Igen, azt magamtól is gondoltam, hogy nem fog különösebben tetszeni a megjegyzésem a leszármazottaival kapcsolatosan, de szerencsére ő is visszafogta magát, ahogyan én. Talán jobb volt a pillanatnyi békességre törekvés taktikája, mint az, ha mind a ketten állandóan felcsattanunk valamin. Volt, hogy szívem szerint én is nekiálltam volna egy-egy meggondolatlanabb megjegyzése miatt, de szerencsére olybá tűnik, hogy mégiscsak rendelkeztem elég önuralommal ahhoz, hogy megálljam. Nem gondoltam volna, úgyhogy inkább ráfogtam a személyére és nem a saját javulásomra. És még szerény is vagyok, micsoda meglepetés!
Végül csupán a vállaimat vontam meg nemes egyszerűséggel. Nem tudtam, hogy mit várna, milyen reakcióm legyen arra, amit mondott, abban viszont biztos voltam, hogy nem az, ami kikívánkozott belőlem. Most mondjam azt, hogy talán én is képes lennék rá, mert nekem olyan teremtőm volt, aki nem méltó az életre és a halálát kívántam? Biztosan nem vágódtam volna be az apámnál így elsőre, mondjuk nem is volt célom, ez azért nem elhanyagolható szempont.
- Még szerencse, hogy nem mindenki egyforma – motyogtam magam elé, a szemeimet forgatva. Azért mondtam csak ennyit, hogy ne mélyítsem még tovább az ellentéteink alkotta szakadékot. Nem lett volna jó, mert a viselkedésem ellenére valahol akartam, hogy jól kijöjjünk. Majd… egyszer, amikor már túl tudok lépni minden sérelmemen, amit miatta szenvedtem el. Addig azonban elég makacs voltam ahhoz, hogy még saját magam előtt is letagadjam ezt az érzést, ezt a törekvést. Most még talán túl nagy engedmény lett volna neki, ha hirtelen mindent elfelejtek és nagy egymásra találás van. Az nem lett volna rám jellemző, és amúgy is szokásom volt a nehezebb utat választani, még akkor is, ha egyáltalán nem volt bölcs döntés.
- Nem mondtam, hogy találkozni fogok vele és elmondom, hogy tudom kicsoda, mert ez úgysem így működik. Ha a sors azt akarja, akkor majd így lesz! – zártam végül ennyivel a vitát, mert attól féltem, hogy tényleg fel fog idegesíteni a tiltásával. Már így is kezdett éledezni bennem az a rengeteg ellenérzés, ami az ilyen viselkedéssel kapcsolatban általában felütötte a fejét nálam. Tudom én, hogy nem vagyok egyszerű eset, néha még magamon is képtelen voltam kiigazodni, de az előttem magasodó hímet sem lehetett éppen nyugodt vagy könnyű természetnek titulálni. Talán tényleg akadtak közöttünk hasonlóságok, hiába nem nyerte el túlzottan a tetszésemet eme felfedezés.
Egy kicsit azért viccesnek találtam, hogy amint én, úgy ő is próbált nyugodt maradni. Nem is értettem, hogy miért akartuk mind a ketten ennyire megjátszani magunkat, bár ez talán ékes bizonyítéka lehetett annak, hogy valamilyen szinten mind a ketten küzdöttünk azért, hogy valami kialakuljon végül közöttünk. Még én is, hiába nem látta túl sok esélyét annak, hogy én bármikor is megenyhülnék. Pontosan ez volt a bizonyítéka annak, hogy nem zárkóztam el teljesen, csak majdnem. Ha nyugodt lett volna, akkor egészen biztosan átlátja, és valahol talán még értékeli is, de nem ilyenek voltak most a körülmények, én pedig nem éreztem magam elég toleránsnak ahhoz, hogy ha olyat mond, akkor pusztán ezért elnézzem csak úgy. Talán nem volt fair tőlem, hogy próbálgattam a tűrőképességének határát, de látni akartam, hogy mennyire elszánt ebben az ügyben. Egészen kezdett meggyőzni, hiszen néha túlléptem azt a pontot én is, amit még elviseltem volna a helyében, ez egyértelmű volt számomra.
- Nagyon is van róla fogalmam! – jelentettem ki, mintegy magától értetődően. Most már szándékosan nem akartam visszafogni magam, ha már így feljött ez a téma én meg kinyilváníthattam a véleményemet neki is. – Elmondom neked, hogy mit látok! Szerettél egy nőt, akinek a sors furcsa fintora folytán most él egy hasonmása, hogy úgy mondjam. Az szerinted normális, hogy a háromszáz éve elhagyott feleséged tökéletes másával vagy együtt? Leszámítva persze a haját… - tettem hozzá gyorsan, de a legyintésem nyilvánvalóvá tehette számára, hogy nekem ez csak apró részletkérdés volt. – Mert gondolom, hogy a te figyelmedet is ez keltette fel először, és nem az elbűvölő természete, vagy az éles esze. Ragaszkodnál a múlthoz, de azt már soha nem kaphatod vissza. Talán áltatod magad azzal, hogy Abigailt szereted, de… szerintem valahol még mindig anyát látod benne – ráztam meg végül a fejemet. Nem csaptam fel pszichológusnak egyelőre, de a megfigyeléseim és a következtetéseim akkor is ezek voltak, ahogyan az első pillanatban is, amikor megláttam a nőt és tudatosultak bennem a dolgok vele kapcsolatban.
- Mert nincs miért hinnem! – olyan tárgyilagosan jelentettem ezt ki, hogy az már-már nekem is fájt, miközben komolyan felnéztem rá. Nem tudhatta, hogy az életben mennyi olyan esemény történt meg velem, ami ezt a hatást váltotta ki, és talán nem is fogja megtudni, hacsak rá nem kérdez. Ettől függetlenül azonban nem ok nélkül váltam ilyenné… senkinél nem történik ilyen változás ok nélkül. Még mielőtt eléggé elmerülhettem volna az önsajnálat posványában, szerencsére újra felrázott azzal, hogy a hangja ideges lett, már-már sértett, ráadásul olyat mondott, amit a helyében én biztosan megbántam volna egyből. Talán így is tett, visszaszívni viszont még ő sem lett képes a maga nyolcszáz évével, ahogyan azt már annyiszor hangoztatta a mai napon.
- Hogy mit mondtál?! – kérdeztem olyan hűvösen és olyan fenyegetően halkan, hogy szinte megfagyott körülöttem a levegő. Lassan emelkedtem fel, de már léptem is felé egy lépést. – Mert neked talán olyan rohadt sok fogalmad van arról, hogy milyen szülőnek lenni?! – kezdett erőteljesebbé, ingerültebbé válni a hangom. – Pont neked van a legkevesebb jogod ezt mondani nekem! Te talán ott voltál, amikor szerelmes lettem? Amikor gyereket szültem? Amikor elveszítettem mindent egyetlen pillanat alatt? Ott voltál, hogy felneveld az unokádat, mert én nem tudtam? NEM! – olyan erősen taszítottam meg a mellkasát, hogy ha nem állt meg elég stabilan, akkor biztosan elveszíti annyira az egyensúlyát, hogy a kanapéra essen. Persze akkor is ugyanígy tettem volna, ha nem tudom előre, hogy nem a földön fog kikötni, hanem egy puha ülőalkalmatosságon. – Ha még egyszer ilyet mersz nekem mondani, akkor esküszöm, hogy megöllek! Talán nem örökre, de hidd el, képes vagyok rá, hogy ettől a testedtől is meg kelljen válnod! – igen, megfenyegettem, és igen, talán mérges lesz miatta és fájni fog neki legalább annyira, mint nekem fájt az, amit mondott, de ez egy ilyen „játék”. – Veled ellentétben én mindent elveszítettem és nem lehettem volna olyan anyja a fiamnak, amilyet megérdemelt. Te azonban mindent hátrahagytál… - tettem még hozzá csendesen, de a haragom elszállt. Éljenek az éles hangulatváltások!
Annyira nem volt tudatos döntés ezek után, hogy megosztok vele bármit is. Inkább csak annak köszönhette, hogy így próbáltam meg ténylegesen is lenyugodni ahelyett, hogy neki akarjak ugrani a továbbiakban is. Amennyiben ő végül mégis leült tőlem nem messze, akkor azzal még tovább csitította a haragomat, ráadásul az elszánt arckifejezése láttán, kis híján még el is mosolyodtam. Végül nem, de kevés hiányzott hozzá, hogy tényleg megenyhüljek. Legalább nem voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mennyire gondolta komolyan. Ha azonban nem ül le, hanem állva marad vagy esetleg járkál, hol őt figyelem, hol magam elé bámulok kifejezéstelenül.
- Nem, inkább szürkésnek mondanám! – ráztam meg a fejemet, miután eljutott a tudatomig a kérdése. A következő után azonban kénytelen voltam keserűen felnevetni, kicsit még az én fülemet és sértette a hangból áradó szomorúság. – Kiválasztani?! – kérdeztem vissza szinte hitetlenkedve. – Engem nem választott ki senki. Puszta büntetés volt azért, mert a Teremtőm fia szeretni mert egy hozzám hasonló lányt és családot is alapított vele a tudtán kívül. Ahogyan bosszú volt az is, hogy a szemem láttára ölte meg a saját fiát – tekintetem néhány pillanatra elrévedt, nem bírtam ránézni csak úgy. Ezek az emlékek túlságosan fájtak hozzá. – Az, hogy később ígéretesnek bizonyultam, már csak rajtam múlt, engem meg a bosszún kívül semmi más nem hajtott. Ördögi kör – vontam meg végül a vállaimat, mintha egyáltalán nem lenne fontos, pedig az arcom szerintem többet mondott ezer szónál is. Ott látszott az a szenvedés, amit akkor éltem át, bár csupán a múlt egy lenyomataként, árnyékként. - Ha lett volna rá lehetőségem, én is megölöm a Teremtőmet, úgyhogy vesd csak meg érte Sangilakot, de ezek szerint én sem vagyok jobb nála! - ezúttal tekintetem visszatért az arcára. Pillantásom kemény volt, megcsillantva egy kicsit abból a kegyetlenségből, ami mélyen ott szunnyadt bennem most is. Lehet, hogy nem fog tetszeni és az elején szándékosan nem akartam ezt kimondani, de végül csak kijött a lépés.

Még hogy a Sors! Ne beszéljen nekem itt a Sorsról, mert ha bárki kíváncsi az őszinte véleményemre, a Sors egy megkeseredett boszorka, aki fekete csuklyás köpönyegben járja a világot, gyermekeket rabol, Álmokat tép szét, hazugsággal hoz pillanatnyi örömöt, hogy aztán egy kietlen éjszaka mögénk lopózzon és átmetssze a torkunkat egy zongorahúrral. Ez a gondolatmenet meg is csillan a tekintetemben, de újfent a hallgatást választom, és persze egy apró, ideges bólintással nyugtázom az álláspontját, mintegy ráhagyva. Mégis félve attól, hogy ebből még hatalmas lavinaként fognak a nyakamba zúdulni a problémák.
Érdekes a Sors egyébként - ha már így felemlegettük -, hiszen az elmúlt tizenegy esztendőben elég sekélyes életet éltem ugyan, de egy percig sem kellett azon aggodalmaskodnom, hogy mit hoz a holnap. Nem féltem semmitől, nem érdekelt, hogy esetleg én húzom a rövidebbet, szó szerint loptam és csaltam, vagy inkább csalva loptam, az őszinteség pedig egyáltalán nem volt a napirendembe iktatva. De azóta, hogy hazatértem és ígéretet tettem arra, hogy mostantól az erkölcsös utat fogom járni, semmi mást nem kapok, csak a problémákat. Megbántott tekinteteket. Vádaskodó, szemrehányó hangnemet. Mert képtelenek szembenézni azzal az igazsággal, amit én tartogatok nekik.
Szinte ámulatba ejtve hallgatom a szavait. Visszhangot vernek a fülemben, s éppen ezért szeretném azt hinni, hogy egész egyszerűen rosszul hallok. Biztosan félre értem. Félre kell, hogy értsem, mert a vád, mellyel most engem illet, nem csak elképesztően sértő és bántó, de szánalmas és lehetetlen.
- Hallgass... - suttogom jegesen magam elé, a haragom pedig a pajzsom mögé fortyog, ahogy tovább folytatja. Gondolhattam volna, hogy ennyi nem lesz elég neki ahhoz, hogy ne mondja ki azt, amivel kivételesen nem a mécsest sikerül eltörni, hanem a szívem egy darabját, a józan eszemet tartó vékony üvegtálcát.
- Azt mondtam, hogy hallgass! - ismétlem meg,miután kimondja, hogy szerinte Giselle-t látom Abigailben, s csupán azért kötődöm hozzá, mert egy olyan múltba kapaszkodom, amelyet már soha nem fogok tudni visszaszerezni - Nem tartozom neked elszámolással, még ha így is lenne... Még ha igaz is volna egyetlen szó is abból a méregből, ami elhagyta a nyelvedet! Szerettem édesanyádat... A közelébe sem érhetsz a gondolatnak, hogy mennyire. - csóválom meg a fejem - Abigail... csak jót tett velem. Teljesen mindegy, milyen vonások formálják az arcát, ő az esélyem arra, hogy jó legyek, hát nem érted?! És ha egészen máshogy néz ki, talán sosem kaptam volna meg ezt a lehetőséget, hogy csak egy percre is boldog lehessek azok után, hogy eltűntem a föld színéről! Soha sem szerettem mást, rá sem bírtam nézni más nőre egészen addig... Ha te ezt betegesnek tartod, ám legyen, számomra viszont a legnagyobb áldás, akár el tudod ezt fogadni, akár nem! - soha nem kellett még megvédenem Abigailt vagy épp a jó hírnevét. Soha nem kellett elmagyaráznom az érzéseimet iránta, egyedül talán Yee-nek, de egészen más aspektusból. Nem éreztem azt, hogy védőbeszédet kell tartanom a kettőnk érdekében. Rosszul vagyok.
Nincs miért hinnie? Elég szomorú. És minden haragom ellenére roppantul lélekgyötrő ilyet hallani a lányom szájából. Azt pedig elég lehetetlen volna remélnem, hogy majd bennem hinni fog. Ha nem is mint Apjában, hanem mint Kilaunban. Akarom én ezt? Vágyom arra, hogy felnézzen rám?
Amikor kimondtam, már tudtam, hogy elvetettem a sulykot. Számomra sem épp a legszívmelengetőbb az, hogy az unokám is a szülei nélkül ellett felnőjön. De amíg a lányom képes volt erről az érzésről lemondani, eltemetni magában, én soha. Egy pillanatra sem.
- Sajnálom.
suttogom, amikor visszakérdez, mert valóban így érzem, azonban ahogy én is, most ő is túllőtt a célon a következő kirohanásával. Szabályosan hátradönt, s mivel nem volt célom agresszíven fellépni ellene, így engedelmesen dőlök bele a kanapéba, miközben záporoznak felém a szavai, a mellkasom pedig fáj az ütésétől, bár erős a gyanúm, hogy mindez pusztán fantomfájdalom. A benső fájdalmam kivetülése.
Olyan lendülettel pattanok fel, hogy esélye sincs elhátrálni vagy védekezni és ragadom meg a csuklóját, hús és csontbilincsbe zárva a vékony testrészt, a farkasom idegesen járkál a felszínen, a szemem lilába borul. Újra ugyan az a műsor, mint a sikátorban, és már azt sem tudom, hol vagyok én valójában.
- ÉRTSD MÁR MEG, HOGY MEGHALTAM, OSTOBA! - rántok rajta egy határozottat, közben oldalra kilépve félreállok, hogy most ő zuhanjon pontosan oda, ahova engem taszított az előbb - Mégis meddig akarod ezt csinálni, kislányom? Azt hiszed, hogy képes vagyok háromszáz évig hallgatni, hogy mit tettem tönkre a háromszáz évedben?! Én pedig holmi papagájként ismétlegessem neked újra, hogy engem hogy érintett? Nézz rám Inge, nézz rám! Ez lett belőle, ezt tette velem, csak ki kellene nyitnod a szemedet, és észrevenni! - utána hajolok, hogy újra talpra rántsam, ha eddig még nem tette volna meg magától, és egész közelről, látszólag nyugodt hangon, de a Rémálmodó sötétségét hordozva a hangomban közlöm vele a továbbiakat - Mint már mondtam... Sajnálom. Utoljára tűrtem el, hogy megfenyegetsz. Engem tartasz kegyetlennek, mégis képes lennél megölni? Beláttam, hogy a megbocsájtásodért fél térdre kell ereszkedjek, de nem fogom hagyni, hogy a sárba tiporj. Sem neked, sem pedig másnak. Soha többet.
Úgy eresztem el, hogy még rántok rajta egy utolsót, s ha csak nem kívánja fizikailag megtorolni, úgy nem érek többet hozzá, csak a nadrágomba törlöm a kezemet, mintha csak meg akarnék szabadulni az erőszakos érintés nyomaitól is. A kérdéseimtől azonban nem tántorodom el, a tekintetemben megvan az a szilaj elhatározottság, ahogyan hallgatom a történeteit, ám az előzőek után kedvem lenne hozzá hasonlóan gunyoros stílusban reagálni, de nem teszem.
- Látod, mit meg nem tesznek az emberek akkor, ha szeretnek valakit? Én is meghaltam értetek, bár ez nem volt ennyire drámai, és persze nem is láthattad. - fűzöm hozzá végül - Nem vetlek meg. Ha tehettem volna, ha most tehetném, még segítenék is végezni vele. Közel sem ugyan az a forgatókönyv. - utalok ezzel arra, hogy Alignak ennyire nem volt kegyetlen, egyszerűen csak basáskodó, egy zsarnok - Sokkal jobban hasonlítunk, mint azt gondolnád. Bármennyire nem akarsz róla tudomást venni. És, mihez kezdtél a bosszúddal?
Ezeknek az érdeklődő kérdéseknek sokkal szebb körülmények közt kellett volna elhangozniuk, bár kételkedem abban, hogy ez valaha megvalósulhat. A tekintetemben továbbra is ott van a tudni akarás, az őszinte érdeklődés, mindamellett, hogy már amolyan csak azért is makacsság is vegyül a faggatózásba.

Egy kicsit jobban kiakadt, mint amilyenre számítottam, de ha abba a tévhitbe ringatta magát, hogy én majd egyetlen szavától engedelmes kiskutyaként csendben maradok, akkor csalódnia kellett. Engem nem ebből a fából faragtak, és erre már ő is rájöhetett volna az eddigiek alapján, ha akarja. Bár valószínűleg nem is leptem meg túlzottan, mert nem is szólt rám egyből megint, csak amikor tovább pedzegettem a témát. Jó, a helyében valószínűleg nekem sem tetszett volna egy ilyen kritika és én is mélyen felháborodnék rajta, bizonygatva a saját igazamat, de belegondolhatott volna az általam elmondottak valóságtartalmába. Lehet, hogy egy orvos pontosan ugyanezt mondta volna, és nem azzal magyarázza, hogy ez egy csoda és így van elrendelve. Ugyan már, mintha beleveszett volna valamelyik meséjébe!
- Elsőre is hallottam, hogy mit mondtál! – reagáltam először nyugodtan, amikor a végére értem annak, amit el akartam mondani. Mondjuk sejthettem volna, hogy ennyivel nem fogja beérni és megint elkezdi előadni, hogy ezt hogyan éli ő meg és mennyire nincs igazam, de legalább felkészültem rá. – Nem, tényleg nem nekem tartozol elszámolással, hanem Abigailnek – mondtam halkan, a vállamat vonogatva újra. – És nem, én valóban nem vagyok méltó arra, hogy a közelébe érjek a gondolatnak… - fűztem hozzá immár hűvösebben, a szemeim még össze is szűkültek a lappangó indulattól. – Elég szomorú, hogy egy nőtől várod a megváltást ahelyett, hogy magad tennél érte – most már nem kötekedtem, inkább csak hangot adtam a véleményemnek. Hogy ő végül minek fogja venni, az már nem tudtam előre megmondani. Legalább olyan kiszámíthatatlan volt néhány reakciója, mint amilyen az enyém is.
Azt már inkább meg sem jegyeztem, hogy ő mindent a legnagyobb áldásnak vett. Azt is, hogy én itt vagyok és azt is, hogy volt neki Abigail. Már csak azt kellett volna eldöntenie, hogy akkor mi a helyzet valójában, de nem akartam újra kötekedni. Jobb nekem, ha nem érzem olyan különlegesnek magam, mert onnan sokkal nagyobbat lehet esni, ráadásul én aztán féltékeny sem volt. Egyszerűen csak nem tudtam eldönteni, hogy mit higgyek.
A kirohanásomat követően szinte meg sem hallottam a bocsánatkérését, jobban mondva nem jutott el egyből a tudatomig. Nem akartam, hogy így legyen, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy elmondjak mindent, amit csak a felszínre hozott bennem ezzel a néhány mondatával. Szerintem belegondolni sem tudott volna, hogy mi lesz ennek a vége, mire pedig fogalma lett róla, már túl késő volt. Addigra valami eltörött bennem, és ezt mi mással is vezettem volna le, mint agresszióval? Én egyszerűen ilyen vagyok, ilyennek kellett elfogadnia neki is, meg nekem is saját magam. Bár engem eddig még sohasem zavart, és úgy éreztem, hogy ezzel a lökéssel egy töredékét visszaadhattam annak, amit az előbb éreztem. Ahogyan a lelkem egy eldugott kis része szépen lassan repedezni kezdett, hogy aztán épp csak egy hajszál tartsa össze, mielőtt ezernyi darabra törne. Nem omolhattam össze. Nem itt, és nem most volt itt az ideje. Nem előtte!
- Nem vagyok ostoba! – vágtam vissza szinte egyből, bár egy szisszenéssel azért a tudtára adtam, hogy nem okozott különösebben kellemes érzést az, hogy a csuklómat szorongatta. Egyelőre azonban hagytam, meg sem próbáltam kitörni a béklyóból. Úgy látszik, hogy nem is kellett, hiszen pár másodpercre rá már én zuhantam a kanapéra, hogy közelebbi ismeretséget kössek vele. Nem fájt maga az esés, csupán a csuklóm sajgott egy kicsit. Két könyökömre támaszkodva néztem fel rá, a levegőt pedig zihálva vettem. Hihetetlen, hogy ő nem érti meg és még én leszek az ostoba! – Ki kérte, hogy ismételj el bármit is?! – kiabáltam rá most már én is, szabad utat engedve a bennem gyűlő indulatnak. – Nem vagyok gyengeelméjű, elsőre is felfogtam! – világosítottam fel, de ő persze csak mondta és mondta tovább. – Fogd már fel végre, hogy most sem az volt a lényeg, hogy meghaltál! Megértettem, elfogadtam – vagy legalábbis próbálom -, de látom, téged csak az érdekel, hogy mindent magadra vegyél, és ekkora cirkuszt csinálj belőle. Még csak fel sem fogod, hogy én miről beszélek! Szóba sem került a halálod, mégis még mindig itt tartasz. Ahhoz, hogy meghalj, előbb el kellett hagynod minket, vagy talán tévedek? És te oda akármit is mondasz, saját döntésed miatt mentél el. Egyetlen őrző sem hiszem, hogy tudna téged kényszeríteni bármire is, ha azt nem akarnád! – fejeztem be végül, és mivel idő közben felrántott, így ezúttal én meg már csavartam egyet a csuklómon, hogy az ő keze is megfeszüljön kicsit, hadd fájjon csak mind a kettőnknek, amíg el nem enged.
Miután elengedett, kedvem lett volna megütni, de nem tettem. Nem azért, mert esélytelennek gondoltam volna magamat, hanem egyelőre beértem azzal, hogy kicsit én is megcsavartam az ő csuklóját, már amennyiben sikerült kiviteleznem és nem szorított rá még jobban az enyémre, mert abban az esetben bizony újabb fájdalmas szisszenés lett csupán az eredmény. Amint azonban belekezdhettem a válaszba, visszaültem és kicsit még dörzsölgettem a fájó csontokat, valamint megmozgattam egy kicsit. Nem sok kedvem volt reagálni arra, amit mondott, mert csak újabb vita lett volna belőle. Már így is kezdtem bánni, mert már megint a maga hasznára akarta fordítani azt, ami immár az én történetem volt. Ez nem tetszett, és a félig leengedett pajzsom miatt talán érezhette is azt a kis rosszallást.
- Nem tudom – mondtam végül arra, hogy hasonlítunk. Tényleg nem tudtam volna megmondani, habár nekem is feltűnt már néhány egyezés. Vagy mintha azok lettek volna… - Semmihez… - szusszantam egyet mérgesen, mert kicsit még azóta is bántam, hogy nem álltam bosszút a sérelmeim miatt. Ajkaimon megjelent egy gunyoros mosoly, de most nem neki szólt, hanem saját magamnak. – Mikor megszöktettek tőle, nem voltam elég erős ahhoz, hogy bosszút állhassak rajta. Bezárva tartott abban a rohadt várban, mint valami foglyot! – ökölbe szorult az egyik kezem, de hamar ki is engedtem újra az ujjaimat, amikor tudatosan próbáltam meg lenyugtatni magam. Nem lett volna bölcs dolog a múlt miatt bármibe is belelovallni magam. – Megérdemelte volna, hogy elvágjam a torkát, de nem tudtam hozzáférni, mikor meg visszatértem ugyebár a háború idején, azt rebesgették, hogy meghalt – vontam meg végül a vállaimat. – Tudod, az a legborzasztóbb, hogy valahányszor közel engedtem magamhoz egy férfit… valahányszor azt hittem, hogy szeretem, újra és újra elvették tőlem. Vagy így, vagy úgy, de mindig el kellett őket veszítenem, mintha az egész egy körforgás lenne, és soha nem érne véget. Veled kezdődött, az utolsó pedig több, mint ötven éve volt… – nem is tudom igazán, hogy miért mondtam el neki. Valószínűleg azért, mert eszembe jutott a Franciaországban eltöltött néhány év.

Miért tartoznék elszámolással Abigailnek? Nem tartozom elszámolással senkinek. Legalább is a mostani véleményem szerint már elszámoltam neki mindennel, ráadásul micsoda abszurd gondolat ez... A lányom nem értheti ezt meg. Amit Abigail és én sok-sok elméleti kérdésben tárgyaltunk. Mi tudjuk, mi hisszük, hogy itt sokkal többről van szó, mint holmi "pótcselekvésről" vagy a múltba való kapaszkodásról. Az én hitem, leszámítva Indiát, eredetileg is a mai szóval lélekvándorlásra alapszik. Az életünkhöz méltó módon születünk újjá a halál után. Legyen az egy szent állat, vagy egy újabb emberi test, a patak finoman csobogó vize vagy a friss, hajnali légáramlat. Nem tűnünk el soha - ott élünk tovább a körforgásban, részei vagyunk a világnak, akár tetszik, akár nem. Nekem könnyű ezt elfogadni, Abigailnek is. Újból eszembe jut a feleségem kérése... "Ha… esetleg… olyan szerencsénk lenne, hogy egy következő „életemben” is megtaláljuk egymást, akkor ne hezitálj, mielőtt még késő lenne."
- Nem tőle várom. - javítom ki feszes torokkal - Érte teszem. - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, majd azért hozzábiggyesztem a folytatást, bár kétlem, hogy ez egy cseppet is érdekelné őt - És érted is tenném. Nélkületek semmi célja nincs az életemnek azon kívül, hogy még néhány száz évig szellemként bolyongok egy olyan világban, amihez nem akarok tartozni.
Olyan egyszerűen jönnek a szavak, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki várja a halált. Az igaz halált. Sajnálom, ha ezzel most csalódást kell neki okoznom, ha ettől gyengének tart, ám legyen. Amikor én voltam annyi idős, mint most ő, én minden bizonnyal sajnáltam volna azt, aki ilyet mond a jelenlétemben. Nem értettem volna és segíteni akartam volna neki, hogy meglássa az életben a szépet és a jót. De most... Most csak azt tudom, hogy a lányommal beszélgetve át tudom érezni azt, hogy milyen lehettem annak idején én is. Hozzá hasonlatosan megtettem mindent a saját boldogulásomért, bár nem azért, hogy jó életem legyen, hanem azoknak legyen jó életük, akik velem találkoztak.
Minden elveszett. Egyetlen mondat, egyetlen szó miatt kavarodott fel a levegő, és vált annyira súlyossá az élet, hogy mindketten kikeltünk magunkból a nyomása alatt. Az egyetlen dolog, amit a dühöm és felháborodottságom ködén látni vélek, az pusztán az, hogy így aztán soha az életben nem fogjuk megismerni egymást. A haragomon túl az emiatti csalódottságom is zsibbasztja a testemet, és a nőstény ahelyett, hogy elhallgatna, csak fokozza a helyzetet, és én már nem is tudom, hogy mi lesz majd belőle. Hogy hova fogunk jutni ezzel a viselkedéssel.
- Akkor ne szajkózd azt, hogy magadra hagytalak! - vágok vissza indulatosan arra, hogy állítólag felfogta, hogy mi történt velem - Nem értesz te semmit! - csattanok fel arra, hogy a saját akaratomból hagytam el őket - Pontosan azt hiszed, mint amit én is hittem akkor, amikor találkoztam édesanyáddal! Hogy van szabad akaratom, hogy élhetek úgy, ahogy nekem tetszik. És hogy ez mekkora tévedés! Alapító vagyok, akár tetszik, akár nem, és ehhez hozzá tartozik, hogy nem tehetek azt, amit akarok! A Szellemek bábja vagyok, az Őrzők előtt fejet kell hajtanom, mert ezért élek. Tartozom nekik, veletek, egyszerű farkasokkal ellentétben. Akárhányszor voltam önző, az mindig visszaütött. Szóval ne hivatkozz nekem arra, hogy ez az én döntésem volt, nem én kértem ezt az életet, Tupilek adta és bár ne tette volna!
Érzem a kezemben az övének a feszülését, de nem engedek az erejének, hát még határozottabban fogok rá, a szememből süt, hogyha sokáig feszíti a húrt, legfeljebb szilánkosra fogom törni a csontjait. A későbbiekben fellibbenő rosszallására meg már aztán végképp nem reagálok semmit. Mindkettőnknek megvan a magunk ügye, amiért ezt megengedhetjük magunknak. De be kell lássam, hogy akármennyire kíván előttem felnőtt nőt játszani, a gondolkodása egy cseppet sem érett meg ahhoz, hogy felfogja, milyen pozíciót kell nekem viselnem, és hogy ez milyen kötelezettségekkel jár. Az egyszerű ember, az egyszerű farkas boldogsága sem nekem, sem más Elsőnek nem jár ki, már csak azok alapján sem, amit Yee mesélt nekem. Fel kell áldozzuk magunkat a fajunk előtt.
Ahogy aztán tovább mesél, arra eszmélek, hogy az indulat már egész más alakot kezd ölteni bennem. Sértett büszkeség, arcul csapott családapa vagyok, aki nem tűrheti tétlenül, hogy akár csak elképzelje, amint a gyermekét valaki más meghurcoltatja. Hogy bezárja, mint holmi állatot. És ehhez még azt is hozzá kell kapcsolnom, hogy mint Első, nekem az ilyenek felett is pálcát kellene törnöm. A történet folytatása pedig kísértetiesen hasonlít az én élettörténetemhez, az arcomon pedig az együtt érző szomorúság dominál immáron. Valóban átkot hordozok. Mérgezett a vérem, legyen szó születésről vagy harapásról. Miért érdemelnek ilyen sorsot a gyermekeim...? Ki dönti ezt el? És azt hiszem, hogy most fogalmazódik meg bennem először az, hogy soha többet nem fogok harapni. Soha. Senkit.
- Senki sem érdemel ilyen bánásmódot. És pontosan tudom, hogy ez az én hibám. Nekem kellett volna ott lenni melletted, nekem kellett volna farkassá tenni benneteket. - szorul el a torkom, és teszek felé egy tétova lépést - Nézd... Holly... - sóhajtok fel, újfent nehezen kiejtve a nevét, de ha ezzel a kedvében járok, megteszem - Nem keresek kifogásokat a múltbéli hibák, a tehetetlenségem következményei miatt. És a világért sem néznélek újra négy esztendősnek, mert minden bizonnyal nincs szükséged arra, hogy apaként újra belépjek az életedbe, hogy megóvjalak attól, ami még rád vár. De ha valaha is vágynál valakire, aki melletted áll, én szeretném betölteni azt a helyet. - pillantok rá határozottan - Azonban újabb fájdalmak forrása sem akarok lenni, így hát ha nem kérsz belőlem, el tudom fogadni. Egyébként sem biztos, hogy sokra mennél a tanácsaimmal... Csak az vigasztal, hogy talán... Talán lehettem én, aki megölte azt, aki ezt tette veled. Legalább is bízom benne. Mindkét világháborúban a nyerészkedő farkasoktól tisztítottam meg a világokat, talán... Nem tudom.
Nézek le végül a cipőmre. Szeretném azt hinni, hogy tudatomon kívül én tehettem meg, ez ad egy cseppnyi megnyugvást.
- Miért pont a háborúba mentél vissza?
Bukik ki belőlem végül a kérdés, és nagyon remélem, hogy nem fogok olyan választ kapni, ami megrenget. Remélem, hogy nem azt kereste ott, amit az a sok másik, akik halált érdemeltek az embertelen tetteik miatt.

Még szerencse, hogy nem voltam gondolatolvasó, különben valószínűleg újra egymásnak ugrottunk volna, hiszen nem értettem egyet vele. Már megint. Milyen meglepő, igaz? Elmagyarázni azonban már biztosan nem lett volna sok hangulatom, de erre ugyebár nem is volt szükség. Olyan volt, mintha mind a ketten a végletek lennénk és ennél különbözőbb emberek, ennél különbözőbb személyiséggel már nem is lehetnénk, holott tényleg fellelhetőek voltak hasonlóságok. Csupán nagyon erősen kellett hozzá keresni, de nem volt lehetetlen. Azt viszont már magam sem tudtam, hogy nekem örülnöm kellene-e ezeknek, vagy inkább megpróbálni megszabadulni tőlük, vagy legalábbis változtatni rajtuk.
- Ez elég sajnálatos! – jelentettem ki, ezúttal kevésbé dacosan. Azt inkább már el is engedtem a fülem mellett, amit Abigailről mondott. Jobbnak láttam, ha ebbe sem megyünk most bele még jobban, helyette inkább az utolsó megjegyzésére koncentráltam. Ezzel talán kezdhettem is valamit. A szavak igazából el kellett volna, hogy érjenek a szívemig, azt hiszem. Ennek ellenére én nem dobtam el mindent attól, hogy ő értem is megtenné, mert tényleg nem ismertük egymást. Egyedül a vérségi kötelék feszült közöttünk, meg egy csomó ellenséges indulat. Ez minden. Közöttük legalább voltak mélyenszántó érzelmek, gondolom én. – Az én életemnek sincs konkrét célja most, mégis hajt az élni akarás. Többször is ott lebegett felettem a halál, úgy, hogy nem volt miért tovább küzdenem, de én mégis akartam. Te meg eldobnád csak úgy, ha tehetnéd? – vontam fel a szemöldökömet, aztán megcsóváltam a fejemet. Egy kicsit valahol csalódottnak éreztem magam, hogy egy Első így viszonyult az élethez. Én igazi túlélő voltam, valószínűleg ezért nem értettem meg ezt a mentalitást. Nem is nagyon akartam, egyszerűen csak meglepőnek találtam. Most mondjam azt, hogy szántam? Mert oké, hogy most nem akarta eldobni magától, mert itt volt neki Abigail… de ha nem lenne?
Valahol kellemetlen volt számomra, hogy sehogyan sem jöttünk ki és egyből pattant a düh szikrája mind a kettőnknél, de ezt eszem ágában sem volt kimutatni. Sőt, még csak nem is tudatosult bennem teljesen ez az apróság, később viszont meg volt az esélye annak, hogy bánni fogom még, amiért nem fogtam vissza magam. Szerintem, ha akartam volna, akkor sem lettem volna képes rá, hogy elhallgassak akkor, amikor tanácsos lett volna és én is éreztem, hogy szükséges lenne. Sajnos nem voltam képes kivetkőzni magamból, és nem is akartam másnak láttatni magam, mint amilyen valójában vagyok. Hadd szembesüljön csak vele, aztán meg kezdjen ahhoz, amihez csak akart.
- Te meg ne szajkózd azt, hogy nem értek semmit! – sziszegtem vissza, amint elszálltak a gondolataim és helyüket átvette teljes mértékben a vita, ami újfent kibontakozott közöttünk. Mikor lesz már vége? Lehet, hogy jobb lett volna, ha még az elején küldöm őt el, amíg lehetett. De nem, muszáj volt, hogy hajtson a kíváncsiság egy olyan dolog felé, amit talán tanácsosabb lett volna békén hagyni. Sohasem tudtam teljesen nyugodtan megülni a fenekemen, erre már régen rájöttem. – Igazán bocsásd meg, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen Elsőnek lenni, tekintve, hogy alig pár perce szereztem tudomást egyáltalán a létezésetekről! – feleseltem tovább, mert tényleg nem tűrtem el, hogy olyan miatt álljon nekem, hogy nem tudom, amiről eddig még csak nem is hallottam. Kezdett röhejes lenni, de valahogy mégsem jutott most eszembe nevetni. Már csak azért sem, mert fájt a csuklóm, ahogyan szorította, és szabadulni akartam minél előbb. Nem azért, mert nem bírtam a fájdalmat, hanem egyszerűen utáltam, ha sarokba szorítottak. Márpedig bizonyos értelemben ő ezzel pontosan ezt tette.
- És most? Nem vagyok önző, amiért újra itt vagy a feleségeddel? – tettem fel pusztán mellékesen a kérdést, amikor már eleresztett végre. Nem volt kedvem tovább veszekedni, pedig alapvetően sohasem tértem ki az ilyen problémásabb helyzetek elől, de volt az a pont, amikor már én is belefáradtam. Ez most nagyon rohamosan közeledett is felém, és egyszerűen úgy éreztem, hogy a lelkemet mázsás súlyok húzzák lefelé, ha továbbra is ilyen feszült lesz a légkör. Mondjuk, miután elkezdtem mesélni, nem is nagyon értettem, hogy miért számítottam változásra. Ezúttal azonban nem miatta lettem ideges, hanem azért, ami eszembe jutott. Egyik sem volt kellemes emlék, mivel azokból sajnos elég kevés jutott nekem, ha visszatekintettem az életem főbb eseményeire.
- Nem, tényleg nem! – ráztam meg a fejemet, és még egy halovány mosoly is megjelent az arcomon. Ezzel konstatáltam, hogy kivételesen újra egyetértettünk valamiben. Azért már ez is felfogható fél sikernek, igaz? Bár én még mindig nem éreztem olyan elszántan azt, hogy küzdenem kéne még ezért az egészért. Hogy egyáltalán megérné, de legalább a lehetőséget megadtam neki arra, hogy még változtasson a hozzáállásomon. Nem lesz ugyan könnyű, de annyira mégsem lehetetlen. –Nem is kell… - vonogattam a vállaimat, bár a tekintetem még mindig rajta függött. – Amúgy sem szeretem a kifogásokat, úgyhogy sokra nem mennél velük! – biztosítottam arról, hogy felesleges lenne, ha elkezdene magyarázkodni. Már megbeszéltük, hogy nem fogja többet elmondani, de szükségem sem volt rá kifejezetten.
Mikor arról kezdett beszélni, hogy szeretne ő mellettem állni, csupán egy kétkedő pillantást vetettem rá, de így hirtelen még nem tudtam mit mondani neki. Nem tudtam, hogy mennyire vehetem komolyan, és mennyire merjem egyáltalán annak venni. Úgy látszott, hogy most elég határozott volt a hozzáállása ezzel kapcsolatosan, de kitudja még, hogy mit hoz a jövő? Nem akartam újra bizalmat szavazni valakinek úgy, hogy aztán elhagyjon, mert az sokkal jobban fájt volna annál, mintha egyáltalán nincs. Végül mégiscsak rászántam magam, hogy egyáltalán szóra méltassam őt.
- Nem, gyámolításra tényleg nem szorulok. Elég régen megtanultam már, hogyan védjem meg magam. Egy apára azonban mindenkinek szüksége van… legyen az kettő, vagy kétszáz éves – akartam mosolyogni egyet a biztatás jeleként, én tényleg szerettem volna. Ennek ellenére mégsem ment, csupán kék íriszeim kalandoztak fel egészen az arcáig. – Már nem érdekel, hogy mi van vele. Túltettem magam azon, ami történt és eltemettem mélyen magamban. Ettől függetlenül azonban biztosra veszem, hogy abban az esetben, ha előttem állna, nem kímélném még most sem. Ennyire én képtelen lennék felülemelkedni ezen az egészen – próbáltam érzelemmentesen mondani, de nem tudtam, hogy végül mennyire sikerült. Az azonban keltett bennem némi reményt akaratom ellenére is, amit mondott. Megérdemelte volna, hogy ott rohadjon meg, ahol van!
- Nem tudom… - mondtam először csak ennyit, mintha le is akarnám ilyen röviden tudni a válaszadást. – Már egy ideje vissza akartam menni, aztán hirtelen megváltoztak a dolgok itt. Nem volt többé maradásom New Yorkban, mert attól féltem, hogy olyat tennék, amit megbánnék később. Szinte megfullasztott Amerika, így elérkezettnek láttam az időt, de… nem azt találtam, amit gondoltam – meséltem tovább. – Végül beálltam először egy kórházba ápolónőnek, később meg áthelyeztek többek között Auschwitzba, őrnek – igen, most jött el az a pont, amikor már nem voltam képes tovább ránézni. – Meg is fizettem az árát, mert a perek alatt engem is elővettek, és természetesen mindenki ellenem vallott – kurta nevetést hallattam, igazából talán nem is lehetett volna annak nevezni. – Akkor felakasztottak – tényszerűen közöltem, mentesen minden érzelemtől. – Azóta sem tudják, hogy nem haltam meg, bár nem tudom, hogy miért segítettek az őrzők – vonogattam a vállaimat megint. – Valószínűleg nem akartak feltűnést kelteni egy ilyennel, nem tudom. Valószínűleg nem pont ez az, amit hallani akartál tőlem, igaz? – lassan emeltem fel a fejemet, aztán mélyen a szemébe néztem. Legalább olyan keményen és érzelemmentesen, mint amilyennek abban az időben kellett lennem, amiről most szó volt. - Nem vagyok jó ember... - fűztem még hozzá csendesen.

Egy dacos, büszke és arrogáns mozdulattal mozdítom félkörívesen a felszegett fejemet arra, hogy sajnálatosnak véli az indíttatásaimat. A motivációimat. Mindent, amiért Abigail és Yee az elmúlt időszakban energiát és fáradtságot nem kímélve dolgoztak. Hogy higgyek és akarjak élni. Tudom én, hogy nem vagyok jó ember. Tudom én, hogy szánalomra méltó vagyok, nem kérek felmagasztalást senkitől azért, amilyen vagyok. A lányomtól sem kértem soha. Csak annyit, hogy hallgasson meg. És ha nem kíván velem osztozni a lényemben, a céljaimban, úgy rakja ki a szűrömet, amikor erre lehetőséget adok neki. De ne érjen sem vád, sem pedig kérlelhetetlen undor szava azért, mert őszintén elmondom, ki vagyok valójában.
- Szeretnék megöregedni. - a hangomat fojtogató kínból érezheti azt a tehetetlen vágyódást, ami valójában emészt - Érezni, hogy az idő eljár felettem, ahogy az erő kiszivárog az izmaimból. Egyszer nem kelni fel többet, nem látni több hajnalt... Ha lenne bármiféle módszer vagy varázs, igen. Habozás nélkül.
Abigail és Yee ezt is megértenék. Tudom. Ők ketten tudják, mit éltem át, s osztják azt a nézetet, hogy ennyi szenvedést egyetlen élőlénynek sem kellene tűrnie. A lelki nyomor az évek múlásával sokkalta gyilkosabb az emberi természetre, mint a fizikai. Ha ő csalódott, ám legyen. Én nem tudok csak az élet bizonyossága miatt "élni". Én másban látom a kiteljesedést.
De ha egyszer nem ért semmit...? Miért nem kérdez ahelyett, hogy vádol? Hol itt az érdeklődés, hol itt a nyíltság? Semmi sincs csak veszett kutyák dühe. Ezek vagyunk mi, két veszett, habzó pofájú kutya, villás kígyónyelvekkel, s éppen csak nem tekeredünk fojtogatólag egymás nyakára. Éles nyelvű gyerek, követelőző. S én, a rossz apa - nem csak a távollétben, de a jelenlétben is károsítom, emésztem a saját lányomat. Nem teszem fel a kérdést, miszerint ember vagyok-e, mert nem vagyok képes szembesülni a válasszal, amit pontosan tudok.
- Próbálok egyensúlyra törekedni. Egy... barátommal vagyok... Még csak össze se költöztünk! - csattanok fel, bár nem mintha elszámolással tartoznék neki - Ezt... - bökök a mellkasomra - ... a fenevadat nem fogom beereszteni a feleségem házába. Itt vagyok veled. Keresem az utódaimat, segítem az Őrzőket, én itt... élni próbálok, Holly. Jól élni. Nem tudom, hogy ennek mi lesz az ára, de eleget rettegtem már. És ha ebbe is bele kell halnom, hát...
Nem fejezem be a mondatot, mert ennek nincs befejezése. akkor mi lesz? Valószínűleg semmi sem. Pihenek egy-két évszázadot. Aztán feleszmélek, valahol a világ végén, és kezdhetek mindent előröl. Megcsóválom a fejem.
Éppen csak kifújom magam, és felkapom rá a tekintetem, amikor úgy látszik, hogy sikerült elkapnunk valamiféle közös hullámhosszt. Fájdalmas azonban a lélegzetvétel, amikor az apák szükségességéről beszél, s nem is állom tovább, hogy őt nézzem, marad helyette a zongora. Nem vagyok ostoba, nem gondolhatom azt már egy ilyen megszólalásból, hogy a szívébe fogad. Inkább csendesen hallgatom őt, élete Álmait és Meséit. Hiszen eredeti szándékom szerint ezért is jöttem el ma ide.
- Ezen talán nem is lehet felülemelkedni.
Ahogy sok máson sem. Én szinte semmin sem vagyok képes, és csodálom a lányomat, hogy ő képes rá, hogy ezt megtegye bizonyos dolgokkal. Hogy ilyen akarnék-e lenni? Nem, nem hinném. Én nem akarok felejteni. Akkor már őt is el kellett volna temetnem, és most még jobban megszégyenülnék, mint apa. Mert nem hittem, és mert nem reméltem eléggé.
Mintha elakadna a szava, azt gondolom egy pillanatra, hogy már nem fogja majd folytatni, de mégis megteszi. Az izmaim görcsösen keményednek meg, ahogyan a borongós felvezető után eljutunk a poklok kapujába, a kínok közé. Magam sosem jártam azon az átkos vesztőhelyen, de a harcmezőkre minden hír hamar eljutott. Tudtam, hogy mi zajlik ott, de egyedül semmit sem tehettem volna ellenük. A lányom is egy volt közülük? Az én... vérem? Képtelen vagyok elhinni. Hol romlottunk el ennyire? A Rémálmodót látom a puha és finoman ívelt orcáján felvillanni, de minden bizonnyal csak képzelődöm. Remélem, hogy képzelődöm.
A szemem közte és a lakás többi része közt cikázik,ám ennek ellenére azt hiszem, hogy méltósággal viselem a hallottakat, hogy miként vált üldözőből üldözötté, papíron halottá és az Őrzők elkötelezettjévé. Hálát érzek, végtelen hálát. Atyám Tupilek tette ezt. Ő alapozta meg ezt a szilárd talajt, és akik most akaratukon kívül is megmentették az életemet. Legalább is azt a részét, ami a lányomban él tovább belőlem. Az utolsó mondata még másodpercekig visszhangzik a fülemben, elhaló suttogásként, bús szirének hangjaként ismétlődik, s odabent a farkasom morogva rázza meg komisz képét.
- Én sem vagyok az. - suttogom magam is halkan, és őszintén, ámbár ezzel ő nem lesz igazán kisegítve, de most pusztán azért reflektálok eképpen, mert remélem, hogy érzi majd azt, hogy én igazán meg tudom érteni - Én a lányomat akarom hallani. Ez is a részed, ez is te vagy és én nem tehetem meg, hogy elítéljelek az életért, amit nélkülem éltél. Semmi jogom hozzá. - most rajtam a sor, hogy elhaljon a mondandóm. Ám ennek ellenére egy lassú és óvatos lépéssel közel megyek hozzá, és úgy, mintha csak egy vad oroszlán volna, olyan finomsággal nyúlok oda a kezéhez, amit percekkel ezelőtt arcátlanul meggyaláztam. És ha engedi, úgy puhán fogok rá, a tenyerembe fektetve a csuklót és a kézfejet, elmerengve a bőr fakóságán, a csont finom ívén, mielőtt döntenék.
- Nekem mindig a kiscsillagom maradsz. - a tartott kezét felemelem, és lehunyt szemekkel adok kedvesnek szánt csókot a csuklójára, mintha csak apró gyermek volna, aki varázserővel bíró gyógyító csókért sír a szülei előtt - Nem ilyen életet szántam neked... - ha eddig nem húzta el a kezét, most a szívemre simítom a tenyerét, a kézfejét a saját kezeimmel takarom el a világ elől - És most csak azért nem adom meg neked, mert pontosan tudom, mennyire undorodsz tőle. Már van választásod. Csak tedd, amire vágsz. Legyen az fenséges ruhák Álmodása, vagy emberek mészárlása... Én el tudlak fogadni.
Úgy vélem, hogy Matthäus arca óta képtelen voltam felvenni a mostanihoz hasonlóan törődő és szeretetteljes tekintetet, mint amivel ebben a pillanatban a lányomat illetem
- Mesélsz nekem a boldogságodról?
Talán megérett az idő arra, hogy a békés melankóliából szép lassan át tudjunk siklani a borongósan szép, majd az egészen vidám emlékek területére, de meglehet, hogy nem érzem át jól a helyzetet. Minden esetre ha a keze még mindg a szívemen pihen, megint megfogom, és elkezdek leülni a kanapéra, lágy húzással ösztönözve őt arra, hogy foglalja el ő is a helyét. Mellettem.

Igen, talán tényleg ítélkezőbb vagyok sokszor, mint amilyennek lennem kéne, de valahogy tudat alatt már csak azért is kerestem azokat a dolgokat, amikbe beleköthettem vele kapcsolatban. Nem tehetek róla, szerintem más is így lenne a helyemben. Lehetek én emiatt bármennyire rossz ember, de a dolgokon nem fog változtatni, hogy ez volt a reflexszerű reakcióm mindarra, amiket mondott, meg úgy önmagában is arra a helyzetre, hogy most itt volt a házamban az apám és beszélgetett velem. Eddig meg azt hittem, hogy meghalt, már rég elhitettem magammal, mert ezt könnyebb volt, mint az, hogy elhagyott minket. Egy idő után valahogy a kettő mégis összeforrt és ugyanolyan rossznak hatott.
- Nos… - szólaltam meg végül némi gondolkodást követően, mert mérlegelnem kellett a hallottakat. – Én ezt sajnos nem érzem át, habár reményeim szerint elég hosszú idő áll még a rendelkezésemre – vontam meg végül a vállaimat. Hogyan is várhatta el tőlem, hogy megértsem ezt? Hiszen én nem vagyok olyan, mint ő. Én nem támadnék fel a halálból, ha holnap véget érne az életem. Arra viszont mégsem vágytam, hogy legyengüljek, ahogyan ő azt már mondta. Lehet, hogy a hozzá képest fiatalságom volt ennek az oka, az, hogy én élni akartam vele ellentétben. Talán olyan hosszú idő után, amennyit ő már maga mögött tudhat, én is hasonlóképpen gondolkoznék. Ez azonban sohasem fog kiderülni.
Nem kívántam már tovább a vitát és az erőszakot, ami a békésnek tűnő külső ellenére valahol mind a kettőnkben ott lappangott. Kár is lett volna megjátszani magunkat, mert mind a ketten csupán szörnyetegek vagyunk, a sokszor nagyon is emberi hibáink ellenére. Nem mindig szerettem ezt, de mára megtanultam elfogadni, és pont ezért belefáradni is hamarabb sikerült, mint régen. Ezért igyekeztem magam nagyon visszafogni, mert inkább ez, minthogy egész nap itt vitázzunk és kontrázzunk rá egymásra. Egy ideig még szórakoztató volt, de nem akartam újra megtapasztalni azt, ami a sikátorban történt hetekkel ezelőtt.
- Még… - szúrtam közbe azzal kapcsolatban, hogy még nem költözött össze Abigaillel. Ám ami késik, az nem múlik, igaz? Én már el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen lenne, ha együtt élnék valakivel. Kár is volt most ezen gondolkoznom, mert nem lényeges és egyáltalán nem kapcsolódott most a témához, amiről szó volt. – Van egyáltalán olyan opció a magunkfajta számára, hogy jó élet? – vetődött fel bennem a gondolat, és mielőtt még ráeszméltem volna, már hangosan is kimondtam a szavakat. – Hát akkor belehalsz és a kockáztatás miatt megint magad mögött hagysz mindent? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben oldalra billentettem a fejemet. – Azok alapján, amiket eddig mondtál, úgyis meglesz az ára… és mi fogjuk megszenvedni – sóhajtottam egyet. Oké, értettem azt, hogy miért gondolta ezt, de ott volt a másik véglet, ami a saját szemszögöm volt ugyebár. Talán Abigail már nem fogja megélni, de nekem még volt esélyem rá, hiszen legalább még háromszáz évemnek kellett lennie, ami során bármikor úgy dönthettek a Szellemek, hogy maguknál tartják az apámat. Még most sem tudtam eldönteni, hogy mindez ér-e annyit, hogy kockáztassam az újabb veszteségeket ahelyett, hogy biztosra mennék, és inkább kizárva tartaná továbbra is, ahogyan azt már megszoktam.
- Nem, szerintem sem. Akkor talán nincs is bennem olyan nagy hiba – mondtam reménykedően, az arcomon még egy szomorkás, alig látható mosoly is megjelent. Tényleg nem lehetett egy ilyen súlyos vétségen felülemelkedni, még a nálam jobb embereknek sem. Oké, talán a világban lett volna egy-két elvetemült, aki képes rá, de nem fűztem hozzá sok reményt, hogy nekem valaha is menni fog. Inkább elhitettem magammal ebben az esetben is, hogy már régóta nem él, mert attól féltem, hogy egy elborultabb pillanatomban nem állnék meg addig, amíg elő nem kerítem a föld alól is. Ennek érdekében pedig képes lennék felforgatni mindent és elsöpörni mindazt, ami az utamba próbál állni. Ennyire azért már ismertem magam és tisztában voltam a mentalitásom árnyoldalaival is.
Láttam rajta, hogy hiába fogta vissza magát, de pontosan azt a reakciót sikerült belőle kiváltanom az általam elmondottakkal, amire számítottam. Nem akartam én megváltást azért, amit tettem, mert tudtam, hogy a világ minden ideje sem lenne elég arra, hogy ezt a számlát kiegyenlítsem. Ettől függetlenül azonban én elfogadtam magam így. Mindenkinek vannak az életében rázós időszakok, el sem tudtam képzelni, hogy ebben mennyire hasonlítottam az apámra és az ő elborult időszakaira. Borús gondolataimból csak akkor zökkentett ki, amikor egy kis szünetet követően megszólalt. Halkan beszélt, ám ennek ellenére is magára vonta a figyelmemet.
- De, attól még elítélhetnél emberként – néztem fel rá komolyan. – Csak apaként nem… - tettem végül hozzá, mert ebben viszont igaza volt. Amiatt tényleg nem volt joga hozzá, mert ő elhagyott és én valamilyen módon megpróbáltam boldogulni a világban. Ahogyan lépett felém néhányat, tekintetem egy pillanatra gyanakvóvá vált a korábbi fellépése után, de végül csupán a kezemet fogta meg, méghozzá elég finoman ahhoz, hogy én belefelejtkezzek és hagyjam neki. Elég volt kiejtenie azt a néhány kósza szót, szemeimben könnyek gyűltek. Vágytam erre a kedvességre és szeretetre, hiába nem akartam előtte ellágyulni és esendőnek tűnni. Végül is, mind azok vagyunk valahol. – Miért, van olyan szülő, aki ilyen életet szán a gyerekének? – kérdeztem, miközben szipogtam egy kicsit, ajkaimon pedig újabb mosoly jelent meg.
- Igen, én is szeretem azt hinni, hogy van választásom, de nem mindig igaz – vallottam be, talán most először még magamnak is. Szerettem úgy gondolni, hogy én független vagyok, és nem kényszeríthetnek bele semmibe, amibe nem akarom, de időnként az élet olyan helyzeteket teremt, amik mégsem rajtam múlnak és mégsem választhatom meg, hogy mit akarok. Egészen eddig pedig arra sem jöttem rá, hogy mennyire vágytam valaki elfogadására. Ez valószínűleg most ki is ült az arcomra, hogy mennyire jól estek a szavai, holott nem akartam, hogy ilyen reakciót váltson ki belőlem néhány kedveskedéssel. Ez nem lehetett elég azok után, amilyen szenvedést okozott, de úgy látszik, hogy az évek múlásával én is kezdek puhulni.
- Sokszor voltam boldog – kezdtem bele, miután egy bólintással megválaszoltam a kérdését. – Talán többször is, mint sokan mások, ám a vége mégis mindig ugyanolyan rossz lett. Többször szerettem, mint azt bárki is el tudná képzelni, vagy mint amit normálisnak tartana a többség, de én nem bánom – hagytam, hogy magával húzzon, és egy kicsit még mindig vonakodva, de leültem mellé. – Legutóbb együtt éltem egy férfival. Én hippi voltam, ő meg egyetemista – az emlék előcsalt belőlem egy halvány mosolyt. – Declannek hívták, és nagyon boldogok voltunk együtt, amíg el nem hagyott szó nélkül. Újra átéltem, és azóta csak lézengek a világban… - a hangomban a végére neheztelés csendült. – Volt olyan idő is, amikor az aranyláz idején találtam meg a nyugalmat és a boldogságot, miután ez előző helyről el kellett menekülnöm. Aztán az is romba dőlt egy falkaháború miatt. Mielőtt visszamentem Európába, akkor meg megölték azt, aki közel állt hozzám, megismételve a legelső szerelem végét… - megráztam a fejemet. – Nálam a boldogság szó szerint kéz a kézben jár a szomorúsággal és a veszteséggel. Soha nincs vége, de az élet talán pont erről szól, nem? – kérdeztem, ahogy tekintetem a könnyek fátyolán át újra visszakalandozott hozzá. – Azt már tudom, hogy boldog voltál Abigaillel, de azt nem mondtad, hogy előtte hol voltál – talán most először érdeklődtem vele kapcsolatban, és már megint az előtt nyitottam ki a számat, hogy átgondoltam volna.

~ Diamonds ~

Ha belegondolok abba, hogy hány farkast láttam már meghalni, akkor arra a következtetésre kell jutnom, hogy egyik sem halt természetes halált. Mindenki csatában veszett el, utolérte egy metsző bosszú hideg fogsora, büntetésül vették el az életét, esetleg öngyilkosságot követett el. Úgy vélem, Atyám is az utóbbiakhoz tartozott, de szeretem azt hinni, hogy nem éheztette magát halálra az erdő mélyén, hanem büszke harcban vonult Alignak után a szellemek közé. Láttam azonban matuzsálemeket is a fajunkon belül, kiknek izmai gyöngék, tüdejük szűk, szemük beesett, szívük pedig lusta lett az évszázadok súlya alatt. Ezek után elképzelésem sincs, hogy mennyi és milyen minőségű idő állhat a gyermekem előtt, de az biztos, hogy még hátra van számára néhány évtized, amikor ereje teljében lehet.
- Remélem, hogy minél hosszabb...
Mormolom szinte csak az orrom alatt, mert hogyan is kívánhatnék tiszta szívből hosszú életet akkor, ha pontosan látom a végét, vagy ha éppen a sajátomat adnám neki gondolkodás nélkül, ha tehetném...? De az biztos, hogy bármennyi is legyen hátra bárkinek, a lényeg az, hogy boldogan töltsük, ami jutott. És ebben én nem vagyok valami címeres bajnok, bár ezt szerintem mindenki pontosan tudja.
Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezzel a... valamivel, ami szikrákat vet kettőnk között, és fullasztóan telíti el a szobát - sőt, az egész házat. Mindketten visszafogjuk magunkat, mert hiszen én is olyan szívesen visszavágnék, hogy miért zavarná, ha esetleg később összeköltöznék Abigaillel, vagy bármilyen más módon meglelném a saját boldogságomat..?
- Nem tudom! - vágom rá a kérdésére, mint egy dacos gyerek, aki nagyon szeretné hinni, hogy a válasz igen - Tényleg nem...
Erősítem meg az álláspontomat halkan, lehajtott fejjel, s csak akkor emelem fel újra a tekintetem, amikor Holly felteszi a már-már vádaskodó kérdését, illetőleg kijelentését. Bánom, hogy lehajtottam azt a pohár vizet, amit jöttömkor kaptam, mert nehezen jönnek a szavak, a gondolatok és az érzések mind-mind a szájpadlásomra tapadnak hosszú pillanatokig.
- Szerinted mit kellene tennem? - kérdezem halkan - Éljek esetleg egy barlangban?
Nem sok választásom van. Az utóbbi évtized végső soron erről szólt, a saját elmém börtönébe zártam magamat, és meglett az eredménye. Sokan haltak kegyetlen rémképekkel általam. Nem biztos, hogy a világnak erre van szüksége.
Ahogy egyre határozottabban bontakozik ki a lányom életének minden szomorúsága és szégyenletes titkai, úgy látszik, hogy a kettőnk közti összhang is növekedik. Nem tudom, nem akarom azt gondolni, hogy talán valóban a melankólia az én "terepem", ahol otthonosan tudok mozogni. Talán csak az az oka mindennek, hogy én teljes szívvel és lélekkel, valóban meg tudom érteni, képes vagyok vele szenvedni, és nem csak azért, mert az apai kötelességtudatom diktálja. Ő nem azonosul az én problémáimmal, így az talán még sokáig vita tárgya lesz, de ha róla van szó, én... Képes vagyok szeretni. Az apró kötözködésére lassan pislogok és kissé elmosolyodom. Tényleg ennyire szeretné, hogy elítéljem? Hogy valaki szemrehányást tegyen neki azért, mert hibázott?
- Nem, nem tehetném. - rázom meg a fejem puhán - Akkor esetleg, ha nem lenne nekem is éppen elég hosszú bűnlajstromom, amire nem vagyok büszke, és amit a tisztemnél fogva sem engedhetnék meg magamnak.
Éppen elég, ha csak visszagondol a sikátoros esetre. Biztos lehet benne, hogy nem az volt az első és egyetlen eset, és hogy nem mindenki volt képes megállítani pusztán azzal, hogy kiderült róla, hogy a gyermekem. Fájóan szomorú gondolatok ezek, amikor végre ellenkezés nélkül tarthatom a szívemen a kezét, és így láthatom meg a vékony fátyolt a szemein, amitől az én torkom is összeszorul.
- Hidd el nekem, vannak olyan szülők, akik azzal tesznek rosszat, hogy nincsenek ott. A maradék pedig azzal, hogy nagyon is ott van. - Tupilek, hány erőszakos szülőt láttam már életemben... - Én adok neked választást.
Jelentem ki határozottan, s bár tudom, hogy vissza fog kérdezni, egyelőre mégsem kezdem el neki kifejteni, hogy pontosan mire gondolok. Az arcán megjelenő apró és törékeny öröm több önbizalmat ad nekem, mint azt valaha is gondolná. Olyannyira, hogy biztos lettem benne két pillanat alatt, hogy el fogom mondani Abigailnek. Őt. Minket.
- Azt ne is bánd soha.
Erősítem meg, miközben finoman huppanunk a kényelmes ülőalkalmatosságon, aztán oldalra fordítom a fejem és csak rá figyelek. A lelki szemeim előtt vizualizálom mindazt, amit mesél, csodálatosan szívmelengető elképzelni őt. Annyiszor elképzeltem már, hogyan nőtt fel, hogyan érett nővé, hogyan kebelezte be az életet... És most, kilépve a fantáziámból, a hiteles történetet hallhatom, elraktározhatom és őrizhetem a múltját.
- Hippi? - kuncogok fel kikerekedett szemekkel, ahogy elképzelem fonott hajjal, virágkoszorúval a fején, és amit látok, gyönyörű - Gondolom nem farkas volt egyik kedvesed sem. A mi fajtánkra nem jellemző a hűtlenség.
Gondolkodom el kissé, legalább is én úgy érzem, hogy valahol belénk van kódolva egyfajta lojalitás a fajtársaink felé. Nevezzük családnak, társnak, falkának vagy elvnek, de mégis... mind egy kicsit Nagojutok vagyunk.
A kérdésére nagyot sóhajtok, és a támlára fektetem a kezeimet. Érzem a haját a bőrömön, ám mégsem húzom el a kezem.
- Sokfelé. - adok lényegre törő választ - Abigail és én Indiában ismerkedtünk meg. Előtte átkeltem Európán, egy ideig Atlantában éltem, akkor kértek fel Martin Luther szerepére. Azt megelőzőleg a világháborús zónákban, ahogy azt már említettem. A feltámasztásom egy dél-afrikai törzsnél esett meg, szóval keresztbe-kasul bejártam még a sivatagok pusztaságát is. Nem volt egyszerű. - apró szünet - Lübeck előtt hol máshol lehettem volna, mint itt... Végső soron én voltam a meggondolatlan, amikor azt hittem, hogy a fehér emberek csodálatos találmányai közt majd otthon érzem magam... Ezért hagytam el a kontinenst.
Hagyok magunknak néhány pillanatot, de főként magamnak, hogy visszataláljak az emlékeimből a való életbe, aztán kedves pillantással illetem Holly-t, egy finom mosollyal és egy óvatos kérdéssel.
- Lenne kedved valamikor később... Ketten csinálni valamit? Miket szeretsz? Szórakozóhelyek, filmszínházak, vendéglátó helyek... Múzeumok esetleg...
Sorolok fel néhány lehetőséget azok közül, amiket egy "mai" farkas esetleg nagy kedvvel csinálhat, és ami túlmutat egy egyszerű vadászaton.

Nem mondtam semmit arra, hogy reméli, minél hosszabb életem lesz. Mit lehetett volna erre mondani? Szerintem egyértelmű volt, hogy én is ebben reménykedem. A korábbi megnyilvánulásaim után legalábbis mindenképpen annak kellett lennie. Elítéltem azokat, akik önként akarták eldobni az életüket, vagy vágytak a halálra. Nem mondom azt, hogy nekem soha nem volt ilyen időszak az életemben, de az már nagyon rég volt, azóta pedig megtanultam értékelni mindazt, amim van, ami nekem adatott.
- Én tudom… - sóhajtottam. Ő rávágta könnyedén a választ, én meg már annyit gondolkodtam erről életem során, hogy nem sokat kellett vacillálnom azon, hogy lehet-e jó élete egy farkasnak. Talán vannak jó időszakok, ezt nem vitatom, de végig az egész igazán boldog akkor sem lehet. Ha valakivel így történne, annál valami nagyon nem stimmel, vagy egyszerűen csak olyan szerencsés típus, amilyenhez még nem volt szerencsém. Istenek kegyeltje, vagy akármi, ami csak tetszik. Ezen gondolatok közepette hallgattam, ahogy a további kérdései elhangoztak. Tudtam, hogy talán túlzásba estem és nem kellett volna az érzékenyebb pontokra rátapintanom, de nem tehetek róla. Egyszerűen csak kicsúszott a számon, mielőtt gondolkozhattam volna. Valószínűleg egyébként akkor is hozzávágtam volna a kérdéseimet.
- Nem mondtam, hogy élj egy barlangban, de attól még nem tudjuk, hogy most mik lesznek a következmények – vonogattam a vállaimat egyszerűen. Szerintem ezen teljesen felesleges volt vitatkoznunk, mert úgysem fogunk dűlőre jutni. Egyébként az is megfordult a fejemben, hogy azért reagált ilyen hevesen, mert valahol ő is pont attól tartott, hogy ezúttal mi fog történni, ha éppen azzal foglalja el magát, amivel akarja. Ha egyszerűen csak boldog és nem foglalkozik azzal, hogy vannak kötelezettségei is. Ez azonban már nem rám tartozott, és csak közvetve volt az én gondom. Abban az esetben, ha megadom neki az esélyt.
- Ezek szerint azonban mégis jobb vagy nálam… - nem versenyezni akartam én, hogy melyikünk a rosszabb. Ez csak egyszerű következtetés volt, amit levontam. – Én nem szoktam foglalkozni vele, hogy nekem mennyi okom van szégyenkezni, ha valaki olyat tesz, ami nekem nem tetszik – magyaráztam meg máris, hogy mire gondoltam. Én ilyen hirtelen természet vagyok, ha gondolok valamit, akkor azt máris mondom, és nem mérlegelem, hogy nekem mennyi saram nehezedik a vállamra már évek óta. Megvan mindenkinek az, amiben hibázott az élete során, szerintem senki nem volt tökéletes, ma született bárány. Ezt elfogadni már sokkal nehezebb volt. Nem is igazán szerettem gondolni azokra, amikben bűnös voltam. Attól csak rossz érzés telepedne meg bennem, és ez nem hiányzott.
- És ha ez alkalommal nem tudok választani? – kérdeztem egészen halkan, inkább csak tátogva a szavakat. Valószínűleg így is értette, hiszen elég közel álltam hozzá, de a tanácstalanságom akár méterekről is érezhető lett volna. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy hogyan jártam jobban, mivel nem tudtam, hogy az életem miként alakult volna, ha ő is jelen van benne. Lehet, hogy így jártam jól, lehet, hogy úgy jártam volna. Ezt már sohasem fogjuk tudni kideríteni, mindezek fényében pedig én sem tudtam elhatározni magam ebben a kérdésben. Vajon mivel járnék jobban? Ha továbbra is úgy élném az életem, mintha ez az egész beszélgetés nem történt volna meg, vagy ha lenne egy szülőm, aki még él? Nehéz… túl nehéz most nekem.
- Csak néha mégsem olyan jó, ha közel engedünk magunkhoz valakit – én aztán többször is megtapasztaltam, hogy milyen a veszteség érzése, így nem a levegőbe beszéltem. Ettől függetlenül azonban én sem éreztem úgy, hogy bánnom kéne bármit is. Akkor más ember lennék, ha minden másként alakult volna az életemben. Közben azért megosztottam néhány részletet vele, a hippiségem tényén való nevetésére meg felvontam a szemöldökömet. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire jó volt! – jelentettem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Ennek ellenére az arcomon megjelent egy halovány mosoly, ami jelezte, hogy nem veszem én sem olyan véresen komolyan azt, hogy nevetett egy jót rajtam.
- De, volt közöm farkasokhoz is, bár nagy általánosságban inkább emberekkel akadtam össze. Declan például őrző volt – néhány pillanatig elmerengtem. Vajon tényleg hűségesek lennénk csak azért, mert lakozik bennünk egy farkas? Nem tartottam valószínűnek, bár szép elgondolás volt. A kérdésem feltevése után csendesen vártam a válaszát, és nem szólaltam meg akkor sem, amikor beavatott a saját életébe. Ha már én meséltem, ez volt a minimum, nem? – Tényleg te voltál King? – kérdeztem elképedve, ugyanis eddig a pontig bírtam csendben maradni. Jó, már korábban is megbeszéltük, de elhinni nehéz volt. – Akikkel együtt éltem, azokkal sokat néztünk a tévében… - tettem hozzá elgondolkozva. Ki hitte volna?!
- Egyébként Abigail elmesélte, hogy hogyan ismerkedtetek meg, szóval arról tudok – legyintettem könnyed mozdulattal, ám a történet fonalát nem akartam megszakítani még véletlenül sem. – Talán így kellett lennie – bölcselkedtem azzal kapcsolatban, hogy végül ő is elhagyta az otthonát. Minden okkal történik, vagy legalábbis én szerettem ezzel nyugtatni magamat. Kicsit elmerengtem a hallottakon, nem igazán tudtam hirtelen, hogy mi mást reagálhatnék még. Nem kellett egyikünknek sem szétboncolnia az elhangzottakat, egyszerűen elég volt elraktározni is.
- Hm… - dünnyögtem első körben magam elé. Ha nem az apám lett volna, ez akár randi is lehetne. Még szerencse, hogy ennek a veszélye azért nem állt fent. – A szórakozóhelyekért annyira nem rajongok, bár már nagyon régen kapcsolódtam ki. Szerintem neked nem tetszene – hiába nem ismertem, mégis arra következtettem az eddigiek alapján, hogy így volna. Ezért is mertem olyan határozottan kijelenteni. – A mozikat kedvelem, meg a múzeumokat is – egy kis biztató mosollyal ajándékoztam meg, amiért legalább próbálkozott. – Szeretem a szépet, és a művészit – magyaráztam tovább, bár újat talán nem mondtam vele. – Egy vacsorát sem utasítok vissza, vagy egy finom italt… - fűztem még hozzá, ezzel megválaszolva az összes kérdést. – Melyik az, ahová a legszívesebben elmennél? – kérdeztem kíváncsian. – Én azt hiszem, hogy jelenleg jobban otthon vagyok a városban, mint te. Ismerem a helyeket – ez most furcsán hangzott abból kifolyólag, hogy ez az ő szülőföldje volt, de nem állítottam valótlant. – Úgyhogy igen, azt hiszem, hogy lenne kedvem – bólintottam határozottan, aztán kíváncsian pislogtam rá. – Gondolom, hogy neked jelenleg nem olyan zsúfoltak a napjaid, mint nekem, úgyhogy az időpont jobban fog függni tőlem, mint tőled. Vagy esetleg neked is van más elfoglaltságod? – érdeklődtem. Nem akartam megsérteni vele, de eddig nem úgy nézett ki, mint aki annyira túlhajtaná magát a munkával.

Megérint az a beletörődés, amivel kifejezi, hogy ő igenis tudja a választ a saját kérdésére, amibe én még mindig zavart hittel kapaszkodom. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen, én sem akarok az lenni, de vannak helyzetek, amikor azt tudom mondani, hogy az leszek. Ha mondjuk róla lenne szó. Ha Abigailről lenne szó. Akkor igenis elviselném, cserébe az ő jólétükért. De kell ez? Így kell lenni? Tényleg nem lehet egyensúlyba hozni a mérleg két oldalát? Olyan kérdések ezek, amire talán soha nem fogok választ kapni, és addig fogom űzni őket, amíg élek. Legszívesebben átölelném, de nem teszem, nem érzem alkalmasnak az időt az érzékenység jelenlegi kifejezésére.
Csak a saját fogsoromat rágom, amikor a következményekről kezd beszélni. Nem tudom, én sem látom, fogalmam sincs semmiről. Csak az zakatol az agyamban, hogy érdemes lenne talán megpróbálni. Tekintettel kell lennem rá, az nem lehet, hogy csak úgy idejövök és ledugom a torkán a saját elképzeléseimet. Megmondtam neki percekkel ezelőtt, ha ő úgy dönt, akkor többé nem fog látni.
- Nekem megéri a kockázatot.
Közlöm halkan, talán csak magamban nyomatékosítva, hogy engem nem riaszt a halál, én nem félem az ismeretlent, de ez is csak egy dolog. Az én halálom, az ő boldogtalanságuk, vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb, de mégsem lenne helyes, parttalan vitát szülne csak.
- Más életet élsz. - hagyom rá, hiszen nekem sem célom azon versenyezni, hogy meggyőzzem róla, mennyivel tartom rosszabbnak magamat nála - Mások az elvárások. Más... minden.
Lefelé nézek, és újra szeretném eldobni magamtól ezt a csúf szerepet, ezt a maskarát, ezt, amibe felöltöztettek, és nem jön le rólam. Nem akarok Alapító lenni, nem akarok az ő szabályaik és értékrendjük szerint élni. Sosem akartam. Nem csodálkozhatom hát azon, ha vannak olyanok, akik megvetnek.
Az, hogy nem tud választani, egyszerre jelent jót és rosszat. Egyfelől jó, mert elbizonytalanodott, a tagadása mellett ott van egy halovány ragaszkodás, amibe kapaszkodhatok. Másfelől pedig bánt, hogy Apaként most kellene jó tanácsot adnom neki, és egyszerűen nem tudok anélkül, hogy ne beszélnék a saját javam mellett. Esetleg pont ellene, mártírnak beállítva ezzel a saját személyemet.
- Akkor majd választok én.
Buknak végül fel a szavak nehezen, de ha azt látom, hogy valóban rontok a jelenlétemmel a helyzetén, akkor én fogok nemet mondani. Bármennyire fájdalmas is.
Vidámabb vizekre evezünk, élvezettel hallgatom, ahogy mesél, a kérdésére csak kacagok, kissé lemondóan, mégis őszintén.
- Igen, én. Egyébként Őrző volt, csak félt nyilvánosság elé állni, ezért cseréltünk szerepet. Mert szerinte én hittem egy jobb világban. Ki tudja, talán igaza volt...
Örömmel tölt el, hogy nyitott egy közös programra. Szívem szerint azt mondanám neki, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálunk és hova megyünk, csak legyünk együtt. És ne veszekedjünk.
- Mozi és utána vacsora? - teszek javaslatot - Egy időben gondolkoztam rajta, hogy filmeket rendezzek, de a technika nem lett volna képes megvalósítani azt, ami a fejemben van. Úgyhogy inkább letettem róla. Most pedig vannak fontosabb dolgaim is.
Nézek rá jelentőségteljesen, aztán felkelek a kanapéról. Ha ő is így tesz, egy darabig csak csendben állok vele szemben.
- Köszönöm a vendéglátást. - hajtom meg kicsit a fejemet illedelmesen, habozok, aztán mégis megkísérlek közel hajolni a lányomhoz, hogy megpusziljam, és ha sikerül, teljesen úgy érzem magam, mint egy szerelmes kamasz - Majd telefonálj kérlek, ha van rám egy kis időd. Az én dolgaim egyáltalán nem kötöttek.
Egyébként sem vagyok olyan helyzetben, hogy az időpont miatt reklamáljak, majd úgy csinálom, hogy minden flottul menjen. És tényleg nincs semmi eget rengető elfoglaltságom mostanában.

***

Nem tudom, hogy ez a valami, amit talán lehetne új kezdetnek nevezni, mennyire lesz tartós, vagy éppen nehezen járható út. Hiába sikerült viszonylag lecsendesült lélekkel elválnunk egymástól, kemény szavak hagyták el mindkettőnk száját, olyan tüskéket hagytak bennünk, amiket mindenképpen ki kell szedegetni, mielőtt azt mondhatnánk, minden rendben van. Létezhet egyáltalán ilyesmi számunkra...?

Ez az egész találkozás annyira kizökkentett a kis világomból, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Már azóta nem találom rendesen a helyemet, hogy kiderült, hogy az apám életben van, ám ez a mai beszélgetés még vagy három lapáttal rátett arra a zavarra, amit éreztem az elmúlt hetekben. Igyekeztem én visszafogni magam, de magamból csak nem vetkőzhetek ki, igaz? Ha pedig kérdéseim vannak, vagy véleményem, azt általában meg is szoktam osztani az illetővel, akivel kapcsolatos. Ő sem volt ez alól kivétel, és még az sem érdekelt, ha vitát generálok. Ugyan mostanra már lenyugodtam, de némi feszültség mégiscsak lappangott bennem. Amiatt is, hogy én a magam részéről elítéltem a saját múltamban tanúsított viselkedésemet, míg ő nem így tett. Egyszerűen nem tudtam ezt hová tenni. Nem voltam képes napirendre térni felette.
Egyet kellett vele értenem, hogy más minden. Nem is nagyon reagáltam rá, csak hümmögtem, hogy ezzel adjam jelét az egyetértésemnek. Nem is akartam ragozni, nem akartam jobban belemenni a témába a továbbiakban, pont ezért is volt jó, hogy felvetette a következő találkozás lehetőségét. Igazából először az fordult meg a fejemben, hogy élből el kellene utasítanom, de valahol mégis ott motoszkált bennem, hogy esetleg valamennyit pótolhatnánk az elvesztett időből, bár teljesen szerintem sohasem sikerülhet majd, de egy próbát talán megért. Még nekem is, hiába voltam olyan ellenséges nem is egyszer azóta, hogy egymásba botlottunk. Egyszerűen nem tudtam más lenni, ugyanakkor mégis nyitni akartam egy kicsit felé. Legalábbis megpróbálni nyitni, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy tényleg sikerülni fog a jövőben rendezni a viszonyunkat. Kishitű lennék? Talán, de az élet tett ilyenné.
- Rendben! – egyeztem bele végül jobb híján, mert én tényleg nem tudtam választani, hogy mi lenne a legjobb program számunkra. Így kezdésnek. – Mindenesetre elég meggyőzően adtad elő – ismertem be, ajkaion ott ült továbbra is egy halovány kis mosoly, hogy ennek segítségével érzékeltessem vele, hogy kezdtem megenyhülni. Persze még nem teljesen, de kezdetnek talán ez is megfelelő lesz egyelőre. Jobb, mint ahogyan eddig viselkedtem, ez kétségtelen, mert legalább már nem zárkóztam el teljesen a lehetőségektől.
- Én meg egy ideig éltem Hollywoodban – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Ha már ő is csöpögtetett egy kis információt magáról, akkor én is igazán megtehettem. Egyébként abban én is biztos voltam, hogy egy filmben nem tudta volna azt megvalósítani, mint amit a fejében. – Talán majd a jövőben már képes lesz a technika arra, amire korábban nem – újabb kis mosoly, vagy inkább csak felfelé rándult a szám széle. Ez talán találóbb lenne. – Egyébként a mozi és a vacsora tökéletes lesz! – bólintottam rá, ha már kitalálta, hogy mi legyen. Innentől kezdve én rugalmas voltam a programot tekintve, mert amúgy sem nagyon mozdultam én ki, hiszen nem sok időm maradt rá, az az igazság.
Végül én is felálltam, amikor érzékeltem, hogy menni készül és itt a búcsúzás ideje. Tanácstalannak éreztem magam és kissé talán kellemetlenül is, mert nem tudtam, hogy most hogyan tovább. A szavaira ugyan biccentettem, de nem mondtam semmit. Talán nem is tudtam volna, mert amint felém hajolt, egy pillanatra ledermedtem, csak azt követően tértem észhez valamelyest, hogy a puszi után eltávolodott tőlem.
- Öhm… - haraptam be a szám szélét kissé zavartan. – Rendben, amint tudom, hogy mikor lesz alkalmas, felhívlak! – egyeztem bele, és ha elindult kifelé, akkor kikísértem egészen a bejáratig. Már most elszorult a szívem, ahogyan a távolodó alakját figyeltem. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, egyszerűen olyan kusza volt most minden a fejemben, hogy úgy éreztem, megfulladok itt.

Az, hogy felajánlottam Abigail ruhájának elkészítését, leginkább csak udvariasságból történt. Először is, fogalmam sem lett volna, hogy miféle ajándékkal lepjem meg őket az esküvő alkalmából, másodszor pedig szerettem volna legalább egy kis örömet szerezni az apámnak, ha már ennyire hullámzó volt a kapcsolatunk. Ennyit talán még én is meg tudtam tenni, ráadásul úgyis ez a munkám, és csinálni is szeretem. Egyáltalán nem okozott hát plusz rossz perceket, inkább kikapcsolódásként fogtam fel, és már készültem is a személyes találkozóra.
Mivel mostanság nem igazán volt részem abban, hogy vendégeket fogadjak, ezért már teljesen el is felejtettem, mit is kell ilyenkor csinálni. Amiért nem lakom ebben a városban már évek óta, így értelemszerűen a lakásban feleslegesen nem tartottam semmilyen élelmiszert, ami romlandó. Kénytelen voltam hát elmenni egy kicsit bevásárolni, hogy legalább valamivel megkínálhassam a leendő mostohaanyámat, mert nagyon bunkó még én sem akartam lenni most. Ez az alkalom nem arról szólt, szóval a cukrászdában felszerelkeztem néhány csokis keksszel, meg még pár aprósüteménnyel, olyan biztos, ami biztos alapon. Más is akadt még, de csak a legszükségesebbek.
Mire eljött az általunk megbeszélt időpont, szépen kipakoltam mindent a nappaliban lévő kisasztalra, a vázlatfüzetem és a különböző alkotáshoz szükséges eszközeim pedig ott pihentek a kanapé egyik sarkában. Arra vártak, hogy munkához lássak velük, de ahhoz először is meg kellett érkezni az arának, hogy elkezdhessük végre a közös munkám. Nagyon kíváncsi voltam egyébként a stílusára, arra, hogy végül mit fogunk mi ketten összehozni a jeles alkalomra. Sejtéseim azért akadtak, úgy tippeltem, hogy valami egyszerű és letisztult lesz az, amit kérni fog. Ha mégsem, én úgyis csak még jobban fogok örülni neki.
Nem sokkal később, viszonylag pont időben hallottam meg a kintről érkező lépteket. Ugyan a hó valamelyest tompította a hangokat, a halk roppanások azonban nem kerülhették el a figyelmemet, ráadásul az ismerős szagot is megéreztem. Össze sem tudtam volna téveszteni igazából semmivel. Azért még megvártam, amíg becsengetett vagy éppen kopogtatott, csak azt követően nyitottam ki, akkor viszont már egészen hamar. Nem akartam elébe kerülni, a végén még azt hinné, hogy jobban vártam, mint amit bevallanék magamnak. Valahol azért a kezdeti nehézségek ellenére szimpatikusnak találtam, ráadásul nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy kiköpött anyám volt, csak szőke hajjal. Annyira hiányzott nekem évszázadokon át ez az arc, hogy most jól esett látnom, bevallani viszont nem voltam hajlandó.
- Szia! – köszöntem udvariasan, és még egy halovány kis mosolyt is kipréseltem magamból. – Pontos voltál! – jegyeztem meg afféle dicséretképpen. – Gyere csak be, azt hiszem még nem jártál nálam… - természetesen biztos voltam benne, hogy nem járt nálam. – Vedd le nyugodtan a kabátodat, itt is le tudod tenni, vagy a nappaliban is – mutattam az előbb megnevezett helyiség irányába. – Kérsz papucsot? – próbáltam nagyon civilizáltan, és egy kicsit barátságosan viselkedni. Közvetlenebbül, mint ahogyan az átlagos vevőimmel szoktam az üzleteimben, mert ő mégiscsak afféle családtag, vagy mi a csoda.
Egyébként rajtam természetesen akadt egy papucs, méghozzá szigorúan az itthonra felvett ruhámmal harmonizáló. Nekem ez mindig fontos volt, egyfajta kézjegye volt számomra a hozzáértésemnek, illetve ilyen szinten nagyon kínosan ügyeltem, szinte már betegesen a megjelenésemre. Erről és a precizitásról jól lehetett már ismerni engem.

Mivel azóta a februári titkolózós incidens óta Killian rendszeresen beszámolt róla, hogy alakulnak a dolgai Hollyval, – azt hiszem – tisztában voltam vele, milyen hullámzó a kapcsolatuk. Egyik jobban sikerül, a másik kevésbé… én pedig, kívülállóként szemlélve a dolgokat csak csendben szurkolok nekik, hogy inkább ez előbbiből legyen több. Nem mondom, váratlanul, amikor az egyik nap hazaállítva említette, hogy a lánya felajánlotta, elkészíti a ruhámat az esküvőre.
Eleinte szóhoz sem jutottam meglepetésemben, utána azonban rá kellett döbbennem, hogy azon kívül, hogy szeretnénk esküvőt, szinte semmi konkrét dolgot nem beszéltünk meg… Igaz, esett róla szó, hogy milyen jó lenne tavasszal tartani, vagy ha a szabad ég alatt lenne megrendezve, de már ez a kettő is nehézkesen volt összeegyeztethető az időjárás miatt, szóval egyelőre annyi volt a biztos, hogy valami kis létszámú, családias összejövetelt szeretnénk. De hogy milyen meghívókat küldjünk, vagy mikor, vagy pontosan kiknek… Ahogy a ruháról sem volt semmi konkrét elképzelés eddig.
Mielőtt eljutott volna hozzám Holly ajánlata, még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem a szüleimet, küldjék el azt, amit Zachary mellett viseltem, hisz valahol még megvan a szekrény mélyén, vagy ha mást nem, akkor valami egyszerű kosztüm is megteszi, hisz nem ez lesz az első esküvőm, nem kell olyan nagy felhajtást csapni hozzá… Így viszont viszonylag egyszerűen eldőlt a kérdés – legalábbis ami azt illeti, hogy honnan lesz ruhám… a nagyobb kérdés, a „milyen ruhám lesz?”, még mindig hátra volt.
Miután Hollyval sikerült megbeszélni, hogy pontosan hol és mikor találkozzunk, belebújtam a kabátomba, majd „lejelentkeztem” Killiannél.  Igaz, a Vörös Hold óta főleg azért szoktam rá, mert  egyrészt, így ő se idegeskedik amiatt, hogy épp merre csavargok, másfelől ha valami gond lenne, akkor tudja, hogy merre keressen.
Kicsit zavarban voltam amiatt, hogy magam sem igazán voltam biztos benne, milyen ruhát is szeretnék a nagy napon, hiába törtem a fejem ezen az elmúlt pár napban… most is, a buszon ülve e körül forognak a gondolataim, mígnem meg nem érkezek Holly lakásáig, ám be kell valljam, most sem járok sokkal előrébb a témában. Reménykedek benne, hogy leendő mostohalányom – te jó ég, még belegondolni is furcsa – segít, hogy megtaláljuk a megfelelőt, hisz amíg én már több mint 10 éve nem foglalkoztam a témával, ő nap mint nap ebben mozog.
-Szia! –köszöntem vidáman, miután a csengetést követően bebocsájtást nyertem, a megjegyzésére pedig csak halványan elmosolyodok - Igyekeztem, bár ez az időjárás nem könnyíti meg az ember dolgát… Egyszer majdnem sikerült elesnem idefelé jövet, pedig más sem hiányzik az életemből, mint egy kéztörés. -csóváltam meg a fejem, még csak az hiányzik… ilyenkor télen amúgy is több a beteg, mint egyébként, pláne, hogy a síparadicsomban van a rendelőm.
-Nem, még valóban nem. -bújtam bejjebb, majd a kabátomtól megszabadulva itt is hagytam az előszobában - Ó, azt megköszönöm! Jut eszembe, mielőtt elfelejteném… Ezt neked hoztam. Remélem, szereted az ilyesmit. – nyújtottam át neki a díszdobozt, mely mindenféle aszalt gyümölcsöket és ropogtatni való magvakat rejt – az ősz és nyár ízei egy helyen, a téli hónapokra.
Ami azt illeti, kicsit gondban voltam, hogy mégis mit hozzak, hisz ha már vendégségbe jöttem, nem szerettem volna üres kézzel beállítani, viszont tekintve, hogy eddig csak egyszer találkoztunk… nem ismertem még annyira Hollyt, hogy olyan biztos legyek az ízlésében.
-Gondolom már édesapád is mondta, de szeretném én is megköszönni ezt a felajánlást. Igazán kedves gesztus volt részedről, és már csak emiatt is sokkal személyesebb, különlegesebb lesz a ruha. –hogy a párom lánya tervezte.
-Viszont előre is szeretnék bocsánatot kérni, lehet, hogy nem leszek túl könnyű eset… -sóhajtottam, de aztán egyből el is mosolyodtam - Egy pár elképzelésem az akad, csak nem tudom, mit lehet majd kihozni belőle úgy, hogy a végeredmény is összhangban legyen.

Sokszor még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy miként is kezeljem Abigailt, vagy hogyan is álljak hozzá. Elég nehéz volt valaki olyannak a szemébe nézni, akinek az arcát már jobban ismerted, mint a tenyeredet, ugyanakkor mégsem azoknak a vonásoknak volt a gazdája, akit ismertél. Persze ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy el kellett fogadnom, hogy ő lesz a mostohaanyám, vagy mi a csoda. Úgy, hogy jócskán az őse lehettem volna, és ki tudja? Lehet, hogy tényleg az voltam, hiszen a fiam életéről semmit nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lett vele később, és ennyi generációval később akár ez is megtörténhetett, bár nem vagyok profi a biológia terén.
- Szerintem elég könnyen meggyógyítanák neked az őrzőitek… - tettem szóvá halovány mosollyal, mert neki hiába nem voltak olyan fejlett regenerációs képességei, mint nekem, attól még a módszer meglett volna arra, hogy gyorsabban meggyógyuljon. Még azt is megkockáztattam volna, hogy otthon van mindenféle gyógykenőcs, meg ki tudja, hogy miket halmoz fel egy gyógyító, úgyhogy annyira nem féltettem. – De egyébként nyugodtan szólhattál volna, hogy menjek érted – tettem még hozzá, mielőtt jobban meggondoltam volna. Ma kínosan udvarias vagyok, úgy látszik. Egyébként nem lett volna nagy fáradtság, de talán elhamarkodott döntés volt tőlem, hogy ezt hangosan is kimondtam. Legalább ő nem érezte meg rajtam, hogy nem volt teljesen biztos az elhatározásom az ügyben.
- Máris! – azzal már elő is halásztam az előszobában lévő cipőtartó szekrényből egy kényelmes, jó minőségű papucsot. Másnak nem is lehetett volna helye a házamban. Azt pedig már meg sem kérdeztem, hogy hányas méret kell neki, mert elég volt csak ránéznem. Hiába nem cipőbolti eladó vagyok, attól még a divatszakmában dolgozom és van szemem a méretekhez. – Ó! Öhm… - kissé zavartan pillantottam a felém nyújtott dobozra, mert erre valahogy nem számítottam. Valószínűleg én is vittem volna neki valami apróságot, ha hozzá megyek, de attól még valahogy furcsa érzéseket váltott ki belőlem. – Nos, köszönöm! – vettem el végül, és még egy halvány mosolyt is mellékeltem hozzá. – Igazság szerint aszalt gyümölcsöket nem nagyon szoktam enni, de a magvakat szeretem, ha éppen nincs időm enni – válaszoltam, közben pedig már meg is indultam a nappali irányába.
- Főztem egy kis teát, bár ha a kávét jobban szereted, azzal is tudok szolgálni – noha valami miatt úgy sejtettem, hogy inkább az előbbit fogja választani. Én azért szerettem mindenre felkészült lenni, de ez a precizitás átka. – Reméljük, hogy sikerül olyat alkotnom, ami tényleg tetszeni is fog! – hárítottam végül a hálálkodást, ahhoz pedig kétség sem férhetett, hogy tökéletes lesz a ruha. Még soha életemben nem adtam ki a kezemből olyat, amit ne vállaltam volna fel büszkén. Ez pedig több volt, mint az átlagos munkáim, ez számomra is teljesen egyértelmű volt. Még ha a külvilág számára ezt nem is mutattam szívesen, én komolyabban kezeltem, mint a többi munkámat szoktam. El lehet képzelni akkor, hogy mennyire akartam, hogy ez most jó legyen.
- Mást amúgy sem nagyon tudnék adni nektek… - vallottam be őszintén. Én ehhez értek, én ezzel tudtam hozzájárulni. Ráadásul apámat azért valahol nyugodtan lehetett művészléleknek titulálni, én pedig ezt a két kezemmel fogom elkészíteni, csak és kizárólag erre a napra. Ez tőlem különösen nagy dolognak számított, meg amúgy sem ismertem még őket eléggé ahhoz, hogy mást vegyek. Ha csalódnának, azt én is abszolút kudarcként élném meg, ez pedig most valahogy nem hiányzott a mindennapjaimból.
- Emiatt igazán felesleges aggódnod! – legyintettem egyet, miközben a kívánságának megfelelő forró italt szolgáltam fel neki, ahogy illik. – Nem te leszel az első menyasszony, akivel együtt dolgozom. Szerencsére elég profi vagyok ahhoz, hogy tudjam az ilyesmit kezelni, sokszor mások sem tudják, hogy mit akarnak igazán. Azért vagyok itt én, hogy segítsek olyat alkotni, ami megfelel az elképzeléseidnek, és persze az én stílusomból is van benne egy kevés – ez mondjuk jelenleg nem volt fontos tényező, de rám jellemző volt, hogy valamennyi tényleg megtalálható volt egy-egy általam készített ruhában a saját ízlésvilágomból is. Emiatt voltak olyannyira tökéletesek a ruháim. – Bízd csak rám, olyan ruhát varrok neked, hogy mindenkinek tátva marad majd a szája. Az összes elképzelésedet le fogom rajzolni, és aztán majd felvázolom neked az adott darabok ötvözeteit, ahogyan szerintem megfelelő lenne. Nem tudom, hogy mit gondoltál ki, de szerintem praktikus lenne a hosszú ujjú ruha, bár nem lényeges. Előbb szeretném tudni a te ötleteidet, a te vágyaidat, nem akarlak befolyásolni! – emeltem meg a kezeimet, közben pedig megráztam a fejemet. Reméltem, hogy idő közben nem volt annyira feszélyezett, hogy ne üljön le, mert én bizony elfelejtettem hellyel kínálni, de nem is tekintettem igazán vendégnek. Még ha ezt egyelőre én fel sem fogtam igazán.

Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak Holly fejében, akkor valószínűleg én magam is zavarba jönnék, mást nem már csak a gondolatától is, hogy még ha több száz éven átívelően távoli is, de akár az is lehet, hogy vér szerinti kötelék is van köztünk… Nem is tudom, hogy fogadnám, vagy hirtelen mihez kezdenék vele, de tény, hogy akár ez is magyarázatul szolgálna arra, miért hasonlítok annyira az édesanyjára.
-Igen, a tudással nincs is akkora gond… A probléma csak az, hogy jelenleg alig vagyunk Fairbanksben, mint gyógyítók. Konkrétan ketten vagyunk, plusz egy tanonc. –osztom meg vele ezt a kis érdekességet, nem hiszem, hogy épp ezt az információt felhasználva akarna ártani nekünk… Amikor azonban meghallom a következő megjegyzését, csak meglepetten rázom a fejem.
-Ugyan, már így is hatalmas segítség, hogy legalább a ruha miatt nem kell aggódnunk. Egyébként meg amennyit dolgozok, ennyi mozgás igazán kell mellé. Ha már sportolni nem nagyon van időm. – igaz, nyáron egyszerűbb, olyankor a tömegközlekedés helyett kerékpározni szoktam, de ilyen időben azt inkább mégsem kockáztatom meg. Csúnya vége lenne, ha azt nézzük, mennyire nincs tapasztalatom a téli időjárással – konkrétan, mielőtt ide utaztam volna, havat sem sűrűn láttam.
Úgy látszik, az ajándékválasztásom ezúttal nem sikerült a legszerencsésebbre, de annyira talán még sem veszett fejsze nyele – mindenesetre tanulok belőle, hogy legközelebb okosabban választhassak. Közben pedig már masíroztam is Holly után a nappaliba.
-A tea tökéletes lesz, pláne, ha még meleg. -feleltem. Nem mint ha  bajom lenne a kávéval, de reggel már ittam egyet, és nem szeretném túlzásba vinni a koffeint sem.
-Én bízom benne. -mondtam magabiztosan, hisz miután már volt szerencsém a szalonjában is megfordulni és láttam, milyen ruhákat tervez… biztos voltam benne, hogy együtt is sikeresen vesszük majd az akadályt.
-Ne butáskodj, nem is várnánk el… Úgy értem, nem az ajándékozáson van a hangsúly, hanem hogy megosszuk az örömünket azokkal, akik fontosak számunkra. -feleltem, pláne, ha azt nézzük, hogy ez már a második közös esküvőnk lesz… Nincs az a tudat alatti stresszelés és kényszer, hogy mindennek rendben és tökéletesnek kell lennie, hogy sikerüljön, hisz már tudjuk, nem ez a lényeg.
-Ó, azt gondoltam! –nevettem el magam… szép is lenne, ha én lennék az első, akinek tervez, bár kétségkívül az is megtiszteltetésnek számítana - Remélem, hogy nem is a legproblémásabb leszek. -tettem azért még hozzá.
Hallgattam, ahogy a tervezésről mesél, közben pedig már egész belelovalltam magam ebbe az egészbe – ami nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, hogy hány napja rágódok azon, hogy vajon mire fogunk jutni. Azt hiszem, az mindenesetre már haladás, hogy a bizonytalanság miatti félelmem kezd alábbhagyni, hogy helyette a lelkesedés vegye át a helyem.
Belekortyoltam a teámba, majd miközben a két kezemet rátapasztottam a meleg porcelánra, bele is vágtam, hogy megosszam az elképzeléseimet a tervezővel.
-Hogy őszinte legyek, én is hosszú ujjú ruhában gondolkoztam… Részben az időjárás miatt, hisz még nem sikerült eldönteni, hogy kinti vagy benti esemény legyen, sőt… lehet, hogy szégyen, de még a pontos időpont sincs meg egyelőre, csak annyi, hogy a tavasszal… Viszont ettől eltekintve van egy másik „probléma is”. Hogy őszinte legyek, imádom az olyan ruhákat, amik szabadon hagyják az ember hátát, és a rövid ujjú és pánt nélküli darabokat is kedvelem, de... Mondhatni, Indiában az teljesen megszokottnak számított… és akkoriban még jóval kevesebb tetoválásom volt, mint most. -igaz, ez nem feltűnő, hisz amikor nem otthon vagyok, igyekszem olyan öltözéket összeállítani, ami a lehető legtöbbet takar belőle -Nem tudom, mennyire vagy képben az őrző tetoválásokkal… Esetleg megmutassam…? Mert személy szerint én szépnek tartom őket, de ettől függetlenül nem szeretem mutogatni őket, úgyhogy ha lehet, inkább olyan ruhát szeretnék most is, ami takarja…-kérdezem óvatosan, hisz nem tudom, mennyire kíváncsi rá – elég, ha nagyjából megmutatom a helyüket, vagy a mintára is kíváncsi?
-Egyébként inkább valami egyszerű, letisztultabb darabra gondoltam, a sok fodorral, strasszal, masnival meg társaival telezsúfolt darabokhoz szerintem már egy kissé öreg vagyok, meg egyébként sem annyira a stílusom… Ilyen szempontból inkább a klasszikusabb darabok tetszenek, fehér ruha, földig érő szoknya… vagy ha már anyagban gondolkozunk, akkor a csipke-díszítéseket is szeretem. -lovalltam bele magam egyre inkább a témába, egymás után adva az ötleteket, ami csak eszembe jutott.

- Ó, értem… - bólintottam kurtán, mert az ilyen őrzős dolgokkal igazából sohasem voltam tisztában. Találkoztam én már velük életem során elég sokszor, valójában nekik köszönhettem azt is, hogy a háborús perek után a kivégzésemen nem haltam meg. Ettől függetlenül azonban soha nem folytam bele különösebben a dolgaikba, mert nem volt miért. Most, hogy úgymond egy családtagom – vagy inkább leendő – is a tagjaik közé tartozik, már más volt a helyzet. Meg, valljuk be őszintén, hogy az információgyűjtés sohasem lehet negatív dolog. – Az nem túl sok. Ezek szerint jobb, ha nem üt be semmilyen háború közöttünk – konstatáltam, némi kis mosolykezdeményt is felvillantva. Egészen biztos, hogy én nem folynék bele ilyen harcokba, mert már nem vágytam arra, hogy bizonyítsak vagy kivegyem a részem ilyen küzdelmekből. Megtenném, ha muszáj lenne, de amennyiben van választási lehetőségem, én úgy tökéletesen jól megvoltam Anchorageban is, ezekkel a hetente-kéthetente történő látogatásaimmal.
Végül csak megvontam a vállaimat, amikor hárította a felajánlásomat. Nyilván nem fogom ráerőszakolni a segítségemet, ha nem akarja. Ennyire azért soha nem voltam jótét lélek, szerintem nem is fogok azzá válni. Most egyszerűen csak próbálkoztam, igyekeztem rájönni, hogy miként is kellene kezelnem ezt a helyzetet, és hogyan is viszonyuljak ehhez a nőhöz, aki anyám szakasztott mása volt, és ettől szerintem soha nem fogok tudni teljesen elvonatkoztatni. Nem is tudom, hogy apámnak, hogy sikerült. Szerintem egyébként sehogy, de ezt neki nem fogom előadni, mert a végén még leharapja a fejemet érte a nagy sértettsége közepette. Ráadásul nála sajnos nem is képletesen kellett érteni, mert határozottan belefért szó szerint is. Azért szerettem volna azt gondolni, hogy nem tenne ilyet, de sohasem lehet biztos benne az ember.
- Természetesen, az előbb főztem! – azzal a lendülettel pedig már ki is szolgáltam Abigailt. Nem is számítottam másra, és ilyenkor egyfajta elégedettség lett úrrá rajtam. Pontosan úgy, ahogyan akkor is, mikor kitaláltam egy ara kívánságát, az ízlésének megfelelő ruha pedig megalkotásra került. Én sajnos az a típus voltam világéletemben, aki szereti, ha igaza van – mondjuk ki nem?! -, még jó, hogy őrzőként ő ezt nem érezhette meg rajtam. Biztosan egy kicsit furcsa lett volna, hogy ilyen apróság ekkora elégedettséget vált ki belőlem. Egyébként tényleg röhejes!
- Az egy dolog, hogy most ezt mondod, de igazából mindenki elvárja, ez egyfajta íratlan szabály – vonogattam a vállaimat. Nem láttam értelmét annak, hogy megjátsszam magam előtte, vagy hazudjak. Általában egyébként is kimondtam a véleményemet, akkor is, ha másokat nem érdekelt túlzottan. Ez együtt járt az én csodás személyiségemmel, hiába voltam tökéletesen tisztában azzal, hogy mikor hogyan illik viselkedni, és mit szabad mondani. Teljesen hidegen hagyott, csak akkor figyeltem oda ilyen apróságokra, ha nagyon muszáj volt. Egyébként bátran kifejeztem szavakkal is azt, amit gondoltam. – Ugye tudod, hogy egyébként ez nagyon elcsépelt és közhelyes volt most? – kérdeztem először teljesen komolyan, ám utána elmosolyodtam, hogy elvegyem a szavaim élét. Sosem hittem abban, hogy valaki csak azt akarná, hogy megossza az örömét másokkal. Ennél az ember sokkalta önzőbb, és inkább megmutatni akarja, hogy mennyivel szebb, mennyivel jobb volt minden, és még napestig lehetne sorolni.
- Meg fogom oldani, ne aggódj! – jelentettem ki határozottan, mert tényleg hittem abban, hogy nem lesz probléma a tervezés során. Legfeljebb én fogok variálni egy csomót, de ez már nem az ő gondja volt. Neki annyi volt a dolga, hogy majd válasszon, amikor eljön az ideje. Az sem lesz egyszerű, ezt garantálni is tudtam volna, hiszen elég jól dolgozom ahhoz, hogy az ötleteim általában mind jók legyenek. Nem, még véletlenül sem voltam egoista – talán egy kicsit -, egyszerűen csak tisztában voltam a saját képességeimmel. Míg ezen gondolkoztam, hagytam, hogy végre kifejtse a véleményét. Én hiszem azt, hogy egy nő élvezi az ilyesmit, amikor tervezgethet és magáról beszélhet. Én nem annyira, de akikkel eddig dolgoznom kellett, azok mind ilyenek voltak. Biztosan az az oka, hogy már jó sok évet leéltem ahhoz, hogy ez megkopjon az én esetemben.
- Értem – biccentettem egyet, közben pedig odanyúltam egy süteményért, amely szintén az asztalon pihent egy tálban. – Szóval nem szeretnéd, hogy látszódjanak a tetoválások. Pedig akiket meghívtok, azok gondolom, hogy tisztában vannak azzal, hogy őrző vagy… - tettem szóvá tapogatózva, mert a magam részéről én imádtam a nyitott hátú darabokat, Abigail pedig elég csinos volt ahhoz, hogy rá lehessen adni nyugodt szívvel egy ilyen fazont. – Láttam már néhányat, de a tervezés szempontjából igazából nem nagyon számít. Nem mellesleg, úgyis fogom majd látni, ha levetkőzöl – nem akartam, hogy máris elkezdjen itt vetkőzni, mert az még úgyis odébb volt. Most egyszerűen csak ki akartam találni, hogy mi is lesz az, ami neki megfelel, és én is hajlandó vagyok megalkotni.
- Rendben, akkor a nyitott hát kilőve. Pedig az igazán fel tudja dobni, de így is szépen meg lehet oldani – biztosítottam róla gyorsan. Egy jó tervező ugyanis olyat alkot, ami mindenkinek elnyeri a tetszését. Ízléstől és nemtől függetlenül is. – Pontosan ilyet gondoltam neked én is – bólogattam, kopogtatva a ceruzám végével a vázlatfüzetem üres lapját. – Nem illenek hozzád! – értettem egyet. A kor itt nem számított, egyszerűen nem érezné jól magát benne, ezt biztosra vettem teljesen. – Csipkét gondoltam neked, legalábbis a hátra és az ujjakra mindenképpen. Szerintem valami szép esésű, egyenesebb fazonú szoknya állna neked jól. Nem olyan sellős, nem is abroncsos, valami egyszerű. Masnikkal amúgy is csak külön kérésre dolgozom, a strasszok meg egyáltalán eszembe se jutottak – osztottam meg vele a gondolataimat, miközben elnagyolt vonalakat kezdtem rajzolni. – Mindjárt csinálok akkor első körben egy vázlatot, hogy az mennyire tetszik neked – közvetítettem közben, mintegy mellékesen.
Gyors, határozott mozdulatokkal dolgoztam. Azért bennem is megvolt az a művészi véna, ami az apámban, így nem kellett sokat várni, az első forma máris alakot öltött a papíron.
- Első körben ilyesmit gondoltam – mutattam felé a rajzot, ha meg esetleg közelebb ült hozzám, akkor csak odafordítottam. – De akár lehet kicsit másabb szoknyarésszel is, valahogy így – a második már jóval elnagyoltabb volt, ott csak a szoknya esése volt a lényeg. – Nem tudom, hogy uszályt szeretnél-e majd… - tekintettem felé kérdőn.

-Annak sosincs jó vége, amikor a vérfarkasok háborúzni kezdenek. -jegyeztem meg egy fáradt sóhajjal, bár gondolom, a mostani, falkaegyesítés előtti állapotokat nem kell említenem neki - Nem mint ha bármilyen háború jó lenne. -korrigáltam magam némileg.
-Nagyszerű! -mosolyodtam el én is a forró tea gondolatára, ahogy pedig megkaptam a sajátomat, a kezemet a bögrére téve egyből közelebb is húztam magamhoz.
-Tudom… -fújtam ki a levegőt lassan, ahogy a bögrém alját kezdtem vizslatni… - De valahol azért szomorú dolog, hogy napjainkra így vélekednek róla. -jegyeztem meg, hisz így vagy úgy, attól még igaz volt. Lehet, hogy az első esküvőkben még mindenkiben teng némi bizonyítási vágy, hogy megmutassa a többieknek, azonban tekintve, hogy ez már a második esküvőm lesz… ugyanazzal a férfival… És ha úgy nézzük, még az előző házassági eskünk is él, hisz ”…míg a halál el nem választ.” – az pedig nem választott el… Legalábbis az övé nem.
-Abban egy percig sem kételkedtem! -mosolyodtam el szélesen, hisz az eddigiek alapján rendkívül céltudatos nőnek ismertem meg, csodálkoznék rajta, ha nem birkózna meg vele…
Belekezdjek, hogy így első körben elmondjam, ami eszembe jutott, mint használható ötlet, hogy aztán Holly, mint hozzáértő, véleményt nyilvánítson róla – valójában mennyire használható, vagy összeegyeztető a kívánságaim tárháza.
-Hogy őszinte legyek, még mindig nincs pontos vendéglista… Hiába noszogattam apádat, hogy most már ideje lenne leülni, és eldönteni, viszont… Még nem tudom, hogy csak őrzők és vérfarkasok lesznek-e jelen, vagy emberek is. -vallottam be, hisz illene meghívni néhány embert… ez viszont sokat bonyolítana az egész helyzeten, attól tartok – ha meg még a szüleimet, vagy rokonaimat is meghívjuk, arról nem is beszélve, hisz azzal sincsenek tisztában, hogy őrző vagyok.
-Nincs semmi gondom velük, tetszenek, meg minden, csak nem tudom, mennyire illenének egy esküvői ruhához… Arról nem is beszélve, hogy orvosként azért illik odafigyelni az embernek a megjelenésére, én pedig világ életemben rejtegettem a tetoválásaim a civilek elől… Nem tudom, nem érezném-e zavarban magam, ha most csak úgy mindenki szeme láttára bocsájtanám. -vallottam be őszintén. Nem szégyelltem őket, csupán nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom a mutogatásukra, és stílusban sem túlzottan illenének az ilyen „nyugati” stílusú ruhákhoz.
Ha nem, hát nem. Beletörődően biccentettem a megjegyzésére, majd tovább tárgyalva a dolgokat ismét elmosolyodtam, ahogy Holly jelezte, ő is hasonló stílusban gondolkozott. Bár nem az én lányom volt, valahol azonban mégis büszke voltam rá, hogy ennyire jól ráérez.
-Egyébként nem feltétlenül szükséges hosszú ujjú ruha, ha tudsz valami jó megoldást helyette. Nagyjából idáig borítja a vállam és a karom tetoválás, és az is csak az egyiken. -mutattam a pulcsimon keresztül a jobb felkarom körülbelül közepéig.
Bőszen bólogattam a megjegyzésére, idáig jól hangzott, amit ketten összeraktunk. Amikor rajzolni kezdett, székestől kicsit közelebb húzódtam, mellé, hogy jobban láthassam, mit rajzol. S bár én is szerettem rajzolni, mégis, néma tisztelettel adóztam előtte, hogy mennyivel jobban és magabiztosan bánik a ceruzával. A rutin meg az évek, ugyebár…
-Érzem, ez nem lesz könnyű… Mind a kettő tetszik. Ennek az elsőnek különösen ez a része, itt a derékrész alatt… Mint ha egy gyöngyvirág lenne. -tettem szóvá a gondolataimat, majd a másik rajzot közelebb húzva folytattam - Viszont ennek jobban tetszik ez az alsó, szoknya része, hogy egyszerűbb az esése, kevésbé hullámosodik, vagy hogy is mondjam. -kerestem a megfelelő szavakat, amikor azonban szóba került az uszály, töprengve vakargattam meg a tarkómat.
-Ez jó kérdés… személy szerint én annyira nem ragaszkodok hozzá, csak megnehezítené a mozgást… És az eddigi tapasztalataimat tekintve az esküvőkről, a menyasszony-vőlegény páros általában örül, ha legalább a vacsora idejére leülhet, azt leszámítva egész nap talpon vannak… Szerinted? -kérdeztem vissza, miután kifejtettem a véleményem.

- Így van, én is így gondolom – bólogattam egyetértően. Igaz, hogy itt végül nem lett annyira véres a vége, de nekem volt már részem falkaháborúban, és nem hiányzott még egy az életemből. Bőven elég volt az az egy is, hiszen nem sokon múlt, hogy túlélem. Pedig már akkor sem voltam ám valami fiatal! – Te vagy annyira szerencséd, hogy egyet sem kellett átélned, ugye? – nem voltam benne teljesen biztos, de kíváncsi tekintetem azért rászegeztem. Az, hogy nem kellett egyetlen háborút sem átvészelnie, az nagyon szerencsés dolog szerintem. Én aktívan részt vettem benne, a másodikban különösen.
A továbbiakban azonban nem akartam ezen törni a fejemet, vagy túlzásba vinni az agyalást a rossz dolgokon. Helyette sokkal jobb ötletnek tűnt, ha a munkára koncentráltam és a lassacskán közelgő esküvőre, ha már valamennyi részem lesz benne mindenképpen. Persze azon túl, hogy én leszek a vőlegény családja, a lánya, azért a ruha is egészen fontos kelléke volt egy ilyen eseménynek.
- Az emberek ilyenek – vontam meg a vállaimat, és részemről ezzel már le is volt zárva a téma, mert akármennyire nem ítéltem el azokat, akik nem farkasok, valahol mégis volt bennem velük szemben egyfajta lenézés. Akárhonnan nézzük is, mi többek voltunk náluk. Tovább éltünk, erősebbek, gyorsabbak voltunk, egyszerűen több tudást volt lehetőségünk felhalmozni, így az intelligenciaszintünk is sokszor verte az övékét. – Úgy látszik, hogy nem az a kapkodós típus – a szám szegletében megjelent egy halovány kis mosoly, szinte fel sem fogtam, hogy ez megtörtént. Akkor valószínűleg egyből igyekeztem volna visszafogni magam, de így ez nem történt meg. Nekem még szoknom kellett azt, hogy az érzelmek kimutatása annyira nem is borzalmas dolog, mint ahogyan az utóbbi évtizedekben én gondoltam.
- Ha kell majd esetleg valami szervezési segítség, csak szólj. Kapcsolatban állok néhány virágossal, meg dekoratőrrel, ilyesmi. Tudod, ilyenkor ajánljuk az ügyfeleknek egymást… - magyaráztam könnyeden, és ha kellett, akkor tényleg tudtam telefonszámokat adni. Nekem ugyan nem lett volna időm arra, hogy ténylegesen is segítő kezet nyújtsak, de végül is, nem voltunk túlzottan közeli barátnők, hogy ennyire kivegyem a részem ebből a dologból. Sőt, még épphogy futó ismerősnek tituláltam volna magunkat jelenleg, de idővel ez talán még változhat majd. Sosem lehet tudni, hiszen arra sem számítottam, hogy az apám még életben van, arról meg aztán főleg ne beszéljünk, hogy léteznek a vérvonalak legelső tagjai. És mind itt vannak ebben a városban…
- Jól van, megértettem. Még olyan megoldás lehet, hogy alapvetően nyitott a háta, de csipkével van fedve, úgyhogy annak a mintájától a tetoválás nem nagyon fog még csak átsejleni sem az anyagon – vetettem fel az ötletet, de ha ez sem fog neki tetszeni, abból sincs semmi probléma. Általában szerettem megfejteni és kitalálni, hogy kinek mire van szüksége, mi illik bele leginkább az elképzeléseibe. Amikor pedig az én és az ara tervei is találkoztak, abból sültek ki a legjobb dolgok. Bár csak elég nagy összegért terveztem személynek ruhát, általában azokat vették meg, amelyek már az üzletben voltak, vásárlásra készen.
- Szerintem szép és elegáns lenne a hosszú, csipke ujjal. Ha pedig a háta is abból lesz, akkor remekül fog mutatni a kettő együtt – vélekedtem némi gondolkodást követően, mert ilyenkor azért nekem is magam elé kellett képzelnem az összképet, méghozzá úgy, hogy Abin volt rajta a ruha. Elég művészi véna szorult belém ahhoz, hogy ez gond nélkül menjen, de még nekem is kellett hozzá néhány másodperc. Egyszerűbb lett volna, ha az apám vérvonalába tartozom, és akkor meg tudtam volna neki mutatni, hogy miként állna rajta.
- Ennek örülök! – mosolyogva pillantottam fel rá, de valami egyéb véleményt azért mégiscsak vártam. – Rendben! Megoldható az is, hogy a kettőt összefésüljem egy ruhává – ezt megnyugtatásnak szántam, hogy ne aggódjon, nem kell kifejezetten ezek közül választania, hiszen a lehetőségek tárháza szinte végtelen volt, már ha az én fantáziámra és problémamegoldó képességemre hagyatkozunk ezen a téren. – Ebben van valami, viszont olyat is tudunk csinálni, hogy le lehessen szedni az uszályt a szertartást követően, ha az neked úgy kényelmesebb, és csak amiatt nem szeretnél uszályt, mert utána azzal kellene mozognod – ajánlottam fel, kíváncsian várva, hogy mit fog választani. Közben fel is vázoltam egy újabb rajzot, immár az előző derékrészével, a második szoknyájával. Hosszú ujjakat rajzoltam hozzá, és egy másfél méteres uszályt. Csak ezt követően fordítottam felé. – Ez jobban tetszik? – érdeklődtem türelmesen. Hihetetlen, hogy alapvetően mennyire türelmetlen tudok lenni, de amikor dolgozom, akkor megszáll a világ minden nyugalma.

Ahogy Holly visszakérdez a háborúk kapcsán, egy pillanatra hezitálok a válasz előtt… Igaz, nem volt mindig „béke” körülöttem, de ha belegondolok abba, hogy ő, vagy akár Killian miket élhetett át a világháborúk és egyéb kisebb háborúk alatt, ahhoz képest semmiség volt, amiben nekem volt részem.
-Hála az égieknek, nem. Legalábbis az igazán nagy háborút nem éltem át, a második világháború után pár évvel születtem. Igaz, kisebb-nagyobb összecsapásokba, falkaháborúkba meg vallási nézeteltérésekbe sikerült belecseppennem, de az közelről sem ugyanaz. -feleltem a nő kérdésére. Te jó ég, valahol fura és félelmetes belegondolni, hogy ők miket élhettek át… Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen „fiatal” vagyok és remélem, hogy a későbbiekben sem lesz „szerencsém” ilyesmihez. Azonban ennyi elég is a rossz dolgokból, hacsak Hollynak nincs több kérdése, én sem erőltetem tovább ezt a témát, nem szeretnék hangulatgyilkos lenni, amikor egy ilyen kellemes esemény kapcsán találkoztunk.
-Nem éppen, de talán nem is baj… Ellenben látnád néha, ha belelkesedik valamin! Mint valami türelmetlen kisgyerek, úgy fel tud pörögni. Láttad volna a könyvesbolt kialakításánál! -csóváltam a fejem mosolyogva. Igaz, ott is megvoltak a szokásos hullámvölgyek, de amikor épp lelkes volt… akkor nagyon lelkes volt, tagadhatatlan.
-Ó… azt megköszönöm. -mosolyodtam el hálásan Holly felajánlása hallatán -Majd még megbeszéljük apáddal, neki milyen elképzelései vannak, aztán majd jelentkezem… bár a ruha miatt így is, úgy is fogunk még találkozni. -feleltem, ahogy hangosan gondolkoztam.
A ruhával kapcsolatos újabb ötlet hallatán egy pár pillanatig csak csendben dilemmázok, de végül bólintok rá.
-Hmm… Ez a megoldás egész jól hangzik. -egyezek bele végül, hogy ebben a megoldásban visszavegyük a lehetséges ötletek közé, amikor pedig felvetül, hogy mellé hosszú ujjú ruha legyen, határozottan kezd tetszeni az ötlet -Meggyőztél! Úgy értem, nézhetünk pár ilyen ötletet is. Tényleg, és ha már csipke… abból is választani kell, hogy pontosan milyen legyen, vagy azt te választod ki, melyik illene hozzá? -kérdezgettem, hisz annyira nem voltam tisztában vele, mennyire bonyolult vagy összetett egy ilyen ruha megtervezése… Bár azt hiszem, nem meglepő, hogy ha anyagok terén is nekem kell választanom, mindenképp segítséget kérek hozzá.
-Rendben. Esetleg tudsz ahhoz is készíteni egy egyszerű kis skiccet?-bólintok az összefésülős megoldásra, de ha nem nagy munka számára, akkor szeretném papíron is látni… Mert gondolatban jól hangzik, de lehet, hogy a szemem előtt látva már más lesz a vélemény róla…
Az uszállyal kapcsolatos felvetésen is elgondolkozok, elképzelve magam, hogy mégis hogy mutatnék benne, de végül csak megrázom a fejem.
Nem is tudtam, hogy ilyen trükkök is vannak… de… inkább nem szeretnék uszályt. Vagy maximum valami nagyon rövidet, de akkor meg akár maradhat is, nem feltétlenül kell, hogy lecsatolható legyen. De ha már témánál vagyunk… van valami minimum hossz uszályoknál?-érdeklődtem, majd közelebb hajoltam, hogy megnézzem, milyen az új skicc a leendő ruháról.
-Igen, így jobb. -bólintottam határozottan, majd egy kevésbé határozott mozdulattal ejtettem le a vállaimat, apró szusszanás kíséretében -Na jó, lehet, hogy mégiscsak jobb lenne azzal a lecsatolható uszállyal… Mondjuk a templomi esküvőre nem sok esélyt látok, és igaz, hogy tavasszal még elég hűvös az idő, de ha mondjuk mégis szabadtéri esküvő lenne, az uszály nem okozna gondot? Vagy az csak beltéren ajánlott? Bár, ha lecsatolható… akkor azt hiszem, azzal meg van oldva a probléma, vagy nem?

- Akkor jól gondoltam! – nyugtáztam végül, hogy igazam lett. Az ilyesmi mindig örömmel szokott eltölteni, habár elég gyakran bekövetkezik. Szeretem, ha igazam van, na! – Nem, az tényleg nem ugyanaz. Szerencsés vagy… - bólintottam végül, de tovább nem kívántam fűzni a téma fonalát. Már csak azért sem, mert bennem olyan emlékeket hozott felszínre, amelyeket jobb szerettem volna elfelejteni és magam mögött hagyni. Úgysem fog sikerülni soha, de egy kicsit jobb még lehet a helyzet. Apámat ugyan beavattam abba, hogy milyen részem volt a második világháborúban, de Abigail esetében már nem kívántam megtenni ugyanezt. Sokszor én is elítéltem magam érte, nem kellett más ferde pillantása még pluszba. Máskor meg elfogadtam és az életem részének tekintettem az egészet. Azt hiszem, hogy ez hangulattól függ leginkább.
- El tudom képzelni! Egy bolt megnyitása amúgy is mindig jó, meg izgalmas dolog. Még emlékszem, amikor a sajátomat nyitottam meg. Innentől már csak arra van szüksége, hogy sikeres legyen az üzlet, és akkor talán lesz esélye egy nyugodtabb életre – ez hazugság volt, és ezzel szerintem mind a ketten tisztában voltunk, noha én nem mondtam ki. Úgy sejtettem, hogy ő sem fogja, de tudtuk, hogy ki ő valójában és milyen szerepe van a mi világunkban. Teljes nyugalom sohasem lesz körülötte, hiába is vágyik majd arra, hiába teremti meg saját maga számára az illúzióját. Valahol azért sajnáltam, de ezt a világért sem vallottam volna be senkinek.
- Igen, valószínűleg – bólintottam újra, további hozzáfűznivalóm pedig nem akadt, hiszen ezt kár lett volna tovább ragozni. Majd úgyis megbeszéljük a részleteket, én meg addig körbekérdezek az ismerősöknél, hogy ki tudna majd segíteni a szervezési feladatok lebonyolításánál. Volt egy sanda gyanúm, hogy majd mindent sikerül elrendeznem időre. Főleg, hogy még több hónap választott el minket a tavasztól, addigra pedig a ruha is tökéletes állapotban lesz, meg minden más is, aminek készen kell lennie.
- Örülök neki, hogy tetszik! – küldtem felé egy szolid kis mosolyt, miután felvázoltam, hogy mit is gondoltam ki azok alapján, amiket elmondott. – Nem, majd én a csipke kérdését megoldom. Olyan kell, ami nem látszik át túlzottan, ugyebár. Viszont az anyagot neked kell majd kiválasztanod mindenképpen, a csipke pedig ahhoz fog igazodni, ami az általad választotthoz legjobban illik – magyaráztam el neki, hogy emiatt azért már ne fájjon a feje. Sejtettem, hogy annyira azért nincs oda meg vissza ezért az egészért, de nekem ez a munkám, és szerettem is csinálni. Nekem igazán nem okozott ez gondot, ahogyan a sok kérdés, vagy a kívánságok sorolása és cserélgetése sem.
- Persze, máris mutatom! – azzal gyorsan fel is vázoltam abban a változatban a ruhát, amiben most sikerült megegyeznünk. Nem volt olyan profin kidolgozott, de úgy voltam vele, hogy azt később is meg tudom tenni. Egyelőre elég volt, ha a formára és az elnagyolt vonalakra rábólint, a többi meg majd kialakulhat később is. – Nos? – kérdeztem rá, amint befejeztem, és felé mutattam a rajzot. Azért meglepődnék, ha máris rábólintana, mert akkor akár még könnyű dolgom is lehetne. Más arák sokkal rosszabbak és kötekedőbbek. Ahogy kigondoltam ezt, máris zúdultak a kérdések és az észrevételek. Csodával határos módon még mindig nem jöttem ki a béketűrésből, csak türelmesen hallgattam.
- Akkora lesz az uszályod, amekkorát csak akarsz – vontam meg a vállaimat, olyan magától értetődő módon. Számomra ugyanis teljesen evidens volt, hogy minden úgy lesz, ahogyan a megrendelő szeretné. – Rendben, akkor legalább ennyivel is előrébb vagyunk! – újabb elégedett kis mosoly rajzolódott ki az arcomon, főleg a szusszanás hallatán. Ha ő ebbe belefáradt egy kicsit, akkor én mit mondjak a sok hasonló munka és nehéz eset mellett? – Nézd, Abigail, ne gondold túl, rendben? Azt döntsd el, hogy szeretnél, vagy nem szeretnél. A többit meg bízd rá az összes többi emberre, akinek majd a feladata lesz, hogy mindezt megoldja. Egyébként, ha hosszú uszályod lesz és kinti esküvő, az sem probléma, mert valószínűleg valamiféle szőnyeg azért lesz leterítve, amin bevonulhatsz. Így pedig nem lesz semmi baja a ruhának, a továbbiakban pedig leveheted, ha nagyon zavar. Ha engem kérdezel, szerintem a fotózáson is jól mutat, már ha lesz fotózásotok… - mivel nem tudtam, így végül függőben hagytam a mondat végét. - Szóval, mi az amit választanál, ha semmi másra nem kellene gondolnod, csak arra, hogy te mire vágysz? - kérdeztem még egyszer rá, az egyértelműsítés kedvéért.

A nő szavaira csak halványan elmosolyodok. Szerencsés? Talán, bár így is volt szerencsém olyan eseményekhez, amiket az ellenségeimnek sem kívánnék, nem hogy másnak.
A bolttal kapcsolatos megjegyzésre bólintottam egyet, mert bár nekem még sosem volt saját üzletem, de azért a könyvesbolt készületeinél valamennyire én is kivettem a részem – sajnáltam is kissé, hogy nekem szakmámból adódóan nincsenek ilyen „problémáim”, egy rendelő berendezése azért még mindig nem ér fel semmi ilyesmivel, még ha ott is van némi minimális esély a kreativitásra.
-Igazán ráférne már. -fűztem hozzá Holly szavaihoz -Bár amilyen nyüzsgő élete volt eddig, nem tudom, mennyire lenne képes csak nyugodtan ülni és pihenni. Mindig talál magának valamit, ami miatt idegeskedhet… Vagy ha mégsem, akkor meg az a valami találja meg magának őt. -sóhajtottam, hisz tényleg, néha a legapróbb bolhából is képes elefántot csinálni. De sebaj, így szeretjük.
No de vissza az ötleteléshez, mert ha így haladunk, akkor sosem leszünk kész időben, és így is ég a fejem, hogy vajon hogy fog minden beleférni az időnkbe. Inkább nem is akarok gondolni rá, de azt hiszem, most már tényleg nem árt elcsípni Killiant és megbeszélni vele ezt az egészet, hogy hogy is legyen.
-Nagyszerű, köszönöm! Az anyag pedig rendben, majd ha ott tartunk a tervezéssel…-mosolyodtam el hálásan, mert bár azokat is szívesen nézegettem volna, de félő, hogy az én szememnek túlságosan is hasonlóak lennének és képtelen lennék választani belőlük. Holly ízlésében ilyen téren jobban bíztam, pláne, hogy eddig is milyen jól sikerült ráéreznie, melyik stílust szeretem.
Ahogy ismét ceruzát ragad, kíváncsian figyelem, ahogy a ruha sötét körvonalai kirajzolódnak a fehér háttéren, amikor pedig meghallottam Holly rövidke kérdését, egyetértően bólintok.
-Így „összekombinálva” tényleg jobb. -feleltem, mielőtt még belementünk volna az egész uszály-problémába.
Valahol akartam is, meg nem is, teljesen talán magam sem voltam biztos benne, hogy melyik lenne a jobb, így csak hallgattam, mi Holly véleménye erről az egészről.
-Igazad van. A túlgondolásból soha semmi jó nem született még. -szólaltam meg valamivel később, ettől függetlenül még egyszer gyorsan megpróbáltam elképzelni, hogy a papíron testet öltött ruha hogy mutatna uszállyal, illetve anélkül… Hogy aztán azt képzeljem el, én hogy érezném magam benne.
-Ne legyen uszály. Döntöttem. Ha már az első véleményem is ez volt… És inkább gyorsan váltsunk is témát, mielőtt még megint meggondolhatnám magam. -fészkelődtem egy sort a helyemen, majd miközben közelebb húztam a rajzot.
-Ó, kettőt és könnyebbet! Én szeretném, ha készülnének képek, remélem, hogy apád sem idegenkedik az ötlettől. Annak idején nem volt semmi kifogása ellene, de ki tudja, azóta hogy látja a dolgokat. -feleltem,  majd a rajzon a ruha nyakrésze felé mutattam az ujjammal – rábökni nem szerettem volna, ne maszatoljam el, még ha csak vázlatról is van szó.
-A ruha nyak része… Azt tudom, hogy kerek nyakkivágást nem szeretnék, de túlságosan kivágottat sem… Erre tudsz valami jó megoldást? Vagy szerinted milyen lenne jó, ha már azt beszéltük, hogy maradunk a hosszú ujjú ruhánál? Valami magasabb galléros, vagy kisebb kivágás, esetleg ilyen „pánt nélküli” változat…? -érdeklődtem, hátha van valami megszokott trend, amit ilyen esetekben szokás alkalmazni, vagy akad-e bármi íratlan szabály arra, hogy mit mivel szabad kombinálni, hogy a végeredmény szép legyen?

- Azt hiszem, hogy ebben akkor nagyon hasonlítunk egymásra! – állapítottam meg végül, miután Abigail elmondta a véleményét az apámmal kapcsolatban. Nekem is nehezemre esett csak ülni, és semmit nem csinálni. Már több évtizede annak, hogy ilyesmire példa akadt volna, mert a legtöbbször még hétvégén is dolgoztam, vagy valamivel elfoglaltam magam. Ha nem is az üzletben, de otthon készítettem a terveket, telefonokat bonyolítottam le, esetleg hivatalos eseményeken jelentem meg, ha esetleg meghívtak valami ilyesfajta estélyre. Egyszóval éltem az elfoglalt üzletasszonyok életét, és ebbe nem fért bele a pihenés, csak nagyon ritkán. Az már más kérdés, hogy én talán nem idegeskedtem annyit, de időm sem lett volna rá igazán.
- Ne aggódj, semmi túlzottan előkelőt nem akarok, inkább valami finoman elegáns anyagra gondoltam – vetettem fel az ötletet. Nem azért nem akartam előkelőt, mert nem illett volna hozzá, hanem ő maga szerette volna az egyszerűséget, az eddig tervezett ruhához pedig amúgy is valami ilyen illene. A selyem mondjuk nekem tetszett volna, valami visszafogottabb anyagváltozatban, nem az a nagyon fényes, amire a legtöbben először gondolnak. Az amúgy sem illene a ruha stílusához, ez egyértelmű.
Míg rajzoltam, éreztem magamon a tekintetét, de nem zavart különösebben. Szerettem, ha értékelték a tehetségemet, ha lenyűgözhettem másokat annyival, hogy miket tudok kihozni egy sima ceruzavázlatból. Hát még akkor, ha mindez kézzel foghatóan meg is fog valósulni! Már nagyon szerettem volna látni rajta, és ha másik vérvonalba tartoznék, akkor erre most lenne lehetőségünk, még neki is. Akkor a tervezés sokkalta egyszerűbb lenne, de a hagyományos módjával sem voltak problémáim, volt ebben valami szép a maga módján. Majd talán megmutatom a rajzokat az apámnak, és megkérem, hogy teremtse meg illúzióként Abigailre, hogy ő is lássa. Bár, általában szoktak ragaszkodni ahhoz a szokáshoz, hogy a vőlegény nem látja a menyasszonyi ruhát az esküvő előtt. Igaz, hogy nekik nem ez az első, de attól még ugyanúgy esküvő lesz, ugyanazokkal a dolgokkal együtt.
- Én is hajlamos vagyok rá időnként, de nem! Tervezésnél amúgy is azt szeretem, ha az első gondolatból születik meg a műremek. Általában mindig az a szívünk legmélyebb vágya, amit először bökünk ki. Nem gondolod? – pillantottam fel rá a papírba, kék szemeim az ő kékjeit keresték. Sőt, talán még egy halovány kis mosoly is megjelent a szám szegletében, bár lehet, inkább csak ajakrándulásnak lehetne titulálni, a szándék azonban bennem volt. – Rendben van – egyeztem végül bele, mert én igazán nem szerettem volna semmit ráerőltetni. Ez az ő napja lesz, és ha neki nem kell az uszály, akkor nem fogom csak azért rábeszélni, mert szerintem úgy lenne szebb. Így is gyönyörű lesz a ruha, hiszen én készítem!
- Oké! – nevettem fel most már jóval oldottabban, mint amikor megérkezett. Azért a két lépés távolságot valahogy igyekeztem tartani még mindig, de előbb-utóbb ezek is le fognak omlani, ahogyan általában lenni szokott, ha jobban megkedvelek valakit. Ő pedig hamarosan családtag lesz, úgyhogy elkerülhetetlenek a találkozók, amik majd ránk fognak várni az elkövetkező években. – Mindegy is, ha nem lesz uszály, akkor csak a képek kedvéért nyilván nem fogjuk megvarrni, így is remek lesz! – jelentettem ki, miközben előrenyúltam az asztalon pihenő bögrémért. Az én teám már erősen langyos lett, de még mindig iható hőmérsékletű volt. – Vannak fotós ismerőseim is egyébként, ha majd szükséges lenne, csak egy szavatokba kerül! – komolyan, nagyon jól jártak velem, akár mindent el is tudnék intézni nekik úgy, hogy egy szalmaszálat sem lenne szükséges keresztbe tennie egyiküknek sem.
- Én sem terveztem, hogy kerek lesz – bólintottam, de azért magamban máris elraktároztam az információt. – Talán a kicsit szögletesebb lenne a legjobb megoldás. Nézd, valami ilyesmire gondolok! – azzal el is kezdtem gyorsan felrajzolni egy nagyon elnagyolt vázlatot. – Esetleg, még ez is megoldható a csipkeujj miatt… - mielőtt megmutattam volna neki, egy másik változatot is felfirkáltam, és csak ezt követően fordítottam felé a papírt.

Holly megjegyzésére csak elmosolyodtam, ezek szerint annyira még sem esett messze az alma a fájától… vagy legalábbis nem annyira, amennyire azt hinni vélik. Remélem, lassan sikerül visszatalálniuk egymáshoz, megtalálni a közös hangot, apró kis kompromisszumokat kötve egymással… Tényleg hiszek benne, hogy mindkettőjüknek jót tenne. No de most vissza a ruhához…
- Rendben. -bólintok Holly megnyugtatására, bízok benne annyira, hogy együtt sikerül kiválasztanunk a megfelelő anyagot a tökéletes ruhához.
Amíg a ceruza határozott mozdulatokkal siklik a papíron, csendben figyelem a szemem előtt kirajzolódó végeredményt. Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak Holly fejében, akkor bizony most heves ellenkezésbe kezdenék, hogy ne! Még ha egy átlag indiaihoz képest nem kimondottan tartottam magam babonásnak, ehhez én is ragaszkodtam – mármint ahhoz, hogy a vőlegény csak az esküvőn lássa a menyasszonyi ruhát. Egyébként is, amikor arról faggattam Killiant, hogy van-e bármi kérdése, kérése, óhaja, sóhaja a ruha kapcsán, csak az volt a válasza, hogy olyan legyen, ami nekem tetszik és amiben jól érzem magam… Azt hiszem, akkor talán azt is túléli, hogy a kislánya keze munkája meglepetés marad a nagy napig előtte.
- Dehogynem! Magamon is sokszor tapasztaltam, hogy az első gondolat, megérzés bizonyul a legjobbnak. Még ha sokszor nagy is a csábítás, hogy ne azt válasszuk. Csak néha olyan „nehéz” az embernek a megérzéseire, ösztöneire hivatkozni. Vagyis… gondolom, nektek ez sokkal természetesebb, mint nekünk. -utaltam a vérfarkasokra, és velük szemben az őrzőkre, emberekre, akik kevésbé voltak ösztönlények. Csak tudnám, miért olyan nehéz hallgatni rá, amikor visszagondolva, szinte sohasem bántam meg, ha „rájuk” hallgatva hoztam meg másoknak talán elhamarkodottnak tűnő döntést.
- Ó, azt megköszönném, ha meg tudnád adni az elérhetőségeiket! -csillant fel a szemem a fotósok hallatán - Igaz, azt nem tudom, apádnak mi a véleménye, de nem hiszem, hogy különösebb kifogása lenne ellene… Én szeretném, ha fotókon megörökítenénk a napot, mindenképp! Még úgy is, hogy otthon lassan a fél könyvespolc fotóalbumokkal van tele… Mondjuk vicces, hogy szinte alig akad köztük olyan, amit én készítettem volna… -feleltem, többnyire csak kértem belőlük, ha valaki készített, no meg tekintve, hogy az apám és a bátyám is hivatásos fényképész… Talán nem meglepő.
Ahogy ez eszembe jutott, egy kissé össze is szorult a szívem, hisz akár ők is lehetnének, akik a képeket készítik az esküvőmön, de úgy néz ki, hogy ez csupán álom marad. Akármennyire is szeretném, hogy ők is részesei legyenek...
Jöhet a nyakrész, Holly újra rajzolni kezd, én pedig kíváncsian figyelem, hogy milyen variációkat ajánl nekem. Bár az első variáció is tetszett, amit felvázolt, de amint megláttam azt a változatot, ami a vállakat szabadon hagyja, egyből sikerült meggyőznie.
- Ó, ilyet szeretnék! -mutattam a skicc felé - Azt hiszem, erre mondják, hogy szerelem első látásra…? Már ha a ruhákkal kapcsolatban lehet ilyesmi érzése az embernek. -nevettem csendesen, hogy némi töprengés után újra megszólaljak - Így papíron annyira jól mutat, már alig várom, hogy ott tartsunk, hogy élőben is testet ölt! Vagy akár a próbálásnál. -feleltem izgatottam, ahogy a bögrém után nyúlva, hátradőlve a széken, ittam néhány kortyot a teámból.
- Körülbelül mennyi idő, amíg egy ilyen ruha elkészül? -érdeklődtem Hollytól, hogy szerintem én még tippelni sem tudnék, annyira nem vagyok képben az ilyesmivel… Néhány nap? Néhány hét? Esetleg pár hónap? Mondjuk gondolom, itt is attól függ, mint sok minden másnál, hogy mennyire sürgetik a dolgot, de szerencsére, nekünk még bőven van időnk.

- Igen, én is azt hiszem, hogy nálunk ez másképp van. Magától értetődő, hogy a megérzéseinkre hagyatkozunk… - egyetértően bólogattam, bár közben még néhány pontosítást elvégeztem, a vonalak tekintetében. Azt akartam, hogy ez a ruha igazán jó legyen, bár egyelőre még előttem is rejtély volt, hogy mégis miért van bennem ez a késztetés. Mindenesetre feltett szándékom volt, hogy majd a saját megjelenésem is elég elegáns és kifogástalan legyen, ahogyan az elvárható volt tőlem. Nem csak úgy, mint a vőlegény lányától, hanem úgy is, mint egy neves tervezőtől. Ha már az esküvői ruha olyan jó lesz, akkor meg kellett mutatnom, hogy nem csak abban, de az egyszerűbb alkalmik területén is tapasztaltan mozgok.
- Persze, semmi akadálya! – valahol meg is voltak a névjegyek, és majd elég lesz csak rám hivatkoznia ahhoz, hogy minden rendben menjen. Ha meghallják a nevemet, akkor valószínűleg majd jobban oda fognak rá figyelni, mivel már nem egy arának ajánlottam ezeket a szakembereket, így mindenképpen honorálták nekem valahogy a szívességeket. Nem pénzben, hanem például úgy, hogy az én ügyfeleimre kiemelt figyelmet fordítottak, én meg bízhattam abban, hogy esetleg egy elegáns estély előtt is inkább hozzám fognak jönni ruháért, ha már nem csak esküvőkre tervezek.
- Szerintem lesz helye egy ilyen közös esküvői fotónak is – mosolyodtam el halványan. Én nem tudtam, hogy milyen ez, mert nálam nem voltak fényképek sehol a lakásban. Nekem nem voltak közeli hozzátartozóim, akikről kirakhattam volna, és amúgy is felesleges érzelgősségnek tituláltam. Én ingáztam két város között, még ha az idő nagyobb részét Anchorageban töltöttem is. Magamról meg nyilván nem pakoltam ki semmit, mert önimádó még én sem vagyok, de talán majd erről az esküvőről én is kirakok egy-két fotót, hogy egy kicsit otthonosabbnak tűnjön a lakásom. Nem mintha olyan sokan megfordulnának a küszöbön belül, de sohasem lehet tudni. Így talán túl ridegnek tűnnék egy külső szemlélő számára.
- Pompás, akkor ilyen lesz! Látod, ezt milyen könnyen eldöntötted?! – azért a lelkesedésemet már képtelen voltam visszafogni, pedig nem lett volna annyira rossz. Így leromboltam a rólam kialakított kép egy részét, de ha azt csináltam, amit igazán szerettem, akkor ez előbb-utóbb elkerülhetetlen volt. Ha olyan elviselhetetlen lennék tényleg, akkor megjátszani sem tudnám a készséges eladót, ha valaki bejön az üzletembe és én foglalkozok vele. Nem is vagyok olyan reményetlen eset, néha rá kell erre jönnöm. Egyszerűen csak könnyebb volt szúrósnak lenni, mert úgy kevesebb az esélye annak, hogy megbántanak. Túl sok rossz történt már ahhoz, hogy újra esélyt adjak rá.
- Ha csak erre koncentrálok pár napig, akkor két hét múlva már lehet, hogy meg tudjuk ejteni az első ruhapróbát. Egyébként, ha nincs annyira előtted, és szeretnéd látni, valamelyik nap benézhetsz, vannak olyan ruháim, amiknek hasonló a nyakrésze, vagy éppen a szoknya. Felpróbálsz többet is, és lassan összeáll a három-négy ruhából az, amilyen a tiéd lesz vegyítve – vetettem fel az ötletet készségesen, mert én sosem tudtam, hogy azoknak milyen nehéz lehet maguk elé képzelni egy ruhák, akiknek nincsenek olyan művészi hajlamai, mint nekem. Nem tudtam, hogy Abigailnél ez mennyire van jelen, ha már az anyagokban sem mozog annyira otthonosan. Nem is elvárás ez, de így megkönnyíthettem volna a helyzetét.
Az előbbivel pedig meg is válaszoltam a valószínűleg épphogy felmerült kérdését. Szerettem, ha egy lépéssel az előtt jártam, akivel együtt dolgoztam, mert akkor azt is ki tudtam találni, hogy mire vágyik igazán.