Kis túra, nagy túra... gyalogosan bejárni az erdőt és ismerkedni meg azzal remek időtöltés, akár vezetővel tesszük ezt, akár magunk. Fontos azonban, hogy az érvényben levő figyelmeztetésekre odafigyeljünk és be is tartsuk őket! Saját magunk érdekében...
Egon ásítva kecmergett ki az ágyából. Reggel kilenc volt, a nap még nem bukkant elő, de ideje szedelőzködni, ha tíz órára az állatorvosnál akar lenni. Gyagyás még aludt, de ez hamarosan változni fog, még nem tudta, hogy megijesztve ébressze-e fel, vagy egyszerűen csak lökje le az ágyról. Kezdetnek felkapcsolta a villanyt, ha már a mozgására nem ébredt fel megadta neki az esélyt, hogy a fény miatt keljen fel. Gyagyás azonban még akkor is húzta a lóbőrt, amikor Egon már felkapkodta magára fekete farmerját, és egyszerű kék pulcsiját. Töltött magának egy pohárka whiskyt és felhörpintette, majd odasétált Gyagyáshoz és ugatni akart egyet, hogy ezzel rémítse éberségre a macskát, de rájött, hogy farkasként sokkal meggyőzőbben tudja megijeszteni, ezért levetkőzött és átváltozott farkassá. Mélyről jövő morgást és vonyítást hallatva álkapcsát csak néhány centivel az állat feje előtt összecsukta. Gyagyás azonban nem reagált, pedig elég hangos volt a művelet. Egon még mindig farkasként fejével a macska testének feszült és lelökte az ágyról. Értelten és zavart nyervákolást hallatott, majd felnézett Egonra és dorombolni kezdett. A fenevad belül örült a gonoszkodásnak, és Egonnak sem volt nagyon ellenére, ráadásul, ha valami baja esett volna a macskának egész egyszerűen, átvette volna a sérülését és a barátság már helyre is lett volna állítva. - Ideje indulnunk – mondta a Gyagyásnak, miközben újra felöltözött, majd bakancsát is felkapta, és fekete vastag kabátját magára öltötte. Odakint nem volt túlságosan hideg, bár mínusz fokban voltak, elég enyhének érezte a levegőt. Macskaszállító ketreccel ugyan nem rendelkezett, de volt egy vastagabb nejlonszatyra, ami tökéletesen megfelelt Gyagyás szállítására. Amilyen kis retardált, még biztos élvezte is. Tett alá egy nagyobb konyharuhát, hogy ne szaggassa véletlenül ki, majd beült a kocsijába és az anyósülésre helyezte a szatyrot.
Szeretett sötétben vezetni, ezért nem egyenesen a nemzeti parkhoz ment, hanem pocsékolta egy kicsit még a benzint a városban, ráadásul, amúgy is időben volt. Kilenc ötvenkor parkolt le, a látogatóközpont a közelben volt, és néhány alakot is látott a bejárat előtt ácsorogni. Lehet, hogy az is ott lesz közöttük, akit ő keres. Nem igazán tetszett neki, hogy őrzőhöz viszi a macskát, de remek alkalomnak tűnt, hogy információhoz jusson a szervezetükkel kapcsolatban. Kiszállt a kocsiból, és kivette a szatyrot, benne a valószínűleg újra elalvó Gyagyással, de majd észhez téríti a doki. Nem tudta, hogy néz ki a nő, de a telefonban azt mondta, hogy az épület előtt várja. Igaz volt több építmény is a parkoló közelében, de a táblákon olvasható feliratok egyértelművé tették, melyik irányban van a látogatóközpont, így egyszerűen elindult arra, közben kicsit megrázta a szatyrot, hogy Gyagyás felébredjen, bár gyanította, rá sem hederít a dologra. - Jó reggelt – köszönt oda a szőke nőnek, akiről úgy öt méter távolságból kiszagolta, hogy őrző. Egy kritériumnak már megfelelt. - Alice Lavant-ot keresem, tudja esetleg hol találom? - Természetesen sejtette, hogy pont ő az, de biztos persze nem lehetett benne. Saját maga nem mondta a telefonban, hogy vérfarkas viszont Elvisre hivatkozott, hogy ő adta meg a számát, ebből pedig nyilván sejthet valamit a nő. A nap még nem bukkant elő, de első sugarai már kezdték megvilágítani a keleti égboltot.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egyik nap felhívott Elvis azzal, hogy megadta a számom egy ismerősének, akinek gondja van a macskájával. Én ennek, még ha gonoszan is hangzik, nagyon tudok örülni. Bár azért reménykedem abban, hogy nincs semmi komoly baja a cicusnak, de az új betegeknek mindig tudok örülni főleg most, hogy kevesebb időt tölthetek el azzal, amit igazán szeretek. A múltkori kis műtétem is annyira felvillanyozott, hogy napokig másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ismét szikét foghattam a kezemben, hogy ismét azt csinálhattam, amit szeretek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy szeretném, hogy az új betegemnek olyan problémája legyen, hogy azt műteni kelljen, de igaz jó lenne, ha többször foghatnék szikét, még ha csak kis rutin műtétekről is lenne szó. Így hát a mai napit is hasonló izgatottsággal várom, mint mikor Cézárt hozta el Elvis. Ahogy akkor is most is Will hozott el a látogató központban. Kezdek félni attól, hogy ki fog akadni, hogy ennyiszer kell engem fuvaroznia. Én örömmel jönnék taxival, vagy akár busszal, de Ő erről hallani sem akar. A találkozót, ahogy máskor is most is kintre beszélem meg. Sokkal egyszerűbbnek vélem így. Bár igaz még nem láttuk egymást és fogalmam sincs, hogy mégis hogyan néz ki, de bízom abban, hogy nem lesznek sokan és csak megtaláljuk egymást. Azért ez nem olyan nagy hely és nem járkál olyan sok farkas szabadon...Sőt pontosabban nagyon ritka itt találkozni farkasokkal. Éppen a tájat fürkészem, mikor egy kedves hang szolit meg. Ahogy meghallom a nevem egy mosoly kúszik az arcomra. -Szép reggelt! Én volnék Alice! Örvendek!-Azzal felé is nyújtom a kezem egy kézrázásra. Ahogy megérzem az energiáit máris elfog egy fura érzés és kissé a kezem is remegni kezd. Már megint...De mégis miért? Közben észreveszem a szatyrot a kezében és mivel semmi mást nincs nála, így csak egy dologra tudok gondolni, de nem igen szeretnék hinni neki. Komolyan az ott?....Nem az nem lehet...Biztosan a kocsiban van. Igen csak ez lehet a magyarázat. -És a cicus?-Teszem fel a kérdést teljesen ártatlanul nagyon is reménykedve abban, hogy nem az lesz a válasza, hogy a szatyorban.
Örült, hogy nem lőtt mellé, és valóban a dokival futott össze. A lány elég közvetlennek tűnt első benyomásra, remélhetőleg a továbbiakban sem fog valami felsőbbrendű orvos ego előkerülni. Egon viszonozta a kézfogást, majd el is mosolyodott közben. Milyen kellemesen meleg keze van, ezen a hideg, sötét reggelen. Bár bizonyára fázik, mivel remegett a keze, amit Egon tökéletesen érzett, amikor kezük egymáshoz ért. - Üdvözlöm, Egon Duckbane- mutatkozott be ő is, bár már a telefonban ezt a kört lejátszották, de személyesen jobban működik az ilyesmi. Ráadásul Egon magából kiindulva úgy volt vele, hogy nem mindenki jegyzi meg elsőre a telefon túloldalán lévő beszélgetőpartner nevét, így nem árt felfrissíteni a dolgokat. - A macsek itt van - vigyorodott el, közben a szatyrot lendületesen megemelve a nő szemének magasságába helyezte azt. Nyilván eddig elkerülte a figyelmét a táska vagy esetleg nem hitte, hogy a szatyor tökéletes szállító eszköz lehet az ilyen állatok számára. Mindenesetre most már biztosan tudja, hogy a nejlon táskában van. - Gyagyás a neve, és kicsit retardált szegény. Gondolom, odabent fogja megvizsgálni, szóval most nem fogom itt a hidegben elővenni, még a végén megfázik. - Na, nem mintha az a vékony táska olyan sokat védene rajta, de legalább a rongy, ami az aljában van valamennyit segít. - Amúgy szokott agyalágyult macskákkal foglalkozni? - kérdezte, mivel teljesen szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy Gyagyással bármit is lehetne kezdeni, így nem sok reményt fűzött hozzá, de egy próbát megér. Gyagyás nyilván felébredt, amikor lendületesen megemelte a táskát, mivel Egon érezte, hogy a táska füle izeg-mozog a kezében, ráadásul panaszos nyávogás is hallatszódott. - Na, úgy látom magához tért a jószág - jegyezte meg mosolyogva.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A kedves mosolyom lefagy arcomról, mikor felemeli a szatyrot azzal a válasszal, hogy bizony a macsek ott van benne. Értem én, hogy nem mindenki teheti meg magának, hogy szállító dobozt vegyen kis kedvencének, de egy táska is sokkal kedvesebb megoldás lenne, min egy sima szatyor. De természetesen ezt nem teszem szóvá, nem én vagyok a macska gazdája. Az nekem elég jel arra, hogy szereti a cicust, hogy elhozta hozzám kivizsgálni, hiszen vannak olyan lusta és gonosz emberek, akik inkább végignézik az állatuk szenvedését, mintsem segítséget kérjen. -Természetesen bent. Nem kell most előhalásznia nekem. A négy fal között tényleg melegebb van és kényelmesebb is.-Nem beszélve arról, hogy minden eszközöm ott van. Azért nem vagyok olyan jó állatorvos, hogy csak ránézésből tudjam, hogy mi a gond. Persze vannak ilyen esetek is, de ha valami belső probléma van, azt nem tudnám megmondani, max csak megtippelni. El is indulok az épület felé, a szokásos, jól bejárt úton. Közben újabb érdekes kérdést kapok a férfitól, amit először nem tudok hová tenni. Vajon komolyan gondolta, vagy csak poénkodott? Bár igazából ezt a kérdésem a szatyor bőven megválaszolja. -Én nem gondolom azt, hogy bármelyik állat is agyalágyult lenne. Tudja én mindig a szépet próbálom meglátni az állatokban, így semelyikre sem tudnám azt mondani, hogy ronda...elnézést. Azt hiszem egy kicsit elkalandoztam!-El is pirulok kissé. Közben meg is érkezünk a bejárati ajtóhoz, amit kinyitva előre is engedem a beteget és gazdáját. -Amúgy hány éves Gyagyás?-Kezdek el érdeklődni a kis betegemről. Sajnos a kor sok mindent befolyásol. Ha túl öreg akkor nagyobb a kockázat, kevesebb az esély a teljes felépülésre, mint a fiataloknál. A rendelő sincs messze már. Pár perc séta a már kellemesen meleg folyosón és egy újabb ajtó után már meg is érkezünk.
Alice arcáról eltűnt a kedélyes mosolygás, amikor Egon megmutatta merre is található a macsek, és a férfi ezt észre is vette, de nem igazán törődött vele. Tudta, hogy a szatyor túl elegáns szállítási módja a macskának, és ezt a nejlont sokkal magasztosabb célokra is lehetett volna fordítani, mint egy nyáladzó, retardált macskának az orvoshoz vitelére. Mindenesetre ez igazán részletkérdés. A macska itt van, és a doktornő is, szóval semmi akadálya annak, hogy Gyagyás ki legyen vizsgálva. - Rendben – vigyorodott el Egon, közben bólintott is. Végül elindultak az épület felé, valószínűleg arra, amerre a lány orvosi rendelője található. Legalábbis Egon pengeéles logikájával csak erre tudott következtetni. A lány elpirult valamiért, amit Egon nem igazán értett, hiszen csak ronda álltokról volt szó, meg előtte a retardáltakról. - Pedig vannak csúnya állatok. Rozmár, csivava, az összes pók, na meg ott van az a szőr nélküli kutya is, meg nem mondom mi a neve, de szegény borzasztóan néz ki – Egon csak folytatta a társalgást, amibe a lány belekezdett. Személy szerint persze neki édes mindegy, hogy csúnya-e egy állat vagy sem, hiszen mindegyik rettegve menekül előle, kivéve Gyagyást. Ezért is szereti a kis retardált macskáját annyira, mert megtűri őt és egyáltalán nem fél tőle. - Ehm – grimaszolt Egon, miközben felfelé nézett és féloldalasan tartotta a fejét. A kérdés váratlanul érte. Fogalma sem volt, hogy Gyagyás hány éves lehet. Nincs regisztrálva, legalábbis, ha van, akkor ő nem tud róla. Nincs oltási könyve sem, amiben esetleg az életkora szerepelhetne. – Igazából lövésem sincs. Próbáltam megkérdezni tőle, de folyton csak nyávogott. Semmi használható nem sült ki a beszélgetéseinkből – vonta meg a vállát mosolyogva. Pedig viccből még gondolatban is küldött neki üzentet, hátha lesz valami reakció rá. Igaz nem válaszra várt, hanem értetlenségre, esetleg fejvesztett menekülésre, vagy görcsös fejrángásra. Sajnos azonban semmi efféle nem esett meg. Gyagyás csak feküdt tovább az ágyon és félrefordított fejjel figyelte gazdáját, amint mereven bámulja őt. - Mióta állatorvos egyébként? – kérdezte Egon, pusztán kíváncsiságból. Egyáltalán nem féltette Gyagyást tőle, valószínűleg remekül ért a szakmájához, egyszerűen csak nem szeretett volna némán lépkedni, amíg elérik a rendelőt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Szavaira akaratlanul is elmosolyodom. A legtöbb ember ugyanígy reagál, mint ő és valahol megértem őket. Igen ha úgy vesszük tényleg vannak csúnya állatok, de ahogy az embereknél is mindenki szép. Lehet, hogy nekünk nem tetszik valaki, de van akinek meg pont az az ideálja. Nem szabad lenézni e miatt a másikat, és nem is szabad csúfolni őket, mert hiszem, hogy mindenkiben ott van a szépség és én pont ezt próbálom mindig meglátni. De nem tagadom, hogy néha nehéz, nagyon nehéz. -A pókokat én sem kedvelem bevallom őszintén, de közben mégis csodálatosak. De nem akarom ezzel untatni. Kevesen gondolkoznak így, mint én és ezzel nincs is baj. Mindenkinek megvan a véleménye, amit tiszteletben kell tartani. Én senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy de akkor is szeresse az állatokat és becsülje meg őket. A véleményemet elmondhatom, mesélhetek róluk, de neki kell eldöntenie, hogy változtat e az életmódján, a hozzáállásán.-Rántom meg enyhén a vállam. Persze sosem könnyű elfogadni azt, hogy valaki utálja az állatokat, hogy leginkább csak megölné őket, de az erőszak sem megoldás. Egy gyilkos sem azért fog megváltozni, mert kínozzák, amíg mindig is úgy fogja hinni, hogy neki joga van elvenni életeket, hogy ő neki erre szüksége van. De ha az agyára, a gondolkodására sikerül ráhatni akkor sokkal többet érhetünk el... No de nagyon is sikerült elkalandozni. Inkább vissza is térek Egonhoz és a macsekjához. Jókedvűen nevetek fel a válaszára. Bevallom őszintén ismerős a dolog, néha én is megpróbálkozom elbeszélgetni veluk, de nem sok sikerrel. -Nos értem! Lehet, hogy csak szégyenlős és nem merte elárulni!... De majd akkor ezt is megtudjuk a mai napon!-Ha nem is tudom pontosan behatárolni, hogy hány éves egy körülbelüli értéket azért meg tudok állapítani. -Már öt éve vagyok állatorvos, bár állatokkal már gyerekkoromban foglalkoztam. Egy farmon nőttem fel.-Mesélem el magamról ezt az apróságot. Amint beérünk a rendelőbe rámutatok a vizsgáló asztalra, majd leveszem kabátom és miután kezet is mosok én is odasétálok asz asztalhoz. Ha kivette közben a cicust megsimogatom őt, elkezdek vele barátkozni. -Szia Gyagyás. Hát milyen kis aranyos macska vagy!-A cicus láthatóan csöppet sem ideges, sőt nagyon is élvezi a simogatást. Pár perc múlva végül szemügyre veszem a fogait, a szemét, a bundáját. -Nos úgy vélem, hogy olyan négy-hat éves lehet. Látom, hogy a lábaival bajok vannak. Majd egy röntgent mindenképpen készítenék róluk. Esetleg tud arról, hogy korábban lett volna valamilyen balesete, ahol eltörhettek volna a lábai? Mert lehetséges, hogy rosszul forrtak össze, de genetikai okai is lehetnek.-Egyelőre csak ennyi kérdést teszek fel neki, majd idővel jön a többi is.
- Hát, néhány ember még akkor sem lenne hajlandó változatni az álláspontján, ha az élete múlna rajta. Na, meg még ott vannak azok, akik teljesen irreális dolgokban hisznek, mint például az űrlényekben, vagy a vérfarkasokban – kicsit elkanyarodott, de a téma már inkább véleményekhez való ragaszkodás, és nem is igazán a csúnya állatok voltak. – Ezeknek az embereknek aztán járathatjuk a szánkat, hogy de ilyenek nem is léteznek, ettől eltekintve esély nincs rá, hogy megtudjuk őket győzni arról, hogy nincsenek erdőben tomboló, alakváltó szörnyetegek, akik idiótaként vinnyognak a teliholdra. A pókokat meg én sem kedvelem – rántott egyet a vállain Egon – bár jobban belegondolva inkább utálom őket. Valószínűleg utóbbi áll közelebb a velük való viszonyomhoz. A macskához való beszéden a nő elnevette magát, ami Egont mosolygásra késztette, bár igazából nem esett nehezére, hiszen a hideg idő ellenére igazán jó kedve volt. A lány válaszára Egon szélesre húzta a száját. Úgy látszik, a helyi őrzők nem szűkölködnek humorérzékben. - Nekem pedig elmondhatná – grimaszolt, majd elvigyorodott. – Nem harapok. Egon kérdésére készségesen felelt, persze nem volt nagyon személyes a kérdés, ettől eltekintve a vérfarkas örült, hogy hezitálás nélkül válaszolt a lány. - Az remek lehetett – mosolyodott el szelíden. – A gyerekkoromat én is hasonlóan nyugalmas helyen töltöttem. Távol a város fogatagától, csend és nyugalom vett körül. – Persze az 1820-30-as években Nailsworth pontosan olyan kisváros volt, mint amilyen most is. A Candvelon birtok, pedig néhány mérföldnyire, keletre húzódott a várostól. Milyen szép is volt minden egészen addig, amíg egy rohadt vérfarkas úgy nem gondolta, hogy feltépi az apja torkát. Na, de ez már régen volt, kár ilyennel elrontani a kellemes, igaz sötét és hideg reggelt. – Öt év alatt amúgy látott már retardált macskát? Végre elérték a rendelőt, és Egon úgy érezte ideje előbányászni a szatyor mélyéről a macskáját, amíg a doktornő felkészül a páciens fogadására. Gyagyás szokásához híven nyáladzva dorombolt, ahogy gazdája meleg kezeit megérezte a hasa alatt. A vérfarkas feltette kis kedvencét az asztalra, elengedte a macskát és mosolyogva figyelte, hátha leesik az asztal széléről. Persze elkapta volna, de a fenevad belül biztos jót mulatott volna rajta. Már érezte is, hogy kicsit felemeli az állát ketrece padlójáról, és éber álmából lesi, mikor ujjonghat örömében a macska idétlenségén. Gyagyás azonban úgy tűnt nem hajlandó csetleni-botlani, miután pedig a lány közelebb lépett hozzá és elkezdett beleférkőzni a bizalmába, már esélytelennek tűnt, hogy az állatorvos kezei közül huppanjon valahogy a padló felé. Persze a fenevad belül remélte a csodát, Egon viszont csak várakozó mosollyal figyelt. Kicsit felhúzta a szemöldökét, amikor Alice a macskát aranyosnak titulálta, de hát ízlések és pofonok. Saját maga inkább a retardált jelzőt használta volna rá, de ha a nyáladzástól, fejrángástól és a járási nehézségektől eltekintünk, tényleg lehetne őszintén aranyosnak nevezni. - Nemrég enyém a macska, sajnos fogalmam sincs mi történhetett vele korábban. Talán úgy két hónapja van nálam. Igazából a szó legszorosabb értelmében nem is az enyém. Bejött a konyhámba a törött hátsó ajtó üvegén át, ahogy a többi macska is, és amikor hazatértem a banda félelemtől rettegve vágódott ki a nyíláson, de Gyagyás csak a konyhában téblábolt – az egymást lökdöső macskasereg látványa még mindig szép emlékeket idézett elő elméjében és egy időre talán el is bambult. Milyen röhejes látványt nyújtottak, ahogy egymást lökdösve próbáltak menekülni Egon elől, aki rendszerint nagyot toppantott, az első ajtónál, miután beért a házba. Régi szép idők, kár, hogy már a farkaslakban lakik. – Még az is lehet, hogy a veszettség elleni védőoltást sem kapta meg idén. Szóval, ha esetleg nem gond, talán azt is kaphatna – Egont persze ez nem igazán izgatta. A veszettség is olyan betegség, amire teljesen immúnis, de ha már úgy is itt van akár be is oltathatná.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Széles mosoly terül el arcomon őt hallgatva. Olyan komolyan adja elő magát, hogy szinte már elhiszem, amit mond. Pedig sejtem, hogy csak bolondozik, hiszen a fajtájáról beszél. Mindketten tudjuk nagyon jól, hogy nem bolondnak néznénk azt az embert, aki azzal állna elő, hogy látott egy vérfarkast, hanem inkább aggódnánk. Vagy legalább is én biztos. Nem hiába tartjuk ilyen nagy titokban a létezésüket. Ki tudja milyen vihart keltene egy ilyen információ kijutása. -De igazuk lenne. Én korábban csak mesének hittem a vérfarkasok létezését. láttam filmeket, olvastam könyveket és jó volt elkalandozni. Azután megtudtam, hogy mind ez nem is mese, hanem valóban léteztek, még ha nem is pontosan úgy, ahogy elképzeltek titeket. Elején nem tudtam elhinni a dolgot. Utána megrémültem, de mára már teljesen természetesnek tartom, ugyanúgy mint például azt, hogy vannak fekete bőrű emberek.-Kalandoznak el kicsit gondolataim. Eszembe jut az a nap, mikor Willel először találkoztam. Már akkor szimpatikus volt nekem... Bár mikor elkezdte mondani a dolgokat...majd ahogy az a növény növekedni kezdett... Sosem fogom elfelejteni. Amiatt a döntésem miatt nagyon sok minden megváltozott az életemben, de mind annak ellenére, hogy elvesztettem a lábam, nem bántam meg...Legfőképpen azért nem, mert így megismerhettem Velkant. Kissé nyálasan fog hangzani, de érte a másik lábamért is lemondanék. -Igen az volt. Nagyon szerettem... szeretek ott lenni. Olyan mintha egy teljesen másik világban lenne az ember... Ne nézzen bolondnak, de mindig is jobban szerettem a természet közelében lenni, mint a betondzsungelben...-És már megint sikerül kicsit elkalandoznom. Meglepődöm saját magamon, hogy ilyen könnyen megeredt a nyelvem. Talán csak azért mert ilyen kedves velem... De ennek ellenére belül egy nagyon halk hangocska mégis azt súgja nekem, hogy vigyázzak. -Retardált? Úgy vélem ennek a fogalomnak is több jelentése lehet. Mindenkinek mást jelent a retardáltság. Igen találkoztam már olyan macskával, aki eltért az átlagostól és voltak gondjai, de nem neveztem volna őket retardáltnak.-Nem igen ők tehetnek arról, ha nem úgy születnek, vagy baleset miatt, rosszabb esetben kínzás miatt torzul el testük. A legtöbb esetben sajnos ember okozta bántalmazás eredménye volt...
Gyagyás igen jól tűri a közelségem, bár ez nekem nem annyira meglepő. Általában minden állattal ilyen jól kijövök, még ha előtte a félelemtől remegett egész teste. Lehet, hogy a kisugárzásom, vagy az állatok iránti szeretetem miatt viselkednek így? A kérdéseimre hamar megkapom a választ, ami nagyon is sokat segít nekem. Akkor a mai nap egy nagyon alapos kivizsgálásban lesz része szegénykémnek. De erős macska, még ha kicsit ügyetlenebb, az átlagnál. -Akkor majd csinálok neki egy oltáskönyvet is. Megkapja a legfontosabb oltásokat. Ha szeretné, hogy teljesebb képet kapjunk vért is vehetek tőle. Vese, máj és egyéb dolgok kivizsgálása miatt. Még egy kérdésem lenne. A nyáladzás. Mindig ilyen súlyos, vagy csak most? Mert sok macska szokott nyáladzani, mikor ide hozzák, az idegesség miatt, de ha állandó az nem normális.-Miközben folyamatosan jártatom a számat természetesen járnak a kezeim. A füzetet csak a legvégén írom meg. Most egyelőre a szükséges oltásokat kapja meg tőlem.
Egon megkapta a választ anélkül, hogy közvetlen rá kellett volna kérdeznie, ami teljesen jó volt. Alice tehát tisztában volt vele, hogy vérfarkas, ami Gyagyás szempontjából persze semmiféle előnyt nem jelent, viszont nem kell játszania a hülyét. Persze sejthető volt, hogy tudja, már csak Elvis miatt is. - Én azt sem tudtam, hogy vannak ilyen lények, mint mink – mondta nem túl hangosan, bár nem sok ember lézengett a közelben, de azért nem szerette volna, ha valaki megérti teljes egészében beszélgetésük lényegét. – Így nagyon meglepett, amikor a teremtőm átváltozott és felfedte bestiáját, bár nem igazán tudtam sokat ámulni a dolgon, mivel pillanatokon belül feltépte apám torkát – vonta meg vállát és grimaszolt is közben. – Aztán meg eltalált egy kiröppenő golyó, amit a vérfarkasra célzott az egyik házi testőrünk, szóval utána sem tudtam nagyon megfigyelni – Nem igazán mutatott bánatot vagy elkeseredettséget. Csevegő hangnemben beszélt, bánkódott már rajta eleget, nem kell mindig megtennie, amikor megemlíti. - Teljesen meg tudom érteni – vigyorodott el, majd még hozzáfűzte. – Meg lehet szokni a nagyvárosokat is, de nem valószínű, hogy én valaha szeretni tudnék egy olyan várost, mint mondjuk New York. Elvan benne az ember szó se róla, de azért kellemesebb egy ilyen helyen élni. Egon teljesen őszintén beszélt, és nem igazán érdekelte, hogy ezt egy őrzőnek mondja. Szülei és testvérei halála is minden bizonnyal fel van jegyezve valamelyik Gloucestershire-i protektorátus könyvtárrészlegében, vagy akárhol is tartják ezek a népek az irataikat. Alice most már azt is tudhatja, hogy valaha élt New Yorkban, ott pedig biztosan utána tud nézni, bár nem valószínű, hogy találna bármi terhelőt ránézve, különben már rég kopogtattak volna az ajtaján. - Óh, értem. Nekem, nem jutott eszembe jobb szó rá – vonta meg a vállát, miközben mosolygrimaszt vágott. Igazából használhatta volna a dilis, debil, félkegyelmű, idióta, agyilag gagyi, csökkentértelmű, agybajos, kretén kifejezéseket is, de valahogy a retardált tűnt leginkább Gyagyásra illó szónak.
Egon figyelmesen hallgatta, és azon gondolkozott ez vajon mennyibe fog kerülni, de elhessegette zsugoriságát egy szempillantás alatt. Legföljebb majd nem mindennap iszik meg egy egész üveg Johnnie Walkert. Talán csak minden másnap. - Szerintem lehetne ilyen…ő teljes kivizsgálásos izé – bólogatott serényen. Gyagyásért még a jól megérdemelt alkoholról is képes lemondani, valamilyen szinten. Rettentő büszke volt ám ebben a pillanatban magára. – Merthogy a macsek állandóan nyáladzik, nem csak most. Annyira nyáladzik, hogy a lakásom parkettás részén egyszer egyensúlyomat vesztettem, amikor cipőben léptem bele a nyáltócsába. Nyilván órák hosszat csak bámulta a bejáratot mikor érek már haza, közben lehet még dülöngélt is, ahogy néha szokott. Közben meg kicsorgatott egy liter nyálat – Egon majdnem őszintén beszélt, annyit ferdített csak a történeten, hogy nem egyensúlyát vesztette, hanem egész egyszerűen pofára esett. Épp bevásárlásból jött haza, és a csomagoktól nem látta milyen csapdát eszelt ki neki házi kedvence. De legalább a pia nem tört össze, az orra meg néhány napon belül teljesen helyre jött. - Gondolom ezek a vizsgálatok el fognak tartani egy darabig. Megvárjam, vagy hagyjam itt? – kérdezte tanácstalan arckifejezéssel. – Vagy, ha most nincs ideje, akkor hozzam vissza máskor? – Bár, ha csak vért vesz tőle, akkor nem valószínű, hogy itt kéne hagynia, de ha egyéb dolgot is szeretne rajta vizsgálgatni akkor az biztos nem tíz perc lesz.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Meglep, hogy ilyen lazán mesél a múltjáról, ahogy elvesztette édesapját, ahogy végül ő maga is farkassá vált. Persze elhiszem, hogy több száz év segít túllépni a múlton. Gondolom idővel én is teljesen túllépek azon az estén olyan szinten, hogy majd tudni fogok úgy beszélni róla, mint egy teljesen hétköznapi dologról. Viszont most még nincs erről szó. Ma még mindig nehéz beszélnem róla, így inkább el is kerülöm ezt a témát. Nem is boncolgatom tovább a hallottakat, csak szomorúan pislogok rá. Felesleges lenne bármit is mondani ezzel kapcsolatban. Láthatóan őt már nem bántja a dolog. Csak egy történet a sok közül, amit most megosztott velem. -Nekem egyszer volt szerencsém látni átváltozni egy embert farkassá... Bevallom őszintén rémisztő volt. De mondjuk akkor sem volt túl sok idő arra, hogy ezen elmélkedjek.-No nem azért mert meg akart volna támadni engem... Nem egy nagyon kedves ismerősöm volt, akivel elmentünk északi sarkfényt nézni... Csak éppen sikerült egy olyan helyre tévednünk, amit a medvék is igen nagyon kedvelnek.
Igaz ritkán találkozik az ember ilyen cicussal, de közben gonosz mód örülök is ennek. Mindig jó érzéssel tölt el, ha megoldom a betegem bajait. Bár lehet, hogy nem fog már ugyanolyan jól járni, mint régebben, de nem is lesz ennyire bénácska. Amit meg a nyáladzást illeti... Nos ilyennek még nem igen találkoztam. Figyelmesen hallgatom végig őt és bólogatok is, jelezve, hogy mindent megértettem és felfogtam. A macska nagyon is jól viselkedik és nyugodtan tűri, hogy tűt döfködjek belé. -Nos...Igen sok időt vesz igénybe. Nem kell megvárni, ah nem szeretné. Nekem van időm bőven, szóval akár ma meg tudom csinálni a vizsgálatokat... De őszinte leszek nem lesz olcsó. Szóval ha szeretné szét is oszthatjuk a dolgokat. Ezek nem olyan dolgok, amitől az élete függene. Ha akarja most foglalkozhatunk csak a lábával és mondjuk később a nyál gonddal. Az állatnak sem tesz jó, ha sokáig vizsgálgatják, de igaz azt sem szeretném, hogy hetente kelljen elhozni. Ma megcsinálhatom az átlagos vizsgálatokat. Vérvétel, szurik s a többi illetve a röntgent a lábáról, amivel többet megtudhatunk majd. A vérvétel eredményeit pár napon belül tudom csak megmondani. Akkor felhívom majd. Nem kell e miatt bejönnie. A röntgen meg ugye már ma elkészül.-Megvárom, hogy hogyan dönt, addig folytatom az átlagos átvizsgálást, végül vért is veszek tőle, pár fiolányit. Olyan nyugodtan tűri, hogy nem szükségem a férfi segítsége a lefogásra. Ezzel szerencsére általában sosem volt gondom.
Egon eltöprengett, hogy ő látott-e már ilyet, és nem igazán tudta felidézni. Saját maga senkit sem harapott be, és eddig még egyetlen falkája sem kérte, hogy segédkezzen egy farkasnak egy kölyökjelölt beharapásában. Valószínűleg ez túlságosan magánjellegű dolog, hogy mindenkit meghívjanak rá. Véletlen beharapás pedig elég ritka, így igen jókor kellett volna lennie, rossz helyen, hogy egy új farkas születésének lehessen szemtanúja. Nem igazán bánta, hogy ebből hosszú élete során kimaradt. Saját farkassá válása nem igazán sült el jó, bár ha a teremtője nem véletlen „harapta” volna be, akkor talán testvérei nem haltak volna meg rettegés közepette. Egon elhessegette gondolataiból a régmúlt események visszhangját. Igaz apja haláláról nem tehet, így nem is érintette meg annyira, de testvérei az ő lelkén száradnak, és ez már sokkal inkább problémás terület volt számára. Ezért erről nem is igazán szokott beszélni. Most sem fogja a történet ezen részét szóba hozni. Persze előfordulhat, hogy Alice nem pont erre a farkassá válásra gondolt, hanem a sima átváltozásra. Talán azért gondolta így, mert feltételezte, hogy őrzőként „mindennapos” egy átváltozó farkas látványa. Igaz előfordulhat, hogy még csak tanulja a szakmát és még tényleg csak egyszer volt alkalma átváltozó vérfarkast látni. - Én már rengetegszer láttam – vigyorodott el – sőt, már volt szerencsém saját átváltozásomat is nyomon követni egy marha nagy tükör előtt. Akkor mondjuk még fiatalabb voltam és meggondolatlanabb. De szerencsére senki nem vett észre.
Gyagyás ügyesen tűrte a megpróbáltatásokat és még a tű látványától sem kapott frászt, persze Egon nem hitte, hogy a macsek tudná, hogy mitől kellene félni és mitől nem. A tény, hogy Egontól nem menekült hanyatt homlok szépen mutatja, hogy semmi veszély érzete sincsen. - Szerintem megvárnám akkor, ha önnek nem gond – mondta szelíden mosolyogva, és körbetekintett a rendelőben. Nem látott megfigyelő kamerákat, ezért elégedett vigyorra húzta a száját. Alice úgy tűnt nem figyel rá, hiszen a macskával törődött, ezért alaposabban szemügyre vette a helyiséget. Gondolatai közben azon pörögtek, hogy a lány hogy nem látott még vérfarkast sokszor átváltozni, hiszen egy őrzőnek muszáj megtapasztalnia az ilyen jellegű dolgokat. Látnia kell a jeleket egy vérfarkason, hogy mikor szándékozik alakot váltani. A tapasztalatlanság az életébe is kerülhet. – A pénz nem gond, de a macska érdekében jobb lenne, ha előbb akkor a lábát vizsgálná meg – jegyezte meg negédesen. Járkálva a háta mögé helyezkedett, majd kabátját letette a padlóra, valamint a pulcsiját és pólóját is. Óvatosan, nehogy zajt csapjon a nadrágjából, valamint cipőjéből is kibújt, és egy szál alsóban ácsorgott a lány mögött.– Nem lenne probléma, ha feküdgetnék itt, amíg elkészül? Kicsit álmos vagyok – ha nem is fordult eddig feléje, egy ilyen kijelentésre bizonyosan szemügyre akarja venni mire készül. Az átváltozást, már a mondata végén megkezdte. Csontok és inak változtattak helyet. Feje megnyúlt, fogai kihegyesedtek, teste elvékonyodott és szőr serkent egy pillanat alatt rajta. A folyamat talán öt másodperc volt, és hamarosan egy feketésszürke farkas ácsorgott Alice szemei előtt. Alsógatyája a lábszárán lógott, ezért kilépett egyik lábával belőle, a másikkal pedig lerúgta azt magáról. - Hogy tetszett? – kérdezte vidáman csengő hanggal Alice elméjében, amikor engedelmes farkasként a fenekére ült.
//Nem tudom, van-e biztonsági kamera a rendelőben, de remélem, ha van is, őrzői felügyelet alatt van //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nem egyáltalán nem gond. Úgy is szolok, ha majd zavarna, vagy bármi!-Van amikor szükségem van a teljes csendre, és e miatt nem is félek szolni. Mind addig, míg nem zavarják a munkámat tőlem minden gazdi bent maradhat a kis betege mellett. De volt már olyan eset, mikor végül kiküldtem a nőt, mert egyszerűen nem tudtam tőle dolgozni. Folyamatosan csak csacsogott, kérdezősködött, aggódott a kis macsekja miatt. A kérésére csak bólintok egyet. Akkor előbb a láb. Mondjuk nekem is az van előtérben, mert a nyáladzással még elboldogulhat szegény, de ha alig bírod használni a lábad. Nos az sokban megnehezíti az életed... Sajnos ezt én is megtapasztalhattam. Nem foglalkozom azzal, hogy elkezd mászkálni. Én csak Gyagyással foglalkozom és ha csendben sétálgat az cseppet sem zavar. A vért könnyen le tudom venni tőle. A kis fiolákat azonnal fel is címkézem. Bár nincs sok minta, de jobb az elővigyázatosság. Nem venném a lelkemre, ha összecserélném más cicus vérével. Egy kis hiba is okozhat katasztrófát. Miután a kis fiolákat a helyükre teszem megsimogatom Gyagyást. Most várok egy picit mielőtt megint megkínoznám szegény...És ekkor szólal meg a hátam mögül Egon. Meglepetten fordulok felé, de a látvány... Egyik pillanatban még az alsójában áll előttem, a másikban meg már farkasként pillant rám. A szívemnek nem kell sok, hogy kiessen a helyéről. Egész testemet elfogja a félelem, a rettegés. Tudom, hogy egy őrzőnek nem kellene félni ennyire egy farkastól, de... de valamiért nem tudok uralkodni ezen. Remegni kezdek és egyszerűen nem bírok megmozdulni. Eszembe jut az a bizonyos este. És bár nem farkasként jelent meg mégis rettegek. Eddig is tudtam, hogy ő benne is ott van az az ösztönlény, furcsán is éreztem magam a közelében, de nem értettem, hogy miért... Nos talán e miatt...
Egon örült, hogy maradhat. Alice igazán kedves, hogy nem zavartja magát, ha nézik munka közben. Igaz nem tudta megérteni, hogy lehet ilyen nyugodt, mivel saját magát halálba lehet kergetni azzal, ha valaki azt lesi, hogyan dolgozik. Bár talán az állatorvosok büszkeséget éreznek munkájuk miatt, így talán még örülnek is neki, ha van valaki, akinek esetleg közben magyarázhatnának, és az illető válaszolni is tud. Nem csak ugatni, nyávogni, vagy éppen brekegni, attól függően éppen milyen pácienst vizsgál. - Igazán köszönöm, ígérem nem is fog észrevenni. - Persze hazudott, hiszen pont ez lenne a lényeg, hogy észrevegye és megcsodálhassa átváltozását. Miután csendben megszabadult a ruháitól, és felhívta magára a figyelmet már bele is kezdett a változásba és marhára elégedetten ült le a hátsójára, hogy aztán félrefordított fejjel, és zavartan nézzen a lány irányába, akiből úgy sugárzott a félelem, mint egy hibás atomreaktorból az hasadóanyag. Ezen a ponton Egon elgondolkodott, hogy talán nem volt épp jó ötlet farkassá válni. - Ehm…valami baj van? Rosszul érzed magad? – Egon felkelt és a nő felé caflatott, csukott szájjal és aggódó tekintettel. Nem szerette volna, ha szívrohamot kap, mert, akkor Gyagyásnak új orvost kell kerítenie, ráadásul mintha Elvis is mondott volna valami olyasmit, hogy aki a dokival szívózik, az nagyon megbánná a dolgot. És szívrohamot okozni, nyilván kimeríti a szívózás fogalmát. Remegett, mint a nyárfalevél, szerencsére Gyagyás nem érzett késztetést, hogy megijedjen, így az csak ott álldogált és csorgatta a nyálát szokásához híven. - Ne haragudj, nem kellet volna – szerette volna átölelni, és így megnyugtatni, de ahhoz vissza kéne változnia emberré. Bár persze lenne egy másik megoldás, ami abból állna, hogy humanoid alakot vesz fel és úgy öleli át a rettegő lányt, de Egon attól tartott, ha most nem hal bele a félelembe, akkor egy két méteres szőrös farkas ölelésétől bizonyosan elszáll belőle az élet. Így inkább hátrált néhány lépést, és aggodalmasan figyelte, hajlandó-e végre megnyugodni, vagy ha neki úgy kényelmesebb, akkor elájulni. Kíváncsi lett volna, miért retteg egy farkastól így. Lehet vérfarkas ölte meg a szüleit, vagy esetleg kiskorában egy közönséges farkas megtámadta, és most előjöttek a rémképek. Szürkésfekete bundája, és kedvesen merengő tekintete biztos, hogy nem ijesztette volna ennyire halálra, ha nem húzódna valami komoly dolog a háttérben. Most eszmélt csak rá, hogy meglepetésében letegezte, bár lehet, hogy a lány fel sem fogta amit közölt vele.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Hogy miért is tudom elviselni azt, hogy bent maradnak a gazdik is? Nos tudom milyen kint várakozni, miközben a kis kedvencünket műtik, vagy éppen csak vizsgálgatják. Őrjítően idegesítő. Különben is én ha dolgozom teljes mértékben a munkámra koncentrálok, így szinte teljesen kizárom a környezetemet, ezzel együtt az aggódó gazdikat is. Nem egyszer fordult már elő, hogy kérdeztek tőlem valami, de én meg se hallottam. Ez a munkám is nagyon fontos a számomra, így teljes odaadással végzem. Álmomban sem hittem volna, hogy pont itt fog átváltozni egy várfarkas, hiszen nem igen szívlelik ezen a helyen az ilyet, de mikor megpillantom a békésen ücsörgő farkast valahogy nem ezt jut az eszembe. Mereven bámulom őt, nem tudok megmozdulni, mindaddig, míg közelebb nem lép hozzám. Reflexből lépek hátra párat megkerülve az asztalt. Még a macska sem jut az eszembe, egyszerűen hatalmába kerített a félelem... Ilyet csak egyszer éreztem... azon a bizonyos napon. A fejemben megszólaló hangja zökkent ki. Teljesen elszégyellem magam, ami arcomra is kiütközik. Elvörösödöm és tekintetem is lesütöm egy pillanatra. Hogy lehetek ennyire idióta? -Sajnálom!-Remeg meg kissé hangom, miközben visszapillantok rá. Miért félek tőle ennyire? Hiszen nem akar bántani... csak segíteni. Miért ilyen nehéz esz? -Sajnálom... Csak... -Nem nincs mentség erre. Már egy fél éve annak! Alice ideje lenne túllépned! Ezt Velkan sem fogja tűrni sokáig. -Nem tettél semmi rosszat, te nem!-Nem az ő hibája, hogy rettegek. Nem ez az enyém, mert hagyom, hogy még mindig a fejemben legyen az az este. Pedig már nem érdemel helyet. Azt a pár könnyet, ami idő közben csúnya mód kiszökött letörlöm arcomról, majd egy mély levegőt veszek és az asztalra pillantok ahol továbbra is békésen ücsörög Gyagyás. Egy mosoly kúszik arcomra a macsek láttán. Na jó tényleg gyagyás, de pont e miatt cuki. Erőt veszek magamon és visszasétálok a helyemre, hátat fordítva a farkasnak, de mielőtt ismét a macskával foglalkoznék vállam fölül egy pillanatra visszapillantok rá. -Köszönöm!-Mert a segítséget illik megköszönni. Lehet, hogy nem úgy sült el, ahogy azt szerette volna, de ez is egy újabb lépés a felé, hogy ismét bízni tudjak bennük és ne fogjon el a rettegés.
Alice hátrált Egon lépteitől, ami egyértelmű jelzés volt, hogy nem akarja nagyon a közelben tudni őt, ezért inkább megállt, és úgy nézte a rémült lányt. A rettegés után szégyenérzet hullámai jutottak el hozzá, amit eléggé meg tudott érteni, bár a félelemmel semmi baj, igaz egy őrzőnek talán nem kellett volna halálra rémülnie, egy farkassá változott vérfarkastól. Arca elvörösödött, majd bocsánatot rebegett. Egon meghökkent ezen, inkább azt várta, hogy a lány felocsúdva a dermedt félelméből majd hozzávágja Gyagyást, és kezével az ajtó felé mutat, hogy fogja a macskáját és takarodjon innen. De nem ez történt. Szavai furcsa érzést váltottak ki belőle. Tényleg nem tett semmit, legalábbis nem egy őrzővel. De valaki nyilvánvalóan megtámadta, és komoly lelki sérüléseket okozhatott neki, és még talán fizikaiakat is. Bár úgy tűnt, ha voltak is sérülései, azokon már szépen túl van. Nem torz az arca vagy ilyesmi, és a levegőt sem csöveken keresztül kapja, szóval felsőtestét biztosan nem érte semmi komoly kár. - Hát nem is tudom, azt hiszem, nekem kellene még egyszer elnézést kérnem. Nyilván hiba volt ez tennem. Nem tudtam, hogy félsz…tőlünk – hangjában egy csepp lenézés sem akadt, inkább zavart bűntudat keringett benne, valamint saját magában is. Fogalma sem volt, hogy akkor most visszaváltozzon, hogy a lány biztos megnyugodjon, vagy maradjon így, és ahogy tervezte leheveredjen a ruháira és csöndben figyelje, ahogy Alice Gyagyáson ügyködik. És még meg is köszönte. Nyilván rájött, hogy semmiféle rossz szándék nem vezérelte, pusztán meg akart mutatni egy átváltozást, ha már egyszer úgyis ritkán van alkalma ilyet látni. - Szóval, akkor nincs harag? – kérdezte még mindig békés zavartsággal ücsörögve. Alice visszatért a macskához, és nem kést vágott belé egyből bosszúja jeléül, de attól még, bár Egon nem érezte, lehet kicsit neheztel rá. - Talán valaki bántott… régen? – kérdezte óvatosan. Nem kívánta még tovább feszegetni a lány mécsesét, ami már úgy tűnt, amúgy is megrepedt, de nem szeretett fél információk birtokában lenni. Persze nem vette volna zokon, ha nem válaszol, csak talán neki is jobb lenne, ha beszélhetne róla valakivel, aki nyilvánvalóan abba a fajba tartozik, aki ártott neki.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy ismét meghallom a szavait a fejemben összeszorul a szívem, és olyan szégyenérzet lesz úrrá rajtam, amilyen eddig még sosem. Nem én nem tőlük félek, hanem egy valakitől! De akkor mégis miért remegek? Miért nem merek közelebb menni hozzá? Nem lenne szabad félnem tőle, tőlük, hiszen ők nem Ő! Nem fognak bántani. Szedd össze most már magad, mert ez így nem mehet tovább. Nem retteghetsz minden farkastól. Őrző vagy! Nap, mint nap találkozhatsz velük. Mi lesz, ha egyszer segítséget kérnek? Majd gyáván elfutsz? -Nem…nem neked kell bocsánatot kérned! Én vagyok az ostoba!-Már megint. Will mégis mit látott bennem, hogy megfelelőnek talált az elhívásra és miért hagyja, hogy továbbra is őrző legyek? Hiszen láthatóan nem vagyok a legmegfelelőbb erre. A kérdésére hátra pillantok miközben egy apró mosolyt varázsolok az arcomra. Miért is lenne harag? Még csak most találkoztunk, és úgy vélem, hogy nagyon is kedves és humoros egy pasas. A macskájával lehetne kedvesebb, de érzem rajta, hogy szereti, csak furán fejezi ki ezt. -Nincs harag.-És azzal vissza is fordulok a macskához. Csak pár apróságot csinálok még, utána már jöhet is a röntgen. Éppen a kezembe veszem őt mikor meghallom az újabb kérdését. Egy pillanatra lemerevedek, majd csak megfordulok, a macskával a kezemben, és ismét elmosolyodom. -Mindjárt jövök, csak megcsinálom a röntgent a lábáról, hogy tisztább képet kapjunk.-Azzal el is indulok a szoba másik végében lévő ajtóhoz, hogy egy kis séta után a röntgenhez érjek. Gyagyás továbbra is teljesen nyugodt, így nincs sok problémám vele. Szépen lefektetem a helyére. Örömömre ott is marad szinte mozdulatlanul. Biztosan érzi, hogy segíteni szeretnék neki, vagy egyszerűen csak lusta. A röntgen hamar elkészül, így egy olyan tíz perc múlva már vissza is térek a rendelőbe, hogy ismét letehessem a macsekot az asztalra, majd a képpel a kezembe az egyik falhoz sétálok, amire rögzítve lett pár negatív átvilágító „tálca”. Szépen fel is csatolom az egyikre a felvételt és már fel is kapcsolom a lámpát. Kicsit hátrálva tőle kezdem el nézegetni, majd a farkasra pillantok, hogy nyugodtan közelebb jöhet, ha érdekli. Hosszú csend után végül megszólalok. Ha idő közben közelebb jött elkezdek neki mutogatni, ha nem akkor csak elmagyarázom neki a dolgokat. -Úgy látom, hogy egyszer eltört a lába de rosszul forrt össze. Lehet, hogy valami harcban szerezte, vagy csak leesett valahonnan. De mindenesetre túlélte és ahhoz képest igen jól van.-Egy újabb hosszabb csend, majd mintha teljesen idevágó témával folytatnám a beszélgetést szólalok meg újra. -Nyáron éjszaka támadt meg engem egy kóbor farkas. Én voltam az ostoba, hogy megálltam…-Lepillantok rá továbbra is egy mosollyal arcomon, majd ismét a képre emelem tekintetem. -Az lenne a javaslatom, hogy egy műtét során ismét eltörnénk a csontjait… Tudom drasztikus, de utána szépen helyre illeszteném őket. Lehet, hogy így is bicegni fog egy picit, de sokat javulhat a járása. Kicsit hosszú lesz a felépülése, de erős kis macsek. Biztos vagyok benne, hogy nem fog neki gondot okozni…-Nagyjából ennyi lenne a lényeg, így most az a kérdés, hogy belevágjunk e, vagy sem!?
Szégyenérzet és félelem csapódott a lány pórusaiból, és Egon megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Olyan reakciók ezek, amik felett a tudatnak csak kevés befolyása van. - Nem vagy ostoba – küldte gondolatban felé nyugtatóan. – A félelem sok mindenki életét meghosszabbította már – a pánikot viszont jó lenne, ha hanyagolta volna, mivel a félelem érzettel ellentétben, a pánik egyenes ösvény egy rossz döntéshez, ami akár halállal is végződhetne. Persze nem itt és nem most, de ha valaki megtámadná és pánikba esne, annak bizonyosan katasztrofális következményei lennének. - Oké – válaszolta Egon. Elhitte Alice szavait, hiszen nem érzett bennük hazugságot, mégis kicsit nehezére esett valóban elfogadni azokat. Ellenkező esetben Egon nyilván kicsit mérges lett volna arra, aki így megrémisztette, persze Alice kedvesnek tűnt. Olyannyira, hogy képes volt túllépni ilyen apróságokon. Ez persze a hímnek csak jó volt, mivel akkor nyilván nem fogja a feletteseinél bemártani, hogy majdnem nyilvános helyen átváltozott, ezzel az egész vérfarkas és őrző társadalmat veszélybe sodorva. Igaz annak a lehetősége, hogy pont abban a pillanatban lépett volna be egy ember, amikor átváltozik elég csekély, de véletlenek előfordulnak, és könnyűszerrel meg is eshetett volna. Viszont egy farkas jelenléte egy állatorvosi rendelőben egyáltalán nem lehet szokatlan, főleg itt ennyire északon, ahol a vadon karnyújtásnyira van. Alice válasza teljesen egyértelművé tette Egon számára, hogy valaki megtámadta. Ilyen kecses kitérés, még egy zsizsiktől is igen szép teljesítmény lett volna, ha valamilyen úton-módon azon vérvonal fizikai tulajdonságai varázsütésre átkerülnének verbális síkra. - Rendben itt megvárlak – közölte kedvesen, majd leheveredett a ruháira, és morfondírozás közben elszunnyadt. A nyíló ajtó zajára ébredt hatalmas ásítással és nyújtózkodással. Alice visszatért Gyagyással együtt és egy röntgenfelvételt tapasztott a világítós falra, amit hamarosan fel is kapcsolt, és Egon érdeklődve közelebb lépkedett, bár igazából messziről is tökéletesen látta, csak épp nem volt benne biztos, hogy mit is lát. - Elég valószínűnek tűnik – persze igazából nem tudhatta, hogy valóban ez állt-e a háttérben, vagy gonosz gazdi, aki kövekkel dobálta, de lényegében mindegy is. Egy hosszabb csönd után Alice száznyolcvan fokos váltást vitt a beszélgetésbe, és Egon korábbi kérdésére válaszolt, amit igazából a vérfarkas már kilogikázott, viszont örült neki, hogy Alice szembe tudott ezzel nézni, és hangosan is ki tudta mondani, nem csak rejtett üzenettel. - Kétlem, hogy te tehettél volna róla – jegyezte meg, és bátorítóan vissza is mosolygott volna rá, de inkább csak érzelemmentes farkas pofát produkált. Egy ordas mosolyra húzott szájjal nem épp bizalomgerjesztő látvány. - Elég drasztikusan hangzik, de a felépüléssel nem fog sokat szenvedni, majd átveszem tőle a sérülését. Ha már nincs beforrva a csont, és helyre vannak igazítva, akkor sikeres rögzítés után, csak meggyógyítom és már kutya baja sem lesz. Legalábbis remélem, hogy működni fog, nem szeretném az eredeti állapotába visszaállítani, de szerintem úgy gyógyulna be, ahogy be van rögzítve – Egon egy kicsit tanácstalan volt ezen a téren, de úgy gondolta helyesen forrnának össze a csontok. – Majd legföljebb bicegek néhány hétig. Szóval, szerintem belevághatunk – bár nem hitte, hogy a macska lábának begyógyítása igazán bicegésre késztetné, hiszen jóval gyengébb fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, így az átvétel szinte meg sem kottyanna neki. Akár saját maga is eltörhetné újra a lábait, de bizonyosan nem tudná rendesen helyrerakni a csontokat, így csak szenvedtetné Gyagyást a semmiért, amit egyáltalán nem akart. – A kérdés, hogy mikor lenne alkalmas az időpont a műtétre?
//Nem tudom, mikor lenne jó neked a műtét, de mivel Lynxnél, mielőtt elvette Gyagyást, még sánta volt, így a mai nap biztosan nem kerülhet rá sor, aztán néhány napon belül, meg elvette tőlem. Szóval én semmiképp nem hozhatom el már . Max úgy, hogy Lynx felügyelete alatt //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Kedves tőle, hogy megpróbál megnyugtatni, de én mégis annak tartom magam, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy EGY farkas tette velem azt, amit. Ennek ellenére mégis elfog a félelem más farkasok közelében, még az ismerősök közelében. Először nem tudtam, hogy mi is lehetett a gond, de végül rájöttem, hogy miért is éreztem magam olyan furcsán Elvis közelében… Féltem… De mellette sem volt okom félni. Tudom nagyon jól róla, hogy nem bántana engem, hogy barátjának tart, ahogyan én is őt és biztos vagyok benne, ha szükségem lenne a segítségére számíthatnék rá. Őt is fel kellene hívnom bocsánatot kérnem tőle. Lehet, hogy nem sértődött meg rám, de mégis rosszul érzem magam, amiért olyan távolságtartóan viselkedtem vele. Talán neki is el kéne magyaráznom az okát… Mondjuk nem szeretném olyan nagyon elhíresztelni, hogy mi is történt velem, de talán az elég magyarázat lesz neki, hogy egy farkas volt a háttérben. Hálás vagyok Egonnak, amiért nem kezd el engem faggatni, mégis úgy érzem, hogy neki is magyarázattal tartozom a viselkedésem miatt. Hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ez nem normális. Őrző létemre nem félhetek tőlük. Talán jót is tesz, hogy ennyi farkassal találkozom, Minél többel van dolgom annál könnyebb lesz ismét megszoknom a jelenlétüket, de legfőképpen azt, hogy nem mindegyik gonosz. A macskával nincs sok gond, így a röntgen képet is hamar el tudom készíteni a nélkül, hogy altatnom kellene őt. A felvétel elkészültével már vissza is térek a rendelőbe ahol meg is mutatom a gazdinak a képet és elmagyarázom, hogy mit is kéne látnia. Ilyenkor mindig próbálok hétköznapi nyelven fogalmazni, hogy mindenki megérthesse. felesleges lenne orvosi szakszavakkal dobálózni, mert a legtöbb gazdi abból nem értene semmit, ami teljesen jogos, hiszen nekik nem ez a hivatásuk. Eleanor is ugyan ezt hangoztatta, Nem az én hibám, mégis úgy érzem, ha nem úgy cselekedtem volna, ha egyenesen haza megyek, vagy nem állok meg nem így történik…De ezt már sosem fogjuk megtudni, így csak meg kell próbálnom ténylegesen elfogadni azt, hogy valóban nem az én hibám, mert különben rövid időn belül bele fogok őrülni. Egy mosoly kúszik arcomra ahogy elmondja a terveit. Ez igen kedves tőle. Ha tehetném én is biztosan átvállalnám a fájdalmukat, de tudtommal ilyen varázslat nem igen van még. -Azért legbelül mégis csak szereted ezt a macskát. Lehet, hogy nehezen fejezed ki, de az ilyen „apróságok” nagyon is elárulják, hogy fontos neked!-Na jó nem akarom őt itt zavarba hozni, vagy netalántán feldühíteni, így inkább abba is hagyom és válaszolok a kérdésére. -Azt hiszem egy hét múlva lesz egy szabad napom, de kérek pár percet és máris utána nézek!-Azzal oda is sétálok az asztalomhoz, hogy kezembe véve a határidőnaplómat leellenőrizzem kijelentésemet. -Igen következő héten szerdán tudnám megműteni, ha az nektek is jó!-Pillantok érdeklődve a farkasra.
//Bocs a sok blabláért az elején. Azért remélem tudsz majd mit írni rá //
- Ugyan már Gyagyás csak egy macska – vont volna vállat, ha nem farkasként nézett volna épp fel Alicera. – Csak nem akarom, hogy sokat kelljen bajlódni vele, amíg gyógyulgat – igazából ez is egy szempont volt, bár nem biztos, hogy az egyetlen lett volna. Igazából szerette a macskát, mivel vicces volt, és olyan idétlen, hogy mindig képes volt megmosolyogtatni. Bár a műtét után nem fog csetleni-botlani, ami kicsit visszább vesz a szórakoztatási faktorból, de legalább a hülye nyáladzó feje megmarad. Azért az is valami. - A jövő hét tökéletesen megfelel – bólintott egyet fejével, majd figyelte, ahogy a doktornő megnézi a határidőnaplóját, hogy mikor is lesz szabad. – Szerda kimondottan jó lesz – igazából teljesen mindegy volt neki, bármikor el tudott szakadni a munkahelyéről, a rugalmas munkaidőnek köszönhetően. – Most azt hiszem, visszaváltozok, ha esetleg nézni akarod nyugodtan, persze akár el is fordulhatsz – Egonnak igazából mindegy volt, hiszen most is épp meztelenül álldogált előtte, persze emberként nem borítaná szürkésfekete bunda, ami talán Alicet zavarba hozná. Akár elfordult, akár nem, belekezdett a változásba, majd komótosan felöltözött, aztán a táskáért nyúlt, hogy beletehesse Gyagyást. A macska kezeses siklott tenyerébe, majd hálásan fogadta a megnyugtató nejlon zacskó békés közegét. - Igazán köszönök mindent, akkor jövő hét szerdán hozom Gyagyást, ugyanilyen idő tájt? – kérdezte, miután pedig megkapta az időpontot is, kezet nyújtott a lánynak, és macskás táskástól elindult kifelé. – Viszlát – közölte kézfogás közben.
A hideg az arcába csapódott, ahogy elhagyta az épületet, remélte Gyagyás kellemesen tölti odabent az idejét, bár amennyire ismerte, már lehet el is aludt. A nap felkelőben volt, kellemes félhomályt biztosítva a tájnak. Beszállt a kocsijába és elindult vissza a farkaslakba, közben azon gondolkozott, hogy az anyagiakat nem beszélték meg. Egon azonban egy vállrándítással túltette magát rajta. Gyagyásért bármennyit hajlandó fizetni.
//Köszöntem a játékot . A macska már Lynxnél van szóval, nem tudom, hogy vitte-e hozzád, de gondolom igen, ha már olyan nagyon oda van a kis jószágokért . //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Csak kiszélesedik mosolyom, mikor elkezd magyarázkodni. Sejthettem volna. A pasik nem bírják, ha egy picit megérezzük rajtuk az érzékenység jeleit. No mindegy is nem fogom tovább zaklatni ezzel. Inkább aranyos, hogy így védekezik. A röntgen kép után, már pontosabb képet kaptam a macsek állapotáról, így gyorsan fel is vázoltam Egonnak a lehetőségeket. Miután ezt is megbeszéltük csak az időpont maradt. Szerencsére ez sem okozott túl sok gondot. Nekem igaz kissé jobban be vannak táblázva a napjaim, de pár órát azért szabaddá tudok tenni. Amúgy is Gyagyás gyógyulása hosszabb folyamat lesz, bár ha tényleg besegít neki, akkor lehet, hogy megússza ezt a kis macsek. -Rendben!-Csak ennyit mondok és az elején el is kezdem nézni a visszaalakulást, de már mikor többet is megláthatnék emberi alakjából már el is fordulok. Lehet, hogy ő nem jönne zavarba, de én igen, meg hát ott van az illem is. Így mikor csak meghallom, hogy a macska felé lép fordulok felé. Ám ahogy a zacskóba akarja tenni szegény árvát meg is állítom őt. -Kérlek!... Ezt nem tudom nézni. Adok neked egy rendes hordozó táskát oké!? Nem foglal sok helyet, könnyű mosni és a többi!... De ezt a szatyrot hanyagoljuk.-Ha megengedi nekem akkor adok is neki egy vászonból készült, cipzáros kis hordozót. Persze ha nagyon nem szeretné nem fogom rá erőltetni, csak tényleg szörnyű látni ahogy azt a macskát cipeli, még ha őt nem is zavarja. -Akkor jövőhéten ugyanitt ugyanekkor. Jah igen... Ha lehet előtte ne egyen!-Azzal el is köszönök tőluk. Miután kisétáltak a teremből már tárcsázom is Willt, hogy amikor tud értem jöhet, befejeztük.
//Én is nagyon szépen köszönöm ! Elvileg el akarja hozni, gyakorlatilag nem tudom, hogy el is hozza, vagy hozta.//
Úgy voltam vele, hogy ha már ahhoz elég jól vagyok, hogy újra munkába álljak, akkor ahhoz is, hogy visszatérjek az őrzői feladataimhoz is, hosszúra nyúlt, nem tervezett kényszerpihenőm – betegszabadságom után. Ahhoz viszont első körben azt hiszem nem árt, ha az egyetemen is látogatásomat teszem, ha már az utóbbi időben kissé hanyagoltam a dolgot… Hozhatom be a lemaradást, híreim is vannak, így aztán nem is volt kérdés, hogy előbb-utóbb a főnök irodájáig is eljutok. Kár, hogy akárhányszor próbálkoztam, mindig házon kívül volt, így aztán maradt a telefon, hogy egy nappal később fussunk össze – és hogy a kellemeset összekössem a hasznossal, Kodát is magammal hoztam, úgy sem sűrűn sétáltunk eddig az erdőben, ezen a részen legalábbis. Azt hiszem, meggondolatlanság volt részemről csak úgy egyből rábólintani, hogy akkor a vadetetőknél találkozzunk, akármilyen egyszerűnek is tűnt elmondva az útvonal. Pedig még jegyzeteltem is, hogy biztos ne tévedjek el, azonban úgy tűnik, így is sikerült túlmennem az egyik túraútvonalon azon a ponton, ahol le kellett volna térni róla. Végül inkább addig sétáltam, amíg nem találtam valami jellegzetes tájékozódási pontot, táblát, km követ, jelzést, vagy bármi hasonlót, és úgy döntöttem, hogy inkább telefonos segítséget kérek az illetékestől – hogy aztán kiderüljön, hogy valójában nem is járok messze a megbeszélt találkahelytől, csupán egy hátra-arcot követően a másik irányba kell elindulni az erdőbe, nem arra, amerre én hittem, eredetileg. - Ne haragudj a késésért… túrázni szeretek, de úgy tűnik, a tájékozódási képességem nem sokat javult az elmúlt pár évben. -feleltem némileg kifulladva, ahogy az egyik fának támaszkodva megpihentem egy kicsit. Nem úgy Koda… akinek meg sem kottyant a séta, sőt… némileg értetlenül állt a dolog előtt, hogy miért álltunk meg egyáltalán? Ennyi volt…? - Szóval… Szia, így első körben. Hogy vagy mostanság? -érdeklődtem udvariasan, hogy amíg válaszol, legalább összekapjam magam egy kissé. Meg levegyem a kutyáról a pórázt, mielőtt megöli az unalom mellettünk. Messzire úgy sem fog elkószálni, attól nem tartottam. - Először is… szeretnék bocsánatot kérni, amiért a Vörös Hold után nem hittem neked… meg megvertelek… vagy legalábbis próbáltam. Egy kissé ki voltam bukva. -ismertem be, legyen akármennyire is kínos. Bár nem hiszem, hogy különösebben nagy kárt tettem volna benne, amúgy sem vagyunk egy súlycsoport, de… így legalább tiszta a lelkiismeretem. - Másodszor… szeretném visszakapni a tőrömet, ha lehetséges. Ha nem is most, de minél hamarabb. -tudom, hogy szép darab, de mégsem feltételezem azt, hogy csupán ezért egész nap magával hurcolászná, gondolom, elég a saját felszerelése, nem hogy másokét is magánál őrizgesse. Jó, tudom, nem mint ha olyan hú-de-sokat használnám, de mégis… hiányzik. Kellemes biztonságérzetet ad az embernek, pláne, ha tudatában van annak, hogy milyen szép számú vérfarkas-populáció él a városban. - Nem tudom, hogy volt-e alkalmad beszélni valamelyik Vérvonal Alapítóval a Vörös Hold óta, de… amennyiben még egyikük sem keresett fel, úgy Killian említette, hogy szeretne szót váltani veled valamikor. Csak hogy te is értesülj Tupilek „üzenetéről”… -meséltem tovább, ha már felkereste valamelyikük, akkor úgy is tárgytalan és tudja, miről van szó, ha meg nem… akkor hamarosan úgy is értesül majd róla. Ha már a férjem személyesen akarta elmondani, nem velem átadni az üzenetet, akkor ez a téma is túl van tárgyalva… - Illetve… úgy gondolom, hogy illik időben szólni az ilyesmiről, úgyhogy… a jelenlegi helyzet szerint úgy tűnik, hogy jövő január táján nálunk is bővül a család.
Nem állnak össze a dolgok sehogy sem. Nem csak nekem, de Dimitris fejében is sok a kérdőjel, ha a történések közötti összefüggésekre keressük a választ. Még "tettestársam", Sura beszámolója sem hozott erre választ, mikor az életbe visszatérők közül az első magukhoz tért alapítótársainak ébredését követően megkeresett a dologgal. Szép kilátások. A munka meg nem várja meg, még a Protektort sem. Igaz, megtehettem volna, hogy lemondok minderről, de az igazság az, hogy szerettem a dolgot. Az egész arra emlékeztetett, hogy egyszer én is voltam közönséges ember. Munkával, tervekkel, vágyakkal... Addig kellett volna lelépni a világunk elől, míg nem késő. - Mi lett volna, ha olyan helyet adok meg, ahol még az életben nem jártál? - Fejcsóválok kissé nevetve, hisz itt azért már megfordult párszor őrzői tevékenységei során, elég csak a tavalyi kirándulós happeningre visszagondolnia. A kutya fejét megpaskolom, kissé lehajolva, ahogy közelebb érnek, Koda lelkesen fogad, bár kissé bizalmatlanul is. Igaza van, én sem fogadnék tárt karokkal senkit, akinek a keze szarvasok illatától bűzlik. Kérdésére kissé felvonom szemöldökömet. - Csak mint mindig, általában... - Ez az "első körben" nem sok jót sejtet tapasztalataim szerint, de nem siettettem a dolgokat, végtére is végeztem az etetéssel már, ráérek és talán ő se tíz percesre tervezte a randevúnkat. - Ugyan menj már! Teljesen érthető reakció volt részedről, úgy hiszem. - Vontam vállat, s felé tekintve arcát fürkésztem szám szegletében bujkáló mosollyal. - Azért lássuk be... vicces volt valahol, hogy komolyan is gondoltad. - Már azt, hogy nekem jött. Megjegyzésem csendesen szeli kettőnk kötött a távolságot, hogy kissé felnevessek az ezt követő megjegyzésre. Szóval a tőrét szeretné! Mindjárt gondoltam, hogy nem a lelkem állapota érdekli igazán. - Visszakapod, ha szavadat adod, hogy soha nem ártasz vele magadnak, bármi is történjék. - Komolyodik meg hangom könnyed éle, s pillantásom is mintha mélyebbé, jelentőségteljesebbé válna. Tovatűnik belőle a szórakozott csillogás, tompa fényű semmivé lesz mindkét szemem világa. Tényleg nem szándékozom megtartani a tőrt, elvégre őt illeti, az övé. Csak jobb szeretek biztosra menni és... naivan hangozna más esetben a szóként vett ígéret, de Abigailben megbízok. Ha nem így lenne, nem neveztem volna ki vezető pozícióba se, többek között. - Válaszát ugyanakkor kivártam, csak aztán léptünk tovább - szó szerint és - a további témákra, miket a gyógyító felvet. - Minden Trollok teremtőjéhez volt szerencsém. - Jegyzem meg apró mosollyal. Igen, még mindig Abigail verési kísérlete nevettet mélyen, amit a vérvonalfő nevének említése szintén előhív bennem. - De ha Killian szeretné, egyeztethetünk időpontot. Talán jól jöhet, ha egy olyan szemszögéből is hallom az egészet, aki... átélte. - Amúgy sem tartom megfelelőnek és tartható állapotnak, hogy Abigail legyen a postagalamb kettőnk között. Ha velem szeretne beszélni, tudja az elérhetőségeimet, miként én magam is az övéit. Ha eddig nem torpantunk meg, a következő szavaira kissé lefagyva állnak meg lépteim, s velük együtt én magam is. Szóra nyílik szám, tekintetemben egy pillanat erejéig mintha aggodalom csillanna, de végül csak annyi lesz az egészből, hogy: - H-hű... gratulálok. Komolyan! Mik a terveitek? - Nyilván sejti, hogy nem a babakelengye színéről szeretnék hallani.
- Ha olyan helyet adtál volna meg… -kezdek bele a magam mentoros módján, mint ha épp valamelyik kisdiáknak tartanék bemutatót, még a mutatóujjam is felemelem mellé a hatás kedvéért - …akkor, kérlek szépen, felhívtalak volna, hogy halvány lila elképzelésem sincs, hogy merre járok, légy oly kedves és küldj utánam valami mentőcsapatot… De ilyen esetben szerintem lettem volna olyan előrelátó, hogy csomagolok legalább egy heti hideg élelmet, szóval… -nevetem el a végét. Még csak az hiányozna… Ha tényleg ilyen helyet adott volna meg, szerintem úgy is „kisírtam” volna valami ismertebb-egyszerűbben megközelíthető helyet, mert ne szívasson már… Nem szép dolog. A rövidke válaszára csak aprót bólintok, aztán már bombázom is szépen sorjában az aktuális „napirendi” pontokkal. - Miért érzem én úgy, hogy ezt még évek múltán is hallgatni fogom tőled? -csóváltam a fejem a reakciója hallatán, amit a bocsánatkérésem váltott ki belőle - Örülök, hogy kettőnk közül legalább te jól szórakoztál. -teszem még hozzá, bár én se bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy miért estem egyáltalán neki, tényleg vicces látvány lehettem. Remélem, legalább szemtanúk nem voltak… - Azt nem mondom, hogy cserkész becsszó, mert sohasem voltam cserkész, de… -kezem a szívem fölé tettem néhány pillanat erejéig, amíg elszavaltam a kis eskümet - Igérem, hogy nem fog többet előfordulni ilyesmi. -feleltem, a tekintetét keresve, talán ezzel is bizonyítva, hogy valóban komolyan gondolom, és nem csak úgy mondom. Nem mint ha egyébként nem lenne szokásom betartani, amit megígérek… Én… nem is tudom, mi ütött belém, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy véget vetek a saját életemnek, hisz elég volt csak utána valamivel tisztább fejjel végiggondolni az egészet, a következményeket, és szinte még mindig lángol tőle a fejem szégyenemben. Hála a jó égnek, hogy senkinek sem jutott eszébe fejmosást tartani érte, bár azt hiszem, marcangoltam én is bőven eleget önmagam miatta. Arra, hogy Will már találkozott az egyik Alapítóval, csak szótlanul bólintok. - Értem. Akkor majd szólok neki, a többit meg majd megbeszélitek ti. -teszem még hozzá, majd kitalálják együtt, hogy mi az a helyszín és időpont, ami mindkettejüknek megfelel. - Köszönöm. Vagyis köszönjük… -mosolyodok el halványan, miközben szórakozottan babrálom a pórázt, mielőtt pedig válaszolnék a kérdésére, a tekintetemmel Kodát keresem, mintegy megnyugtatásul, hogy nem kószált még el idő közben… de nem, csupán bőszen szimatol. - Annyira még nem terveztünk előre, de… azt hiszem, hogy igyekszem belevetni magam ebbe az Alignakot távol tartó varázslós-kísérletezős témába. Igaz, nem valami hosszú a rendelkezésre álló idő, de tök jó dolog lenne, ha valami sikert érnénk el benne. Mert… azt hiszem, jelenleg talán ez az egyetlen veszély, ami ellen mindannyian védtelenek vagyunk. Nem is tudom, említette már valamelyik Alapító, hogy miért vannak mindannyian itt? -azon kívül, hogy elméletben ők sem igazán tudják, mit várnak tőlük… talán ez a mostani üzenet Tupilektől valami megoldással szolgál - Egészen pontosan mondjuk én sem tudom, hogy hogy működik ez az egész, de tulajdonképpen jelenleg képtelenek elhagyni a várost. -azt hiszem, ezzel talán túl nagy titkot nem árulok el, de ha mégis – úgy is Will az egyetlen, akivel beszélhetnék róla, ha már azt az ígéretet nézzük, amit Kilaunnak tettem, mielőtt felfedte volna magát előttem. - Én részemről maradni szeretnék, hisz a Vörös Holdat leszámítva úgy sem igazán akad olyan, amitől Killian ne tudna megvédeni. Aztán majd elválik, hogy mit hoz a jövő, idővel majd okosabbak leszünk. -hisz sokszor még azt is nehéz előre betáblázni, hogy az ember egy hónap múlva merre lesz, vagy épp mit fog csinálni… talán nem csoda, hogy akkor egy évre előre még nehezebb. - Szerintem a gyógyítós dolgokkal bírni fogok, amikkel eddig is, tekintve, hogy eddig sem jártam be az egyetemre napi szinten. Meg szerencsére a falkaösszevonás óta egész „nyugodt” a hangulat a farkasok között, meg most ugyebár velünk is együttműködnek, szóval ez már fél siker. -mosolyodtam el, hisz emlékszem, miután megérkeztem, nem egyszer kellett az éjszaka közepén terepre mennünk, hogy sérült vérfarkasokat ellássunk. - A civil munkámat majd úgy is meglátom, hogy meddig bírom, de utána úgy is egész sok időm felszabadul, főzeteket készíteni meg egyébként is többnyire otthon szoktam. Viszont… ha gondolod, az is eszembe jutott, hogy körbetelefonálom a kapcsolataimat, hátha akad valahol olyan gyógyító, aki váltani készül, és lenne kedve ide jönni. -egy kis erősítés úgy sem árt, és hátha akad olyan végre, aki nem áll tovább néhány hónap múltán. Mert gyógyítóból azért elég sokan megfordultak az elmúlt 3 év alatt, kár, hogy szinte senki sem maradt túl sokáig.
Kezdőlap
//
. Max úgy, hogy Lynx felügyelete alatt 
//
! Elvileg el akarja hozni, gyakorlatilag nem tudom, hogy el is hozza, vagy hozta.//
