rávilágítsak mennyire sebezhetővé teszed, de ahogy látom ezt sem sikerült felfogni.* legyintek is, mert nem fogom megindokolni neki a szavaimat vagy azt amit teszek. Nem tartozom felé (mondjuk senki fel sem) számadással, hogy mi az ok és okozottai összefüggés bennem. Egy biztos, rajta lesz a szemem és ha csak meginog a helyes irányt illetően, én ott leszek és a feje a porba hull. Ez nem fenyegetés ez ígéret, de ezt nem is kell mondanom, mert ezzel tisztában lehet. Amint kiment az ajtót becsukom s elfordítom benne a kulcsot. A kezembe veszem az epres tálat és az ágyamba helyezkedem el. A TV-t bekapcsolom és keresek valami mesét. Közben pedig elfogyasztom az epreimet. Élek-halok értük. Talán a piros színe miatt, kitudja, de nem is ez a lényeg.*
Azt gondoltam - én kis naiv - hogy Jezebellnél nagyobb fájdalmat nem okozhat senki, de eltörni kutya füle volt ahhoz képest, mint amikor helyre próbálta a gyógyító hozni a lábamat és a karomat. Valahol a felénél bele is ájultam a dologba azt hiszem, mert nem nagyon emlékszem arra, hogy a többi sérülésemet miként látták el. Talán jobb is...
Hirtelen ébredek, orromba kedvenc parfümöm illata szökik én pedig felülnék... hiba már a puszta gondolata is ennek a cselekvésnek, ugyanis amint felegyenesednék, égető fájdalom szalad a lábamba én pedig fájdalmas nyögéssel hanyatlom vissza a puha párnák közé. Ez nem az orvosi... a hotelszobámban vagyok. A gondolat valahol megnyugtató, hiszen akkor mégsem lehet olyan vészes a helyzet, nem igaz? Leszámítva a gipszeket, amik a lábam és a karom díszítik. Egyszer már törtem el a lábamat kislány koromban, de sokkal nehezebbre emlékeztem gipsz terén... ez könnyű volt. Járógipsz. - gondolom, majd beugrik az is, hogy farkasként gyorsabban gyógyulok. Talán ezért nem lihegik túl a dolgot... és életemben először azt hiszem, örülök is ennek. Jó ez a csend, a Jeze és saját lakásomból ide menekített személyes dolgok közege... bárcsak az elmémet megkörnyékező gondolatok is nyugtot hagynának!
Egy ideig a betegszoba előtt vártam, kissé türelmetlenül. Olyan éles ez a kontraszt, ami végigzajlik bennem... Azt mondják a tetteink határozzák meg, hogy kik vagyunk. És én ekképp is cselekedtem, ez nem vitás. Azonban bármily fájó is beismernem, a fájdalom amit Danának okoztam, engem is épp úgy kínoz, épp úgy sajog bennem is. Persze nem fizikailag... Sokkal inkább lelkileg. Talán ez még annál is rosszabb mint, amit ő érez... nem tudom. Olyan folyóban evezek jelenleg, aminek a sodrása gőz erővel visz magával, minduntalan. Hiába próbálnék hát ellenevezni... Kicsit sétálgattam, többnyire fel-alá... ezer és egy gondolattal küszködve magamban. Sose mutatnám ezt, főleg a lányomnak nem... Ezt a maradéktalanul is elemésztő, gyötrő érzést, ami bennem munkál. Muszáj volt elnyomnom, muszáj volt az ép eszemmel gondolkozni, látni... Csakhamar sikerült is végre hideg fejjel, letisztult "elmeháborodottsággal" elérnem Dana szobájáig. Mély lélegzet hagyta el torkomat, majd még egy, hogy végül halk fújtatással belépjek az ajtón, melyen alig hallhatóan koppintottam egyet, jelezvén: jövök. Tekintetem sietősen vándorolt fel Dana arcára, majd húzódott végig testének vonalán, ahogy az ágyban fekve találtam. Pillantásom kissé bágyadt volt, de továbbra sem hagyta el jeges cirkáit. - Hogy vagy? - indultam el felé tompa, lassú léptekkel, halkan hagyva magam mögött lábnyomaimat. Hangom finom volt, nyugodtságot árasztó. Könnyedén ültem le az ágy szélére, ujjaimmal óvatosan simítva meg Dana takaró alá ítélt, ép lábát. - Látom, kellően befalaztak. - mosolyodtam el haloványan, noha nem kedélyesen. Legbelül még mindig szaggatott az érzés, de kifelé egy cseppjét sem mutattam. A lányom nem láthatta rajtam, hogy nekem is fáj, jobban fáj, mintha az én végtagjaim törtek volna. - Szeretném, ha máskor gondolkodnál... - suttogtam csupán, ahogy arcát kémleltem, kezemet időközben elhúzva lábától, ölembe fektetve. Vonásaim rezzenéstelenek voltak, mintha mi sem történt volna... egyedül hangom selyme árulkodott aggodalmam halovány szikrájáról, gondoskodásom szándékáról. Nem emeltem el róla íriszeimet, nem érdekelt a szoba - jelenleg -, nem érdekelt hogy rendezgette be. Most csak az számított, hogy lássam megmarad, noha ebben valahol biztos voltam, mégis jobb így, mint másként csalódni.
Az ajtó olyan halk kattanással nyílik, hogy ha valami érdemlegeset is csinálnék a plafon bámulásán túl, már biztosan nem hallanám meg. Így viszont könnyen kiszúrom a surranó lépteket a szőnyegen, a halkan csukódó zárat a hotelszoba ajtaján. Kissé kíváncsian pillantok látogatómra, ám ahogy realizálom, hogy "csak" Jezebell az, megadó szusszanással hanyatlok vissza a párnámra. Valaki küldjön nekem kitartást és türelmet... de most azonnal! Mire odaért az ágyamhoz, kissé felhúztam magamat, félig ülő helyzetben támasztva az ágy háttámláját. Valahogy kevésbé éreztem kiszolgáltatottnak magam így, hogy nem kellett felnéznem rá, hanem közel egyforma magasak voltunk, mihelyst helyet foglalt a lábaimnál. Kérdésére halk ciccenés hagyja el ajkaimat, tompa fújtatással keveredve. Még kérdi? Mintha nem tudná!... Jobban ismeri a sérüléseimet, mint az orvos szerintem. De ha azokat nem is, a felőlem áradó dacos, fájó energiákat mindenképpen. Kár lenne hazudni: nem csak testileg viselt meg a dolog. Apám azóta nem emelt kezet rám, hogy elszöktem Bostonba, más meg nem igen merészkedett testi fenyítésig... és ez nem meglepő. A civilizált, kulturált emberek világában nem dívik a dolog, ilyet csak vadállat művel. - Én... - állkapcsom kissé ingerülten feszül meg, de rá kell jönnöm, hogy ez már a tisztáson sem vezetett jóra. Ez a dacos ellenkezés, a magam igazának bizonygatása. Olybá lehetek Jez szemében, mint valami fiatal, izgága csikó, akit nem tört még be a rendszer magának. - Nem tudtam mit tenni, Jez. Nem akartam én... egyszerűen elborult az agyam és képtelen voltam gondolkozni, mert a józan eszem helyett a farkasom irányított. - Szinte zúduló folyamként szakad elő belőlem minden, s bár nem mindig tekintettem rá, azért felé-felé vetült riadtnak tetsző, zavart pillantásom. Az őszinte sajnálaton túl értetlen félelmek kavarogtak bennem, farkasom pedig a büntetett előéletűek jóllakott pofátlanságával élvezte a helyzetet. Mintha csak épp most rakták volna le érte az óvadékot a sitten és bűnei semmisnek vétettek! - Tudom, hogy nem lett volna szabad engednem neki, de ott volt az a pasas, erőszakoskodott és én bepánikoltam, egyszerűen... aztán elszaladt, az a lány meg pont akkor járt arra és én... meg akartam ölni. - Borzongok bele a szavakba magam elé meredve, hogy aztán kék pillantásom hirtelen kapjam Jeze arcára. - Élveztem, hogy nem tehet semmit. Hogy erősebb és gyorsabb vagyok nála... a sikolyait, a kapálózását. Én... még most is érzem a vérének ízét a számban, elég csak rá gondolnom. - Őszintén riadt volt a pillantásom. Tisztában voltam vele eddig is, hogy a farkasok közt nem egy hideg vérű gyilkos akad, de hogy én is olyanná váljak? Nem, ez ellen foggal-körömmel tiltakoztam és ezzel talán Jezebell is tisztában volt. - Ha nem, akkor a riadt, magyarázatot váró tekintetem eléggé nyilvánvalóvá tette most számára.
Csak néztem őt... fürkésztem arcának megannyi árnyalatát, vonásról vonásra, el nem mulasztva egy percre sem. A lélegzetem nehéz volt, nekem nehéz... Mintha csak mázsás ólom volna, amit beszívok, és a tüdőmnek bocsájtok. Próbáltam tartani magam, és tartottam is, ahogy leereszkedtem mellé. Nem megy könnyen, hogy változzam, hogy arisztokratikus magatartásomon engedjek. Néha megy... olyankor még önmagamat is meglepem, és habozás nélkül örömködnék, ha nem kódolták volna ki belőlem. Persze megesik, hogy ilyen is előfordul... Néha megtalálom önmagamat, néha pedig azt az ezerarcú Jãde-t, aki mélyen bennem él, aki szélrózsa minden irányába nyitogatná szirmait. Kedvelem őt, igazán. Hosszasan néztem Danát, ahogy ingázott csendesen, önmagában-önmagával. Állkapcsa ívesen feszült meg, ezzel együtt járomcsontja is kijjebb tülekedett kissé. Nem rezzentem, csupán ujjperceim kattogtak fel néha; zajos-hangtalan. Nem akartam megfejteni a lányomat, sokkal inkább érezni vágytam azt, ami végtelen folyamként száguld át benne. Jó kölyök lesz, idővel... - gondoltam, s máris annyiféle érzelem került meg, hogy féltem beleveszek egy töredéknyi percre. Mégsem. Az ajkak elnyíltak, és rám omlottak az azokból áradó szavak. Nem mozdultam, csupán pupillám mozgása, tágulása, majd szűkülése jelezte figyelmem valódiságát; mely jelenleg az övé volt: szüntelen. Dana zavartnak tűnt, ezzel pedig éles ellentétként éreztem határozottságát, eltökéltségét a meggyőzésem irányába. Hittem neki. Ám továbbra sem engedtem felé semmiféle reakciót. Csendes hallgatója voltam rianásként szaladgáló szavainak, míg nem el nem halkult, mígnem nem észleltem az íriszeibe futó, merev riadtságot. Álltam őket, hosszasan, dermedt feszületként. Végül finoman mozdultam, ujjaimat megpihentetve Dana kézfején, nyugtatón, lágyan. - Több vagy ennél... - kezdtem bele suttogón, szinte elhalón. - Az, aki idebenn vagy... - emeltem tenyeremet szíve fölé, majd röpke pillanatot követően tereltem át halántéka felé. - ...és idebenn... Az uralja azt, ami ott zsong legbelül, a mellkasod alatt... minden idegrezdülésedben. - visszatemettem kezemet ölembe. Hideg volt. Hidegebb, mint egy téli éjszaka... - Sose felejtsd el, hogy Ő, csak ösztönből vágyik, bódít, és sarkall arra, amit tenni akar. De a döntést Te hozod meg. Mindig Te. - elhalkultam, pillantásomat elfordítva Danáról néhány másodpercre, beleveszve a falak vonalaiba, erezeteibe. - Nem vagyok rád büszke... Azt sem értem igazán, hogy mi a francot kerestél ott! - nem csattantam el, csak hangszínem hullámzott fel némileg, tudatosítva, hogy komolyan beszélek. - A hotelben kellett volna maradnod. És ezúton, meg is kérlek, most jó ideig ne hagyd el. Csak, ha kísérőd van. Ez nem börtön, ne érts félre. De még ismerkednek kell a bestiáddal, úgy tűnik. Pedig már azt hittem... - elharaptam. Nem akartam lehangoló lenni, vagy lehangolóbb, mint egyébként... De úgy tűnik, amit eddig tanítottam, mind porrá lett, mintha sosem volt könyvből tépett lapok lettek volna. - Az pedig, hogy élvezted... megértem. Ahogy azt is, hogy mennyire megrémít ez. Alig pár hónapja viseled ezt a "terhet", ami sokszor kiváltság, de sokszor átok. Én ez utóbbival kevésbé tudok azonosulni, tekintve, hogy elég korán kezdtem élni a farkas éveim. Talán erről majd máskor beszélünk. Most viszont, szeretném, ha tudnád, hogy nincs ebben semmi rossz. Idővel megtanulod irányítani: parancsolni neki. Élvezni fogod az általa kapott erősségeket, igazán, valósan, tudatosan; és nem utolsó sorban: eggyé válsz önmagaddal. Most még nem értheted, de ha eljön az ideje, rá fogsz jönni. - megsimítottam az arcát, lágyan. A bőre forró volt, munkált benne a gyógyulás, az életerő. Lesütöttem szemhéjaimat, és csak hallgattam, ahogy a szíve verdes, néha egészen ritmizálatlanul. Éreztem, hogy zaklatott, de valahol tán nyugodni látszik... Még túl zavaros volt. Kipattintottam íriszeimet. - Ha akarod, elviszlek egy kicsit kirándulni, ha meggyógyultál. - elmosolyodtam. Talán a mai napon először. Igaz, kevésbé sem volt kedélyes, ez a halovány arcjáték, viszont annál melegebb, annál szeretőbben rajzolta körbe vonásaimat.
Ha nem Jezről lett volna szó, talán még ki is nevettem volna az illetőt az ilyesfajta teátrális megnyilvánulás végett. Az ő érintése azonban valahogy megnyugtatott, s tekintetem sem tűnt már olyan veszettül riadtnak, ahogy nekidőltem az ágy támlájának szusszanva és onnét figyeltem további szavaira. - Peternél voltam a hivatalban. Tudod, gyakorlaton. A pasas őrző és nyilván ezért engedik meg, hogy kijárjak hozzá. - pillantok el a szobában. Még mindig nem érzem igazán otthon magam itt, talán soha nem is fogom, ám ennek ellenére egészen belaktam, azt hiszem. - Eztán majd... megkérek valakit a falkából, hogy jöjjön értem. - veheti ígéretnek, a béna, fanyar poént pedig nem tudom kihagyni: Bár most egy ideig ki kell hagynom a gyakorlatokat úgyis, azt hiszem. - emelem meg gipszbe kötött karomat kissé, ironizáló, apró mosollyal képemen, mintegy jelzésül, miért is lesz a mulasztás. Azt hiszem, versenyezhetnénk, melyikőnk a lehangolóbb... A félbe kapott mondata ugyanis nem kerüli el figyelmem, még ha nem is teszem szóvá. Inkább további szavaira figyelek, mintegy gyermeki kíváncsisággal, várva, hogy miféle titkokat oszt meg velem és... semmi. "Majd máskor." Mikor? Komolyan, mikor lenne jobb alkalom, mint amikor nem futhatok el előle és még érdekelne is! Persze, megértem, ha nem akar mindent megosztani velem. Én sem teszem vele... attól, hogy megmentette az életemet és lassan fél éve együtt futunk a vadászösvényen, még nem borulok a nyakába és öntöm ki lelkem minden titkát neki. És ez így van rendjén. - Így legyen. - szusszanok "megadóan", hogy aztán szép mosoly szaladjon egyébként rendkívül bájosnak titulált képemre az ígérete, ajánlata hallatán. - Csak ha ezúttal egyben jövünk vissza... - Kuncogtam, s valami hirtelen jövő gondolattól vezérelve tártam ki karjaimat ölelésre hívón felé.
- Persze. Csak annak nem örülök, hogy egyedül járkálsz. Ne érts félre, kérlek. Jogod van a szabadsághoz, de jelenleg még túl fiatal a farkasod ahhoz, hogy ilyen felelőtlenül egymagadban mászkálj a városba. Nem is értem, hogy Castor, vagy a mentorod ez hogyan engedheti. - egy pillanatra elkomorult a pillantásom, íriszem kékje sötétben úszott, mintha csak fátyolos, sűrű köd vonta volna maga alá. Oldalra vontam a számat, és ezzel együtt arcomat is elfordítottam Danáról néhány töredéknyi percre. Csak ön-ostoroztam. Talán részemről is felelőtlenség lett volna őt falkába adni? Nem, az kizárt. Castor jó alfa, a lányomért pedig én fogadtam felelősséget. Mindenesetre elengedhetetlen, hogy megkérjem... na várjunk csak... Eközben Dana újra beszélni kezdett, én pedig lassú tempóban fordítottam vissza rá lélektükreimet. Ezúttal már újra áttetsző, halvány kék volt. - Helyes. Ez egy jó ötlet. És annak is örülnék, ha valaki elkísérne... Nem szeretném, ha ez előfordulna még egyszer. Azt meg végképp nem, hogy bajod essen emiatt... a szívem szakadna bele. - elhalkultam. Hangom ugyan reszelős volt, mégis inkább finom, mintsem durva, és érdes. Néhány pillanatra lesütöttem szemhéjaimat, elengedve egy megfáradt sóhajt. Meggondolatlan dolognak tartom még most is, hogy eddig egyedül ment el a gyakorlatra, akkor is, ha egy őrzőhöz tartott éppen. Ez pedig nem csak az odaútra, de visszafelé is érvényes. Apró mosolyára, és megemelt kezére elvigyorodtam, noha csak halványan. Kevésbé sem volt vidám, csak a percnek adóztam vele, ameddig belé szökött egy óhatatlan, ironizált jókedv. - Csak két hetet. Addigra teljesen meggyógyulsz. De, az is esélyes, hogy már egy hét múlva is folytathatod a gyakorlást. - tisztában vagyok vele, hogy nála még lassabb a regenerálódás, és csak áldhatom az eszemet, hogy nem szilánkosra törtem a csontjait. Pedig nem sok híja volt, ami azt illeti... Büszke ugyan nem vagyok rá, de az biztos, hogy tanult az esetből, és legközelebb sokkal jobban ott lesz fejben, mint most, legutóbb. - Így lesz. Bízz bennem. - simítottam meg gyöngéden homlokát, ahogy kicsit féloldalasan fordultam felé. Ennek következtében egyik lábam némileg feljebb csúszott az ágyon, combtőtől egészen a térdemig. Néhány pillanatig csak néztem őt, meleg tekintettel fürkészve arcát, miközben karjai kettényíltak, ölelésre kérve fel. Csak egy másodperc volt, míg így, ebbe a megtörhetetlen helyzetbe belefagytam. Röpke idő volt, mégis százezernyi gondolat kelt szárnyra bennem, láncok verődtek fel, melyek fogva tartották érzéseimet, majd csapódtak újra a láthatatlan, rideg betonra. Sosem voltam túlzottan érzelmes, még úgy sem, hogy szívem sajgón vágyta volna, engedte volna szabadjára a végeláthatatlan érzelmeket. Most mégis, egyre dobtam le magamról minden béklyót, megrogyasztva arisztokratikus, hűvös tartásomat, és borultam bele az ölelésbe, karjaimmal óvatosan fogva át a meggyötört testet. Állam Dana nyakszirtje felett pihent meg, arcom pedig hajához simult, miként szeretőn vontam magamhoz őt. Leírhatatlan volt az egész, miként anyai érzéseim a plafont verdesték, és hiába próbáltam visszatuszkolni őket elzárt, feketéllő dobozukba, erősebbnek bizonyultak. Csupán erre, a törékeny percre... - Csak is egyben. - gyöngéden elmosolyodtam, noha ő nem láthatta, egyedül hangom suttogó csengése árulkodott róla, hogy szavaim valódiságról árulkodnak, és hogy a legkevésbé szeretném még egyszer bántani... Végül elhajoltam, útközben apró puszit hintve fejére, tincsei közé. Aztán elengedtem, mintha sosem öleltem volna, mintha az iménti perc csak a képzelet képlékeny szüleménye lett volna. - Most elmegyek, kincsem. - simítottam bele hajába, melyek előre szöktek arcába, s löktem őket arrébb, vissza a helyükre. - Vigyázz addig magadra, míg nem jövök újra. - ezúttal már láthatta a vonásaimra felszökő mosolyt, miközben könnyedén felemelkedtem mellőle, és megindultam az ajtó felé. Sarkam puhán koppant a padlón, miként a kilincs felnyikordult tenyerem alatt. Még a vállam fölött visszapillantottam Danára, aztán csendesen behúztam magam mögött az ajtót...
Kezdőlap
//
//
