A kúria hatalmas területén elképzelhető, hogy a rendezvény helyiségein kívül zárva találod majd néhány szoba ajtaját. Nincs min meglepődni, hiszen magánlakásként funkcionál elsődlegesen.
A bál számára előkészített helyiségek azonban kellően szemkápráztatóak ahhoz, hogy a vendégek ne nagyon akarjanak másfele kóricálni.
A rendezvény központja a ház szalonja, kellően tágas, berendezési tárgyait tekintve az esemény alkalmára minden csupa vörös bőr és tömör fa. Néhány kerekded asztal és a hozzájuk tartozó székek biztosítanak ülőhelyet a fáradtabbak számára, akad egy kanapé is. Az egyik sarokban rögtönzött bárpult üzemel, korhű öltözetbe rittyentett felszolgáló személyzettel (egy férfi és két hölgy).
A helyiség végében élőzene biztosítja a talpalávalót, a zenekar melletti sarokban - letakarva ugyan -, de egy modern DJ-pult is található az este későbbi pillanataira. A zenekar előtti légüres tér pedig a táncolni vágyók számára áll fent, továbbá két férfi személyzet jár tálcával a kezében, ajándék pezsgőt kínálva az üres poharúaknak.
Azt hiszem, hogy végre minden a helyére kerül. Valakik előbb balhéztak, mint a gyerekek, akik egyébként olyan bájosan mosolyognak, hogy az öltönyöm is majd leolvad rólam. És Emma is befut, holott úgy hittem, ma nem lesz időnk egymásra, hiszen ő dolgozik, én pedig... hát... dolgozom. Kőkemény munka a bólogatós-autótacskót játszani holmi halandók előtt, és fenntartani a kóborok előtt a látszatot, hogy én vagyok a helyi basszájba. Vagy valami olyasmi. - Egyelőre nagyon úgy tűnik. De már rohadtul fáradt vagyok. Csóválom meg a fejem, ahogy a nőstény elhelyezkedik mellettem, a számon valami őszinte mosoly-féle húzódik meg, és nem vagyok rest még így ültében sem végignézni rajta úgy, hogy bárki lásson bennünket kívülről, pontosan azt lássa, ami történik. Ne kérdezze senki, hogy ettől miért érzem hatezerszer nagyobb basszájbának magam, mint a díszpávaságtól, de tény, hogy kicsit mintha jobban tudnám, hol a helyem. - Reméltem, hogy nem ezt az izét akarod rám erőltetni. - veszem át a whiskyt és hajolok a desszert fölé, hogy beleszagoljak, aztán belenyúlok, és kiszedek a pudingból valami szőrszálat, hajat, tudomisén - Ha ezt megeszed, át kell értékelnem a kapcsolatunkat. - nézek rá roppantul komolyan, mert én a helyében már biztosan szétkentem volna a szakács fején - Macska ment a hűtőbe. Vagy Jeti. De hogy ez biztos nem a titkos összetevő, az is fix. Undorodom tőle, egyből ki is nyúlok, hogy lerázzam magamról, amikor pedig rájövök, hogy ez a küzdelem a pudingos szőrszál ellen nem az én javamra áll, ideges mozdulattal veszek elő egy zsebkendőt, hogy beletöröljem a szmötyit, én pedig foglalkozhassak az italommal. Emma megjegyzésére puffogva nevetek fel, nem értem, mi baja az öltönyömmel, de tényleg. Pontosan ez a darab volt rajtam azon az éjszakán is, aminek a fordulóját most ünnepeljük. Detroitban nem volt divat az ilyesmi, ugye? De azért felsóhajtok. - Van két gyönyörű gyerekem - márpedig ötből kettő nem is rossz arány... - kezdem tömény iróniával - Őszintén, csodálkozol, hogy bánatomban annyit zabálok, mint hat terhes nő? - veszem poénra a dolgot végül, meglötykölöm a pohár tartalmát és kiiszom egy húzásra - Egyébként te is igen esztétikailag kielégítő látványt nyújtasz Emma, emiatt egy percig se aggódj. Hogy mi a gáz? Hogy mi_a_gáz? Ezt pont ő kérdezi tőlem? Ó, édesem... Jelentőségteljesen pillantok felé, odafordulok, az arcomat egészen közel viszem az övéhez, hogy a fülébe duruzsolva folytassam tovább a beszélgetést. Kívülről azonban úgy tűnhet, hogy... Nos, pontosan úgy. - Ha furán viselkednék, az teljesen normális... - suttogom ércesen - Épp ezért fáj, hogy a te furcsa megnyilatkozásaid is teljesen normálisak. Az egész hely tele van velük... - apró csókkal illetem Emma fülcimpáját, aztán lassan eltávolodok tőle - Másra nem tudok gondolni. Legfeljebb arra, hogy szeretnélek hazavinni. Teszem még hozzá egy félmosollyal, és inkább járatom ezen az agyamat, mint holmi Annakpokokon, és balhézó Elsőkön, mert telesírom az üres poharamat.
- Sejtem, nekem is elegem van a bájvigyorból. Az előbb egy enyhén ittas nőszemély mindent kivert a kezemből. Azon a ponton döntöttem úgy, hogy ebből nekem ma estére elég. Sóhajtok fel, bár fáradtnak nem nevezném magam, de azt sem állítom, hogy sok kedvem van itt szobrozni, pláne úgy, hogy olyan energiaáramlások vannak, amik még pajzson keresztül is ingerlik a ki feketémet. - Eszembe sem jutott. Intek nemet a fejemmel, de mikor belenyúljál a pudingomba, először nem is azt nézem, hogy mi az, amit előszed, hanem magát a tényt, hogy a kajámba nyúlkál. Hát eszem elszáll, az egy dolog, amikor én etetem fagyival, nem mintha azóta előfordult volna, lehet fel kéne eleveníteni ezt a szép hagyományt, az meg egy másik, amikor ezt csinálja. Hát fújj. A macskaszőrszálnak meg duplafújj, szerintem panaszt kell tennem a cateringes cégnél. A puding valami szobagazon landol, gőzöm sincs, miféle, zöld, és nagy, egye is meg, ha már a macska nem jár erre. - Most az egyszer elnézem neked, hogy belemancsoltál a desszertembe, de csak a macskaszőr miatt. Veheti egy köszinek is, aztán persze nem átallok felkacagni, mikor megpróbálkozik megszabadulni a pudingos szőrtől. Sok lett volna a whisky? Vagy csak agyára ment az este? Tök mindegy, egész bájosan szerencsétlennek hat, bár eme jelzőpárost inkább megtartom magamnak. - Ez kérlek megfelelő indok lenne, ha te hordtad volna ki az öt gyerekedből azt a gyönyörű kettőt, vagy mind az ötöt, elvesztettem a fonalat. Tényleg elgurult a gyógyszere, lassan az enyém is, de mit bánom én, semmi kedvem most a komolykodáshoz. - Egy percig sem aggódtam miatta, én mindig esztétikailag kielégítő látványt nyújtok. Szerénytelenségem az egeket verdesi, de hát ha egyszer így van, jó, nyilván kivehetjük a kalapból azon eseteket, amikor szarrá vagyok verve, de olyankor úgysem szoktam társaságban leledzeni. - Természetesen, teljesen normális, de szerintem ma már ne beszélj senki olyannal, akinek komolyan kellene vennie. A suttogása azért bizsergeti a bőrömet, kicsit meg is feszülök, majd a forró leheletétől kiráz a hideg, persze, pozitív értelemben. - Lehet, hogy a levegőben van valami... Állapítom meg kisvártatva, de a gondolataim már egészen máshol járnak, és természetesen rá is tesz egy lapáttal, majd van olyan szemét, és elhúzódik. Említettem már, hogy olykor kifejezetten bosszantó tud lenni ez az alak? - Hát én tudok másra gondolni… viszont azt csak akkor lehet megvalósítani, ha hazaviszel. Úgyhogy örömmel rendelem magam alá eme vágyadnak. Öltök nyelvet kurtán, és ha tényleg menni akar, valamint meg is teheti, akkor részemről semmi akadálya, állok elébe. A pudingomat már úgyis buktam, úgyhogy semmi kedvem maradni.
- Legalább lekentél neki egyet? - teszem fel egészen komolytalanul a kérdést, bár szerintem ennyi simán beleférne azok után, amilyen egymásnak feszülés volt itt az előbb - Nem érdekes, mivel nem láttam, egyébként sem izgatna. Mosolyodom el, a fejemben közben már rég lezavartam egy menet iszapbirkózást. Bassza meg, tényleg fáradt vagyok, és erre még a pia is rátesz egy lapáttal. Igazán megkönnyebbülök, amikor közli, hogy eszébe sem jutott nekem szánni valami édes kocsonyát, és ha nem lennék elfoglalva túlságosan a szőrszál leoperálásával, akkor talán kikérném magamnak, hogy ennyire nem eszi jó néven, hogy a kajájában turkálok. Én ott turkálok, ahol jól esik. - Hé, nehogy már kikérd magadnak, éppen megmentettelek. Hogy az a... - harcolok közben nagy hévvel a szőr ellen - Ha ezt tudom, nem mászom bele könyékig a pudingodba. Jegyzem meg kissé sértődötten, amikor Emma egy kecses mozdulattal beleborítja a pudingot egy növénybe, de végül is, én is hülye vagyok. Elég lett volna talán szólnom, hogy ott van valami, nem egyből felfedezőútra indulni a kajában. - Technikailag én hordtam ki őket, mivel anyjuk az nem volt. - merengek el ezen a farkas-terhesség témán - De még babysitterük se. Talán pont ez a baj, és lassan tényleg be kéne látnom, hogy marhára nincs nekem kompetenciám a gyerekneveléshez. - Ott a pont. Adom meg magam végső soron, mert nem tudok és nem is akarok belekötni abba, hogy mindig jól néz ki. Ez a dolga a nőstényeknek ugyebár, az egyik legalább is, de ezt már úgyis megbeszéltük. Vagy csak gondoltam rá? Tudja a franc, pláne úgy, hogy kezdem elveszteni a ma este fonalát. Hát jól van, ha nem akarja, hogy bárkivel is beszéljek ma, akkor nem fogok, nem is vágyom rá túlzottan, ami azt illeti, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy milyen impulzusokat áraszt felém a nőstény, milyen válaszokat ad a teste a pimasz közeledésemre. Csak halk búgással nevetem el magam, igen, valami határozottan van a levegőben: az egész város meg van kattanva, a személyes dolgainkról nem is beszélve, és már éppen azon gondolkodom, hogy be kéne szerezni egy óriásventillátort, amikor felhívást kapok arra a bizonyos keringőre. Nem is lenne olyan rossz hazaugrani, bár... - Csak nem lettél szégyenlős? - kacagok fel halkan, hogy ennyire fontosnak tartja, hogy hazavigyem - Ne-ne-ne aggódj, én megértem, tényleg. - szemtelenkedek egy keveset, jobbomat pedig a derekára csúsztatom - Szeretem az alárendelteket. Vigyorodom el a nyelvöltése kapcsán, aztán körbenézek, a tekintetemmel megpróbálom elcsípni Norinát vagy Duncant, és a balomon fityegő karórát felemelve a jobb mutatóujjammal megkopogtatom a számlapját, valami olyasmit üzenve nekik, hogy "éjfélre tessék otthon lenni (ha már megszültelek benneteket)", aztán Emma derekába karolva a kocsim felé veszem az irányt.
- Nem, egész csini volt, még a telefonszámát is megadta. Somolygok a nem létező bajszom alatt, felhívni persze nem fogom, ember, nem volna túl jó neki, ha bármit is vágynék kezdeni vele. - Remélem, legalább vizes pólós versenyt képzelsz magad elé, bár tuti lemaradnék a csajjal szemben. Van az úgy, hogy az ember lányának nem kiemelkedő mindene, de cserébe csuda szép formás, hosszú combjaim vannak, és világbajnok hátsóm, szóval letojom, hogy nem olyan nagy a mellem. - Szerintem viccesebb, hogy tiszta puding vagy, de peched van, a macskaszőr miatt nem fogom lenyalogatni rólad. Bukik ki belőlem megint a kacagás, esküszöm, ez a szőrszállal való hadakozása a napom fénypontja eddig, félelmetes. A puding borul, ő meg tutira megbánta, hogy belemászott, megúszhatta volna egy egyszerű figyelmeztetéssel is, de úgy lényegesen kevésbé lenne mulattató a dolog. - Ezt a kérdést inkább ne fejtegessük tovább, mert nem akarom elképzelni, milyen lenne, ha te hordanál ki egy gyereket. Atyaisten, gondolj másra, gondolj másra. Meghülyülök, de komolyan. Technikailag ő hordta ki, persze, hát hogyne, én meg Télanyó vagyok, és minden karácsony előtt én masszírozom meg a drága Mikulás hátát, hogy kész legyen a nagy rohamra. Nagyszerű. Hogy én mitől vagyok ennyire zakkant, azt nem tudom, csak egy pohár pezsgőt ittam meg. Azt hiszem, alkoholmentes volt, lévén dolgozom, azaz, múlt idő volna a helyes. Legalább a jól nézek ki kérdéskörön nincs mit vitatkozni, ez is több mint a semmi. Valószínűleg fel is húznám a kis orrom, ha másképp gondolná, de tudom, hogy nincs így. - Szó sincs róla, de itt mindenki előtt mellőzném a dolgot… … és a te ágyadat már úgy megszoktam… folytatnám, de nem teszem, valamiért nem visz rá a lélek, hogy kimondjam, könnyed szeretnék maradni, vidám és szórakoztató. Meg aztán, aztán sem teszem, mert valami más kezd formálódni nem épp fantáziátlan kis kobakomban, csak hogy megmutassam, mennyire nem vagyok szégyenlős. Ha eddig volt is valakinek bármiféle kétsége afelől, hogy nekem volt pofám Castor ágyába mászni, akkor immár bizonyos lehet benne, hogy így van. Nem érdekel, higgyenek rólam, amit akarnak, hisz soha nem arról volt szó, hogy én a testemmel hízelgem be magam a falkába. - Szerintem nem szereted az alárendelteket. Állapítom meg szemtelenül, nem véve magamra szavaim kiforgatását, mert jól tudja, hogy én minden vagyok, csak nem alárendelt. Tudom, hol a helyem, de olykor elég egy apró szikra, hogy mindez ne érdekeljen. Mindemellett, őt tisztelem, sok mindent megtennék a kedvéért, talán túl sokat is, de azt hiszem… ez nem meglepő, hisz az Alfám. Is. Ugyan a kocsiig sikeresen eljutunk, de tovább nem nagyon, szeretem a sötétített üveget, de ha nem olyan, az sem fog zavarni, nincs kedvem megvárni, hogy hazaérjünk, túlságosan is felcukkolt a szégyenlős és alárendelt dumával. Meg aztán, kocsiban még úgysem csináltuk…
Érzékelem a körülöttem zajló eseményeket, de látszólag szarok az egészre, és csak a tánccal foglalkozok. Akad partnerem bőven. Tapadnak a pasik, hát miért ne használnám ki az alkalmat? Azért jöttem, hogy szórakozzak egyet, azt is fogom tenni. Néhány pördülés, és kilépés közepette tekintetem végigsiklik a kisebb csoportosuláson, akik felől nagyon energiaáramlást észlelek, mint amit megszoktam korábban fajtársaimtól. A farkasomat kissé nyugtalanítja a dolog, de úrrá tudok lenni rajta, nem tartok attól, hogy hirtelen kitörne. Az szerintem már tényleg csak a hab lenne a tortán. Castor is feltűnik közben. Az ő érkezése nem lep meg, az lepne meg, ha nem tenné tiszteletét egy ilyen rendezvényen, ahol nyüzsögnek a farkasok. Észrevétlenül biccentek felé, amikor egy pillanatra találkozik a tekintetünk, így üdvözölve őt. Nem kell, hogy a sajtó megneszelje, hogy közelebbről is ismerem őt, nem igaz? Az egyik óhaja pont arra irányult, hogy tartsam távol őket a hoteltől. Amennyire tőlem telik, ezt meg is teszem, ezért is nem üdvözlöm őt itt látványosan, inkább játszom tovább a szerepemet, ami egyáltalán nem megterhelő számomra. Élvezem a kisebb férfihadat, aki körém sereglett. Néhányuk mozgásának nincs sok köze a tánchoz, de van köztük olyan is, aki kevésbé reménytelen eset, így mellette kötök ki hosszabban. A rendbontásra én is odakapom a fejem. Farkasom nyugtalanul dörgölőzik húsbörtönének, s bármennyire is próbálom úgy folytatni az estét, ahogy annak előtte, átragad rám a nyugtalansága. Nemrég érkeztem Fairbanksbe. A falka kilencven százalékát még nem is ismerem személyesen, de szag alapján nagyjából ki tudom szűrni, hogy kik azok a farkasok közül, akik közénk tartoznak. Ehhez mérten túlságosan sok olyan szagot érzek, amit nem tudok sehova se kötni. Sok a kóbor itt, akik körül erősen vibrál a levegő. Azt nem tudom pontosan behatárolni, hogy mennyivel lehetnek nálam erősebbek, de erősebbek. A balhé elül, látszólag minden visszatér a normális kerékvágásba… Castor is eltűnik a színről, és a vendégek száma is megfogyatkozik kissé. Nem szeretek utolsóként távozni, ahogy elsőként érkezni se, ezért alkalmi táncostársamtól elköszönve én is távozóra fogom a dolgot. A kijáratnál elcsíp egy szemfüles újságíró, aki a nyomomba szegődik a taxi felé menet. Adok neki egy gyors, rövid interjút, majd kedvesen… de határozottan lerázom. Ha most szóba se álltam volna vele, holnap reggel már a hotelnél lihegne. Jobb így. A kocsiba beülve úticélként bediktálom a Hotel nevét, majd vetek még egy pillantást a kúriára, mielőtt a taxi megindulva velem kikanyarodna az utcából…
Nem kapok levegőt. Haragszok. Haragszok a világra, az életre, az emberekre, erre az átkozott helyzetre. Olyan vagyok, mint egy dacos kisfiú, aki nem akarja elengedi a kezei közül a kedvenc játékszerét. Legalábbis azzal a hévvel próbálok kapaszkodni, s nem elengedni Alicet. De ki fog csúszni a kezeim közül. Ugyanúgy, mint ahogy oly sok minden kicsúszott a kezeim közül. Félek... Félek az előttem álló jövőtől, és mindentől, amit hoz. De ahogy megérzem az ajkait, s lassan hozzám ér, s ahogy érintése eljut a tudatomig, egyszerűen úgy érzem tűz lobban a lelkemben. Nem olyan, amit a tenyeremben érzek, mikor varázsolok, nem olyat, mint mikor erdő tűz ég... Ez annál sokkal hatalmasabb. Megfulladok... Megakarok fulladni. Mikor elszakad tőlem, csak szomorkás mosoly jut fel a számra, de ekkor pontosan az történik, amit a mai este folyamán rohadtul nem akartam. Könnyei a szemében összegyűlnek, s mikor arca felé nyúlok, hogy arcát a mellkasomhoz ölelve elrejtsem őt a világ elől, elfordul, s kiszalad a szabadba. Először fordul meg a fejemben, hogy most lelépek. Most, ebben a minutumban. Kinn vár a motor... De nem mozdulok. Eltelik pár perc, s lassan a zsebembe teszem a kezem. A slusszkulcson összefonódnak az ujjaim. Elindulok a kijárat felé. Nem is igazán érzékelem, mi történik a környezetben, csak valami régi dal zúg a fejemben. Kilépek a szabadba, s a bejárati lépcsőnél, ahol az út szélén autók, motorok parkolnak, a halvány lámpa fényben megpillantom Alice alakját. Odasétálok. Üresnek érzem az elmém, ahogy rá nézek. Finoman megfogom a kezét, ujjaim összekulcsolódnak ujjain. Magam felé fordítom az arcát, s letörlöm a könnyeit hüvelykujjammal. Rá mosolygok. Nem szólok, csak mosolygok. Valahogy úgy érzem, könnyebb. Elindulok, s kéz a kézben odavezetem a motoromhoz. Felnyitom az ülést, s kiveszek egy bukósisakot. Megfordulok, s mielőtt még Alice tiltakozna, csak mosolyogva biccentek, hogy bízzon bennem. Kellemes, meleg az este, s a party zajai halkan szűrődnek ki hozzánk. De nem érdekel. Óvatosan felcsatolom rá a sisakot, majd én is felrakom a magamét. Letérdelek elé, de mielőtt még félreértene, csak kicsúsztatom a lábikóját a magassarkúból, majd a retiküljével együtt a csomagtartórészbe teszem őket. Majd ezután finoman megfogom a derekánál, s felültetem a motorra, s egy könnyed mozdulattal mögé ülök. Végigsimítok karján, vállára támasztom államat. Kezét vezetve teszem rá a kormányra a kezét, egyenesbe tartom a Harleyt, majd gyújtást adok rá, s beindítom a kicsikét. Gépszörnyem felmorran alattunk, de most csak Alice jelenléte foglalkoztat. Felvillan a motorlámpa, s lassacskán kigurulunk a parkolóból, majd az útra rátérve, kapcsolok nagyobb sebességre. Csodálatos az éjszaka, a hideg menetszél az arcomba csap, s közben körbeleng Alice parfümjének illata. Forróságot érzek. Tenyerem kezén pihen, s így vezetünk az úton. Szinte nem is figyelem a vezetést, csak mosolygok, s élvezem, hogy Alice itt van. Finoman beleharapok a vállába, hogy némi nevetést kicsikarjak belőle. Nem akarom, hogy sírjon. Pláne nem, hogy miattam. - Vezetsz egy motort Alice! - nevetek, s kissé összekoccantom sisakjainkat. Mellkasom a hátához ér, s még így az ing anyagán át is érzem, mennyire forró a teste. S ekkor hirtelen kiegyenesedek, s elengedem a kormányt. Alice-ra hagyom az irányítást, felemelem a fejem, s belekurjantok az éjszakába, ahogy tova száguldunk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem akartam elkezdeni sírni, nem akartam elszakadni tőle, mert boldog voltam. Örültem a csókjának és valami kellemes melegséget éreztem ott legbelül... és talán pont ez ijesztett meg. Összezavarodtam és próbálom megkeresni a kiutat, a választ. Nem várom meg, hogy jön e utánam vagy sem, egyszerűen csak kisietek az éjszakába, a friss, hűvös levegőre. Kiérve még teszek pár métert és csak utána állok le, hogy elengedjem magam, hogy kiengedjem a felgyülemlett könnyeket. Most már nem fogom vissza magam, hisz magam vagyok. Nem kell senki elől elrejteni a könnyeket. Nem értem, hogy mégis mit művelek. A szívem örül annak, hogy Velkan itt van, hogy megtalált, hogy megcsókolt, de mégis úgy érzem valami nincs rendben...Csak azt nem tudom, hogy mi. Már nem érzékelem rendesen az idő múlását így fogalmam sincs arról, hogy Velkan végül mikor jön utánam, de én már csak a csillagos eget figyelem könnyes szemekkel. Az irányításának megint engedek, hagyom hogy letörölje arcom, majd követni kezdem őt a motorhoz. Ebből már rögtön rájövök, hogy mit is szeretne. Bár még sosem ültem rajta, sőt máson se, de nem ellenkezek. Vele, mellette akarok lenni. Mosolyára mosollyal reagálok és át is veszem a sisakot, amit a fejemre húzok. Bevallom őszintén kissé izgulok a dologtól. Ez is egy teljesen új élmény lesz a számomra. A letérdelése nem kicsit lep meg engem, de csak kiszélesedik a mosolyom, mikor leveszi lábamról a cipőmet. Bár csak sejtéseim vannak az okról nem kételkedem benne. Ő mégis csak többször ült motoron mint én, tudja mi a biztonságosabb... Vagy mégsem? Azt hittem hátul fogok ülni, ahol általában szokás a "potyautasnak", de továbbra sem mondok semmit csak engedelmeskedem, de a szívem egyre hevesebben kezd el kalapálni, főleg miután már a motort is beindítja. Az érintése, a közelsége nagyon is jól esik, de jelen pillanatban erre nem tudok gondolni. Félek, remegek. Motoron ülök mégpedig elől. Ezt biztosan nem gondolt végig. Minden izmom teljesen megfeszül ahogy nagyobb sebességre kapcsol. Kezeimmel teljes erővel kapaszkodom a kormányba, mintha az bármiben is segítene. Kivételesen nem sikerül kicsikarnia egy kis nevetést belőlem. Ahhoz túlságosan is félek, de a kiborulás csak ez után következik be, mikor elengedi a kormány, mikor már tényleg csak én vezetem ezt a járművet. A szemeim elkerekednek, a szívem úgy kalapál, hogy csoda, ha a helyén marad. -Velkan!...Ne! Kérlek! Ne csináld ezt! Tedd vissza a kezed! Én félek!...Kérlek!-Nem fordulok hátra, meg sem mozdulok, csak meredten ülök tovább. Már azzal sem foglalkozom, hogy teljesen libabőrős lettem a szembe széltől. Nem pont motorozásra találták ki ezt a ruhát. Ha nem hallaná meg a kérésem, akkor hangosabban is kiejtem a nevét. Érezheti a hangokban, hogy remegek, hogy rettegek.
Ahogy meghallom a hangját, már hozzá is simulok, s kezére helyezem kezem. Nevetek. Nem rajta, szó sincs róla. Inkább az adrenalin okozza, no meg az, hogy látom, mennyire izgul. Kicsit engedek a sebességen, lassítok, így már nem olyan hideg sem a menetszél. Nincs baj csajszi, itt vagyok! Itt vagyok... - Vezettél egy motort! - hangom nyugtatóan cseng, s jobban átkarolom, erősebben simulok hozzám hogy ne fázzon, hisz tény, nem épp motoros cuccban feszít. Lassabban haladunk, s a nyakába csókolok. Nincsen baj. Nincs, semmi baj. Csak mi ketten. Csak mi... Mélyet sóhajtok. A város fényei, mint ezernyi szentjánosbogár sejlik fel a völgyben. Csak mosolygok egész úton, míg elérünk Alice otthonához. Ahogy leparkolok a háza előtt, s leveszem a gyújtást, magamhoz ölelem, s kicsit átdörzsölöm a tagjait, hogy kimenjen a hideg a testéből. Addig nem is eresztem, míg a remegése el nem múlik. Nyugodt vagyok, s csak mosolygok rá. Még sose csináltam ilyet azelőtt, hogy átengedtem volna bárkinek a kormányt. Erre, akinek meg átadom, sokkot kap a vezetéstől. Jól van Vel, te sem vagy komplett. De ki az manapság. Végül arra eszmélek, hogy már csak cirógatom a hátát, s közben magamhoz ölelem. A bejárati ajtóra siklik pillantásom. Lassan leszállok, lesegítem Alicet, majd kiveszem a holmijait az ülés alól, majd segítek neki levenni a sisakot. Én is leveszem a magamét. Fölkapom a karjaimba, s úgy indulok meg vele az ajtóhoz, közben pördülök vele egyet, s úgy rakom le a bejárat előtt. Nevetve nézek rá. - Azért azt ne mondd, hogy ennyire rossz volt. Megfogom a kezét. Nem várok választ, azonban a mosolyom kissé elhalványul. A kezét nézem, s magam felé fordítom a tenyerét. - Szeretném, ha tudnád... Hogy nagyon fontos vagy nekem! - nézek rá végül. - Tudom, hogy ostobaságok miatt váltunk szét, de... remélem, egyszer majd adsz esélyt, hogy javíthassak. - újra elmosolyodok. Derekára fonódik kezem, s magamhoz húzom, de végig szemeit fürkészem. - Amit most mondani fogok, nem egy világot megrengető dolog. De fontos. S azt hiszem, neked is az. Elutazom egy időre Fairbanksből. Nem kell megijedni, nem háborúba vonulok, csak... Csak megkeresek valamit. Valamit, ami én vagyok. Ránézek, majd egy apró kis dobozt veszek ki a zsebemből. A dobozban egy nyaklánc, amin egy ezüstből készült fa medál díszeleg, leveleiben apró kövek csillognak. Óvatosan a nyakába teszem. - Szeretném, ha a nyarad csodálatosan telne. Ha akad majd valaki, aki boldoggá tesz téged, remélem, méltó lesz a szerelmedre, s nem szalasztja úgy el, mint én. Köszönök Alice, mindent! Ne felejtsd el, hogy... Nagyon Fontos vagy nekem! Magamhoz ölelem, majd ajkára fonódnak ajkaim. Gyengéden, kedvesen szorítom magamhoz, s úgy érzem, hogy könnyebb lett a lelkem. Arcán végigsimítok, derekát szorosabban fogom, s ujjaim óvatos táncot járnak hajfürtjei közt. Nem akarom, hogy elmúljon ez az éjszaka...
Kezdőlap
