Nem válaszolok a városba invitálásra. Hogy miért nem? Egész egyszerűen, mert gyanús nekem ez az egész jóakarósdi. Az előbb még fegyver tartott felém, most pedig enni invitál. Rossz berögződés, de én mindenkivel bizalmatlan vagyok. Ennek ellenére az esetek döntő többségében azt csinálnak velem, amit akarnak. Szóval csendben maradok és leülök a fenekemre. Aztán csak folytatja tovább, megnyílik kissé. Nem érzem, hogy hazudna nekem, bár igazság szerint nincs is oka rá. Hiszen csak egy farkas az erdőben... ~ Értem. Szóval egy Latróval a nyomodban nem akarsz hazamenni, de engem tálcán kínálnál neki azzal, hogy veled mutatkozzak a városban.~ Elfordítom a fejemet felőle. Ez egy kicsit mogorvábbra sikerült, mint szerettem volna, mert amint kimondtam, el is szégyenlem magam kissé. Nagyot fújtatok, az orrcimpáim is beleremegnek a levegő áramlásába. ~ Nekem nincsenek szeretteim, akikhez bármit hazavihetnék. ~ Na jó, ez hazugság. Vagy inkább féligazság, tekintettel arra, hogy farkasviszonylatban valóban nincsenek szeretteim. Betty más tészta, de őt most inkább hagyjuk. ~ De ha engem kérdezel, akkor ha a szeretteidnek olyan fontos vagy, akkor nekik kellene gondoskodni arról, hogy ez a Latro alulról szagolja az ibolyát. Ha ők nem teszik meg, egy idegen falka miért tenné...?~ Türelmesen megvárom a válaszát, már ha van neki olyanja. Igyekeztem nem támadó hangnemben beszélni. Inkább úgy, mint egy kisgyerek, aki úgy érzi, hogy pontosan tisztában van az élet működésével, pedig minden bizonnyal fogalma sincs róla.
A hallgatásomat végül a gyomrom korgása szakítja félbe. Halkan, tétovázón nyüszítek fel és megnyalom az orromat. Tényleg éhes vagyok... ~Na jó. Figyelj, megvédeni nem tudlak, de szívesen veled megyek enni valamit. Tudom, milyen gyengének és magányosak lenni, szóval... Bármilyen nyers voltam veled az imént, képmutatás lenne, ha csak így magadra hagynálak. A baj csak az, hogy nincsenek ruháim.~ Remek végszó, tényleg. De ki más ne érthetné meg ezt a problémát, mint egy másik magányos kóbor, nemde? Hogy ne érezze magát (esetleg) rosszul, felkelek és ha engedi, akkor közel lépek hozzá és jelzésszerűen hozzádörgölöm a fejem a combjához. Ahogy közelítek felé, egyre jobban érzem az illatát és a testéből áradó meleget. Ő egészen más, mint Mika. Tőle tartottam, de ez a nőstény (egyelőre) nem mutatja a foga fehérjét. Ami a bennem élő farkasnak nagyon tetszik, hiszen ő az emberi felemnél jobban vágyik a hasonszőrűek kellemes közelségére. Sosem fogom megérteni.
Oké, ez most elég fura volt. Nem vagyok hozzászokva ehhez a hangnemhez. Egy pillanatra meg is szeppenek tőle. Hogy aztán a sértett büszkeségem erőt vegyen rajtam és eképpen feleljek a farkasnak. - Nem igazán. Inkább venném a nyúlcipőt és tovább állnék, mint ahogy eddig is tettem. Pedig én semmiről se tehetek. Nem önként vállaltam, belekényszerültem ebbe az üldözött szerepbe. - Hangomban ott bujkál a jelzés, hogy bizony ez most szarul esett és nem volt fair. Kicsit sem. Duzzogok is, láthatólag meg vagyok bántva. Talán nincs fából, mint Jared és feltűnik neki, hogy megbántott.
Csak akkor enyhülök meg, amikor elárulja teljesen egyedül van, akár a kisujjam. Most már értelmet nyer számomra az is, hogy miért ilyen fiatalon kóborol egyedül. Valami bujkál a hangjában, de nem ismerem annyira, hogy tudjam hazudik-e. - Sajnálom. - Mondom őszintén, de azért csak megkérdezem. - És mi történt a falkáddal? - Mert az egy dolog, hogy meghaltak a szerettei; de mégiscsak furcsa dolog, hogy egy egész falkát elpusztítson valaki vagy valami. Úgy tűnik nem érti, hogy ez mekkora szégyen. Hogy ezzel még, ha akarnék se mehetnék haza. Apám az alfa, ez pedig megdöntheti akár még a stabil posztját is.
Akkor pedig valaki meghal. Vagy apám vagy az a farkas, aki kihívja. Ezt pedig nem akartam, nem akarhattam. - Nem tudom, hogy nálatok mi volt a szokás... de ez mindenhol nagy szégyen. És nem mehetek ezzel haza. Egyrészt, mert Jared követ bárhová is menjek, a nyomomra bukkan előbb-utóbb. Csak idő kérdése. Másrészt pedig az apám a Richmondi alfa és ez akár az életébe is kerülhet, ha kihívják a történtek miatt és elbukik. Nem tudnám elviselni, ha miattam esne bajuk azoknak, akiket szeretek. Inkább minél messzebb próbálok kerülni tőlük, hogy megvédjem őket. Érted? - Nem tudom jobban elmagyarázni neki, de azért remélem a lényeg átment.
Hiába utasította korábban el a kaja meghívást, úgy tűnik a gyomra ezt egészen másképp gondolja. Hangos kordulással jelzi, hogy bizony betevőt kérne ő is. Aztán előhozakodik azzal, hogy mégis jönne enni velem ám akad egy kis probléma. - Sajnos csak női ruháim vannak. - Felelem a ruhás problémára. - És ahhoz mit szólsz, hogy bejössz velem a városba farkasként? Elvégre simán kutyának is tűnhetsz ilyen kinézettel. Aztán megvesszük a kaját és amikor visszajövünk ide, meg tudod enni. Egy nélkülözhető ingem van, ami elég nagy szerintem ahhoz, hogy takarjon ahol kell. - Mondom zavartan elpirulva, miközben a fülem mögé tűröm a hajamat.
Meglepődök, amikor közelebb jön és hozzám dörgöli a kobakját. Tudom, hogy nem kutya, mégsem tudom megállni, hogy ne guggoljak le hozzá és vakargassam meg a buksiját meg a bundáját. Szépen karban van tartva, az emberek észre se vennék, hogy nem kutya. Hagyom, hogy hozzám bújva élvezze kicsit a dolgot, majd eleresztem. - Na menjünk, mielőtt mindketten éhen halunk. - Indítványozom, s ha nincs ellene kifogása, akkor megindulok vissza a házba. - Ne mozdulj és ne lépj meg, jó? Csak hozom a pénztárcámat, meg valami melegebb felsőt és indulhatunk. - Kommentálom, nehogy azt higgye itt hagyom.
//Ide jöhet a folytatás vagy írsz egy zárót és megyünk utána a városba? :S//
Figyelmesen, jó eb módjára hallgatom a történetét. Kétség kívül kihallatszik a hangjából az, hogy mennyire kétségbe van esve, meg persze az is, hogy kicsit berágott. Ezt eléggé a szívemre veszem, mert ilyen vagyok. Sok sületlen meggondolatlanság csúszik ki a számon, amiket utólag eléggé megbánok. Most is így történt, csak hát a szitu még rosszabb, mint amire számítottam. Ez a menekülés egyébként is ismeretlen számomra, szóval igazából bele se gondoltam, hogy ilyen megtörténhet. Amikor a falkámról kérdez, nos... Ha emberi alakban lennék, csak megvonnám a vállam. Gondolom köszönik szépen, remekül megvannak maguk... ~Nem t'om. Ők dobtak ki engem, mert megszegtem a Klánszabály egyik legsúlyosabb pontját.~ Egyelőre legyen ennyi elég. Ha csak durva szóval, vagy erőszakkal nem kényszerít folytatásra, akkor nem szeretnék még többet mondani neki. Az én számat nem formálja már sem a bánat sem a félelem - így nincs is mit mondanom ennyire "kényszeredetten", mint neki. Persze nem rossz értelemben, de attól tudom, hogy biztos könnyebb neki, ha valakire rázúdíthatja az érzéseit. ~Bocs, nem akartam tapló lenni. Biztos nehéz lehet neked.~ Igazság szerint fogalmam sem volt arról, hogy erre mi a szöszt lehet mondani. Nem vagyok én ehhez elég okos, bölcs vagy tapasztalt. Bármit szívesen meghallgatok, de én és a tanács... A városban csatangolós ötletére bólintok egyet. Végül is, a nyulam úgyis meglépett, a kutyaszerep pedig nem áll tőlem távol. ~Nekem oké, a ruhát meg majd megoldjuk. De légyszi ne menjünk az egyetem felé, jó?~ Teszem hozzá gyorsan és kérlelően emelem rá a tekintetem. Talán majd elmondom, hogy miért, de ezt sem most. A vakargatása jól esik, rájövök, hogy alapvetően kedves kisugárzása van ennek a nősténynek, csak kissé.. Szerencsétlen volt az indítás. ~ Nyugi, maradok. Ingyen kaja elöl sosem menekülnék!~ És egy mozdulattal le is teszem a fenekem, hogy szépen megvárjam. Valahol már azon fantáziálok, hogy tele van a hasam emberi étellel, ez a gondolat pedig felvidít és meg is nyugtat kissé. A többi pedig majd kialakul.
//Dönts te, hogy akkor végül is akarsz e magadban beszélve flangélni vagy sem //
A falkájáról fura dolgokat mond. ~Kidobták? De hiszen még csak egy kölyök, alig élt még farkasként. Miféle szabályt szeghetett, hogy ezt tették vele? Miért nem büntették meg helyette vagy valami? Így nincs sok esélye túlélni falka nélkül.~ Elkerekedett szemmel hallgatom a dolgot, de nem tudom mit felelhetnék rá. Erre egyáltalán mit kell mondani? Még sose voltam ilyen szituációban. Nem erőltetem, tudom jól, hogy vannak kényes dolgok mindenki életében. Majd elmondja, ha úgy gondolja megtisztel a bizalmával, minek erőltessem. Kíváncsinak kíváncsi vagyok, de csak egy egészséges mértékig.
Minden esetre jól esett végre beszélni róla valakinek. Kicsit most könnyebb lesz hallgatni róla megint. Ha Jared emberei a közelben járnak jobb lesz nem mindenkivel leállni összehaverkodni meg megbeszélni az élet bajait. Tartok tőle, hogy nem ő jön először, csak ha már elkaptak a kopói. A farkas gondolatára kényszeredett félmosoly a válaszom. Mindkettőnknek szar a helyzete úgy látom. - Semmi gond, nem tudhattad. - Borítok fátylat a történtekre. Nincs értelme haragudni rá, hiszen tényleg nem szándékosan volt goromba. És különben is, a társaságának is örülök igazából. Minek üldözném hát el?!
- Jó-jó nem megyünk. De ugye elmondod, hogy miért kell elkerülni azt a helyet? - Érdeklődöm, majd amikor nekem dörgölőzik, megsimogatom. Biztosan jól esik neki ez a kis kedvesség. Amikor jelzi, hogy megvár, befutok a házba és elrejtem a cuccaimat a hálóban lévő szekrényben, majd egy pulóvert és a kabátomat felhúzva és a táskámat magamhoz véve elindulok. A kezem és arcom megmosom azért, elvégre koszos dologgal foglalkoztam. De igyekszem minél gyorsabban végezni ezzel az egésszel és nem megváratni a kint lévőt. Amikor végeztem, kimegyek hozzá. - Felőlem indulhatunk. - Veszem az irányt a város felé.
//Arra jutottam, hogy ugorhatunk. xD Csak nem történik semmi eget rengető ezen idő alatt. Szóval akkor a következő reag kb. 2 óra múlva legyen IC. //
Úgy trappolok vissza Shila mellett, mint egy kutya, aki pontosan tudja, hogy a gazdájánál levő szatyorban bizony neki is van meglepetés. A nyelvem kilóg, a fejemet pedig a lány tekintetén tartom, és ennek az egésznek olyan "add már ide ,add már ide, légyszi-légyszi" jellege van. Én gyros-tálat kértem, és hiába van gondosan befóliázva, annyira ínycsiklandó illatkavalkáddal telítődik meg az orrom, hogy alig bírok magammal. Amikor már a ház közelében vagyunk, kilövöm magam, mint a puskagolyó és berontok a házba. Megállok a szoba közepén, körbeforgok, aztán egész egyszerűen visszaváltozom emberré. Abszolút nem zavar a meztelenség, elvégre vérfarkasok vagyunk, ez nálunk természetes. Azért amikor hallom, hogy már Shila is beér, kerítek valami rongyot, leülök egy székre és az ölembe terítem. Ki tudja, jobb a békesség...
- Ahhh, egyszerűen nem hiszem el, hogy értelmes kajához jutok! Örömködök izgatottan, aztán egy pillanatra eszembe jut, hogy ja - amúgy ez a lány most lát engem először emberként és először hall beszélni. Bár nem tudom, hogy ez bármin változtat-e, szóval inkább nem agyalok túl sokat a dolgon. Csak ülök a széken, mint egy kisgyerek, aki várja az ebéd utáni nasiadagját. - Szóval azt kezdtem el mondani, hogy ugyebár találkoztam ezzel a Mika nevű nősténnyel... - veszem fel az elvesztett gondolatmenetet, amíg Shila pakolászik - Ő mondta, hogy itt két falka van. De hú, nagyon öreg volt már és iszonyat erős. Szóval ha valaki meg tud téged védeni, az ő falkája szinte biztosan. A vásárlás és a közös séta, az étel öröme sokkal nyitottabbá tett, mintha kissé felpörgetett volna, de annyi baj legyen! Nem hiszem, hogy nekem károm származhatna abból, ha elmondom, amit eddig tapasztaltam.
//Bocs a rövidség miatt, de hirtelen ennél jobb újranyitás nem jutott eszembe //
Olyan kis aranyos volt, ahogy haladtunk a városban. Jamie-vel - mert hogy így hívják a farkast - jobbnak láttam gondolati úton kommunikálni. Az emberek még hülyének néznének. A lényeg pedig a beolvadás és elrejtőzés volt, nem a feltűnés. Nos, örömmel jelenthetem az egyetemnek még a környékére se mentünk. Beértem helyette egy külvárosi étteremmel. Bár nem sok pénzem maradt, bőséges adagnak való kaját kértem magunknak. Két jókora gyros-tálat rendeltem elvitelre, ha már a farkas ezt kívánta meg tudtam én is erre éheznék meg mindegy mi mást rendelek. És jobb a békesség. Szegény úgy néz ki, mint aki régóta nem evett.
Már, ami a lelkességét illeti. Addig türtőzteti magát, míg a a ház közelébe nem érünk. Akkor egy akkora sprintet vág le, hogy csak lesek. Győzök utána futni. Az ajtóban aztán megtorpanok, elvégre nem tudom hogy nézhet ki. Bár a bundája rövidsége alapján nem valami szőrös hegyi jetire emlékeztető alakra számítok. Fura hallani a hangját, meg látni. Olyan, mint valami kölyök. Az öcsém lehetne simán. De aranyos, főleg mikor a kaját méltatja. Nem is húzom tovább az időt, az asztalra elé rakom a hungarocellbe csomagolt kaját, majd a dobozt kinyitva hagyom enni nyilván farkaséhes.
- Jó étvágyat. - Mondom, majd evőeszközért megyek a mosogatónál lévő szekrényfiókhoz. Amikor visszaérek leülök, majd fel is állok, hiszen kezet mosni meg elfelejtettem. És ezt a kaját talán jobb lenne kézzel enni, mint evőeszközzel. Minden esetre mikor ismét visszaérek Jamienek is hozok, hátha szeretné használni őket. Azokkal a műanyag vackokkal esélytelen az evés ezt azért valljuk be. De úgy tűnik közben folytatná a gondolatmenetét ott, ahol abbahagytuk. Én szeretek beszélgetni az asztalnál, csak eddig nem volt kivel. Szóval érdeklődve hallgatom, miközben egy sült krumplit veszek a számba az én dobozomból.
- Jó volna tudni, hogy ez a Mika őslakos vagy a Chicagoi falkának a tagja. Tudod én onnan érkeztem, de nincs sok közöm hozzájuk. Az ottani falka nem fogadott be, de mondta, hogy ide jöttek tőlük néhányan. Elsődlegesen őket szeretném megtalálni és rávenni, hogy védjenek meg. - No persze ehhez előbb találnom kéne egy farkast, aki valamelyik falkához tartozik. Eddig meglepő módon csak magányosokba botlottam. Ami azért valahol fura. - Te... Jamie... - Kérdezem két falat között. - Hogyhogy ilyen sok kóbor van errefelé? Eddig másokat nem is láttam a fajtánkból. - Érdeklődöm, de az is lehet, hogy én voltam túl óvatos.
Hiába mondom én, hogy maradjon csöndbe, mintha egy falnak beszélnék, bár nem, mert a fal legalább nem dumál vissza. Nem vagyok papagáj, hogy ismételjem magamat, így figyelmen kívül hagyom azt, amit mond. Lehet, hogy parancsoltam már nem emlékszem rá, de néha megesik. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik. Az első dolgom miután helyre teszem magamat, hogy felhívom Em-et, mert rá van most szükségem és szerencsére éppen ráér. Nagy kincs ez a nő, annyi szent. Az övet nem kell becsatolni, hiszen nem akarja. Nekem meg mindegy igazából. - A „házi” orvosomhoz megyünk. Azt még sem mondhattam, hogy a farkas orvosomhoz, mert bár nagyon is igaz, de azt hinné, hogy elment az eszem, vagy öröm táncot járna, hogy találkozhat egy farkassal ismét. No mindegy, azonban mondott még valamit amire felszalad a szemöldököm s rá is nézek gyorsan. - Leo? Leo utánad jött? Nem kicsit vagyok meglepve és ha őszinte akarok lenni, akkor valami más is motoszkál bennem, de semmi kedvem nincs megfogalmazni és amúgy is indulunk. Kikanyarodok, de közben válaszolok a többire is. - Egyébként a kocsit majd elvitetem, remélem azért bezártad az ajtót. Semmi kedvem nincs kimászni innen úgy, hogy egy tőr áll ki az oldalamból. Szóval az ott marad. Telefonálni akar annak a Leo gyereknek és a főnökének. Hát ezen ne múljon, de semmit kedvem megadni nekik a számomat, vagyis hát Dun tudja, mert testőr ő is, de azt nem kell tudni, hogy velem van Eli. A telefonomat előveszem s elrejtem a számomat, ha valaki nem veszi fel hát így járt. Aztán pedig várom, hogy mondja a számokat, mert az ujjainak semmi baja, de gondolom ha csinál valamit csak fáj a karja. ha megkapom a számot (mert azt nem árulom el, hogy Dun száma nekem is meg van) akkor beütöm és kihangosítom. Amíg telefonálgat, csendbe maradok és az utat figyelem. Amikor elintézi a főnökét, jöhet a másik pasi. A kórházas résznél bólintok egyet, mert oda megyünk majd. Kénytelen vagyok végig hallgatni amit beszélnek, bár semmi kedvem nincs hozzá. Mindegy. Ha végzet, akkor elteszem a telefonom s veszek egy kanyart, mert lassan megérkezünk. Imponálnak is meg nem is a szavai. Furcsa kettősség ez, mert most vagy az a szitu, hogy érte aggódik, ne hogy meggörbüljön a haja szála, mert annyira szereti. A másik, hogy erősebb vagyok tőle és ízekre szedném ha nekem jönne. Nem tudom milyen felépítés még nem láttam, de azt hiszem jobb is ez így. Mondjuk arról lövésem sincs, hogy miért töprengek ezen, hiszen nincs közöm Eli-hez és nem is lesz. - Akkor mit mondasz neki, hogy tört el a karod? Felőlem el is mondhatod. Vonom meg a vállamat lemondóan, hiszen úgy sem találkozunk többet. Én sem találkoznék magammal, de ezt nem tudom megcsinálni. A kuncogásra rá nézek, mert nem tudom honnan ez a fene nagy öröm, de talán megossza kérdezés nélkül is. A szavai egy apró mosolyra késztetnek s van benne valami. Hogy mi? Ezzel fejezem ki azt, hogy kedvelem? Hát szó, ami szó kedvelem, de nem hiszem, hogy ez taktika lenne….nem taktikázom azért, hogy megkedveljen vagy kéne? Ebbe még így nem gondoltam bele, mert hát azt sem tudtam, hogy találkozunk e még vagy sem. - Miért, akarod hogy ápoljalak? Amúgy sem lenne esélyem a te Leodal szembe. Jegyzem meg csak simán, minden érzelem nélkül. Mintha csak egy megjegyzés lenne, de valamiért még is több. a-a nincs bennem féltékenység, nem kell ezt félre érteni. Ahogy ismét felé fordulok, nem látok ellenszenved rajta, pedig azt vártam.....de hát eltörtem mind a két karját, szilánkosra! Közben pedig megérkezünk, de nem látom Ems kocsiját, így én értem ide hamarabb. Szóval várni kell. Mondjuk én közelebb voltam a célhoz mint ő. A gyújtást lekapcsolom és a fényszórókat is. - Valahogy megtudom érteni, nekem is érzékeny lenne, adott esetben. Sajnálat vegyül a hangomba, de magam sem tudom, hogy kit sajnálok valójában. Őt vagy magamat. Nem vagyok egy lelkizős fajta és most sem fogom helyre rakni a zűrt magamban érzelmi szempontból. Már egyszer megpróbálkoztam vele, erre megzavartak, bár pont kapóra jött a vörös, mert úgy is beszélni akartam vele. Nem most van itt az ideje ennek a dolognak. - Gondolom hamarosan itt lesz és mehetünk is tovább. Remélem inkább, mert nem akarom, hogy sokáig szenvedjen. Fájdalom csillapító sincs nálam. Azonban ahogy a csizmájára pillantok eszembe jut valami és nem fogom magamban tartani a kérdést. - Van nálad még penge? Szeretném elkérni amíg be nem érünk a kórházba a kettőnk biztonsága érdekében. Figyelek rá, hogy megérezzem azt amit kell. Nem akarom, hogy valami csoda folytán Ems-be vágja, mert akkor Caleb előtt kell felelnem és nincs rosszabb, mint egy szerelmes farkas, aki fel van bőszülve. Szóval ezt jobb lesz megelőzni és remélem, hogy ha van akkor oda is adja nekem. A kórházba tényleg visszaadom neki, mert nekem nem kell. Hogy ott mit tesznek vele vagy a pengéivel azt már nem tudom. A saját combomra pillantok s látom a vérnyomot ahogy átütött a kék farmer nadrágon. Nem kell leellenőriznem, hogy tudjam a bal oldalamba még mindig ott van a penge. - Egyébként ha kell valami akkor szólj, tudod, hogy nálam mindig van víz, de kajával nem szolgálhatok, mert azt nem tartok a kocsiba.
*A kérdésére felvontam a szemöldököm kérdőn. Miért érdekli ennyire, hogy utánam jött-e? Mit gondolt, hogy hosszútávon lehet nélkülem élni? De nem ez volt a legfurcsább…* - Nocsak… ha csak az Ő neve kell, hogy rám néz már hamarabb az orrodra kötöttem volna. – húztam el a szám, hisz eddig kerülte azt, hogy rám kelljen néznie. – Mellesleg meg, repült. * Hátha ennyire tudni akarja, hogy Leo jött-e vagy ment, akkor gondoltam megosztom, hogy repülővel érkezett. De végeredményben az eredeti kérdésre is adtam választ, csak a magam módján. A kocsimra való megjegyzésre csak megingattam a fejem.* - Szerinted bezártam? Csak azt jöttem megnézni, hogy mi a baj… hidd el, nem számítottam arra, hogy a kocsidban kötök ki. * Ahogy Ő magára sem számítottam. Nem itt és nem most és különben is… senkire nem számítottam. Még magamra sem. Fáradt vagyok s nem fél perc alatt fogják kirámolni a kocsim, sokkal jobb dolguk is volt. Mondjuk morogni. Miután végeztem a telefonokkal a kérdésére csak sóhajtottam.* - Nem hazudok. Az igazat. Csak nem mondom el, hogy ki volt. Hidd el, sokkal jobb így. A faggatást meg megunja. Ha meg megkérdez Téged… találkoztunk és kész. * Na már nem voltam ostoba, hogy megvonjam a vállaim. Pedig aztán illet volna. De hangom mégis fáradt volt és kicsit sem tetszett, hogy el kell hallgatnom valamit Leo elől. De a saját érdekében… és ezért most kiverte volna a fogaim. Vagyis, megpróbálta volna. Az újabb Leos megjegyzésére már összevontam a szemöldököm és kissé oldalra biccentett fejjel fürkésztem az arcát, még akkor is mikor válaszoltam.* - Valóban nem. Senki nem tudna bepótolni majd kilenc évet és nem is akarom. Különben sem mondtam, hogy akarom. Kérdést tettem fel, amiből Te Leot ragadtad ki, holott még csak meg sem említettem. Miért böki a csőröd ennyire? * Tettem fel a kérdést, amit nem értettem. Neki nem mindegy? Én sem kérdezem meg, hogy kivel ossza meg a házát, életét, emlékeit… Zsákutca az egész fazon. * - Még a végén azt hiszem, hogy féltékeny vagy, avagy irigykedsz… * Dobtam még egy fát a tűzre, hátha ezúttal nem csontom tőr, hanem mondjuk egy válasz csendül. S bár jelét nem adtam, de az a halvány mosoly sem kerülte el a figyelmem. Én meg már alapból mosolyogtam, a semmire szóval… mi a sárga ház száma? * - Majd egyszer kipróbáljuk… * Vigyorogtam rá, jelezve, hogy nem feledtem ám, azt az „iszapbirkózást”. Csak épp nem sürgettem a dolgot. De ha akkor is törött csontokkal végzem… hát én fellógatom magam. Oké, hogy testőr, meg pasi… de figyelhetne az erejére. Elvégre a pengéim vannak acélból és nem én. Jó volt ez a sötét és a pillanatnyi csend. Amit aztán félbeszakított a kérdése. Elhúztam a szám… hát… most erre mit kéne mondanom?* - Naiv vagy B.B vagy baromira alábecsülsz. A csizmám nem értem el, tehát evidens, hogy ami miatt elkaptad a csuklóm mikor hátra csaptad az ülést, az még ott van. De Te sem gondolhattad komolyan, hogy csak az a kettő van nálam. Pláne, hogy már a Hentesnél is az alkaromról került elő, amit a szemed előtt raktam a helyére. Két alkar, két csizma… a hajamban most nincsenek benne a „hajtűim”, mint láthatod. De ha nem tűnt fel, ahogy a kocsit nem tudtam kinyitni, úgy azt sem tudom kivenni. Vagyis kitudnám… de nem akarom mozgatni. Korábban kellett volna megkérdezned, hogy hozzám-e nyúlhatsz és akkor ezt elkerültük volna. Most mikor nem tudok védekezni meg betartod az alapszabályaim? – ingattam meg a fejem, de aztán csak széthúztam kissé a térdeim, hogy hozzá férjen. – Bal belső, jobb külső… * Adtam meg a pengék helyzetét, hogy ne kelljen keresgélnie és feleslegesen összefogdosnia.* - De ha bemegyek oda és nagyobb kárral jövök ki, vagy nem vigyázol rám… ha addig élek is, de elteszlek láb alól. * Fenyegetés? Részben. Azonban szavaztam neki egy minimális bizalmat is, annak ellenére, hogy most tett tönkre. Szóval azt veszi észre, amelyiket épp akarja.* - A kórházba majd inkább add oda Leonak, nem sok kedvem van elszámolni velük senkinek. Különben sem tudnám használni… * Na, most először érezhetett rajtam feszültséget. Még félelmet nem, annyira nem volt vészes a helyzetem. De a pengéim nélkül… sosem éreztem magam biztonságban és ki tudja hányan és miként és kicsodák akarnak majd végig tapicskolni, és nem tehetek semmit. Az égvilágon semmit… Kellett volna valaki, aki mellettem marad végig. Aput eszembe sem jutott értesíteni. Leonak melót kell keresnie… hajm… más meg bizony nincs.* - Igen, tudom… De esetleg meg is akarsz itatni? Vagy ilyen kacskaringós szívószálat is tartasz a kocsidban? *Villantak rá az íriszeim egy pillanatra. Na nem, biztos, hogy nem hagyom, hogy most megitasson. Időnk amúgy sem… hisz fények villantak a visszapillantóban.* - Ideje volna kiszállni…. * És már fordultam is, hogy kinyissam az ajtót. Ahham… és mégis hogyan? * - Megfogok dögleni a tehetetlenségbe… *Fújtattam egyet és ha kinyitotta az ajtót, akkor kiszálltam és ahogy a testem mellett lógott a karom… húzta, tépte, szaggatta az egész vállam, pedig annak baja nem volt. Szinte az agyamban éreztem azt a kínzó lüktetést. A szívem viszont nagyott dobbant, ahogy hallottam az ölemben lévő pengét a kocsiban koppanni. Fájt...*
A penge a legkevesebb, amivel kárt tehetne bennem a nő, s ha meg is tenné, én jobban aggódnék az ő állapotáért, mint a sajátomért. De mióta Chicago aranykora leáldozott, ezt hajlamos mindenki elfelejteni. Akkor sem reklámoztuk magunkat a maffiával a falka többi tagja között, ez igaz. Mi voltunk a "különcök" a bandában... de ettől még nem voltak titkaink egymás előtt - vagy legalábbis nem sok. Egy fekete Audi terepjáróval érkezem a megbeszélt pontra, ráérős tempóban, elvégre nem tűnt idegesnek Bazsi a telefonban és én nekem is akadt még pár elintézni valóm a betegszobán. Tőlük nem messze parkolok le, nem kapcsolva le a fényszórókat, csupán lejjebb véve a világítást. Nem szállok ki rögtön, mert csak itt van alkalmam leellenőrizni, hogy egyáltalán jó táskát hoztam e magammal. Balázs szerencséjére igen. Arról fogalmam sincs, ki lehet a másik egyén, aki vele van (és hogy miért nem ölte még meg), nem nagyon kérdezgettem semmit a telefonban. Majd úgyis kiderül mindjárt nem? De! Hát akkor meg semmi értelme előre húzni ezen magát az embernek. Ráérősen szállok ki a kocsiból, könnyed mozdulattal kapva fel az anyósülésről a szerszámokat a táskát, ami a hím ellátásához szükséges eszközöket tartalmazza. Egyébként nem öltöztem túl: farmer, fehér ing, hajam lófarokba fogva össze, ábrázatom a szokásosan hűvös, miként tekintetem is a fagyott tó jegét idézi, ahogy érdeklődőn figyelem a... nos a kiszállót. Most szórakozik velem Balázs, de komolyan? Ha esetleg ő is elő méltóztatik szállni, felvont tekintettel pillantok rá, igyekezve a nő vérének illatát - mely szerencsére nem túl erős -, fájdalmának szinte tapintható lüktetését kizárni az elmémből. Pedig olyan hívogató, olyan szívesen hallanám fájdalommal teli sikolyát... ~ Volnál szíves megmagyarázni a helyzetet? ~ üzenem a testőrnek, s bár tudom, semmi jogom a hierarchia szerint számon kérni, mégis tőlem függ jelenleg és valószínűleg Castor akkor sem lenne hálásabb, ha tőle és nem tőlem tudná meg a dolgot, hogy egy emberrel... akármicsinál.
Igazából az nem érdekel, hogy hogyan jött ide, csak meglepett, hogy után jött, pedig lehet nem kellett volna. Azonban az érzéseimet nem tudom befolyásolni sajnos. Mindegy is hagyjuk ezt a részt, mert annyira nem érdekel ez a srác, hogy több szót pazaroljak rá. - Nagy hiba, a kocsit mindig be kell zárni, mert soha nem lehet tudni hol kötsz ki ugyebár. Többet nem mondok neki, hiszen most a saját bőrén tapasztalja, hogy jobb lett volna előre látni, de nem vagyok az apja, hogy kioktassam és nem is annak szántam. Ámbár mögöttem ott van megannyi dolog amit átéltem már és úgy hiszem a sors listájának még nagyon nincs vége. - Te tudod, de mivel nekem senkim, így simán hazudhatok. Egyébként meg senki nem mondta, hogy bemegyek veled a kórházba......persze ha szeretnéd, akkor mehetek. Valóban nem mondtam neki, hogy én is bemegyek, csak azt, hogy oda viszem. Sőt így is terveztem, hogy kirakom a kórház ellőtt, hiszen úgy is várják ott. azonban ha valami oknál vagy csoda folytán szeretné, akkor bemehetek vele. Nem nagy áldozat, bár nem igazán bíróm a fehér kórtermeket, mert hiába van kórház szag, én attól érzem a szagokat. Nem válaszolok a Leo-val kapcsolatos kérdésre. Azt hiszem nem böki a csőrömet a srác vagy talán még is? - Semmi okom nincs féltékenynek lenni, hiszen nincs egymáshoz közünk. Valóban nincs és ezek után már nem is lesz, hiszen én egy két olykor négy lábon járó veszély vagyok. Jobb lesz mind kettőnknek. Ejj már hiszen még a lehetőség sem merült fel benne, hogy esetleg....hagyjuk is. A kijelentésére csak bólintok egy aprót vezetés közben. nem cáfolom meg, hisz minek, bár az is meglep, hogy kiakar velem próbálni bármit is. A pengéit szeretném elkérni, mert az biztonságosabb mindenkinek. Ha valami csoda folytán Ems-be bele vágja akkor neki vége, mert tuti ízekre szedi, aztán pedig nekem is az lesz, mert engem is ízekre fognak szedni. Mondjuk nem éppen a gyógyító, de a párja biztosan megpróbálkozik vele. - Bocs, nem tudom, valahogy szét vagyok csúszva mostanában, bár ez csak a közeledben... Harapom el a mondat végét, mert nem akartam az orrá kötni, hogy csak akkor vagyok "buta" ha a közelében vagyok. Azt még nem tudom, hogy miért vagyis van sejtésem, de ezt eddig mindig félre toltam és mással foglalkoztam, ahogyan most is azt csinálom. Ismét félre tolom azt, hogy tetszik nekem. Közelebb hajolok hozzá és oda nyúlok ahova kell vagyis ahol a pengék lapulnak. A liliom illata, mely a bőréből árad, most kissé háttérbe szorul, mert a vérének édes illata elnyomja. Olyan édes, hogy ha nem lennék ennyire idős, lehet megkívánnám jobban az ízét, de a fegyelem nálam nagy úr, így megkóstolni nem fogom, bár vágyom rá. Nem tehetek róla, de jól esik mikor kimondja, hogy vigyázzak rá. Ha valóban ezt akarja akkor megteszem amit kér. - Ne fenyegess engem kicsi lány. Mosolyodom el, s mind a két pengét amit már kihalásztam a hátsó ülésre teszem le. Szavai miatt eszembe jut a cumis kép és nagy erő kell, hogy vissza fogjam magamat és komoly maradjak. - a-a olyat nem tartok, ha kibírod a kórházig, akkor majd ott kapsz. Nem hiszem, hogy megengedi az itatást. A visszapillantóban látom, ahogy Ems kocsija bekanyarodik. Örülök neki, hogy megjött, mert már baszottul fáj az oldalam, talán elkezdődőt a regeneráció vagy a franc sem tudja, de a lényeg, hogy itt van. - Ennél jobban nem utálhatsz és tudom, hogy nem fogsz szeretni érte, de a te érdeked is. A szemébe nézek már ha egyfelé figyelnünk s mielőtt reagálhatna bármit is a kezem a nyakára siklik s két újjal nyomom meg azt a pontot a tarkója alatt melytől elveszti az eszméletét s álomba zuhan. Ez egy fogás a megfelelő ponton s az "áldozat" elveszti az eszméletét és álmodik. Elég régen tanultam már, de mostanában nem alkalmaztam ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hat. Kiszállok a kocsiból s hallom a gondolatot a fejemben. ~ Ő....hát volt egy kis gikszer, de arra vagy kíváncsi inkább, hogy került belém a peng vagy arra, hogy még miért él az ember? Az egyikre tudok csak választ adni Ems.~ Hiába vagyok magasabb póziba, abszolút nem veszem számon kérésnek a dolgot, s elég régóta is ismerem. Ráadásul ki máshoz fordulhatnék ha baj van? Nyilván nem azért hívtam őt elsőnek, mert gyógyító, bár ez is elég nyomos indok volt. ~ Összetudsz rakni vagy feküdjek ki a temetőbe és várjam meg míg éhen halok, mert menthetetlen vagyok?~ Ahogy közelebb próbálok menni hozzá a lábam meg rongyan, hiszen a combsérülésem sem piskóta, de összeszorítóm a fogaimat s tovább megyek felé. Nekem mondjuk mindegy hol lát el vagy hogyan, csak hozzon rendbe. Eli miatt pedig most nem kell aggódnom, mert elvileg a nyugodtak álmát alussza.
*A mondani valójára csak összevontam a szemöldököm, de nem szóltam. Igaza van, az meg, hogy csendben maradtam ennek az elismerése volt. Legyen… nos… legyen akármi is, az ami miatt korábban provokáltam.* - Rajtam észreveszi, akkor is, ha Te hazudsz. Hidd el, az lenne az első kérdése, hogy; „Ez igaz Eli?” Szóval hagyjuk tudatlanul, különben sem szeretem a hazugságokat, még egy ismeretlen szemben sem. *Na de a következő mondatára felkaptam a fejem és összeszorítottam az álkapcsom.* - Nem, egyáltalán nem szeretném. Hisz nekem az a jó, ha bemegyek egy kórházba, tök egyedül, úgy, hogy még védekezni sem tudok, mindenki fogdos össze-vissza, egy cseppnyi biztonságom nincs, ja és azt ki hagytam, hogy a kórházban történtek a legszebb emlékeim. * Céloztam a korábbi korházas élményre, amelyet megosztottam korábban a férfivel. Azóta még csak rendelőben sem voltam, nem még korházban. Inkább megoldottam magam a kötéseket meg az ilyeneket, bár tény, hogy nem is volt ilyen szintű sérülésem. Viszont hangomból sütött az irónia, ami jelezhette, hogy igazából számomra eléggé egyértelmű volt, hogy ha más nem hát addig marad, míg Leo nem jön meg. De hátha…* - Ha ennyire terhes… akkor mi a frásznak hoztál magaddal? Leo is értem tudott volna jönni vagy akár Duncan, esetleg valamelyik embere. Nem vesztem volna el. * Fújtattam. Mért táncol megint az idegeimen? Vagyis, nem Ő teszi… hanem én vagyok fogékonyabb rá. Sosem sikerült egy nap kétszer is ennyire felbosszantani.* - Valóban nincs… de még lehet. * Vigyorodtam el, persze csak ugratásnak szántam. Nesze neked hangulatingadozás, meg időjárás. Valóban kezdem azt érezni, hogy rosszabb vagyok, pedig erre felé az sem kutya. * - Különben meg… ha már a kórházba nem vagy hajlandó bekísérni és ott lenni egy kicsit. Akkor már nem is szólok, hogy ha lekerül a gipsz, akkor számíts rá, hogy újra kell őket erősíteni. Én rád gondoltam, de ezek után megköszönöm még azt is, hogy a valakit kerítesz aki edző címszó alatt elvállalja és ne legyen suta a kardokhoz. * Sütöttem le a szemem, miközben azért magyarázatot adtam a korábbi ugratásomra. Naná, hogy nem lamouros értelemben értettem a dolgot. Olyat én nem tudok. * - Ez most bók akart lenni? Annak elég fura… * Csak a közelemben szétszórt? Most ezt mégis hova rakjam? Csendesen tűrtem, hogy megszabadítson tőle és egy megsemmisítőnek szánt pillantással jutalmazom a mosolyát.* - Veheted ígéretnek is. De nem vagyok kicsi…* De azért elmosolyodtam, miközben nyelvet öltöttem rá. Nem fenyegetettem én… csak közöltem a tényeket, hogy kinyírom, ha bajom lesz és bármi is várjon a házba nem vigyázz rám, úgy ahogy azt kéne. Ahogy én is tenném magammal, ha épp alkalmas lennék rá. De mi a fenének örültem ennyire? A kezem leszakad, a fájdalomtól már az agyam is tompul… még is ökörködök. Gratulálok magamnak… tényleg nem csoda, hogy kattantnak tart. Persze mily meglepő, visszafordultam felé, hogy ugyan nyissa már ki az ajtót, mert nem megy és szokásom az emberek szemébe nézni… Azonban a szavaira már nyitom is a szám…* - Nem u… * De csak eddig jutottam, hisz ahogy megéreztem a kezét, még mielőtt bármi reakciót is válthatott volna ki belőlem az érintése, már csak a sötétség volt körülöttem, mely olyan hirtelen rántott magával, hogy szinte pislogni sem volt időm. Az álmaim erre a pillanatra vártak a sarokban, az agyam egy eldugott szegletében… S sem istent, sem embert nem ismerve tódultak rám, kínoztak és gyötörtek. S fognak is, legalább négy órán keresztül. Nem volt még ember, aki ezekből vissza tudott volna rántani a jelenbe. A tehetetlen hánykolódásom, halk, keservesen nyöszörgő hangom és olykor fájdalom ittas kiáltásaim betöltötték a kocsi bel terét. Ahogy az álombeli félelmem is kézzel tapintatóvá vált, mint egy sűrű, fekete felhő mely nem ereszt…
Ráérősen várok, míg a "fiatalok" lerendezik egymás közt ezt a kiszállósdit, mert úgy fest, mégsem a csaj fogja előbb elhagyni a kocsit. Pedig már azt hittem, elhagyta valamerre a golyóit Balázs egy emberrel szemben... Viccnek nem lenne utolsó, lássuk be. - Ahogy én is csak az egyik problémádra tudok megoldással szolgálni. Szóval... ki a csaj? - firtatom, miközben intek neki, hogy tessék a motorháztetőnek, vagy a kocsi oldalának dőlni, hogy a reflektorok fényénél szemügyre vehessem a problémát. Mindezt persze az után, hogy felpakoltam a táskát a motorháztetőre, én magam pedig fehér orvosi gumikesztyűt húzva már finoman vizsgálom is a sebét. Kérdésére fagyosan kék tekintetem felemelem rá, pillantásom pedig olyasféle, melytől az ember azonnal megbánja, hogy kérdezni mert. - Sértő már csupán a feltételezésed is... Ettől szarabb állapotból is húztam már ki farkasokat. - Ezzel együtt egyik tenyerem az oldalához simult, másikkal pedig egy határozott mozdulattal távolítottam el a pengét, pontos, precíz, ám minden finomkodást mellőző mozdulat közepette. Hümmentve vizsgáltam meg az élét. - Legközelebb remélem ezüsttel szurkál tele. - Csak egy tipp, hogy a csaj tehette, bár akkor tényleg nem értem, miért szipogja még a drága oxigént ezen a bolygón... Hacsak nem valami közös üldözőjük van, aki elől kimenekítette... Kitisztítom a sebét, majd három öltéssel húzom össze csupán - amilyen gyorsan gyógyul, alig marad hege csupán a kórházig. Merthogy itt a csajt ziher, hogy nem fogom tudni összekaparni, pláne egy hozzá nem értő asszisztációjával.
- Elionore Grehem, az Orfeum egyik táncos nője és bőven elég ha engem helyre teszel. Nem kell mondanom, hogy kije a hely, hiszen mindketten jól tudjuk. Lehet csalódást okozok, hogy nem valami szuper titkos nő, akit üldöz valaki, de nem fogok hazudni. táncosnő, de persze nem ezét van velem, arra viszont nem kérdezett rá. Lassan bicegek a motorház tetőig, s amint oda érek neki is dőlök vagyis inkább támaszkodom, mert a dőlési szögem fáj. Figyelem a kezét ahogy felhúzza a kesztyűt s azt is ahogy hozzám ér és vizsgálgat. Amikor rám szegezi azokat a fagyos kék szemeit védekezően kapom magam elé a kezemet. -Nem meg sérteni akartalak, s nem te lennél a legjobb, akkor nem is téged hívtalak volna, ezt elhiheted. Van még egy gyógyító a falkában, de fel sem ér Ems tudásához s minden valamire való farkas a szőke ciklont hívja. Legalább is nálam Ő a number 1. Nézem, ahogy a tenyere rácsavarodik a pengére és időt sem hagy felkészülni, már húzza is ki az oldalamból. Nem kis fájdalmat okozva ezzel, de egy hang sem hagyja el a torkomat. Azonban pár izzadság csepp gördül végig a homlokomon. - Én nem reménykedem ebben Ems, mert akkor kereshetnék másik állást. Célzok arra, hogy testőr vagyok, azonban nem akarom beavatni a részletekbe, mert elég nehéz lenne elmagyarázni bármit is. Még magamnak sem tudom, nem hogy egy másik személynek. Felőlem azt gond, amit akar. Érzem, ahogy a húsomba váj a cérnával s varrni kezd. Remélem azért a gombokat otthon hagyta, mert érdekesen festenék ki velük. Tudom, hogy mire beérünk a kórházba már kutya bajom sem lesz. Felé nyújtom a kezemet, hogy elkérjem a pengét. Nem kellenek szava, hogy tudja mit szeretnék, azonban valamit még is meg kell jegyeznem. - Ha kérhetem, akkor, ez, maradjon köztünk rendben? Mutatok végig a sebemen, mert nem akarom, hogy bárki fülébe jusson. Nem kell a pletyka és igazából azt sem szeretném, ha bárki tudná, hogy Eli-vel lógok. Nem szégyellem, de ember és a saját biztonsága érdekében jobb, ha a farkasok nem tudják, hogy úgymond a szárnyaim alá vettem. Nem kellenek a bonyodalmak, mert az így is akad bőven. - Ems, nincs nálad egy kis kámfor egész véletlen? Kérdezem meg tőle, mielőtt beszállna a kocsiban és itt hagyna. Valahogy fel kéne, ébresztem a csajt és egyelőre más nem jut eszembe. Elég erőteljes illata van a szernek és az esetek nagy százalékában felébrednek az emberek. Akkor rá miért ne hatna?
Amikor ecsetelni kezdi, ki is a nő, csak felciccenek akaratlanul is, kissé talán rosszallóan, de minden felesleges megjegyzést mellőzve. Az ő dolga... Én meg az vagyok, aki többet tud a kelleténél és elég jól ismerhet már Balázs ahhoz, hogy tudja: képes vagyok ezt a magam hasznára fordítani. - Őt nem is lennék képes ilyen gyér felszereléssel ellátni. Vagyis ideiglenesen igen, de... mindegy. - Majd a kórházban. A maximalizmusom nem engedi meg, hogy ideiglenes dolgokkal beérjem, ha van lehetőség a tökéletesre. A penge kikerül Balázsból, s mivel úgy ítélem meg, bírja a fájdalmat, nem kínálom meg érzéstelenítővel. Valójában... eszembe se jut egészen eddig, hogy felajánlhatnám számára. Javíthatatlan vagyok ilyen téren, azt hiszem. - Ne röhögtesd ki magad, Balázs! Az egyszerű emberek fél tüdővel, vesével is megélnek... Nem lenne kellemes és kissé tovább tartana a gyógyulási idő, de ha ugyan így az oldaladba kapnád, nem kellene temetned magad, míg engem látsz. - Mintha - mondom MINTHA - elmosolyodnék szelíden. Szerencséje, hogy ezúttal nem ezüsttőrök voltak. A kórházhoz érve karcolásnyi nyoma sem lesz a történteknek rajta. Elégedett szusszanással hajolok el és szemlélem meg a Bazsira felvarrt kalocsai mintákat művemet, majd ahogy a hím megszólal, annak barna, átható pillantása kereszteződik az én fagyott tó jegét idéző tekintetemmel. - Ez csak természetes. Orvosi titoktartás, vagy mi... De gondolom, a nőre is értetted. - sandítok szinte már csalfa mosollyal a kocsiban pihengető felé, aztán vissza a falkatársra. Bizony, szavak sem kellenek, hogy tudja: az adósom. - Nincs, de nem is fogod még felkelteni. Jobb neki így, míg bevisszük a kórházba. - szusszanok elpakolva a motyóimat és felnyalábolva az orvosi táskát, hogy bevágjam a kölcsönautó anyósülésére. Bazsi esetleges meglepett képe láttán csak vállat vonok. - Ha már így is, úgy is az adósom vagy, legalább használd ki rendesen. Vagy végig akarod várni a sort vele a sürgősségin, ahol kérdéseket tesznek fel? - Megvárom a válaszát, mely remélhetőleg nemleges lesz. Helyes, én is így gondoltam. Ennek fényében meghagyom neki, hogy kövessen, a kórház hátsó parkolójához megyünk... A kocsimba beszállva pedig már telefonálok is az éppen ügyeletesnek, hogy mire odaérünk, minden készen álljon ahhoz, hogy elláthassuk - már mi, orvosok, nem Bazsival ketten - a nőt.
// Elnézést, hogy ennyit kellett várni erre a reagra. :$ Szerintem a következőt már nyugodtan indíthatjátok onnét, hogy a kórházban Eve ágyban-párnák közt magához tér, Bazsit be fogják engedni hozzá és még kérdezősködni sem fognak feleslegesen. //
A kocsi kellemes tempóban vánszorog és mivel engem nem érint olyan mélyen a Raven által dúdolt dallam sem, mint Stevent, továbbra sem igazán adom jelét, hogy azon túl, hogy Stevennel vagyok, bármi közöm lenne a dologhoz. Pedig van. Csak sokakkal ellentétben nem szeretem kirakatba rakni a személyes dolgaimat, így azt sem, hogy James-szel bármi is lenne köztünk a melós őrző-farkas dolgon kívül. Különben is olyan új ez az egész helyzet most. Nem is tudom, mi lenne a jó szó a jelenlegi kapcsolatunkra, de mindegy is. Ez nem tartozik sem ide, sem másra. Az elmémben egyetlen gondolat kattog, ahogy az anyósülésről az utat bámulom, néha bele-belelesve a visszapillantó tükörbe, hogy Ravenen pihentessem komoly, mélybarna pillantásomat, mely most nem kellemesen lágy volt, mint az olvadt csokoládé. Sokkal inkább hasonlított a kételyt szülő, bizonytalanságba taszító vakságba... a feneketlenül sötét éjszakára. Szóval a gondolat, mely nem hagy nyugtot... Én azt mondtam Howardnak, hogy aki egy ujjal is bántani meri, ahhoz csak a Szellemek lehetnek kegyesek, ha összefut velem. Erre tessék! Itt van a farkas, aki elvette a látását és vele itt a lehetőség, hogy álljam a James-nek tett szavamat. Ez nem arról szól, hogy mi őrzők vagyunk és most "Hú, de rendet teszünk!" - Nem is tehetnénk, hisz nem vagyunk mi istenek! Egész egyszerű és triviális az ok: olyanokat bántott az infamia, akik fontosak a számunkra. Ebben a kavargó üstben, melyet a térkép Fairbanks névvel jelöl, azt hiszem, jelenleg ez van csak: a kapcsolataink. Hiszen mindenki a sajátját védi először, őt akarja biztonságban tudni. Sokkal súlyosabb a dolog így, mintha puszta kötelességből elejtenénk egy-egy ejnyét felé, és ezt talán ő is érezheti rajtunk, mikor Steven fékez a kocsival és megállunk az elhagyatott birtoknál, mely mögött már az erdő sűrű fáinak rendezetlen sorai húzódnak fenyegetően. - Kifelé! - nyitok ajtót és ezzel együtt ki is segítem a hátsó ülésről a még mindig "béna" farkast.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, elvégre ez a hülye dal eléggé rossz időben, rossz helyen, és "rossz"? emberek előtt buggyant ki belőlem. De igazából tökéletesen mindegy. Azt ne várják el tőlem, hogy félelemtől remegve fogok térdre rogyni és az életemért fogok könyörögni. Most attól, hogy "megvernek", lebilincselnek, elásnak a hátsó kertben, nekik könnyebb lesz, persze, ez tény. De azoknak, akik betegen fekszenek ágyaikban, mit javul ettől az állapotuk? Attól, amit velem akarnak tenni, nem segít sem Ashen, sem Jamesen, sem Darrenen, sem senkin... Rajtam sem segített a bosszú vérrel átitatott íze a századok során. Meg aztán, az sem mindegy, milyen verziókat ismertek ők. Persze nem vártam el, hogy meghallgatják az én "mesémet", de igazságtalan lett volna, ha nem teszik. Vajon tudják-e, hogy ez egy próba volt, egy feladat, amivel engem is megleptek? Vajon tudják-e, hogy Ash-t a barátomnak tartottam, vajon tudják-e, hogy... De mit számít? Kit érdekel? Rav, egy kocsi hátsó ülésén, bénított átoktól sújtva fekszel. Innentől nem igazán érdekelt az sem, mit gondolnak épp rólam. Egyre hidegebb türelemmel vártam az elkövetkezendő órákat. Steven rám rivalló hangnemére abbahagytam, de nem rögtön, inkább, mint amikor egy rádiót kezdenek lehalkítani. A csöndben a plafont bámultam tovább, s igyekeztem a béna kezeimbe életet vinni. Nem mintha arra számítottam volna, hogy azonnal a székek felé vághatok, vagy legalábbis kitörhetem a hátsó ajtót és kiugorhatnék, de legalább egy visszajelzést vártam testemtől, hogy a mágia hatása kezd gyengébbé válni. De erre még nem került sor. Nem aggasztott, csupán bosszantott a bénítás varázslata. Rühelltem az effajta rabságot. Természetemből fakadóan senkitől nem tűrtem, hogy szabadságomban gátoljon, és a jelenlegi helyzetemben mindennek lehetett nevezni, csak szabadnak nem. Törzsemmel igyekeztem valami mozgást kihozni magamból, de csak azt értem el, hogy dobáltam magam, s az út egyre döcögősebb vonalai sem segítettek helyzetemen. Éreztem a nő tekintetét magamon, s váratlanul felé is pillantottam. Nem teljesen láttam az arcát a tükörben, de a szemei mégis engem vizslattak. Álltam a tekintetét, és bár éreztem, nem a kedvesség csillog szemeiben, a tekintetem nyugodtan, hidegen csillogott rá. Éreztem, hogy farkasom szemeimbe bújik, s egy pillanatra égkéken felragyogtak a szemeim. Kellemesen átjártak farkasom energiái, de amilyen gyorsan felvillant, úgy el is tűnt. Nem fenyegetés volt ez, sem erőfitogtatás. Egyszerűen megnyugtatott farkasom, és talán ez jel volt a nő felé, hogy ezzel, ami most történik, amit most tesznek... ezzel nincs semmi probléma. Végül egy erősebb fékezés szakított el a nő szempárjától, és igyekeztem nem a székek közé gurulni. Megálltunk, s a nyitódó kocsi ajtók finom, hűs, erdő illatokat engedtek a kocsi térbe. Miközben Cruz felügyelő kinyitva a kocsiajtót számomra, rám parancsolt, kérdő tekintettel néztem rá. De mielőtt kinyitottam volna a számat, kegyesen kirángatott a kocsiból. Miközben igyekezett talpra állítani, én csendesen hallgatva az éjszakát, körbe kémleltem. Nem pont az erdőben álltak meg, de nem voltunk messze tőle. Nem messze valami épület körvonalait fedeztem fel. Figyeltem, kiélesedett érzékekkel néztem a helyet, s farkasom is ugrásra készen várt, de nyugodtságunk nem apadt. Mikor közre fogtak, hogy tovább vigyenek, egy óvatos próbálkozást tettem kezemre, s egy enyhe rángó mozdulat történt a kézfejemnél. Nem vettem figyelembe, s reméltem, a többieknek sem tűnik fel. Nos, remélhetőleg hamarosan újra uralhatom, a testem. Hallgattam lépteik zaját, s hagytam, hogy tovább vonszoljanak.
Teljes csöndben vezetek, és legnagyobb szerencsénkre nem int le minket egyetlen rendőr sem. Érdekes lenne elszámolni azzal, hogy mit keres egy mozgásképtelen óriás a hátsó ülésre fektetve. Nem mintha nem tudnánk kimagyarázni magunkat, de jobb ez így. Legalább biztosan nem keveredik bele senki sem, akinek nem kellene. Mert bár kicsit megnyugodtam, azért még mindig éppen eléggé tombolt bennem az idegesség. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy idegesen vezettem. Amikor viszont a látóterembe került a régóta elhagyatottan álló ház, elvigyorodtam. Már délután kihoztam ide mindent, amire szükség lehet. Az ezüstbilincset, az ezüsttűket, a defibrillátort – mert olyan nincs, hogy megdögöljön itt nekünk –, a késem pedig a zakóm belsejében lapult. Ezúttal nem hivatalosan, őrzőként voltam jelen. Akkor nem megkínoznám, hanem leégetném a képéről a szőrt, a fejéről, meg mindenhonnan, aztán kiégetném a szemét, és ugyanúgy feltépném a torkát, ahogy ő elintézte ezt Ashnek. Nem. Most családtag vagyok, egykori CIA ügynök, és Isten irgalmazzon neki, mert jobban járt volna, ha az őrzőkkel húz ujjat. Leállítom a motort. Nem megyek azonnal hozzájuk, előtte lehajolok, és felveszek pár kavicsot a földről, majd a kabátom zsebébe süllyesztem őket. Ezeknek is hasznát tudom majd venni. majd segítek kivenni a fickót a hátsó ülésről. Onnan már próbálom irányítani a dolgokat, és a sötéten tátongó bejárat felé vezetni a kis hármasfogatunkat. Mondjuk lehet tényleg célszerűbb lett volna nem lebénítani, így mi cipelhetjük a kóbor valagát, de nem számít. Próbálok arra az elégtételre gondolni, amit kapni fogok, amikor végzünk. Legalábbis merek reménykedni benne, mivel az már rohadtul ránk férne. Az első szobába visszük, ahol nincs sok berendezés. Egy rozoga asztal a fal mellett, egy hiányzó lábú szék korhad az ajtó mellett, és egy erős, masszívnak tűnő vascső lóg ki az ablak mellett. Én ehhez viszem a fickót, és az egyik ezüstbilinccsel erősítem oda előbb a csuklóját, majd végül a bokáját is. Csak azután nézek Roxanra, hogy már megbizonyosodtam róla, a fickó nem harcol. A doh, a por és a rothadás szaga betölti az orromat. Remek. Vajon a farkas ugyanúgy érzi? – Ha gondolod őrködhetsz kint. Ez nem lesz szép látvány – mondom. Közben az asztalhoz lépek, és felemelem az egyik ezüsttűt. Ujjam végigfut rajta, és már az érintése is felidézi a régi emlékeket.
Ha más helyzetben, más körülmények között találkoztunk volna Ravennel, talán most békésen elcsevegnénk egy-egy csésze kávé, esetleg tea mellett a történtekről, kielemezve azt több szempontból is. És valószínűleg közölném vele, hogy tisztában vagyok vele, mennyi a kavarás ebben a dologban a többi fél részéről is. Mindezt persze jelen esetben még csak fel se hoznám Steven miatt, pedig igencsak keményen meg van a véleményem Ashleyről és Darrenről is. Akkora egy álszent vagyok! Jamesnek meg már ecseteltem eleget, mekkora egy barom volt, hogy ennyire ugrott az ikkuma szavára. Aztán most ő cseszheti, Darren meg vígan ápolgathatja a kölykét és nyalogathatja a nem létező sebeket, amiket feltépett magának a barátságuk áráért. Eszméletlen néha, mit ki nem hoz a pillanat dühe az emberből... Nem nagyon szólok egyébként, miután kirángatom a szerencsétlenül jártat a kocsiból és beljebb "invitáljuk" Stevennel, belekarolva két oldalról a farkasba. Ahogy meg beérnek, meghagyom a társamnak, hogy intézze úgy a dolgot, ahogyan ő akarja... Részemről tényleg megmaradnék a felügyelő szerepben, ugyanis nem lenne szerencsés kinyírni a pasast, ha még igényt tartanak rá a hegyiek. Will elég pontosan kijelentette, hogy csakis azoknak jár kalap-kabát meg az útmutatás, hogy merre is lehet elhúzni a városból, akiknél semmiféle szándék nincs egyik vagy másik falkához való csatlakozás terén. Hanem a férfi szavaira felvonom a szemöldökömet kérdőn, szinte már megrovón. Most komolyan ennyire puhánynak néz, csak mert "mezei fejvadász" vagyok és nem FBI-os atyaúristen? A következő pillanatban előkerül csizmám szárából a tőröm és egyazon lendülettel vágom bele Raven bal vállába szemből. Még meg is forgatom kissé benne az élmény kedvéért - egyébként nem ezüstből van az eszköz a hím szerencséjére. - Ha csak megtudom, hogy James közelébe mégy az elkövetkező százharminc évben, nem úszod meg ennyivel, kutya. - tettem hozzá nehéz, súlyos hangszínt öltve. Már csak azért is meredek a dolog, mert alapvetően tiszteltem a farkasokat, a rendszerüket, amik szerint éltek és a köztük valamint az őrzők közötti köteléket is. Sosem kutyáztam le egyiket sem eddig. Változik a világ, úgy fest... Kirántom a tőrt a hím vállából majd komoly, komor pillantást küldök Steven felé. Nem ajánlom, hogy bármit is kérdezzen vagy hozzáfűzzön, s ha meg is tenné, valószínűleg ráfognám a dolgot arra, hogy James az alku miatt az én felügyeletem alatt van, s amíg gyógyul, addig a húsát sem vehetjük, hisz minden erejére szüksége van, hogy visszanyerje a látását. - Kint megvárlak. Ne öld meg, ha egy mód van rá. - Sandítottam hátra a farkasra, onnét vissza Stevenre, majd bizony, kiléptem a hűvös éjszakába. Ha dohányoznék, most biztosan rágyújtanék. Így azonban azzal kötöm le magam, hogy a tőrömet tisztogatom meg az ikkuma semmitérő vérétől...
// Részemről köszöntem a lehetőséget, ha meg kellenék még majd, akkor szóljatok! //
Ahogy a ház felé cipeltek, felnéztem az ódon épületre. Úgy éreztem magam, mint valami rossz horror filmben. Ahogy beinvitáltak a házba, s a kisszobába rángattak, a dohos, poros szag azonnal megcsapta az orromat. Nem egy kellemes dolog, de egy ilyen épülettől mit várnánk? Az asztalon lévő eszközökön végig tekintettem, majd az ezüst bilincsekre tévedt a szemem. Lelkem mélyén farkasom morogva felborzolta a szőrét. Láncok... Tehetetlenül figyeltem, ahogy a bilincsekkel a csőhöz láncolták egyik kezem, s a másik tehetetlenül lógott mellettem. Figyeltem őket, de arcom nem árult el semmit. De Steven kérdésére a nő tőre váratlanul a vállamba vágódik, én pedig fog csikorgatva tűröm, hogy még meg is forgassa a húsban. Nem fáj annyira, mint egy ezüst kés, de attól még érzem. Nagy erő kellett ahhoz, hogy ne szorítsam ökölbe a kezem, és megjátszani, hogy még mindig teljesen béna vagyok. Szavaira azonban düh lett úrrá rajtam, és ég kéken felragyogó szemeim rá villantak. James is megfenyegetett, hogy ne kerüljek a hegy közelébe, erre most a nője. Azért álljunk már meg! Az még rendben, hogy rajtam vezetik le a feszültséget, és még az is rendben lenne, hogy a halál küszöbére taszítanak, de elvették a szabadságom, annak ellenére, hogy minden cécó nélkül leültem volna beszélni velük, és még ennek tetejébe adják a nagymenőt, hogy na én most azért is megmutatom, hogy nem packázhatsz a szeretteimmel! Ha még élveztem volna amit tettem Ashel, és Jamesel, akkor megértem, de nem élveztem, sőt, kibaszottul összetörtem! Úgyhogy ilyen téren le lehet állni, a felesleges szavakkal csak kihoznak a sodromból. ~ Maradjunk annyiban, hogy ez Jamesen is múlik, felügyelő! - üzentem neki mentálisan. Hangom nyugodtan, és ridegen csengett benne. Őrző, mágia érzékeny, így meghallja, mit mondok. Én magam igyekeztem lehiggadni, de a szemeim átváltozását már nem alakítottam vissza, s mikor a nő kiment, Stevenre emeltem őket. Ő az ezüsttűket simogatva állt az asztal mellett. Ezt az önelégült pofát... Mint valami rossz Fűrész jelenet. Már csak a stáb, a sminkes, meg a ködgép hiányzik. Tényleg, kamera ugye nincs? Az már betegségre utalna. Most Sado-masosni fogunk? Ash akkor erről a vonalról örökölhette ezt a "kínzásokat élvezem" tulajdonságot! Furán néztem rá, eléggé morbid élvezeteknek hajthatott fejet ez a fazon. Remélem nem fog felizgulni, miközben a kínzásokat végre hajtja. Akkor csövet tépve lépnek le innen, az hót ziher. Az ezüst bilincsek miatt csuklóm kezdett piros színbe váltani, de még nem igazán éreztem. Majd 2-3 óra múlva, mikor már égési sérülésnek is elkönyvelhetem! A vér lefojt a vállamon, végig a karomon, lecsöpögve a mocskos földre. Hallgattam a vér koppanó hangját, ahogy a földön landolt. Csöndesen álltam, szemeimet nem emeltem el a férfiról. A vér illata betöltötte érzékeimet, farkasom morogva járkált fel-alá bennem. Éhes, de még nem hagyom, hogy kiugorjon. Még nem... Nem mintha leakartam volna vadászni Steven-t, de egy korgó gyomrú, megkínzásra ítélt vérfarkastól ne várjon kezes bárány viselkedést. De nem kell félni, nem fogok a torkának ugrani, amíg nincs rá okom. - Nos, Mr. McLoyd, kezdjen valamit. - mondtam enyhén morgó hangon, félig átváltozva, izmaim megfeszültek a várakozástól. Nem voltam fenyegető, a helyzethez képest, meglepően nyugodt voltam.
Már éppen szólni akarok Roxannak, amikor a kését Ravenbe vágja. Csak elhúzom a számat, máshogyan nem adok semmi nyomot arra utalólag, hogy nem tetszik a húzása. De joga van hozzá, sőt... Ezért nem is lépek közbe. Csak magamban füstölgök, amiért ennyire un-professzionálisan intézzük a dolgokat. Ha valamit megtanultam a Cégnél még régen, hát azt, hogy mindennek – a beszédnek, a hadviselésnek, a mozdulatoknak, és igen, még a kínzásnak is –, van egyfajta művészete. Ha ezektől eltérünk, akkor minden csak barbár dologgá válik, egyszerű véres trancsírozássá. Amit jobb szeretek elkerülni. Hagyjuk meg a stílust... – Nem terveztem megölni – mondom, és tekintetem a defibrillátor felé villan. Ha meg is halna, visszahozom, nem lesz belőle probléma. Sajnos az, amit tervezek, képes megölni egy egyszerű embert. Vérfarkason még sosem teszteltem, főleg nem ennyire öregen, és tapasztalton... Nos, mindenre van egy első alkalom. Ha pedig baj lenne, ott a kis életmentő eszköz. katasztrófa csak nem lesz a dologból... Figyelem, ahogy kimegy, majd hallgatom a férfi szavait. A morgásra csak elvigyorodok. Nehogy azt higgye, hogy félek tőle! Az eddig kezemben tartott tűt az asztalra helyezem, és előveszem a kavicsokat a zsebemből. Egy gyors pillantást azért még vetek rájuk, nem akarom, hogy esetleg túl nagyok legyenek. A nagyobbakat, és a túl aprókat kipöckölöm onnan, aztán összezárom a tenyerem, és elmormolok egy gyors varázslatot. Mikor ismét kinyitom, a kavicsokat vékony ezüstréteg fedi. Odalépek a hím elé, és a szabad kezemmel felfeszítem az állkapcsát. – Tudja, Mr. Sutter, a régi szép időkben az olyan férfiakat, akik kislányokat bántottak egész szépen jutalmazták. A férfiasságukat levágták, aztán, persze csak a jobb helyeket, kiszögezték őket a városba vezető kapura. Ez a szokás, már a szögezés nélkül persze megmaradt... néhol az ötvenes évekig. Nem szervezetten ugyan, de megmaradt. Ehhez képest, azt hiszem, én egészen humánus leszek magával. – Még egy egészen barátságos vigyort is kap, mielőtt a markom egész tartalmát beleönteném a szájába. Utána vissza is húzom a képét alapállásba, nehogy lemenjen a torkán. – Ezt próbálja nem lenyelni. Azzal, hogy időt se hagyjak neki, hátrálok egy lépést, majd izomból állon vágom előbb a jobb, majd a bal oldalon. ha látja, mire készülök, nem hiszem, hogy különösebb baja lesz, már azon kívül, ami a szájában történik. Ha nem... hát, akkor jó eséllyel a cső adta a másikat. vagy a fal. Függ attól, hogy hol is állt. – Most köpje ki, mielőtt lecsúszik az egyik a torkán. Higgye el nekem, azt nem akarja – mondom, miközben visszaléptem az asztalhoz, és ismét a kezembe vettem az egyik szöget. Furcsa módon nosztalgia kap el. Már évtizedek óta nem csináltam még csak hasonlót sem... Csak remélni merem, hogy még nem rozsdásodtam be. Az ő érdekében is.
Figyeltem, mit művel az asztal mellett. A kavicsok ezüst bevonatára, csak összeráncoltam a szemöldököm. Mikor felém lépett, és megragadta az állkapcsom, igyekeztem elrántani a fejemet, de sajnos a testem még nem volt teljesen uralható, és bár nem rögtön, de sikerült lenyomnia a számba azokat a kavicsokat. Az ezüst égetett, amint a nyelvemhez ért, s igyekeztem nem lenyelni. A számban való forgatástól viszont a szájpadlásomtól kezdve mindenen végig gurultak. Steven szavaira dühösen néztem rá, de mielőtt bárhogy is válaszolhattam volna, úgy arcon vágott, hogy éreztem, ahogy megroppannak a fogaim. Az első betalált, de mielőtt a következőt megadta volna a cső, a lábammal ösztönös mozdulattal kitámasztottam magam, (bár így azt is elárultam, hogy már nem vagyok teljesen béna) majd előre görnyedve kavicsot, vért, és jó pár rágó fogat, és törött fog darabot köptem ki a férfi lába elé. Felnéztem rá, a pofám sajgott, a nyelvem zsibbadt, s a vér íze eltelítette a számat. ~ Nem érdekel, hogy fog bánni velem, milyen módszerekkel kínozza szét a testem. - újabb vér adagot köptem a földre. ~ Ha azt hiszi, hogy Ash-t bántani akartam, akkor kurvára téved. - néztem a szemeibe, majd kiegyenesedtem. A vér lecsorgott a szám sarkában, de nem mozdultam, s figyeltem, ahogy ismét az asztalhoz lép. Nem csak a bosszú, nem csak a harag, és nem csak az erőfitogtatás miatt csinálja ezt az egészet. Ez élvezi. Bár mit várok el egy Őrzőtől? Minden emberben ott lakozik a Vérszomj. ~ Nincs az a módszer, amivel olyan fájdalmat tudna okozni, mit amit akkor éreztem, mikor Ash-t láttam a betegágyon fekve. - küldtem felé ismét a mentális üzenetet. Így volt. Nem tudtam, tudja e, hogy találkoztam Ash-el a betegágyán, és hogy beszéltem vele, de ha nem tudta, hát most akkor tisztában lesz vele. Hidegen hagyott ez a dolog. A test csupán test, egy burok. A lélek játszmái sokkal nagyobbak, s ezáltal nagyobb seb is ejthető rajtuk. Kevés ember van, aki ezt megérti.
Arra a tényre, hogy már nem teljesen béna, nem reagálok semmit. Nem baj, az ezüstbilincsek majd a helyén tartják. Az a szép bennük, hogy minél jobban próbál szabadulni, annál jobban tépik le a bőrt a csuklójáról. És nem csak onnan. Ráadásul az ezüst égetni is fogja. Másnak, bárki másnak már az is elég lenne, ha egy sötét szobában hagyná így estére. De nekem nem. Nem az élvezetért csinálom, félre ne értsen senki. Nem élvezem... Legalábbis tudatosan semmiképpen sem. A nosztalgia mondjuk nem kis tényező, de sosem szerettem embereket kínozni, még olyanokat sem, akik bántottak valakit, akit szeretek. Nézem, ahogy kiköpi a kavicsokat, és szemmel gyorsan meg is számolom őket. Nem lenne szép látvány, ha a torkán akadna egy ezüsttel bevont kavics. És tudom, még ez is sokkal szebb látvány lenne annál, ahogyan Ashleyt behozta Darren, sokkal szebb annál, amit – legalábbis valószínűsítem –, a másik farkassal művelt az infamia. Elvégre Roxan sem a semmiért van itt. Bár ezt sem volna rossz ötlet kideríteni. Hmm, itt az alkalom... Elvégre Ashley biztosan nem a semmiért távozott, és nem is haza ment. Valószínűleg a harmadik jómadarat látogatta meg. – Ez nem arról szól, hogy bántani akarja őt, Mr. Sutter. Arról szól, hogy bántotta. Maga szerint milyen apa lennék, ha hajlandó lennék ezt megtorlatlanul hagyni? – kérdezem, aztán öt tűvel a kezemben odalépek elé. És ekkor ér a második szövege. Szívem szerint arcon köpném abban a pillanatban, ahogy elmémben felhangzanak a szavai, de nem teszem. Teljes lelki nyugalommal sétálok vissza az asztalig, teszem le rá a szögeket, aztán előveszem az ezüstbevonatú kést. Alig fél perccel később az arcom talán pár centire van tőle. Olyan erővel ütöttem meg a falat a feje mellett, hogy a karomon végigszáguldott a rengés a csonton át. A kést egyelőre csak a szabad kezemben tartom, azzal majd később kezdek valamit. A végére tartogattam, de hát Istenem... Nem lehet mindig az utolsó pillanatra hagyni a legjobbat, igaz? Centiméterekről sziszegek bele az arcába. – És mégis mit gondol, nekem valami kibaszott jó érzés volt látni, ahogy feltépett torokkal behozzák? Vagy végignézni az élethalálharcát, és arra gondolni, hogy bármelyik pillanatban távozhat erről a kurva világról? Az, hogy az egyetlen ember, akivel törődök, az egyetlen, aki megmaradt nekem ezen a nyavalyás világon, majdnem meghalt maga, meg a tetves felelőtlensége miatt? Ne játssza nekem az ártatlan báránykát, és főleg ne higgye azt, hogy a maga szenvedése a legnagyobb ebben a kibaszott világban! – Tajtékzom. Ilyen egyszerű. Ritkán káromkodok, még csak nem is gondolok rá, legfeljebb regényekben néha... Most azonban úgy ömlenek a számról ezek a szavak, mintha átszakadt volna egy gát. Kezem, amelyben a kést tartom előrelendül, és a férfi lágyékába merül, majdnem markolatig. Akkor is csak a medencecsont állítja meg. Valószínűleg elvágtam pár eret, és egészen biztosan károsítottam a beleit. De ha összeszarja magát itt nekem, hát én nem fogom kimosni belőle. Távolabb lépek tőle, és kirántom belőle a kést is. A ruháiba törlöm, mielőtt még visszatenném, és ekkorra a penge már tiszta a vértől, és minden mástól is. Jobb bele sem gondolni. Előveszem ismét a szögeket, visszalépek hozzá, majd futó vigyor kúszik az ajkaimra. Eddig nem élveztem a dolgot. Most változott a helyzet.
- Gondolja, hogy akarattal bántottam? - szólaltam meg rekedten, s köptem újból egy adag vért, ami a kihullott fogaim miatt elég erősen gyűlt össze a számban - Nem mondtam, hogy ne bosszulja meg, ami Ashel történt... de azt se mondom, hogy ez a legbölcsebb dolog, amit most tesz. Már ki voltam egyenesedve, mikor felém lépett az eszközökkel. Ökle a falba csapódott, de a szemem se rebbent, végig a tekintetébe néztem. Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy szinte éreztem arcszeszének illatát. Éreztem a dühét, hogy mennyire vezeti a harag, a fájdalom. A szemébe néztem. Hallgattam szavait. Kiadta a benne tomboló fenevadat, és most a visszafogott maszkot letépve magáról, láthattam igazi arcát. Ash egyetlen, élő, vér szerinti rokona. Nem feleltem semmit. Erre nem szabad. A mozdulata úgy hasított a tudatomba, mintha berobbantottak volna egy ágyút mellettem. A fájdalom belehasított a gyomromba, s a lábam megroggyant. Az ezüst tette a dolgát, én meg felordítottam a fájdalomtól. Ahogy próbálta mélyebbre nyomni a kést, szabad kezem a kezére szorult, és igyekeztem visszatartani, ami félig meddig sikerült is. Azt a rohadt, kurva... De amint kirántotta a pengét, a tenyerem is felhasadt, én pedig a fájdalomtól előre görnyedve, fél térdre rogytam, s szorítottam a sebre a kezem. Bal karom csuklójába fájdalom nyilallt, ahogy a bilincs megtartotta. Éreztem, hogy a kést a ruhámba törli. A düh átjárta a tagjaimat, a vér szaga az orromba kúszott. Elemelve kezemet a sebről, néztem vértől csöpögő kezemre, melyen mély vágás éktelenkedett. A tetoválás a tenyeremen ketté nyílt. Erőt véve magamon álltam fel, de nem néztem rá. Mély levegőket vettem, hogy a bennem dühöngő farkas lecsillapodjon. Nyugi, nem, nincs baj... Semmi baj... Felszisszentem, ahogy a sebbe fájdalom nyilallt, s Stevenre néztem. A kezében tartott szegekre pillantottam. Amint láttam arcán a futó vigyort, elmosolyodtam. S aztán mosolyom gúnyos kacajba csapott át. - Szánalmas, Mr. McLoyd. Egy bilincsezett vérfarkassal szemben könnyű nagy varázslónak lenni. De persze, a cél szentesíti az eszközt, nem igaz? - kérdeztem véres vigyorral. De aztán arcomról lehervadt a vigyor, és folytattam, mielőtt válaszolt volna: - Sosem mondtam, hogy ártatlan vagyok. Mit gondol, Mr. McLoyd, miért hagyom szó nélkül, hogy kínozzon? Jókedvemből, vagy mert unom magam? Gondolja, hogy megállítana a varázslata, meg ez a nyavalyás bilincs attól, hogy átharapjam a torkát? - előre hajoltam, és a szemébe néztem, majd rekedten hozzátettem: - Tudom, hogy nem ijed meg egy magam fajtától, de tudja, az egyetlen szerencséje csupán az, hogy tisztelem Asht. Ez az egyetlen védelme csupán, Mr. McLoyd! Ezt tartsa észben.
Kezdőlap
//
xD Csak nem történik semmi eget rengető ezen idő alatt. 
Szóval akkor a következő reag kb. 2 óra múlva legyen IC. 
//
//
//
