Érzem, ami felém árad belőle, s mindezt visszhangzom én is, gyalázatos leplezetlenséggel. Alig érintettem, mióta megérkezett, tudom, de pőre sóvárgás és áhítat felé minden. Ujja köré csavarodtam valamikor az elmúlt évek alatt, ez pedig túl kényelmessé, túl kellemessé vált - miközben magam is kérlelhetetlen, ősi ösztönnel birtokoltam őt. Szusszanásom sóhajnak illik be, ahogy átkarol, arcomat cirógatja, pillantásom ezzel párhuzamosan mélyül. Könnyű lenne, annyira egyszerű, mégsem teszem,ó nem! Megfogadtam, tartom magam hozzá, akár az őrületbe kerget, akár kibírom. Belülről harapom számat, amikor pimasz megjegyzésével előáll. - Előbb-utóbb kiderül, mennyire bírják a megterhelést - somolyogtam, ám a gesztus erőltetett volt, annál magától értetődőbb a mozdulat, amivel fenekébe markoltam és csípőjét az enyémhez nyomtam-húztam. Kiszáradt a szám. - Kidobtam őket. Csak a tökéletes maradhat - ha már minden megfelel, amit kiadok a kezem közül, ennél alább nem mehetek. - Csak azt akarom neked adni. Az a koszos matrac pedig sose volt az, így tettem rá vonatkozóan egy-két javaslatot. Nevetése vigyort csalt arcomra, megjegyzésén jót kuncogtam. A következő pillanatban már fülcimpája alatt farcolja szemfogam érzékeny, puha bőrét, forró leheletem párás nyomot hagy. Úgy lélegzem be illatát ilyen közelségből, mintha nem pár nap, hanem legalább egy évszázad telt volna el az utolsó erre irányuló lehetőség óta. - Direkt csinálod, mi? - kérdeztem dörmögve, még közelebb húzva, pedig ez már-már lehetetlen volt. A megjegyzések, a hanglejtése, az energiái... Ha én akartam tudatosan ebbe hajszolni, miért nálam szakad a cérna ennyire kitartóan, rohamtempóban foszladozva? Én kezdtem ezt a huzavonát, erre lassan olyan leszek, mint egy tüzelő szuka. - Nem akarlak bántani, min ulvinne...
Közelsége, energiái bódító méregként hatnak rám - a legédesebből mind közül. Megrészegít bőrének melege, érinteni akarom, hát meg is teszem, vállán simítva fel, arcát cirógatva. - Akkor lehet, kapásból többet kellene tervezned, hogy legyen tartalék... - Szélesedett szemtelen mosoly ajkaimra, s hangosabb sóhajba torkoll mindez, mikor hátsómba markolva "teremt rendre", közelebb vonva mellkasához, testéhez. Szinte arcomon, tarkómon érzem leheletét, ahogy feltekintek rá. - Darren...! - Bukik ki belőlem az édes rácsodálkozás, a jóleső érzés, mit szavai hoznak el, kitölti mellkasomat, s fel se tűnik, szívverésem máris megugrik duplájára. Alsó ajkamba harapok, nevetést csal elő belőlem, majd egy újabb hangosabb sóhajt, ahogy nyakamhoz hajol, foga fülcimpámba kóstol cirógató játékossággal. - Ugyan kérlek...! - Kaccanok fel képemet nyakához fúrva, orrom bőrét cirógatja, előzetes figyelmeztetőjeként csókomnak, mit oda lopok a közelségünk közepette. További szavaira hajolok csak el csupán, kissé eltolva magamtól páromat, éppen annyira, hogy tekintetét meglelje pillantásom kékje. - Olyasmit mondj, Northlake, amit még nem tudok. - Súgom felé, s csókot lopok ajkairól szemtelen fruska módjára, hirtelen. - Meg mutasd meg a gardrób mennyire lett praktikus... - Praktikus, pont annak kapcsán csillog a tekintetem is oly megveszettül, ahogy rá tekintek. Ő kezdte a játékot, mi kisebb háborúba fordul lassan úgy fest a ki húzza tovább kapcsán. - De én tervezem megnyerni befejezni, ahogy ajkaim vészes közelségbe kerülnek ismét övéivel.
Lusta mosolyra húztam számat a tartalék hallatán. - Hogyne, majd mindent akkor csinálok, amikor nem vagy itthon, mi? Stírölni ki fog közben, hm? - kérdeztem vissza, felvonva szemöldökömet. Tudtam, hogy szeret figyelni munka közben, amit cseppet sem bántam. Volt az egészben egyfajta meghittség, meg más egyéb is bizonyos idő elteltével, nyilván... Mégiscsak rólunk van szó. Árulkodó - minden egyéb nyilvánvaló jel mellett - a mozdulat is, amivel magamhoz húzom, közvetlen közelről ejtve rabul tekintetét. Imádom az ő szájából hallani a nevem. Ezt, a családnevemet, az első nevemet... Reménytelen. Mindegy, melyiken nevez, szólít és becéz, menthetetlenül simulok bele ilyenkor a pillanatba, mint holmi hasvakarásért ácsingózó öleb. A kép derogál a fenevadnak, a lehelet a nyakamon annál kevésbé. Csak az a kérlelhetetlen gondolat ne volna, az a korábbi eset, az az elhessegetés. Vagy talán nem is értette hirtelen, mire gondoltam. Talán az akkor és az ott volt a bűnös igazán, mostanra pedig nem több egy kellemetlen emléknél, amit csak úgy el kéne engednem nekem is? Nyugtalanságtól rezdül hűvös energiáim vágytól lanyha áramlata, mint egy hirtelen mordulás a megragadhatatlan síkon. Türelmetlen, finoman feszült a mozdulat, amivel megfordítom, felkarját fogom markomba és mintegy kényszerítem, hogy a gardrób falát beterítő tükörben nézze kettősünket. Háta mellkasomnak feszül, ahogy tartom, állam vállát súrolja, arcomat tarkótájt nyakába fúrom, miközben okkerszín szemem egy pillanatra sem ereszti tekintetét a tükörben. Ölem éppcsak nem ér hozzá. - Bűntudatom van a múltkori miatt - simítottam le mindkét karján, lassan elengedve őt, de ha csak egy árnyalatnyit is moccant, már nyúltam is álla alá, tenyeremet simítva félig arra, félig nyakára. Másik kezem hasán pihent. - Arra vágyom, hogy ledominálj ebben, hogy önző mód használj - finoman nyakába haraptam, de sebet nem ejtettem. Finoman húztam hasán nyugvó kezemmel ölemhez, hogy még a két réteg farmer ellenére is, ami közénk állt, érezhesse feléledt kívánalmam. - És mindeközben képes lennék itt és most azonnal ugyanazzal az önzéssel, ha nem többel, kefélni téged. Nyers a szó, a pillantásom úgyszintén, a hím és a férfi ugyanazt a birtoklást hordozza, minden létező odaadással ötvözve. Vadállat módjára - igen, min ulvinne, ugyanazt megtenném. Ha visszamehetnék, akkor is, ugyanúgy, mert az enyém vagy. Hiába bűnbánat és veszekedés. Most mégis eleresztem, mintha energiáim heves hullámaival együtt vonulnék vissza jómagam is, akár egy tajtékos tenger. Őt nézem, csak őt látom, mégis hátrálok egy lépést, majd még egyet, ha hagyja és leveszem a felsőmet. - Megyek tusolni - közlöm vérlázító tárgyilagossággal, félrehajítva a göncöt, majd - ha közben helyzetet nem váltott, semmi ezt akadályozót nem tett -, kényelmes, lomhán nyúló mozdulatokkal kezdem kioldani övemet, hogy a nadrágtól is megszabaduljak lassan, s közben vagy így, vagy úgy, de végig a szemébe nézek.
Visszakérdezése a stírölés kapcsán nevetést csal elő belőlem üde, őszinte szinezetűt. - Tudtam, hogy csak tetteted olyankor, hogy nem figyelsz! - Kacagok komolytalanul feddő éllel ejtve felé szavaimat. Jókedvemet nem szegi az sem, ahogy birtoklóan von közelebb magához, csupán bújkáló vigyorrá szelídül mosolyom, ahogy csillogó tekintetemmel igézem, feltekintve rá. Vele ellentétben igyekszem elengedni a kettőnk közötti kellemetlen múltat, könnyedén kezelni, még ha finom kis csomó is gyűlik gyomortájt, rosszalló érzést hozva magával. Jelen esetben nem is olyan nehéz mindezt feledni, ahogy határozottan perdít szemközt a tükörrel párom, s hátam épphogy a mellkasának koccan a szelíd lendületnek köszönhetően. Tarkómon égnek merednek a pihék, nyakam önkéntelenül bicsaklik lágyan oldalirányt, hogy szőke tincseim félrehullva fedjék fel bőrömet a hím ajkai, agyarai számára egy halk sóhaj közepette. - Darren, ne... - Kezdeném, szemközt akarva fordulni vele, de tenyere biztosan tart, nem ereszt, alig feszülnek meg izmaim a kezdődő mozdulatban. Ajkaim lágyan nyílnak el, szólnék még, de nem hagy rá lehetőséget, ahogy nyakamhoz hajol - hangosabb, fojtott sóhaj "csupán", mire futja leplezetlen vágyunkat fokozva. Magához von, s mozdulok vele együtt én is, csípőjének feszül hátsóm a külön töltött időszak minden titkolt és kevésbé rejtett kívánalmával, kimondatlanul. - Telhetetlen vagy. - Préselem ki magamból a szavakat. Kiszárad a szám is, ahogy tekintetét állom, melyekkel, mintha lényem legapróbb, legrejtettebb zugába is képes lenne belátni. Meglátni azt is talán, mit magam sem realizáltam még önmagammal kapcsolatosan. És ez ijesztő. Mindemellett vészesen vonzó is. Hátrál, elenged. Hát szemközt fordulok vele, tekintetemmel alakját, mozdulatait figyelve némaságomban is beszédesen. - Kiengedem a nyulakat a ketrecből. - Felelek tárgyilagos szavaira hasonlóképp, ugyanakkor ahelyett, hogy az előszoba felé venném lépteimet, szavaim közepette a megoldott nadrágövet ragadom meg és rántom vissza magamhoz a hímet általa. A farmer anyaga fáradtan reccsen bele, de még kitart. Közvetlen közelről tekint kék pillantásom fel rá, s közben csípőm az övének feszül. - A párod vagyok és hozzád tartozok, - Súgom felé, ajkaim cirógató közelségbe kerülnek övéivel, ám amint tenyerei útnak indulnának esetleg testemen, úgy rántom ki az övet a nadrágjából, s lököm el finom határozottsággal a hímet magamtól. - ...de soha nem fogsz birtokolni, Northlake. - A sárgába hajló pillantás mellé finoman hergelő, figyelmeztető morgás párosul halk rezignálással. - Jobb, ha hozzászoksz. - Kaccanok, hangom fojtott és nem is fecsérelek több szót a helyzetben, utána lépve, birtoklón szalad tenyerem tarkójára, hogy csókommal rohanjam le fojtó mohósággal, mintha oázis vizét lelném meg ajkainál. Nem foglalkozom a köröttünk levővel, a lehetetlennél is közelebb vonnám, magamhoz, magamra húzva, hátrálva, miközben ajkait falom, s nyelveink gabalyodnak össze. Hátam hűvösnek feszül - a tükör - s légszomjjal küzdve pihegek, épp csak lélegzetvételnyi időre szakadva el a másikéitól hevességem közepette. - Amúgy sem engem kell, hogy kiengesztelj... - Súgom, s szemtelen vigyor szalad szám sarkába, miközben nem kevés jelzés értékkel gyakorolok tenyeremmel nyomást vállára, testére, ekképpen igyekezve térdeplésre ösztönözni, földre ejtve mindeközben a mindeddig kezemben szorongatott nadrágövet.
Ujjbegyeim alatt érzem ütőere élettől erős lüktetését, orromban a vágyat, ami illatába vegyül, enyhén borostás képemet csiklandozó tincsei szinte sírnak azért, hogy őket markolva feszítsem hátra fejét. Meg se próbálom hűvös, józan távolságtartás hamis függönye mögé rejteni azt, hogy lángolok: érte, vele. A sóhajnyi tiltakozás csak tovább hergel, ugyanakkor egy pillanatra mozdulatlanná dermedek az apró "ne" hallatán. Mintha jégkockát húzna végig elmémen. - Ne? - kérdezem rekedten, majd követi mindezt a többi szó, annak árja, amit kért, annak kimondása, amit - talán - még nem tud. Bár amennyire ismer, aligha lephetem meg túlságosan. Mindazonáltal később ez is teszi lehetővé számomra, hogy eleresszem, s ne az utolsó mondatomat váltsam elkapatottságomban valóra. - Így van - dörmögtem telhetetlenségemre, vesébe látó pillantásomat tekintetébe fúrva. - Szerintem ez teljesen normális - engedtem el "búcsúzóul", mert bár az ösztön mást diktált, a játék nem, én pedig mocsok mód szeretek játszani - minden értelemben. Felém fordul, s mintha csak erre válaszolnék, vetem le felsőmet, élesebben szívva be a levegőt szavaival párhuzamos mozdulatára. Szám sarka buja mosolyra rándul, energiáim vágyakozva csapnak fel, mintegy ösztönözve: folytasd! Képtelen vagyok kezemnek megálljt parancsolni, róla van szó, hogyan is menne? A reakció azonban rendere utasító, határozott, mire felmordulok, fenyegetés viszont sehol sem bújik meg hangomban. Egész testemben megfeszülök, tekintetem parázsló, éhes, mélyén büszkeség. Mondanám, sőt, egyenesen kikérném magamnak a farkas arroganciájával, hogy az enyém, megszereztem, megkaptam, birtoklom. Miközben remegve kívánom, hogy sose legyen így, mert most, ahogy előttem áll, erős. Ismerem magam, a fenevadat, bármennyire is követeljem őt, ha maga lenne az engedelmesség és behódolás, nem tudnám tisztelni, se imádni. Semmit se mondok ezek közül, de mindent érezhet, nyitott könyv vagyok. Egy meglehetősen készséges nyitott könyv, mert alighogy kellemesen borzongató érintéssel simít fel tarkómon, már nyílnak is el ajkaim. Mohóságát visszhangzom, mintha a reptéri csalfa visszafogottság sose létezett volna, s követem, ahogy húz magával, olykor harapósabban csókolva. Fogalmam sincs, mikor "vesztettem el" az övem, csak a követelőző mozdulat tűnt fel, amiből még többet akartam. Fél kézzel támaszkodtam a tükörnek, kizárólag akkor húzódva el némileg, amikor annyira eltolt, hogy szólni tudjon. Megnyaltam számat, agyaraim vége éppcsak kivillant ragadozó mosolyom közepette, orrcimpám finoman kitágult. Kis ideig tartottam pusztán ellen a vállamat érő nyomásnak, ajkaimmal alig súrolva övéit, mintegy néma kérlelés gyanánt: abba ne hagyd, vissza ne fojtsd, meg ne futamodj, csak merülj alá. Letérdeltem elé, és te jóságos ég, mennyivel másabb volt ez, mint legutóbb. Felnéztem rá, miközben őt idézve az iméntről rántottam egyet nadrágján, majd kigomboltam és legyűrtem a farmert bokájához. Ha ez ugyan lehetséges volt, még intenzívebben ért illata, torkom mélyéről morgás tört fel, ahogy arcomat öléhez fúrtam, majd egyik lábát vállamra vettem. Combjába markoltam, s nagyjából ugyanott harapdáltam meg finoman belső oldalát, ahol először, még évekkel ezelőtt megjelöltem. Illanó szentimentalizmus volt, rövidebb ideig tartott, mint most egyetlen szívdobbanás. A következő másodperc már a félrehúzott fehérneműé és a könyörtelen hajszáé volt. Olykor lassítottam, vagy tejesen megálltam, hogy (dolgos) szám pofátlan mosolyra rándulása közepette vessek egy-egy pillantást arcára. Nem birtokollak, s te sem kapod meg teljes engedelmességem - ezért működik, nem igaz?
Csókunk pironkodtató hevessége felvezető akkordja csupán az elkövetkezőknek. Vágy, birtoklás és vegytiszta szeretet delejes keveréke köröttünk a tér, mi beszűkülni látszik - számomra őrá, s számára reám. A tükör felületének lehet, nem túl egészséges súlyunk, ahogy hátam, tenyere neki feszül, ám ez legyen a legkevesebb, teljes mértékben megértem, ha összeroppan a követelőző energiák súlya alatt, ahogy azok fel-felcsapnak egy-egy hevesebb érintés, mozdulat közepette. Elhajoltam páromtól, ki letekintve rám pimasz magyarázatot is kap a miértre. Pillantása felfal, sürgetővé válik általa lélegzetvételem és csípőm is türelmetlenül mozdul, az övéhez feszülve a végtelennek tetsző, kitartott pillanatban. - Csináld. - Nem kérem, utasítom egyenesen, holott tisztában vagyok vele, nem az a fajta hím, aki engedélyre vár bármibe is fogjon. A farmer könnyedén adja meg magát, magától értetődő engedékenységgel szalad lefelé Darrennek hála, s kilépve a ruhaneműből, finom kis terpeszben ér birtokló, combomba markoló érintése. Ahogy letekintek rá... nehéz szavakkal körülírni mindazt, amit érzek, a bennem kavargó mindenséget. Nem birtokolhatsz, de legutolsó rezdülésemig a tiéd vagyok. - Ezt hirdeti az ajkaimról felszakadó első kéjesebb sóhaj is, mit követ a többi - eszem ágában sincs visszafogni érzelmeim ilyen terű indulatát, megnyilvánulását, melyeket ő csal elő belőlem, miközben testem megfeszül a rég érzett és éppen ezért mocskosul vágyottól. Ajkaim elnyílnak, fejem oldalt bicsaklik a tükörnek dőltemben is, s tekintetem fényét vággyal telített fátyol övezi, ahogy letekintek rá egy pillanatnyi "szünetben". Abba ne merd hagyni, a rohadt életbe is! - Aztán megvonaglik testem a következő mozdulatára, gerincem finom ívbe hajlik, s vállába marnak karmos ujjaim, ott lelve kapaszkodót. Ha szavakba tudnám önteni, mennyire kellett már ez... Hogy mennyire kell Ő nekem.
Kényelmetlenül szűkké vált már farmerom, mire oda jutok, hogy térdre ereszkedek előtte. Érintésem, amit épp akkor vezetek végig lábán, erélyes markolásba csap át utasítása hallatán. Nem lehet eldönteni, hogy figyelmeztető szándék vagy elégedettség szülte a mozdulatot - talán mindkettő, elmélkedni azonban se időm, se affinitásom. Minden sóhaj, nyögés és önkéntelen megvonaglás egy-egy strigula megnyugvásom falán, fokozódó türelmetlenség mely egyre elviselhetetlenebbül feszít. Ó, te drága, de naiv vagy még mindig... Tudom, mikor, hol jársz a gyönyör felé vezető keszekusza ösvényen, mit jelentenek felbukkanó karmaid, amik még csak karcolnak és alig fakasztanak vért, hogy mikor s miért feszül meg jobban combod, remegsz meg nyelvem alatt. Minden érzékszervemmel észlelem a "mindjárt" rohamos közeledését, benne van tested árulkodó jeleiben, energiáid zabolázhatatlan örvényében, amit meg se próbál csitítani vagy hűteni észak szülötte. Ám más egyebet se teszünk. Az utolsó pillanatban, amikor a sóhaj a leghangosabb, a csók a legédesebb, egyszerűen odatapadtam és meg se rezdültem. Úgy tekintettem fel rá, mint egyszeri trükkre beidomított vadállat, aki csapdába ejtette az idomítót. Óvatosan váltam le róla, nehogy ingerlő mozdulatot tegyek, egyedül leheletem érte búcsúzóul, ahogy sarkamra ültem. Hüvelykujjamat végighúztam alsó ajkamon, hogy nem eresztve tekintetét lenyalhassam róla - egyelőre - kielégítetlen vágya csalhatatlan bizonyítékát. Kihívó és vérlázító volt a villanásnyi gesztus, amivel felvontam szemöldököm. Erre mit felelsz? El tudod venni, ami - kiváltképp mostanra, az iménti után - annyira kell?
Pillantásom csillogása vádlóvá válik, némaságomban is figyelmeztetővé, ahogy a hím tekintetével találkozik fénye. Ne merészeld…! De meri; többet is, ahogy eltávolodik tőlem, előttem térdepelve, sarkain megülve. Szemeimmel követem csupán mozdulatait, s alsó ajkamba harapva fojtok el ki nem ejtett szitokszót, miközben mellkasom fel-le jár a légszomj közepette, kielégítetlen vágyak küszöbén. Szemöldöke finoman emelkedik meg, szinte már-már bosszantóan kihívó éllel az én értelmezésemben, s erre mintegy feleletként mintha – csupán csak mintha – finom ívű kis mosoly szökne pimaszul szám szegletébe. A mozdulat, mivel mutató és középső ujjamat nedvesítem ajkaimmal, önmagában vérlázító, s nem csalna meg senkit ezúttal a korhatárba torkolló gondolatmenet, délnek indul meg ugyanis kézfejem, miközben hátam a testem hőjétől párás tükörnek feszül már csak az ígéretétől is a gyönyörnek. A világ beszűkülni látszik köröttem, ahogy ujjaim a forró, nedves közegbe siklanak szemérmetlen mozdulattal újra meg újra. Belefeledkezett a kéjes sóhaj, miközben combom megremeg, hogy épp össze nem esnek lábaim, miközben bevégezem a hím által „hátrahagyott” félmunkát.
Saját súlyom tart csupán a tükörnek dőltömben, s fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire a hűvös mellé betüremkednek a hím energiái is tudatomba. Nem sok idő, gondolom, bár én annak érzékelem. - Megyek tusolni. – Találkozik szemtelenül csillanó, borostyánszín pillantásom a hímével, miközben őt idézem.
Általában önszántamból kísértem a sorsom, ez itt sem volt másképp. Tudhattam volna, mit fog reagálni, mi lesz válaszlépése, főleg kihívó pillantásom után, ám a köd agyamra szállt. Úgy ülök előtte, mint holmi nyeretlen tacskó, ajkaim elválnak, meglátva ujjai benedvesítését. Diploma se kell, hogy rájöjjek, miért teszi, s ahelyett, hogy felpattanva meggátolnám, szemérmetlenül követem pillantásommal keze útját. Nyelek egyet, habár szám pillanatokkal ezelőtt kiszáradt. Nézem az elém tárt műsort, elviselhetetlenül lüktető ágyékkal, mozdulatlanul. Tekintetem élvetegen időzik rajta, figyelve teste minden vonaglását. Egy erkölcsösebb, szégyenlősebb alak füle elvörösödne fel-felszakadó sóhajaitól, én, az erkölcsöket mellőző viszont többre vágyom, az egymásnak lökődő hús csattanását az egyre növekvő iram őrületében. Orrcimpán finoman megremeg a gyönyör illatától, ám képtelenség rászedni – érzem a különbséget, s talán ez az, ami némileg kiszakít a szemlélődő helyzetéből. Míg ő a tükröt támasztotta, én felkeltem. Ahogy engem idézett, élesen beszívtam a levegőt. Amint nekiindult, az útját álltam, megragadtam egyik csuklóját, hogy kezét merev férfiasságomra tegyem, mialatt bűnös kezét kettőnk közé emeltem. Szavakkal „utánzott”, én tettel: számba vettem két ujját és lenyaltam róla iménti kis tűzoltásának csekély bizonyítékát. – Sehová sem mész – közöltem a nyilvánvalót, s ha magától eddig nem mozdult, hát erre a rövid időre rásegítettem kezét saját kényeztetésemre. – Nem fogsz így itt hagyni. – Belemozdultam csípőmmel markába, mintha ugyan nem tudná, hogy az „így” mire vonatkozik, vagy mitől parázslik a farkas éhes szeme. Eltoltam magamtól mindkét kezét, majd a matracra löktem őt, alig egy szívdobbanásnyi időre hagyva magára, mert a következőben már fölé mászva hajoltam hozzá türelmetlenségében forró csókot követelni és adni. Ingerült mozdulatokkal szabadítottam meg rajta maradt felsőjétől és melltartójától, hogy méltóképp üdvözölhessem az ikreket is. Mordulva váltam le róluk, s villant tekintetem Yettára, mintha ugyan ő kérte volna, hogy bármivel várjak még. Mit művelsz velem, hogy egyik játékom se úgy működik, ahogy kéne, hogy sorra vesztek, mert én vagyok az, aki előbb feladja, s mohón adna mindent, hogy legalább ennyit követeljen vissza. A hálószobában és azon kívül, minden téren veled szemben. Hasra fordítom, megemelem csípőjét, ha mindezt eddig hagyja, mialatt fél kézzel támasztom magamat mellette. Ölem fenekéhez simul, s teszi ezt mellkasom, egész testem, ha kinyomva magát négykézlábra emelkedett. Tarkójába temetem arcom, bőröm forró, az önuralmam messzi vizekre evez, mert… – Nem bírom – nyögtem, bevallva magamnak és neki egyaránt, majd engedve az ősi ösztönnek, végre belé hatoltam. – Szóval… hogy is volt az iménti kielégülésed? – érdeklődtem igazi választ nem várva. Tarkójánál hajába túrtam és a szőke tincseknél fogva feszítettem hátra fejét: nézd csak a tested párás nyomait őrző tükörben. Nézd, ahogy a lökésektől ring dús kebled, ahogy arcom félig eltűnik kócos tincseid között, ahogy ujjaim elhagyják a szőke zuhatagot, hogy lábad közé kalandozzanak, az őrület határára sodorva a lökések mellett, ahogy teste súlyt támasztó tetovált karom meg-megfeszül. – Cseréljünk? – kérdeztem szenvedélytől rekedten, mialatt szinte belepasszíroztam lökéseimmel, egész lényemmel az egyre rendetlenebb ágyneműbe. – Min ulvinne. – Mert az enyém,mert nőstény, mert farkas, mert büszke, mert gyönyörű és mert helyzetünk alapján akár állati alakunkban is lehetnénk. Energiáim vad táncot jártak az ösztönlény szintjén, a ritmus ennek hullámzásával változott, hol vadabb, hevesebb volt, hol lassult, elnyújtva pillanatot, hajszát. Mindennek a mélyén pedig a ki nem mondott, de tisztán észlelhető: áruld el, mi kell, s abban a pillanatban a tiéd.
Ellököm magam a tükörtől, s testének ütközöm ezzel együtt, ahogy előttem terem. Tenyerem férfiasságát éri mozdulatának hála. Lassúan ingerlő a mozdulat, mivel ujjaim köré fonódnak, miközben finoman megemelt állal tekintek fel rá, pillantását állva a kékjeimbe borostyánszín cirmokkal vegyülő, aranyló tekintettel. Talán megül bennük némi dac, de futó kaland csupán vonásaimon a gesztus - elmossa tette, az, ahogy közelebb hajol és mikor nyelve az ujjaimhoz ér ajkaim is elnyílnak kissé, elébe menve a kényeztető mozdulatnak másik tenyeremmel. Akaratlanul is vigyor szökik képemre szavai hallatán, - Ó, dehogy foglak! - szemtelen, sőt, talán egyenesen pofátlannak tetsző a szemében. Hangos a sóhaj, mi letörli képemről ezt a finoman számító görbületet, hangosan nyekken a matrac is alattam a lendülettől, amivel reá vetődök, s amivel fölébem terpeszkedik a hím ellentmondást nem tűrve. Csókját vettem, csókom adtam mohó követeléssel, s feszes kebleim testének feszültek minduntalan mindeközben, mintha csak figyelmet követeltek volna maguknak - mit meg is kaptak a kedvestől, hogy berelemegtek tarkómon, vállamon a pihék játékába. Tekintete felém villan, csillogó pillantásom felel rá a maga "suhancos" szertelensége mögött meghúzódó kimondatlan mindenttudásával. Ösztön ez, szemernyit se tudatos és mégis... ez az én utasító birtoklásom, mivel felé viseltetek. Kifelé hangos, birtoklóan féltékeny, s talán erőszakra is hajlamos, bár addig jó, míg erre nincs tárgyi bizonyíték. Ő ölt értem - nem egyszer, s nem kétszer... Nem akarom magam sem tudni tán, mire lennék mindezek után én magam képes érte. Nem azért, mert tartozok neki. Hanem mert az értem tette mindezt. Az enyém. Befelé, kettőnk kis birodalmában ugyanakkor nem kényszerítem szóval, nem utasítom tettekkel - s mégis hálót fonok köré, láthatatlanul hajtva karjaim közé újra és újra, ekképpen véve rá bármi kedvemre valóra. Ez az én birtoklásom, mely ott ül tekintetemben. S ez az is, mely egy felszakadó sóhajjal keveredve présel választ ki belőlem, miközben hátsómnak feszül a kedves, s én magam mozdulok, hogy comjaim közé szaladjon férfiassága, bőröm melege cirógassa, egyéb ígéretekről nem szólva itt most. - Tudom... - Miképp te is tudod jól, hogy ezt akarom. Minden porcikám érted remeg, ha akarnád, se tudnád benézni ezt. - Ha akarnám, se tudnám letagadni előtted. Kéjes sóhajomba morgás tónusa vegyül, ahogy belém hatol, majd hajamba markol. Nyakam fedetlen feszül finom ívbe, miközben a matrac szélét markolják ujjaim mozdulataink ütemének közepette - ha éppen csak fel nem szántom szélén a varrást kapásból karmaimmal. Elmosódott kép csupán, mi a tükörből eljut hozzám, az energiák összjátéka felkap és magával ragad a birtokló, hol heves, hol őrületbe hajszolóan lassú mozdulatok közepette. - Igh-gen... - Nyögöm, s magam sem tudom, hogy levegőre vagy érintésére, csókjára - Rá szomjazom-e inkább egymásnak feszülő testeink, energiáink súlya alatt. Talán a kettő egy és ugyan az. Sőt. Egészen biztos így van...
Energiáink úgy fonódtak egymásba, akár az összekapaszkodó ujjak, szakadék szélén lógó emberek között. Ezek vagyunk mi is, az évek alatt elértük, hogy a másik nélkül egyszerűen lezuhanjunk a feneketlen mélységbe. A hím a ragaszkodás ösztönével borította be a nőstényt, ritka hevessége végigcikázott gerincemen, ahogy csípőm váltakozó ritmust diktált. Nem akartam elkapkodni, kielégületlenségem ellen sem. Ki akartam élvezni minden másodpercét, miközben óhatatlanul ott munkált bennem a büszkeség fűtötte akarat: el akarom mosni satnya önkielégítése tényét, mintha meg se tette volna. Nem azért, mert sértett, hanem, hogy ha legközelebb ilyesmire ragadtatja magát, csak az járjon eszében, amit utána tőlem kapott. Mégis, amikor közeledett volna a beteljesülés, lökéseim lassabbá váltak, kezemet elvettem róla, hogy kérdésem alatt mellét markolhassam. Nem volt bennem felajánlkozás, de a kérdés mohón csendült. A párom vagy, a társam vagy. A választ hallva csípőjére simítottam kezem, kihúzódtam belőle, és mivel egyes dolgok sose változnak, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, ahogy lepillantottam a kis időre szóló szétválásra. Rácsaptam egyet formás hátsójára, egy eleven kölyök lelkesedésével, vigyorával, majd egyből oda is hajoltam, hogy finoman harapós csókkal engeszteljem ki a pirosló bőrfelületet. - Városokat égetnék fel a hátsódért - dörmögtem évődve, némi komolytalanság élével hangomban, miközben féloldalas mosolyom kíséretében követtem figyelemmel, ahogy megfordul. Kezeim nem irányították, csupán kísérték mozdulatait. Jelen helyzetünkben - meg egyébként is - lehetetlenség volt nem érinteni őt. Ölembe húztam, csalogattam, ahogy leültem, bár sok ösztönzés aligha kellett. Ha még hagyta, arcomat övének dörgöltem, majd hirtelen csókoltam.
Keserédes az elválás, meg is bánom talán kérdésére adott válaszom, de pontosan tisztában van vele ő is, mennyire imádom, mikor fölébe kerekedve tekintek le rá. Az érzést, ahogy teste az enyémnek feszülve vonaglik meg. Izmait, ádámcsutkájának ideges rohanását, miközben légszomjjal küzd két mohó csók között. Minden porcikáját, mivel nekem adózik ebben a helyzetben - s mikért megveszek minduntalan, menthetetlenül. Hangosan csattan tenyere hátsómon, mintegy égető hidegzuhanyként, hogy a hirtelenségtől elégedetlenkedő morranás tör fel torkomból, finom figyelmeztetéssel, mely nevetésbe torkollik megjegyzésére. Nem tudom utálni bármiért is igazán komolyan, legfeljebb mozdulatom sürgető, amivel a matracra tolom, s mivel ölébe húzódom - egyedül ama mozdulatot nem sietem el, mivel újfent magamban tudhatom. Hangosabb, felszakadó sóhajt indulatos mozdulat követ, ahogy csípőmmel a korábbi ritmust idézem fel, fölébe hajolva, a matracra kényszerítve a kedvest hanyatt - csókját viszonozva mindeközben, energiái közt éppúgy elmerülve, mint karjai közt. Ám alig éri tarkója a matrac anyagát, ajkaim elválnak az övéitől, s tenyeremmel mellkasán lelve támaszt, nyomom le és tartom is ott, ha elégedetlenkedne helyzete végett. Csípőm ringása nem szűnik meg, legfeljebb lassabb iramba vált, ahogy szám éppencsak cirógajta az ő ajkait egy-egy erőteljesebb, mélyebbre futó mozdulat közepette, s szerelmetes-kéjes sóhajaink cserélnek csak gazdát; pillantását állom, kékjeimben sárga cirmok ülnek meg, ahogy reá tekintek, nem eresztve a reá nehezedő tenyeremmel közelebb továbbra sem. Edd meg, amit főztél... Csakhogy az én türelmem is véges, s miközben iramunk gyorsabbra vált épp, nyakához hajolva csókolom bőrét mohón csapva le rá újra meg újra. Mellkasát támasztó kezem izmai erőszakosan feszülnek meg, nem eresztem akkor sem, mikor csókjaim helyett agyaram éri vállát, bőrébe, húsába marva. Vérének fémes íze kitölti számat, én pedig nem eresztem, csupán csipőm hajszolja vágyunk egyre, mintha a lehetetlennél is többet szeretnék magamba fogadni belőle.
Mordulása nevetéssé válik, amelyet vigyorom kíséri játékosan, élvetegen. Szeretek játszani, szertelenséget csempészni az arcpirítóba, tényleges szórakozássá tenni azt, ha csak egy pillanatra is, amit mindketten annyira élvezünk, amiben olyan átkozottul jók vagyunk, kiváltképp együtt. Közben pedig ész vagyok megőrülni érte, mindattól, amit velem tesz, ahogy reagál. Ölembe húzom, ő nyújtja az újbóli egyesülés pillanatát, amit észrevéve beharapom alsó ajkam, de nem sürgetem. Hangos lélegzetvételeim egyedül árulóim, megfeszülő izmaim jelzik, hogy igen, szórakozunk, elveszve egymásban, mégse kéne túlfeszíteni a húrt, ahogy hanyatt dőlök. Korábbi zihálásom visszajáró vendégként bukkan fel újra, ahogy Yetta csípője mozdul, kezem kétoldalt belé markol falánk követeléssel. Légszomjat fokozó az ide-oda járó csók, amely hol hevesebb, hol szelídebb, de egyik sem kevéssé korhatáros az előzőnél. Hajolnék fel hozzá, mint éhező a megváltást ígérő falatokért, tenyerei azonban ellentmondást nem tűzően simulnak mellkasomra, kérlelhetetlenül nyomva le, mialatt elválik tőlem. Mindennemű méltatlankodásomat azonban elnyomja a kialakult helyzet s a látvány. Forró öle józanságomat elűzően mozdul minduntalan, egész lényével követve hullámzik teste, előre omló tincsei érzéki keretet adnak mellbimbójának. Tekintetem képtelen láván betelni a látvánnyal jár rajta fel-alá, amiképp ő emelkedik-ereszkedik rajtam, lovaglása közepette. Kapnék ajkai után minduntalan, amikor fölém hajol, szám elnyílik, sóvárogva utána, hogy cirógatásnál többet kapjon, s azért is, mert amit művel... Ritkaságszámba megy lélegeztem elakadása, annál többet tapasztaltam, hogy gy-egy ügyesebb mozdulat szinte robbanásként visszhangozzon testemben, ám ez... - Ó, bazmeg... - szitkozódtam érzéssel, leheletünk keveredve itta magába a szavakat. Hasfalam meg-megfeszül, csípőmmel önkéntelen lökök fölfelé, mint egy vadállat, ami szabadulni vágyik, de nincs kiút, mert a kulcsokat más őrzi. És én ezt imádom. A végletekig húz, karmaim finom karcolják bőrét hátsóján, combján, számon keresztül kapok levegő után, agyaraim hegye ki-kivillan. Teljes egészében élem meg a pillanatot, adom át magam neki, merülök el energiáink kérlelhetetlen örvényében, válok vele eggyé úgy, mintha nem is két külön létező lény lennénk. Hátrahajtom fejem, ahogy nyakamhoz hajol, mély nyögésem szinte hálaima a tempó fokozásáért, fújtatásom hangos, mellkasom hevesen hullámzik fegyelmező tenyerei alatt. Egyik kezem kettőnk közé talál, hogy két ujjam kör-körös mozdulatokat téve ingerli őt még jobban csiklója legérzékenyebb pontján. Lángol, akárcsak én, s olykor talán tartanom kéne attól, hogy egyszer csak kioltjuk egymást, ám nem most Legfeljebb a vágy tüze az, amit időről-időre kiélünk, mérséklünk. Teljes valóm mélyéről tör fel a morgás, amellyel harapását fogadom, csípőm megemelkedik, ujjaim fenekébe vájnak, s ahogy ő tart a matracba nyomva, úgy fogom le én is vonagló altestét, amint a gyönyör villámként hasít belém, cikázik végig gerincem mentél, hajlítja ívbe hátamat, hogy bele-beleremeg alhasam. Kitöltöm őt, míg ő agyaraival, addig én hosszú orgazmusommal jelölöm magaménak a pillanat hevében, ha mindezt engem idéző galád módon meg nem gátolta a csúcs tőlem való megtagadásával. De a harapás az enyém. A rajtam ejtett seb az enyém, akárcsak az efölött érzett határtalan öröm, amelyet bolond lennék akár egy pillanatig is, akár a legkisebb mértékben palástolni.
Kavarog, örvénylik, pulzál. Elveszek és eggyé válok. Helyre zökken valami, hosszú idő után - közöttünk, bennem. Nem a szex, a testiség végett, sokkal inkább lényünk sajátos harmóniája az, mi ezt az érzetet a semmibe vesző, végtelennek tetsző pillanatban magával hozza a kielégüléssel. Rajta fekszem, lélegzetvételem még veszettül zengi az iméntik taktusát, szívverésemmel egyetemben, míg én lassú csókkal "kóstolom le" kiserkenő vérét válláról. Minden más mozdulat tökéletesen felesleges és sem erőm, sem kedvem nincs hozzá, hogy megtegyem - hát maradok rajta hasalva, s hallgatva, ahogy két szív egyetlen ritmusra verve nyugszik meg a hajszát követően. Percekig elvagyok ezzel... ha tehetném, örökre kizárnám, megállítanám a világot, hogy csak mi ketten maradjunk benne, eme tökéletes egységben, mely mindennél erősebb, eltéphetetlen, s jajj annak, ki dacolni mer velünk! Legyőzhetetlenek vagyunk. Nem tudom, mióta fekszünk mozdulatlan, izzadságunk nyirkos párája hűvösen ül ki bőrünkre, miközben lassan mozdulok, alig. - Nem tűnik fel az sem, mikor váltunk ismét el egymástól, csupán lehengeredve róla húznám magamra, ha partner ebben, hogy feltekintve rá szóra nyíljon ajkam; ám hang nem jön ki rajta, ahogy pillantásunk találkozik, s ez mindennél kifejezőbb.
Lassan csendesedő zihálás tölti meg a szobát, a történtek semmivel sem összekeverhető illata nyugodtan ül meg a bútorokon, mintegy felavatva őket, lágyan lehelve, mi vár rájuk innentől kezdve. Félig lehunyt szememmel révedek jóllakottan a plafonra, békés sóhajjal véve tudomásul, vérem lenyalását, s ahogy ő nem mozdul, úgy én se siettetem a továbblépést. Vele együtt pihenek meg a vad hajsza után, mindkét kezem hátán nyugszik, ujjaim finoman cirógatják bőrét. Jeges marokként szorítja össze szívem a belém hasító gondolat: majdnem elvesztettem; majd egyből feloldozást hoz a jelen. Meleg, élettel teli testének kényelmes súlya, mellkasomat cirógató lélegzete, nyughatatlan szívverése. Hagyom magam elsüppedni ebben, a viszontlátás örömében, mert igen, ez az volt. Ahogy a Tőr elmúlásával visszataláltam hozzá, kettőnkhöz, úgy az elmúlt hónapok keserűségét követően most először tért meg közénk ismét az, amit egyetlen szóval le lehet írni: mi. Legördül rólam, s szinte kérnie sem kell, megyek vele. Lábai közt helyezkedek el, bár a vágynak már - vagy még - csupán parazsa izzik, a közelségen kívül pedig ebben a percben nincs egyéb szándékom, ahogy kétoldalt könyökölve tekintek le rá. Szólna, ám hang el száját, és ez szerető mosolyt csal arcomra. Balomba veszem jobbját, hogy valamivel feje fölött nyomjam a matracba, összefűzve ujjainkat, mialatt lehajolok hozzá hosszú, ráérős csókra. Mintha először és utoljára tehetném ezt, oly alapossággal művelem, nagy sokára kalandozva csak máshová. Álla, arca, állkapcsa... nyaka... Jólesőn sajog harapásának nyoma, ennek párját adom a nősténynek, ahogy csók illanó nyomát maradandóbbra cserélem. Fullasztó az érzés, letagadhatatlan, megmásíthatatlan, s ebben a percben tudatosul bennem igazán, mit jelent a farkasok életre szóló párválasztása. Minden egyes meghatározó momentum, amely felé való elkötelezettségemet növelte, ott lüktet lelkem legmélyéig marva, mint strigulák megszámlálhatatlan sora. Jelzőkő mind, egyetlen választ hordoz mind, s mindegyik elkövetkező megerősítette elődeit, míg már egyszerűen nem létezik más opció: igen, Ő kell. Egyedül Ő. Lenyaltam vérét, kinyomtam magam kissé, fél kézzel arcát simítottam, elveszve tekintetében. Dereka alá nyúltam, elengedtem kezét, s magammal együtt emeltem őt is, ölembe véve, feneke alatt tartva őt. Ajkaim végigszaladtak állán, a helyzetben, energiáimban ott volt az újrázás lehetősége, ám közöttünk erre mikor nincs precedens? A legkisebb inger is elég, sőt, annyi se kell. Mégsem efelé indulok meg további mozdulataimmal, egyszerűen lemászok vele a matracról, végig a szemébe nézve. Ahogy tartom, arcunk egy vonalba kerül, s őszintén sajnálok minden szerencsétlen ördögöt, akinek az életében soha nem akadt ilyen jellegű pillanat. Persze nem vele! Valakivel. - Zuhanyozás vagy fürdés? - kérdeztem irányba fordulva vele, majd elindultam, ha másra nem ösztönzött. - El akarlak kényeztetni. - Elfeledtetni minden rosszat, ami odakint vár ránk, ami folyamatosan darabokat tép le belőlünk, tör össze bennünk, de itt, ilyenkor van esély a sebeket begyógyítani, igaz? Ottmarad a nyomuk, tudom. De ahogy te össze tudod forrasztani az enyéimet, úgy talán én is a tieidet - gondoskodással, szerelemmel, bizonyossággal, mert együtt mindenkinél erősebbek vagyunk.
Együtt mozdul velem, fölébem kerekedik ismét, ám ezúttal merőben másabb a szituáció, mint korábban. Kék pillantásommal nem tudok betelni vonásaival, fölébem támaszkodó alakjában és lényének közelségével. Csókunk közben mellkasom megemelkedik, testemmel simulok hozzá, mintha így is birtokolni akarnám, magaménak tudni - eggyé olvadni vele és nem válni el tőle soha többé már. Felszakadó sóhajom is ezt az érzetet kelti, s megfeszülnek izmaim egy véges pillanatig, ahogy bőrömet szakítja fel agyara. Hirtelen a mozdulat és mégsem, mivel derekam után nyúl. Tenyereim ösztönösen kapaszkodnak meg vállain, tarkójánál egy felszakadó, jólesően őszinte kacajjal aranyozva be a helyiség, a helyzet némaságát, miközben tekintetem képtelen vagyok elszakítani róla továbbra is. - Hmm... zuhany. - Szélesedik mosolyom, s újabb nevetés szalad le róluk megjegyzése nyomán. - Azért mesélhetnél is arról, mit hagytam ki, míg távol voltam! Mikor csatlakozik hozzánk Payne például? - Firtatom őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel, mert bármennyire is sokadrangúnak tűnik kétszemélyes birodalmunk határain belül mindez, valójában nem az. Neki és ez által számomra sem.
Bevittem a fürdőbe és csak azt követően tettem le, hogy megnyitottam a csapot, a víz pedig kellemesen meleg hőmérsékleten zubogott ki a zuhanyrózsából. Korábbi nevetése még a fülemben csengett, mosolyt csalt képemre, amit meg se próbáltam eltüntetni. Kérdései se hervasztottak le. - Nem sokat igazából. Nyugton voltam a fenekemen és nem csináltam bajt, ahogy ígértem - néztem rá ártatlan arccal, mint egy ma született bárány. Szerintem neki akkor is hamisan csillan már tekintetem, amikor nincs hátsó szándékom... Fogtam a sampont, nyomtam belőle egyik tenyerembe, majd nekiálltam beledörgölni fejbőrébe, nedves tincsibe masszírozó, kör-körös mozdulatokat téve ujjbegyeimmel. - Sarah már otthagyta őket és a közelben van, Olenre és Jennyre még várok, Payne-t pedig a napokban tervezem "elrabolni". Hogy oldalkocsik jönnek-e, azt nem tudom, de ha igen, akkor velük külön akarok foglalkozni - magyaráztam, mialatt lassan végeztem az aktuális művelettel és rátérhettünk a tusfürdőre. - William elzárkózott. Értem, miért teszi, de ismersz... akaratlanul is sérti az egómat, a büszkeségemet - vallottam be szégyenkezés nélkül. Ismerem magam, előle pedig minek titkoljam a nyilvánvalót? Azt hiszem, belefáradtam. Könnyebb kimondanom az igazat neki, mint palástolni azt, s ha már igazság: - Egyébként: megígértem Payne-nek a tisztás után, hogy ha legközelebb találkozunk, minden kérdésére válaszolni fogok, méghozzá az igazat. Vállát, karjait, mellét dörgöltem tisztára habos-tusfürdős kézzel beszéd közben, ügyelve az alaposságra, s miután hasfalával is végeztem, finoman megfordítottam, hogy háta következzen. Megmondtam: kényeztetni akartam. Megnyugtatott a róla való gondoskodás, vele való törődés. - Túl sokat látott...
Ténykedését a víz beállítása kapcsán nem könnyítettem meg nyakára adott, pimasz csókjaimmal - mégis van annyira "harcedzett" már, hogy ne ejtsen el efféle merényletek közepette sem. Sőt, a küldetést sikerrel abszolválta, minek eredményeként mindketten a zuhany alá kerültünk. Jólesett a fejemre, testemre záporozó friss, langymeleg víz,az ösztönből jövő mozdulat, mivel hagytam, hogy hátammal fordítson maga felé. Az utóbbi időszak tükrében mindez egyfajta bizalmi kérdéssé vált bennem, rajta kívül nem sokaknak viseltem el, hogy kikerüljenek látóteremből, mögébem osonva kerüljenek közelembe. Most, ahogy itt álltunk a zuhanyrózsa kellemesen duruzsoló fémfeje alatt, valahogyan mégsem okozott rossz érzéseket, gyomorgörcsöt számomra a mozdulatsor. Még szemeimet is lehunytam, hagyva, hogy ujjai tincseim közé fussanak törődően. - Valahogy nehezen tudom ezt elhinni... - Húzódott mosoly képemre akaratlanul is arra a képre, mely szerint Darren nyugis, jólnevelt kisóvodásként meghúzva magát a sarokban létezett volna az elmúlt időszakban. Ha tettekig nem is fajult ténykedése, lefogadom, tervei azért szép számmal akadtak a gondolatok játszóterén. - Ha bármelyik esetében tudok segíteni, szívesen. - Magától értetődő, fel se kellene ajánlanom szerintem, de mégis kiszaladnak a szavak a csendes idill közepette. Arra pedig, hogy az oldalbordák sorsa mi lesz, apró hümmentéssel ízlelgetem a tényállást. Mintha lenne beleszólásom! - Talán el is hiszem néhány pillanat erejéig, hogy van, holott mélyen nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a falka, Fairbanks felé nem vagyok több "Darren párjánál". Ez ellen mindenképpen tennem kell majd, nem maradhat így. De mindent a maga idejében. - Valami azt súgja, fordítva se lenne másként... - Fordultam szemközt vele szelíd, szeretetteljes mosollyal képemen, miközben széles vállain simítottam végig, tusfürdőt sem sajnálva onnét. - És még mi nők vagyunk hisztisek! - Kaccanok csókot lopva ajkairól futó kedvességként. Majd megenyhül a protektor is, ha látja, nem levegőből kapott a párom ötlete. Vagy valami ilyesmi is - hiszek az idő sorsfordító és gyógyító erejében. Darrennek is vannak dolgai, amit képes a hatalmas egója elé helyezni, hát kevésbé érzem drasztikusnak a helyzetet, mint amilyennek első hallásra tűnik. Payne személye, a vele kapcsolatos dolgok valahogy jobban megérintettek, minden törődő mozdulat abbamaradt annak hallatán. Pillantásom kékje hirtelen villant, kereste párjait a hím feneketlennek tetsző, sötétszín tekintetében. - Nemcsak, hogy túl sokat látott, de megérdemli, hogy tudjon róla szerintem... viszont, gondolod, hogy képes lesz megbírkózni a tudattal? - Nincs közöm hozzá, de féltem. Féltem, mert láttam meghalni Őt, aki az utolsó és egyetlen utódja jelenleg Darrennek. Akinek a halálát párom már képtelen lenne elviselni, minekután a két idősebb a föld alatt nyugszik immár - értem. Miattam.
// A játék ideje és továbbhaladottságod, meg az én bizonytalan létem végett részemről ez afféle fél-zárás lenne. Köszönöm, egy élmény volt, mint mindig. Várom a kövit! //
Szemtelen csókjaira mordulós fülcimpaharapás volt válaszom, ám nem olyan durván, hogy felsértsem bőrét, csupán úgy tettem, mint aki valóban megcsócsálja kicsit. - Bolond nőstény - mormogom szeretetteljesen, ahogy leeresztem. - Tényleg olyan vagy, mint a nyár - mosolyodtam el, aztán a samponért és a tusfürdőért nyúltam. Jó ideje először éreztem tényleges, mímeléstől mentes nyugalmat, ezt visszhangozták az ő energiái is, mindettől pedig mintha újra abban a láthatatlan, tünékeny burokban lettünk volna. Csak mi ketten, az egész világon. Kuncogtam hitetlenkedésén, aminek valljuk be, bőven volt alapja engem ismerve, ám kivételesen nem kellett attól tartania, hogy valahonnan rossz híreket kap miattam. Elég aggodalmat, fejfájást okoztam már neki, fogok is még, ez egészen biztos, így legalább olykor hagytam neki némi pihenőt. Ami ránk vár, ha csak ezt a készülőfélben lévő csapatot is nézzük, az nem lesz fáklyás menet, s ezt némileg fel is vázoltam kérdésére. - Ó, tudsz, ne aggódj! Előre látom azt a pokoljárást, amit esetlegesen a Jenny-Olen-Jasmine hármas okozhat. - Semminemű rosszindulat nem volt ebben, egyszerűen tény és való, hogy ahol bonyodalmas a szerelmi élet, az ki tud hatni egy s másra. - Tudod, milyen botrányosan csapnivaló az én megoldóképességem szívügyekben - az is csoda, hogy minket nem csesztem el teljesen -, ráadásul te szerintem milliószor jobban kijössz Jasminnel, mint én, jobban meg tudod őt érteni. - Anno Anchorage-ben, a lakásában nagyon szépen megmutatta, mennyivel másabb olyas valakinek a szemszöge, akinek Alfa volt a Teremtője, mint annak, aki a semmiből jött. Én ezzel, bármennyire is van meg a magamhoz való eszem és empátiám, képtelen voltam azonosulni. Ahogy valószínűleg Olent is olyan jellegű tanácsokkal láttam volna el, hogy ha mindkettőt boldoggá tudja tenni, szerezze meg mindkettőt. Miközben Jennynek adtam volna egy tőrt, hogy nyugodtan kasztrálhassa drága barátomat... Csodás kilátások. Derekán nyugodott kezem, amikor fordult, érintése nyomán megfeszült vállam ellazult, tekintetem egyetlen pillanatig sem rejtette, mekkora mértékben vagyok a hatása alatt egész lényének. Megmártóztam jelenlétében, nem sajnálva egyetlen porcikájától vagy rezdülésétől sem a figyelmet, a Protektor körül bosszúságom pedig hirtelen sokadlagosnak tűnt. Nem úgy, mint orvul lopott csókja, amit hiába szánt röpkének, utána hajoltam, többet véve el. - James is megmondta rég, hogy hisztis picsa vagyok - somolyogtam zsiványokat megszégyenítő pillantás kíséretében, mosdatásával azonban egyetlen pillanatra sem hagytam fel. Mozdulataim egyedül akkor torpantak meg, amikor Payne-ről ejtve szót az ő viselkedése is megváltozott, a feszült figyelem pedig végigcikázott mindkettőnk energiáin. Meg se próbáltam kerülni pillantását. Sose voltam igazi apa, a ki tudja, mennyi fattyam egyikének sem követtem végig az életét, sőt, a létezésüket se ismerem. Ashley minden hátulütőjét megkapta annak, hogy ő volt az első, akit a Kölykömmé tettem, s ez már jóvátehetetlenül így marad. Talán ez is annak az oka, hogy bár min dattert szabadabban kezelem, mint mondjuk őt, de jobban is ragaszkodok hozzá. Talán jól sejti Yetta és valóban képtelen lennék elviselni az ő elvesztését. Ahogy az övét sem. De ott a szörnyű bizonyosság is, hogy nélkülük enyém lenne a szabadság, amit talán még Annakpok sem élhetett meg. Vajon... mennyire szabad az, aki önként mond le a szabadságról? Két kezem közé fogtam arcát, óvatosan, gyengéden, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban egyszerűen kámforrá válhatna. - Tudom, hogy képes rá. - Fáj, de most már nincs is más választása. - Egyébként sem kell ezzel egyedül megbirkóznia, itt leszek neki én és te. - Enyhén kérdő volt tekintetem, hangsúlyom. Nincs kényszer, nem az ő Kölyke, így rátraktálni se akarok semmit vele kapcsolatban, ám én csak a magam oldalát tudom neki megmutatni, ami merőben más, mint az övé. Yettával viszont együtt élték meg a borzalmakat azon a sziklán, s ahogy min ulvinne támaszt jelenthet Payne-nek a megértés révén, úgy talán neki is jót tehet, ha van a közelében valaki, akivel egy sorson osztozott. - Van még valami. - Aminek valószínűleg nem fog örülni, de jobb, ha tudomást szerez róla. - Fel fogom kutatni Nathalie-t. És azt is sorra elmondtam neki, hogy miért, s miért épp most, válaszolva az összes kérdésre, ami felmerült benne, amit feltett nekem...
//Én is köszönöm! Ö_Ö És szintúgy alig várom a következőt. //
Háta a mellkasomnak simult, oldalt feküdve testünk ugyanazt a vonalat követte, arcomat kósza, szőke hajszálak csiklandozták. Békésen aludt - legalább ő, legalább most -, légzése egyenletes volt, hallottam, valamint éreztem is, ahogy kezem hasán pihent. Megint egyik pólómat választotta hálóruha gyanánt, ami a legkevésbé sem zavart, komolytalan szurkálódást kapott érte mindössze lefekvéskor, hozzátéve hasonló mély tartalommal, hogy legközelebb én meg lenyúlom az egyik pamut shortot ebből a célból. Még mindig nem beszéltem neki a legfrissebb vérvonalas dolgokról, azokról, amelyeket terveztem, amelyeket mindenképp meg kell tennem. Tudott a találkozókról, hogy megejtettem őket, hiszen mindig mondtam, hova megyek, hol talál, ha bármi történne, vagy szükség lenne rám. Nem tartoztam elszámolással, nem is azért szóltam minden alkalommal, csupán a szükségesnél több aggodalomtól kíméltem eképp. Megígértem, hogy mindent el fogok mondani, ám képtelen voltam rászánni magam. Olyan érzésem volt, mintha azzal, hogy mindebbe őt is beavatnám, véget érne a halogatással töltött időszak és mindenképp lépnem kell, mennem kell. Onnantól nincs vissza. Nagy levegőt vettem, mélyen lélegezve be ezzel együtt illatát is. Tudtam, hogy nem húzhatom sokáig, már csak miatta sem. Talán lassan fel kéne ébresztenem. Hasán pihenő kezem lejjebb vándorolt, be a falatnyi short alá. Igazából teljesen feleslegesnek tűnhetett bármit is felvenni alváshoz, magunkat ismerve, gyakran így is volt, ám akadt valami végtelenül izgató abban, hogy a ruha némi szemérmességet hirdetve közénk állt. Dehogy hirdetett az szemérmességet, csak a játék ízesítésére kellett. Combja belső oldala finoman feszült meg, ahogy kezemmel közé nyomakodtam, ujjaimmal forró ponton simítva. Puha volt, hívogató, mint minden alkalommal, semmi perc alatt rántott le az örvénybe. Felkönyököltem fél kézzel, feje szerencsére alkalomon pihent, s finoman nyaka oldalába csókoltam. Mint egy valószerűtlen, pikáns álom, ami éberséget talán még nem hoz, reakciót viszont annál inkább. Eszembe se jutott sürgetni, mert bármikor hoztam neki - remélhetőleg - édes ébredést, azt sose kapkodtam el. Márpedig meglehetősen gyakran használtam ki azon alkalmakat, mikor előtte ébredtem fel. Vágyakozón és vágyat élesztve csalogattam az álom peremére, némileg fölé hajolva figyelve arca minden rezdülését. Olyan könnyű, magától értetődő volt már számomra, hogy mit s miképp szeret, mégsem engedtem a rutint kettőnk közé, nem süppedhet abba valami, ami ennyire jó. Ölem hátsójának feszült, testem kendőzetlen őszinteséggel jelezte, férfi mivoltomat, légzésem pedig kissé fújtatóbbá vált. Közvetlenül fülcimpája alá leheltem illékony csókot, amivel párhuzamosan visszahúztam kezem, de messze vágtázott eddigre tőlem az az önfegyelem, amely arra sarkallna, hogy ennyit kielégítőnek, elégnek ítéljek. Nem volt az, nekem semmiképp. Alighogy kiért kezem az apró hálóalkalmatosság alól, már bele is akasztottam hüvelykujjam, hogy lejjebb toljam rajta. Problémamentesebb volt a művelet egyik oldalon, mint másikon, amelyen feküdt, ám megkönnyíthette dolgomat önkéntelen mozdulattal vagy szánt szándékkal, ha már inkább az ébrenlét, semmint az álom uralta elméjét. Egyébként sem szabadítottam meg az apró nadrágtól, elegendő volt feszes feneke alá gyűrnöm. Hasonlóképp járt saját boxerem is, minekután semminemű ráhangolódásra sem szorultam, lévén az előbbi kényeztetés nem pusztán őt készítette fel teljesen - arról nem is szólva, mit tud hozni a reggel az erősebbik nemnek... Csípőjét markolva csúsztam belé, hogy aztán egyből mozogni kezdjek lustán, ráérősen, mélyen, ahogy ez az oldaltfekvős póz engedte. - Jó reggelt, min ulvinne... - dörmögtem fülébe, hogy egyre biztosabb lehessek abban: felébredt, vagy legalábbis záros időn belül be fog ez következni. Azzal párhuzamosan, hogy ráeszmélt helyzetére, arra, ki vagyok, tartott ez bármeddig, hosszú, fullasztó csókba invitáltam. Úgy fedeztem fel szája minden zugát, kóstoltam végig harapdálásaimtól duzzadt ajkait, mintha eddig pusztán sóvároghattam volna utána, s most, hogy végre megkaphatom, nem tudnék betelni vele. Ez utóbbi igaz. Mégis, azzal együtt, hogy alapos, felhevült csókom végéhez ért, kihúzódtam belőle, a kéjvágy olthatatlan poklában hagyva mindkettőnket. Hátamra fordultam, levettem alsómat, a következő pillanatban pedig már lába mellett térdeltem a fejedelmi ágyon. Az volt, a maga kényelmes kétszer két méterével, hiába, kell hely a manőverezéseknek. Valamint masszív váz, ami lehetőleg nem adja fel egy hónap után. Kiderül meddig bírja, pihenésre kevés ideje van, ahogy az asszonynak is. Immár teljesen lehúztam róla is a pizsama alsót, hogy hátán feküdve teljesen kinyílhasson előttem életem párja. Szinte felfaltam tekintetemmel, ahogy minden porcikáján évődve időztem el, kezemmel pedig ezalatt karcsú lábát simítottam. Nem kapkodtam, holott jól láthatta ágaskodó férfiasságom, amely előbb combja belső oldalát érte, majd helyezkedésemnek hála szeméremajkaihoz nyomódott. Megemeltem fenekénél, hogy ölemhez vonjam, majd lábait vállaimra tegyem. Számon át fújtam ki a levegőt a második behatolás során, lökéseim erőteljesebbek voltak, mint korábban, szorításom erélyesebb, szenvedélytől fűtött, ahogy tartottam, hogy ne csússzon följebb az ágyon. A szemébe néztem, mialatt csípőm előre-hátra mozgott, olykor kör-körös mozdulattal fűszerezve azt, dévaj mosollyal arcomon. Egyedül akkor váltott lassabbra a tempó, mikor pillantásom lejjebb siklott, hogy aztán kéjes-méltatlankodó mordulás rezgesse torkomat a póló láttán, amely alatt takarásban ringtak hőn imádott keblei. Ó, nem, ez nem maradhatott így! Mindkét kezemmel alá nyúltam, s ahogy felfelé simítottam puha bőrén, úgy gyűrtem félre az útból az anyagot, hogy aztán egy jól eső szusszanással foghassam markomba a halmokat rövid időre. Elég volt megint egyetlen, röpke pillanat, hogy tekintetünk találkozzon, és máris megfeledkezve mindenről hajoltam hozzá csókért. Rövidebb volt, mint amelyet ébredésekor váltottunk, ám ennek türelmetlenségem volt az oka. Miközben újfent kisajátítottam magamnak ajkait, dereka alá nyúltam, s magammal húzva őt megint helyzetet váltottunk, hogy én az én ágy közepén, párom pedig ölemben ülhessen. - Szerelek, Yetta - súgtam szájába a tökéletesen leplezetlen valóságot, teljesen szabadon engedve energiáimat, hogy akadálytalanul összegabalyodhassanak övéivel. Nem követtem már, mikor és hol érintettem mohó ujjaimmal, hogy merre kalandozott pimasz nyelvem, szám, mellkásán, mellén, vállán, nyakán, arcán, ajkain, hogy melyikünk váltott épp ritmust, taszítva mindkettőnket a gyönyörbe. Az egyetlen, ami élesen kirajzolódott előttem egymásba fulladó mozdulataink közepette, az a harapás, amellyel sokadjára is megajándékoztam nyakát a szőke zuhatag által keretezve. Szeretkezéseink alkalmával rendszerint megejtem. A birtoklási ösztön hajt, de az érzés, ami utána marad mégis a kölcsön összetartozás, önző kisajátítás helyett. Szerettem az orgazmus pillanatára időzíteni, megadni együttlétünk abszolút csúcspontját, hogy utána kellemesen kényelmes, évődő lehessen az ideiglenes elválás. Mert sosem elég, sosem tart napokig, ha csak nem tűzte ki valamelyikünk célul a másik kiéheztetését, hogy szinte beleőrülve a kielégítetlen vágyba követelje elmaradt jussát. Most azonban ilyesmi nem áll fenn - ahogy végre más sem... -, mosolyom jóllakott, kisugárzásom akár egy lusta ragadozóé. Tekintetem gyönyörködő, ahogy felnézek rá. Átkozottul szerencsésnek tartottam magam, mindezt - ahogy előbbi vallomásomat is - foghatnánk az aktus romantikájára, ám az ebből fakadó túlzásokat évekkel ezelőtt elhagytam. Igaz lett minden pillanatban, helyzettől és körülménytől függetlenül. Ezt sugallták langymeleg energiáim, ami a fagyos északi fenevad mellett szinte tűzforrónak számított. Hjaj, te nő, mit teszel velem... - Ha évezredeket élnék még, se találnék hozzád foghatót - súgtam tökéletesen elfogódottan, arcához dörgölve enyémet, a megtalált nyugalomba süppedve egy időre. - Főzöl kávét? - dünnyögtem nyaka hajlatába, mint egy nyűgös gyerek, aki kéretlen-kelletlen vette tudomásul, hogy felkeltették, mert suli van. Holott ennek egyik része sem igaz, ám a játékos pimaszság továbbra is sajátom, s ezt vele szemben sem félek bevetni.
Ritka azon éjszakák száma, mikor igazán mélyen alszom mostanában, nem ért el most sem a pihentető álom, egyedül a békés, biztonságos közeg az, mi az alvásomat teljes hátszélességgel támogatja – vagy épp mellkas széllel, ha azt vesszük, hogy Darren testének simul hátam, kiskifliként kettősünk közelségében. Üres minden köröttem. Egy kicsit talán bennem is, de hiszem, hogy ez csupán átmeneti állapot. Így kell lennie, máskülönben a semmiért próbálta életemet menteni Tria, hasztalan a két utód halála is, s mindaz a tudás, amit vérvonalunk legelsője kapcsán magammal cipelek. Nem tudom a mai napig, miért nekem mutatta, mondta el mindazt. Büntetésnek éreztem először, terhet pakolt rám súlyosat. Aztán az is megfordult bennem, engem választ utódjának. Ostoba döntés lett volna, lássuk be. Nem vagyok méltó… és nem is engem választott. Ezt már akkor tudtam, mikor nekem ajándékozta Ekoni láncát. Tisztában voltam vele, mit jelent neki, s mit jelentett akkor számomra. Fájt belül a felismerés, mégis mosollyal fogadtam a nyakéket, mert hittem és szentül hiszem a mai napig, hogy jól választott, ami az örökségét illeti a vérvonalunk kapcsán. De arra ennek tükrében továbbra sem leltem magyarázatot, miért rám hagyta múltjának titkait. Talán… Kósza pillanat, felkavarja valami a végtelennek tetsző békét, ám még sokkal inkább reflexből, tudattalan ösztön által vezérelve feszülnek meg kissé izmaim, s mozdul csípőm ellent tartva kissé a másik tenyere útjának, de valós tiltakozás nincsen mögötte. Hangosabb sóhaj szakad fel tüdőmből, ajkaim is elnyílnak kissé, mintha most zuhannék legédesebb álmaim földjére, holott nyakam hűvös, puha bőrét érő csókja páromnak nem lehúz, hanem kiránt a REM szakaszok zegzugos földjéről az ébrenlét peremére. Vágytól remegő sóhajom néma „csak még öt perc…”, édes fintorú mosoly szökik képemre, mikor mintegy erre válaszul feszül ágyéka hátsómnak, testével szinte a matracba épít, miközben csókjával illet újfent. Energiáim lustán tekergőztek, cirógató lángnyelvekként ölelve körbe Darrenéit, miközben sietve szabadít meg minket shorttól, boxertól. Ujjaimmal a párna ropogósra vasalt, friss anyagába markolok lusta kéjjel – ilyen kettőnk tánca is ezúttal, ahogy férfiassága kitölt. - Heló… - Szélesedik mosolyom finoman rezgő, halk morgást hallatva, mely talán többet mond minden mellékes sallangnál. Meg tudnám szokni ezt a fajta ébresztőt és mégsem akarom. A kísérletezés nem csupán a hím sajátja, s vallom, a megszokás, az elkényelmesedés a párkapcsolatok halála. – Hát hülye lennék hagyni, hogy odáig fajuljon valami, ami ennyire jó. Csókjában elveszek, ha megkérdeznék, milyen íze van a szenvedélynek, egészen biztosan azzal igyekeznék leírni. Egy kicsit talán meg is halnék közben, ha gondolataim előtérbe keverednének, ám annyira még nem vagyok ébren – és a helyzet se kívánja meg éppenséggel, hogy mély értekezésekbe kezdjek. Némi elégedetlenség fut át csupán vonásaimon, energiáim örvényén, amikor megfoszt ajkainak hevességétől – saját magától. Már ajkaimon van egy felháborodott dorgálás irányába, tekintetem szikráját elcsípi feneketlen pillantása, s ott is ragad, összefonódva kékjeimmel, miközben élvetegen fordultam hátamra, s társam szét lábaimat, hogy közéjük helyezkedhessen simulékony, jól komponáltnak tetsző „koreográfiánk” következő taktusaként. Mozdulataim tudatlanul is hívogatónak tetszettek, ahogy testén legeltettem pillantásomat, és ő jön, hozzám dörgölőzik, mintha legalább hetek teltek volna el legutóbbi együttlétünk óta, nem pedig órák csupán. A birtokló mozdulat, mivel csípőmet ragadja meg, véremet szítja, tenyerem szemtelenül markol feszes hátsójába körmeimmel csíkokat szántba bőrén egy-egy hevesebb lökés közepette. Ha nem „mászna” tenyereivel alá, fel se tűnne, hogy még rajtam a póló, így azonban én leszek az, aki futólag váltott csókunkat követően, helyzetváltásunk közepette egy megkönnyebbültnek tetsző sóhaj közepette leveti magáról a felsőruházatot, úgy feszülve immáron csupasz testemmel Darrenének, letekintve rá, ahogy ölébe húz. Sóhaja pimasz mosolyt csal képemre, válaszom szájába súgom vissza, mint lopott titkot: - Tudom… - Energiáim játékosan kavarognak, sajátos elegyben a végre kiteljesedő fagyos északiéival, farkasom szemtelen suhanc a párjához képest, s mégis képes táncba hívni, miként teszem én is kegyetlen játékot űzve kettősünkkel, ahogy határozottan mozdul csípőm a felvett lovagló pozitúrában. Egy idő után magam sem tudom, hol végződöm én és kezdődik ő – mi vagyunk csupán és az együttlét gyönyöre az észveszejtő hajszát követően. Nyakamon harapásának nyoma virít, nem tudom, mikor szereztem, csak azt, hogy az övén ugyan úgy ott a birtokjel, arra csókolok rá, - újfent – lusta ráérősséggel, miközben még percekkel a beteljesedést követően is szaporán veszem a levegőt. Pillantását meglelve mosoly kúszik ajkaimra, miközben kissé megemelkedve válok el végleg tőle, lepillantva rá – igézve és megigézetten. Azt hinné az ember az iménti őrült hajsza „legyengít”, törékeny nővé tesz a karjai között elveszve, ám én soha nem éreztem talán még erősebbnek magam, mint vele, általa és ez tekintetembe, energiáimba is kiül leplezetlenül. Hangozzék bármennyire is közhelyesen és nagyképűen, ő elérte, hogy valóban királynőnek érezzem magam mellette. - Ha mégis, azért szólj… ~, hogy kibelezhessem az illetőt. ~ „Dörmögöm” finoman rezgő, állatias morgással vegyített kellemes tónussal felé, élvezve bújását és mégis éreztetve a ki nem mondottat. A békés kép kéretlen gondolatokat hoz, melyek szalmalángként vegyítenek némi keserűséget energiáimba, majd suhannak is tova. – Nem akarok már kora reggel belegondolni bármelyikbe is komolyabban, egészen egyszerűen csak ki akarom élvezni a rendkívül… kielégítő reggeli idillt. Kérdése zökken ki, halk kacajjal honorálom és egy megadó sóhajjal, minek következtében kissé rá is nehezedek testére, érezze a törődést, ahogy karjaimmal fonom körbe vállait, s ujjaim a gerince mentén rajzolnak ívet neki játékos ráérősséggel. - Aham. Csak adj még pár percet. – Tekintettem rá és miközben tarkóján szaladtak fel ujjaim, rövidre nyírt hajába túrtam, úgy loptam lágyan mélyebb érzetű csókot tőle. - Elmondhatatlanul szeretlek, Darren Northlake. A lehetetlennél is jobban és ez… őrület. – Szélesedik kissé mosolyom, miközben homlokomat az övének döntöm szeretetteljes mozdulattal.
"Tudom." Széles vigyorra szalad szám örömtől és elégedettségtől. Mindent leírt ezzel a kurta reakcióval, minden eddigi felé irányuló megnyilvánulásomat sziklaszilárdan igazolta. Érintett és érintettem, beleveszve pillanatba, közelségbe, tiltakozás nélkül merülve alá a töbszörösen vallott, kifejezésre juttatott szerelemben. Szükségem volt rá, erre, mindenre... Jóllakottan évődő a pillantás, amivel felnézek arcába reggeli nászunk szelidülő hullámai közepette. Nem győzök betelni vele, kezem derekán, mikor kissé megemelkedik, ám ezt követően sem hagyok fel csupasz bőrének cirógatásával. Csodálatos minden porcikájában, ezt pedig nem pusztán a külsőségekre értem. Hagyom, hogy lássa, érezze - most és mindig, hogy ugyanilyen erős lehessen gyengébb pillanataiban is. Ó, én szerencsé örödög! Halkan nevetek a kimondottak mellékzöngéjén, mert tudom, miképp reagálna egy másikra. Csakhogy erről minden lehetséges másik lekésett, figyelmem egyetlen nőé, s ezért szúrom ki azt az illékony rossz érzést, mely kósza hullámként csap fel kirívóan, kielégült energiáinak tenegréből, hogy aztán egyből, mint aki rájött, hogy téves helyre lépett be, visszavonulót fújjon. Ugyanilyen villanásnyi reakcióm: ránduló szemöldököm, ám ahogy ő nem töri meg jobban a harmóniát, úgy én sem teszem. Helyette kávé után vonítok, ezzel csalva elő kacagást belőle. Kellemes borzongás futkos gerincem mentén, érintésének hála, tarkóm libabőrös, ahogy hajamba túr. Engedelmesen fogadom-viszonzom csókját, ajkaim kezességével azonban ellentétes fogásom, mellyel ellentmondást nem tűrőn markolok fenekébe, húzva ölemhez a lehetetlennél is jobban. Kellenlen mordulással veszem tudomásul csókunk végét, még fancsali fintor is keresztülsuhan vonásaimon. A kamaszfiúk semmi nyűgjét viszont elsöprik a szavak egyetlen szempillantás alatt. - Az összes percemet neked adom, ha kéred. - Békés, szerető a mosoly, amely arcomra költözik, nyugalom árad szét bennem, miközben homlokát enyémhez érinti. Kezem feljebb csúszik, tarkóját, lapockáiközét érem, szám az övét súrolja, mégis arcára nyomok végül csókot, ahogy zoros ölelésbe fonva végzem rövid utamat, arcomat nyaka hajlatába temetve. - Tudom - visszhangzom iménti magabiztossággal, hittel és bizonyossággal telt szavát, ugyanazzal a meggyőződéssel. - Eszelősen kitartó nőstény vagy - dünnyögtem nevetős hangon, majd lassan elhúzódtam, ezúttal álla finom vonalát illetve csókkal. - Én már tuti elhagytam volna magamat - nyúltam a póló után, amit nem sokkal ezelőtt olyan kívánatosan könnyű mozdulattal vetett le magáról, közben végig a szemébe néztem, hetyke mosollyal szám szegletében. - De ezt neked nem tanácsolom... - ha hagyta, áthúztam fején a pólót, ám az ikrek újbóli elfedése előtt megtorpantam -, mert káros az egészségedre. Hmm, legyetek jók! - búcsúztam, remélhetőleg nem olyan hosszú időre az ikrektől egy-egy búcsúcsókkal, amennyiben a gazdájuk nem állított meg. Oldalra dőltem kicsit, hogy elérjem a shortot és mutatóujjamat belé akasztva kettőnk közé emeljem. - Tudod, Yetta, én mocsok büszke vagyok arra, hogy nem vagyok az a kontrollálatlan domináns - mondtam csevegő hangon, majd nagyot sóhajtottam -, de ehhez édes kevés önuralmam van, úghogy... - felé nyújtottam a ruhadarabot, ám ha átvette volna, még egy kis időre megragadtam és nem eresztettem. Közelebb hajoltam, hogy alig egy arasz legyen szánk között. - Na, nem mintha bánnám - súgtam élveteg vigyor kíséretében és elengedtem a ruhaneműt. Ott volt, mert mindig ott van az újrázás lehetősége, a kérdés sosem az volt, hogy lesz-e, hanem, hogy mennyi idő múltán. Felőlem most azonnal is lehetett, kész voltam lemondani érte a kávéról, mindezt pedig nem is titkoltam. Valahogy sosem olyan egyszerű kikeverdni az ágyból, bele jutni viszont annál egyszerűbb... Ki érti ezt? Ugyanakkor abban az esetben sem törtem össze, ha z elodázást választotta. Azt tesz velem, amit csak akar, s emiatt mondhatnám, hogy sanyarú az élet, de annál jobban talán még sosem élveztem, mint az ilyen és ehhez hasonló percekben. - Mrs. Northlake. - Arcrepesztően vigyorogtam. Eszembe jutott, hogy nem is olyan sok évvel ezelőtt még a világból kiszaladt volna egy ilyen megszólítástól, még poén szinten is. Akkor mindössze egy elvadult, párhuzamos dimenzióban volt mindez elképzelhető, nagy jóindulattal.
Nem kérdezi, én nem mondom és nem is adok helyet a szívet-lelket szorongató kellemetlen érzésnek. Ami ellen nem tehet az ember, azon bánkódnia is kár, legfeljebb mélyen emészt majd kicsit minduntalan nem is oly rég tett felismerésem tárgya. Most pedig elveszek cirógató ölelésében, közelségének kellemesen hűvös elegyében. Belevigyorgok a csókba élvetegen, ahogy ujjai hátsómba marnak, lusta birtoklással vonva közelebb magához. Hangosabb szusszanás a jussa, vágytól finoman fodrozódó energiák rezgése tölti ki újfent a fülledtségtől amúgy sem mentes teret, mikor elszakítom ajkaimat övéitől, elhajolva kissé tőle. - Elég, ha az én összesemen osztozol velem. - Súgom vissza, hangomban ezúttal nincs helye keserédes élnek. Az, hogy neki jóval több idő adatott feltételezhetően, mint számomra, egyszerű tényként csapódik le bennem, akképpen is kezelem hát. Nincsen jelentősége, míg itt van nekem, mellettem. Arcomra csókol, jóleső sóhaj szakad fel ajkaimról ölelése nyomán, miben elveszek kissé, viszonozva azt számára a lopott másodpercekben eme reggeli órán. Hangjára hajolok csupán ismét el, igézően kék pillantásom jóllakott csillogással fürkészi az imádott vonások minden rezdülését, hallgatva őt. - Mi nőstények már csak ilyen javíthatatlanok vagyunk. - Szélesedik szép ívű mosolyom csibészesen ki,miközben hagyom, hogy "visszacsomagoljon" a pólóba. Az ikrektől való mélységesen fájdalmas - sem - búcsúja derűs kacajt csal elő belőlem, nevetésem gyöngyöző hangja tölti be a hálószobát, kiszökve további terekbe, mintegy bearanyozni kívánva a ház békés reggeli idilljét ezzel is. Hangom elül, ahogy közelebb hajolva szinte ajkaimba súgja mondandóját, hogy azon buján nyílnak el leheletének finom cirógatásától, a hím puszta közelségétől is. Pillantásom lejjebb vándorol, leplezetlen falva testének látványát, miközben rámarok a shortra, s utolsó szava az, mi által kizökkentve finoman képen törlöm a pamut ruhaneművel, egyúttal le is gördülök róla. - Szép próbálkozás volt... - Kacagok, egyúttal felállva az ágyról felrángatom magamra a shortot és valóban elindulok általa kijelölt - és számomra sem kedvezőtlen - úticélom, a konyha felé. Lusta ráérősséggel folyatom a vizet a kávéfőző tartályába, töltöm meg kávéval a megfelelő rekeszt, tudva, hogy úgysem maradok sokáig társaság nélkül. A kérdés legfeljebb az, a zuhanyrózsa dúdol-e elébb édes dallamot serénykedésem aláfestőjeként vagy maga az érintett, hogy később csábítson magával reggeli fürdőzésre. Az utazással töltött időre emlékeztet ez a helyzet most. Béke van. Na de meddig? Léptei neszére apró mosoly szökik ajkaimra, könnyed a mozdulat, mivel fülem mögé parancsolom előre hulló tincseimet, ahogy hátamat a pultnak támasztva fordulok felé, miután benyomtam a kávéfőző indító gombját. - Nem is meséltem, hogy tegnap az erdőt járva volt egy elborult gondolatom a jövő kapcsán. Egy útszéli motel vagy legalábbis étkezde. Olyan, mint a Három Medve csak jobb... lényegében a két város között fekszünk, előbb-utóbb csak befutnának az információk hozzánk mind a két területről. Ráadásul, bármennyire imádom ezt a vidéki welness hangulatot, hosszú távon lássuk be, eléggé idegőrlő és nem is kifejezetten jövedelmező. - Csak az ő munkájából pedig mégsem tarhatunk fenn egy egész falkát! És én alapvetően nem vágyom eltartott státuszba, ami azt illeti.
Vigyorra szaladt a szám, tekintetemben vegytiszta öröm ült, hiszen más tehett volna boldogabbá annál, minthogy a lehető legtöbb időt töltsem vele! Cirógatom és csókolom, otthont adva, otthont kérve és kapva, pillantásának tüzében fürödve. Ha nem lenne a sok megoldásra váró probléma, Alignak, akkor nagy eséllyel a legboldogabb hímnek vallhatnám magamat az egész világon. Így sincs panaszom, mert mikor magunkra zárjuk kettőnk burkát, a külvilágnak csupán kósza árnyai juthatna be tűnékeny pillanatokra. - Sose változzatok - mosolyodtam el, s ez csak szélesebb lett nevetése hallatán. Gyógyír és bizakodás volt ez nekem, a remény hangja, tűnjek bármennyire érzelgősnek, ám amíg tud így nevetni, addig számomra is létezik nyár. Ebben a kellemes érzésben adtam vissza rá pólóját... pólómat, ami azt hiszem, már csak volt az én pólóm... - Viszonoznám az ilyen felső-lenyúlási hadműveletet, de valami azt súgja, hogy a forsított felállás nem a szexi, kívánatos hatást érné el - húztam el számat eme igazságtalanságra, beletörődve, hogy az én ruhásszekrényem közös, az ő gardróbja viszont kizárólagos. Így jártam... Mintha csupán ennek megtoldása lenne az a hadjárat, amit ellene folytatok, shortjával kezemben. Ha nem lennék eleve csupasz, mustráló tekintetétől önként és dalolva röpülne le rólam minden textil. Ahogy én ütöm ezt el, ő úgy "képel fel" a shorttal. Elnevetem magam, szívből, mialatt legurul rólam, én pedig szétvetett karokkal dőlök hanyatt, jókedvűen. - Csak neked tartogattam - mondtam a nevetés utózöngéjével hangomban. Szórakozottan évődő pillantással nézem végig, ahogy az utolsó simítás helyére teszi a kis pamutot, s ahogy az ajtó felé ment, oldalamra forultam, nehogy véletlen szem elől tévesszem. - Ha már egyszer legaláisan mondhatom - tettem hozzá ezet wattos vigyorral, majd nagyot nyújtóztam és kipattantam az ágyból. Ő a konyhában tett-vett, én lerendeztem egy gyors zuhanyt. Túl szépen indult a reggel, túl jó hangulatom kerekedett, így elkerülhetetlen volt, hogy énekelni kezdjek. A történtek tükrében mi mást, mint a Shape Of You-t? Még akkor is ezt dúdoltam, amikor néhány röpke perccel később kiballagtam hozzá egy szál melegítőnadrágban. Az "úá-úáá-úúáá-úá" résznél tartottam,a mikor mögé léptem, kezemet derekára simítottam és tarkójába csókoltam, majd mentem is tovább a hűtőhöz. - Rántottát vagy egyebet? - vontam fel szemöldököm kérdőn, a reggeli felől érdeklődve, mialatt a kávéfőző munkához látott. Ha kért ő is harapnivalót, akkor annyival többet pakoltam ki, ha elég volt a kávé, úgy két személyre dobtam össze valamit. Payne még úgyse panaszkodott a minimális konyhaművészetemre, a kicsiknek meg fontos a rendes étkezés... Emellett én se tudok kisebb adagokat csinálni. - Na! Mesélj! - pillantottam felé kíváncsian, előpakoltam a serpenyőt, alá gyújtottam és nekiláttam a rántottának. Figyeltem rá, hümmögtem, jelezve figyelmem és hogy követem gondolatmenetét, majd némileg eltöprengtem, ahogy az ötlet ecsetelésének végére ért. - Ez tetszik... Lenne kedved ilyesmit igazgatni? - lestem őt szemem sarkából, finom mosoly árnyékával szám szegletében. Ismerem, az is csoda, hogy eddig ilyen nyugiban kibírta itt, ahogy azt is tudom, mennyite otthonosan mozog vendéglátásban, szervezésben. Miért fognám vissza? - És ahhoz mit szolnál, ha a Három Medvét vásárolnánk fel? Aztán az lenne átalakítva, feldobva, különféle szolgáltatásokkal bővítve. Van egy fix vendégbázisa, ismert, így az alapok meglennének és talán elhelyezkedésre sem rossz. Vagy jobbnak látod valami teljesen frissbe fogni? - Érdekelt, milyen messzire kalandozott ebben az elborult gondolatban, mennyire képlékeny, milyen esetleges sarkalatos pontok vannak... hogy mit szeretne. Mert azt le sem tagadhattam, hogy meg szeretném neki adni, amire vágyik, lehetőséget biztosítani rá, az pedig külön öröm, hogy ő állt elő egy úttal, valamivel, ami kedvére lehet.
Kezdőlap
Várom a kövit! 
// 
//
