Arra, hogy csak nekem tartogatta bókját, mi amúgy is egyedül az ő kiváltsága, ha úgy vesszük, kiszélesedő mosollyal pillantok hátra irányába vállam felett, miközben a shortot veszem fel. A konyhába lépve a kávéfőzés apró mozzanataival foglalatoskodom, melynek aláfestőt dalol párom fürdővizének csobogása. Kusza mozdulattal túrok tincseim közé, ujjaimat használva fésűnek a finom hullámokban aláomló szőkeségben, s tengelyem körül megperdülve dőlök várakozóan a pultnak, a konyha ajtaját lesve, mikor kiszúrom közeledtét Darrennek. Mosoly költözik arcomra felbukkanására. Közelsége kellemes borzongást, őszinte szeretetet és egyfajta kamaszos szerelmet vált ki belőlem, melyet nem rejtek véka alá energiáimban sem, mikoz mellém lépve nyakamba csókol, hogy szórakozottan lépjen tovább egy rántotta ígéretével. - Jöhet! - Ingen kaját sosem utasítanék vissza, különösen, ha ő készíti azt nekem. -Baconnel. Légyszi? - Fűztem hozzá csibészes vigyorral képemen, majd ugye bedobtam a bennem megfogalmaző gondolat ígéretét, hogy azt kérésének eleget téve fel is vázoljam röviden és merőben nagy vonalakban számára a következőkben, miközben elnéztem, ahogy a tojásokat töri fel, serpenyőt kerít az egyik szekrényből... - Nem tudom, ennyire nem gondoltam bele. - Lököm el hátsómat a pulttól kérdésén töprengve el. - Az étel-ital részét simán elvinném, de szállás témában biztos akad más, akinek több tapasztalata van. Jenny például! - Mutatok felé, mikor beugrik testvérének neve és annak efféle múltja. Azon ötletére, hogy vásároljuk fel a Három Medvét, fel kell nevessek röviden, gurgulázó kis kacajjal, mely közvetlenül a hím mögül érkezik, ahogy mögé lépve simulok hátának, s bújik arcom vállához, nyakába. - A Három Medve egy lebuj, Darren, pont ez a sikerének a titka. Senkihez nem tartozik, aki számít a területen, senki nem kérdezi hogy ki vagy és mit akarsz errefelé. Lefogadom a városból nem egy hűtlen titkot vittek már ki oda... Elveszítené ezt a jellegét, ha rátennénk a mancsunkat nyíltan. - A teremtőm alfaként mindig nagyüzemben tolta a városi monopoly-t. Úgy fest, valami ragadt rám is ebből - már nem céltalan az öreg élete, hívja fel gyorsan valaki! - De nem rossz ötlet amúgy. - Nyomtam lusta, ráérős csókot vállára, miközben tenyereimet hóna alatt fűzve át simítottam mellkasára fel. - Ha nyíltan vállalnánk, hogy miénk egy hotel, úgyis kábé csak a kóborok futnának be, ellenben, ha szépen lassan bevennénk a Medvét... - Indul meg délnek észrevétlen tenyereim cirógatása - Ki tudja... - Oké, már nyilvánvaló, hogy direkt játszok az idegeivel ekképpen. - Talán még működhet is. - Csókom ezúttal feljebb éri nyakát, az imént általam ejtett birtok-heg forradását zárva le ekképp gesztusba oltott pecséttel. - Egy szobalány itt... - Tenyerem a melegítőalsó gumírozása alá les be. - Egy szakács vagy pénzügyes kolléga amott. Talán beszélhetnék a tulajjal, hogy ráfér a helyre egy kis makeover... Eléggé meggyőző tudok lenni. - Feszül csípőm a hátsó felének, mintegy a gáztűzhelynek szegezve ezzel, épp csak annyira, hogy közben ujjaim férfiasságát foghassák közre egyúttal.
Édes a mosolya, az öröme, amivel fogad, holott percek teltek el mindössze különválásunk óta, ám ez egyikünket sem akadályozott. Járt a csók, az érintés, akárhányadik legyen; nem tartom számon. - Baconnel kéri az asszony, nincs itt kecmec! - mondtam vidám hangon, előkapva a húst is, hogy aztán a sütéshez szükséges eszközöket vegyem elő. Ugyanúgy élveztem sertepertélését, apró ténykedéseit, mint amikor a műhelyben figyelte, miképp dolgozok. Hasonló a könnyedség, amivel más témát vitatunk meg, jelen esetben felmerülő ötletét. Bekapcsoltam a sütőlapot, amikor ellökte magát a pulttól, szemem sarkából pillantottam rá, hallgatva tűnődését. Elmosolyodtam húgom említésére. - Egyetértek - biccentettem -, plusz az sem mellékes, hogy kijöttök egymással. - Úgy mégis könnyebb egy üzletet vinni. Mondjuk az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy barátságuk mennyire lanyhult esetlegesen, ez a kettejük dolga, minden esetre nem fogom őket lebeszélni egy közös bizniszről. - Na, most mi van? - kérdezem enyhe duzzogó éllel, nevetését hallva. - A vendéglátás nem az én terepem - dörmögtem bajszom alatt, s bár ő simult hozzám, mégis mintha én helyezkedtem volna kényelembe ölelése nyomán. - A River Boat kisfőnöke is inkább névleg voltam. - Hja, az ilyesmit jobb szerettem másra hagyni. Ha bulit kell rendezni, vagy valami összejövetelt, az jöhet. De az ilyen jellegű üzletvezetés... Okosodni vágyó diákként hallgattam magyarázatát a Három Medvéről, míg lehelete hátamat éri. Szerencse, hogy tudok egyszerre többfelé figyelni, különben most vagy az infó nem jönne át, vagy a reggeli égne oda - mert ez a kis apróság kizárt, hogy ne élvezné figyelmem. - Mit javasolsz ebben az esetben? - érdeklődtem a sercegő olaj mellől, amibe lassan belekerült tojás és bacon is. Vállamat érő csókjára, mellkasomat érő simítására hosszabb lett kilégzésem. - Sunyi invázió. - Hogy a Medve bevétele, vagy az, amit ő művel? Is-is. Finoman remegnek meg izmaim, ahogy ujjai lejjebb szemtelenkednek, nyakamat érő ajkainak hála külön erőfeszítést igényel, hogy a sütésre is tudjak figyelni. Élesebben szívom be a levegőt, ahogy keze a melegítő alá talál. Szobalány, mi? - Hát az biztos! - nyögtem meggyőzősségére, ahogy csípője és a berendezés közé szorított, miközben a keze, ó, az a pimasz keze... - Ez tetszik - igen, a helyzet odalent szemérmesség nélkül mutatta lassan, hogy mennyire -, mármint az ötlet... meg a... basszus! - Odaégett egy ponton a tojás, ám azt a darabot hetyke mozdulattal pöcköltem ki a pultra. Majd ha végeztünk - ki tudja, mivel -, akkor eltakarítok rendesen. Alsó ajkamba haraptam, csípőm önkéntelen mozdult, s próbáltam a tisztességesen befejezni a reggeli elkészítését. - Rossz vagy, tudsz róla? - dörmögtem, oldalra fordítva fejem, hogy arcom az övét súrolhassa. Hangomban semminemű megrovó él nincs, épp ellenkezőleg. - Mikor lenne kedved a biznisz-meetinghez?
Szavaim füzére közepette fizikailag is körbe fontam a kedvest, közelebb lépve hozzá előbb ölelésbe vonva, hallgatva válaszát, édes mosollyal - kellemesen vegetáló energiáink szelíden kacérkodó játéka közepette. Tökéletes idillünk tűnékeny varázs, ezt az egyet nagyon jól megtanultam eme vidéken már, hát igyekeztem kiélvezni minden apró mozzanatát párom közelségében, vele együtt. Tűzzel játszok, ahogy csókom bőrét éri, mégis élvezem, nem bánva, ha perzsel - vállalom a rizikót - s tenyerem szemtelen túráját nem hagyja szó nélkül, mire belevigyorgok a műveletbe, forró leheletemmel nyakát cirógatva ez által akaratlanul is. - Meglehet, de abban nagyon is jó... - Kuncogom talán költőinek szánt kérdésére, egyúttal szabad tenyeremmel finoman fogok állára és fordítom a tűzhely felé képét, fülébe súgva, hogy: - Te arra figyelj, amit csinálsz. - Nyomok szórakozott csókot arcára, miközben másik tenyerem is déltájt tűnik el, nem hagyva fel áldásos tevékenységemmel alant. Újfent tettre kész férfiasságának keménysége ujjaim között beindít, mocskos ösvényekre tereli tulajdon gondolataimat is, mely gyorsan felülírja a néhány pillanattal, perccel ezelőtti "parancsot". - Hazudtam! Zárd el... - Súgom sürgető, vágytól terhes sóhajjal, s ha nem iparkodott eleget tenni kérésemnek, képes voltam játékosan megfenyegetni, hogy nem állok jót magamért, ha nem zárja el azt a nyamvadt főzőlapot azonnal. Mondjuk akkor se igazán, ha igen, mert alig tekeri el a megfelelő gombot, máris az oldalsó falhoz tessékelve csókolom oly hevességgel, mintha nem is húsz perc, de legalább húsz nap telt volna el a legutóbbi együttlétünk óta. Minden mozdulatom nyíltan birtokló - a csók, ahogy csípőm feszül altestének, ujjaim fogása csípőjén és mellkasára simítva fel - amivel falnak szegezem őt kiéhezett szukaként "szűkölve" hasonlóért tőle. - Akarlak. - Mintha nem lenne nyilvánvaló. Nyögtem ajkaiba csókunk közepette oly hangsúllyal, mely előre vetítette következő mozdulatsoromat, ahogy immáron nem csupán tenyereim vették délnek az irányt. Néhány pillanat múltán előtte térdepelve pillantok fel rá, s tekintetem, cinkos mosolyom szavak nélkül is elárulják miféle orv "támadásra" készülök a következő pillanatokban, ahogy kiszabadítom férfiasságát a melegítőalsó takarásából, hogy ezúttal ajkaimmal kényeztessem szemérmetlen szenvedéllyel.
Egy darabig még kitartottam, követtem a beszélgetés fonalát, igyekezve arra, valamint a reggeli készítésre fókuszálni elsősorban, csakhogy ez hamarosan lehetetlen küldetésnek bizonyult. Megfeszülök, libabőr fut végig hátamon nyakamra lopott csókja után, s bármennyire próbáltam féken tartani magam, csípőm akaratlanul is bele-belemozdult kényeztetésébe. Visszatartottam lélegzetemet, ami egy nehéz sóhaj közepette szökött ki belőlem. - De kis humoros! - nyögtem elkínzottan arra, hogy a dolgomra figyeljek. Mintha nem lenne tökéletesen tisztában azzal, hogy mit művel, hogy alapból milyen hatással van rám. Szinte már csupán támaszkodásra használom a pultot, ahogy immár mindkét keze serényen dolgozik, engem tökéletesen megakasztva a munkában. - Na végre! - mordultam, amint megkaptam a "felszállási engedélyt". Mintha amúgy szükségem lett volna rá... bár így izgalmasabb! Épp a kurta kikapcsoló mozzanat végére értem, amikor már a falnak is lökött. Kósza gondolat volt, ami akörül keringett, hogy vajon havibaj helyett lobbannak fel nála ezek az áldásos időszakok, esetleg mégsem sikerült olyan alaposra az ébresztés, vagy most ébredt fel csak igazán. A helyzet tekintetében mindegy. Hevessége semmi perc alatt ránt magával, ha még tudnék se ellenkeznék. Kezem derekén gyűri pizsama felsőnek használt hajdani pólómat, öle az enyémnek feszül, mire fenekébe markolok ingerlőn húzva magamhoz a csókok tengere közepén. Leheletünk feltüzelt energiáinkhoz hasonlóan gabalyodik össze egyetlen, vágytól fűtött szava és zihálásom nyomán. - Akarom! - Rekedt hangomnak aligha kell alátámasztania bármit. Hátravetett fejem halkan koppan a falnak, miután szája férfiasságomra talált. Addig néztem, követtem pillantásommal, ott viszont sok lett, s ha nem fordítom el tekintetem legalább pár másodpercre... Hajába túrtam, markom köré csavartam néhány hosszú, szőke tincset, pont annyira erősen, hogy még ne okozzak fájdalmat, csak érezze ebből is, mennyire kedvemre való az egész. Az az éhség és mohóság... Benne volt mozdulataiban, pillantásában, ami enyémhez hasonlóan öltötte fel a farkas szemének színét. Energiáimban fellobbant a vadállatként megesett együttlétek sora, a nyirkos pázsit illata, az erdő ezer nesze, Ő. - Vedd le a pólóm - követeltem el-elakadó lélegzettel, szándékkal használva a birtokos jelzőt a ruhadarab esetén. Az enyém, és imádom, hogy eltulajdonította. Ugyanez a birtoklás hajt akaratos kérésemkor is, amit perverz vágytól nehéz hangon mondok. Marokra fogtam ágaskodó férfiasságomat, ahogy levált róla - mert remélem így tett -, s pusztán addig fogtam vissza magam, amíg az ikrek fedetlenné váltak. Szemérmetlenül, pironkodás nélkül gyönyörködtem benne, abban, hogy "bemocskolhattam", ilyen módon is magaménak jelölve, fukarkodás nélkül. Alsó ajkamba haraptam, a látvány túlságosan kedvemre volt, légzésem továbbra sem nyugodott, az előttem heverő lehetőségek garmadája pedig újfent megállított abban, hogy bármi komolyabb, fontosabb témát felhozzak. Gyarló hím vagyok, egy őrjítő nőstény társaságában, aki kárhoztatni mer, az fából van. - Sipirc a fürdőbe! - leheltem, ködös tekintettel nézve szemébe. Okkerszín íriszemben ott nyújtózott kéjesen a folytatás ígérete.
A csobogó víz alatt feszültem testének, ezzel szegezve a csempének. Zihálva kaptam levegő után egy-egy kósza, lélegzetvételnyi szünetben, amelyet a falánk csókok közt hagytam, mialatt mindkét kezemmel kebleit simogattam mohón. Kevés idő kellett, hogy újból a rendelkezésére álljak, érezhette combja belső oldalán. Halk mordulás jelezte mindössze, mennyire vagyok képtelen féket tenni magamra, s hála a jó égnek, jelen éhsége mellett ez mindkettőnknek jó hír volt. Kezeim melléről egész testet végigsimító mozdulattal siklottak fenekére, hogy belé markolva emeljem meg. Amint derekam köré fonta lábait, már benne voltam - ismét. Mintha nem ezzel indítottuk volna a mát, mintha valójában most ébredtünk volna. Az őrületbe kerget ez a nő... Képtelen lévén betelni vele mozogtam vadul, hevesen, adva és elvéve minden mozdulattal, mialatt legalább ekkora vehemenciával ostromoltam száját is ajkaimmal. Éppcsak belém lopta magát a keserű gondolat, miszerint ez az egyetlen momentán, amit még nagyjából ugyanolyannak észlelek, amilyennek annak idején, s már tova is hessegetem. Szeretem őt, ahogy csak férfi nőt, farkas a párját szerethet, ezen kívül más ebben a pillanatban nem számított, más nem vonhatta el a figyelmem róla. Kielégülésem tökéletesen figyelmen kívül hagyta, hogy már kétszer részem volt benne. A lehetetlennél is közelebb vagyok Yettához, szinte belepasszírozom a falba minden lélegzetvételkor, mégsem akaródzik ebből a helyzetből engednem. Néhány perc elteltével mégis nyakonütöm az egészet a legrosszabb kétszavas mondattal, ami párok közt csak elhangozhat. - Beszélnünk kell. - Már eleresztettem, hagytam, hogy saját lábán álljon, kartávolságnyira se húzódtam tőle. Két kezemmel feje mellett támasztottam a falat, úgy merültem el pillantásában. Még mindig zúgott a zuhanyrózsából a víz: mintha elmoshatna mindent, vagy a csobogás a hanggal együtt a szavakat is tompíthatná. Egyikre sem képes - továbbra sincs fedezékem a saját dolgaim elől.
Szerelmünk végtelennek tetsző örvényében veszve el újra meg újra az idő és tér megszűnik köröttünk. Fogalmam sincs, mennyire járhat, az idő múlását legfeljebb a víz vállunkra pergő cseppjei érzékeltetik a fürdő fedezékében – kétszemélyes birodalmunk rejtekén. A fal nyirkos hűvöse és párom forró teste fog közre, hevessége elemész, s perzselem én is hasonlóval - közös a tűz, közös az orgazmus is héja-nászunk legvégén. Testem még akkor is finoman beleremeg emlékébe, mikor kicsúszva belőlem leenged a zuhanyzó kövére. Hátam a falat támasztja, hevesen kapkodva levegő után tekintek fel rá és... rohaggyak meg, de nem igazán ezt a felütést vártam volna jelen helyzetben, ez pedig ki is ül tekintetem kékbe váltó íriszeibe. Még ajkaim is elnyílnak kissé, értetlenül méltatlankodva. - Pont most? - Bukik ki belőlem a nyílt kérdés, ugyanakkor eszem ágában sincs sehová sietni, egyedül annyit teszek, hogy elzárom a vizet, mintegy jelzés értékkel - hallgatom. Csak ő van, csak én maradtam, a kettőnk leplezetlen pőresége, meg a házban uralkodó csend. És ez megijeszt.
Halvány mosoly, kimerült pillantás az első válasz kérdésére, utóbbit pedig nem az imént történtek számlájára lehet írni sajnos. - Sosincs tökéletes időpont - néztem szemébe, majd futó, már-már bocsánatkérő csókot loptam ajkaira. Nekem sem fűlik hozzá a fogam, ám ez az utóbbi időben vajmi keveset számít. - Januárban elmegyek egy időre. Két hét, maximum egy hónap... Muszáj látnom, hogy másutt mi a helyzet április óta. - Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egészen eddig elbújt az akkor történtek következményei elől, holott ez nem igaz. Ugye? - Az is lehet, hogy fel kell fednem magam. Masszív ellenérzés költözött belém, a gyomrot szorongató fajta. Mostanában úgyis túl sokszor tört ez rám, ez pedig egyáltalán nem tetszett, ám mivel lenyelni, leöblíteni vagy alkoholba fojtani nem tudtam, így jobb híján próbáltam elviselni, megbékélni vele. Mint a többi dolgot, ami egy pillanat alatt vált életem szerves részével - illetve kellett volna, hogy azzá váljon, de ez sosem ilyen egyszerű.
Lassan emelkedett mellkasom a válaszát hallva, s épp csak kiszökött tüdőmből a levegő, miután elcsattant a lopott, már-már bocsánatkérőnek ható csókja, kellemetlen érzést hagyva maga után, nem cáfolva meg ezzel az előbbi félsz-t mi energiáimban, egyúttal gyomromban gyűlt össze észrevétlen, másodpercek leforgása alatt. Mintha a végtelennek tetsző reggeli szeretkezés...eink a tegnapi napéi lennének, nem is a máé. - Ne. - Súgom gyerekes hirtelenséggel vetve közbe kapásból, mikor közli, hogy elmegy. Tudom, hogy hülyeség marasztalnom, mert azzal csak még inkább elfelé taszajtom, ugyanakkor a kétségbeesés hirtelen mar belém, miként tenyereimmel is simítok vállaira. Meg nem tudnám mondani, mikor voltam utoljára nélküle ezen a vidéken... nem hagyhat itt! Nem... nem így. - Muszáj látnod... hahh! - Ingattam meg fejemet, elpillantva róla a zuhanyzó üvegfalán túli párába burkolt világra. - És az itteni terveiddel mi lesz? Anchorageben nem vagy kívánatos személy és csak idő kérdése, hogy a fairbanksi falka szemet hunyjon a régi szép idők emlékére és a körmünkre nézzenek... ha lelépsz, az pont jó alkalom lesz erre. Én meglépném a helyükben. - fordítom vissza arcomat, tekintetemet a páromra fel, pillantásomban ott ül a kitörni vágyó orkán ereje, időzített bombaként fortyog, kavarog energiáimban, épp csak a gyújtózsinórt nem kínálom neki tálcán - de hisz megtalálja előbb utóbb magától. Ahhoz remek érzékkel bír, hogy ne így legyen. - Mégis hogyan képzelted ezt a lelépést, árult már el kérlek! Rám bízod Paynet, meg Saraht, aki mást nem fogad el vezetőnek csak téged, mintha ez valami elcseszettül nemes feladat lenne és éljünk boldogan? Nem én akartam vezető lenni, a fenébe is! - A végére néhány decibellel a hangszín is emelkedik talán részemről, de mégis hangosabb sóhajba torkollik, ahogy hajamba túrva simítom hátra a vizes tincseket fejtetőmön. Nem az fáj, hogy elmegy (de), hanem ez a látszólag átgondolatlan ide-nekem-mindent habitus, ami sajátom nekem is ugyan, de ettől még - vagy éppen ezért - igencsak elcsíp bennem valamit.
Nem ért váratlanul hirtelen tiltakozása és tökéletesen megértettem. Én se szívesen hagytam itt, sejthette. - Kétlem, hogy a falka akkor jönne, amikor ilyen okból lennék távol. - Hülye vagyok, ha bízok Rockyban? Szerintem nem, ám mivel ő nem tette, s felhatalmazást sem adott, így leleplezni se fogom, még Yetta előtt sem. Ez az ő kiváltsága. - Ez sokkal többről szól, mint pár kóborról, akik a határuk közelében vertek tábort, ráadásul eddig okot sem adtunk arra, hogy zabszemet érezzenek a seggükben. Tekintetét fürkésztem, a kitörni készülő vihart, ami bennem - egyelőre - nem nyert visszhangra. Farkasom kényelmesen heverészett, energiáim nihilikus nyugalommal hömpölyögtek körülöttem, miközben hallgattam megemelkedő hangját, szavai áradatát, amibe mintha vádló él lopta volna magát. - Visszautasíthatod - mondtam hűvös tágyilagossággal. - Nem kell vezetőnek lenned, anélkül is a párom vagy, anélkül is a mellettem lévő hely illet meg. Mint a királynékat. Nyelvem hegyén volt a visszavágás megszólalásom előtt: én sem kértem ezt, én sem akartam ez lenni. Mégis lenyeltem. Csak azért, mert ezen a téren elvették tőlem a választás lehetőségét, nem kell ugyanezzel ostoroznom másokat. Nem kell mindenben olyanná válnom, mint ők. Ettől is félsz, igaz? - Nem foglak olyan szerepbe kényszeríteni, amire nem állsz készen és ódzkodsz tőle, Yetta. Mindig akad más megoldás. - Voltak alternatíváim, már csak azért is, mert ha valamitől, hát attól a hideg kirázott, hogy védtelenül hagyjam őket. Sarah hagyján, nagy lány, ismerem, inkább azokat szánom, akik megpróbálnak vele ujjat húzni, ráadásul ki tudja, ő is mibe fog még, ha tető alá jön a megbeszélés velük. Payne és min ulvinne viszont egészen más lapra tartozott.
- Miért vagy ebben olyan biztos? - Horkanok fel rosszallóan, noha, amennyiben kicsit is végiggondolnám az elhangzott mondatot, könnyedén rájöhetnék, hogy minden bizonnyal maradt a tizenhármak leszármazottjaiból köreikben is ezek szerint. Talán kis idő múlva lezuhan ez is, ha elül a hirtelen felháborodásom. Hűvös tárgyilagossága, farkasának nyugodt magatartása késztet arra, hogy egy mélyebb lélegzetvételt követően lassan fújjam ki a tüdőmben rekedt levegőt, mintha ezzel is igyekeznék "hűteni" a kezdeti indulatosságomat, több-kevesebb sikerrel. - Ez nem arról szól, hogy hol a helyem, Darren! - Szaladt egyik tenyerem a tarkójára, s kissé közelebb vontam magamhoz egyazon mozdulattal. Ekképp tekintettem szemeibe, közvetlen közelről. - Hanem arról, hogy ugyan annyira vagy vezető, mint Tria utódja. Nem lehetsz hol csak az egyik, hol pedig csak a másik... ez egyszerűen nem így működik. - Döntöttem homlokomat az övének. - Most még kevesen vagyunk, majd... megoldjuk valahogy, de mi lenne, ha többen lennénk? Én... nem azért élek, hogy vezessek Darren. - S még mielőtt azzal jöhetne, hogy majd beérek, majd idővel másként fogom látni, elvégre mégiscsak egy alfa farkasának kölykével élek szimbiózisban, mégiscsak ebben nőttem fel, folytatom mondandómat. - Legalábbis nem Tria képletében.
- Ismerem őket - húztam fel rövid időre kissé vállam. - Amellett pedig, hogy nincs okuk, egy ilyen lépés elég kétélű lenne. Nem hinném, hogy olyan elhamarkodottak lennének, hogy ilyesmit kockáztassanak. - Ha őket elő is veszik, ha velük valamit tesznek, én így is, úgy is visszajövök. Az érzelmi részt kihagyva, legfeljebb nulláról kezdek mindent megint, de elkezdem, csak akkor már sokkal kellemetlenebb szomszéd leszek. Ha teszem azt a szállást rombolják le, égetik fel, azt újból fel lehet húzni. Nincs olyan, hogy elég nagyot nyerjenek ahhoz, ami megéri a rá következő veszteségeket. Kevesebben lettek és nem bolondok, nekik is jobb, ha békés csoportosulás él a közelükben, akikre elég olykor fél szemmel odapillantani, nem pedig állandó jelleggel kordában tartani. Mondhatni nem engedem, hogy felhúzzon. Menne, valahogy képes megtalálni a megfelelő szavakat, hozzáállást és stílust, hogy ez összejöjjön, ezúttal viszont feltett szándékom volt ezt elkerülni. Magammal együtt őt is a viszonylagos nyugalom medrébe igyekeztem terelni, erőszakosság nélkül. Engedem, hogy közelebb húzzon, tarkómon nyugvó érintése az erővel kordában tartott nyugalmat könnyebbé, igazibbá teszi. Vállaim megereszkednek szavaira, szemem lehunyom, ahogy homloka az enyémhez ér. - Értelek - mondtam halkan, s tényleg így volt: értettem, mit akart mondani ezzel. - Én sem... - szólnék, mikor vezetői mivoltát ecseteli, ám ennél tovább nem jutok, mert sietve folytatja, bennem pedig elakadnak a szavak, fejem hirtelen kapom fel, pillantásom egyszerre éles, kutató és félháborodással telve zavarodott. Aztán csak úgy kibukik belőlem: - Kit érdekel az ő képlete? - Megfeszült az állkapcsom, a keserű színezetet pedig minden igyekezetem ellenére sem tudtam lenyelni. A válasz teljesen egyértelmű volt a szinte költői kérdésre: engem. - Csodás eredményhez vezetett amúgy is - dohogtam magam elé mormolva a szavakat, majd megráztam lehorgasztott fejem. A nedves csempét bámultam a talpam alatt, miközben épp visszagyömöszöltem a szekrénybe az "elhagyott gyerek" érzést. - Miért élsz? - kérdeztem már-már megadón, síri hangon. Más akár úgy is érthette volna, hogy "minek él még egyáltalán", ám ez a szándék esetemben sehol sem volt. Újabb kérdés egy felvetett mondat kapcsán, egy válasszal, amit fogalmam sincs, hogy akarok-e egyáltalán. Ugyanazt a tompán kongó fájdalmat érzem mellkasomban, mint fél éve, mintha sehova se haladtam volna azóta.
- Ha te mondod... - Nem tudtam vitatkozni a ténnyel, hogy ismeri őket. Nem is akartam az igazat megvallva, mert olyan meggyőződéssel közölte ezt és a továbbiakat, hogy már azzal megvette bizalmamat, egyúttal szerte foszlatta aggódó gondolataimat. Békülékenyen simítottam tenyereimmel széles vállaira ennek hála. Homlokom lágyan koccan össze a hímével, felhorkanok kissé válaszára egyúttal, forró leheletem cirógatón öleli fedetlen bőrét. Még, hogy ő sem! - Akkor mégis kinek az ötlete volt ez az egész külön falkásdi, mondd? - Szusszantam lemondón, elengedve tarkóját; tenyeremmel mellkasán simítva le, s engedve le végtagjaimat magam mellé megadóan. Hirtelen villanó tekintete láttán, keserű szavait hallva még a vállaim is megereszkednek kissé, ahogy hátamat a falnak támasztva tekintettem fel rá. Jobban ismertem annál, semmint ráhagytam volna, mondva, ha nem érdekli, hát nem is hozakodok elő vele. Foglalkoztatta a kérdés, miként foglalkoztatott engem is. Ki nem mondott kérdések, melyekre már nincs, aki feleljen. - Miért én? Miért ő? Miért így?... - Haragszol rá? - Firtatom, bár sokkal inkább a miért érdekel, semmint az, ami egyértelműen kiérződik szavai, energiái mögül. El is üthetném ezzel a kérdéssel a felém intézettet, ugyanakkor nem teszem. Ez most nem az a pillanat, bármennyire is keveredik eddig nyugodt energiáim közé árnyalt óvatossággal némi feszengés, gyermeki félsz. - Miattad. - Kerestem pillantását, tenyeremmel arcélére simítva, ekképp emelve lehorgasztott fejét meg. - Tria soha nem áldozatnak szánt, kifejezetten kérte, hogy fussak aznap éjjel a tisztáson. Lássuk be, aligha én voltam a szívének legkedvesebb...! - Szélesedik árnyalatnyit mosolyom - futólag. Van egy csodás kifejezés, amivel remekül leírható a mi egymáshoz való viszonyulásunk az említett ősivel. Úgy hangzik: Pain in the ass. - Mikor elhatároztuk, hogy elhagyjuk a vidéket, meglátogatott. Azt akarta, akadályozzam meg ezt, de gondolhatod mennyire érdekelt a kérése. - Alig vártam, hogy elmenjünk innét és ebben egy ősi sem állíthatott meg, minekután maga Darren adta szavát, hogy magunk mögött hagyjuk a vidéket. - Aznap volt egy igencsak tartalmas beszélgetésünk. Pontosabban ő mesélt, én meg próbálltam orrvérzés nélkül túlélni, de... nem igazán értettem, miért hozakodott elő akkor mindazzal. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, mégis mit akart... - Ha úgy fest, csapongok, akkor az valóban akképpen van, kezeimmel is gesztikulálok kissé, amennyire közelségünk engedi. Mindig ezt teszem, ha valamit nagyon szeretnék átadni, de nem igazán tudom, mégis miként tehetném meg azt a magam egyszerűségével. - Se nem nő, se nem férfi... vagy éppenséggel egy nő és egy férfi. Te a vérvonalat kaptad örökül, én a történetét, annak legigazabb valójában. A Szabad hagyatéka ezzel a kettővel teljes. - Nem született még meg az a Krónikás, kinek lediktálta volna a sztorit az ős, minden feljegyzés spekuláció csupán az útról, mit nyolcszáz éve alatt megtett, erre nyakamat teszem. - Lehet butaság az egész. Minden áron ráhúzott magyarázat a tetteire, de... szeretném azt gondolni, hogy nem ok nélkül volt. Hogy nem akart egyedül hagyni ezzel az egésszel, ahogy én sem szeretnélek. - Lássuk be, nincs egyszerű helyzetben, miként én sem a sok hova mégy, merre jártál között. Olyannyira óvott a széltől is Alignak megszállását követően, önkéntelenül is elfelejtettem - ő sem vált 'golyóállóvá' a Körrel a lapockáján.
Fejemet ráztam heves visszakérdezésére, még egyik kezemet is felemeltem. - Azt akartam mondani, hogy én sem szánlak annak itt, ha nem kérsz belőle. - Tudom, hogy Tria kapcsán másfajta vezetőségre gondolt, ám az imént ebből indultunk ki, s ahogy átcsaptunk másba, úgy nem lett volna értelme tovább rugózni ezen. Mégsem akartam, hogy félreértsen, mert igen, a csapatot, annak vezetését én csináltam magamnak, ezt sose fognám másra. Sose vonnám vissza - kell. Ez a fajta higgadt, diplomatikus hozzáállás viszont addig tart, míg felmerül Tria "képlete". Mintha egy leheletvékony burok került volna ezzel ostrom alá. Egy burok, ami mögé próbáltam mindent besúvasztani, holott tisztában voltam vele, milyen satnya a rejtekhely. A Keldronnal való beszélgetés alatt jöttem rá igazán, mert ha fél éves távlatból is ugyanakkora fájdalommal köpöm fel a szavakat a gyerekeim halálának körülményeiről, akkor bőven van még mit feldolgoznom. Vagy legalább a burkon erősítenem. - Hogyne haragudnék! - csattantam fel keserűen, elfúló hangon. - Emózott ott abban a kurva, tarka házban, árulóvá tett - amikor kiszedte belőlem Lucas kihívójának nevét -, amikor kérdeztem, nem felelt, elküldött a városból áprilisra, mint egy taknyos kölyköt, kibaszottul nem készített fel semmire! - Öklöm éle a nedves csempén csattant, torkom elszorult. - Itt hagyott... - Szinte csak tátogtam az utolsó két szót, utána belülről harapva számat. Nem azért vágytam a Magas Hegy halálát, mert az logikus megoldásnak tűnt a problémáinkra. Csak át akartam döfni a szívét, hogy neki is fájjon, hogy egy töredékét érezze, hogy egy morzsáját kiadjam ennek. Fejem követi keze mozdulatát, amivel megemel államnál, tekintetem értetlen első szava hallatán. Ugyanazt a tiltakozást érzem mélyen, legbelül, mint amikor még tagadhattam magam előtt Tria kilétét. Nem akarom tudni, már nem, könyörgöm, ne mondd el... Képtelen vagyok viszonozni mosolyát, meg se rezzen arcom, csak a kétségbeesés nő bennem gomolyogva, mint odakint az ólomszürke felhők, készen rá, hogy bármikor hóval hintsék a tájat. Kérte, hogy maradjunk. Tompa sajgás éledt bennem, mintha egész testem zsibbadna, s már meg se próbáltam kibogozni az érzelmek gordiuszi-csomóját. A farkas dermedten figyelt, várta, hogy a felé hömpölygő lavina elvigye. Hosszan hallgattam, eleinte mert figyeltem, hagytam beszélni, majd mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Dörzsölő volt a mozdulat, amellyel megtöröltem arcomat, mialatt energiáim jeges tüskékként marták körülöttem a levegőt, mégsem érezhetett felőlem haragot. A kavalkád összeállt, a végeredmény pedig a semmi lett, egy üresen kongó, feneketlen kráter. Hangom távoli, mintha nem is az enyém lenne, az okkerszín szempárból rá meredő tekintet semmitmondó, kopár. - Mégis megtettétek. Halkan ejtem a szavakat, vád nincs bennük, ahogy más sem. Csupasz, már-már nyersen egyszerű tényközlés, ami után már elszakítom tőle pillantásom. Mint egy szakadásra kész húr, úgy húzódik valahol a felszín alatt mindaz, ami a hallottak nyomán feltódulna bennem, amit ugyanolyan kérlelhetetlen, keserű indulattal üvöltenék, mint a Krónikásnak, mégsem jön. Az ár, amely képes lenne elmosni ezt az épületet, mintha sose létezett volna bennem, s eltűnésével együtt bujdosott el a mélybe farkasom is. Hátráltam egy lépést a tágas zuhanyzóban, majd még egyet, aztán sarkon fordultam és kimentem, még a fürdőszobát is elhagytam, ha nem állított meg, hogy a rajtam pergő vízcseppeket figyelmen kívül hagyva a halóba menjek.
Fanyar a mosoly, óvatos a pillantás, mivel felé leszek, ahogy kérdésem válaszra lel nála Tria kapcsán. Ijedten rezzenek össze, ahogy ökle mellettem éri a csempét, izmaim megfeszülnek bele, hogy aztán mégis engedjek ezen, s lassú mozdulattal simítsak ugyanazon kézfejének karjára. - Annyival erősebb vagy nála... - Súgtam én is, szinte csak magam elé, mégis az elhangzottakra reflektálva valahol. Szabadnak lenni nem művészet, bárki képes megélni féktelenségét, leszarva a környező világ szabályait, véleményét. Ezer lánc és megkötés között megélni a szabadságot, vagy legalább őrizni magunkban annak fényét... ahhoz embertelen belső erő kellhet. Túl sok minden szakadt rá egyszerre, mellé bevállalt egy csoportnyi farkast és akkor arról nem szóltam még, hogy én se tettem könnyebbé áprilisban az egészet. Szavaim sietősen, kissé lehet összeszeedetlenül és mégis őszintén peregnek le ajkaimról. Látva, érzékelve a változást felé lépnék mondandóm végeztével, azt a kevés távolságot is megszűntetve kettősünk között, mi a térben maradt, ám ő (nincs új a Nap alatt) ellök szavaival magától. - Elkerekedő a pillantásom, ajkaim néma szóra nyílnak, miközben szívverésem nem a kellemes módon ugrik meg. Szinte érzem, ahogy lüktet nyakamon egy ér, mellkasomra pedig ólomsúllyal nehezednek szavai. Mikor kilép a zuhanyzóból, hirtelen mozdulok utána, karjára fogva és ekképpen kerülve elébe - hacsak el nem taszajt fizikálisan is egyazon lendülettel. - Ezt te sem gondolod komolyan...! - Szűrtem fogaim közül felé a szavakat, felemelt fejjel tekintve arcára, mintha ezzel is nagyobbnak kívántam volna tűnni az ajtóban előtte állva. Sajnos azt csak akkor zárhattam volna el teljesen előle, ha teljes alakomban terpeszkedek ott, így elég könnyen félrepakolhat, ha akar.
Elhúzom számat, megrázom fejemet, az ellenérvek azonban bennem rekednek. Végig kell csinálnom ezt az egészet, az pedig vajmi keveset segít, ha lehúzom magam. Elég nyilvánvaló a kételkedésem így is, felesleges szavakba önteni. Az elhangzottak után pedig pláne fogalmam sincs, mit mondhatnék. Dühös kéne lennem, azt hiszem, legalábbis kiakadnom, esetleg még kiabálnom is, ehelyett kétszavas mondatot ejtek közénk. Joviális reakcióm szöges ellentéte az övé, míg az én érzéseim belefagytak a helyzetbe, az övéi tornádóként készülnek kitörni, végigsöpörve mindenen. Talán erre is mondok nemet, amikor elhátrálok tőle, hogy a távozás mezejére lépjek, de persze megakadályoz ebben. Utánam lép, elkapja karomat, elém perdül, csupa indulat és tűz, míg én kifejezéstelen arccal, már-már értetlen naivitással tekintek rá, épphogy nem kérdezve: mégis mit szeretnél? Még szemöldökömet is feljebb vontam egy árnyalatnyival. Valahol igazságtalannak érzem „vádam”, ahogy a szemébe nézek, ugyanakkor végtelenül jogosnak is. Bennem fodrozódott minden, amit a magam igazolására hozhattam volna, ám a nyomasztó érzéssel együtt nyeltem le az egészet, mintha kútba vetnék minden nem-kívántat, remélve, hogy örökre a mélyben maradnak, s nem mossa ki őket a következő esőzés. Hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, mi sem bizonyította jobban, minthogy szótlanul félretoltam az útból, minden durvaságot mellőzve – akár egy ölelés is kezdődhetne így, csak a mozdítás irány nem stimmel –, s ha ezúttal hagyta, elléptem mellette, eredeti célom felé tartva.
Apró, dacos szusszanás. Ennyi fut ki belőlem kétkedő, kérdő pillantása láttán. Szemem kékjei szikrát szórnak felé. Egyszerre vádló és mégis végtelenül törődő a pillantás, mi bennük rejlik, mit energiáim nyíltan közvetítenek felé. A kettősség mindig is sajátunk volt, miként az is, hogy azt hisszük konokul, azzal, hogy kizárjuk a másikat, megóvhatjuk a saját szarságainktól. Nos, azt hiszem, az elmúlt idők áprilisa igencsak bizonyította, hogy ez nem így van. Ahogy mozdult, úgy mozdultam én is – félrelépve, utat engedve neki, egyúttal szépen lassan pajzsomat is felvonva, elzárva érzelmeim áradatát előle. Bennem a nőstény szűkölt, engedjem párjához, megbékíti ő a jeges szívű északit nekünk majd, ám büszkébb voltam annál, makacsabb, semmint sietve lépdeljek utána a hálóba, épp csak elébe nem vetve magamat könyörögve: mondjon már valamit, kiabáljon, törjön-zúzzon, csak ne zárjon ki, a fenébe is! – Volt, hogy megtettem. Kértem szép szóval, kértem üvöltve, fejéhez vágva, mint valami megmásíthatatlan vádat. Ezúttal engedtem, hagy menjen, én magam pedig lassú mozdulattal, ráérős ütemben nyúltam a törölköző után, hogy miután hajamból kicsavartam a vizet, testem köré tekerjem és úgy lépdeljek utána ráérősen a hálóba. Magam voltam a vihar előtti csend. A nesztelen tenger vészterhes nyáréjszakákon. Süket fülekre talált volna bárki, ki energiáim után kutatott volna, miközben megkerülve az ágyat a magam részéhez léptem a ruhásszekrényünk előtt. Fehérneműt vettem elő, meg egy kényelmes farmert és vastagon kötött hófehér pulcsit – távozni szándékoztam itthonról. Tudhatta ezt abból az apróságból, hogy négy fal között ritkán viselek melltartót. - Szóval január. Mikor tervezel indulni? – Firtatom csendes távolságtartásomban is megtörve a csendet kettőnk között.
Lehunytam a szemem egy pillanatra a közénk emelkedő pajzsra, ezt azonban már nem láthatta, ahogy a mellkasom közepére telepedő súlyt sem. – Ha ez a válaszod a „vádra” – néztem vissza egy múló másodpercre vállam fölött –, akkor tényleg igazam volt. – Továbbra sem emeltem fel a hangom, hideg tárgyilagosság uralta még mindig szavaimat. A kemény faggyal maró tél szülötte velem lépett tovább a hálóba, dermedtségében megingathatatlan királyságába zárva mindent. Kapkodástól mentes mozdulatokkal vettem elő egy tiszta törülközőt, hogy szárazra dögöljem magam, s mire végeztem, ő is felbukkant. Harapni lehetett volna köztünk a levegőt: a kanóc már égett, a kérdés az volt, mikor éri el a lőporos hordókból emelt hegyet a sistergő útját járó tűz. Könnyen törhettem volna szét pajzsát, erre viszont a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutattam. Vele szinkronban, tőle mégis külön, a szoba átellenes oldalán vettem magamra alsót, farmert, pólót. Mindketten távozni készültünk és nem együtt. Fájnia kéne, a kietlen semmibe azonban továbbra sem tudott más betörni. Hátizsákomat pakoltam – váltás göncök, dzseki és bakancs –, magányos portyára készülve, háttal neki, amikor kérdése elhangzik. Tevékenységemet zavartalanul folytatom, holott cseppet sem vagyok éhes, nincs ingerem vadászatra, s a farkast sem hívja olthatatlan vággyal a rengeteg. Nekem van rá szükségem. – Legkésőbb harmadikán – mondtam eligazgatva pakkomat, hogy aztán behúzzam a cipzárt. – Kivéve, ha újabb hiányzó kirakós darab bukkan fel, ami kimondja, hogy januárban a magamfajtának tilos utazgatni. – Kiegyenesedtem, majd félvállra vetettem könnyű terhem, s Yetta felé fordultam. – És ha nem követek el valami orbitális baklövést. – A nem-tudás még senkit sem mentesített a felelősség alól, kétlem, hogy én lennék az első, akit mégis ilyesfajta kegyelem ér. Eddig se jutott osztályrészül. – Este jövök – fordultam sarkon, a megszokás szülte mondatot követően. Sosem azért jelentettem neki úgymond, mert kötelességemnek éreztem, vagy mert elszámolással tartoznék neki. A bizonytalantól óvtam, így is jut elég, legalább azt hagyjuk ki, amit lehet. Amikor azt is tudtam, hol leszek pontosan, arról is tájékoztattam. Ha baj van, bármilyen értelemben, ott megtalál. Most csak az erdő volt és az idő, a kopár üresség mögé söpört tajtékos káosszal, ami pillanatok alatt nőtt sokszorosára bennem, de ha beismerem, elönt. Én pedig elképzelni se tudom, hol a vége, ha egyáltalán létezik ilyesmi.
- Ez a válaszom a viselkedésedre… - Felelek csendesen szűrve ki fogaim között a választ, megfeszülő állkapoccsal, megállva, hogy utána forduljak teljes testemmel, csupán fejem mozdul nekem is, akárcsak ő teszi, kifelé haladtában tekintve vissza felém. Ebben a játékban, mit hűvös távolságtartással űztünk, ő volt a jobb, bár nem tudom, mekkora dicsőséggel jár most mindez. Leginkább semennyivel, azt hiszem. A fehérnemű fölé rángatom a pulcsit, nem érdekel, hogy nyirkos még a hajam, s fejbőrömre tapadva keretezi vállaimat. A farmert rángatom magamra, mikor elhangzik kérdésem, válasza pedig nem akaszt meg a cipzár felhúzásában, a gomb helyre igazításában. Aprót biccentek csupán, a továbbiak mindössze, miket képtelen vagyok felé tekintve, őt figyelve állni. Jobb híján lesütött pillantással igazítok az éjjeliszekrényen heverő cuccokon, felkapva onnét telefonomat, s farzsebembe ejtem azt. Vajon hová tettük a kocsi-kulcsokat? - Bemegyek a városba. – Feleltem szavaira ekképpen, leplezetlen hirtelenséggel kapva fel fejemet a pakolászásból és tekintek utána. Válla felett kiszúrtam a kulcsokat is az előszobafalon…
A Pit-be vágytam, mégsem álltam meg előtte, hajtottam tovább, végig a partszakasz mentén, a városon is túlra, oly erővel üvöltetve a zenét, amily hangerőn én tettem volna mindezt szívem szerint. Nem lett tőle jobb, de inkább ez, minthogy otthon adjam ki a bennem felgyűlt keserű feszültséget. Kár lett volna az imádott bútorokért. Persze, korábban érek haza. Nincs ebben semmi különleges, mindig így van mostanság. Én, aki minden bizonnyal tökéletesen szarok a helyzetére, itthon várom, lesem jöttét minden egyes alkalommal, mikor maga megy a dolgok után, hiába ajánlottam nem egyszer, hagy segítsek, s ne csak azzal, hogy meghallgatom esténként gondolatait, érzéseit két szeretkezés között. Baszódjon meg Tria, meg az is, aki a fajtáját ide hívta! A nappaliban várom Darrent, gondolataimba meredve egy üveg… másfél üveg whisky híján. Épp szórakozottan forgatom kezemben az újabb pohárkát, mikor belép, én pedig felé kapom pillantásomat, élénk, várakozással teli tekintetemet, melyek mellett ijesztően semmitmondónak, üresnek tetszenek köröttem lustán csorgó energiáim. - Nem hagytalak egyedül. – Szólaltam meg ráérősen, míg cipője, kabátja levetkezésével foglalatoskodott. – Hibáztam, hogy nem beszéltem az esetről, noha előbb szerettem volna megérteni a miérteket, csak épp idő nem maradt rá, mert jött a kibaszott április… de nem hagytalak egyedül. Azért ne engem hibáztass, hogy körbe se nézve másokhoz rohantál. Érthető módon, mert lássuk be, nem én vagyok a helyi őslakos-szakértő. De itt voltam, itt vagyok most is, nyitottan állva ehhez az egészhez és igyekezlek ott támogatni, ahol csak tudlak. Rendre felajánlom azt is, hogy átmegyek Anchorage-be helyetted, de te mindent magad akarsz intézni, észre se veszed… úgyhogy ne mond nekem, hogy magadra hagytalak, mert rohadtul nem így van. – Dőltem a kanapé háttámlájához, keserű mozdulattal döntve le a pohár tartalmát.
Rohantam, nem nézve, merre. Úgyis visszatalálok – mindig visszatalálok… Gondolkodnék a történteken, az elhangzottakon, a ki nem mondottakon, vagy legalább kiadnám valamilyen formában a vélt feszültséget, de egyik se jön. Hagyom, hadd vezessen az ösztönlény, miközben hófehér bundánkon átsejlenek a tetoválások, ám egyik sem nyom annyira, mint az az egy, a lapockámon. Bármilyen hevesen, szaporán roppanjon a hó mancsom alatt, reménytelen akár egy pillanatra is elhagyni. Megmásíthatatlan, akár az elmúlt hónapok. Órák teltek egy sziklán pihenve, a havazás közepette. Télidején amúgy is rejtő színemet most teljesen belepte a hó, mintha csupán egy figyelő szempár lennék a rengetegben. Testetlenül. Megborzongtam a gondolatra, kényszert éreztem azonnali mozgásra, mégsem keltem fel. Újabb menekülés volna újabb kényelmetlen helyzetből…
Jócskán benne jártunk az éjszakában, mire hazavittek lábaim. A tél velem együtt szökött be a házba, míg nyílt majd csukódott az ajtó, hogy már csak átfagyott tagjaim hordozzák azt magukban. Hajam nedvesen csillogott a lámpafényben, mint reggel a zuhany után – azzal a különbséggel, hogy most a fagyból való felengedés nedvesítette sötét tincseimet. A bejárat mellé teszem le holmim, s látok neki bakancsom levételének. Nem akarok mindent végigtocsogni. Energiái mellett a whisky jellegzetes szaga csap meg, késztet pillanatnyi megtorpanásra a fűzőt kioldó mozdulat közepette, ő pedig beszélni kezd. A tónus tőle szokatlan, akkor is az volt, amikor ki-ki a maga dolgára indult a hálóból, éveknek tűnő órákkal ezelőtt. Továbbra sem szólok. Szögre akasztom dzsekimet, apró jégdarabokat söprök le ujjaimmal hajamról, majd beljebb lépek. Teszek egy kitérőt a konyhában, végül fesztelenül állok meg az asztal vele szemközt húzódó oldalán, hogy lehajolva töltsek a magammal hozott pohárba. Nem vágok közbe, egy pillanatra sem akasztom meg, csak leülök a kanapéra, kényelmes távolságra tőle. Minek játsszam, hogy nincs semmi gond? Egészen annyira lecsúszok ültömben, hogy fejemet a háttámlára tudjam hajtani, aztán félig lehunyom szemem. Szinte egy hajtásra ki is iszom a nedűt. Yetta többet ivott, érzem rajta. – Majdnem elvettem Payne farkasát – mondtam alig hallhatóan, poharat tartó kezem megremegett. – Bepánikoltam. – Megittam a maradékot, de hiába éreztem késztetést újból önteni, képtelen voltam megmozdulni. Megadó megértés folyt végig rajtam a kint egyedül töltött órák és szavai hatására – vagy egyszerűen csak ennyire fáradt voltam, és nem maradt erőm még egy házastársi civódás elnyújtására is. Ami végső soron aligha nevezhető bajnak. – Nem kérdeztelek, nem kértelek – felé fordítottam a fejem. – Önhittségből. Meg se fordult a fejemben, hogy nálad lehet mindenre a válasz. Úgy voltam vele, úgyis mondanád, főleg látva, hogy máshova rohanok… Nem, ez így nem teljesen igaz. Valószínűleg ha csak sejtem, hogy ilyesmi birtokában vagy, akkor sem kérdezlek április után. – Enyhe fájdalommal rándult meg szám, a víz hideg cseppekben vált meg időről-időre hajamtól. – Miattam hagytad ott Jerseyt, miattam költöztél ide, az én őrült álmaimat követed, amikre a vágyaimon túl semmi garancia. A legkisebb terhet akartam rád rakni, a legcsekélyebb mértékben megpiszkálni a sebeidet. – Nevetséges, hogy a hiábavalóság ellenére is ilyen bután próbálom védeni. – Minden nap kevésnek érzem, amit adni tudok – elcsuklott a hangom egy pillanatra –, és fogalmam sincs, hogyan tudnálak itt igazán boldoggá tenni. Élesen szívva be a levegőt fordítottam el róla tekintetem, s dőltem előre, hogy végre újabb adagot töltsek. Félrelöttyen elsőre a whisky, éppcsak mordulok egyet, majd kínlódva kaccanok kurtán. – Istenek… Meg is érdemlem, hogy csupaszon lássanak… – Erősen koppant az üveg, de nem nyúltam a pohárért. Lehajtottam fejem, térdemen könyökölve hajamba túrtam és belemarkoltam mindkét kezemmel. Egész testem belefeszült. – Félek. Jobban, mint valaha. Sokkal jobban.
A hideg jólesőn lengte körbe néhány pillanatig alkoholtól kótyagos fejemet, mielőtt becsukta volna az ajtót maga után a hazaérkező. Lustán, ráérős nemtörődömséggel és mégis egyúttal burkolt, pusztán energiáimban megvillanó törődéssel és aggodalommal tekintettem felé, követve mozdulataiban, s önkéntelenül buknak ki belőlem a szavak ezzel együtt. Mondandóm végeztével újra töltenék, ám kivárom, míg ő is megteszi ezt és leül a kanapé túlsó felére. Van valami végtelenül, keserűen megadó a mozdulatban, amivel lejjebb csúszik kissé ültében. Az üvegért nyúlok, ám alig emelem poharam széléhez annak nyakát, olyasmi bukik elő belőle, mire felhagyva a töltő mozdulattal fordulok felé, egyik kezemben az üveggel, másikban a félik tele pohárral. - Hogy mit csináltál? – Megretten bennem a farkas, jól hallottam egyáltalán?! – Payne jól van? – Azt látom, hogy ő cefetül, torkomon zubog lefelé minden keserve, így valami belső, keresetlen és nem ismert ösztön által vezérelve kapásból a kölyke iránt érdeklődöm. Talán a farkasom az, ki féltéssel fordul a hasonló energiákkal bíró felé. Talán a bűntudat, hogy két másikjának miattam, értem ontotta életét. Nem tudom, s nem is most keresnék erre választ. Helyette lehúzom a félpohárnyi italt, s felállva ültemből felé nyújtom a már megkezdett italt. Ha elveszi, egészségére, ha nem… előtte koppan a talpa az üvegnek a dohányzóasztalon, hogy alóla három teli üveget vegyek elő sorra. Hülye ötlet volt, hirtelen felindulás megvenni őket, de akkor már ne vesszenek kárba. Egyet a fiúért, egyet Ashleyért… a harmadik, mit most visszahuppanva megbontok, legyen, mondjuk… Harlané. Ráérős szórakozottsággal kortyolom az italt, s vele együtt szavait is, eszelős némaságba burkolózva, miközben ahelyett, hogy reá tekintenék, a mellettem ülőre, magam elé meredve emésztem a hallottakat. Nem mondtam, vártam, hogy kérdezd. – Nem kérdezted, vártad, hogy mondjam. Nem is értem, miként maradtunk mi ketten így, együtt életben az elmúlt évek alatt, ha ily fordítva vagyunk bekötve. Fanyar mosollyal emelem újfent ajkamhoz az üveget. Védeni akar, minden egyes tettével, mozdulatával és ezt egy percig sem vitatom el tőle, ugyanakkor hangosabb, kétkedő szusszanással nyugtázom azt, mikor az általam hozott áldozatok sorát tárja elém. - Hát te hülye vagy! – Bukik ki belőlem az italnak köszönhetően talán kevéssé kedves éllel, mint amilyennek szánom a szavakat őszinte nyíltságuk ellenére is. – Az én döntésem volt hátrahagyni Jerseyt, az én döntésem volt, hogy melletted vagyok most. Gondolod, ha nem lennél képes boldoggá tenni, itt lennék? Egy frászt! – Ingattam meg nevetve fejemet kissé, mintha csak leplezni próbálnám a hangomba költöző keserűséget. - Boldog vagyok, mikor mellettem kelsz fel, s mikor mellettem térsz nyugovóra. Boldog a köztes időben, amit együtt töltünk, de ezek szerint valamit baromi rosszul csinálhatok, ha te ezt nem látod. Te… sokkal többet adtál fel értem, úgyhogy ne legyél idióta és mard magad ez miatt. – Ingatom meg kissé fejemet, s az ital üvegének talpa koccan az asztalon, ahogy felé fordulva várok reakcióra, ám ami a következőkben érkezik… vonásaim karakánsága önkéntelenül is ellágyul, mellkasomra ezer súly kerül, ahogy gondolkodás nélkül húzódom közelebb, átkarolva hátát, homlokomat vállának döntve. Hagyom elülni, uralkodni felettünk kijelentésének súlyát, mielőtt megtörném vészterhes erejét. - Mond ki, mitől. – Nem vagy ellene egyedül...
Szemem sarkából látom a megakadt mozdulatot. Nem ismétlem meg előbbi mondatom, tudom, hogy hallotta, csupán a döbbenet szülte első kérdését. A másodikra finom büszkeség lobban energiáimban, kósza, mint a nyár végi szellő. – Átkozottul erős – mondtam halkan, ugyanakkor leplezetlen elégedettséggel. – Nagyon megijedt, aggódik, közben meg lenyűgöz, mennyire éretten és bátran áll az egészhez. Pedig mennyire fiatal még… – És már egyáltalán nem gyerek, ennek többszörösen adta tanúbizonyságát az elmúlt évek alatt. Soha egy pillanatra sem kellett benne csalódnom, ezért is rettentett el engem talán jobban az egész. Az utolsó gyermekem, méltó, sokkal többre hivatott annál, semmint, hogy a tudatlanságom áldozata legyen. Azt még le tudom nyelni, ha engem felkészületlennek, Triát pedig felelőtlennek tartják, bár hiába vágok jó pofát, nyilván nem örülök. Ez azonban más volt. Annyira, hogy utána hetekig nem mertem megérinteni, mintha a puszta tapintásom mérgező volna, mételyt terjesztene. Alighogy, de megrázom fejem a felkínált üvegre egyelőre. Ugyanilyen halvány volt a mozzanat, amivel felvontam szemöldökömet a felsorakoztatott whisky-osztagra. Hosszú sóhaj. Szóval ma ebbe kergettelek… Beszéltem, mint aki delejes álmában tesz vallomást, tekintetem is tompa, de minden kétséget kizárólag jelen vagyok fejben is, nem pusztán testben. Belülről emésztő rákfenét öntök szavakba, nem tudva előre, hogy mindez megváltást vagy még több kárt okoz. Talán mindegy, lehet, nem a „most”, hanem a „majd” lesz a döntő bíra ebben, az adott helyzet viszont ezt kívánja tőlem: lásson. Úgy tud velem bármit kezdeni, úgy érti csak meg a reggel rideg távolságtartásba csapó szenvedélyét. Iszok, amíg beszél, pillantásomat azonban nem szakítom el róla. Valójában úgy figyelem, mintha az életem múlna rajta – talán így is van –, iszom magamba az őszinte energiákkal kísért szavakat csendben ülve. Szám árnyalatnyi, fáradt mosolyra húzódik, részben szavaira, részben arra, mennyire másképp adjuk ki ugyanazt a keserűséget, más habitussal. – Jól csinálod. Csak nem akarom, hogy egy reggel úgy ébredj mellettem, hogy megbántad. Emiatt és mert megígértem, hogy boldoggá teszlek, esélyesen képtelen leszek mindezt magától értetődőnek venni tőled. De ez nem baj – mosolyom alig észlelhetően őszintébb színezetet kapott. – Szívesen fáradozok a mosolyodért. Mindig megéri. – Minden nap azt kívánom, bár ne lenne egyéb dolgom ezen és a kölyöknevelésen kívül a világon. Az egyszerű élet álmát viszont örökre eltemethettem. – Hagyjuk ezt, min ulvinne – hunytam le kis időre szemem –, eleget adtunk bele mindketten azért, hogy még egy kis idő jusson nekünk, állapodjunk meg ebben – néztem újfent szemébe. – Mindketten meghoztuk a magunk áldozatait és mindketten képesek vagyunk bármit elhallgatni azért, hogy ha csak ideig-óráig, de még megóvjuk a másikat a szartengertől. Vagy kivárjuk a megfelelőnek ítélt pillanatot. – Ebben talán én voltam a nagyobb játékos, ám ez nem verseny. Azt minden esetre talán sikerült a magam labirintust idéző módján tudtára adnom, hogy megértem, miért nem mesélt Triáról eddig, hogy én se lettem volna valószínűleg különb. A baj, hogy ez „csak” egy szegmens a többi mellett, amelyek együttesen körülállnak, lesve, mikor csaphatnak le. Együtt, külön-külön… nekik mindegy. Félrelöttyen az ital, hangosan koppan az üveg, a démontalálka körtáncot jár bennem, mialatt hajamat tépném. Mint egy jól eső, mély lélegzetvétel, úgy jut el hozzám érintése, ölelése, közelsége. Ösztönből dőlök kissé felé, hajtom irányába fejem, leejtve kezeim. – Hogy elvesz tőlem titeket. Hogy hiábavaló minden erőfeszítésem és képtelen leszek begyógyítani a vérvonal sebét. – Állkapcsom megfeszült. – Félek az újabb alkuktól, a követelésektől, hogy kinek ártok még akaratomon kívül. Félek attól is, hogy sose lesz vége, vagy ha mégis, addigra… senki nem marad. Vagy én veszek el az út alatt visszafordíthatatlanul. – Arcom szinte bőrét éri hozzá húzódva, már-már fülébe súgva a szavakat. – Félek, hogy elbukok Vérvonalfőként, Vezetőként, Testvérként, Teremtőként, Párodként. Félek, hogy lemészárolják dacomat, büszkeségemet és megmásíthatatlanul elveszik az önmagamba vetett hitemet, győznek, megtörnek. Semmit sem hagyva bennem kedvességből, emberségből, mások megbecsüléséből… De nem magam miatt rettegek. Ha elveszek, a féktelen, korlátoktól s határoktól mentes szabadság vár, vele pedig az élethosszig tartó magány. Nekem ez nem kell, nem vágyom rá.
Payne kapcsán elejtett szavaira halovány mosoly kúszik ajkaimra szelíden, s energiáinak fellebbenő, fátyolszerű pozitivitásában kapaszkodom meg a pillanatban. - Az embert nem a kora teszi éretté, ezt te igazán tudhatnád. - Húzom kicsit, árnyalatnyi civódással hangomban, melyet lehet, fel sem vesz. Nekem is épp csak vigyorba fordul ajkam szegletében az iménti mosoly, ahogy tekintetem kékjei őt fürkészik. Szó követ szót, a szavak pedig tettet, részemről hagyom az italt és közelebb húzódom hozzá, ösztönös mozdulattal karolva át, ejtve homlokomat a vállára, fúrva kicsit képemet nyakához, ha engedi. Épp csak annyira húzódom el szavaira, hogy közvetlen közelről tekinthessem meg vonásait. Megbánni? Kettőnket, magamat tagadnám meg vele, te bolond! Legyek bármily szertelen és indulattól vezérelt, ilyesmire a világért se vetemednék. - Ha jóleső emlékek lesznek csupán az együtt töltött évek, akkor azért, ha pedig kiátkoznám a világból magunkat, hát azért. - Darren... - Kezdeném, de megakaszt a felőle érzett enyhülés, s önkéntelenül is szelíd mosolyt küldök felé, hogy szavait formálja ezzel kapcsolatosan. Ezt teszed velem, hát nem látod? - Igazad van. Sajnos egyikőnk se képes tanulni belőle, hogy ennek a viselkedésnek többnyire szar vége van, ami a másik felet illeti...! - Ciccenek rosszallóan, arcomat nyakához fúrva, finom kis csókot hintve a feszkótól dagadó izmokra ott, néma köszönömként és egyúttal támogatásként. Nem tudom nem megtörténtté tenni az elmúlt időszakot, azt, hogy nem mondtam el időben neki, de itt voltam, vagyok és leszek is nagyon remélem még sokáig mellette, hogy támogassam. Hogy öljek is érte akár, ha azt kell... Mint aki álomból ébred, úgy mozdul, beledőlve ölelésembe, felkavarva jeges energiáival az enyéim lustán csorgó, mindent körbeölelő elegyét. Halántékára csókolok, hallgatva, s apró gombóc gyűlik torkomban újra meg újra - hiába igyekszem lenyelni azt. Egy idő után azon kapom magam, görcsösen markolom vállát, karját, ujjaim bőrébe vájnak, mintha így akarnám felszínen tartani, magamhoz ölelve a lehetetlennél is jobban. - Nem egy elcseszett kirakósdarab vagy, ugye tudod? - Bukik ki belőlem az italtól nyersen és mégis fáradt szelídséggel, miközben fordítok ölelésemen, rajta, féloldalasan fordítva magam felé - féloldalasan fordulva magam is irányába, hogy tenyereim arcélét találják meg, tekintetem pedig övét keresse. - Nem vagy tökéletes, de ki az? Amíg nem vagyunk agyatlan sakkbábuk, hibázunk. Ha elbuksz, az nem miattad lesz, mert mindent megteszel előtte, ami csak erődből kitelik, ebben én egészen biztos vagyok. - Arcomról a mosoly szavaimmal együtt tűnik tova, helye sajnálatnak sincs, sokkal inkább egyfajta komoly bátorítás és konok eltántoríthatatlanság veszi át helyüket vonásaimon és energiáimban egyaránt. - Ahogy abban is, hogy nem leszel egyedül. Hisz tudod, milyen rohadtul makacs tud lenni a mi fajtánk. - Utalok itt elsősorban Payne-re és magamra, nemkülönben testvéreire. - Ezt a háborút nem egyedül vívod Darren, ezt ne felejtsd el soha. A családunk tagja vagy, az utódok egyike. A kedvelt vagy utált része megannyi ember életének, nem valami önjelölt Jézus Krisztus...! - Szusszantam némi keserű éllel, de nem lovallba ebbe bele jobban magamat. - Tizenhárman egyszer már a pokolra küldték Alignakot, aki ugyan úgy nem volt tökéletes, mint bárki más. Most jóval többek állnak csatasorba ellene és bizton állítom neked, jelenleg is van, aki a megállításán fáradozik valamilyen módon. Nem foghatsz össze mindenkit és állhatsz az élükre, abba persze, hogy beleroppansz! - Engedtem le kezeimet az arcáról. - Az átkoknak van egy olyan klisés természetük, hogy ha meghal, aki kiszórta, megszűnik. Ez minden történetben így van szinte, szóval... miért ne működne itt is? Elpusztítjuk Alignakot és a vérvonal átoknak is vége lesz. Látod? Máris egy aggódni valóval kevesebb. - Vonok vállat apró mosolyt küldve felé, tekintetét nem eresztve fürkészve reakcióit, vonásait.
Szusszanással reagálok mindössze finom piszkálódására, ingerlékenységnek viszont nyoma sincs ebben. Cseppet se bántam, ha felenged kicsit, hiszen én is épp most próbáltam megszabadulni a ki nem mondottak okozta teher egy részétől. Annyitól, amennyitől csak lehetett. Meglepő egyszerűséggel jönnek a szavak, állnak mondatokká, akár egy nagy monológ. Ezzel párhuzamosan engedem el tulajdonképpen az egészet, mindkettőnk számára könnyebbülést hozva. Mi értelme volna magunkat dacos haragtartással büntetnem, pláne, hogy megértem, csupán a "visszanyalt fagyi" esetéven nem voltam kibékülve, ezt őrizgetni pedig ostobaság lenne. Főleg úgy, hogy most talán sokkal nagyobb szükségem van rá, mint bármikor. Mély, elnyújtott és nyugodt az a be-kilégzés, amelyet megejtek, miközben arcát nyakamhoz fúrja. Eszembe se jut elhúzódni, inkább egész testtel felé húzódok kissé, bőrömet érő csókja nyomán. Igaza van: javíthatatlanok, vagy legalábbis ezen a téren konokul lassan tanulók vagyunk. Árnyalatnyi mosoly suhan át szám szegletén. - Legalább egy valamiben ugyanolyan bénák vagyunk. - Semmi nevetnivaló nincs ebben, hiszen mindig sírás-rívás a vége, még ha nem is szó szerint. Mi azonban nagy eséllyel sose leszünk igazán könnyű esetek egymás számára sem, pontosan azért, mert egy-egy sarkalatos ponton ennyire hasonlítunk. Addig azonban, amíg minden alkalommal hidat akarunk találni a másikhoz kölcsönösen, talán nincs mitől félni. Így is épp elég dologtól tartok, jobban belegondolva, felsorolásom közepette talán túlságosan sok mindentől. A kellemetlen szorongás bennem ül, pöffeszkedőn terpeszkedve, hogy megsokszorozza minden kétségem. Yetta szorítása a karomon olyan, mint egy helyben tartó erő, ami nem engedni, nem akarja hagyni, hogy elsüllyedjek, vagy egyszerűen eltűnjek. Tartok tőle, hogy egyszer ez is kevés lesz, ám alig ölt formát bennem a gondolat, szinte egyből szétfoszlik. Ez akkor eshet meg, ha én is hagyom. - Tudom. De még sose éreztem ennyire annak a lehetőségét, hogy az legyek. Újraépített már magam, min ulvinne, nem arról van szó, csak... - enyhén vállat vontam -, félek, hogy a legrosszabbkor érem el a határaimat. És nem lesz visszaút. Hagytam, hogy maga felé fordítson, pillantásomban várakozás, kíváncsiság, ahogy kezét arcomra simítja. Tekintetem nem menekül övé elől, farkas és ember egyként figyel néma mozdulatlanságban. Igaza van, ésszel felérem, mégis tudom, hogy meddig lökném magam megint - ha nem állítom le magam tudatosan, akarattal. Túlhajtás, túlaggódás, túlgondolás... Keze után néztem pár másodpercig, miután leeresztette. Tökéletesen váratlanul ért az az egyszerűség, amivel az átok-megoldáshoz állt, az a természetes magától értetődés. Nagy valószínűséggel ennek volt köszönhető, hogy miután ismét szemére kaptam pillantásom, röviden elnevettem magam. - Bárcsak ilyen egyszerűen és gyorsan menne, mint ahogy mondtad! - néztem rá az imént nevetésből hátramaradt mosolytól kísérve. Enyhe keserűség lappangott benne. - De igazad van, lényegében mindenben, amit mondtál - ismertem el vonakodás nélkül. - Nem szabad túlbonyolítanom, se magamat túlvállalnom... de ismersz, ezt mindig könnyebb mondani esetemben, mint betartani. - Megráztam a fejemet. - Téged meg whiskybe kergetlek az egésszel - cirógattam meg röpkén állát, mialatt az ital semmivel sem összekeverhető aromája közöttünk lengett. Jóban-rosszban, nem igaz? - Ígérd meg, hogy szólsz, amikor nem látok, csak nézek. Teljesen mindegy, minek kapcsán, milyen téren és az alkalmas időt se kell keresned, mert mindig az. Oké? Mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, az igazat megvallva pedig képtelen lennék úgy végigcsinálni. Megint magam előtt láttam Tria magányos alakját. Mint egy kísértet, mégsem rémít, nem hessegetném el, mert álljon csak előttem intő példaképp: mindazért, amiért felnézek rá, mindazért, amit másképp akarok csinálni, mint ő tette. A szándék ellenére viszont - mint a mellékelt ábra is mutatja - hajlamos vagyok le-lelépni a kiszemelt útról, méghozzá úgy, hogy igazán észre se veszem.
Az üzenet egyértelmű volt. Az időzítése... alig lehetett volna szarabb, de hát nyilván nem a véletlen folytán alakult ekképpen. Minden esetre megengedtem magamnak azt a luxust, ha már nem kötötte időhöz a látogatást, hogy előbb eltakarítsam némileg a romokat, amit az "érkezése" okozott, vagy legalábbis rendezzem a sorokat sajátjaim között. S meglehet, lemeóztattam az elmúlt hetekben a környéket Wilsonékkal, mégis egyedül érkezem, ahogy az elő volt irányozva. Végtére is mi a legrosszabb, ami történhet? Eltöri az én lábaimat is? Nem térek vissza a sajátjaimhoz? - Dimitris pontosan tisztában volt a protokollal arra az esetre, ha bármi történik a Protektorral, nekem pedig nem volt okom kételkedni a barátomban, hogy meg is teszi azt, mi szükséges, ha eljő a pillanat. Ez is csak egy titulus, egy előjog, ami továbbadható, akárcsak a lapockára varrt körök hatalma, vagy az ősi, mindent felemésztő bosszúvágy.
A terepjáró csendesen kanyarodik fel a ház elé, nem próbálva leplezni sem érkezésemet, miközben kerekei alatt ropog a murva kanyarodás közben. Leállítva a motort egy mélyebb sóhajt azért megengedek magamnak, elpillantva az épület felé. Évek óta nem jártam itt; fura iróniája a sorsnak, hogy legutóbb is a vörös szemű "démon" kapcsán tettem látogatást e háznál. Akkor megölte a fiatal informátor mentorát egy nőstényfarkas álcája mögé bújva, most Rebeccát vegzálta a küldötte által. Csak én érzem úgy, vagy tényleg nincs új a nap alatt Alignak részéről? A bakkancs-farmer-felső kombináció egy dzsekivel egészült ki, övemen az ezüsttőr nem az invitálás tiszteletére figyel ott, mindig magamnál tartom, mióta kiérdemeltem azt. Bort nem hoztam, de talán elnézik...
Ráérősen kászálódtam ki egyébként a kocsiból és indultam meg a bejárat felé, érdeklődőn figyelve az épületet a délutáni, még nappali világosban, hátha érzékelek valahonnét mozgást, elvégre az üzenet rám eső részét már azzal, hogy itt megjelentem, teljesítettem.
Éreztem, hogy valami történni fog a napokban. Minden tervemet és látogatásomat lemondtam, ahol kellett, a Tábornokokkal telefonon egyeztetve állítottam őket készenlétbe. Nem tudtam volna napot vagy időt megmondani, de valami közeledett. Hamarosan a küszöbömön lesz, én pedig csendes nyugalomban fogok várni az érkezésére. Ma délután pedig meg is érkezett. A ma ismert világunk kulcsfigurája kanyarodott a birtokomra, majd közeledett a ház felé. Elmosolyodtam, majd felkeltem a fotelből. Egy utolsót kortyoltam az épp megkezdett pohár vörösborból. Megigazítottam a fekete ingem, s nyakamban a bordó selyemkendőt. Nagy levegőt véve sóhajtottam, mert izgatott voltam: jobban, mint ezelőtt valaha is.
El sem érte még a tornácot, én már ajtót nyitottam, és kihúzva magam megpillantottam őt. - Lord Protektor! - köszöntöttem vidám, brit akcentussal, és szinte gyermeteg érdeklődéssel a kékjeimben megnéztem magamnak a meglett férfit, aki ránézésre az apám lehetett volna - Már azt hittem, el sem jön, és újabb meghívót kell küldjek. Nem nyújtottam kezet, csak büszkén kihúzva magam néztem a szemeibe, számára a helyzethez minden bizonnyal pofont érdemlő mosollyal a számon. Ahogy gyanítom, hogy a köszöntésemet sem értékelt igazán. - Köszönöm, hogy megtisztelt. Alexander. Alexander Hamilton. - kissé meghajtottam a fejem, ahogy illendő volt, de nem annyira, ami a behódolásomat mutatta volna, aztán egészen csibészes mosollyal tettem hozzá - Nem, nem az, akire talán gondol, a felmenője vagyok. Könnyedén beszéltem, mintha csupán egy baráti teára ültünk volna össze ma délután, de nem ez volt a helyzet. Semmit nem rejtegettem magamból, amit mások esetében megtettem: az voltam, akinek látott, akinek érzett. Szándékomban állt minden eddigi információját megerősíteni, cáfolni, s egyben a morzsákat felsöpörve értéktelenné tenni az olyan apróságokat, mint a keresztnevem esetleges tudta, és az ahhoz kapcsolódó nyomozás. - Kerüljön beljebb és foglaljon helyet! Kedvesen kértem, ám mégis meglapult egy szinte bújkálva parancsoló él, ahogy bevezettem az ideiglenes otthonomba. Pattogott a kandalló tüze, a lenti helyiségeket melegség és bor illata járta át. Betettem utána az ajtót, majd könnyed léptekkel utána haladva érdeklődtem. - Egy pohár bort? Esetleg valami erősebbet? Én a magam befejezetlen pohara után nyúltam, az orrom elé emelve meglötyköltem benne a vérvörös italt, s ha kívánt bármit is, hoztam, töltöttem. Roppantul kíváncsi voltam arra, hogy mindazok után, amit nekem... köszönhetett, milyen gyorsan tör elő belőle az emberi vad lélek és gyilkolna meg itt helyben vagy unja meg a játszadozásaimat és térne inkább a tárgyra. A Bestia tettre készen állva kavargott a lelkemben.
Kezdőlap
//
