– Akarattal vagy sem... Most nem a szándék a fontos. hanem az, hogy megtörtént, Mr. Sutter – mondom. Ez a barom még mindig nem fogta fel, hogy most nem büntetés megy? legalábbis nem teljes egészében. Olyan ez, mint amit az apák csinálnak, amikor a lányuk az első randevúra készül. „Tudod, fiam, ha megbántod... Van egy puskám, egy ásóm, meg egy szép nagy hátsókertem...” Na itt is ez a helyzet. A fickóval példát kell statuálni, hogy soha, senki ne merje bántani Ashleyt. Ha rajtam múlna, hát körbehordoznám, mint a véres kardot. Hallgatom az üvöltését. Nem, nem élvezem, tényleg nem, nem vagyok valami perverz állat. ismertem embereket, akik szerették csinálni az iylesmit, és láttam, mikké váltak. Én már a régi időkben is gyűlöltem, szükséges rosszként tekintettem rá. És lássunk csodát, itt vagyok, jó harminc évvel a legutolsó „bevetés” után, és tessék, ismét ezt csinálom. Azt hiszem igaz lehet a régi mondás, a múltat nem futhatjuk le... De ez alkalommal ez nem is acélom. csak segítsen fájdalmat okozni ennek a féregnek, és elriasztani mindenki mást. Több nem kell. Ha kicsit humánusabb lennék, hát eloldoznám a kezét, hogy összeomolhasson, de nem teszem. Nem, nem érdemli meg. Csak figyelem a kínlódását, arcom immár kifejezéstelen, visszaereszkedett rá a maszk. Alatta mit érzek? Enyhe gyűlöletet, masszív utálatot és megvetést... De vajon ki iránt? Az előttem lévő vérfarkas iránt, vagy önmagam iránt? Nem fontos, ezt majd később eldöntöm. A szavaira viszont elmosolyodok, inkább gúnyosan, mint jókedvvel. – Nos, a varázslatom talán nem... elvégre midnektten láttuk, hogy maga már kijátszotta a dolgot. Viszont olyan farkast még nem láttam, aki kijött volna az ezüstbilincsekből – mondom, miközben odalépek hozzá a szögekkel. Mindenféle zavartatás nélkül kezdek el magyarázni. – Tudja, Mr. Sutter, az idegek, amik behálózzák a testét, mintegy húsz pontban futnak össze... Ez a húsz pont a tíz ujj és a tíz lábujj. Ott vannak a bőre alatt, a húsában... Maga szerint mi történik, ha ezt teszem velük? Azzal megragadom a kezét, falhoz nyomom, majd a tenyere közepére erős nyomást fejtek kia hüvelykujjammal. Ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy kitárja a kezét. Ezután elmondok egy varázslatot, melyben segítségül hívom a Medve lelkét, és vasmarokkal tartom a ott a tenyerét, miközben a másik kezemmel a mutatóujjára illesztem a szöget, és nyomni kezdem. Át kell ütnie a húst, a csontot, és végül a körmöt is, de azt már nem hagyom, hogy beleágyazódjon a falba. Az ujjaim végén feltűnő medvekarmok haloványan izzanak, ahogy a varázslat hat, én pedig elveszem a kezem, és folytatom a műveletet. Szépen, lassan, egyenként... Hadd élvezze a dolgot. Furcsa módon, én nem teszem.
Erősen vissza kell fognom magam, hogy ne üssem meg. A türelmem véges, és bármennyire érzem úgy, hogy megérdemlem, amit kapok, érzem, hogy fáradok. A jobb vállam lüktet Roxan késének nyomától, a bal karom zsibbad, s a bilincsbe zárt csuklóm és bokám égetően fáj. Talán már a bőr is lehorzsolódott. A pofám sajog, a vér íze pedig keserűen gyűlik össze a számban. A lágyékomról már nem is beszélek, az fáj a legjobban, a vér folyamatosan csorog a sebből, és érzem, hogy nem bírom már olyan sokáig, mint ahogy én azt gondoltam. Farkasom üvölt bennem, a férfinak ugrana, és széttépné, de nem, ez nem így megy. Nem ütöm meg, nem bántom, nem vadászom le, és nem zabálom fel, utat engedve a bennem rejtőző Fenevadnak. Ki kell tartanom, cél vezérel, és ezért a célért vagyok most itt. Nem válaszolok szavaira, csöndben nézek rá. Érzem, ahogy a számból csorog a vér, végig le az államon. Igyekszem kiegyenesedni, de a fájdalom ismét belém nyílalt, és kis híján ismét térdre rogyok, de elkapja szabad kezem, és hátam a falnak csapódik, kezemet tartva néz rám. Éreztem tenyeremben a nyomást, s kezem kinyílt. Szavait hallva próbálom elrántani a kezem, de nem bírom. A szög amint a bőrömhöz ér, befeszül a tenyerem, de még mindig tart, ráadásul a varázslatnak köszönhetően moccantani sem bírom a kezem. - Eressz! - üvöltöm hörgő hangon, ahogy farkasom próbál kitörni, de még mindig nem engedem, de azt is érzem, hogy erőm utolsó morzsáit emésztem fel ezzel. A szög lassan, fájdalmasan mélyed az ujjamba, érzem, ahogy áthasítja a húst, áttöri a csontot, s végül kitör a körmön át a felszínre. Próbálok kitörni, a testem a fájdalomtól hullámzik, rángatom magam, az ezüst bilincs azonban tart. Nem a kínzással van a probléma, (na jó, azzal is) hanem farkasom dühével. Nem tudom, meddig bírom még visszafogni, és nem akarom bántani sem a férfit, pedig isten biza, ha megízlelném a vérét, tuti, hogy lakmároznék belőle. De nem szabad! Csakhogy a sebek a rángatózástól még jobban felszakadnak, a vér szaga pedig felborzolja farkasom, az én elmémet pedig a vérveszteség tompítja el. Mire ismét a kezemre emelem a tekintetem már minden ujjamból egy-egy szög áll ki. Kezd tompulni a látásom, gyengülök, kihasználva ezt farkasom pedig feltör. Mikor Steven a másik kezemhez lép, hogy folytassa, a szemem kéken felragyog, s egy szempillantás sem kell, deréktól fölfelé szakad a felső, és farkasom dühösen harap felé. Bár csak humanoid-farkas alakba váltok, akkor is megnő a magasság, az ezüst bilincs pedig a húsomba vág. Éj fekete bundásom habzó, vértől mocskos pofával lendül támadásba. Lelkem zugában kimerülve hagynám, hogy elhatalmasodjon a vérszomj, az éhség, a düh. Hagynám, mert fáradt vagyok, és nem akarok ezzel a sok szarsággal foglalkozni. Francba az egésszel, ha kivívta egy éhes farkas haragját, ne csodálkozzon... De eszembe villan Ash arca, az ő haragja, az ő lenézése. Az, ahogy rám nézett... Mielőtt Steven-t elérné a borotvaéles fogakkal teli állkapocs, vagy csak kivédené a támadást, farkasom visszarántja a fejét. Mintha egy póráz rántotta volna vissza az ínycsiklandó vacsorától, megremeg, és dühösen morogva néz az előtte álló férfira. Mintha csak azt méricskélné, érdemes-e elfogyasztania ezt az embert. Végül csont roppan, szőr hull, és ismét néhány pillanat múlva megint ott állok előtte emberi mivoltomban, félmeztelenül, sebektől tarkítva. Fél térdre rogyok, mert a vérveszteségtől már homályosan észlelem ezt az egészet, és már az sem érdekel, hogy mi fog történni a továbbiakban. A fájdalom elhatalmasodott a testemen, de a lényeg, hogy a Fenevadam végül nem ölte meg Ash nagybátyját, és nem követtem el újabb ostobaságot. ~ Sajnálom... Mr. McLoyd... ~ küldöm felé a mentális üzenetet, de érzem, hogy nem sokáig bírom már. ~ Sajnálom... Ash ~ nem tudom, elér-e hozzá utolsó üzenetem, de már nem is foglalkozom ezzel. Fejem előre bicsaklik, és a sötétség hívogató ölelése magához húz, körbe ölel, és mély álomba taszít.
A hörgő felszólításnak nem teszek eleget, folytatom a munkát. Nem élvezem, fenéket, az ilyesmit valószínűleg csak a legbetegebb emberek élvezik. Legfeljebb a nosztalgia ad némi kellemes érzést, de ez is eltörpül amellett, hogy éppen megkínzok egy másik emberi lényt. Jobb esetben ezt az éjszakát valamelyik kocsmában folytathatom, ahol a többi részegnek elbeszélhetem ezt is, meg azt is, milyen szar a helyzet otthon. De még egy kicsit folytatni kell. Csak egy kicsit. A félig átváltozást is egészen nyugodtan kezelem, elhátrálok, abba a távolságba, amit már nem érhet el, és csak figyelem. Számítottam erre, eredetileg ezért is hoztam a kést, sőt, a szögeket is lehet fegyverként használni. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam befejezni a munkát. Az utolsó, mentális szavai visszhangoznak a fejemben, és közben a férfi megkapja tőlem a maga kis elismerését... lehet, hogy egy utolsó, undorító, alávaló féreg, akit ha még egyszer Ashley közelében látok, hát megölök, de biztosan nincs híján az akaraterőnek. Sajnálatos, ami itt történt... Ha más körülmények között találkozunk, lehet kedveltem volna ezt az embert. Mikor elájul, fogom magam, és lepattintom a bilincset. Előbb a bokájáról, majd a csuklójáról, és elkapom, mielőtt elzuhanna. Már-már gyengéd mozdulattal fektetem végig a földön. Immár megfizetett, nincs okom tovább bántani. Ekkor hátrálok el tőle, majd kilépek Roxanhoz. – Végeztem. Megtennéd, hogy bejössz, és törlöd a memóriáját, amíg én eltüntetem a nyomainkat? – kérdezem. Ha igent mond, már lépek is vissza a farkashoz. Először kihúzom a szögeket az ujjából, és konstatálom, hogy majdnem tökéletesen sikerült összeroncsolnom némelyik ujjhegyét. Ezután az asztalhoz lépek, és mindegyiket letörlöm. Nem csak a vért távolítom el róluk, de egyszerre az ujjlenyomatokat is. Ezután helyezem csak őket a táskába, a defibrillátor mellé, majd bólintok, mintegy magamnak. Nem vagyok elégedett a ma este végeredményére, és ami azt illeti, büszke sem mindarra, ami itt történt... De tudom, hogy meg kellett történnie. És azt is tudom, hogy nem akarok egy halott farkast magamnak. Így is épp elég probléma lesz ebből, ha bárki megneszeli. Nem kell még egy döglött féreg is a nyakunkba. – El kell vinnünk egy gyógyítóhoz, vagy tartok tőle, elvérzik – mondom még. – Abigail a hegyen dolgozik, nincs messze innen. Főleg kocsival. Segítesz bepakolni hátulra?
Már egy ideje csak az éjszaka és a gondolataim vannak. Az időközben megtisztított tőrt visszacsúsztattam a tokjába, s elmerengve dőltem a kocsi oldalának... mikor nyílt az ajtó és Steven kilépett rajta. Tekintetem már a zár nyíló kattanásakor a bejáratra szegeztem kérdőn, szavaira pedig aprót szusszanok. - Az attól függ, mennyit szeretnél törölni belőle. Ha az egészet, jobban járnánk, ha te csinálnád. - Akármennyire is fáj beismernem, Steven előrébb jár a máguskodásban nálam, így érthető, hogy valamivel többet is tud, biztosabb a már meglevő tudása... Noha a memóriatörlést már akkor elkezdik tanítani az emberrel, amikor eldönti, hogy mágusnak áll. Az igazsághoz így hozzátartozik az is, hogy én nem biztos, hogy meg akartam volna fosztani bármilyen emlékétől is a pasast... ám legyen. Ellöktem magamat a kocsitól és Steve után lépdeltem vissza a helyiségbe.
A földön fekvő farkas láttán apró, fájdalmas fintor szalad át képemen ahogy közelebb lépek és leguggolok mellé, hogy homlokára helyezzem a tenyeremet. Még a szemeimet is lehunyom, igyekezve kizárni mindent magam körül és arra összpontosítani, amit el akarok az elméjéből tüntetni. Soha nem találkozott Cruz felügyelővel és a társával, Stevennel...még csak azt se tudja, kik ezek, nemhogy azt, hogy őrzők lennének. - ennyit törlök ki a fejéből és nem többet, azzal a mozdulattal, ahogy a homlokáról "letörlő mozdulattal" elhúzom a kezemet. Hátrafordulok Steven felé, hogy ő vajon hogy áll a pakolászással. Szavaira vonásaim azonban feszültté válnak. - Te komolyan ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? - szalad ki belőlem a komolyan csengő, máskor poénnak szánható kérdés. Felegyenesedem. - Nézd Steve, én sem akarom, hogy elvérezzen, de ez a mi sarunk. Nem fogjuk belekeverni Abigailt is, akár tetszik neked, akár nem, ezt most megmondom! - Az őrzőtársamat is védtem, meg igazából valahol magunkat is. Minél kevesebben tudnak erről, annál kisebb az esélye, hogy lebukunk. Szusszanva túrok tincseim közé, hogy visszatekintsek Ravenre, felmérve a sérüléseit. - A vágott vagy szúrt sebeket én is el tudom látni valamennyire, ha van esetleg belső sérülése az neccesebb, de a kocsiban van egy fiola a táskámban, ami segíthet. - Nem Ravennek szántam, de szükség törvényt bont. - Utána visszavisszük a kocsma mögé és ha nagyon gázul lenne, értesítjük névtelenül valamelyik falka orvosát. Mondjuk José-t vagy nem tudom... - Steven felé pillantottam, hogy mit szól az ötlethez. Nem mintha ne eleve kész tényekként közölném őket, nem mint lehetőségeket. De ez meg a stílusomból adódik.
– Tüntesd el a személyünket, meg azt, hogy Őrzők vagyunk – felelem a nőnek. És tudom, egyszerűbb és biztosabb lehetne, ha én csinálnám, de én már kimerültem, és félek, arra a kevés erőmre, ami még maradt, szükségem lesz. Hosszú még az este, és bármi megtörténhet. Bár, ha minden a terveim szerint alakul, akkor elbúcsúzok Roxantől, leadom a farkast, és addig iszok, amíg nem tudom eltalálni az évszámot. Most nagy szükségem lesz rá. Nem figyelem a munkálkodását, megvan nekem a saját dolgom. Viszont a szavaira már idegesen feszül meg az állkapcsom. Pár perccel ezelőtt még képes lettem volna bemosni neki, amiért így beszél, de mostanra már lenyugodtam, éppen eléggé. És igaza van, ez a legrosszabb. Fenébe, ma nem vagyok képes józanul gondolkodni... Igaz, ezekbe a dolgokba bele sem gondoltam. Bár nem tudom, mennyi baja származhat Abbie-nek abból, ha ellát egy sérült farkast, de abban igaza van, hogy az érzelmeim vezettek ebben a döntésben. És abban is, hogy nem kellene belekevernem a nőt ebbe. – Rendben – bólintok. – Ez is egy járható út. Akkor lásd el, és gyömöszöljük vissza a kocsiba. Szívem szerint minél hamarabb megszabadulnék tőle. Ez így is van. Nem tetszik a tény, hogy itt van, élő bizonyítékként, hogy bármennyire is próbálom tettetni, nem vagyok jobb egy állatnál. Pedig azt hittem, magam mögött hagytam azt a világot, civilizált emberré váltam, de a fenéket. A múlt makacs egy szarházi, nem lehet egykönnyen elmenekülni előle. Nekem legalábbis nem sikerült. – Ha gondolod, behozom a táskádat – mondom. Aztán, válaszától függően el is indulok abba az irányba, amerre a kocsi van. Jót is fog tenni, ha egy kicsit kiszellőztethetem a fejemet, legalább nem agyalok mindvégig ezen a szarzivataron, és azon, milyen következményei lehetnek ránk nézve. Mert igen, eddig csak most jut el a kicsi agyam. Durván megüthetjük a bokánkat. De ezek után nem érdekel. Az a szemétláda odabent bántotta Asht, bántotta azt, akivel törődök. Márpedig itt dögöljek meg, ha ezt hagyom neki.
Nyilván, ha Steven kimondaná a gondolatait, akkor nagyon szívesen levezetném számára, mekkora hátránya is származhat abból Abbienak, hogy velünk együttműködik. Nem az lenne a fő probléma, hogy eleget tesz a feladatának, hanem a körítés, elvégre, nem tervezzük a Protektor elé tárni a művünket, buksi simogatást várva érte. Valószínűleg nem is kapunk így sem, ha kiderül, sőt... csúnyán megüthetjük a bokánkat, attól függően, mennyire cseszték fel aznap előttünk Will idegeit a többiek, meg úgy egyáltalán a világ. Őszintén szólva szeretem a rangomat és az őrző létet is, biztosan Abi is így van vele, hát miért kockáztatnánk meg, hogy mindannyian veszítsünk, ha van olyan, akit nem kell feltétlenül belesodorni ebbe... - Ezzel nem vagy egyedül. - Felelek Stevennek arra, hogy már tudná minél távolabb a farkast magától. Én sem érzek különbül, így csak rábólintok a táskára, majd visszaereszkedem fél térdre, úgy mérve fel a sérüléseit és gyógyítva be azokat némileg, amennyiben felszíniek. Ágyék, idegvégződések és a válla, amiben tőrömet forgattam - illetve a "maradék". Csak szépen sorban. Ha pedig Steven is megérkezik, akkor a segítségével erőszakolom a kissé gusztustalanul sárgásan áttetsző folyadékot letuszkolni némi víz keretében a torkán a férfinak. Nincs kellemes íze, mégis valami áldásos zsibbadással jár az egész, ahogy hatni kezd. Mint amikor az alkohol párolog el az ember bőréről a fertőtlenítőből, csak ezt belsőleg érzi az ember. - Vihetjük lassan. - Szusszanok, kisöpörve kézfejemmel pár kósza "bébitincset" a homlokomból. - Utána egy borozás nálam? A múltkor megbontottam a vacsorához egyet, már a sütéséhez és végül még rám marad. - Tekintek fel Stevenre kérdőn. Valójában James ott volt és azért lett megbontva, de hát kell ezt bárkinek is tudnia? A meghívás a lényeg, főleg, mert hát ökör iszik magában én meg nyilvános helyre el nem mászok így hajnalban már. Ha egy nő ilyenkor besétál valahova, az gyanakvóan sok kérdést vet fel az emberek fejében, mintha ugyan ezt egy pasas tenné. Mindegy is. Valahogyan betuszkoljuk Ravent a hátsó ülésre vigyázva, hogy ugyan ilyen óvatossággal tegyük le a kocsma mögött, némileg "feldúlva" a poros földet körötte. Csak egy átlagos nap volt ez, egy durván elsült kocsmai szóváltással. Semmi más - és Raven agyának hátsó zugaiban mégis több. De ugyan ki hinne neki, mikor sem nevet, sem arcot nem tud igazán társítani a dologhoz?
// 50 - 4x1,5 (mesterszó miatt) = 44 És részemről immáron tényleg köszöntem uraim, remélem nem haragszotok a suta zárásért! Egy élmény volt. //
Behozom neki a csomagját, és oda is adom. Aztán csak figyelek, de már véletlenül sem érnék hozzá ahhoz a féreghez. Nem is tudom, attól félek-e, hogy ártok neki, vagy csak undorodok tőle. Valószínűleg ez utóbbi. Ash jut eszembe, és az, amit éreztem, amikor Darren behozta. Nos, máris eldőlt a kérdés… De úgy tűnik, nem kívánságműsor ez, mivel segítenem kell leerőszakolni valamit a fickó torkán. Aztán viszont már tényleg igyekszem távol maradni tőle. Mosom kezeimet, ha így tetszik. – Én örömmel segítek elpusztítani azt az üveget – erőltetek valamiféle mosolyt az arcomra. Igazából, rosszabbul is zárulhatott volna az este, mint úgy, hogy egy gyönyörű nővel borozok, még akkor is, ha tudom, nem lesz belőle semmi. Nem baj, nem is játszok én ilyesmire. Most nem. Elvégre ő is megsebződött ezen az emberen keresztül, akinek most törleszteni próbáltunk, és láthatóan nem őt magát támadta meg. Nem, ez olyan lesz, mint amikor két ember, akik súlyos titkok tudói, összeülnek enyhíteni kicsit a terhüket. Semmi más. Mikor azt mondja, vihetjük, megfogom a fickót, és még egészen gyengéden is bánok vele. Nincs kedvem felelősnek lenni a haláláért, de szerintem egyikünknek sincs. A kocsma mögött aztán lefékezek, és segítek a nőnek kirakni őt a kocsiból. Aztán pedig, mintha mi sem történt volna, úgy ülök vissza a vezetői ülésre, és már ott sem vagyunk. És mostantól aggódhatunk, ki jön majd rá a mi kis titkunkra… De nem bánom. Ez is a játék része, a nagy táncé, mely elől egyikünk sem menekülhet. Nem mintha bárki is akarna. Nekem már régi ismerősöm, így könnyen viselem. Ha pedig a másik is érzi… Első pár alkalommal egészen felfrissítő tud lenni. Csak az ember rászokik a kávéra, mert nem hagyja aludni aznap. Azon az estén már nem mentem haza. Egy darabig Roxannel boroztam, aztán pedig áttelepültem valami lebujba, ahol kevésbé kulturált keretek között folyt a „szórakozás”. Igaz, ezen a ponton már nem nagyon érdekelt. Miért is zavart volna? Elvégre szar szülő vagyok és szar ember… De alkesznak, annak kiválóan megfelelek.
Sötét, mély verem, hallasz hangokat, észveszejtően sok érintést érzel. Fáj mindenem. Minden egyes porcikám. Kutatom a sötétben farkasom energiáit, de olyan messze érzékelem, hogy szinte megijedek attól, hogy nincs velem. De aztán mégis megérint, itt van, és igyekszik itt maradni, de olyan kétségbeesettnek érzem őt. Vagy nem is, inkább... haragot érzek. Kinyitnám a szemem, de ha sikerül is, csak mély sötétséget látok. Kiakarom nyújtani a kezem, felakarok állni, valami olyan pontot keresek, amibe megkapaszkodhatnék. De nem bírok mozdulni. Hallok hangokat, de nem bírom kivenni, kik azok, pedig ismerősek... Tudni akarom egyáltalán? Farkasom morog, dühöngene, valamit tépni akar, a gyilkolási vágya szinte magával ragad. De túl fáradtnak érzem magam, kimerültem, és csak pihenni szeretnék. De nem ebben a sötétségben. "...Végeztem. Megtennéd, hogy bejössz..." egy férfi érdes, fáradt hangja... "...jobban járnánk, ha te csinálnád..." egy női hang kapcsolódik bele. Szeretném tudni mi folyik körülöttem pontosan. De nem bírok felkelni, nem tudok... A homlokomnál megérint valaki, fölakarok kiáltani. De mintha gúzsba kötnének. Mintha visszajátszanának nekem egy szalagot, érzések, helyszínek, események peregnek le előttem, de hiány érzetem van. Fehér fény robban be előttem, de olyan erős, hogy szinte úgy érzem, kiégeti a retinámat. Valami égetni kezdi a torkomat, erős, szúrós szagú dolog, és olyan gusztustalan érzés fog el, hogy hánynék tőle. Mintha valaki kocsonyás pisával itatna. Mi... mi a franc történik?
***
A telefonom hangjára ébredtem. Kemény, poros, mocskos betonon feküdtem, s a zsebemben folyamatosan csörgött a telefon. Farkasom óvón ölelt át, ébredésemet nyugodt, kissé dühös morgással köszöntötte. Iszonyat fájt a fejem, sajgott az egész testem. Hosszú percekig feküdtem még, és azon gondolkodtam, mi a franc történhetett. A telefon elhallgatott, majd újra rázendített. Lassan fölemeltem a kezem, de a vállamba iszonyatos fájdalom nyílalt. A... a vadászat! Nori! Amint ez az eszembe villant, fölültem, de akkora fájdalom hasított belém a hirtelen mozdulatra, hogy esetlenül visszadőltem a betonra. Kikotorásztam a zsebemből a telefont, és felvettem. A hangom rekedten, erőtlenül szólalt meg, Nori pedig aggódva kérdezett, de alig tudtam fölfogni, mit is beszél. Nagy nehezen kinyögtem magamból, hogy nem vagyok jól, a mai vadászatot elhalasztjuk későbbre, haza kell... jutnom. És ne haragudjon! Még mielőtt jobban nekifeküdhetett volna a vallatásomnak, kinyomtam a telefont, és igyekeztem fölállni a mocsokból. Fájt minden tagom, pocsékul éreztem magam, a torkomban keserű szájízt éreztem, fájt a pofám, és hiányoztak a fogaim! Mi a franc történt? Nagy nehezen beazonosítottam, hol is vagyok. A munkahelyem... Kocsmai verekedés? Megráztam a fejem, és végignéztem magamon. Valami furcsa, gennyes cuccal voltak átitatva a sebek, ez akadályozta meg a vérzést. Olyan szaga volt a sebeimnek, mint amilyen ízt éreztem a számban. Fél pucéran, sebektől tarkítva... Nagy nehezen elindultam haza felé. Holnap majd igyekszem ezt kimagyarázni, és átgondolni, meg minden. De akkor is. Ki a franc tette ezt velem?
//Köszönöm a játékot, élmény volt!//
A hozzászólást Raven Sutter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 12, 2013 9:12 pm-kor.
*Oké, ez így sehogysenem mehet tovább. Már ööö... nem is tudom mióta nem jártam az erdőben. De hát istenem, nem mehetek már arra amerre csak kedvem szottyan. Gondolnom kell másra is. Na nem Balázsra, hanem erre a növekvő valamire a pocakomban. Mára végeztem minden számlával, de még csak kora délután volt, így ha csak nincs az Orfeumban valami gáz, akkor szabad vagyok. Ennek örömére írtam is egy sms-t.
" No, én kimászok az erdőbe. Másoltattam egy kulcsot és az irodádba hagytam, szóval be tudsz menni. De sietek haza, ha pedig korábban végzel, csak csörögj. Vigyázz magadra."
S mertem ajánlani, hogy ne legyen semmigáz. Magamra vettem egy farmert, egy lezser pólót mely takarta az állapotom. Na nem azért, mert titkoltam, hisz a szemfülesebbjének így is nyilvánvaló, legalábbis annak aki ismer és tudta, hogy miként néztem ki előtte. Hisz még csak 14. hetes terhes vagyok, szóval nem olyan vészesen látni. Derékig érő, egyenesszálú hajam összefogtam, felcsatoltam a pengéim szíját a csuklóimra, bele a penge és útra készen voltam, miután felvettem a pulcsim is, hogy takarják az eszközöket. Mindig így jártam, szóval az lett volna a furcsa, ha ezek nincsenek nálam. Leparkoltam a birtok szélén és miután körbe jártam, hogy van-e valaki a környéken - jelentem én nem találtam senkit a házban és annak környékén. - a csomagtartót nyitottam ki, és egy jó méterszer méteres céltáblát vettem elő belőle, amit a ház falának támasztottam. A fegyvert az övemre csatoltam és tettem pár métert hátra a kocsitól, amiben hangosan üvöltött a zene. Ajkaimra mosoly húzódott, ami már inkább volt gyilkos vigyor mintsem bájos. Barna íriszeimbe, vad csillogás vegyült némi izgalommal. Persze, hogy izgultam egyedül még nem lőttem. De, mindig van egy első. Senki nem fogja állandóan a kezem és ami azt illeti nem is kell. Utáltam ha hozzám érnek. A fegyvert - ami egy Taurus pt100-as - kibiztosítottam és lőttem... Jól dobok, így a céllal nem volt gondom. Csak azt kell kiküszöbölni, hogy ne rántson félre a fegyver egy milit sem, ahogy vissza rúg. Hát ezen dolgoztam... egyenlőre kevés sikerrel. A fegyver hangja nem zavart, még ha nem is töltött el élvezettel. Azok a pengéim... amik még mindig nem voltak láthatóak. *
Gusztustalan giccs! Ez volt az első reakciója, amikor meglátta a kirakatban a barna, krokodilbőr csizmát. Elsétált mellette, lerázva magáról a látvány keltette undort. Amikor másnap szintén elhaladt a bolt előtt –nem tudta kikerülni, ugyanis közvetlenül a lelakott motel mellett volt- a véleménye tulajdonképpen fikarcnyit se változott. Harmadik alkalommal ismét megállt a kirakat előtt, és az akciós címkére pillantott. Meg se lepte, hogy leárazták. Annyira ronda volt, hogy már-már szép. Egyszerűen nem illett az ízléses darabok közé. Rontotta a kirakat összképét. Csak ez volt az oka annak, hogy végül úgy döntött, megveszi. Dobozostól bedobta az egerek által lyukasra rágott gardróbszekrény aljába, és pár napra teljesen el is felejtkezett róla. A várost járta, próbálta feltérképezni a helyet, és a lehetőségeket. Betért a helyi napilap szerkesztőségébe is, feladott egy álláshirdetést, hátha… Ott talált a falhoz erősített állványon egy ingyenesen elvihető turistatérképet, ami nem csak a várost, de a környékét is feltérképezte. Elvitt magával egy példányt belőle, és előző este tanulmányozni kezdte. Simontól kapott egy hívást, öccse a hogyléte felől érdeklődött. Nagyjából egy órát beszélgettek, majd elhatározta, hogy ha ma jó idő lesz, túrázik egyet. Reggel verőfényes napsütésre ébredt. Kivette a krokodilbőr csizmákat a dobozából –mert azért nem kár, ha szétnyűvi-, farmert húzott fehér trikóval, fölé egy kék-szürke kockás favágó inget, amit nem gombolt magán össze. A közeli élelmiszerboltban vett egy literes tonikot, meg egy dobozos sört, és valamilyen péksüteményt is, amit vastagon meghintettek porcukorral. A térkép alapján indult meg az út mentén, hátizsákját jobb vállára akasztva, majd leintett egy rozsda ette piros furgont, ami mellette akart elhaladni. - Merre? – Köpött ki a sárga fogú, fogak számában nem túlságosan bővelkedő férfi a porba, gyanakodva végigmérve stopposát. - Csak az erdőbe. Elvisz egy darabon? – Leeresztette a válláról a zsákot, széthúzta a száját, és elővette a dobozos sört. A furgonos savókás szemei megvillantak a sör láttán. - El. – Paskolta meg maga mellet az ülést, s ahogy Colin beszállt mellé, gyorsan el is vette tőle a sört, mielőtt még a férfi meggondolná magát. Alig negyed óra autózást követően a pacák megállította a furgont, majd előre hajol a kormány fölött. - Itt jó lesz? - Dünnyögte kérdő hangsúllyal. Colin is kipillantott. - Jó. Ez a térképen mit jelöl? – Az üres foltra bökött, ami feltehetőleg nincs innen olyan messze. A furgonos átvette a térképet, majd hümmögve megbökte. - Egy elhagyatott birtok. Nincs ott semmi látnivaló. – Nyomta vissza Colin kezébe a térképet. Colin megköszönte a fuvart, majd kiszállt a kocsiból. A pacák szavai ellenére mégis a birtok felé vette az irányt. Szereti az elhagyatott helyeket felfedezni. Nem az úton, de nem messze tőle indult meg a térkép alapján megjelölt pont felé. Félúton járt már, amikor meghallotta az első lövést. Lépteit lelassította, de megállásra csak a többi lövés hangja késztette. ~ Elhagyatott, mi? ~ Húzta fel a szemöldökét, aztán folytatta tovább az útját, de most már óvatosabban haladt. Nem szeretne golyót a fejébe… nem állna jól ehhez a frizurájához. Közelebb érve meghallotta a zenét is, majd a fák között felbukkant az épület. Hátulról közelített, így a nőt csak akkor vette észre, amikor kilépett a növények által befutott birtok épülete mögül. Vállával a falnak dőlt, kezeit összefonta a mellkasa előtt, és Adam Levine-t kísérve fütyülni kezdte a dalt. Ha a nő esetleg kiszúrja, és megfordul, Colin pimasz vigyort villant felé.
*A zene haladt, s bár nem táncoltam - mert hát táncos volnék, mikor épp nem vagyok állapotos - mégis magával ragadt a zene, csakúgy mint a tánc szokott. Egy táncosnak a zene az élete, és bár ez a kis poronty hamarabb fog fegyverekkel bánni, mintsem járni bizonyára a zene sem marad ki az életéből. Így jobb ha szokja, meg sem próbáltam csendes lenni, az ajtó nyitva és bár kulcs nem volt a kocsiban, de így csak még jobban hallatszott. Megesik, nem véletlen élek kertes házban. Az első tár kifogyott, de az egyszerűség kedvéért tárat cseréltem és újabb lövéseket adtam le. Haladtam én, csak rohadt lassan... A pontosság fontos. Ezt bár kevés nő tudja, de én nem nevezhettem magam nőnek. Énekelni nem énekeltem, csak zavart volna. De egy újabb lövést követően meghallottam a fütyörészést, és azonnal fordultam meg a sarkamon, hogy lássam ki van mögöttem. A pech, annyi, hogy bizony ösztönösen tartottam a fegyvert egyenesben a másikra szegezve. Vonásaim kissé keményebbek lettek, de a vad csillogás nem tűnt az íriszeimből. Kissé oldalra billentve a fejem figyeltem a testemre, de azt a furcsa bizsergést nem éreztem, így leengedtem a fegyvert.* - Ha az a hobbyd, hogy fegyvert használó emberek mögé lopakodj. Remélem van életbiztosításod. * Mosolyodtam el barátságosan, ahogy a kocsimhoz lépkedtem. Behajolva vettem ki egy flakon vizet és kezdtem el inni, miután elraktam a fegyvert a helyére. A pimasz vigyor jelen helyzetben, nem sokat dobott a latba, tény, járhatott volna rosszabbul a másik, pláne ha még közelebb is jön. * - Eltévedtél vagy keresel valamit? * Kérdeztem minden teketóriázás nélkül. Hát tény és való, hogy engem sosem az udvariasságomért szerettek, de nem is azért mert olyan kis bájos vagyok. Még ha... megjelenésem alapján annak is vallhatnám magam. De akkor hazudnék, így nem szoktam. Barna íriszeim figyelik a férfi minden mozdulatát ahogy a kocsi ajtajának támaszkodtam, mondjuk úgy, hogy berögződés.* - Épp eszű ember nem jár az erdőbe, pláne nem erre a birtokra. * Mosolyom vigyorrá szélesedett, miközben a vizet vissza dobtam a kocsi ülésére. De vártam, nem folytattam azt, amiért itt vagyok. Mondjuk úgy, hogy megszállt a szentlélek és ha tudok, segítek a másiknak. De persze, ehhez tudnom kell, hogy miért van itt.*
Ahogy azt sejtette, a nő meghallotta a fütyörészést. Figyelte a mozdulatsort, mellyel felé fordulva egyenesen rászegezte a fegyvert. Ez volt az első alkalom, hogy valaki fegyvert fogott rá, mégse érezte azt a pánikot, amit talán éreznie kellene ilyen esetben. Laza testtartásából mit sem engedett, csupán kezeit tárta szét enyhén, mutatva, hogy fegyvertelen.. legalábbis a keze ügyében nincs semmi, amivel a nőre támadna. Tetőtől talpig végigmérte, de csak akkor lökte el magát a faltól, amikor a rá szegezett fegyvert leeresztette maga mellé. - Nem lopakodtam. – Kontrázik a szavakra. A nő hallhatta volna közeledtét, ha épp nem zenét hallgat, és lő mellette. - Minek az életbiztosítás? Ha lelőnek, utána úgyse tudom kiélvezni. – Vonta meg a vállait, majd megszokásból zsebre csúsztatva a kezeit, sétált közelebb, de nem ment teljesen az autóhoz. Lelövetni tényleg nem akarta volna magát, ha nem muszáj, bár tény és való, a legszebb halál egy csinos nő társaságában érheti az embert, de ő jobb szeretné ha majd nem egy fegyver csövével találná magát szemközt, hanem inkább forró combok szorításába fulladna. - Egyik sem. – Felelte a kérdésre, röviden időzve el pillantásával az ajkakon megcsillanó vízcseppeken. - Új vagyok a környéken. Ismerkedek a tájjal. – Nem hazudott se az előbbi, se az utóbbi mondatával. Ha olyan helyen járt, ahol korábban még nem, szerette kiismerni magát teljesen. Ugyan nem tudta még, hogy marad-e, de fenn állt lehetőségként. Minden azon múlik, hogy sikerül-e munkát találnia. Korábbi munkájával szép kis summát keresett, aminek java részét félre is tudta tenni, de nem szeretné teljesen felélni a megtakarításait. Addig utazgat, amíg megfelelő állást nem talál. Megteheti, hogy válogasson. Bártenderből sok van, de kevesen vannak azok, akik igazán jól művelik a Flair-t. A show-t pedig meg kell fizetni, mert bárki bármit is mondjon, sokat dob egy hely image-án a profi személyzet. A vigyorra vigyorral reagált. Diszkréten körbe pillantott, majd közelebb lépett. - Akkor üdv a klubban! – Válla fölött az épületre tekintett, aztán kérdőn visszafordult a nő felé. - Mi a baj vele? Azon kívül, hogy tipikusan úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete? – Érdeklődött. Nincs tisztában a helyi dolgokkal, így a birtok történetét se ismeri. - Colin Adler. – Mutatkozik be, kezét a nő felé nyújtva csökkenti le a köztük levő távolságot másfél méterre kivéve, ha nem látja a nő felől a tartózkodó gesztusokat.
*Már embertelenül emberi volt az a testtartás, amivel továbbra is fogadta a férfi azt, hogy épp egy pisztolyt szegeznek rá. Igazából, eszembe sem volt senkit sem bántani, így nem volt oka sem a másiknak, de akár lehetett volna. Viszont ez csak felkeltette az érdeklődésem, nem egészen normális viselkedés. De... hiába figyeltem, hiába próbáltam felfogni azt a bizsergést, ami most hiányzott. A másik nem farkas, erre az életem teszem rá. Eleddig nem csalt még a mágia érzékenységem, de ügye bár mindig van egy első alkalom, így azért figyeltem. No meg, egy ember is lehet veszélyes. Sok őrült szaladgál.* - Te nem, azonban a családod dolgát megkönnyíti. * Vontam meg a vállaim. Bár ezt úgy mondtam, mintha nekem volna. Jah, pedig nem volt. Baleset biztosításom még igen, de ez... nah nekem tényleg felesleges volna. De persze a halál az, amivel mindennap számol az ember és mégsem teszi. Vagy csak én vagyok ilyen? Akárhogy is, hiába szállt meg a jó tündérke, a másik válasza eléggé kiábrándító ahhoz, hogy elküldjem a banyát a fenébe, hogy hagyjon békében. Egyszer akarok segíteni és akkor sem tudok. Szépen vagyunk mondhatom... de annyi baj legyen, megpróbáltam. A következő pár évre ezt le is tudtam. Nah jah, mintha Én lennék a gonosz megtestesítője. Ez nem igaz... de szeretem távol tartani az embereket magamtól. Minél kevesebben férkőznek a közelembe, annál kevesebb emberért kell aggódnom, ha baromságot csinálok. Ami szokásom. De a férfi közeledése egészen addig nem zavar, míg megtartja a három lépés távolságot, elvégre kiabálni nem muszáj. A válaszárra azonban elnevettem magam. Lágy nevetésem szállt tova az erdő felé, miközben kicsit megingattam a fejem és próbáltam úgy helyezkedni a kocsi ajtajánál, hogy jó is legyen és kényelmes is. A kettő gyakran nem jár együtt, de hát a kényelmetlen is lehet kényelmes ha az ember megszokja.* - A tagsági díjat behajtom ám... de ha már itt tartunk, mi az, ami megérné számodra ezt a... - tekintetem végig söpört a másikon, nem véletlen látványosan. De aztán csak visszakúszott a másik szemeihez, amik már-már szépnek mondhatóak. - ... tagságit. * Fejeztem be végül nem eresztve a másik tekintetét. Legalábbis igyekeztem, de ha a fák jobban vonzották hát áldásom rá, nem fogok megsértődni. Különben is... a világos tekintet szép, de kevés az, mely képes volna rabul ejteni és az Én börtönöm különben is sötét. De ez korai volna még... Ám ezek ellenére sem, voltam távolságtartó legalábbis a testbeszédem nem erről árulkodott. Hisz alapjaimba véve sokat mosolygok, bárkivel el csiripelek de leginkább szeretem húzni mások agyát, vagy vérét szívni. Így ha csak ezekre hagyatkozott a másik, akkor közelebb ért, de a kezére csak felvontam a szemöldököm.* - Tahóság lesz, de inkább kihagynám... a saját érdekedben. * Kacsintottam a másikra, ámbár lássuk be, eljátszottam egy pillanatra azzal, hogy mégis megfogom és utánam a vízözön vagy csak beforgatom... de na, nem tettem szóval mindegy is, hogy mi járt a fejemben, azonban íriszeimben huncut fény csillant.* - És még nem láttad belülről Colin... Különben Elionore a nevem. * Mutatkoztam be és egy művi meghajlással intettem a ház felé, hogy körbe vezetem. Hűha... a megszokottnál is szórakozottabb voltam ma, csak tudnám mi az oka. Ha jött a férfi, akkor úgy helyezkedtem, hogy mellettem legyen, de persze a kocsit azért bezártam. Hogy féltem-e, hogy egy vadidegennel megyek be egy üres házba? A válasz egyszerű. Egy percig sem. Nem vagyok már képes félelmet érezni, s egyszer ez lesz a vesztem. De az nem most lesz... remélhetőleg. - Sok újjal nem szolgálhatok ami azt illeti... egy erdő szélén vagyunk, távol a főúttól és csak egy köpésre a sűrű. Bizonyára Te magad is tudsz rémtörténeteket gyártani Colin... * Tekintettem rá csillogó tekintettel. Hát most na, legendák ide vagy oda, de szerettem itt lenni. A kilincset lenyomva löktem be az ajtót és hátrafelé lépkedve mentem beljebb, szét tárva a kezeim. * - Tehát Hölgyeim és Uraim, köszöntöm önöket A Birtokon. Sok-sok évtizeddel ezelőtt, egy négy gyermekes család élt itt boldogságban. Megszülettek, felnőttek és férjhez mentek. Kivéve a középső lányt... Bizonyára mindenkinek ismerős William Shakespeare Rómeó és Júlia műve. A story ugyan az, a különbség annyi, hogy a lányt nem az apja tartotta vissza, hanem Ő maga döntött úgy, hogy itt marad, míg életben van. A fiatal srác kitartó volt, de a türelme elfogyott, így egy éjjel betört és magával ragadta a nő Apját, s magával vonszolta az erdő mélyére. A lány, nem volt boldog és apja eltűnésébe belebetegedett, nem hagyta el a házat remélve, hogy a férfi hazatér. De nem így lett, mert a férfit állatok tépték szét az erdő mélyén. Azt mondják, hogy a lány itt kísért-e falak mögött és minden éjjel visszatér, hogy a házat őrizze s erdei vadakat űzve találjon rá, ki apját a túl világra küldte... Feltehetően ez volt a konyha, az volt a nappali... nézzenek csak szét. * Intettem a kezemmel vigyorogva Colinnak, miközben felültem a rozoga asztal szélére féloldalasan, ami kissé nyekeregve tartott meg.* - Sajnálom... nem hiszek a rémmesékben és nem is vagyok jó mesélő... De amint láthatod semmi különleges nincs benne. Egy erdőszéli ház... amit elhagytak és senkinek nem kellett. * Vontam meg a vállamat könnyedén. Por, kosz mindenhol és fény is csak annyi, amennyit a piszkos ablakok beeresztenek.* - De ha van még kérdésed... nekem nagy a fantáziám, bármit kitalálhatok, hogy ne legyen unalmas a túrád. * Vigyorogtam továbbra is, a zene kint újra indult és dúdolni kezdtem. De tekintetem a másikat kémlelte. A mozdulatokból is lelehet vonni sok mindent.
- Nincs családom. – Rántja meg a vállát hanyagul. Semmiképp se nevezné családnak azt, amit maga mögött hagyott, amikor útnak indult. Testvérével se olyan a kapcsolata, mint egy normális testvérpárnak, de vele legalább időnként szokott beszélgetni, még ha ezek a témák olyan semmilyenek is. A szülei felől rég nem érzi már az a kapcsolatot, ami szülő – gyerek között szokott lenni. Részben ő is hibás. A fő bűne, hogy a saját életét akarja élni úgy, ahogy az neki tetszik. Evelyn nevetésére százkarátos vigyort villant. Fogsora simán beleillene egy Colgate reklámba, annyira idegesítően szépek és szabályos elrendezésűek a fogai. Az ember azt hinné, hogy az ilyen csak a képernyőn létezik, szerkesztett formában. - Tagsági díjról nem volt szó! Ilyen csinos pénztárosról meg még annyira se.. – Pimasz vigyort ereszt. Neki egyébként nem tűnt fel, hogy a nő terhes. A ruhája is jól takarja egyrészt, másrészt férfiből van, és az ilyenhez épp úgy nincs szeme, mint ahhoz, ha egy nő más árnyalatú hajfestéket választ a korábbinál, vagy más fazonúra vágatja a haját. Na jó, ha a barnából kiszőkülne.. vagy a hosszú hajból felnyírt tarajra váltana, azt azért észre venné. - Ez egy nagyon jó kérdés. – Nem tér ki a sötét tekintet elől. Nem az a fajta férfi, aki zavarba jön attól, ha egy nő nyíltan kóstolgatja. Élvezi az ilyen helyzeteket, és ez látszik is rajta, ahogy teljesen kihúzza magát. - Attól függ milyen bónuszokat kapnak a tagok. Vannak igényeim. – Újabb pimasz vigyor, s most ő az, aki olyan nyíltan méri végig Evelynt, mintha lóvásáron akarná kiválasztani a tökéletes árut. - Ahogy gondolod. – Rántotta meg a vállát, aztán visszaeresztette maga mellé a kezét. - Elionore? – Méri végig újra a nőt. - Nem illik hozzád. – Túlságosan egyszerű név. Olyan, semmilyen. - Jordan, Claudia, vagy.. Alex. Alexandra. Ezeket jobban el tudnám képzelni, ahogy végignézek rajtad. – Vigyorog. Temperamentumos személyiséghez keményebb hangzású név illik. Persze a szülei még nem tudhatták gyerekkorában, hogy milyen felnőtt lesz belőle. Elindult a ház felé Evelyn mellett, de nem húzódott zavaró közelségbe mellé. A közvetlenség mellett azért érzi ő azt is, hogy a nő tart egy bizonyos távolságot. Tiszteletben tartja. - Rémtörténetekben nem utazom. – A fantáziáját a koktélkeverésen éli ki. Rémtörténeteket inkább csak moziban, vagy blu rayen néz. Az elhagyatott házba belépve egyből mélyet szippant az ajtón át betóduló levegő által felvert porból. Kezét a szájához kapva hatalmasat tüsszent. - Itt se mostanában takarítottak. – Az elhagyatott házak már csak ilyenek. Lassan beljebb sétálva hallgatja a rögtönzött történetet. Szemöldöke néha felszökik, s amikor Evelyn a szónoklat végére ér, zsebei csúsztatva a kezeit, visszafordul felé. - Nem lehetett túl jó parti az a férfi, ha a lány inkább vénlányként akarta itt leélni az életét. Bezzeg ha én jöttem volna kérőbe… - Újra megvillantotta fogait, miközben vigyorgott. Túlságosan nem viselte meg a sztori, ez látható rajta. Figyeli a mozdulatot, amivel felül Evelyn az asztal szélére, majd ahogy odakint is, most is a falnak dől fél vállal, és mellkasa előtt fűzi össze a kezeit. - Pedig nem annyira vészes az állapota. Simán ki lehetne pofozni. Felújítani. Van gazdája? Ha ennyire kihasználatlan, akár el is adhatná. Biztos akadna rá vevő. – Puhatolózik. - Mesélj a célba lövésről. Ki ellen készülsz harcba? – Valaki csak úgy nem hajt ki a semmi közepére, hogy lövöldözzön. A sportlövőknek és a hobbi lövészeknek van kijelölt terület. Ez viszont nem tűnik annak.
*Ha nincs, hát nincs. Pont nem én fogom faggatni a másikat. Lévén, hogy én magam sem szerettem a családomról beszélni. Ami igazából egy személyből állt, az édesapámból. Mondjuk a jövendőbeli családomról sem szeretek beszélni. Akinek kell az tudja, hogy Balázs a párom. A többi meg nem számít, lévén, hogy nem úgy fogok indítani, hogy; Hello Eli vagyok és egy két ajtós szekrény a párom. Többek közt azért sem, mert attól még szabad ember vagyok és lássuk be, sosem tudom, hogy melyik találkozómból lesz balhé. Miattam meg aztán ne kerüljön bajba a Farkasom. A vigyor kedvemre való, hisz szeretem ha a vidámak a közelemben. Viszont a szavaira megingatom a fejem.* - Semmi sincs ingyen Colin. A külső meg csak megtévesztő tényező... * Vontam meg a vállaim könnyedén. Igen, csinos voltam na és aztán? Elvégre táncosnő vagyok... többek között. Így nem meglepő, hogy adok a külsőmre már amikor a helyzet megköveteli. Ám ez a mai napra nem mondható el. Csak felvettem ami a kezem ügyébe akadt. De nincs olyan alkalom, hogy kihagynék egy-egy beszólást vagy kóstolgatást. * - Lássuk csak... némi oktatást, szórakozást és talán egy-két felhevült éjszakát. * Tettem a mutató ujjam az ajkaimra, mintha elgondolkodnék a kérdésen. A válaszom egy hímnek egyértelmű... azonban hééé... rólam van szó. Nem éppen nedves éjszakára gondoltam, ha csak a másik le nem önti magát némi alkohollal. Természetesen a bulira gondoltam és táncra. De hát istenem, nem kell mindig egyértelmű lenni. Olyan amúgy is csak akkor vagyok, ha a tettek beszélnek. Nah de ez egyetlen ember felé összpontosul csak. A leplezetlen tekintet nem érdekel és még csak el sem pirulok lányos zavaromban. Érdekes is lenne, ha tudnék pirulni vagy egyáltalán zavarba jönni. A kézfogását tényleg taplóság visszautasítani, de egy percig sem hazudtam. A saját érdekében nem fogadtam. Szerintem neki sincs szüksége arra, hogy holmi védelmi ösztönnek engedve megnézzem milyen színű a vére. A nevem visszakérdésére csak felvontam a szemöldököm és vártam, hogy mi a baja vele. Nah de a válaszra csak elhúztam a szám.* - Ó hogyne... de nem vagyok Amerikai Drága. Spanyol vér folyik bennem, táncos vagyok és nyilván a nevem nem árul el semmit. Ez a nevem, ezt viselem. * Vontam meg a vállaim könnyedén. Bár tény, hogy ezt a nevet én magam vettem fel, mikor apám megkért rá. Elvégre egy Klyer nem lehet táncosnő. Csakis elit maca, aki fodrászhoz jár, körmöshöz és az üzleti életben foglal helyett. Nos nem, én nem ezt a pályát választottam a nevem viszont igen. De persze nem kezdek kiselőadásba. S minél hétköznapibb egy név, annál jobban elvegyül a többi között.* - Miért, miben utazol? * Kérdeztem érdeklődéssel a hangomban, ahogy oldalra pillantottam a férfire. Kezeim a farzsebembe fűztem, ahogy kissé játékos léptekkel haladtam a ház felé. Azonban ahogy a másik tüsszent elnevetve magam fordulok felé és hátrálva haladok.* - Bocsásson meg Őfelsége, hogy nem takarítottam ki az érkezésére. - hajoltam meg - Micsoda egy finnyás ficsúr vagy... * Nevettem el magam és az üres, kietlen falak között melyek üressége miatt visszhangozva verték vissza. De inkább belekezdtem a történetbe, hátha egy kicsit feldobom a másikat. De a válasza kissé kiábrándító...* - Ooookééé... szerelmi történetekben sem vagyok jártas. Sajnálom, ennyivel szolgálhatok. Nem olvastam romantikus regényeket. Az sem az én asztalom. De egyébként nem értek veled egyet. A családi szeretet erősebb a szerelemnél. Ha én lettem volna a lány, felőlem aztán jöhetsz Te vagy bárki más... akkor is a Papa mellett maradok. Ha Papa felhívna, hogy beteg és szüksége van rám... itt hagynék mindent és visszaköltöznék hozzá. Csak, hogy mellette legyek. Egy gyerek még ha olykor fájóak is az évek, sosem tagadhatja meg a szüleit. S hidd el... a fél életem odaadnám, hogy a Mama velem legyen. * Húztam el a számat ám tekintetembe egy pillanatra szomorúság vegyült, de aztán a combomra csaptam, mintha ezzel elterelhetném a gondolataimat és még mielőtt elmosolyodtam volna már meg is adta az asztal alattam magát. Nevetve támasztottam meg magam a törmelékek között.* - Nah tessék... már egy asztal sem bír el. * Töröltem meg az arcom melyen a nevetésem könnyei peregtek végig. Bizonyára szép tiszta lett, hisz a kezem poros volt. De ha a másik segíteni akart csak fejem ingatva utasítottam el és álltam fel magam a lábaimra.* - Nem tudom Colin... talán a hivatalnál érdeklődj utána. De előre szólok, hogyha megveszed, sűrű vendég leszek. Mindig itt parkolok ha kijövök az erdőbe. Ami azért elég sűrűn előfordul... * Talán nem kell magyarázni, hogy miért. Hisz ha a másik figyel, akkor észreveheti réveteg tekintetem ahogy az ablakon kitekintve az erdőre tekintettem. Imádtam a természetet, de az egy dolog. Egyszerűen vonzottak az állatok, a vadak... sokszor én magam is szerettem volna az lenni. No meg lássuk be, kell egy kis veszély nem sok olyan őrült személy van aki meglát egy vadat és leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy megsimogassa ahelyett, hogy menekülne. Plusz ha erre rádobom, hogy az emberektől meg irtózom és ha csak hozzám érnek minden bajom van és ütök. Nos... felmerülne a kérdés, hogy miért nem vagyok még a zárt osztályon. A kérdésére azonban visszakapom a tekintetem a másikra és játékos léptekkel közelítem meg.* - Miért kéne harcba készülnöm? Ha harcolni akarok, akkor nem kell lőfegyver. Sokkal jobb ha saját kezűleg teszi az ember vagy épp pengével. Amihez kell a testkontaktus, hisz úgy van meg a... varázsa. A lőfegyver száraz, semmilyen és még csak nincs is meg a varázsa. Ki lősz a távolból egy golyót és ha tudsz célozni, akkor el is van intézve. Személytelen. *Feleltem a kérdésére oldalra billentett fejjel egyetlen lépéssel előtte. Persze a válaszom kitérő... minek adnám ki magam? * - Különben meg... nő vagyok Colin. Tudod, az a lény akinek a konyhában a helye és az ágyban szét tett lábakkal esetleg a plázába, nem a harc mezőre vagy bármilyen viszályba. Kicsi vagyok, törékeny és védeni való. * Kacagtam el magam az abszurd szavakon. Bár tény, hogy a nőknek ott a helyük. De én meg nem voltam átlagos. Egyrészt, nem tudok főzni és hamarabb eltévedek egy boltban mint egy fegyver üzletben. Töltényeket eltudok adni, de gőzöm sincs, hogy mi a különbség két hús között. Hús ez is, meg az is. Elkészíteni meg úgy sem tudom, szóval édes mindegy. Szép anya leszek mi? * - De nézzünk egy kicsit Téged... itt vagy a semmi közepén, egyedül és ahogy mondtad család nélkül. Helyes, kisfiús pofi, sunyi mégis csábító tekintet, kihívó vigyor, nulla ösztönnel és egy kietlen a városon kívül eső ház után érdeklődsz. Talán menekülsz? Vagy csak ember undorod van? Nem tűnsz magadnak valónak mégis... valami furcsa. * Összegeztem az előttem álló férfit. Nah, nem szeretek magamról beszélni. Inkább beszéljünk róla. Abban jó vagyok... másokkal foglalkozni és megfejteni az egyéneket. Testbeszédből megismerni a másikat, anélkül, hogy mondana egy szót is. Belém éget ez a tulajdonságom, hogy figyelek még akkor is, ha nem tűnik úgy.*
Van egy remek kis biciklim. Fehér színű, vannak rajta aranyos virágok, meg minden. Ettől teljesen vidám, és amúgy is remek járgány, arról már nem is beszélve, hogy milyen egészséges testmozgás a biciklizés. Korábban nem volt időm ilyesmikre, hiszen nagyobb városban laktam és teljesen más volt a környezet, most bezzeg, amikor egy kicsit jobb idő volt, máris kihasználtam a dolgot és nyeregbe pattantam. A mai napon is úgy indultam neki a kis utamnak, hogy vigyorogtam, mint a vadalma, és napszemüvegem segítségével kitakartam a máris tűző nap sugarait. Remek volt ám, kívánni sem lehetett volna erre szebb napot, éppen ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek és meglátogatom Willt a parkban. Azt ugyan nem garantáltam, hogy ténylegesen is örülni fog nekem, de ez engem egy cseppet sem zavart. Főleg azután nem jutott eszembe ilyesmiken agyalni, amikor egy virágos bolt előtt lefékeztem, és gyorsan vettem egy cserepes növényt. Vidám színei voltak, csak úgy, mint a biciklimen virító virágoknak, és ettől csak még jobb kedvem lett. Hát lehet ennél csodásabb egy nap? Tovább hajtottam, kifelé vettem az irányt a városból. Időnként elhaladt mellettem egy-két ismerős, mire odaintegettem nekik, vagy meg is álltam néhány percre beszélgetni. Ezt eredményezi, ha az ember lánya a rend szigorú őre, mert a legtöbb járókelő bizony könnyedén felismeri és meg is állítja. Nem mintha egyébként nem szerettem volna ezt a fajta közvetlenséget. Sőt, igazából nagyon is élveztem, hogy ilyen remekül sikerült ide beilleszkednem, mert ez azt jelentette, hogy huzamosabb ideig bizony itt is fogok maradni. Azt nem tudtam, hogy mennyi ez a huzamosabb idő, de néhány év még biztosan lesz, ebben már most biztos lehettem. Úgy háromnegyed órán belül már ténylegesen is sikerült kievickélnem a városon kívülre, és ettől egyből megszállt az a fajta nyugalom, amit csak a természet képes megadni a mai rohanó világban. Olyan voltam, mint valami tökkelütött, egyfolytában mosolyogtam, nézelődtem jobbra-balra, amikor megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, és a név láttán egyből nem is teketóriáztam tovább, máris felkaptam. - Szia, mi a helyzet? – kérdeztem máris a vonal túlsó végén lévő nőt, mire hosszas csacsogásba kezdett arról, hogy ma vendégek mennek hozzájuk, és mennyi finomat fog sütni, meg a kutya megdézsmálta a maradék barackot, és még kitudja, hogy miket magyarázott, mert csak fél füllel figyeltem rá, tekintetem már a távolba kalandozott és elmerengetem a látványon. Az tuti, hogy az a ház még nem volt itt eddig, vagy rossz ösvényre kanyarodtam volna rá? Az bizony előfordulhat, főleg olyasfajta zavaró tényezőkkel, mint a telefon. - Figyelj csak, éppen Willhez megyek a parkba, viszek neki egy virágot. Majd utána felhívlak, vagy lehet, hogy beugrok hozzád, oké? – ugyan a mosolyomat nem láthatta, de azért kellő szélességgel virított egyre pirospozsgásabb arcomon. Biztosan a nap és a mozgás tette. Miközben azon gondolkoztam, hogy merre lehetek, és megpróbáltam elpakolni a telefonomat, már csak arra eszméltem fel, hogy a biciklim első kereke beakadt valami nagyobb kőbe, én pedig két másodperc múlva már repültem is át a kormány felett, hatalmas nyekkenéssel érve földet a csalános kellős közepén. Riadtan kiáltottam fel, és megmozdulni sem mertem néhány pillanatig. Na, most mégis mi a jó büdös franc lesz? Hiába kezdenék el kiabálni, errefelé úgysem járt senki, a ház pedig itt mellettem kihaltnak tűnt. Miért kellett azt a telefont pont a táskámba besüllyeszteni és nem a zsebembe? Oké, valószínűleg azért, mert nincs is zsebem. Nem érdekelt innentől kezdve, hogy ki hallja és ki nem, hogy mennyire felesleges, vagy éppen hasznos. - Ó, a fenébe! Segítsééég! – kiáltottam el magam, amennyire csak a torkomon kifért. Azért nem mertem mozogni, mert attól féltem, hogy még inkább össze fog csipkedni a növény, és erre most valahogy egyáltalán nem vágytam. Még finoman is fogalmaztam…
- Jól van Mr. Kirk, ezt ma már hatszor eltetszett mondani - teszem rá megnyugtatásképp az idős, már a nyolcvanat is túllépő idős úrnak a vállára a kezét, hogy ezzel biztosítsak neki némi pillanatot arra, hogy elhiggye, nem jelenik meg még egyszer, legalábbis itt és most biztosan nem a már rég elhunyt felesége, aki előszeretettel ránt kést, hogy aztán megiramodjon felé. Szerencsétlennek már nem tudok mit felírni a számtalan másik gyógyszere mellé, mivel a papírjai szerint szed a szívére, a pajzsmirigyére, a fejére, a gyomrára, az ízületeire és te jó ég, ha sokáig sorolom én magam is a reumások, vagy épp az idegbajosok hosszú sorába fogom magam vonszolni. A lényeg a lényeg! Minimum tizenöt fajta gyógyszert szed, olyanokat is, melyek erősen ütik egymást és ha jót nem is, de rosszat mindenképpen fognak okozni. És hiszem, talán ez lehet az egyik oka a feledékenységének és a... hmm... nem kifejezetten épelméjűségének is. Ami pedig a látomásokat illeti. Véleménye szerint a szomszédja azt terjeszti, hogy az ördög szállta meg. A hátsó szomszédja azt, hogy a felesége tényleg él, és mivel ő okozta részben a halálát, most visszajött bosszút állni. Az ötven éves fia szerint viszont szimplán megőrült, és ezek a tünetek egyre kezdenek nyilvánvalóvá válni. Én erre csak azt tudom mondani, hogy öregszik szegény, elvégre ha azt vesszük már nyolcvanhat éves, és bár mi vérfarkasok ha jól megy a sorunk persze megéljük, de manapság egy átlagember ezt nem kifejezetten mondhatja el magáról. Így életbe lépnek az öregedés melléjárói. Feledékenység, fáradékonyság, elmezavar, lassú felfogás, kontroll zavarok. Ezzel sajnos nem tudok mit csinálni és szerintem senki más se. Volt már nem egy orvosnál, végeztek rajta különböző teszteket, vizsgálatokat, és azok semmi eltérést nem jeleztek. Szóval itt másra nem is lehet fogni mint arra, hogy szegény megöregedett. - Mr. Kirk! - emelem meg a hangom lévén, hogy süketecske - szedje tovább a felírt gyógyszert napi egy alkalommal. Érti? Naponta egy. Akkor, amikor felébred, utána pedig fél órát ne egyen! Érti? - Igen - bólogat, mire a ráncai vele együtt átrendeződnek. Mókás látvány tud lenni egy idős ember, de ugyan akkor szomorú is. Én már nem élvezhetem az élet szépségeit mint ember. Nem úgy öregszek mint ők, nem érzek fájdalmakat úgy, mint ők. És nyilván olyan kinézettel fogok meghalni, mint ahogy most kinézek, és nem lesznek meg azok a dolgok amelyekre büszke lehetek. Emberként. Az, hogy a farkas lét mit követel, az megint egy más téma. Nagyjából további harminc percre van szükségem ahhoz, hogy Damien-t kitessékeljem az irodámból, majd arra nagyjából ugyan ennyi, hogy Alessanak is búcsút mondjak. Szerencsétlen lánynak manapság meggyűlik a gondja az élettel, de mind ennek ellenére lelkesen asszisztál mellettem. Hosszú, depresszióval - hála a betegeknek - és megannyi vicces szituáció után végül veszem a fáradtságot, hogy kirobbanjak a házamból, és tegyek egy kis sétát a környéken. Mivel jobb dolgom nincs, így egy fekete mackóruha szettben, a tarkómon összecopfozott hajjal, fülemben bömbölő zenével indulok el a szokásos napi két óra futásra. Általában ezt reggelre szoktam időzíteni, vagy késő estére, most viszont a sok unalmas órából lecsípem ezt, és miután hazaértem nem is lesz más feladatom mint lefürödni, pizzát rendelni, kivenni a sört a hűtőből és focimeccset nézni. Jobb híján. De mint tudjuk, felesleges előre tervezni, úgy is mindig balul sül el. Csak akkor tűnik fel, hogy valami nincs rendben, mikor kis híján átbucskázok egy, még mindig forgó kerekű, apró díszekkel kirakott biciklin. Mivel a pajzsom teljesen fel van húzva, fel se tűnik, hogy valaki tartózkodik rajtam kívül a környéken, és erre rátesz még egy lapáttal az is, hogy a zene már csak azért se halkul. - Az istenbe már! - morgok, ahogy nagy nehézségek árán, de sikerül megállnom, s úgy rántom ki a fülemből a fülhallgatót, mintha legalábbis most rázott volna meg. Amint körbe pillantok, már fel is tűnik a szőke hajkorona, a kétségbeesett hang pedig úgy égeti bele magát a dobhártyámba, mintha izzó vassal karistolnák bele. - Mondja csak?! Maga jól mulat ott? - szólok oda neki, miközben kikapcsolom a telefonom zenelejátszóját, és a mackónadrág zsebébe gyömöszölöm.
Oké, tudom én magamról, hogy egy egészen kicsit azért bénácska vagyok, de olyan eddig még sohasem történt, hogy fejjel átessek a biciklin. Az a rohadt telefon volt az oka mindennek, hiszen amiatt nem figyeltem előre, és így ütközhettem bele a kiálló kőbe. Még csak nem is volt nagy, ahhoz viszont éppen elégnek bizonyult, hogy beleakadjon a kerék és ne menjen át rajta mindenféle gond nélkül. Hihetetlenül ostobának éreztem most magam a jelenlegi helyzetemben, és még csak kilátásaim sem voltak azt illetően, hogy hogyan másszak ki innen. Akkor még jobban összecsípne a növény, ezért nem mertem mozdulni sem. Micsoda naivság volt azt hinnem, hogy majd valaki pont erre jár, mikor a semmi közepén voltam? És mégis, a remény hal meg utoljára, ezért próbálkoztam meg a kiabálással. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, amíg ott feküdtem. Lehet, hogy csupán pár perc volt az egész, nekem azonban óráknak tűnt a mozdulatlanságba dermedés. Most komolyan, van még más is ezen a világon rajtam kívül, akivel ez megtörténhetett volna? Kötve hiszem! Ahogy ott feküdtem a nem túl kényelmes helyzetemben, mintha lábdobogás hangjára lettem volna figyelmes. Még a fejemet sem mertem megemelni, de attól még a remény egyből felcsillant a szemeimben, és újra megkíséreltem egy segélykérést, de mintha senki meg sem hallotta volna. Ugye nem lehet még annál is rosszabb, mint ami eddig volt? Azért a biciklim elég feltűnő, csak észreveszi valaki, ha már erre közeledik, nem? Márpedig egészen biztos, hogy errefelé tartott, efelől kétségeim sem lehettek, csak éppen abban nem voltam már biztos, hogy van még annyi emberség valakiben a mai világban, hogy megálljon és kihúzzon innen. Mivel senki nem felelt a kiabálásomra, ezért már majdnem fel is adtam, aztán hirtelen megszűnt a dobogás. Megállt! MEGÁLLT! - Hé! – kiáltottam el magam egyből, és más esetben biztosan a kezemmel csápoltam volna, de jelen körülmények között mégsem kockáztattam meg efféle hirtelen mozdulatok. – Hahó, ott van? – kérdeztem immár bizonytalanabbul, aztán megütötte a fülemet a méltatlankodás semmivel sem összetéveszthető hangja. – Hé, itt vagyok! – próbáltam jelezni az irányt, de úgy tűnt, hogy hiába. Aztán… aztán a szavak mégis nekem szóltak, és én megkönnyebbültem, legalábbis egészen egy másodpercig. Aztán ahogyan jött, úgy ment is a jó érzés, és helyét átvette a düh. Még hogy jól mulatok-e?! - Remekül, nem látja?! – hangomból érezhetően kicsengett a bosszúság, ebben biztos voltam. Nem sokszor voltam képes eltitkolni a rosszallásomat, ha ilyen helyzetbe keveredtem. – Az az új hobbim, hogy beleesek fejjel a csalánosba, hadd csípjen csak össze, mert ez olyan jó móka. Nem próbálja ki, miközben lesz szíves kiszedni innen? – kértem a segítséget ismét, ám ezúttal már burkoltan. Micsoda pimasz fráter, hát mit képzelt? Még jót mulat rajtam, amikor láthatóan szenvedek, és közben húzza az időt? Megáll az ész, nekem is pont ilyennel kellett összetalálkoznom! Persze, miért is ne?!
Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez alatt a kétszáznyolcvan év alatt nem hülyültem meg. Már vannak rá utaló jelek, így jobban járok, ha magamnak is felírok néha valami pirulát, vagy szimplán keresek magamnak egy jó kis pszichiátert, aki segít egy kétségbeesett, egyre inkább meggágyuló munkatársán. Lehet, hogy fel kéne keresnem megint azt a csinos szöszit? Áh, az nem vezetne sehová, és még csak jól se járnék azok után, hogy mit műveltünk egymással... kellemetlen, nem mondom. Gondolataim első körben az idős Damien körül forognak. Sajnálom szegényt, amiért ilyen sorsra jutott. Háborús veterán, egy nagyon jó katona volt. Legalábbis az elmondásai szerint, na most, hogy ebből mi igaz, azt nem tudom. Nem tartom őt hazugnak, ez koránt se vallana rám. Szimplán egy idős ember állításait és feltételezését, előszeretettel kérdőjelezi meg az ember még úgy is, ha az teljesen átlát a szitán. Ilyen esetben teljesen leszoktam engedni a pajzsomat, hogy az adott személy olyan legyen számomra, mint egy nyitott könyv, s csak burkoltan térek ki bizonyos dolgokra, nehogy valamiféle feltételezéseik legyenek a lényemet illetően. Tehát, ha nem mondja el, hogy katona volt, de én mégis lelkesen rákérdezek azokra az évekre, egy épelméjű ember nyilván azt fogja kérdezni, hogy: Ezt maga honnan tudja? Erre persze simán rávághatom, hogy tippeltem, és ne is próbáljon meg köntörfalazni, mert pont most adott utalást arra, hogy nem tévedtem. De sajnos nem tudom magam mindig kihúzni a necces helyzetekből, így óvatosan bánok a szavakkal, jól megrágom őket és csak utána kérdezősködök. Épp ezen gondolatoknak köszönhetem azt is, hogy kis híján átbucskázok egy romossá lett biciklin, aminek jól láthatóan, lassan, de még mindig forognak a kerekei. Mintha pár perccel ez előtt állt volna fejre vele valaki. És lám lám! Feltett kérdésemre morcos válasz érkezik, minek hála széles vigyor terül szét az arcomon. - Most miért? Nem lesz tőle reumás. Mellesleg, ha a hangját veszem példának, akkor tényleg nem mulat túl jól. Viszont ahogy ott fetreng, arra is tudok következtetni, hogy élvezi a helyzetet. Egy ember reakciója általában az, hogy visítva felpattan, és kirohan onnan. De nem nézem bolondnak, ígérem - közelítem meg a kétségbeesett nőt, aki teljes mozdulatlanságba merevedve fekszik a családos közepén. Tényleg nem értem, hogy miért nem rongyolt ki onnan, de ha ő így látta helyesnek, akkor csak tessék. Attól még ugyan úgy fogják szúrni a levelek még ha meg se moccan. Maximum úgy elzsibbadt már, hogy azt se érzi. - Ejj... szépen elintézte magát - vallom be neki, ahogy lépteimmel kitaposok egy kis járatot a csalánmezőből, hogy ha valahol, hát majd itt kitudjon jönni. Nem vagyok benne biztos, hogy értékelné, ha ölbe kapnám lévén, jó sok csípés boríthatja most a testét. - Remélem a bicikli nem volt a szíve csücske - guggolok le elé, ahogy elérkezek hozzá, és alaposabban szemügyre véve őt, felmorranok - ugye jól kezeli a szúrós helyzeteket? A viszketőket pedig főleg...
Amikor még tovább húzta az időt ahelyett, hogy segített volna kilábalni innen, kezdtem nagyon morcos lenni, de tényleg. Általában felfogom a pozitív oldalát a helyzeteknek, biztos voltam benne, hogy ezen is nevetni fogok majd pár nap múlva, amint Abbie meggyógyította a csípéseimet, de jelenleg mégsem tudtam értékelni ezt az egészet. Én naiv még megörültem annak, hogy végre valaki itt van, még azt sem bántam volna, ha felkap az ölébe, hiszen egészen alacsony és törékeny vagyok úgy első ránézésre, de úgy látszott, hogy az illető jobban mulatott, mint amennyi segítő szándék volt benne, és ezt eléggé nehezményeztem. Ráadásul még mindig nem láttam azt sem, hogyan néz ki, de azt már most is kezdtem érezni, hogy nem hétköznapi ember a drágaság. Nem baj, semmi gond, ő nem tudhatta, hogy én sem vagyok az. Milyen jók, ezek a tetoválások, amik elrejtik az őrző energiákat, nem? - Ne mondja meg nekem, hogy mi egy ember reakciója, jó?! – most már még fentebb emeltem a hangomat, és valószínűleg elkezdtem volna a két öklömmel verni a földet, ha meg merek mozdulni. – Lehet, hogy más felugrana, de én bevertem az állam, és most fáj! – panaszoltam el egyből. – Ha felálltam volna, még inkább összecsípne ez a valami, és ezt nem akartam. Inkább nem mozdulok, mint látja, és így hátha megúszom pár csípéssel kevesebbel. És most pedig, ahelyett, hogy járatja a száját, segítene végre? – igen, teljesen jellemző volt rám, hogy nekiálljak egy háromszáz éves, megtermett férfinak is, ha arról volt szó. Valahol a félelmet egy bizonyos szinten kihagyták belőlem, fogjuk csak fel gyári hibának, bezzeg a horrorfilmek… Nem, erre most nem gondolok! - Az egész annak a kőnek a hibája. Mit keres az út közepén? – magyaráztam tovább nagy sebbel-lobbal, az pedig egyáltalán nem számított, hogy egyébként nem az út közepén volt, csak a bicikli ment félre, miközben a mobilt el akartam pakolni. – Felsegítene? – sürgettem egyre inkább most már, és ha megtette, hát valahogy kibotorkáltam a rögtönzött ösvényen. Mindenhol zsibbadt a testem, nem éreztem magam valami túl jól ebben a helyzetben, és most már biztos voltam abban, hogy fel kell hívnom szőke barátnőmet, hogy gyorsan gyógyítson meg. Máris egyszerűbb lenne a helyzet, és mindenekelőtt kevésbé fájdalmas. - De, pontosan a szívem csücske. Miért? – kérdeztem, de idő közben már a járgányom felé is fordítottam a fejem, és akkor megláttam. – Jajj istenem! – kaptam szám elé rémülten a kezem, még az sem zavart, hogy szőke tincseim úgy álltak a fejem tetején kócosan, mint valami szénaboglya, leginkább a szélrózsa minden irányába meredeztek a hajszálak. – Szegény kicsikém! Nem baj, majd a fiúk kikalapálják – odaléptem ugyan mellé, de nem volt valami kellemes számomra a dolog. Soha többet nem fogok telefonálni biciklizés közben! Soha! - Én mindent jól kezelek, kezdve a nehéz esetnek számító férfiakkal! – most már jól megnéztem magamnak a pasast. Úgy nézett ki, mint valami északi istenség. Egy pillanatig el is akadt a szavam és szépen végigmértem, aztán egy torokköszörülést követően már össze is szedtem magam. Persze ezt nem úgy kellett érteni, hogy én olyan nagy pasifaló lennék, hanem sokkal inkább úgy, hogy remekül tudtam kioktatni és magyarázni mindenkinek.
Kénytelen vagyok ráharapni a nyelvemre, ahogy megint morgásban tör ki, s így elfojtani egy feltörni készülő nevetést. Bevallom, kifejezetten jó móka azt látni, és persze hallani is, ahogy legnagyobb kétségbeesésének hála azt se tudja, hogy mit mondjon, mit milyen formában fejezzen ki, csak morog lévén, hogy ki akar onnan szabadulni. De feleslegesnek látom a rohanást, nem egy szikláról csüng lefelé, csak a csalánosban fekszik, ami valamilyen szinten még az ember segítségére is van nem? - Szóval fáj az álla. Örüljön neki, hogy nem a lába, mert akkor tényleg necces lenne a kijutás - magyarázom szórakozottan, de nem vagyok rest megközelíteni, hogy ténylegesen a segítségére legyek, és ne azzal legyek elfoglalva, hogy milyen szavakat ragadjak ki a morgásából, amivel ismét gúnyt űzhetek a helyzetből. Én is képes vagyok arra, hogy a lehető legviccesebb helyzetekbe sodorjam magam, de ez mostanában elenyésző. Így minden hátsószándék nélkül leguggolok vele szembe. - Viszont ha felállt volna, már rég kint lenne, és nem itt sopánkodna. Nem sokan járnak erre, ha talán egy hét múlva jött volna valaki, akkor egy hétig vár? - értetlenkedek félrebiccentett fejjel, ahogy alaposabban szemügyre veszem az arcát. Kinyújtva hát a kezemet, már fel is húzom a földről, miközben félreállok az útjából, nehogy a legnagyobb dzsuvában kelljen innen kikalandoznia, újabb csípésekkel tarkítva ezzel a bőrét. - Mellesleg én nem láttam semmilyen követ az út közepén - vallom be feleslegesen úgy, hogy még a biciklit is csak nagy nehézségek árán sikerült észrevennem és elkerülnöm azt, nehogy belerongyoljak, ezzel biztosítva azt, hogy még szebb horpadásokkal lássam el. Nem lep meg, hogy a szíve csücske ez a tákolmány. Sokan ragaszkodnak egy tárgyhoz az életükben úgy, mint én magam is egy ezer évesnek is betudható nyaklánchoz. Még nagyon régen kaptam, mikor még kialakulóban volt a vérvonalam. Nem emlékszek pontosan, de talán pont azon a napon, mikor Sam átharapott. Szép kis darab, ezüstből van az egész, és eleinte csak nagyon nehezen tudtam hordani, mostanra már alig akasztom le a nyakamból. Ez segít abban, hogy olykor visszaemlékezzek arra az emberre, aki akkor még voltam. Míg mostanra a farkast érzem erősebbnek, akkor még az emberem volt a domináns fél és a farkas a meghunyászkodó. - Hát nem tudom, szerintem nem én voltam az, aki torokra ment, nem mellesleg az életveszély még csak véletlenül se bűzlött, szóval nem érte meg sietni. Ha pedig ölbe kaptam volna, szerintem csak még nagyobb fájdalmat okoztam volna tekintettel arra számtalan apró fehér foltra a bőrén. És persze bocsánat, ha ezzel csalódást okoztam önnek... Tristan - nyújtom felé végezetül a kezemet a nevemmel együtt, miután elhadartam a magam kis mondókáját a védelmem szempontjából. Jellemző.
Tudtam, hogy szórakozik rajtam, nem volt nehéz kitalálnom. Mondjuk jó, ki az, aki épelméjű és ne mulatott volna ezen a helyzeten? Szerintem még én is nevettem volna, ha nem bizsereg a testem mindenfelé, mintha megannyi apró méhecske csípett volna meg. Nos, azt hiszem, hogy nem lett volna ám sokkal rosszabb az sem, de nem baj. Majd a kedves Abs meg fog gyógyítani, csakis ez a gondolat volt az, ami igazán éltetett. Komolyabb bajom úgysem történhet majd, maximum nem megyek vissza a városig, hanem felhívom telefonon, hogy hová jöjjön értem. Már ha egyáltalán tudnám, hogy hol az az itt. - Úgyis segítene, ha fájna a lábam is, vagy nem? – kérdeztem azért reménykedve, bár hangom valószínűleg inkább tűnt számon kérőnek. Végül is, nem volt ám köteles segíteni nekem, de én mégis szerettem azt hinni, hogy esetleg még nem halt ki teljesen a férfiakból ma sem a lovagiasság. Hiába voltak jelek arra, hogy feleslegesen reménykedtem, én azért mégis hinni akartam ebben. Tudom, tudom, ez is éppen olyan naivságra vall, mint minden más, amiben én hinni szoktam, vagy esetleg csinálni. - Természetesen nem! – küldtem volna felé egy gyilkos pillantást, ha nem csupán a lábával tudtam volna farkasszemet nézni. – Akkor megerőltettem volna magam és felkelek, de maga jött, mint látja! – vágtam vissza szinte gondolkodás nélkül. – Egyébként pedig, ha felkeltem volna, akkor is itt lennék, mert a biciklim kitudja, hogy mennyire használható még. Remélem, hogy nincs nagy baja… - hát, bizony! Ekkor még nem láttam, bár annyira vészes azért mégsem volt, csupán egy kicsit a kereke hajlott meg, de ez minden. Azt tényleg ki lehetett ám viszonylag könnyedén kalapálni, ha ügyes volt az ember fia. Márpedig én csakis olyanhoz fogom elvinni a kétkerekűt, aki képes normálisan megcsinálni és újra teljesen használhatóvá tenni. - Hogyne érte volna meg! – fordultam felé olyan mérges arccal és villogó szemekkel, mintha csak egy forgószél lettem volna. Repkedtek is a tincseim rendesen. – Milyen férfi maga, hogy mulatságosnak találja, ha egy nő bajba kerül?! – kérdeztem nagy komolyan, szemeim kicsit még össze is szűkültek. Engem, egy cseppet sem érdekelt, hogy csupán a válláig értem fel, attól még nagyon jól tudtam szemmel verni, még ha ténylegesen esélyem sem lett volna ellene. Főleg, hogy azt sem tudtam, mennyi idős a farkas. Azért egy egészen kicsit megenyhült az arckifejezésem, amikor végül felém nyújtotta a kezét, és illően bemutatkozott. Tetszett még a neve is, úgyhogy igyekeztem lenyugodni. Egyébként is hamar szokott menni nálam, szóval amiatt nem aggódtam, hogy esetleg füstölni kezdene a fülem, mint a rajzfilmekben szokott, vagy valami ehhez hasonló. - Tristan… - ismételtem meg, aztán bólintottam. – Nos, azért köszönöm, Tristan – próbáltam átváltani udvariasba, bár az tény, hogy nem mindig szoktam az illemmel foglalkozni. – Én Mandy vagyok! – árultam el én is a nevemet, és elhessegettem volna néhány tincset a szemeim elől, de egyből felszisszentem. Bizony, nem volt valami kellemes, ahogyan húzódott a karom, égető fájdalommal kísérve. Tudtam ugyan, hogy nem kell majd sokáig szenvednem vele, de bőven elég lesz az is, amennyit muszáj. – Már azon gondolkoztam, hogy megfenyegetem letartóztatással, ha nem segít nekem! – vallottam be őszintén. – Egyébként látja, ott a kő! – böktem abba az irányba, ahol a biciklim feküdt az oldalára borulva. – Látja, ott a kereke előtt közvetlen! – mutogattam, mint valami idióta. Valószínűleg már így is annak gondolt, úgyhogy kit érdekel?
- De. Annyi lovagiasság még belém is szorult, akármilyen hihetetlen is - vallom be neki a tarkómat vakargatva. Nem, nem vagyok rühös, se bolhás, csupán a némi zavar jelképe ez a mozdulat, és nem is tart túl sokáig. - Miért, talán nem indult volna el magától, két lábon hazafelé? Mint egy normális ember? - vajúdok tovább a témával. Mindig is szerettem a kicsit hepciásabb emberek idegeivel játszadozni, és bár ezt egy farkassal lehet, hogy nem tenném meg ugyan ilyen lelkesen, attól még jó élvezet. A biciklit inkább nem jellemezném. Lehet, hogy nem lett totál káros, de bízok abban is, hogy a lány nem a legjobb módon fogja felfogni. Mondjuk nem csoda, elvégre ha szerelőhöz viszi, még pénzt is ki kell adnia érte. Vagy ha újat vesz, akkor szintén. Ha a lány szemeivel ölni lehetne, valószínűleg már rég halott lennék. És ez nem vicc. Úgy tud nézni, mintha a világ legutolsó szemete lennék, akit még arra se méltatnak, hogy emberként tartsanak számon, vagy valamivel szelídebb mosolyt villantsanak rá. Kegyetlenség... - Micsoda? Mi? Én... nem tartom mulatságosnak már bocsánat! Csak arra értettem, hogy nem volt életveszélyben, ami miatt saját nyakamat kellett volna törnöm, ami nem mellesleg majdnem sikerült, mert kis híján átesnem a biciklin, amit a mellékelt ábra is jól mutat, az út közepén maradt - vágok vissza határozottan, némi szórakozottsággal a hangomban. Én is tudok ám ideges lenni, de ennek jelenleg még a nyomát se érzem. Nincs mitől tartani. - Üdv, Mandy. És inkább én kérek elnézést amiért ilyen lazára vettem, de össze voltam zárva egész nap egy nyolcvanhat éves idős emberrel, úgyhogy kicsit... hmm... szórakozottnak érzem magam - vallom be neki végül jókedvem okát. Nem kifogásnak hozom fel, csak gondoltam jobb, ha tisztázzuk a dolgot. Nem szoktam mentegetőzni, és feleslegesnek is tartom, mivel semmi rosszat nem vétettem, maximum csak a lány önérzetében, de az nem rám tartozik. Én csak magamat adtam, ami azon alapszik, hogy hol így, hol úgy fogom fel a kínos helyzeteket. Van, hogy sajnálkozok és már rohanok is a helyzet mentésére, de van úgy, mint például a mai, hogy előbb jókat nevetek, és csak utána játszom el a hőst. Megvonaglik az arcom, mikor felszisszen, de inkább nem reagálok rá tekintettel arra, hogy ő már tovább is siklik más témára. - Le akart volna tartóztattatni. Igazán kedves - vigyorodok el, de némi sértettséget így is sikerül csempészni a hangomba. Amint felhozza a figyelmemet a kőre, összeráncolt homlokkal elindulok felé, majd leguggolok, hogy felkaphassam. - Ez mind? Legalább egy fél hegyoldalra számítottam, közben kiderül, hogy a tenyeremben is elveszik - fektetem rá a követ a tenyerem közepére. Nyilván kibillentette az egyensúlyából, vagy megakadályozta, hogy a kerék tovább forogjon. Minden esetre meg lett az eredménye. - Esetleg tudok valahogy segíteni? Nem a csalánszúrásokra specializálódtam, de talán tudunk találni rá valami megoldást... - hoztam fel a témát, ahogy messzire hajítom a makacs követ.
Kezdőlap
//
