A folyosó legelején levő szoba általában csak ideiglenes lakókat fogad, éppen ezért berendezése is egyszerű. Ágy, szekrény, polc és íróasztal kompozíciója, mely bármely modern kollégiumi szoba feelingjét kenterbe verné.

Mandy & Naomi

Sokadszor olvasom el P.S. sms-ét, s épp ugyanannyi alkalommal sötétítem el utána a telefonom képernyőjét. Nem akarok válaszolni. Nem tudok válaszolni. Minden, amit írhatnék neki, hazugság lenne, ő pedig ennél többet érdemel. Sokáig viszont nem szeretném húzni a dolgot, még a végén elkezd aggódni, majd kitalálok valamit. Most azonban, némileg önző módon, elég a saját bajom. Még mindig elég kellemetlenül éreztem magam, sajgott minden tagom, főleg a jobb kézfejem fájt nagyon, de valamiért úgy gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabbul kellene lennem. Azt sem tudtam, milyen nap van, vagy éppen, hogy hol vagyok. Nem kórház volt, az biztos, inkább hasonlított egy kollégiumi szobára.
Az eltelt óráknak köszönhetően, meg még ki tudja miknek, egészen kitisztult a fejem, és már nem csak pár szót szajkózok unos-untalan. Sokkal inkább nem beszélek, különösképpen azért, mert senki nem mondott semmit eddig, és egy idő után úgy döntöttem, nem is kérdezősködöm, majd lesz valahogy. Meg aztán, annyira fáradtnak éreztem magam még mindig, hogy inkább nem gondolkodtam a történteken, csak pihentem, amennyire tudtam. Fel akartam hívni a nagyit, de nem tudtam volna mit mondani. Mert az mégis hogy hangzana, hogy „hello nagyi, tegnap este egy őrült fél holtra vert a folyó parton, ne aggódj, már minden rendben, bár fogalmam sincs, hogy hol vagyok”. Biztos nem kapna szívinfarktust… És akkor még nem is beszéltem neki holmi vérfarkasokról, Connorról, Alignakról, mondvacsinált árulásról, vörös holdról. Jobb is. Én is jobban értékelném, ha mindez kimaradt volna az életemből. Valóságos idegroncsnak érzem magam. bár már látszatra fényévekkel jobb a helyzet, mint a múlt éjszaka, ám belül nem sok minden változott. Eszemnél vagyok, de egyébként igencsak szétestem.
Lassan siklik a tekintetem az érkezőre, s mikor fel is fogom, hogy Mandy az, én is megeresztek egy gyengécske mosolyt felé. Végre egy ismerős arc, halványan rémlik, hogy ő jött értem, vagyis, nem kifejezetten értem, hanem a helyszínre. Ő biztos tudja, hol vagyok, és miért vagyok itt. Ki döntött arról, hogy nem visznek kórházba? Biztosra veszem, hogy arra lett volna szükségem, talán még mindig lenne, a felkelést meg sem kísérelném.
- Egy leheletnyivel kevésbé szörnyen, mint tegnap.
Nem fogok hazudni, nincs értelme. Egyébként, nem tudom, hogy voltam tegnap, de biztos rosszabbul, azt sem tudom, hány napja vagyok itt, kicsit összefolynak az órák, az ébrenlét és az alvás.
- Kicsit… igen.
Ha nem fájna annyira a kezem, lehet most megvakarnám a tarkóm. Nem tudom, miért, de kicsit most frusztrál, hogy a hogylétem felől érdeklődik, mikor egyértelműen - mondjuk csak ki -, szarul vagyok
- Válaszokra van szükségem, Mandy. Meg egy pszichológusra.
Feleltem kicsit talán komorabban, mint terveztem, de még mindig nagyon össze voltam zavarodva, és egyszerűen tudni szerettem volna, mi folyik itt. Az, hogy mosolygott, tán azt is jelezhette volna, hogy nincs akkora baj, vagy egyáltalán nincs, de én nem így éreztem. Romokban voltam, Maya után ez az egész most nagyon nem hiányzott nekem.
- Hol vagyok? Miért itt vagyok, és nem kórházban? Mi történt? Miért csinálta velem ezt az a nő? Nekem csak marhaságokat zagyvált össze, szerintem őrült… de ti mire jutottatok vele kapcsolatban?
Teszek fel majdnem fél tucat kérdést, lenne még sokkal több, de azokat nem merem megkérdezni, elég kellemetlen lenne, ha pont Mandy hívná fel a diliházat, hogy van számukra egy potenciális jelöltje. Utána csak figyeltem, és vártam, kíváncsi voltam, tőle legalább kapok-e válaszokat.

- A testem csak egy dolog…
Csóválom meg a fejem, mert vele ellentétben én nem hiszem azt, hogy pár nap múlva kutya bajom sem lesz. Egyszerűen ez az egész túlságosan furcsa és hihetetlen számomra ahhoz, hogy könnyedén megemésszem, nem is biztos, hogy meg lehet. Hiába akartam neki hinni, ez valahogy más volt, de nem mondhattam el neki, hogy mi mindent beszélt nekem össze az a nő, bolondnak tartana. Teljesen jogosan. Arra csak bólintani tudtam, hogy elméletileg meg fogom kapni a válaszaimat, noha kicsit talán hitetlenkedve, mert tényleg úgy gondoltam, hogy nem tudna mindenre válaszolni, kiváltképp, mert vannak olyan kérdéseim, amiket nem fogok feltenni senkinek az előbb említett okból kifolyólag. Láttam azt is, hogy van nála valamiféle mappa, de nem hinném, hogy ahhoz közöm van, szóval nem foglalkoztam vele semmit sem. Hallgattam, mikor beszélni kezdett, összevont szemöldököm volt csupán a reakció arra, hogy haragudni fogok rá. Hát biztos nem, miért tenném? Semmi köze ahhoz, hogy valaki mennyire szétvert a folyóparton, valamint bele is akart utána fojtani, meg aztán, szerintem mostanra eleve túlságosan szerettem ahhoz, hogy ilyen érzéseim lehessenek az irányába. Ezzel pedig részemről nem volt semmi baj.
- Gyógyító? Mármint orvos? Az egyetemről tudtam, mármint… erről mindenkinek van tudomása. Vagy… nem értem, mire célzol. És… mindenre emlékszem.
Kicsit összefüggéstelennek tűnhettem, még a magam számára is az voltam, de csapongtam a túl sok gondolatmorzsa útvesztőjében. Ami a testi gyógyulásom illette, jelenleg az érdekelt a legkevésbé, de ettől még nyugtáztam a dolgot, bár azt nem hittem volna, hogy sokkal gyorsabb lesz, mint szokott lenni. Nem mintha valaha szilánkosra törték volna a kezem, hogy tudjam. Most fel is emelem a jobb karom, és ránézek a tenyeremre, majd csak megrázom a fejem.
- Nem hiszem, hogy ez valaha a régi lesz. Nagyon csúnyán elintézte az a nő
Amikor azt ecseteli Mandy, hogy nem ő tette, egyszerűen felhorkanok, aztán mikor befejezi a következő mondatát, eltátom a számat, és körbenézek, mint aki legalábbis a kandi kamerát sejti az ügy mögött. Ez nagyon édes… megszállták. Persze, majd én is azt mondom, ha valakit meg akarok ölni, de nem sikerül, hogy megszálltak. Ez egyre nevetségesebb komolyan, vagyis, az inkább nem, mert akkor tudnék rajta röhögni. Az egy dolog, hogy én bolondnak érzem magam, de Mandyről sosem feltételeznék ilyesmit. Csak néhány döbbent, hitetlen pillantás után ugrik be, hogy tényleg volt valami nagyon fura a nőben, valamint az, hogy Alignaknak nevezte magát, márpedig én ilyen névről még életemben nem hallottam, ez ugyan nem jelenti azt, hogy nem létezik, de nagyobb az esély rá. Inkább valami elfeledett, kihalt nép egy tagját szólíthatták így, vagy nem is tudom, egyszerűen túlságosan furcsa nekem.
- Azt mondta, hogy ő Alignak.
Ezt elmondhatom, nem? Annyira nem gáz, csak egy név, aminek nem kell többet jelentenie annál, mint aminek tűnik. Szó se róla, szeretném tudni, hogy ki ez és miért akart egész pontosan megölni, de nem hiszem, hogy pont Mandy tudna róla. Mármint… ahhoz nagyon kicsinek kellene lennie a világnak. Azt meg nem vagyok hajlandó elhinni és befogadni, hogy az illető amúgy egy kedves teremtés, felőlem lehet az, csak az életbe többet ne jöjjön a közelembe.
- Mint mondtam, mindenre. Sajnos… de ugye nem kell beszámolnom róla? Nem szeretnék, inkább elfelejteném azt az estét, szörnyű volt.
Tökéletesen így volt, de nem ezért nem akartam róla beszélni, sokkal inkább azért, mert olyan isten nincs, hogy én kiejtsem a számon a vérfarkas szót. Annak tényleg diliház lenne a vége, egyszerűen abszurd volt bármilyen körülmények közt eme szó használata. Nincsenek vérfarkasok, az is lehet, hogy csak képzelődtem. Igaz, akkor nem néznék ki így, elég kicsi annak az esélye, hogy a látványra jól emlékszem, a szavak meg csak a fejemben léteztek. Mandynek valószínűleg egyértelmű volt a színvallásom nélkül is, hogy egész pontosan miért tartanám meg inkább magamnak a dolgot, és ezen nem is csodálkozhatott volna senki. Egyszerűen őrültség volt. Hajmeresztő őrültség.

- Nálatok?
Kérdeztem vissza halkan, valamiért hangsúlyosnak ítéltem azt az egy szót, és nem tudom, hogy csak beleképzelem, vagy valóban az. Valahogy nagyon össze vagyok zavarodva, egyszerűen furcsa ez a hely, valamiért bizsereg tőle a bőröm, még azt sem sikerült eldöntenem, hogy pozitív, vagy negatív értelemben. Most, hogy Mandy itt van, valamicskével jobbnak ítélem a helyzetet, de attól még jól nem érzem magam, de vélhetőleg ez nem is követelmény ilyen történések után. Nem elég nekem Maya, most jött ez, és jelenleg úgy vagyok vele, hogy most már aztán tényleg elég. Nem is merem elmondani Mandynek, hogy akkor és ott szerettem volna, ha vége van, ez nem olyan dolog, amit nyíltan felvállalhatok. Soha, senki előtt. Nem akarom, hogy azon aggódjon bárki is, hogy valaha véget vetek az életemnek, mert olyat nem tennék, már csak azért sem, mert nem tehetem meg P.S.-sel, hogy engem is úgy veszítsen el, mint a nővérét. Szerintem belerokkanna. Ám ha ő nem lenne, akkor sem lennék erre képes, az egészen más, ha más akarja megtenni.
- Miért kell őrizni az egyetemnek ezen részét? Fura vagy, Mandy, vagyis, nem te, hanem az, amit mondasz. Tudni akarom én ezt egyáltalán?
Akarom, persze, ez igazából csupán költői kérdés, inkább beszélek, több időt hagyva magamnak ezzel arra, hogy gondolkodhassak még egy kicsit, még ha pár kurta szívdobbanásnyi időről van is szó. A sóhaját hallva elfogott valami rossz érzés, miszerint biztos nem fog tetszeni, amit hallhatnék tőle, vagyis hallani fogok, mert beszél tovább, és bár megfordul a fejemben, hogy leintsem, nem, mégsem akarok tudni semmit, csak jussak haza, bújjak össze Miloval, és próbáljam meg elfelejteni azt a szörnyű éjszakát. Mégsem teszem, hallgatom, sokáig nagyon csendben, mintha minden egyes szavát ezerszer megrágnám. Legalább. Nem tetszik, hogy ennyire komoly, inkább nevessünk, Mandy, jó? Azt jobban szeretem, az kell most. Egy kis vidámság, hogy erőt merítsek belőle. Mennyire szomorú lennék, ha tudnám, hogy ezt most senkitől sem remélhetem, sem tőle, sem pedig P.S.-től.
- Persze, hogy nem fogom, sajnos arra nem vagyok képes, hogy csak úgy elfelejtsek bármit is. Meg senki sem tudná elfeledtetni velem.
Néha jó lenne, egyes dolgokat csak úgy kitörölni, mintha sosem lettek volna, kicsit szeretném, mert most… őszintén fogalmam sem volt róla, miként fogok tovább élni így, ezzel a tudattal, a sok furcsasággal, a ténnyel, hogy nem küzdöttem, egyszerűen feladtam. Hogy nem tudom, ki az a Connor, és miért lettem miatta áruló. Istenem… milyen jó volna, ha egy kis mindentudó manó a vállamon csücsülne állandóan, s ha kérdésem van, már válaszol is.
Hallgatom a történetét, és egészen az utolsó szaváig semmi különöset nem találok benne, de attól még figyelek, hogy olyan, mintha egy egyszerű kis mese lenne, annyi különbséggel, hogy engem az egyik szereplője próbált megölni a minap. Amikor leesik, hogy vérfarkast mondott, az állam is követi a tantuszt, és először megcsóválom a fejem. Aztán becsukom a szám. Majd megint ki. Fogalmam sincs arról, hogy míg be nem nyugtatóztak éjszaka, mikor ideértünk, addig legalább százszor elhangozz a számból a vérfarkas szó, így tudhatja mindenki, hogy bizony mi az, amit megtartanék magamnak normál esetben. Jól hallottam most is, biztos vagyok benne, mégis csak a fejem vagyok képes csóválni. Mit lehet erre reagálni? Hogy gyere Mandy, menjünk együtt a diliházba? Vagy megkérdezni, hogy ő is része-e a nagy átverésnek? Jobb ötletem nincs ugyanis. Szeretnék megszólalni, mondani valamit, bármit, legyen akármekkora marhaság, vagy csak kinevetném, hogy nem, hülyeség az egész, ilyen nincs, de legbelül tudom, miért nem teszem. Elhiszem. Basszus, én tényleg elhiszem, hogy léteznek vérfarkasok, foghatjuk a naivitásomra, vagy mondhatjuk, hogy bízom Mandyben, és tudom, hogy nem járatná velem a bolondját egy olyan esemény után, mint a tegnapi. Nem tenné. Kedvel, sőt, szeret, a barátja vagyok, ő az enyém, nem tenné, a támaszom lenne, nem pedig szórakozna rajtam. Épp ezért nem hazudhat. A világom lassan a darabjaira hullik, s közben némaságba burkolózva hallgatom tovább, érzem, ahogy a hideg lassan felkúszik a gerincem mentén, remegést csalva tagjaimba. Szívesen csinálnék úgy, mint a reklámban a gyerek, és a füleimet befogva harsognám, hogy pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa, csak hogy ne halljak semmit abból, amit mond nekem Mandy. Mégis, csak az ajkait látom, ahogy mozognak, formálják a szavakat, hallom is, magától értetődő, de annyira abszurd nekem ez az egész helyzet, hogy épp elég ennyire koncentrálni, az arckifejezéseit nem biztos, hogy jelenleg fel tudnám dolgozni.
Vérvonalak, különleges képességek, farkasok… beavatottak, őrzők, vigyáznak az emberekre. Ezen a ponton megfeszül a testem, ép kezel ökölbe szorul, és rá akarok csapni valamire, összezúzni bármit, amit csak találnék, de amilyen szerencsétlen vagyok, akkor is én húznám a rövidebbet, ha egy nyamvadt vázát akarnék a földre terelni egy jól irányzott mozdulattal. Mégis hol voltak ezek az őrzők tegnap? Amikor az a szemét úgy rugdosott, mint egy focilabdát? Amikor elmebeteg kacajjal, torz vigyorral suttogta a fülembe, hogy áruló vagyok? Mikor megkövezett, miként egykor a bűnösöket? Mikor megpróbált a folyóba fojtani? Nem tehetek róla, már megint jönnek a könnyeim, lassan csordogálnak végig az arcomon, tehetetlenségemet festve bőröm fehérségére, lavírozva szeplőim útvesztőjén, pilláimon megülve, fájdalmasan széppé varázsolva a pillantásom. Felnézek a barátnőm arcába, és tudom, a szívemmel tudom, hogy miért mondja. Hogy miért Ő mondja. Ismer, és… közéjük tartozik. Amikor abbahagyta a beszédet, nem jöttek ajkaimra szavak, csak ültem ott, talán percekig is, s ha nem szólt, azon kattogott az agyam, mit kellene erre mondanom. Vádaskodjak? Mi értelme volna? Semmi sem csinálja vissza a tegnapi napot, nem lesz semmis. S mégis, kit hibáztathatnék? Magamon kívül? Én ott feladtam, és ez az, ami sokkal jobban fáj bárminél, hogy úgy érzem, nincs értelme, hogy nem akarom ezt tovább, nem megy. Dacosan, fájdalmasan szorulnak össze ajkaim. Nem, nem beszélek. Nem akarok. Nem tudok.
Folytatja, hallgatom. Haragudni? Nem jobban, mint magamra. Úgy nézek rá, mintha legalábbis lekevert volna egy istenes pofont, majd elemelem róla a pillantásom. Nem akarom látni. Most nem. Ez nekem sok, nem bírom. Visszahanyatlok a párnámra, mint egy dacos kiskamasz, a hátam fordítva neki, fejezze be, ne mondjon többet erről, elég volt. Mi az a mágiaérzékenység egyáltalán? Nem, nem érdekel. Menj ki Mandy, csak menj. Nem érdekel ez az egész, most nem, csak… pihenni szeretnék. A könnyeimtől hamar nedves lesz a párna, érzem, hogy még itt van, és hallom, hogy azt mondja, kérdezhetek, de… nem akarok. Tényleg nem. Várok. Hátha a dacos hallgatásom elüldözi, ezzel hagyva némi időt arra, hogy megemésszem, amit hallottam. Nem megy.
Végül mégis kicsúszik a számon egy kérdés, ami talán egyáltalán nem is való oda, mégis, ez az, ami jelen pillanatban a leginkább érdekel, ha tetszik, ha nem. Én pedig sosem voltam a mesterkéltség mintapéldánya, ami a szívemen, az a számon, és vagy ez, vagy elküldöm valahová nagyon messzire, amit nem szeretnék, mert mindennek ellenére szeretem és fontos nekem, csak épp most kicsordult az a bizonyos pohár, sokkal több mindent töltöttek bele, mint amennyit elbírna.
- Miért utasítottam el?
Ennyi, nem több, az oly sokszor cserfes, vidám Naomi sehol sincs, nem jönnek a szavak, a kérdések, csak ez az egy, talán eztán átszakad majd a gát, de egyelőre szeretném tudni, mi okom volt erre, mert bár nehéz az ilyesmit feldolgozni, de ismerem magam, nem akarnék elfelejteni valamit, ami ennyire fontos, valamit, ami azt jelenti, hogy a világom, az emberek világa hazugság…

Muszáj beszélnünk róla, hát persze, hogy muszáj, az eszemmel tudom, de valamiért úgy érzem, hogy nem vagyok rá felkészülve, hogy erre nem lehet felkészülni. Nem mondom, hogy sosem éreztem még hasonlóképpen az életemben, de alapvetően ritkán fordult elő velem, hogy valaki mondandójától berezeljek, pláne abban az esetben, ha az illetőt még szeretem is.
Amit hallok, az bizonyosan felülmúlja a legmerészebb álmaimat is, és hamar átfordulok duzzogó kislányba, aki azt hiszi, ha ő elfordul a világtól, s nem látja, mi van körülötte, akkor őt sem látja senki sem. Tudom én, hogy nem így van, ám szeretném, ha egy kicsit mindenki békén hagyna, mert ezt a békát határozottan nem könnyű lenyelnem. Bántott, hogy így viselkedem vele, de ez sem változtatott a hozzáállásomon. A világ már nem ugyanaz a hely volt számomra, eddig úgy voltam vele, hogy nem akarom tovább csinálni, és ezen információk, a hamisság, ami körbevesz, még inkább meggyőz arról, hogy nincs rendben semmi, és talán tényleg nem kell erőltetni a létezést. Istenem, ha Mandy hallaná a gondolataim, tán le is keverne nekem egy kijózanító pofont. Jogos volna, az hétszentség.
Maya, hát persze, hogy is kérdezhettem ekkora marhaságot. Ahogy hallgatom, csak egy apró bólintásra futja, értem, már ennyiből is, hogy mit akartam ezzel. Visszakapni a lányom, és egyszerű emberként élni vele, nem törődve azzal, kikkel osztjuk meg a világunkat, mit sem tudván semmiről. Vajon mit mondtam volna, ha tudom, hogy nincs esélyem visszakapni a lányom? Tényleg csak miatta mondtam nemet? Mert, ha igen, akkor most nincsen semmiféle kérdés, és elég egyértelműek a dolgok. De vajon van értelme ilyen elkeseredett állapotban boncolgatni a kérdést? Így nem tudom átgondolni, talán nem is akarom. Istenem, már semmit sem tudok, még magamba nézni se igazán. Nem is mernék a tegnap történtek után.
- Ti tényleg képesek vagytok ilyesmire? Ez… hihetetlen… Nem, nem mondom, hogy jó, mert szerintem ehhez senkinek sincs joga, de azt sem feltétlenül állítom, hogy nem tudok elképzelni olyan szituációt, amikor szükséges. Mint mondjuk most, gondolom, ha nem lennék mágiaérzékeny, vagy micsoda, akkor gondolkodás nélkül töröltétek volna az emlékeimet a tegnap estéről mostanra. Jól sejtem?
Nem akartam őt vádolni, mégis volt egy kevés ezen érzésből a lélektükreimben, mikor végre megint felé fordultam. Kicsit fel voltam háborodva, de nem hittem, hogy ez olyan meglepő lenne jelen körülmények között. Ám megláttam az arcát, és felismertem, hogy neki sem épp könnyed csevegés jellegű ez a beszélgetés, de miért is hittem mást… Fontos vagyok neki, ő pedig nekem, nem kellene, hogy bántsam valamiért, amiről nem tehet. Lassan felültem, a hátam mögött felgyűrve a párnát, és igyekeztem levetkőzni az ellenérzéseimet, amik egyébként sem neki, sokkal inkább a helyzetnek szóltak.
- Nem, nem… essünk túl rajta, neked nyilván ez a feladatod, bocsánat, ha csak nehezítem a dolgodat, próbálok kicsit együttműködőbb lenni. Mondd csak, amit még tudnom kell.
Nyögtem ki,  majd tekintetem a mappára siklott, és automatikusan nyúltam érte, de kinyitni valahogy nem akaródzott. Addig legalábbis nem hamarkodtam el semmit, amíg Mandy fejtegette, mi is ez,  csak végigsiklottak rajta az ujjaim, mintha legalábbis ismerős lenne, de nem volt. Egyláltalán nem.
- Egyszer már felajánlottad… szóval, ez most azt jelenti, hogy megint felajánlod?
Lehet egyértelműnek kellene lennie a számomra, de azt hiszem, jobb mindent megrágni alaposabban, nem akarok belefutni abba, hogy valamit félreértek. Kicsi az esélye jelenleg, de szeretek biztosra menni. Közben elkezdtem kinyitni a mappát, bár talán nem voltam felkészülve rá, és abban sem voltam biztos, hogy más előtt kellene kinyitnom, de a kíváncsiságom óvatlanságot generált.
- Mandy… szerinted mit mondtam volna, ha tudom, hogy nem kaphatom vissza Mayát?
Kérdezem közben halkan, nem, nem azt szeretném, hogy helyettem döntsön, mert azt hiszem, hogy tudom, most mit mondanék, de a véleményére kíváncsi vagyok. Hogy láthatta vajon rajtam? Aztán már nyílik is a mappám fedele, egy halom papírt találok benne, rögtön látom, hogy én írtam minden sort, a betűim szinte a képembe ordítanak. Egy kis kazetta rögtön kicsúszik belőle, és míg bele-beleolvasok, az ujjaim között forgatom. Hamar észlelem, hogy az azóta már sokszor hallott Connor nevezetű egyén főszerepet játszik a lapokon. Ezek szerint miatta lett volna minden? Fura, de elmosolyodom néhol, olyan könnyed, olyan magától értetődő minden sor, mintha élveztem volna… mintha… boldog lettem volna. Eltátom a számat, ujjaim követik a betűket, tekintetem sorról-sorra rebben, reszketek minden információért. Ám, ha Mandy megszólal, akkor felpillantok rá, hisz én kértem, hogy beszéljen, mondja el, amit tudnom kell, talán mégiscsak jobb, ha mindent egyszerre vág az arcomba, legalább nem többször kell megemésztenem. Ugyebár, én nem vagyok tehén, négy féle gyomorral, hogy egész nap emészgessek.
- Te ismered ezt a Connort?
Ott még nem járok a soraim közt, hogy kiderüljön, igen, ismeri, s nem is sikerült fényesen az egyetlen találkozásuk, vagyis, én csak egyről tudtam… Mégis, kíváncsi vagyok, de kezd összeállni a kép, mintha valaki befoltozná az utóbbi időszak sok kérdőjelét az agyamban.

- Ne vedd magadra, de most úgy érzem, hogy egy hazugságban élek. Nem mondom, hogy nem értem meg, de ez akkor is igazságtalan.
Nem tudom, hogy Mandy személy szerint tehetett-e róla, de nem is gondolkodom sokat, rákérdezek, mert úgy érzem, tudnom kell. Fogalmam sincs, hogy mit éreznék, ha ő tette volna meg, nem szeretném, de valahogy csak megbirkózom vele, ha mégis. Nem mintha most már bármit számítana, nem haragudnék rá, hiszen én kértem, márpedig, ha én kértem, akkor még bűntudatának sem kellene lennie.
- Te voltál az?
Elég halk a hangom, mert nem is vagyok biztos benne, hogy szeretném tudni, illetve, azt igen, hogy ő volt-e, de ha nem, akkor nem kell tudnom, ki tette. Tiszta lap, vagy mi, egyébként is, ez nyilván a feladatuk, szemét dolog lenne tőlem ezért neheztelni bárkire is.
- Látványosabbakat? Érdekes…
Húztam el a számat, nem voltam teljesen biztos benne, hogy mindaz, ami tegnap este óta lezajlott körülöttem, hihető a számomra, valahol tudom, hogy az, de attól még borzalmasan nehéz megemészteni, és úgy érzem, mintha egyszerűen a nyakamba zúdult volna az egész, és gondolkodás nélkül letarolt. Csendben hallgattam, próbáltam ám megjegyezni, amit mond, de úgy éreztem, hogy az agyam egy szita, és minden szélsebesen szivárog ki belőle, amit hallok. Talán azért, mert valójában nem akartam tudni. Nem tudom. Én már semmit sem tudok. El kellene mondanom neki? Jó volna, ha legalább ő tudná, mielőtt valami olyanra bólintok rá, amire hiba lenne. Elvégre, kinek kell olyan alapanyag erre az őrzőségre, aki gond nélkül feladná az életét?
Harcosok? Haha, az év vicce lenne… informátor? Gyógyító? Köszi, de inkább megyek most rögtön a Chenának és fojtom bele saját magam, minthogy bármiféle kórház közeli dologba fogjak. A mágus és az informátor viszont elgondolkodtat, talán ezek közül valamelyikkel tudnék foglalkozni. De… miért is gondolkodom ezen? Még el sem döntöttem, hogy akarom-e én ezt az egészet. Azt hiszem, sokat segített a helyzetemen, hogy mindezt Mandy adta nekem elő, de attól még nem éreztem olyan könnyűnek, sem a döntést, sem pedig ezen tények feldolgozását. Bár, ha az emléktörlést választanám megint, akkor utána minden könnyű lenne. Vajon lehetek ennyire önző? Hogy most magam miatt mondok nemet? Mert el akarom felejteni az egészet? Főleg azt, hogy milyen simán feladtam, és meg akartam halni?
- Nehéz lehetett neked. Mármint… arra gondolok, hogy tudtad, mi történt velem, mégis titkolóznod kellett. Nem vagyok benne biztos, hogy én tudnék így élni. Atya ég, nem mondhatnám el a nagyiéknak, sem pedig P.S.-nek… hazudnom kellene a hozzám legközelebb álló embereknek. Kivéve persze téged.
Gondterhelten sóhajtottam fel. Gyűlölöm a hazugságot, és az én szememben a titkolózás is az. Nem hiába utálom magam azért is, amiért Jacksonnal hazudnom kellett a közös gyerekünkről. A szerelmünk gyümölcséről. S most… Panda, nem hiszem el. Mindent elmondunk egymásnak, a legutóbbi alkalom után pofáncsapásként ér ez a tény, egyszerűen fogalmam sincs, hogy lennék erre képes.
- Van egy olyan érzésem, hogy akkor sokkal jobban fogadtam ezt… Most… úgy érzem, mintha valaki az elmémet szaggatná apró darabokra. Azt hiszem, félek egy kicsit…
Kicsit? Nem, nem kicsit. Félek attól, hogy hazudnom kell azoknak, akiket szeretek, attól, hogy igent mondok, és szörnyű őrző leszek, attól, hogy sosem fogom feldolgozni a tegnap estét, attól, hogy nemet mondok, és örök életemre szürke maradok. Felsóhajtottam, miközben lapozgattam az emlékeim közt. Most biztosan nem fogom elolvasni mindet, szerintem annyi időm nincs, és nem akarom addig csöndre kárhoztatni a barátnőmet sem.
- Én, azóta nem láttam... talán engem is utál.
És még nem is olvastam bele abba a részbe, amikor fel, s alá járkálok a szobámban, hogy vajon miért nem válaszol az sms-emre, és nézek percenként az ajtóra, hogy vajon bekopog-e valaki. Mégis, most olyan dolgot teszek, amire azt szokás mondani, hogy lelövik a poént. Az utolsó oldalt húzom ki a paksamétából, és kezdem el végigfuttatni rajta a tekintetemet.
- Írtam. Nagyon sokat. Ez annyira borzasztó. Eldobtam valakit, aki fontos volt… istenem. Mennyire önző, sekélyes, undorító dög vagyok.
Ha tudnék, felállnék, beleboxolnék a falba, hozzávágnék valamit, vagy tudom is én. Az utolsó lapon nem sok minden van, egy telefonszám, előtte Connor nevével, alatta pedig kiemelve, színessel írva egy tőmondat.

”Hívd fel!”

Alatta egy rólam készült kép még állapotosan, amivel sokat gyötörtem magam, mégis úgy voltam vele, hogy muszáj emlékeztetnem magam erre a hibámra. Alatta szintén egy rövid üzenet saját magamnak.

”Engedd el!”

Végül pedig, a lap alján, mindenféle indoklás nélkül, a legnagyobb betűvel az összes közül ez szerepel:

„Mondj igent!”

Végül ez az a kap, amit átnyújtok Mandynek, mert ezen nincsen semmiféle titok, az a lány, akinek elvették az emlékeit, úgy gondolta, így kell majd lennie. De vajon… keresnem kell valakit, aki azóta valószínűleg elengedett? Vajon tényleg le tudok mondani a lányomról, a reményről, a vágyott jövőképemről? És vajon… tényleg igent kell erre mondanom?
- Hogy megy ez, Mandy? Mi lesz utána? Mit kellene csinálnom? Mi történne velem?
Lehet hülyeséget kérdezek, de szeretnék valamibe kapaszkodni, és jelenleg ő az egyetlen, akibe tehetem, mert ő itt volt nekem emléktörlés előtt, és utána is, eztán sem megy sehová úgy vélem.

Azt hiszem, megnyugtat, hogy ő is átesett már egy emléktörlésen, és csak másodjára mondott igent. Valahogy jó tudni, hogy nem csak én voltam így vele, ez is közös bennünk. Jellemző, hogy már megint hagyom magam elterelni egy ilyen információval, pedig a helyzetemet tekintve annyira nem lényeges, és bizonyára már Mandy is túl van a dolgon. Mégis… fontos, jobban, mint bárki hinné, jobban, mint kellene. Nem tudok én már megítélni semmit, így, ebben a megváltozott világban nem megy, nem tudom, hol vannak a határok, miként viselkedjek, mit mondhatok el, és mit kell inkább magamban tartanom. A zavartságom talán most ér a tetőfokára.
Bólintottam csupán, örültem, hogy nem ő volt, elsősorban nem is magam miatt, hanem miatta, mert úgy hiszem, nagyon is megviselte volna. Talán még így is, nem tudom. Ám a szívesség szót jelen helyzetben erős ferdítésnek érzem, mégsem szólok ellene. Nem lényeges, már nem. Volt, elmúlt, fátylat rá, ahogy mondani szokás.
- Várjunk csak… hány éves is vagy valójában?
Pislogok rá, megint elkalandozva onnan, ahonnan a beszélgetésünk ezen fonala elindult. Nem tudom, miért számít egyáltalán, de szeretném tudni. Akkor is nagyokat pislogok, mikor a bundások több száz évéről esik szó, mert eddig még nem jutottam el a sorok közt, valószínűleg csak akkor fogom elolvasni, ha nyugalomban ülök itt, vagy akárhol máshol, mármint, úgy értem, hogy nincs körülöttem senki, mert hogy odabenn még jó ideig nem leszek nyugton, az tökéletesen biztos.
- Van egy olyan érzésem, hogy napokig itt ülhetnénk, és még akkor sem tudnál nekem elmesélni mindent, ami fontos lehet…
Sóhajtottam fel, majd újabb csendes magamba révedés következett, mikor azt mondta, hogy ne aggódjak P.S. miatt. Hát hogy a búbánatos istenbe ne aggódnék? Másnak csak egy nagyon-nagyon-nagyon jó barát jut, nekem van kettő is, és mindennap hálát adhatok az égnek miattuk, de mikor az a szomorú helyzet, hogy az egyikőjük tényleg mindig, mindenben ott lehet mellettem, míg a másik előtt titkolóznom kell, sírni tudnék. Miért? Miért kell valaminek feltétlenül elcsesződnie? Már előre utáltam az egész helyzetet, bele fogok pusztulni. Ám Mandy hamar tovább fűzte a szavait, és bár nem értettem azt a sanda mosolyt, de hamarosan rádöbbentem, miért ékíti az arcát. Ezek szerint van egy halvány esély rá, hogy ő is, és én is. Úristen, az mennyire… jó lenne már? El sem tudom mondani. Erőtlen mosoly kúszik az arcomra, bár a barátnőm tévedne, ha azt feltételezné, hogy ez bármiben is befolyásolja a döntésemet. Leginkább saját magam befolyásolom, az, amit leírtam, az, amit tettem volna, ha már nincs számomra Maya. Imádom P.S.-t, az életemet odaadnám érte, de egy ilyen fajsúlyos dologban nem dönthetek aszerint, hogy kit szeretek, és kit nem. Úgy sejtem, ha így tettem volna, már év eleje óta Őrző lennék, és nem feledtem volna el ezt a Connort. Viszont abba belegondolni, miként érezhet most Panda, nem túl kellemes. Vajon hogy dolgozza fel, hogy bántott mást? Ezen gondolat kapcsán jutok el arra a pontra is, hogy vajon az a szegény lány hogy van ezzel, aki engem bántott? Meg kellene majd keresnem, de rendkívül önző módon úgy vélem, ez most ráér. Előbb Mandy, aztán ami jön, és utána… utána beszélnem kell P.S.-sel, muszáj, tudnom kell, hogy mit mond rá, hogy kell-e előtte másnak lennem, mint aki valójában leszek. Igen. Tudom, mit fogok mondani, már ezen hír előtt tudtam, akkor lettem biztos benne, amikor elolvastam azt a két szót. Mondj igent… ettől még nem hamarkodom el, szoknom kell, hallani még előtte pár dolgot, megbizonyosodni afelől, hogy nem hamarkodom el.
- Nem baj, azt hiszem, meg fogom tudni innen.
Mutattam a lapokra az ölemben, és bár nagyon is akartam már olvasni őket, de Mandyvel nem lennék ekkora tahó. Igazság szerint mással sem.
- Téged? Az én döntésemért? Butaság lenne… De… úgy nem fogok tudni semmit sem helyrehozni, ha kerül. Ha nem akarja, hogy megtaláljam, akkor… hogy…?
Inkább nem is folytatom, mert nem tudom, mit akarok, fogalmam sincs, hogy nem kellene inkább tiszteletben tartanom a döntését, és nem keresni soha, vagy a saját lelkiismeretemet akarjam rendbe hozni? Önzőség volna, atya ég, mekkora. Mégis tudom, hogy fel fogom hívni azt a számot, aztán majd elválik. Lehet nem is fogja felvenni. Akkor majd tudni fogom, hogy ennek így kellett lennie. Talán nem is kellene elolvasnom mindent, amit leírtam… lehet, csak rosszabb lenne tőle ez az egész. Ez olyan dolog, ami még eldöntésre vár.
Mandy szigorú hangjára összerezzentem, csak a fejem csóváltam, és szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy de akkor… miért? Miért történik ez a sok rossz? Miért jut ez nekem, míg mások boldogok? Abbahagytam, de ez nem jelentette azt, hogy másként gondolom. Tényleg nagyon mélyre süllyedtem a saját szememben, mert elég volt pár lapot átfutni, és tudom, hogy mindegyiken ott szerepel a Connor név, én sosem írok senkiről ennyit, ha nem fontos. A francba is.
- Igen, a jelek szerint jó volt.
Engedtem el a témát a vérfarkasról, mert úgy voltam vele, hogy úgyis túl sokat fogom még rágni magam miatta, most tarthatok egy kis szünetet. Hallgattam a barátnőmet, és csak gondolatban fűztem hozzá olyasmiket, hogy atya ég, de jót fog röhögni az az illető, akinek engem kell majd harcra oktatnia… holt biztos, hogy tökéletes antitalentum vagyok az önvédelemben, bár a fegyverrel viszonylag jól bánok, olyan téren nem vagyok reménytelen.
- Tetoválásokat? Mégis hova? Tele van varrva a hátam.
Jellemző, hogy ilyesmin hűlök el, a többi valahogy nem okoz több fennakadást mára, megértettem, elkönyveltem, és ennyi, azt hiszem, azzal is ráérek majd foglalkozni, hogy egy idő után el kell innen mennem. Egyelőre nem tudom elképzelni, de nem is akarom, elég lesz, majd ha már muszáj.
- Te… nem vagy mentor véletlenül?
Kérdezem meg egészen óvatosan, bár ha az is, biztosan nem ő, vagy én fogjuk eldönteni, hogy lehet-e ő a mentorom, mindenesetre, örülnék, ha legalább benne lenne a pakliban. Őt legalább ismerem, ő is engem, és úgy vélem, még ha nem is tökéletesen persze, de tudja, hogyan kell bánni velem, mondhatni, egészen ideális lenne. Végül mégsem várom meg a válaszát, mert… már döntöttem, és ezt már nem fogja megmásítani semmi, amit hallhatok. Nem engedem el még egyszer az emlékeimet, nem engedem el az önutálatot, még ha egyszerűbb is lenne úgy, ám ha hagyom, hogy minden ilyen alkalommal elvegyék tőlem a történteket, úgy érzem, szépen lassan elforgácsolódnék, és nem maradna bennem semmi, ami igazán én vagyok.
- Mandy… szeretnék közétek tartozni. Igen.
Mondom végül csendesen, fogalmam sincs, mi lesz ebből, mennyire fogok rászolgálni a lehetőségre, vagy esetleg meg fogom-e bánni, de nem, utóbbit biztos nem, hiszen egyszer már megtörtént, és mégis, alig pár hónapra rá megint itt tartunk. Megint része lettem ennek a világnak, ráadásul meglehetősen durva módon. Ki garantálja, hogy ez az Alignak jövőre nem akar majd megint megbüntetni? Bevallom, jelenleg leginkább azért bólintok rá erre a lehetőségre, mert nem akarok egy hazugságban élni, nem akarom megint azt érezni magányos éjszakáimon, hogy valami hiányzik, de fogalmam sincs róla, hogy mi az, látni, s vaknak lenni a valóságra… Elég volt belőle. Nem akarok törött lenni, meg szeretnék gyógyulni, arról viszont szentül meg vagyok győződve, hogy csakis ez az út vezethet oda. Nem tudom, miért. Talán megérzés, de olyannyira biztos vagyok benne, mint még talán semmiben az életem során.
Viszlát Maya, viszlát kicsi lányom, ide nem kísérhetsz el, még az emlékeimben sem, bánthatnának miattam. Légy boldog, nőj fel békességben, szeress, és szeressenek. Egyszer… ha majd mindketten az utunk végére érünk, találkozni fogunk, tudom, hogy így lesz. Örökké szeretni foglak, csendben, titokban, de a kis sarokra a szívemben, pecsétet vonok, s többé nem szólok rólad. Én másképp nem tudok vigyázni Rád.

- Te jó ég, de még milyen jól. Nehezemre is esik elhinni a dolgot.
Vakarom meg a fejem kissé tanácstalanul, de nincs okom azt feltételezni, hogy lódítana ilyesmiben. A nők meglehetősen kényesek a korukra, de mégis… egész másként nézek rá, hogy tudom, majdnem háromszor annyit élt már, mint én. Hogy fogok így valaha még egyszer elsütni neki valami hülye poént? Kész csoda, hogy még nem képzeltem el valóban hatvanöt évesnek, szerintem ott avanzsálnék mára totálisan használhatatlanná.
- Azt hiszem, úgy fogom érezni magam egy ideig, mint a gimiben. Jó. nem bagatellizálom el, főleg, hogy a gimi… hagyjuk is… Azért, mindez kicsit soknak hangzik.
Megijedni persze nem fogok, főleg, hogyha ebbe belevágok, jól akarom majd csinálni, mi több, nagyszerűen, csak azért nem tökéletesen, mert szerintem olyan nincs. A hallottak alapján azért időm is lesz rá bőven, úgyhogy kifejezetten nem aggódom, legalább lesz még valami, ami lefoglalhatja a gondolataimat, ami még mindig túlságosan gyakran forog a Maya univerzum körül.
Csak bólogattam, magamat ismerve tényleg mindent leírtam, némi túlzással élve még azt is, hogy milyen alsóneműt viseltem az adott napokon. Épp ezért nem tartok attól, hogy bármi is kimaradna, amit esetleg kitöröltek az emlékeim közül, de mégis félek egy kicsit, mert nem vagyok benne biztos, hogy még ezt is el fogom bírni.
- Az szerintem még mindig kevésbé rossz, mint az, hogy én végül hogy döntöttem, de azt hiszem, most nem erről kell beszélnünk.
Nem mondtam igazat, mert épp úgy szerettem volna Connorról is beszélni, mint bármi másról, de a vállvonogatás épp elég jel volt arra nézve, hogy rájöjjek, Mandy nem szívleli a témát. Egyelőre ennek az okát nem sejtem, de lehetséges, hogy az irományaimból majd megtudnom. Nem fogom tovább firtatni azonban, nem szeretném még a jelenleginél is kényelmetlenebb szituációba sodorni magunkat.
Az arckifejezését látván kedvem támadt megölelni, de nem voltam benne biztos, hogy fel bírnék állni, vagy ha meg is tenném, bizonyosan nem esne jól meggyötört testemnek egy ennyire komplex mozdulatsor. Viszont meghallok egy nevet, amitől totális agyhalál következik be pár pillanatra, egyszerűen lefagy a rendszer, eltátom a számat, és mondhatni, csak hápogni tudnék. Vajon a Dimitris mennyire gyakori név Fairbanksben? Fogadni mernék, hogy nem túlságosan, és akkor a mágusok vezetője ugyanaz, mint aki egy menzán forró csokizott P.S.-sel, és ott helyben lejtett vele egy táncot. Megeszem a kalapom. Esküszöm megeszem. Elvégre, milyen már az, hogy olyan vezető van az Őrzők közt, akinek van humora és még jól is néz ki, ráadásul képes leállni táncolni egy menza közepén. Hogy fogom én ezt az embert komolyan venni? Nem akarom tudni. Igyekszem elfojtani minden zöldséget, ami az ajkaimra tolulna, és megmaradok valami diplomatikus maszlagnál.
- Jól van, ha te mondod, akkor nem aggódom.
Bólintok, majd hagyom magam eltávolodni a táncoló páros képétől, mert a következő kérdésem kicsit fontosabb, elég határozott mosollyal konstatálom, hogy igen, Mandy is mentor, reménykedhetek hát. Igaz, fogalmam sincs, miként változna a viszonyunk egy ilyen újszerű felállásban, de nem oly régi ismeretségünk óta elég húzós helyzeteken vagyunk már túl, szerintem meg fogjuk oldani ezt is.
Jól esett látni az arcán az örömöt, a megkönnyebbülést, ha jelen helyzetben egy cseppnyire is szentimentális lennék, azt mondanám, már ezért megérte, de most még túlságosan is bele vagyok merülve az információhalmazba, és nem igazán mérvadó az ilyesmi.
- Szerintem is fájna, de azt hiszem, azt szokták mondani, hogy a jó dolgokért megéri szenvedni, nemde?
Mosolyogtam rá, és ha megölelt, akkor minden maradék erőmet összeszedtem, hogy ne szisszenjek fel, majd elnyomtam egy ásítást. Iszonyatosan fáradt voltam, szerintem két pillanat alatt el tudtam volna aludni, elfeledkezve mindenről, amit ma még tenni szeretnék. Egyszerűen sok volt ez az egész, és szeretnék egy kicsit pihenni, nem, még véletlenül sem egyedül maradni a gondolataimmal, mert arra most egyáltalán nincs szükségem, de alvásra annál inkább.
- Köszönöm… meg úgy mindent köszönök, Mandy. Örülök, hogy te vagy nekem.
Úgy vélem, valamivel jobb kedvem lett a végére, fura egy beszélgetésen belül ennyire kifordulni a saját sarkaimból, de nem baj, engedélyezek magamnak némi szeszélyességet a tegnapom után. Lesz elég időm a komolykodásra szerintem a jövőben.
- Mandy… lehet róla szó, hogy én erre rápihenjek? Megbeszélhetjük a többit holnap? Vagy legalább akkor, ha aludtam kicsit?
Kérdeztem kicsit bátortalanul, de az egyértelműen lesírt rólam, hogy hihetetlenül fáradt vagyok, fizikailag és lelkileg egyaránt, nem is tudom, voltam-e valaha kimerültebb. Azt hiszem, a szülésem napjához tudnám hasonlítani a körülményeket, minden téren megterhelő ez is, az is. Végül, ha Mandy elment, csak a mellkasomhoz öleltem a mappámat, most nem bírom elolvasni a tartalmát, de azt szeretném, hogy ébredéskor rögtön a kezem ügyében legyen…

//Köszönööööm széééépen! *.* Ezt itt most zárnám, de természetesen játszunk majd még, gondolom hamar. ^^//

// Juj, én is köszönöm szépen!!! *-* És hamarosan akkor egyeztetünk!!!! Mindenképpen! //

Látogatás Naominál

Nem esett jól az sms, amit utoljára kaptam Naomitól, de megértettem, hogy miért írta. Valahol reménnyel töltött el, hogy azért nem akar még látni, mert nem tudja, hogyan magyarázza el nekem mindazt, ami vele történt. Reméltem, hogy igent mondott, úgy, mint én, s akkor nem kell titkolózzunk egymás előtt. Reméltem, de ezt nem írhattam meg neki. Tudtam én, hogyha mégis nemleges volt a válasza, akkor én leszek a titkok gazdája, s nem engedhettem meg magamnak, hogy már most, rögtön az elején elrontsak valamit, s meggyalázzam a belém vetett bizalmat. Le kellett hát nyelnem a békát és egy diplomatikus, meglehetősen semmitmondó smst küldenem, majd hagyni, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan azokat Dimitris irányította. Tulajdonképpen túl mindenen, örömmel helyeztem kezébe a sorsomat. Könnyű volt, súlytalan és legalább nem kellett gondolkodnom. Olyanná váltam, mint a felhők az égen: a szél játszik velük, az irányítja őket éppen úgy, ahogy engem a férfi, aki megismertetett egy új élet lehetőségével. Bízom benne. Hogy feltétel nélkül-e? Jelenleg igen. Aztán majd eldönti az idő, hogy mit tartogat nekem, nekünk. Én mindenesetre igyekszem nem szégyent hozni senkire.
Az eltelő idővel sem lett semmi könnyebb. Azon túl, hogy nem sokat javult az egészségi állapotom  – nem akartam semmiféle csodaszert, hagyni akarom, hogy normális ütemben gyógyuljanak csontjaim és szöveteim. Én így tisztelgek Masako előtt. Vezekelek, ha úgy tetszik. Még nem jutottam el arra a pontra, amikor megszűnt volna bennem a bűntudat. -, nem sokat csökkent bennem a félsz se Naomi kapcsán. Nem mertem rákérdezni, hogy mi volt a válasza, de amikor megtudtam, hogy itt van az egyetemen, akkor megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. Hiszen akkor talán nincsenek titkaink! Sőt, ahogy mondták, biztosan nincsenek ilyetén. Ennél nagyobb kő ritkán esik le a szívemről.
Az ajtó előtt állok és kopogásra emelem ép kezemet. Ökölbe zárt ujjakkal zörgetek be az ajtón, s csak akkor nyitok be, ha hallom odabentről az engedélyt. Na jó, ez nem igaz! Bírok várni úgy fél percet, mielőtt engedély ide vagy oda a kilincsre ne fonnám ujjaimat s a torkomba gyűlő gombócot lenyelve benyitnék a szobába. Kicsit hiányosnak érzem ezt a belépőt, legalább egy csokor virágot, lufit vagy valami plüsst hozhattam volna. Ahogy a filmekben a jó látogatók. De hát na, kissé korlátozottak voltak az egyetem területén a lehetőségeim. Otthon sem voltam még annál hosszabb ideig, hogy elhozzak pár váltás ruhát magamnak. Vittek, hoztak. Akár még úri dolgomnak is tekinthetném, ha nem lenne ilyen zavarba ejtő ez az egész helyzet még mindig.
Nem tudom, hogy miért éreztem szükségét annak, hogy foglalkozzak a külsőmmel. Talán azért, mert nem akartam röhejesen lepukkantnak kinézni, a gipsz eleget rontott rajtam. Mivel csak fél kézzel tudtam öltözködni, ezért arra is oda kellett figyeljek, hogy könnyen felvehető ruhadarabokat kerítsek, ezért maradtam a blúznál – könnyű gombolni, fél kézzel is megy, s ráadásul rövid az ujja is, így nem kell feltűrögetnem a gipsz fölé – és a gombolásmentes kardigánnál, aminek volt olyan sztreccs az anyaga, hogy könnyen átjött a gipszemen. Bal kezemen a fehér förtelem fölé tűrtem a ruha ujját, a jobbon leért egészen a csuklómig. Nem mondom, hogy melegem volt, de hát na, ennél jobbat nem találtam, ami funkcionálisan is megfelelt volna. Lábaimon farmer s edzőcipő, jobb karomon óra. Frankó, mert meg tudtam oldani őket egyedül. A cipőt nem kellett kötni, mert szeretek úgy beléjük bújni, hogy előre be vannak fűzve, a farmert meg egy kézzel is fel tudom rángatni magamra. S hogy a nyaklánc se maradjon el, választottam egy olyat, amit át tudok tenni a fejemen, s még csatolni sem kell. No meg.. nem titkolt szándékom van a hiányzó fél szívvel. Az a zsebemben pihen.
- Szia! – kezdem esetlenül, miközben beteszem magam mögött az ajtót. Állok a küszöbön, mint egy idióta, s körülbelül úgy is nézhetek ki. Mi a fenét mondjak? Nehéz belekezdenem, s azt, hogy kínban vagyok a helyzettől, azt csak a vak nem venné észre.
Nem megyek beljebb, amíg be nem invitál. Toporgok, mint egy szidásra váró gyerek, pedig nem ártottam Naominak. De mégis, látva az állapotát akaratlanul is eszembe jut a megvakított nő. Franc egye meg! Hisz én is lehettem volna az a szörnyeteg, aki ezt teszi Naomival. S ettől még a hideg is kiráz..

Panda & Nonóka

Egy-két napja már nem alszom olyan sokat, kezdek visszatérni a saját ritmusomba, bár még azért odébb vagyok tőle. Nem sajog már mindenem, furcsa, de az ujjaim, amikről azt hittem, használhatatlanok lesznek egész hátralévő életemre, gyógyulgatnak, néha még érzek némi szúrást, biztos a bordám, de nem olyan vészes, meg aztán, a gyönyörű véraláfutásaimnál rajzolni sem lehetne szebbet, és a nyakamon is ott díszeleg a fojtogatás nyoma. A fájdalom azonban már töredéke annak, mint amit aznap este éreztem. Volt azonban olyan részem, amire semmiféle mágia nem szolgálhat orvosságul. A lelkem. Több fronton is gyötörhettem magam, elsősorban még mindig zavart a tény, hogy egész egyszerűen feladtam, nem akartam harcolni, mert úgy éreztem, nem volt miért, kiért, pedig ez nem igaz. Utálom magam érte… talán mindig is fogom. Mégsem merem elmondani senkinek, olyannyira szégyellem a dolgot, de szerencsére rajtam kívül senki tudhatja, láthatta, hogy miként is viselkedtem. Egyedül Alignak lehetne a megmondhatója, de a jövő évi Vörös Holdig vélhetőleg nem kerül elő, s akkor is nagyon remélem, hogy békén hagy majd.
Aztán ott van Panda, akiről azóta nem hallottam, hogy megkaptam a válaszát ama sms-emre, hogy ne jöjjön. Egy órán keresztül bőgtem utána, mert úgy éreztem, megbántottam, és atya ég, még hányszor fogom, ha ő nemet mondott… Semmit sem szerettem volna jobban, minthogy elmondhassak neki mindent, de nyilván nem írhattam le neki, hol vagyok, és pontosan miért. Vártam hát, de senkitől nem hallottam semmit, és kezdtem nagyon kiakadni.
Végül pedig a Connor nevezetű vérfarkas. Elolvastam a magamnak írt soraimat, és kétség sem férhet hozzá, hogy imádtam a srácot, és hogy nagyon utáltam magam, amiért megbántottam. Az utolsó estém képeit feleleveníteni olyan volt, mintha tüzes vassal óhajtanák megbillogozni a szívem. Iszonyatosan fájt… Párszor felötlött bennem, hogy milyen jó kedvem volt januárban. Legszívesebben szemen köpném magam miatta. Vajon ő mit csinált azóta? Jól van? Él még? Mennyire utálhat? Én a helyében igencsak gyűlölném magam.
Most is a saját soraimat böngészem, mintha bármi alól feloldozást adhatna, vagy azért, mert olvasom, ugyanúgy fogok érezni, mint előtte, de hiába látom leírva feketén-fehéren, a képekhez nem társulnak érzések, mik élettel tölthetnék meg őket. Szeretném a sarokba hajítani, vagy inkább csak azt, hogy ne dühítsen az, hogy még így sem tudhatom pontosan, mi az, amit elvesztettem.
Hallom a kopogást, és bár nem sok mindenkit vágyok látni, de nem dughatom a fejem a homokba, fel kell állnom, és tovább kell mennem, ha már itt ez az új esély, ez a másféle élet, nem fekhetek a végtelenségig ebben az ágyban, sajnálva magam.
- Bújj be!
Szólok ki, próbálok kedves lenni, remélem, sikerül, talán jól fog jönni egy kis társaság. Mikor meglátom, ki érkezett hozzám, tágra nyílnak a szemeim, és kicsit talán úgy nézhetek ki, mint aki szellemet lát, ám a következő pillanatban már mászom is le az ágyról, és sietek oda hozzá, hogy megöleljem, vigyázva rá, s magamra is. Ha itt van, annak azt kell jelentenie, hogy ő is Őrző lett, ugye? Mégsem merem hangosan feltenni a kérdést, mert mi van, ha nem? Nem találnék logikus választ arra, hogy máskülönben miért van itt, hisz ha ide hozták volna be sérülten, Mandy bizonyosan elárulta volna. Nem is számít most, csak ölelem, mert szükségem van rá, mert azóta erre vágyom, hogy behoztak ide.
- Szia!    
Suttogom a fülébe, majd pár kurta, némaságban eltöltött perc után eleresztem, és elindulok az ágy felé, s természetesen húzom magammal. Nem is tudom, mit kellene mondanom, vagy kérdeznem, marad hát egy egyszerű, sablonos dolog, valahogy csak el kell kezdeni…
- Mi történt a kezeddel?

Az ölelés bár óvatoskodó, de nem amiatt, mert valamelyikünk ne vágyna rá, vagy ne lenne őszinte. Úgy kell nekem ez a gesztus, mint egy falat kenyér, s amíg Naomi vállára hajtom a fejem, veszek pár nagy levegőt, hogy rögtön el ne sírjam magam. Utálom azokat a pillanatokat, amikor vinnyogó kislánynak érzem magam, olyannak, aki nem tud uralkodni az érzésein. Pedig sose voltam az a nő, aki ne lett volna kemény, bár az is igaz, hogy sose voltak mellettem olyanok, akik mellett nem kellett annak lennem.
Mielőtt elengedne, még nyomok egy puszit az arcára, amolyan üdvözlésgyanánt. Megyek én vele bárhová, ezt ő is tudja, a húzás tehát megmaradhat teljesen képletesnek, hiszen ujjaimat Naomiéiba fonva követem őt, egészen az ágyig. Ha lefekszik, ha leül, mindenképpen mellé telepszem, az ágy végébe helyezve a fenekemet, nem akarván kitúrni őt a helyéről. Elvégre akárhogy is, az rendben van, hogy ez egy betegszoba, de mégis én vagyok az ő vendége, s nem fordítva. Persze, hogyha mellém ül, nincs ellenemre, nem húzódom el tőle. Az ágy végét való megcélzásomnak nem a távolságtartás, csupán az udvariasság a fő mozgatórugója.
Csodálatosan a ruhán kívül rögzített – nem csak a gipsztől nézek ki hikomatosnak, hanem attól is, hogy felsőtestemhez van rögzítve a karom, lévén a kulcscsontrepedést nem lehet másképp kezelni, így vehető rá a beteg, hogy pihentesse és ne is mozdítsa el a helyéről a csontot – karomra siklik tekintetem egy pillanatra a kérdése nyomán. Elhúzott szájjal vonom meg jobb vállamat.
- Síelni akartam. – próbálom elviccelni a dolgot, de se egy mosoly, se egy nevetés nincs mellette, így elég vérszegény az üzenet humortartalma.
- A vörösbe forduló hold viszont közbeszólt.
Szívesen folytatnám azzal, hogy Dimitris mesélte, hogy Naomi is megsebesült, s hogy én is egy voltam azon szörnyetegek közül, akik támadóként léptek fel, de valahogy bennem rekednek a szavak. Tanácstalanul pillantok az égre, plafonfelé emelt pillantásomban benne tükröződik minden nehézsége ennek a beszélgetésnek. Végül minden bátorságomat összeszedve újra igyekszem felvenni a szemkontaktust Naomival, s a sebtapasz letépésének hirtelenségi elván felbuzdulva gát nélkül ömleni kezdenek belőlem a szavak.
- Nem emlékszem semmire a történetből csak azutántól, hogy Jenny eljött értem, s a másik lányért, Masakoért. Jennyről már meséltem neked, ő volt az, akivel a Country Clubban keringőztem, eljátszva a férfi táncos szerepét. Vicces egy jelenet volt, csak úgy gúvadt a szeme a sok puccos dámának és a partnereiknek. Szóval.. hát Jenny ellátta a sebeimet, s közben elmondta, hogy megtámadtam Masakot. Tehát minden sérülésemet magamnak köszönhetem.. Nem, nem Jenny mondta. Ő kedves volt. - némiképp húzódozom attól, hogy nevén nevezzem a gyereket, de úgy döntök, hogy meg kell tegyem, már itt az elején.
- Ők.. Nekik vannak titkaik. Náluk voltam, a lakban. Az otthonukban. - csak nem bírtam kimondani, hogy farkasok. Még mindig rettentő furcsa a dolog.
Érzem én, hogy folytatni kellene, de olyan érzésem támad, mint annak támadhat, akinek ledugtak a torkán egy egész görögdinnyét. Héjastul, mindenestül. Elakadnak bennem a szavak, nem találva utat keresztül a soha-ott-nem-volt zöldhéjú nyári gyümölcsön. Hagyom hát szertefoszlani őket elmémben, elveszett szellemekként keringeni a fejemben, s átadom a helyüket azon mondatoknak, melyek azóta centrifugálnak bennem, hogy Dimitris elmesélte, mi történt Naomival.
- Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt. Szörnyű lehet annak, aki a dolog másik oldalán van, aki ártatlan és nem egy elmebeteg, támadó förtelem. – nem, nem önostorzás, csak a tények záporoznak belőlem.
- Mi történt pontosan?
Nem a sebeit szeretném feltépni. Egyszerűen úgy érzem, hogy tudnom kell a történéseket, mert talán neki is könnyebb, hogyha beszél róluk. S különben is, talán tudok neki segíteni. Egyelőre csak vaktában lövöldözöm, de túl a bűntudaton, túl a kellemetlen érzéseken így Naomi mellett ülve most csak az érdekel, hogy vele mi van. Mert én nem számítok. Magamnak egy szikrányit sem. Csak ő érdekel s az, hogy neki jobb legyen.
Nem merek arra rákárdezni, hogy igent mondott-e. Hiszem, hogy igen, különben nem lenne itt, de inkább a balladai homályt hagyom ezen dolgon terpeszkedni. Majd úgyis beszélünk erről, ha eljött az ideje. A dolgok maguktól is megoldódhatnak. De ha kell egy kis ráhatás.. én itt vagyok.

- Nem is tudtam, hogy szeretsz síelni.
Felettébb lényegtelen megállapítás, mégsem vagyok képes másként reagálni rá, mondhatnám még, hogy abból, amennyire hozzám hasonlóan nem rajong a hidegért, biztosra vettem, hogy a hegy közelébe sem megy, de a jelek szerint tévedtem. Nem is fűzöm tovább eme témában szavaim, hisz lényegtelen. A vörösbe forduló hold említésére azonban megfeszülök, rögvest kiráz a hideg is, nem tudom legyűrni a feltámadó rettegést, szinte érzem az ízét a nyelvem hegyén, lehunyom a szemem, s most rajtam a sor, hogy egy nagy, mély levegőt vegyek. Nem eshetek minden alkalommal pánikba, mikor valaki ezt említi, én ennél erősebb vagyok, legalábbis szeretném ezt hinni.
Mikor újra kinyitom a szemem, smaragdjaim összetalálkozhatnak P.S. akvamarinjaival, belőle pedig már dől is a szó, aminek valahol örülök, hisz addig legalább nem nekem kell beszélnem. Nem szeretnék, még mindig tartok attól, hogy ittlétének dacára mégsem lett belőle az, ami belőlem. Az mondjuk kicsit furcsa, hogy emlékszik arra, hogy hol és ki látta el, meg hogy megtámadott valakit, mert ugye, elméletileg ezt el kellett volna felejtenie, ha emléktörlésen esett át. Ezek szerint nem ez történt… Ugye? Jól sejtem? Beharapom a szám szélét, mondanék valamit, kérdeznék, de még nem merek, félek, hogy tévedek, s nem akarnék neki rosszat, sem csalódást okozni már most. Egy valamit azonban megtehetek, amivel talán jelezhetem neki, hogy tudom, amit ő tud, már ha valóban tudja, mégpedig azzal, hogy egyáltalán nem csodálkozom. Sem azon, hogy valakit bántott, sem pedig azon, hogy titkokról, lakról, valakik otthonáról beszél. Bizonyára a vérfarkasokéról, ám ezt hangosan nyilván sem ő, sem pedig én nem merjük kimondani.
- Ez a Masako… jól van?
Talán mellékesnek tűnik a kérdés, ám számomra nem az, és ha kicsit is sikerült megismernem, neki sem, hisz emészthetik a történtek, hogy valakit megtámadott, és még csak nem is emlékszik rá. Azonban még ezek tudatában sem mindegy, milyen sérüléseket okozott az említettnek, hogy egyáltalán él-e még. Az én életem nem sokon múlott, talán egy fél perc sem kellett volna már, hogy a Chena magához ragadja a lelkem.
- Szerinte nem vagyok ártatlan. Szerinte áruló vagyok, mert összeálltam egy korccsal. Gyenge. Csak egy gyenge ember, semmi több. Ezt mondta. Ja igen, és az ostoba libát kifelejtettem.
Jelentem ki halkan, mindenre emlékszem, amit mondott, minden egyes szavára, még most is érzem perzselő gyűlöletét és megvetését. Azt hittem, megúszom, hogy a sokkos állapot kimossa belőlem a történteket, de túl élénk minden, a pillanatok itt villódznak az elmémben, a félelem aljasan kúszik fel a gerincemben, megbénítva tagjaimat, azt suttogva, gyenge vagyok, még így is, még most is.
- Én… nem tudom, hogy el tudom-e még egyszer mondani.
Remegtem meg, és idegesen tördelni kezdtem a kezeimet, nem esett jól, főleg úgy, hogy az egyik még sérült is volt, de így legalább a fájdalomra koncentráltam, és nem az érzelmi hullámvasútra, amire időközben felültem. Mégis beszélni kezdek, mert Mandy mellett ő az egyetlen, akinek képes lehetek elmondani, másnak tényleg nem menne.
- Sétáltam a parton, amikor egy nő elkezdte az előbb mondottakat fröcsögni nekem, és kövekkel dobálni, aztán se szó, se beszéd, behúzott nekem egyet, eleredt az orrom vére…
Én nem veszem észre, ahogy abbamarad kezeim tördelése, bal karom ujjaival az orromhoz nyúlok, valószínűleg annak már fizikailag nyoma sincs, de én attól még érzem, nagyon is.
- A hajamnál fogva lerántott a földre, a kavicsok eléggé összezúzták az arcomat, fájt… Végigmartam a kezét a körmeimmel, de nem volt elég ahhoz, hogy eleresszen. Kirántottam a bokáját, így ő is a földre esett, aztán letepertem, nem akartam bántani, így csak lefogtam, hogy a földön tartsam. Nagyon féltem.
Nem nézek rá, nem akarok, nem merek, amíg beszélek, csak az fehér takarómat bírom nézni, elveszve annak színében, miközben próbálom a lehető legfájdalommentesebben felidézni a történteket.
- Amikor elárulta, hogy ki miatt tart árulónak, megdöbbentem, mert nem emlékeztem olyan nevű személyre, és akkor kaptam egy gyomrost, így le tudott lökni magárül. Ő kerekedett felül, megint kaptam egyet az arcomra, aztán egy nagyobb kővel az ujjaimat ütötte. Sírtam…
Megremegnek az ajkaim, ahogy lenézek a jobb kezemre, és újra belém hasít a fájdalom, tudom, hogy nem érzem, nem azt, amit akkor, mégis túlságosan könnyű még felidéznem.
- Azt hittem, álmodom… mikor rájöttem, hogy nem, megpróbáltam szabadulni, az arcába martam a körmeimmel, aztán elkezdtem segítségért kiáltozni, jártak arra ketten, de miután a nő fejbe vágta a segítségemre siető férfit, valószínűleg megijedtek, és arrébb mentek. Gondolom akkor hívhatták a rendőrséget. Utána megint a hajamnál fogva rángatott, akkor már azt sem tudtam hol vagyok, kétségbe voltam esve, nem értettem semmit, ő meg csak szajkózta a saját igazságát. Mikor megint a földre lökött, elkezdett oldalba rugdosni, nem számoltam, de nagyon sokszor. Eltört a bordám. Nagyon köhögtem, vért köptem, nem bírtam már csinálni semmit sem.
Elhallgatom a teljes igazságot, merthogy nem is akartam. Ott és akkor feladtam, és készen álltam arra, hogy eltávozom erről a világról. P.S.-t azonban már egyszer itt hagyták, nem volt szívem elmondani neki, hogy én is képes lettem volna rá. Szégyelltem magam miatta.
- Aztán fogta, és istenesen megtaposta a már sérült kézfejemet, az egész testsúlyával ránehezedett, utána pedig elkezdett a víz felé vonszolni. Azt akartam, hogy vége legyen… A folyó felé kezdett vonszolni, nem tudtam megkapaszkodni semmiben, próbáltam, de nem ment. Úgy éreztem magam, mintha csak egy játékbaba lennék. A vízbe lökött, a hasamra ült, és elkezdett fojtogatni…
Siklanak ujjaim a torkomra, ekkorra már patakzottak a könnyeim, de nem a hisztérikus, beszélni képtelen sírás volt ez, inkább a néma, szívet tépő, csak a szenvedést könnyek formájában a világ tudtára adó.
- Nem sokon múlt… nagyon nem…
Vélhetőleg innentől már magától is rájön, hogy valahol itt lehetett vége a szenvedéseimnek, de én egyelőre képtelen vagyok mást mondani, csak remegek, próbálok megnyugodni, de még a pohár vizet is nehezen emelem el az éjjeliszekrényről, kis híján leejtem, de végül csak az ajkaimhoz emelem. A fogaim halkan koccannak a poháron, majd hatalmas kortyokban kezdek el inni.

- Mert nem is szeretek! – húzom el a szám.
- A legszebb az egészben, hogy fogalmam sincs róla, hogyan is gondolhattam komolyan ezt az egész síelősdit. Tudod, néha álmodom helyekről, melyeket ébredés után meglátogatok. Néha nem is vagyok benne biztos, hogy az volt-e adott hely, de jön egy érzés, hogy ide vagy oda el kell mennem és akkor odamegyek. Éjszakai síelésről álmodtam az alezőtti este, s elmentem, mert amikor legutóbb olyasmiről álmodtam, ami számomra ismert hely volt, s odamentem, akkor ott találkoztam valakivel, akit kár lett volna nem megismerni.. – célzok finoman arra a napra, amikor a könyvtárban voltam és utána a menzán.
Nem mondom ki konkrétan, de mivel gyakran beszélünk, így tudhatja, hogy mostanában nem ismertem meg mást, csak Dimitrist. Ettől függetlenül nem arra akarok célozni, hogy azt hittem, a göröggel síelhetek. Az összefüggés a két esemény között csak az álom. És persze közvetve a férfi. Ha boncolgattam ezelőtt ezt magamban, ha nem, rá kell jöjjek az összefüggésre, mely ugyan nem csak mosolyt az arcomra, de beleég elmémbe, ráncokat vonva homlokomra.
A kérdése olyan, mintha tüzes vassal billogoznák meg lelkemet. Összerándulnak arcizmaim, s egy hosszan beszívott és még hosszabban kifújt levegőbe fojtom kétségbeesettnek hangzó válaszom. Nagy nehezen öntöm csak szavakba azt, amit gondolok.
- Jól lesz. Megsérült a..- folytatnám, de nem bírom.
Fel kell tennem egy kérdés, mielőtt további szavakat közlök barátnőmmel. Nem mindegy ugyanis, hogy olyannak beszélek vérfarkasokról, aki képben van vagy olyannak, akinek tilos. Persze nyilván egyértelműnek kellene legyen a beszélgetésünk helyszínéből Naomi elhívása is, de nem, én már nem tudok adni semmiféle egyértelműségre. Nekem konkrétan kimondott tények kellenek. Most azok a legjobb barátaim.
- Tudod, hogy miért nem kórházban láttak el, hanem itt az egyetemen, s azért írtad nekem azt az smst, amit. Mert féltél, hogy nem avathatsz be a titkodba.. ugye?
Kacifántos, bonyolult, de ettől még kérdés, s szerintem érteni fogja akkor is, ha nem toltam a képébe, hogy megtörtén-e az elhívása, vagy sem. Amennyiben bólint, vagy jelzi, hogy igen a válasza, s megbizonyosodhatok arról, hogy nem egy laikust avatok be súlyos titkokba, úgy folytatom.
- Szóval Jenny azt mondta, hogy pár hónap és regenerálódik majd, s újra látni fog. Basszus, Naomi, valahogyan megvakítottam! Egy élőlényt! Ártottam valakinek úgy, hogy még csak nem is tudom mi volt az okom rá. Egy szörnyeteg vagyok. Egy igazi undorító, gennyes mocsadék, s hiába mondja Dimitris, hogy nem így van, hogy majd megértem én is, s nem fogom rosszul érezni magam, mert a hold volt az s nem én. Én akkor sem tudom ezt soha kitörölni a fejemből, nem lesz nap, hogy ne érezzek bűntudatot amiatt, amit tettem. Meg kellett volna haljak azon az éjszakán, s ha Masako nem kölyök lenne, akkor talán már halott is lennék, s nem kaptam volna egy ajándékot a sorstól azért, mert elvettem a szeme világát valaki másnak. Hányok magamtól, az a nagy igazság. Akár.. akár.. – egészen az utolsó elkezdett mondatig a szavaim könnyedén tolulnak nyelvemre.
Érezhető mögöttük a keserűség, tárgyilagosságukban az undor, s az, hogy legszívesebben leköpném a tükörképemet. Nem társul viszont hozzájuk könny, nem emelkedik meg kimondásuk közben a hangerőm. De az utolsó mondatba beletörik a nyelvem, s ezzel együtt mintha kinyitották volna a csapot, megindulnak a könnyek is. Ám az arcomon legördülni nem engedem őket, kimeredt szemmel bámulok a szoba falára, elfordulva Naomitól, s várom, hogy elmúljon szemeim elől a homály. É vagyok a gonosz boszorkány, nem enyém a megtört szerep. Nem fogok itt sírni, a jó ég áldja meg!
- ..te is lehettél volna ő.. belehalnék, ha én téged.. így.. Ne haragudj!
A bocsánatkérés maradt csak nekem ebben a zűrzavarban, hát újra és újra kimondom, mert nem tudom elégszer elmondani ahhoz, hogy elmúljon a bűntudat. Azóta kínoz ez a hülye érzés, amióta a teraszon a beszélgetés közben Dimitris elárulta, hogy Naomi áldozat volt és nem megszállott. Akkor és ott lepergett előttem, hogy mi lett volna, ha őt kínozom. Azt hiszem, hogy akkor megértettem Prue cselekedetét. Nem az okát, egyszerűen a tényét. Hiszen igen, az első gondolatom nekem is az volt a felismerés hatására, hogy inkább megöltem volna magam, semmint Naomi elé kelljen álljak és lássam, hogy mit tettem vele. Gyengeség. Gyávaság. Családi vonás.
- Majd elmondod, ha készen állsz! – fordulok Naomi felé, amint már nem érzem úgy, hogy egy tó mélyére süllyedtem, s látom is őt.
Nem akarok rákényszeríteni semmit, mégis, amikor beszélni kezd, némán hallgatom. Soha, egyszer sem szakítom félbe, s igyekszem nem kimutatni a döbbenetemet. Vajon Masako hogy emlékszik arra, amit tettem vele? Meg kell kérdezzem majd, nem élhetek a bizonyosság nélkül. Vajon Naomi megbocsát valaha a „nőnek”, akit emleget? Vajon nekem megbocsátana, ha én tettem volna ezt vele? Nem, nem akarok újra erre gondolni! Meg akarom őrizni önmagam. Támasznak kell lennem, mert Naomi így érdemli. Vigasztalás kell neki, nem még több szar, amit a nyakába boríthatok. Van benne így is elég.
Borzalmasan hangzik minden, amit elmond, s biztos vagyok benne, hogy én a felét sem éltem volna túl. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett neki mindez, s hirtelen nem is tudom mit mondjak neki. Jobb kezemmel ép keze után nyúlok, s igyekszem megszorítani azt, jelezni ezzel, hogy itt vagyok vele, s nem megyek sehová, de a szavak.. a szavak valahogy nem jönnek elő. Újra csak azt tudnám mondani, hogy sajnálom, de már én is elcsépeltnek érzem. Egyszerűen olyan, mintha lefagytam volna. Semmi értelmeset nem tudok kinyögni nagyon hosszú ideig.
- Megmentettek.. Ki volt? – kérdezek rá csendesen.
Szeretném tudni, hogy kinek lehetek hálás azért, mert nem maradtam egyedül ebben a világban, hanem megmentette azt a személyt, aki az utóbbi időben a legfontosabb nekem.

- Ez kicsit furi. Nem is tudtam, hogy vannak ilyen álmaid. Nekem… rémálmaim vannak. Majdnem minden éjjel… és fogalmam sincs, hogy szüntethetném meg őket.    
Olvastam ám a soraimat, tudom, hogy korábban úgy sejtettem, a vérfarkasok miatt lehet, ám fogalmam sincsen, hogy kik azok a környezetemben, így elkerülni sincs módom őket. Nem is biztos, hogy akarom, már-már megtanultam együtt élni velük. Ez az álmodós dolog olyan lehet nála, mint az esetemben a látomások és a megérzések. Nem emlékszem rájuk, de leírtam őket, azt is tudom, hogy Mandy hogy jött rá, hogy mágiaérzékeny vagyok. Ha én ilyen fura vagyok, ő neki is lehet hasonló adottsága, nemde?
- Azt hiszem, a legutóbbi alkalommal akkor jobban jártál, mint most.    
Sejtem, kire gondol, elég sok mindent tudunk már egymásról, majdhogynem azt is, hogy ki milyen bugyit vett fel reggel, úgyhogy nem nehéz megfejteni, mégis, úgy érzem, több van immár a személy mögött, mint amit a menza indokolna. Különösképpen azért, mert Mandy is említette, ő a mágusok vezetője… akkor pedig… ó istenem, mondd, hogy azért lenne kár nem ismerni, mert ő hívta el, s ha itt van, akkor igent is kellett mondania. Kérlek, kérlek, kérlek. Nem bírnám ki. Most, hogy itt van, tudom, hogy nem viselném el, ha folyamatosan hazudnom kellene neki.
Megtorpan, talán nehéz kimondania, vagy más miatt nem teszi. Érdekel, szóval némileg aggaszt a dolog, de ott a halovány reménysugár, hogy azért nem teszi, amiért én sem, bizonytalan. Miattam. A vajon mit válaszoltam kérdéskört illetően. Csak ez lehet. Ennek kell lennie.
- Igen.    
Pislogok rá, a maga körmönfont megfogalmazásában azt hiszem egyértelmű, hogy ő is Őrző. Meg én is. Elmosolyodom, haloványan, röviden, de mosoly, megkönnyebbült, békés. Örülök. Hosszú idő óta semminek sem örültem szerintem ennyire, és nem hittem volna, hogy ezekben a napokban lesz valami, ami képes ezt kiváltani belőlem. Köszönöm nektek ott fenn az égben, bármennyire is meggyötörtök, legalább Pandát nem veszitek el tőlem…
Megkönnyebbülésem hamarosan valami egész másba csap át, érzem, ahogy a harag lángjai nyaldossák a bőröm, összeszorítom az ajkaim, ökölbe szorulnak kezeim is. Mielőtt még rájönnék, hogy melyik kezemmel teszem, lendül a jobb, hogy pofon vágjam. Nem erős, bár annak indult, beletéve minden keserű haragomat, mi szavainak hatására tolult fel bennem, mégis elgyengülök a mozdulat közben, majd a fájdalomtól, ami a kezembe hasít, s egyúttal a lelkembe is, hogy megütöttem, feljajdulok. Legyűröm mégis, és elkezdek beszélni, ömlenek belőlem a szavak, kierőszakolta belőlem ezzel a végtelenül ostoba hozzáállással.
- Ha még egyszer ilyen szavakkal illeted a barátnőmet, picsánrúglak. Dimitris jól mondja. Nem Te voltál. És hidd ezt el egy olyannak, aki a másik oldalon volt. Te nem emlékszel semmire, pontosan azért, mert megszálltak, s így okod sincs arra, hogy így vélekedj magadról, vagy bárki másról, aki hasonlón esett át. Vérfarkas. Meggyógyul. Vissza fogja kapni a szeme világát, lehet, hogy nem egyhamar, de nem is marad örökre vak. És az istenekre, ha megint meghallom, hogy meg kellett volna halj, én magam fojtalak meg. Nem veheted el a kevés jó dolgok egyikét az életemből, bármennyire is legyek ezzel önző.    
A könnyeit megértem, mint ahogy azt is, amit érez, de attól még fel kell fognia, hogy rosszul látja, hogy valóban nem ő tehet az egészről, ő is, én is tudjuk, még vélhetőleg ez a Dimitris is, hogy P.S. sosem tenne ilyet, ha önmaga.
- De haragszom. És nem azért, amit tettél, hanem azért, hogy most így viselkedsz. Hogy ilyen ostobán állsz az egészhez. Én nagyon jól tudom, hogy aki engem bántott, nem volt a maga ura. Félek tőle, igen, mert az ő képében támadott rám ez az Alignak, de igenis elé fogok állni, és megbeszélem vele, mert nem tarthatok örökké egy állítólag jámbor lánytól. Tudod, ő is Őrző. Nem akarok belegondolni, hogy vele mit tett ez az egész, ha az általam ismert, lelkileg legerősebb nőből ezt váltotta ki.    
Lehet, hogy túlzásba viszem, de nem azért vagyok a barátja, hogy minden körülmények között a keblemre öleljem és pátyolgassam a lelkét. Szerintem ez most nem segítene. Ám ezután gondolkodás nélkül tudom már folytatni a velem történtekkel, bár nem olyan könnyen, mint szeretném, és nem is esek hamar túl rajta, de beszámolok mindenről. Azaz, majdnem mindenről. Azt továbbra is megtartom magamnak, hogy felszólítottam, öljön meg, hogy nem küzdöttem… Ezt nem kell tudnia senkinek sem. Sokkal erősebbnek érzem magam kívülről, mint amilyen vagyok ezekben a pillanatokban. Talán azért, mert rájöttem, hogy P.S. mennyire szenved, azt hiszem, én is rosszabbul lennék, ha bántottam volna valakit.
- Nem tudom, nem mondták meg a nevüket, mert már átestek az emléktörlésen, és nem akarják, hogy megkeressem őket. Azt hiszem, Mandy túl jól ismer.    
Kicsit sajnálom, mert nem tudom megköszönni nekik, talán az a pár pillanat, amíg leszedték rólam a nőt, elég volt arra, hogy Alignak kifusson az időből. Azt hiszem, ha az nincs, lett volna ideje belefojtani a folyóba. Nem szeretnék erre gondolni…
- Nem tudom, miért csak ennyi ideig maradt Alice testében, de nagy szerencsém volt.    
Kicsit keserű számomra ez a szerencse, de nem mondhatom neki, hogy igen P.S., a nővéred után én is elhagytalak volna. Kiérdemelnék vele egy válaszpofont szerintem.

- Nem tudom. Talán tanítani akarnak neked valamit, s amint megtanultad, elmúlnak maguktól.. - vonom meg a vállamat igen őszintén.
Persze ez legalább annyira jó ötlet, mintha kalapáccsal akartam volna megpüfölni a kulcscsontomat. Mindegy, most nem állok neki fájdalmas szájhúzogatásba kezdeni. Egyszerűen nincs jobb válaszom ennél az eszetlenségnél, elvégre tényleg fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne a rémálmokat megszüntetni. Talán oka van annak, hogy Naomi annyira érzékeny az ilyesmire, amennyire, s talán majd valaki az Őrzők között megtanítja rá, hogy hogyan uralja az érzéseit, álmait. Mintha Dimitris mondott volna erről is valamit. Valamit a mágiaérzékenységről.
- Határozottan jobban. – húzom el a számat.
Ha nem ebben az élethelyzetben lennénk, akkor talán mosolyognék is a menzás emlékeken. De ez nem az a nap, amikor előreláthatólag a mosoly ajkaimon időz majd. Pedig sokkal kellemesebb lenne mindkettőnk számára, mert az valahol azt jelentené, hogy nem is történt olyan nagy tragédia. De az történt, s tán felfújom, mégis egy kalap ürüléknek érzem magam, amit nem átallok ki is mondani. Meg is kapom érte a magamét.
A pofontól kikerekednek a szemeim, arcélem vörössé változik, s nem csak a tenyér nyomán. Annyira megdöbbent az egész, hogy szinte csak suttogásként jutnak el hozzám Naomi haragos szavai. Hallom őket, értem mindet, s igazat is adok neki. Mégis úgy érzem, hogy nekem itt és most fel kell állnom és méltóságteljesen kivonulnom a folyosóra, különben megint nem sikerült lehűtenem az indulataimat. Kár, hogy itt most nincsen hó, amibe beledughatom a kezemet, szó szerint lefagyasztva minden tombolásomat.
Felállok az ágyról, s anélkül, hogy bármit szólnék Naomihoz, szálfa egyenes tartással, felemelt fővel az ajtóhoz sétálok, majd ráfonom ujjaimat a kilincsre. Mielőtt azonban lenyomnám azt, s távoznék, még halkan szólok valamit.
- Egy pillanat! – jelzem ezzel, hogy nem akarok én kilépni innen különösen hosszú időre, valamint azt is kihallhatja a szavakból, hogy nem vagyok megsértődve rá.
Egyszerűen csak menekülök az elől, hogy olyan kicsi szilánkokra essek, mint egy mikroszkopikus porszem. Odakint már nem érdekel majd, ha bárki meglátja agóniámat.
Az ajtó csukódik mögöttem, én pedig odakintről nekidőlök a nyílászárónak, s annak vetett háttal guggolásba csúsztatom magam. Mély lélegzeteket véve próbálom összeszedni magam, sebtiben előbuggyanó könnyeimet csírájukban fojtom ezl azzal, hogy hevesen törlöm le őket arcomról, dörzsölöm ki mindet szememből. Naominak igaza van, ahogyan Dimitrisnek is igaza volt. Túlzásba estem. Túl sok bennem a hisztéria, a cirkusz, az öngyűlölet és a meggondolatlanság. De mégis, azért két nap egymás után ezt a képembe kapni nem egyenlő minden vágyaim netovábbjával. Fejlődni viszont fogok belőle, épülni is bizonyosan.
Állásba tornázom magam, majd újra belépek a szobába, s beteszem halkan magam mögött a betegszoba ajtaját.
- Igazad volt! Köszönöm. – lépdelek el az ágyig, hogy közel hajolva Naomihoz egy puszit helyezhessek az arcára, ha ugyan hagyja nekem.
Sokkal erősebbnek érzem magam önnön szégyenem pírja mögött, ekképpen tényleg őszintén van mit köszönnöm Naominak. S ha már így esett, itt érzem szükségét annak, hogy belenyúljak zsebembe, s kiemeljem onnan a kis ékszeres tasakot, amiben a nyakamban függő szív alakú medál másik fele függ egy ezüstláncon. Az enyém volt, ami pedig a nyakamban van, az Prueé. Testvér-láncnak hívtuk, s úgy gondolom, hogy végre van valaki, akit megajándékozhatok vele. Talán giccses gesztus, talán felesleges, de én szeretném, hogyha Naomié lenne. Mert tudom, hogy érdemes rá, s nála érdemesebbet nem is lelhetnék soha.
- Nagyon szeretném, hogyha elfogadnád ezt tőlem. Emlékeztethetne rá, hogy akármi is történjen, mindig lesz legalább egy valaki, akire számíthatsz. És ha jövőre is elönti a vörösség a holdat, s netán neked találnék támadni, akkor is tudd: hogy soha, de soha nem bántanálak önszántamból. Tiéd a szívem egyik fele. Ahogyan Prue-é volt az enyém.
Ha kérdezi, akkor elmagyarázom neki a nyakláncok történetét, de ha nem, akkor nem terhelem vele. Nem akarom, hogy még több szentimentalizmus keveredjen ebbe a beszélgetésbe. Én csak szeretném, hogyha megértené, hogy mennyire őszintén hálás vagyok neki.
- Mandy? – vonom fel szemöldökömet egy pillanatra. Lehet, hogy ezt tudnom kellene, de azért valahol most mégis újként hatol elmémbe az információ.
- Ő hívott el? – randira. De hülye szó ez. Bár, ha jobban belegondolok, ilyen vicc formájában még örülhetnék is neki, hogy egy jóképű görög elhívott akárhová. Nem, nem akarom elpoénkodni, túl nagy dolog ez az egész elhívás ahhoz. De azért nehezen tagadom meg önmagam.
- Vajon hány testbe szállhatott bele egyetlen éjszaka alatt? – a kérdés költői ugyan, de azért szeretném tudni a választ. Érdekelne.
- A világnak volt szerencséje, hogy megmaradtál benne! – nyáltenger. De igaz. Így ki kell mondanom.

Belül mardos a szégyen, ég és fáj a tenyerem egyszerre, istenem, hogy voltam erre képes… mégsem szabadkozom, nem tehetem, ha most az életben egyszer villan meg ezen oldalam, hát csináljam jól, rendesen. Kérlelhetetlenül ömlenek belőlem a szavak, igyekszem nem tudomást venni a döbbenetéről közben, úgy sokkal nehezebb. Tudom, tőlem ilyesmire nem lehet számítani, de úgy vélem, épp ezért sokkalta hatásosabb, még ha már most bánom is. Amikor feláll, megfeszülök, és legszívesebben utána kapnék, hogy ne menjen sehová, még tán könyörögnék is, de nem tehetem. Most nem. Akkor mi értelme volna? A ködbe veszne minden szavam, a pofon üres és értelmetlen volna. Nem, nem szokásom ennyire céltalanul cselekedni, így nem mozdulok, nézek utána, kicsit meghalok belül. Inkább nagyon. Hevesen dobog a szívem, bármely ketrecbe zárt madárka megirigyelné a sebességét. Szeretlek, P.S., épp ezért kell ezt tennem, egyszer majd talán megérted.
Egy pillanat? Most még az is egy fél évezrednek tűnik. Ne menj ki, kérlek… mégsem szólok, nem marasztalom, hagyom, hogy úgy dolgozza fel az itt és mostot, ahogy ő szeretné. Vétettem ellene, hát most megiszom a levét. Nyelek egy nagyot, mikor becsukódik mögötte az ajtó. A szabad kezemmel többször kupán csapom magam, halkan motyogva, hogy hülyehülyehülyehülye. Nem haragszik? Vagy csak ennyire jól titkolja? De ha nem, akkor miért nem mer előttem elgyengülni? Most valamiért megint visszaléptünk vagy húszat hirtelen? Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen dolog semmisé tegye, amit egyszer már elértünk. Legyen bármekkora ász ez az Alignak, nem fog keresztbetenni a barátságunknak. Nem hagyom.
Az ágy szélére csúszok, azzal a célzattal, hogy utána megyek, bármennyire is nem akarja esetleg. Nem hagyhatom, hogy ne merjen előttem önmaga lenni, nem akarom csak a szépet látni, nem vagyok papírból. Sok szaron keresztülmentem, igen, de sosem szenvedhetek annyira, hogy ne akarjam tudni, mit gondol és érez valójában. Észhez akartam téríteni, de most már nem vagyok benne biztos, hogy elértem a célom. Épp leérnek a lábaim a földre, és belebújnék a papucsomba, amikor nyílik az ajtó. Mikor megszólal, pislogok párat, kicsit talán értetlenül, és legszívesebben a falba verném a fejem, mikor észlelem a szemkörnyéki kipirosodást. Bolond lennék tenni a puszi ellen, de így még jobban utálom magam, komolyan nem hittem, hogy a pokol legmélyebb bugyránál ilyen téren van még lejjebb.
Ami meg azután jön, hát attól már tényleg lángol a képem, nem amiatt, mert zavarban lennék, hanem a szégyentől. Hiába köszönte meg, úgy sejtem, ezt a medált mindenképpen megkaptam volna, és én ebbe rondítottam bele ilyen gusztustalan módon. Nem is mint egy elefánt, sokkal inkább mint egy tank a porcelánboltban. Gratulálok Naomi.
- Enélkül is tudom, hogy soha nem bántanál. Egyetlen porcikámban sem merülne fel, hogy igen. Nagyon szépen köszönöm, sokat jelent.    
Nem tudok mást mondani, sírni sem akarok, de érzem, hogy jönnek a könnyeim, annyit sírtam az utóbbi időben, hogy szerintem ezt a csapot már lehetetlenség elzárni. Ezek azonban nem fájdalmat hirdetnek, épp ezért tisztábbak, értékesebbek, talán kicsit szívet melengetőek is. Olyanok, amik tényleg csipetnyi békét hoznak a zord mindennapokba, olyanok, amik miatt érdemes élni. Elveszem, ujjaim finoman fonódnak rá, simítanak végig a fél szíven, nem durrogtatok olyan ostobaságokat, hogy ilyet a szerelmesek szoktak adni egymásnak, nem, hiszen tudom jól hogy a szívünk nem csak a szerelmünké lehet. Maya óta tudom.
- Nem tudom feltenni.    
Nyögöm ki végül, mert a kezem annyira még nem szuperál jól, és nyilván ő sem tud segíteni fél kézzel. Kriplik társasága.
- Szóval egykor a testvérednél volt a másik fele?    
Kérdezek vissza, ezzel felhatalmazva érezheti magát arra, hogy elmesélje a történetet, ha szeretné, de nem óhajtom faggatni, most nem érzem, hogy jogot formálhatnék rá.
- Igen, elméletileg már másodszor. Azaz, nem is elméletileg, mert elolvastam… mindent, amit elfelejtettem.    
Nézek a mappámra, gondosan bal tenyerembe zárva közben a medált, azt én már nem adom soha senkinek, csak egyszer kerüljön a nyakamba… ráadásul, ezüstnek tűnik, azt meg nem igazán szívlelik a vérfarkasok. Ezt is olvastam. Connor sok mindent elmondott…
- Fogalmam sincs, de megsérült Dimitris is, bár ezt gondolom tudod, meg azt hallottam, hogy az itteni Protektor is, az már alsó hangon négy… Veled mikor történt? Az időpontokból talán ki lehet sakkozni valamit…    
Nem mintha akarnám, de ha ezen tárgyilagosság mentén maradok, akkor talán nem jutnak eszembe újra meg újra azok a pillanatok, miket feledni vágyok.
- Néha tényleg nem értem, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire jónak láttok. Te is és Mandy is… a nagyi is, meg még ki tudja, kik. Furcsa… félre ne érts, nem tartom magam rossz embernek, de ennyire értékesnek sem.    
Csóválom meg a fejem, és ott van a nyelvem hegyén, ki fogom mondani, tudom, ki akarom mondani, nem bírom magamban tartani, túl súlyos, túlságosan fáj, nem bírok vele megküzdeni egyedül.
- Panda… sajnálom, nagyon, nagyon sajnálom… de… én aznap este azt akartam, hogy vége legyen. Egy idő után feladtam, és eszemben sem volt küzdeni. Kérlek, bocsáss meg.    
Szökik ki belőlem, lehajtom a fejem, gyenge vagyok, nem bírom nézni arcának változását a súlyos szavaim nyomán.