A kúria hatalmas területén elképzelhető, hogy a rendezvény helyiségein kívül zárva találod majd néhány szoba ajtaját. Nincs min meglepődni, hiszen magánlakásként funkcionál elsődlegesen.
A bál számára előkészített helyiségek azonban kellően szemkápráztatóak ahhoz, hogy a vendégek ne nagyon akarjanak másfele kóricálni.
A rendezvény központja a ház szalonja, kellően tágas, berendezési tárgyait tekintve az esemény alkalmára minden csupa vörös bőr és tömör fa. Néhány kerekded asztal és a hozzájuk tartozó székek biztosítanak ülőhelyet a fáradtabbak számára, akad egy kanapé is. Az egyik sarokban rögtönzött bárpult üzemel, korhű öltözetbe rittyentett felszolgáló személyzettel (egy férfi és két hölgy).
A helyiség végében élőzene biztosítja a talpalávalót, a zenekar melletti sarokban - letakarva ugyan -, de egy modern DJ-pult is található az este későbbi pillanataira. A zenekar előtti légüres tér pedig a táncolni vágyók számára áll fent, továbbá két férfi személyzet jár tálcával a kezében, ajándék pezsgőt kínálva az üres poharúaknak.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
//Akkor én megnyitom a bált!!! Bárki csatlakozhat//
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer részt fogok venni egy bálon. Még az iskolában is kihagytam, mivel nem lett volna kivel mennem, és egyedül az ember általában nem vesz részt ilyen ünnepségeken. Viszont a mostani kivétel. A rendelőben elég sokat beszélgettek a Nyárköszöntőnek meghirdetett bálról és egyik kolléganőm addig rángatta a fülemet, míg végül igent nem mondtam rá. Ő természetesen a párjával fog menni és nagyon is úgy vélte, hogy nekem sem értana egy kis kikapcsolódás. Hiába próbáltam győzködni, hogy az ilyenek nem nekem valók. Nem szokásom táncolni, vagy leinni magam. Én továbbra is csak az a csendes fajta vagyok, aki a terem egyik sarkában megáll a pohár pezsgőjével és egész este csak figyeli az eseményeket. Természetesen azonnal megígérte, hogy majd nem fognak magamra hagyni. Meg leszek táncoltatva és gondoskodnak majd arról, hogy jól érezzem magam. Így hát végül muszáj volt belemennem a dologba. Sok bajom csak nem lehet abból, ha elmegyek egy ilyen rendezvényre. A legnagyobb problémát a ruha okozta. A szekrényemben egy darab sem volt, ami illet volna az alkalomra, de jelmezt meg nem szerettem volna kölcsönözni, vagy akár megvenni. Így hát napokig bújtam esténként a netet, hogy mégis hol találhatnék egy szép ruhácskát, míg végül rá nem bukkantam egyre. Bár talán nem pont ez hozza vissza legjobban a füstös Chicagot, de azért úgy vélem valamennyire mégiscsak beleillik a képbe. Végül eljött hát a nagy nap. Hogy izgatott vagyok e miatta? Nos csöppet sem. Inkább ideges, az a rossz féle idegesség lesz úrrá rajtam. A megbeszélt időre készülök el, majd pattanok be a kocsijukba, hogy végül megérkezzünk a bál helyszínére. Mögöttük haladva sétálok be végül a kúriába. Bár korán érkeztünk mégis rengetegen vannak már jelen. Bevallom őszintén nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokan részt vesznek egy ilyen eseményen. Egyre beljebb haladva tekintetemet körbejáratom a helyiségben. A díszlet nagyon is tetszik és valóban visszahozza az adott korszakot. A bámészkodásomnak köszönhetően igen gyorsan sikerül lemaradnom a többiektől, így mikor visszafordulok már nem ők állnak előttem. Próbálom őket megkeresni, de ennyi ember között nem pont a legkönnyebb feladat. Így inkább fogom magam és valami olyan helyre sétálok, ahol nagyobb eséllyel bukkanhatunk egymásra.
//A képen látható módon van megcsinálva a haja, azzal a különbséggel, hogy továbbra is barna!//
Nem kezdtem el ecsetelni a lányomnak, hogy mégis mekkora mentális felkészülést igényel számomra az, hogy ma partnereként kísérjem el erre a közösségi rendezvényre. Tudom, én tettem javaslatot, hogy látogassunk el valamiféle közös programra, ami együtt jár azzal, hogy emberek közé megyünk, de mégis. Nem bírom a tömeget, sokkal érzékenyebben reagálok mindenre és mindenkire. Így aztán, ahogy időm engedte, az utóbbi napokban igyekeztem többet sétálni a forgalmasabb tereken, be-betérve egy zsúfolt üzletbe. Addig minden remekül megy, amíg tudom, hogy van kiút, egy vészkijárat, amin kimehetek kedvem szerint, ha valami balul sülne el. És mostanság minden szeret balul elsülni, legyen az a Vörös Hold vagy éppen Abigail és Eeyeekalduk bemutatása egymásnak. Ragaszkodtam ahhoz, hogy együtt érkezzünk meg és ne itt találkozzunk, mert így tartottam szépnek és elegánsnak. Amikor megláttam a ruhát, amit ma este magára öltött, egészen meghatódtam a látványtól, hiszen mégis csak a kislányom, még akkor is, ha már nem is olyan kicsi, és valóságos hercegnővé nőtt a szememben. Persze nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy ezt ki is fejezem, így hát egy "csodálatos vagy" szópárral és finoman megcsillanó tekintettel tettem szóvá csupán az érzéseimet. - És mondd csak, ha esetleg valaki kérdezné, akkor mit... mit mondjunk? Hogy mutathatlak be? Ez volt számomra a nap másik sarkalatos pontja, hiszen ki tudja, kit sodor arrafelé a szél ma este... Mit gondolhatnék, mit kellene mondanom? Felvállalja, hogy a lányom? Nézzék inkább a valódi partneremnek? Üzlettársnak, akit elhívok magammal egy táncos rendezvényre? És ami még fontosabb... Én mit mernék felvállalni úgy, hogy ne vállaljak mindkettőnkre nézve túlságosan nagy kockázatot?
//Nem írtam, mit vettem fel, mert úgyis te öltöztetsz fel Plusz vidd tovább nyugodtan időben a dolgot, csak valahogy el akartam kezdeni //
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Egyedül menni egy bálba általában elég gáz. Kivéve, ha új vagy egy városban, és nem ismersz senkit, akivel elmehetnél. Én eddig a munkába temetkeztem, ezért nem építettem ki személyes kapcsolatokat. A bálról is csak azért hallottam, mert a kórház büféjében trécselt róla két nővérke. Azért bízok benne, hogy akad társaságom a bál idejére.. még ha nem is egész este. Most már tényleg jó lenne bővíteni az ismerőseim körét, és a holtakon kívül az élőkkel is foglalkozni. Persze én naiv azt hittem, hogy még a hét elején találok ruhát a jelmezkölcsönzőbe, de a szemfüles és gyakorlott bálozók már hetekkel korábban lefoglalták a legjobb ruhákat. Átruccantam Anchorage-ba, ahol hasonlóképp jártam, mint itthon. Viszont az ottani jelmezes adott egy jó tippet.. pontosabban egy varrónő ismerősének a telefonszámát. Fehérnemű modell voltam évekig, ezért hozzászoktam egy életritmushoz, és étkezéshez.. egyébként se vagyok hízékony, de ennek a két dolognak köszönhetően tartom a klasszikus 90/60/90es méreteimet. A varrónőnek ezért nem okozott nagy gondot a ruhám elkészítése. A tört fehér selyemruha merészen, mélyen dekoltált. Mellrésznél többrétegű, ezért a hőmérsékletkülönbségek nem öltenek látványos formát, így is elég látványosság az, hogy telt melleimet nem szorítottam melltartó fogságába. Nincs mit szégyellnem magamon, a bőröm szép barna mexikói származásom miatt, és mindenhol feszes vagyok. A csípőm vonalát jól kiemeli a ruha ezüstszínű dísze. A magassarkúm nem látszik, mert a szoknyarész a földön kavarog lépteim körül, mint a hajnali köd, ami még nem szállt fel. A fejdíszem harmonizál a ruhám díszével, barna hajam pedig a kornak megfelelő kontyba tűzettem fel. A sminkem rábíztam egy profi sminkesre, aki a fő hangsúlyt ajkaim kiemelésére fektette. Mosolyogva köszönök azoknak, akik mellett elhaladok. Egyelőre nem tudom hol cövekeljek le, inkább nézelődök.. Nem mindennap járok ilyen kúriákban, és eddig elég tetszetős. Jobb kezemben diszkrét tört fehér borítéktáskát fogok. A lenémított mobilom, az irataim és némi kápé van csak benne a házam kulcsán kívül.. más nem is igazán fért volna el benne…
Bennem legalább akkora feszültség munkálkodott, mint a mellettem lépkedő partneremen. Őt sejtettem, hogy a sok ember idegesítette, aki körülvett bennünket, ellenben engem az, hogy vele jelentem itt meg. A társasági események már a mindennapjaim részévé váltak, és igazából nagyon is kedveltem őket. Kellemes színfoltot vittek a hétköznapjaimba, már amikor olyan hangulatom volt. Persze akadtak olyan alkalmak is, amikor inkább éreztem nyűgnek és kötelességnek, semmint szórakozásnak. Ez a mostani valahogy a kettő ötvözete lett. Itt voltam, mert megígérte neki, és itt voltam azért is, mert kedveltem annak idején a húszas éveket, még ha nem is Chicago lakosságát, hanem New Yorkét gyarapítottam. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben körülnéztem odabent. Még mindig előttem volt az apám arca, ahogyan meglátott, de nem is csodálkoztam rajta. Mióta találkoztunk elsőnek, azóta nem volt alkalma rendesen kiöltözve látni, a szesztilalom idején pedig amúgy is másként öltözködtek az emberek, valahogy sokkalta finomabban, mégis előkelőbben és feltűnőbben, mint manapság. Azt hiszem, hogy többek között ezért is éreztem akkor jól magam, eltekintve az akkor betoppanó szerelemtől. - Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén, miközben gyakorlott, rutinos mozdulattal leemeltem egy poharat a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról. Kezemet könnyedén pihentettem a mellettem sétáló férfi karján, mert úgy voltam vele mindig is, hogy a látszat nagyon fontos. Most a fesztelenségét akartam magamra ölteni, mintha roppant otthonosan tudnék itt mozogni. Jobban belegondolva akár úgy is mondhattuk, hogy jól kiismertem magam az efféle eseményeken. – Már én is gondolkodtam rajta – ismertem el kissé kelletlenül. Utáltam, ha valamire nem tudtam a választ egyből, de ez a helyzet már önmagában is kellemetlen volt. Nem azért, mert vele kellett lennem, hanem pontosan amiatt, amit most ő is felvetett. Azt hittem, hogy csak engem aggasztott ez az apróság, de legalább megnyugtató, hogy nem csak az én fejemben fordult meg, hogy ebből probléma lehet. - Nekem vannak itt régi ismerőseim, még a falkában töltött időből. Vagy legalábbis biztosan lesznek, eddig csak pár arcot láttam. Fogalmam sincs, hogy nálad mi a helyzet ezen a téren… - tekintetem ezúttal egy magas, fekete férfit kutatott. Szerencsére hiába, Sangilak olybá tűnt, hogy eddig nem tette még itt tiszteletét. Nem is feltétlenül baj. – Ma azért jöttünk, hogy kikapcsolódjunk egy kicsit, nem? Igyál egy pohárral ebből, és majd az első adandó alkalommal jön az, aminek jönnie kell. Nem muszáj ám mindenkinek ugyanúgy bemutatni egymást – ajkaimon ezúttal megjelent egy halovány kis mosoly, akár a megenyhülésem jele is lehetett irányába. - Eleget hangoztattad, hogy mekkora kockázatot vállalsz, így a döntés a te kezedben van. Nekem nem származik semmilyen károm, bárhogy mutassalak is be az ittenieknek – vontam meg kecsesen a vállaimat, mielőtt kortyoltam volna egyet a hűs, aranyló italból.
Van egy bizonyos... Viszketés a lapockámon lévő tetoválásban. Nagyon sokan vannak most itt, talán túlságosan sokan, mégis, az energiafergetegben összetéveszthetetlenül mászik elő valami más, valami több, és pontosan tudom, hogy nem vagyok egyedül. Intenzív szagok és lélekmarcangoló érzések kötnek gúzsba, pedig semmire sem vágytam jobban, mint hogy ma este kikapcsolódhassak kissé a lányommal. És ez azt hiszem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam. - Vannak. Többen is. - a hangomból kihallható az a masszív gyomorgörcs, ami megnehezíti az életemet - És nem fogsz nekik örülni. De be kell, hogy valljam, én sem feltétlenül. Pillantok felé, gyorsan megnyalom a számat, és érdeklődő pislogással nyugtázom, hogy milyen intenzíven nézelődik. - Keresel valakit? - szúrom közbe érdeklődve, de persze nem kell beavasson, tudom, tudom, már megint túlságosan érdeklődök, de nem akarom azt éreztetni vele, hogy mostantól az élete minden lépéséről be kell, hogy számoljon. - Ó nem, én nem... nem iszom alkoholt. Szerinted lehet itt kapni valami üdítőlevet? - kérdezem - Nézd, azt hiszem, hogy vannak dolgok, amik elől nem tudok elfutni. Ha valaki kérdezné, majd azt mondom, hogy Holly vagy és kész. Próbálom mosolyba ölni a görcsöt, megforgatom a fejem, mintha ki akarnék állítani belőle valami rosszul becsípődött izmot. Annakpok, Eska, Tipvigut... Unalaq... Már csak ez hiányzott. Hála a közös tetoválásunknak, már biztosan mindannyian tudják, hogy ma este én is jelen vagyok. És hogy egyelőre még egyikük sem rohant át a tömegen az két dolgot jelenthet. A jobbik eset az, hogy annyira nem érdeklem őket, hogy még csak köszönésre sem méltatnak, bár Eskáról ilyesmit nem feltételeznék. A másik pedig az, hogy talán ők sem szívesen találkoznának velem újra. Nem tudom, de nekem meg kell próbálnom figyelmen kívül hagyni mindezt, ettől függetlenül természetes vágyat vélek felfedezni magamban, hogy legalább egy pillantást nyerhessek belőlük. Bármit. Hiszen a Testvéreim, és vannak dolgok, amiket a puszta akaratom nem képes elfojtani. - Inkább táncoljunk. Úgy talán nem zavar meg senki. Persze ha megittad. Teszem hozzá gyorsan, hiszen még csak most kezdett hozzá ahhoz a pohár pezsgőhöz, amit az imént emelt el a pincér tálcájáról.
- Remek! – nyugtáztam tömören és lényegre törően a tényt, hogy nem ő az egyetlen Első. – Én miért nem? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül. – Hiszen nem is ismerem őket. Fogalmam sincs, hogy mit árthattak volna nekem, vagy fordítva… - az értetlenségem úgy gondoltam, hogy teljesen jogos. Tényleg elképezésem sem volt, már csak azért sem, mert igazából én nagyon kíváncsi lettem volna a többiekre. Milyen a testük, milyenek is ők valójában. A leszármazottaik közül már találkoztam néhánnyal az életem folyamán, de magukat az alapítókat látni egy ilyen eseményen, már teljesen más lett volna. Azért valahol reméltem, hogy az apám elmondaná, ha egyikükhöz lenne szerencsénk. Bár azt hiszem, hogy amíg itt együtt mozgunk, addig feltűnő lenne a reakciójukból a dolog még nekem is. - Mondjuk… - ismertem el, amikor rájött, hogy tekintetem ide-oda járattam a tömegen. – Alapvetően kerestem az ismerős arcokat, de igen, tényleg keresek valakit. Te pedig ennek nem fogsz örülni… - úgy mondtam, mint egy kislány, aki éppen bevallja, hogy rossz fát tett a tűzre. Valójában azonban magasról tettem arra, hogy mit fog hozzá szólni, mert az én dolgom volt, az én életem. Egyáltalán nem tartoztam neki elszámolással azzal kapcsolatban, hogy kivel találkozom és mikor, a miértekről már ne is beszéljünk. – Találkoztam Sangilakkal – a hangom ezúttal fojtott volt, alig hallható csupán. Ha rám nézett, akkor azonban leolvashatta akár a számról is azt az egy nevet, amitől úgy rettegett eddig. - Biztos, hogy lehet kapni, de miért nem iszol? Egy pohár pezsgőt meg sem érzel… - ingattam a fejemet könnyedén, mert ez igazán nem árthatott meg neki. Persze nyilván nem fogom ráerőltetni, ha nem akarja, de mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet. Közöttünk ez annyira nem volt ám megszokott, vagy csak engem kerültek el a visszafogott fajtársaim. – Rendben, ez lesz a legegyszerűbb – értettem egyet. Hazudni így nem fog egyikünk sem, hiszen tényleg Hollynak hívnak, ilyenkor pedig nem sűrűn kérdeznek rá az ismeretlenek a kapcsolatunk mibenlétére. Mármint azok, akik nekem ismeretlenek, mert ha hozzá közelállókról van szó, azok lehet faggatóznak majd. Még nem tudtam, hogy miként reagálnék egy ilyen szituációra, hiszen már az is teljesen kiakasztott, amikor Abigail jelent meg az életemben csak úgy a semmiből, egy véletlennek köszönhetően. Ajkaimon végül megjelent egy könnyed kis mosoly, és egyetlen hajtásra ki is ittam a pezsgőmet. Nem zavart, ha esetleg rosszat gondolt rólam emiatt. Nem vagyok iszákos egyáltalán, de nem akartam tovább húzni az időt sem. - Menjünk! – biztattam, majd el is kormányoztam magunkat a tánctér irányába. – A mai lányok általában táncolnak az apjukkal az esküvőjükön. Nálunk úgyis kimaradt… - könnyedén mondtam, mintha lényegtelen lenne számomra mindez, pedig igazából fontosabb volt, mint ahogyan az most tudatosulhatott volna bennem.
A kérdése jogos, bár nem nagyon voltam eddig tisztában azzal, hogy ennyire hozzászokott a gondolathoz, hogy a város hemzseg az Alapítóktól, ráadásul most ezen a rendezvényen elég... szűkös helyre került majdhogynem az összes. Kaskae, benned talán még van bizalmam... - Nem erről van szó... Hogy is mondjam... - nyalom meg a számat és hajolok kicsit közelebb hozzá - Csak gondoltam furcsállod majd, hogy ennyien... vagyunk. És tényleg, és nem csak azért, mert azt mondtam. Az pedig megint más kérdés, hogy ennek hosszútávon milyen következményei lehetnek. Nem szeretném azt, amit... Pillanatokkal később meghallok. Ijedtemben még el is lépek mellőle, aztán gyorsan vissza mellé, erősebben fogva meg a karomon pihentetett kezét, mintha védelmezni akarnám őt... - De megmondtam, hogy... - indulna az atyai lavina, de magamba nyelem és próbálok nem szigorú, elszámoltató apaként tetszelegni - És elmondtad neki? Kérdezem inkább, mert ez a fontos. Főleg, hogy Unalaq is a környéken ringatja harcedzett csípőjét, ezek meg... Hagyjuk, nem, nem akarom kinézni belőlük, amikor pontosan tudják, hogy milyen az, ha a gyermeküknek bántódása esik. Szeretném hinni, hogy ezt tiszteletben tartják, a Rémálmodó azonban cseppet sem így gondolja. - Hidd el kiscsillag, mindenki jobban jár, ha el sem kezdem. - próbálok rá zavartan, de legalább beismerően mosolyogni - Inkább nem kockáztatnék. A legutóbb, amikor csak egy pohárkával ittam, abból lett egy egész bárpult, ami végeláthatatlan illúziótengert korbácsol, nem feltétlenül mások számára, hanem az én lelki szemeim elé, és most nem engedhetem meg magamnak, hogy az önsajnálatba temetkezzek, hiszen azért jöttem, hogy jól érezzem magam. Még akkor is, ha a körülmények kissé ellenem dolgoznak. Mit kissé, nagyon. Amikor rábólint a táncra, úgy a parkett közepe felé vezetem, és közben emésztgetem magamban azt, amit utoljára mondott. Ó,édes Tupilek, hát csak nem fogom megúszni. - Tudod, hogy sajnálom. - nézek jelentőségteljesen a szemeibe, ám ez nem tart túlságosan sokáig, mert ahogy átfogom a derekát és tartom az egyik kezét, igyekszem a feje felett/mellett állandó jelleggel figyelni, hogy ki jön, ki megy és merre... Még mielőtt túlságosan beleélném magam a táncba. Figyelnem kell, vigyáznom kell a lányomra, a Szellemekre! - Mondjuk én is egyedül voltam az esküvőmön. Az elsőn is csak édesanyám lehetett volna ott, már ha nem rúgja fel az egészet a... A testvérek érkezése. Nagyon ügyesen mozogsz. Hol tanultad? Kérdezem néhány mozdulat után. Én sem vagyok botlábú, de távol áll tőlem az a határozottan légies közeg, ami a tehetségek oly nagy sajátja. De "lötyögni" azt egész jól tudok.
Ki lesz itt vagy ki nem, azt nem tudja, de órákon át készülődött a bálra, különböző ruhákat próbált Danával, míg meg nem találta azt a darabot, amire mindketten rábólintottak. Fiatal, miért takargatná magát, amikor nem készül apácának? Castor sem szólt semmit a múltkor, amikor hasonóan rövid darabot választott a bulizáshoz, nincs mit rejtenie, de azért ha valaki bepróbálkozna, harap. Neki ez már tökéletesen jó idő, és ha jól hallotta, a helyiségekben fűtenek is, tehát nincs miért beöltöznie. Sietve vágja a fejébe a kis kalapot, igazítja meg a kart, húzza fel a hosszú kesztyűt, ami azért takar, és már itt sincs, rohan a városba, egyenesen a sátorba, vagyis inkább a belső részbe. Az egyetlen amit sajnál, hogy Dana nem akart jönni, pedig jó muri lesz, érzi, egyedül az apjának üzent, hogy merre megy, ne keresse.
Ahogy belép a szalonba, hát sokkal nagyobb tömegre számított, van itt egy őrző, azt érzi, egy ember, meg két idősebb farkas, és kész. Most vagy bojkottálják az eseményt, vagy kint vannak, de így elég szegényes a felhozatal, nem mintha kétségbe esne, csak erre a zenére egyedül táncolni valahogy hülyén fest, nősténnyel meg nem akar. Mert nem. Figyeli azt a párt, a kínált pezsgőt bájos mosollyal utasítja vissza, inkább valami üdítőt keres, már ha akad. Nem igazán kedveli az italt, csak végszükség esetén, mikor Natan ápolta a sebét, de kihagyja, amikor csak lehet. Körbenéz, felméri a helyiséget, a személyzetet, az itt lévőket, és megfigyeli a be- és kijáratot is, aztán visszatér a tekintete a táncoló párra, majd tovább siklik az emberre, végül az őrzőre. Nem ül le, nem fáradt, és ha itt nem lel társaságra, akkor majd lerohanja a kinti részt, valaki csak akad, akit ismer, vagy majd megismer. Kapcsolatépítés, tudja, hogy ez fontos dolog, minél többet ismer, annál jobb, és bármikor jól jöhet, kölcsönösen is. Számító kis dög? Meglehet, vagy csak fixa ideája, hogy társasági lény, valamelyik biztos. Egyelőre nem mozdul, csak mosolyogva, vidáman áll, aztán majd eldönti, merre tovább.
- Szerinted azok után már bármit is furcsállani fogok, hogy te életben vagy? Az meg már csak hab a tortán, hogy azt is elmondtad, ki vagy valójában… - fűztem hozzá kicsit kimértebben, mint szerettem volna. Ez a mai este arról szólt, hogy kicsit együtt kapcsolódjunk ki és esetlegesen közelebb kerüljünk egymáshoz, már ha van erre lehetőség. Nem akartam most vitát egyáltalán, azt pedig tényleg logikusnak találtam, hogy ha ő itt van, akkor a többiek is. Főleg, hogy ugyebár már Sangilakhoz is volt szerencsém, így magától értetődőnek tekintettem az összes Első jelenlétét. Az sem lepett meg különösebben, hogy a bálon tiszteletüket tették. A helyükben azt hiszem, hogy én is így tennék, hiszen itt sokan megjelenünk, így felmérhetik a városban lakó farkasokat. - Igen, tudom, hogy mit mondtál – sértetten húztam fel az orromat, mint egy dacos kisgyerek. – Elhiheted, hogy nem szándékosan futottam vele össze, bár nagy volt a kísértés, miután megtiltottad. Szerintem te is nagyon jól tudod, hogy úgysem találtam volna meg, ha elkezdem keresni – vontam meg kecsesen a vállaimat. – Igen, elmondtam neki… mondhatni – úgy véltem, hogy ez a válasz egyáltalán nem fog neki tetszeni, de annyi baj legyen. – A véletlen műve volt az egész. Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy pár évtizede közel állt hozzám egy őrző, de nem lett jó vége? – kérdeztem mintegy mellékesen. – Jelenleg az ő testében van. Nem volt nehéz kitalálni tudva, hogy te itt vagy… ő pedig már nem őrző energiákkal rendelkezik – a hangom fojtott volt, még mindig teljesen kiakasztott a találkozás emléke. - Ahogy gondolod – hagytam végül rá, hiszen nem tudtam, hogy miféle indokok lapulnak meg a háttérben, amiért nem nyúl alkoholhoz. – Igen, tudom. Hagyjuk… - tereltem el gyorsan a témát, mert nem akartam újabb vitát, márpedig ezt folytatva oda lyukadnánk ki. Igen, tisztában voltam vele, hogy az én hibám lenne, de az nem fontos most. Helyette könnyebb volt azzal foglalkozni, hogy táncoljunk egyet. Könnyedén simultam hozzá, mégsem úgy, mint egy szerelmes nő. - Mármint az első testvéreké? – érdeklődtem kíváncsian, mert erről azért annyira nem esett szó eddig. – Kit vettél volna el? – vontam fel a szemöldökömet. Eddig csak Abigailről tudtam, de hát vele tényleg össze is házasodott ugyebár, nem csak feltételesen beszéltünk. Közben engedtem, hogy vezessen, szinte automatikusan követtem a mozdulatait. A dicséret hallatán még a szemöldökömet is felvontam egy picit. – Rám ragadt az évek folyamán. Miután megszöktem Németországból, a francia királyi udvarban éltem. Ott elég sok dologra megtanítottak, manapság meg rengetegszer kell megjelennem estélyeken – világosítottam fel könnyed, csevegő hangnemben. Szerettem volna ezt megőrizni a mai este folyamán.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Szerzek magamnak egy italt, és leülök az egyik antik szófára, féloldalasan a támlájának nekitámaszkodva kortyolgatom, miközben nézelődök. Fiatal még az este, nem esek kétségbe attól, hogy egyelőre nincs társaságom. Egyként se vagyok az a típus, aki másokkal bájcseverészne.. ritkán kezdeményezek ilyen típusú beszélgetéseket. Most még a terepszemlénél tartok. Látok egy párt, aki már táncolni is kezdett, elég nagy az összhang közöttük, nekem úgy tűnik, hogy régóta ismerhetik egymást. Egy fiatal nő is egyedül ácsorog, nem olyan messze tőlem, őt is megnézem magamnak, főleg a ruháját. Ez a bál, olyan, mint egy régimódi divatbemutató, és kifejezetten tetszik, hogy változatos a felhozatal. Nincs rémesebb annál, mint amikor több emberen is látni ugyanazt a göncöt. A kalapos szőke kislány láttán megáll a kezemben a pohár. Hát… nem semmi! Ha a figyelemfelkeltés volt a célja, akkor nálam tuti sikert aratott, mert hosszú pillanatokba telik, mire tetőtől talpig végigmérem. Meg is fogalmazódik bennem egy kérdés, ahogy a vonásait vizslatom… vajon nagykorú már? Hm… próbálom felidézni magamban a bál hirdetését, de nem rémlik, hogy lett volna életkori korlátozás, bár szerintem ilyen eseményekre gyerekeket nem igazán engednének be, valahogy nem az ő korosztályuknak szól, szóval valószínűleg már ő is a felnőttek népes táborát gyarapítja, csak szemtelenül fiatalnak néz ki. Mindenesetre bevállalós! Amíg az italom el nem fogy, nem mozdulok a szófáról. Nem akarok egész este a seggemen ülni, de egyelőre nincs jobb ötletem, hogy mi csináljak társaság híján. Fogalmam sincs, hogy kik a házigazdák… nem ismerem őket, de úgy gondolom, hogy előbb-utóbb felbukkannak majd ők is, és ha szerencsénk van, akkor szerveztek valami műsort a bálra, ami feldobhatja a hangulatot. Az én hangulatomat néhány aszott hulla nagymértékben feldobná most, legalább lenne mivel hasznosan elfoglalni magam a láblógatáson kívül, de azért azt mégse kívánhatom, nem, hogy valaki „jobb” létre szenderüljön a kedvemért!? - Köszönöm! – Felteszem a kiürült poharamat a mellettem elsétáló pincér tálcájára, majd egy újabb pohár italt veszek le róla. Elég jól bírom az alkoholt, mielőtt eljöttem otthonról, vacsoráztam is, szóval attól nem félek, hogy már ennyi a fejembe szállna. Mallory nem akart velem jönni, más programja akadt ma estére… pedig milyen jó lenne, ha legalább az albérlőm itt lenne… Pár hónapja már ott él nálam, vele tudnék miről beszélgetni. Nem mondom azt, hogy tökéletesen kiismertük egymást, és azt se, hogy batárnők lettünk, hiszen én elég sokat dolgozom, keveset vagyok otthon, és ha összefutunk a házban, általában akkor is csak néhány mondatot beszélünk. Én nem zavarom őt, ő nem zavar engem. Jól elvagyunk így szerintem. Jobb elfoglaltság hiányában a táncolókat kezdem figyelni az italom kortyolgatása közben.a
Eredetileg eszem ágában sem volt eljönni Sura nélkül erre a kis mulatságra. Amikor az ember állandóan estélyekre meg bálokra jár, elég unalmassá tud válni, ennek ellenére végül mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy tiszteletemet tegyem a pórnép között, hogy úgy mondjam. Egyrészt izgalommal töltött el, hogy fennállt a lehetősége annak, hogy valamelyik leszármazottammal összefussak, másrészt akadtak olyan testvéreim, akikhez még nem volt szerencsém. Szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire kíváncsi voltam rájuk is. Az előbbihez meg csak annyi hozzáfűznivalóm akadt, hogy elég különösnek, és még inkább bosszantónak találtam, hogy nem tudtam szemrevételezni még egyetlen utódomat sem itt a városban. Szomorú, de úgy látszik, hogy végül nekem kellett lépnem az ügy érdekében. Magabiztos léptekkel haladtam a ház irányába, jól megnézve magamnak a környéket. Nagyon jól tudtam, hogy kik laknak itt, ám közülük még csak Eskához volt szerencsém. Őt kedveltem, örültem is neki, hogy elsők között futottam össze vele. Igazából olyan sok év után a többiekkel sem volt különösebben gondom, hiszen az idő mindent megszépít, igaz? Négyszáz év pedig nem kevés idő arra, hogy felejtsünk valamennyit a régi súrlódásokból. Azt ugyan nem tudtam, hogy mit vált majd ki belőlem, ha szemtől-szemben állok valamelyik Alapítóval, de már nagyon kíváncsian vártam azt a szituációt. Már csak azért is, mert megnyerő alaptermészetemből ki tudja, hogy mit váltanak majd ki. Odabent elegánsan felöltözött személyzet fogadott, így le is emeltem egy pohár pezsgőt. Egyelőre még nem kortyoltam bele, inkább csak díszként hurcoltam magammal, ahogyan felfedeztem magamnak a lassan gyülekező tömeget. Nem is kellett sokáig várnom arra, hogy megérezzem nem is egy testvérem semmivel sem összetéveszthető energiáit. A tetoválásom kicsit még bizseregni is kezdett, mire ajkaimon elégedett mosoly jelent meg. Pazar, pontosan erre számítottam. És lám, az első, akibe beleakadok, a kicsi Kilaun! Ki gondolta volna… Meg is néztem magamnak a szőke hölgyeményt, akivel táncolt, bár arról fogalmam sem volt, hogy ki lehet. Érdekes! Nagyon érdekes! ~ Ezúttal megnyerőbb a külsőd, Testvérem! ~ nem bírtam ki, hogy legalább mentálisan ne jegyezzek meg valamit, ha már belé akadtam legelőször. Az utolsó szót egyébként jelentőségteljesen nyomtam meg, kicsit élcelődve vele a régi idők emlékére. Valószínűnek tartottam, hogy már ő is észrevett engem, így ha esetleg tánc közben felém siklana a tekintete, úgy megemelem felé az egyelőre érintetlen italomat. Nem időzök azonban sokáig az Álmodónál, egyelőre úgy gondoltam, hogy hagyok még némi időt neki, noha ajkaimon gonosz kis mosoly nyugodott. Érdeklődő pillantásom szinte egyből tovább is siklott. Először a mélyen dekoltált ruhában sétáló nőt vettem szemügyre, ám csakhamar felfedeztem a túlzottan lengén öltözött, vészesen fiatalnak látszó leányzót is. Te jó ég, az emberek mióta járnak a bálokra úgy, mint a közönséges örömlányok? Rosszallóan meg is ugrott a szemöldököm, bár ez inkább utóbbinak szólt. Nem hinném, hogy túl idős voltam ehhez, bár bizonyára közrejátszhatott ez is. Az, akinek kis híján kibuggyantak a keblei, legalább elég idős volt ahhoz, hogy ilyen holmikat vegyen fel. Nem úgy, mint a szőkeség… El is fordítottam hát róla a tekintetem, és inkább kortyoltam egyet a pezsgőből. Meg kellett állapítanom, hogy egészen jó minőségű, ráadásul idő közben azt is felfedeztem, hogy a közelben van valaki más is, aki a szívemnek sokkalta kedvesebb. ~ Helló, Apa! ~ vörösre festett ajkaim ismét felfelé görbültek. Noha nem láttam a valamikori Főnököt, mégis biztosra vettem, hogy itt van, és nem is olyan távol tőlem ahhoz, hogy hallja a köszönésemet.
Csak halkan motyogok nemet az orrom alá, amikor a lányom azt kérdezi, hogy szerintem furcsállna-e bármit is azok után, amit megtudott. Nem, nem azt mondom, hogy elszégyelltem magam, egész egyszerűen... Áh, a fenébe is! Borzasztóan nehéz megtalálni azt a bizonyos aranyközéputat. Mármint a kislány közt, akit magára hagytam és a sokat látott, felnőtt nőstényfarkas közt, akinek a kezét a kezemben tartom itt és most. - Csodás... Húzom el a számat és sóhajtok egy látványosat akkor, amikor felhúzza az orrát és közli, hogy elmondta neki, hogy pontosan mi közünk van egymáshoz. A kérdésére csak erőtlenül bólintok, amit viszont azután mesél, olyan teljességgel taglóz le, hogy egy pillanatra meg kell állnom. Ezt én nem vagyok hajlandó elhinni. Még csak az hiányzik nekem, hogy pont Sangilaknak jusson eszébe, hogy vejemmé váljon, nem-nem-nem, ez teljességgel elfogadhatatlan! És ha a lányom továbbra is vonzódik majd a testéhez... Ó nem, nem, az én lányomat nem csak a külsőségek érdeklik! Meg fogja... Meg kell, hogy érezze, hogy a test új lakója nyomokban sem tartalmaz semmit a régi kedveséből. Bár ha magamból indulok ki... Hogy az a...! Gyönyörű. Semmi sem hiányozna jobban, mint újra nyolcszáz évvel ezelőtt találni magam és azt figyelni, hogy a falu Casanovája hogyan csavarja az ujja köré a lányomat, aki ráadásul még a vérvonalába is tartozik. - Ne hagyd, hogy visszaéljen a helyzettel! - bár ha mégis megtenné, ha visszaélne, akkor mit tehetnék? Elverhetném? Ugyan már... - Ugye tudod, hogy semmi emlékünk nincs meg a régi testből? És különben is, neki felesége van... Volt... Próbálom nyugtatni magam, de ettől még fojtott félelem kucorodik a gyomromba, és egyáltalán nem érzem magam felszabadultnak. - Az övék, igen. Nagojutot. - mosolyodom el szelíden erre a gondolatra, megnyugtat a nőstényre való gondolás, a közös szép időnk, elterel arról az átkozott Sangilakról és a lányommal való kapcsolatának gondolatától. A lányom meséje a táncos múltjáról lassan homályba vész, pedig ott táncol a karjaimban, mégis, mintha mérföldekről kiabálna bele a semmibe, mert elnyomja egy hang, egy érzés, ami intenzívebb és hangosabb a fejemben minden muzsikánál. Bassza meg. Igen, záros határidőn belül ez a második káromkodás, ami gondolatban megfogan bennem. Úgy tekergetem a nyakamat, mint egy grillcsirkét szokás forgatni a sütőben. Hol vagy? Nem, biztosan nem te vagy az a szőke miniruhás, túl alacsony test lenne neked... Az a barna mellmutogatós? Na, őt már jobban el tudom képzelni hozzád, de a végén... Megvagy. Biccentesz, én pedig valószínűleg rálépek Holly lábára. - Ne nézz oda! - fordítom háttal a lányomat Unalaqnak, és a feje mellett nézem a Nyugati szél elégedett arcvonásait. ~ Köszönöm, bár gyanítom, még így sem érhetek fel hozzád, Testvérem. ~ Bájolgok hasonló nyomatékkal, mint ahogyan ő tette, igyekszem némi tartást eszközölni, egyenes hátat, büszke tekintetet... Közben gondolatban végig azt mantrázom, hogy "nem vagy itt, nem vagy itt és Sangilak sem lesz itt"... - Itt van Unalaq. - suttogom a lányomnak olyan halkan, ahogyan csak tudom - Sangilak felesége. Gyere és... Keressünk nekem üdítőt. Muszáj valamivel lehűtenem magam, így hát karon fogom Holly-t és megpróbálom őt a pult felé terelgetni, minél messzebb a Vörös Démontól.
Amennyire kezdetben lelkesedtem ezért az egészért, mostanra annyira hidegen hagy a dolog. Fogtam magam, felöltöztem, csodásan festettem elképzeléseim szerint, a tükörképem elégedett mosolygott vissza rám. Kicsit több mint fél éve. Azt hinnénk, ennyi idő alatt képes voltam megszokni ezt a testet, de nem, még mindig nehezemre esik a nyúlánk szőkeséget viszontlátni, mintha egyszerűen képtelen lennék önmagam lenni benne. Tetszik, de jobban esne messziről szemlélni, mint benne élni az életem. Épp a magas sarkú, csodás szandálba bújtattam lábaimat, mikor már sokadik alkalommal ragadnak a legyek a hálómra. Csúnyán fogalmazva persze. Itt van az egész egykori falkánk? Vagy mi? Tria meg Tip nem újdonság, mindennap látom az arcukat, néha még túl gyakorinak is érzem, de ez már más kérdés. Rég elszoktunk már egymástól, nehéz újra visszarázódni. De… itt van Unalaq, Kilaun, s még Kaskaet is érzem. Akárhogy számolom, ez lassan már a fél falka. Így hát, eredeti tervemmel ellentétben fogom magam, és levonulok az alsó szintre, hogy elvegyüljek. Az italos pultnál állapodok meg, mert bizony, nekem kell némi alkohol a kobakomba, hogy képes legyek szocializálódni. Ugyan korábban már folytattunk tárgyalásokat a polgármester megbízottjaival az eseményt illetően, de attól még kezdem úgy érezni, hogy kihagyható lett volna ez az egész. Pezsgőnél maradok, az olyan női pia, a kecses pohár illik a ruhám elegáns vonalvezetéséhez. Nekem ne mondja senki, hogy nem ügyelek a részletekre. Gyűrűm halkan koccan hozzá, majd felpillantok, bizsereg a bőröm, bár mindenki másnak ember látszatát keltem, de a testvéreimet nem tudom becsapni. Kilaunt sem. Ajkaimra szolid mosoly költözik, mikor meglátom közeledni egy fiatalabb nősténnyel, kinek kilétére tippem sincs, de nem is azért vagyok itt, hogy mások magánéletében kutakodjak. Helyette nem teszek mást, minthogy odalépek az Álmodóhoz, s szabad kezemmel egy pillanatra átfonom a nyakát, hogy egy alig öleléssel üdvözöljem, és leheljek apró csókot az arcára. - Isteni a puncs, kóstoljátok meg. Teszek nagyjából úgy, mintha sosem váltunk volna el egymástól, és nem most látnám oly rég óta először a szívemnek kedves arcot. Maradnék még, ám egy szőke villanás eltereli a figyelmemet, és már fordul is utána a fejem. Felvont szemöldököm tanúsítja nem tetszésem, majd sóhajtva pillantok vissza a párosra. - Elnézést, sajnos el kell hárítanom egy közízlést sértő problémát. Remélem, kaphatok majd egy táncot. Kacsintok Kilaunra, nem tudom, milyen néven hívatja most magát, így nem szólítom nevén, de nyilván nem a mellette álló szőkeséghez címzem a szavaim. Aztán már ott sem vagyok, egyenest Norina az, akihez kecses lépteim vezetnek, közben Unalaq pillantását is elcsípem remélhetőleg, és rávillantom mosolyomat, valószínűleg majd még megkeresem később. Kaskaet egyelőre nem sikerült bemérnem. - Kedvesem, kérlek, fáradj velem, sajnálatos módon azt kell mondjam, hogy a ruházatod nem igazán állja meg a helyét eme jeles eseményen, de nincs itt semmi probléma, számos más alternatívát fel tudok neked ajánlani. Az épületben van a jelmezkölcsönzőm, ahol sok korhű ruhát találnánk… Ugyan nincs bajom azzal, ha valaki kurvának öltözik, amíg azt nem az én házamban teszi, s nem egy ilyen eseményen. Ha a polgármester meglátja, szerintem még szívrohamot is kap. Egyelőre szelíd és kedves vagyok vele, de nem fogom túlzottan bánni, ha karon kell ragadnom, és kivonszolni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet.
Már hónapok óta nem találom a helyem. Semmi sem tudott eléggé lekötni, folyamatosan járt az agyam. Hogy min? A jelen helyzeten. Lucy és Sam is elmentek a városból, magamra hagytak, s a távolság, s az egyetem, meg a magunk feladatai Alicetól is elsodortak. Utóbbit bánom a leginkább. Túlságosan feszült voltam az elmúlt időben, s Alice-on vezettem le, így egyre inkább nem találkoztunk. Esténként, mégis üdítő volt hallani a hangját a telefonban. Mégis úgy döntöttünk, jobb, ha... ha külön leszünk. Vagy legalábbis szüneteltetjük a dolgokat. Nem voltam tőle túl boldog, de be kellett látnom, hogy így a jó. Vagy legalábbis ezzel csapom be magam. Így a jó... A Bál hirdetését az egyetem faliújságján láttam. S néhány Őrző társtól sikerült megkérdeznem, hogy Alice is ott lesz-e. Akkor már megfogalmazódott bennem a dolog. S akkor döntöttem el igazán, mikor Mr. Douglas-t is megkérdeztem. Később érkeztem, a Bál már javában folyt, mikor leparkoltam a Harleyval. Ing, és nadrág volt rajtam, de nem különösebben öltöztem ki az alkalomra. Nem érdekelt. Beléptem a helyiségbe, s csak őt kerestem. Nem érdekeltek a farkasok, nem érdekeltek a kollégák, az emberek... Alice arcát kerestem a tömegben. Megpillantva őt, a torkomban éreztem egy hatalmas gombócot. Ösztönösen elindultam felé, kissé arrébb tolva az utamba kerülőket. Kinyújtottam felé a kezem, s elkaptam a kezét, majd mintha évek óta nem láttam volna, hosszasan... de... Ehelyett csak ott ledermedtem, néztem rá, és csak fogtam a kezét. Mintha most égetném az agyam mélyére az arcát, s az alakját. Most éreztem csak igazán, mennyire hiányzott. Megakartam szólalni, de nem bírtam. Egyszerűen nem ment. Végül nagy nehezen, de végre sikerült kiadnom magamból némi hangot: - Gyönyörű vagy ma este! Megtisztelnél, hogy... táncolsz velem egyet? Én, aki nem tudok táncolni... De kit érdekel? Látni akartam Alicet, tudni, hogy jól van, és... és ma este csak boldog akarok lenni vele.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy egyedül ácsorgok a tömegben felmerül bennem egy olyan érzés, hogy talán okkal hagytak magamra. Csak az a kérdés, hogy mégis mit hittek? Majd leállok dumálgatni vadidegenekkel? Tudhatja jól, hogy nem vagyok ilyen, sosem voltam az a nagy ismerkedős. De persze az is meglehet, hogy ők is engem keresnek, vagy kerestek, csak már feladták. Mindenesetre azért nincs minden veszve. Nem félek attól, hogy ne tudnék hazajutni, ha esetleg úgy döntök. Egy utolsó pillantást véve a tömegen elindulok a pult felé, ahol ki is kérek magamnak egy koktélt. Ha már eljöttem inni is illik valamit nem? Mivel ezt a területet sokan látogatják, így amint megkapom az italom már tovább is állok, hogy folytassam a tömeg figyelését. Ekkor akad meg a tekintetem egy ismerős arcon. Rég nem láttam őt és meg is lep a dolog. Utoljára akkor beszélgettünk, mikor segített nekem a balesetem után. Egy ideig őt figyelem és, ha elkapom a tekintetét egy kis mosollyal arcomon már biccentek is felé. Odasétálhatnék, de nagyon is úgy tűnik, hogy Killian nincs egyedül. Zavarni meg természetesen nem szeretném őket, így tovább is vándoroltatom a szemeimet. A zene igen tetszetős a számomra. Talán még táncolnék is, ha lenne párom, de annak meg végképp nincs esélye, hogy én odamenjek egy férfihoz megkérdezni, hogy esetleg lenne e kedve. No nem csak azért mert ezt általában fordítva szokták csinálni, hanem azért sem, mert nincs meg a kellő bátorságom hozzá. Így csak tovább állok, picit himbálózva a zene ritmusára, de épphogy megmozdulok. Mikor újra kortyolok az italomból egy újabb ismerős arcot pillantok meg a tömegben, de csak egy rövidke időre. Összeráncolt homlokkal figyelem azt a pontot, hogy meglátom e őt újra, vagy csak képzelgés volt talán? Mit keresne ő itt? Bár ki tudja. Lehet, hogy az egyetemről elkísért egy lányt...De ez a gondolat miért is fáj ennyire? Mivel nem pillantom meg újra azt a bizonyos arcot, így már el is terelem róla a gondolataimat. Biztosan más volt az, aki hasonlított rá. Éppen meg is fordulnék, mikor valaki elkapja a karom. Lassan fordítom meg tekintetem, és mikor meglátom a szorító kéz tulajdonosát a meglepettség ül ki arcomra. Akkor tehát valóban őt láttam az előbb. Ahogy szembe fordulok vele szemeimet az övébe mélyesztem, úgy figyelem őt némán. Én sem szólalok meg, nem tudok mit mondani neki, de szerencsére végül ő töri meg a csendet. Érzem ahogy az arcom szép lassan pirulni kezd, majd kissé lesütve a tekintetem bólintok neki egyet válaszképpen. Természetesen azért előtte az italomtól megszabadulok, amit találok egy helyet ahová letehetem azt.
Talán az egyetlen dolog az, amire most vágyom, hogy maradjon így örökre. Fogom a kezét, s szavaimra elpirul. Mosolyogj kislány... Mosolyogj rám. Maradj így meg az emlékezetemben. Rá mosolygok, s megsimítom az arcát, hogy nézzen rám újra, ne süsse le tekintetét. Látni szeretném, nézni, és szemei fényében fürdeni ma éjjel. Semmi mást nem akarok. Megvárom, míg leteszi a poharat, s gyengéd lépésekkel vezetem fel a parkettre. Derekára fonódik kezem, másikban megtartom kacsóját, s vezetem. A dallamok körbefonnak minket, végig szemeibe nézek. Mióta utoljára láttam, csak még szebb lett, én meg csak borostásabb. Nem tudom, hogy mondjam el... El szeretném. De csak mosolygok, s finoman megszorítom a kezét. - Kísért valaki a Bálra? - kérdezem halkan. Nem tudom miért kérdezem, de mégis érdekel, talált-e valakit, aki... vigyáz rá. Aki nem én vagyok. Érzem a parfümjét, s kicsit jobban magamhoz vonom. Megnyugtat a közelsége, s nem érzem olyan fullasztónak a torkomban a gombócot. Nézem szemeit, és szeretném azt hinni, így maradunk örökre. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy ennyire fájni fog. Hogy... De nem gondolom tovább. Inkább gyönyörködöm benne. Végül közelebb hajolok hozzá, s homlokára csókot lehelek. Nem tudok megszólalni. De talán nincs is szükség rá. Nem kellenek szavak. Halkan lélegzem, minden egyes mozdulata beleég elmémbe. - Ne haragudj rám! Ugye... megbocsájtasz nekem? - kérdezem alig hallhatóan. Kezét arcomhoz emelem, s megcsókolom a tenyerét, lehunyom a szemem, s vezetem kezét, hogy simítsa meg arcomat, s nyakam köré fonja kezét. Tovább vezetem, senki más nem létezik nekem, csak ő. Egyre forróbbnak érzem a mellkasom, pedig semmi alkoholt nem ittam ma még. Kellemesen végigbizsereg a hátam, ahogy tenyerét a nyakamon érzem. Csak akkor emelem újra tekintetem szemeibe, mikor választ ad kérdésemre.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy arcomhoz ér tekintetemet felemelem és az övébe fúrom. Az érintése nem tagadom jól esik és iszonyatosan hiányzott, de ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy jól döntöttünk. Ahogy a parkett felé húz engem egy pillanatra sem emelem le róla tekintetem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez tényleg ő. Egyszer sem mondtam neki, hogy én eljövök ide, de a jelek szerint ő mégis tudta. Lehet, hogy ez az Ő tervük? Megbeszélték, hogy elrángatnak, hogy itt találkozzunk?...Nem, biztosan nem! A pír nem tűnik el arcomról olyan könnyen. Nem sűrűn szoktam táncolni, így nem is vagyok a legjobb, de örömmel teszem, főleg vele. Ahogy az ő keze a derekamra csúszik úgy az enyém a vállára, ahogyan azt kell. A kérdésre először csak bólogatok, majd szavakkal is válaszolok. -Igen... Veronica és a párja hozott el, de elveszítettük egymást, bár nem tudom, hogy véletlenül volt e.-Hogy én esetleg találtam volna mást helyette? Ennek igen csekély az esélye. Nem pont az a lány vagyok, akiért olyan sok pasi odalenne. Persze ezt nem is bánom, hiszen annak is megvannak a maga hátrányai, talán még több is. Ahogy közelebb von magához még jobban kipirosodik az arcom. Megint úgy érzem magam, mint az első randevúnkon, pedig az már régen volt. Azóta sok minden történt, változott. A tekintetem ismét lesütöm és egy pillanatra be is hunyom, mikor csókot kapok tőle a homlokomra. Úgy érzem, hogy lassan könnyek folynak majd ki a szemeimből, de mivel el akarom ezt kerülni, így megpróbálom összeszedni magam amennyire csak képes vagyok rá. Nem szeretnék előtte, egy ilyen helyen sírva fakadni. Inkább örülnöm kéne annak, hogy itt van velem. Csak mikor ismét megszólal pillantok fel egyenesen a szemeibe. Nem adok rögtön választ a kérdéseire, csak figyelem az arcát, a szemeit, majd egy halvány mosolyt formálnak meg ajkaim. -Nincs miért megbocsátanom Velkan.-Nem hiszem, hogy ő lenne a hibás. Mindenkinek van az életében egy nehéz időszak és úgy tűnik nálunk egyszerre jelent meg, amivel nem tudunk egykönnyen megbirkózni. Hagyom, hogy vezesse a kezem, hogy csókot leheljen rá, hogy végül tenyerem a nyakát simogassa. Mind a két kezemet a nyaka mögé helyezem és úgy figyelem a tekintetét. Nem nagyon érdekel a többi vendég. Nem is nagyon figyelek rájuk. Most csakis az előttem lévő férfira irányítom minden figyelmem. -Honnan tudtad, hogy itt leszek?-Talán ezzel elrontom a pillanatunkat, de szinte ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, ahogy megpillantottam őt.
Ahogy megtudom, hogy nem férfival jött a bálra, máris könnyebbnek érzem egy kicsit a mellkasom. Nem akarom, hogy tolakodónak gondoljon. És talán jobb is, hogy Veronicával jött, így nincs egyedül. Alice amúgy sem az a típus, aki egyedül elmenne ilyen helyre. Ilyenkor áldom a kolléganője nevét. - Örülök ennek a véletlennek, így legalább veled lehetek. - mosolygok. Érzem, hogy kissé megremeg csókom alatt, s magamhoz ölelem. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Nem ezért vagyok itt. Rám néz, s szemei tükrében látom önmagam. Látom a mosolyát, s úgy érzem, könnyebb minden. Igen. Mosolyogj Alice... Mosolyogj Rám... - Én nagyon sajnálom, hogy így alakult. - mondom a szemeit figyelve, miközben nyakamra fonja kezét. Őszintén beszélek. Ha tehetném, visszacsinálnám. Tudom, hogy feszültek voltunk mostanában, de... Most már nincsen de. Itt van velem. Ez a fontos! Ez a lényeg! És mégis ott kiabál az apró hang. Mert elveszítettem őt. Pedig Vigyázni akartam rá. Kérdésére vállat vonok, s egy rejtélyes mosolyt biggyesztek hozzá. - Egy férfi nem árulja el a titkait. A lényeg, hogy rád leltem. Nem is veszem észre, hogy a zene már rég elhalkult, én mégis még vezetem. Lassan megállok. - Meghívhatlak egy italra? - kérdezem, de még mindig nem engedem el magamtól. Ha a válasz igen, kézen fogva vezetem oda a pulthoz.
Már nem is bántam annyira, hogy tiszteletemet tettem ma ezen a bálon. Szerintem álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi ismerős archoz lesz szerencsém, pedig akinek volt egy kis esze a Testvéreim közül, azok bizonyára megjelentek itt. Már csak azért is, amiért én; hogy találkozzanak néhány leszármazottjukkal. Mondjuk engem a polgármester is érdekelt a maga módján, ha már nyújtottam némi adományt a károkért. Mind a templomban történtekre gondolok itt, mind a könyvtárbeli balesetre, amit Alignakkal közösen sikerült összehoznunk. Ezek után talán nem ártott közelebbi ismeretséget kötni a városvezetéssel sem, köztük pedig az új Alfára is kíváncsi lettem volna. Mivel Sura mesélt a kis kalandjukról, így tisztában voltam vele, hogy hogyan néz ki a férfi. Ha pedig ez nem lett volna elég, ott voltak az újságcikkek róla. Mikor végül észrevettem Kilaunt, ajkaim mosolyra húzódtak. Különösen akkor, amikor tudatosult benne a jelenlétem. Szinte láttam az arcán végbemenő változásokat, ráadásul hallottam is, amint a szőkeséget megkérte, hogy ne nézzen felém. Ez igazán édes, pedig nem volt bennem ártó szándék. Jelenleg. Nem volt miért, hiszen még nem is tehetett ellenem semmit, tekintve, hogy nem volt egymáshoz szerencsénk az új testünkben. ~ Nem, tényleg nem, de egészen fejlődőképes vagy! ~ mondjuk úgy, hogy rendelkeztem egyfajta egészséges önbizalommal, ő pedig nekem valahogy sohasem volt az a határozott férfi. Most kinézetre legalább úgy nézett ki, de belül sejtettem, hogy ugyanaz a fiú, akinek annak idején született. Persze, én is változtam, úgyhogy nem akartam látatlanban ítélkezni, de a viselkedése pontosan arról árulkodott, amit én gondoltam. ~ Vajon mondhatjuk még ezt? ~ egy egyszerű farkas talán nem hallotta volna a halkan elsuttogott szavakat, de könyörgöm, mi nem voltunk egyszerű farkasok. Pontosan ebből kifolyólag a hallásom is némiképp fejlettebb volt, ezzel neki is tisztában kellett volna lennie. Egyébként természetesen a feleség megnevezésre utaltam, a menekülése láttán azonban akaratlanul is kibuggyant belőlem egy könnyed kis kacaj. Betöltötte mind az elméjét, mind a körülöttem lévő teret, hiszen nem csupán mentálisan váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Egyáltalán nem érdekelt az sem, hogy néhány tekintet kérdőn siklott rám. ~ Nem értem, hogy miért menekülsz előlem, Kilaun! Nem foglak bántani, ahogyan a kis szöszit sem szándékozom vacsorára megenni… ~ ingattam a fejemet, miközben a pezsgőspoharamba beleittam. Igazán szórakoztatónak találtam ezt a kis jelenetet végignézni, ám Eska feltűnésének már sokkal jobban örültem. Mielőtt még neki köszöntem volna, még apám szavai vertek visszhangot az elmémben. ~ Egyébként apám üdvözöl! ~ adtam át az Álmodónak az üzenetet, mielőtt még a tekintetem találkozott volna a házigazdáéval, amint átvágott a tömegen. ~ Eska drágám, éppen ideje volt! ~ elbűvölőbb mosolyt már nem is kaphatott tőlem. Ez a kislány tényleg nem tudta, hogy hová jött, vagy egyszerűen csak magasról tett rá. Az ilyeneket sohasem kedveltem túlzottan, hogy őszinte legyek. ~ Nem hiszem, hogy értékelné a vállon veregetésem… ~ jegyeztem meg, immár Apámnak címezve a szavakat. ~ Fogalmam sincs, hogy hol van Sangilak. Valószínűleg előbb-utóbb befut, ha olyan kedve lesz. Nem élünk együtt, hiszen tudod… szabad utakon jár ~ a gondolatmenet végére a szemeimet forgattam, noha senkihez nem beszéltem látványosan. Addig körül sem néztem, amíg az ismeretlen hang el nem jutott hozzám. Mivel nem találkoztam mindenkivel, így nem tudtam beazonosítani, ám azzal tisztában voltam, hogy most már Annakpokra is nőként kellett számítanom. Igazán érdekes találkozás lesz, már előre tudtam. Sura természetesen erről is mesélt, úgyhogy különösebben nem lepett volna meg, ha ő köszönt minket, de lehetett Nagojut is akár, vagy valamelyik másik hölgyemény. Inkább reakció nélkül hagytam egyelőre, amíg nem leszek biztos semmiben.
Sejtettem, hogy nem lesz túlzottan elragadtatva a hírtől, de már nem vagyok kislány, aki nem tud önálló döntéseket hozni és tartania kell attól, hogy az apja mit szól majd valamilyen tettéhez. Egyébként is a magam életét éltem már elég régóta, így nem szerettem volna, ha csak azért nem teszek meg valamit, mert ő azt akarja. Sőt, mivel tartottam magam annyira értelmesnek, így annak sem láttam értelmét, hogy titkolózzak. Valószínűleg úgyis megtudná előbb-utóbb, bár nem tudtam pontosan, hogy jelenleg milyen viszonyt ápolt Sangilakkal. Talán jobb is így. - Tessék?! – kérdeztem vissza teljesen értetlenül, amikor tudatosult bennem, hogy mit is mondott. – Igen, tudom. Elmondta… - sziszegtem a fogaim között, mert már maga a feltételezés is abszurd volt számomra. – Egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki visszaélne a helyzettel, de ha így is volna, nagylány vagyok. Tudok vigyázni magamra, ráadásul azzal sem vádoltak még, hogy ostoba lennék. Ebből kifolyólag tudom nagyon jól, hogy ő már nem az a Declan, akit én ismertem. Elég csak ránéznem, ahogyan idegenként tekint rám – a hangom kicsit elcsuklott, mert még azóta sem sikerült teljesen feldolgoznom, hogy a férfi, akit utoljára szerettem, örökre eltávozott. Feláldozta magát azért a férfiért, aki most a testét birtokolta, és én nem tehettem ellene semmit. Hiába nem volt friss a hír, attól még egy egészen kicsit megviselt most is. - Ezt nem is tudtam… - jegyeztem meg, amikor valamelyest sikerült összeszednem magam. Végül is, honnan tudtam volna? Hiszen nem nagyon kérdeztem őt az életéről, csupán vádaskodtam eddig és a rám vonatkozó részekről érdeklődtem. Talán majd változni fog a hozzáállásom ezzel kapcsolatban. Egyszer, majd valamikor a jövőben. Most azonban még nem voltam mindenre kész, ez nyilvánvaló volt számomra. Egyelőre azzal küzdöttem, hogy elfogadjam mindazt, amit eddig a nyakamba zúdított. Azt gyanítottam, hogy csupán a jéghegy csúcsa volt, nekem mégis idő kellett ahhoz is. Gondolataimból a pillantása zökkentett ki, mert eddig nem úgy nézett ki, mintha baja lenne. Most meg, mint aki kísértetet látott, így a homlokom egyből ráncba is szaladt az értetlenség miatt, szemöldökömet pedig kérdőn vontam fel. - Mégis hová? – kérdeztem, mintha valami idiótához beszélnék éppen és nem a tulajdon apámhoz. – És? – nem nagyon értettem még mindig, hogy mi ezzel a probléma. Mivel említette, hogy többen is vannak itt, így azt hittem, hogy ez nem annyira nagy dolog. Egyszerűen nem is fért a fejembe, hogy miért viselkedik ilyen paranoiásan. – Hogy a mije? – túl sok volt az információ hirtelen, így hagytam, hogy magával húzzon a pult felé. Jó, azért kicsit húzattam magam, mert akaratlanul is próbáltam meglelni a nőt, de hát esélyem sem volt rá, ez nyilvánvaló. – Mi a fenéért ráncigálsz itt, és rejtegetsz, mint valami hatalmas titkot? – kérdeztem immár felháborodva, amikor sikerült kiszabadítanom a kezemet a pult mellett. – Nem vagyok holmi… - a szóáradatomat a szőke nő feltűnése szakította meg. Először azt hittem, hogy ő Unalaq, így furcsállva figyeltem a szívélyes üdvözlést. – Köszönjük! – böktem ki végül, és mire kettőt számoltam, már tovább is libbent. – Ez meg ki volt? – érdeklődtem immár türelmetlenül, ám a tanácsot megfogadva tényleg kértem egy pohár puncsot.
Borzasztóan faragatlannak érzem magam hirtelen, bele sem gondoltam, hogy igazából mit jelenthet a lányomnak feldolgozni, hogy mi történt az egykori kedvesével. Csak azt tartottam szem előtt, hogy mint Sangilakot, mennyire távol akarom tartani a lányom közeléből, és ahogy elcsuklik a hangja, szelíden az álla alá nyúlok, és végigsimítok rajta. - Ne haragudj. - mosolyodom el bűnbánóan - Tudom, hogy nem vagy ostoba, én csak... Nem akarom, hogy a mi kettőnk viszonyából kifolyólag bármi bajod essen. Nem tudom, hogy ez mennyire elegendő számára, hogy meggyőzzem őt arról, hogy minden ostoba megnyilvánulásom ellenére csak jót akarok. Tudom, hogy tud magára vigyázni, de a Szellemek irgalmazzanak annak, aki két Alapító közé kell, hogy feszüljön. Félő, hogy előbb-utóbb összeroppan.
Annyira szeretném kizárni a Nyugati szelet... Becsuknám az ablakot és inkább megfulladnék az oxigénhiánytól, mintsem újra a felsőbbrendűsége céltáblája legyek. Úgy tűnik, nem elégszik meg egy egyszerű üdvözléssel, és amíg idegesen szerencsétlenkedek, ő tovább duruzsol a fejembe, és akaratlanul is felmorranok, amikor kis szöszivé degradálja le a lányomat. Azt már nem veszem magamra, hogy mennyire tart fejlődőképesnek, ha tudná, mivé váltam, ha bármelyikük tudná Yee-n kívül, hova "fejlődtem"... Talán még jobban megvetne, de legalább meg tudnám lepni. Erős a kísérték, de csak nem kezdhetek demonstrációba itt, hiszen annyi az ember, annyi a civil. A kacajától kedvem lenne összetörni valamit. ~ Én nem... Nem menekülök. Csak szeretnék nyugodtan szórakozni a... partneremmel. Ha nem bánod, a nosztalgiázást későbbre halasztanám. És kérlek, legalább egy nyilvános rendezvényen tisztelj meg annyival, hogy tiszteletben tartod a magánbeszélgetés fogalmát. ~ És még csak nem is Chulyinnal tárgyalok... Minden esetre igyekszem nem túlságosan utasítgató lenni, pusztán kimérten és hűvösen kérem arra, hogy ma estére felejtsen el. Kaskae üdvözlete éleszt bennem némi reményt, bár fogalmam sincs, hogy köztük mennyire működik az apja-lánya kapcsolat ennyi év után, de ha úgy mint velem és Holly-val, akkor egy kicsit bajban leszünk. Mit kicsit? Nagyon. ~ Hasonlóképpen. ~ Én nem fogok rajta keresztül üzengetni a Főnöknek, majd ha lesz időm, talán egy gyors üdvözletre meg fogom környékezni később, vagy ha Unalaq mégsem hagy nyugton, akkor... "Megyek sírni a szoknyája mögé", vagy hogy is mondják manapság. - Csak gyere. Kérlek! - borzasztó ám ez, hangok itt, hangok ott, a fejemben és azon kívül, ha már az energiákból nem lenne elég. És én egy jó estét ígértem a lányomnak... - Nem rejtegetlek, én... - halkítom le a hangom, ahogy megtorpanok és szembe fordulok vele már a pultnál - Beszél hozzám, és már ki is szúrt téged magának. Nem vagyunk túlságosan jóban és tudod... A mondatot azonban nem tudom befejezni, mert egy újabb szőke nő feltűnés folytja belém a szót. Még a szám is eltátom, hihetetlen, hogy ez Ő. Hiszen olyan csöpp volt, olyan... Bájos, most pedig kész nő, és úgy viszonozom a röpke üdvözlést, mintha csak azt kívánnám, hogy rejtsen el a világ elől. A farkasom most először az este folyamán lelkesen és játékosan simul bele Eska bundájába, és még egy mosolyra is futja. - Mindenképpen. Bólogatok, és bár nem lehet pontosan tudni, hogy a puncs megkóstolására értem avagy a táncra, voltaképpen mindkettőre készen állok, sőt. Ahogy Holly merne magának az italból, megkísérlem átvenni tőle a poharat és a kanalat egyaránt. - Engedd meg... Kérem udvariasan, és ha átadja nekem a poharat és a merőkanalat, úgy először számára merek az italból, utána pedig saját magamnak is. - Nos, hát... ő... Eska. - vakargatom meg a tarkóm zavartan, és jobbnak látom inni, mielőtt teljesen vattává száradna a szám. Mindebbe csak egy női hang, Annakpok hangja zavar bele, én pedig pár pillanatig csak pislogok, és elképzelni sem tudom, milyen lehet kívülről nézve ez az egész. Utálom, hogy egyszerre több párbeszéd folyik a fejemben, és közben még a lányom is itt van. ~ Annakpok? A mindenit... Szia, különben. ~ Ha valaki azt gondolná, hogy gondolatban nem lehet magadat hülyének érezni, az téved. De nem tudom, hogy erre mit tudnék így reagálni. Ha előttem állna, akkor valószínűleg megpróbálnám mondjuk megölelni, de egyelőre csak a gondolati szavak maradnak. És persze Holly. - Én annyira sajnálom Holly. Ott tartottam, hogy... "U" és én meg a "volt" férje sosem tartottak valami sokra. És nem tudom, azóta mennyire nőtték ki azt, hogy sportot űznek a megaláztatásomból, és ha egy mód van rá, szeretném, ha ez nem rajtad keresztül történne meg. Fejezem be végül azt, amit Eska jövetele megszakított, és utántöltöm az idő közben kiüresedett poharamat is.
//Ennél jobban nem is lehetne elosztani egy 200. hozzászólást *_* (i miss you, Abigail <3) //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nem csak te sajnálod ezt Velkan! De talán túl korai volt a találkozásunk.-Én igen is hiszek abban, hogy létezik az a bizonyos sors és elképzelhető, hogy valóban rosszkor találkoztunk. Talán, ha később, vagy más körülmények között, akkor most nem kellene szomorkodnunk. De persze ez mind csak felvetés. Lehet, hogy ez az egész egy nagy kamu és csakis bennünk van a hiba, amiért elrontottuk az egészet. Ezt sosem fogjuk megtudni. A mosolyára az enyém is kiszélesedik. -Te aztán nem változtál semmit!-Oké ezt most úgy mondtam, mintha évek óta nem láttam volna őt, de az is igaz, hogy már régen nem találkoztam vele és ennyi idő alatt is változhat szerintem az ember. Furcsamód nagyon is örülök annak, hogy ma eljött ide és megkeresett. Mostanáig nem is vettem észre, hogy mennyire is hiányzik nekem. A zene lassan elnémul és a táncunk is véget ér. A szemeimet egy percre sem veszem le róla, ahogy mosolyom sem tűnik el arcomról. -Egy ital jól esne!-Bólintok is egyet a válaszom mellé, majd követve őt elindulok a pult felé. -És mond hogy vagy?-Teszem fel végül a legalapvetőbb kérdést. Bár néha beszéltünk telefonon, de az mégsem ugyanolyan, mint személyesen megtárgyalni a dolgokat. Közben sikeresen meg is érkezünk a célba vett helyhez. A kérdő tekintetre elgondolkozom kissé. Egy újabb koktélt nem kérnék, bár finom volt, de elegendő is. -Azt kérek, amit te!-Tudom jól, hogy Velkan nem egy nagy iszákos, így nem tartok attól, hogy valami olyat kérne, ami túl erős lenne a számomra.
Kissé meglep az, hogy szerinte korán találkoztunk. A Sors, a Szellemek ostobaságait még most is nehezen hiszem el, de ez meglep Alicetól. - Én örülök, hogy találkoztam veled, és nem bánom, hogy akkor. - mondom, ahogy lesétálunk a parkettről. Szavaira kissé felnevetek. Így látod? Lehet... Nem akarom azt mondani, hogy már pedig érzem a változás szelét. Tudom, hogy menni kell. A gondolatra elszorul a szívem. A pulthoz érve Alicera pillantok. Kérdésére szomorkás mosoly villan át arcomon. - Mióta nem találkozunk, eléggé pocsékul. - mondom, s kerülöm a pillantását. Nem akarom hozzá tenni, hogy baromira hiányzik nekem. Még a végén őrültnek titulál. Így is elég nehéz a helyzet számomra. Nem akarok rontani rajta. Mély levegőt veszek, és felnevetek. - Két pohár pezsgőt kérek szépen. - fordulok gyorsan a pult mögött álló csaposhoz. Kis idő múlva ismét a lányhoz fordulok. - Az élet megy tovább, vége az évnek, jövőre kezdjük elölről. Ez minden. Veled mi történt mostanában? Nyárra tervezel valami kis vakációt? - kérdezem, mosolyt erőltetve magamra. Nem akarom elrontani az estét, így is tudom, hogy elfogom. De vajon megéri? Megfordul most először a dolog a fejemben, hogy nem mondom el az igazságot Alicenak. Lelépek titokban, ő pedig majd a Protektortól úgyis megtudja, vagy valamelyik Mentortól. De ezt nem tudom megtenni vele szemben. Megéri nekem, hogy fájdalmat okozzak? Vel... az is lehet, csak túlkomplikálod. Az is lehet, hogy már rég ki is törölt magából, és meg se fogom lepni a szavaimmal. De akkor miért érzem azt, hogy ez hazugság? Gondolataimból a pezsgős pohár koccanása riaszt fel. Fizetek, majd az egyiket Alicenak nyújtom, majd felé emelem poharam. - A ma estére, Szép Hölgy! - mosolygok rá.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Igazán bölcs hozzászólás volt ez tőled Alice. Jobb lett volna, ha inkább csendben maradsz. Azzal legalább nem rontasz el mindent. -Félre értettél Velkan! Természetesen én is örülök, hogy találkoztunk...Bocsánat, hogy ilyen ostobaságokat fecsegek itt össze-vissza.-Az est hátra lévő részében inkább csendben maradok. Maximum az ő válaszaira válaszolok, de semmi több. Nem akarom még jobban elrontani a dolgokat. A válaszára összeszorul a szívem. Bár tudom, hogy ő sem boldog attól, hogy meghoztuk azt a döntést mégis reménykedtem abban, hogy rá talál majd a boldogság és jót fog tenni neki a különlét. Bár nem értem, hogy miért voltam megint ilyen naiv, hiszen én sem vagyok a dologtól boldogabb...Sőőt elég sokat gondolok rá, hogy vajon helyes döntés volt el, hogy egyáltalán később jobb lesz, vagy rosszabb? Miközben Ő rendel és a tömegbe bámulok. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben, amik ki akarnának törni, de erőt veszek magamon és inkább elfojtom őket. -Nem tudok túl sok mindent mesélni. Továbbra is rengeteg a munka. Közben próbálok felkészülni a következő vizsgára és már Ginával is edzek. Egyre kevesebb a szabadidőm, de nem panaszkodom. Én vállaltam el és, ha nem vagyok képes mind ezt végigcsinálni, akkor nem is vagyok érdemes arra, hogy gyógyító váljon belőle.-Néha úgy érzem, hogy megszakadok és nem bírok kikelni az ágyból, de akkor erőt veszek magamon. Szeretnék minél jobban teljesíteni és nem csak miattam, hanem a mentoraim, betegeim miatt is. -Ami meg a nyarat illeti, ha Will elenged és nem lesz túl sok munka akkor szeretnék hazalátogatni, de még semmit sem tudok biztosra. Lehet, hogy csak egy hétvége erejéig szabadulhatok majd el.-Én is elmosolyodom, de ez a mosoly már nem olyan őszinte, mint a korábbiak. Próbálok boldognak mutatkozni, de nem megy ez olyan könnyen. A felém nyújtott poharat elfogadom, majd koccintok is Velkannal. -A ma estére!-Bele is kortyolok a pezsgőbe, hogy utána ismét a tömeg felé tereljem a tekintetem. Ahogy végig mérem a felénk közeledő, igen merész ruhába öltözött, kisminkelt csinos nőt (nem félreérteni!) észreveszek nem messze tőlünk a földön egy elhagyott tárgyat. Összeráncolt homlokkal figyelem azt, majd végül egy szó nélkül elindulok felé, hogy kezembe vehessem azt. Egy pénztárca veszítette el gazdáját, aki minden bizonnyal figyelmetlen volt. A talált tárggyal együtt sétálok vissza Velkanhoz és mutatom meg neki is. -Egy pénztárca. Valakinek biztosan hiányzik, vagy hiányozni fog. Meg kellene keresni a gazdáját nem gondolod?-Talán nem pont ez a megfelelő pillanat arra, hogy ilyenekkel foglalkozzunk, de addig sem búslakodom a kettőnk között kialakult dolgon. A pezsgős poharat átnyújtom Velkannak, majd ki is nyitom a tárcát abban a reményben, hogy találok benne valami papírt, ami elárulja, hogy ki is lehet a gazdája. -Zsákutca. Semmi irat nincs benne, csak pénz. Így nem lesz könnyű a dolgunk. Talán le kéne adni a pultosnak, vagy nem is tudom kinek...-Nézek rá tanácstalanul. Hátha neki eszébe jut valami jó kis ötlet.
Kezdőlap
Plusz vidd tovább nyugodtan időben a dolgot, csak valahogy el akartam kezdeni 
//
