- Nem lenne túl eredményes, ha egyből lebénítanád a bundást, de igen. A páncél, meg a hatodik érzék is bőven belefér. Ahogy érzed igazándiból, nyilván nem azért jöttünk, hogy a mágiatudásod fejlesszük, szóval rajtad múlik - tártam szét a kezem, ezzel adva szinte teljes teret a srácnak. Neki kell éreznie, mennyit képes bevállalni és mennyire szeretné testközelből megtapasztalni, milyen egy farkassal harcolni. És ez még mindig a soft verzió, hiszen nem olyan erős és gyors ez a négylábú, mint a házakban élő társai. Mondhatni kiváló alap a tanuláshoz, rajta múlik, hogy inkább varázslatok útján szeretne végezni vele, vagy a fizikai erejét és harcképességét próbálgatva és csiszolgatva kicsit. Amúgy sem hagynám eldurvulni a helyzetet annyira, hogy veszélybe sodorjam Jackson-t, nem kinyírni szeretném, bármennyire is tűnne ez praktikus megoldásnak ahhoz. - Ohh, pedig azt hittem Informátorként értesz azért valamicskét ehhez is - néztem rá meglepetten, mert hiába nem a mi világunkba tartozó példányt keresünk, attól még farkas. És én azt hinném, egy Informátornak azért illik felismerni a nyomait, de nem gáz, akkor majd most mondok néhányat. - A legegyszerűbb nyilván a mancsnyomok keresése, ha nincs túl sok avar a földön és esetleg havas, vagy éppen nedves a talaj, akkor könnyedén el lehet csípni egy-egy nyomot - nedves volt a föld, de nézelődtem, eddig nem igazán láttam lábnyomokat. - Illetve egy közönséges farkas ugyebár nagyjából ilyen magas - mutattam kicsivel derék fölé -, szóval érdemes a bokrok ágait is lesni. Mivel erős és izmos, beleakadhat itt-ott ágakba, vagy kiszúrsz egy-két szőrcsomót, ha tüskésebb növénybe futunk, vagy pedig törött ágakat, gallyakat is érdemes keresni - mutattam körbe az előbb jelzett magasságon. Nyilván első alkalomra azért nem olyan egyszerű kiszúrni az ilyesmit, én már jó néhányszor követtem ilyenekből farkast, előnyösebb helyzetben vagyok Jacksonnál, úgy tűnik. - Nézz csak például oda - mutatok néhány méterrel előrébb, ahol egy derékmagasságban letört gallyat veszek észre. - Más állatok is tehették, persze, de ilyenkor érdemes tovább kutakodni a közelében és láss csodát! Ott is van - egy nagyobb lépésre előttünk volt, leguggoltam és félresöpörtem néhány falevelet a nyomról. Farkas lábnyom. - Szóval ha minden igaz, ebből a két nyomból következtetve arra halad a kedves delikvens - mutattam meg neki az irányt és innentől kezdve már rábíztam a vezetést, legfeljebb akkor segítettem, ha elsétált egy nyom mellett. Tíz percnél nem gyalogolhattunk tovább, amikor a távolban neszezésre lettem figyelmes - remélem Jackson is meghallotta. Elég volt átlesni a bokron túlra, hogy észrevegyük a farkast, amint éppen egy kisebb testű állatból lakmározik. Ez talán annyiból szerencsésebb, hogy nem figyel annyira, viszont valószínűleg dühösebb is lesz, ha így rontunk rá, hiszen félti a zsákmányát. Innentől teljesen az Informátoré a terep, lássuk mennyire tud úszni a mély vízben.
- Igenis, kapitány! - szalutáltam komolytalanul az utasítás hallatán, és nem is kukacoskodtam tovább a téma kapcsán, mielőtt elfogyna Emmett türelme. Nem tanonc vagyok, hogy „muszájból” legyünk itt, én kértem a segítségét, hogy kicsit csiszolhassak ezen jellegű képzettségeimen is, naná, hogy mindent beleadok, és nem a legkönnyebb utat választom. Mert annak aztán sok értelme lenne... - Hát, „falusi” informátorként lehet, hogy ez is alapnak számít, de a Central Parkban nem voltak őslakosok a farkasok, a vérfarkasok nyomára meg a mágiájuk miatt varázslattal sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt rábukkanni. - vallottam be, hogy nagyvárosi gyerek révén eddig nem sűrűn kellett hasonlókkal foglalkoznom. De hát úgy is azért vagyunk itt, hogy tanuljak valami újat, nem igaz? Legalább már ezt kipipálhatjuk. Amíg ő magyaráz, én csak néha-néha hümmentek vagy bólogatok, igyekszem elraktározni a dolgokat, aztán, ahogy elindulunk, próbálok ilyesmikre bukkanni, ám hiába sasolok annyira, egy darabig nem sokra megyek vele. Lábnyomot találok ugyan, de az valami patás állaté lehet, ahogy letört gallyat is... amíg Emmett nem közli, hogy azt nem letörték, hanem megették, szóval valószínűleg az sem a mi farkasunk műve lesz. Amikor pedig végre találunk egy lábnyomot az avar alatt – azért nem rossz, hogy kiszúrta, valahogy nem jutott eszembe, hogy azt is sepregetni kéne néha, hátha alatta van amit keresek – magam is leguggolok mellé, alaposabban szemügyre véve. - Stimm. - bólintok, majd indulok is tovább abba az irányba, amerre a nyomok sejtetik, közben a földet is pásztázva, és akad is pár újabb nyom. Már azelőtt elfog valami különös érzés a hatodik érzékem miatt, mielőtt meghallanám a zajt, így viszont csak apró biccentéssel jelzek a harcos felé, hogy én is látom. Szólni inkább nem szólok, mert annyira nem vágom, mennyire éles a hallása a bundásnak, de mielőtt még bárhová is tovább mennék, először is a szélirányt ellenőrzöm. Igaz, viszonylag szélcsendes idő van, de valamennyire mégis mozog a levegő, nekem pedig eszem ágában a fél erdőn keresztül kergetni a farkast, mire utolérném egyáltalán, csak mert egy ilyen fontos apróságról megfeledkezek. Miután kissé oldalról fúj, csendes léptekkel osonok arrébb néhány lépésnyit, félkör-íven mozogva, hogy még csak véletlenül se szagolhasson ki a lakomázó farkas, utána azonban igyekszem a lehető leghalkabban megközelíteni, amennyire tudom. Úgy látszik, annyira még sem nagy ördöngősség a dolog, mint amennyire hittem, vagy csak nekem van marha nagy mázlim, mindenesetre az egóm minimum három számot nő, ahogy sikerül egészen közel lopóznom a farkashoz. Még Emmett felé is visszalesek a vállam fölött egy pillanatra, hogy na ezt figyeld! Jó vagyok, mi? És ahogy visszafordulok a fenevad felé, nagyjából akkor vehet ő is észre engem, a tudat alatti ösztöneimre hallgatva pedig egy lépést sietve hátrébb is lépek, tőrrel a kezemben, mielőtt a lábamon csattanna a fogsora. Dühös morgással védi a prédáját, én meg egyelőre jobb híján csak keselyű módjára körözök körülötte, arra várva, vajon előbb adódik-e olyan helyzet, amiből én tudok kedvezően támadást indítani, vagy ő unja meg, és esik nekem...
Komolytalan szalutálását látva csak a szemem forgattam meg egy sóhajtás kíséretében. Fiatalság, bolondság. Irigyeltem azért érte valamelyest, nekem soha nem volt ilyen „időszakom”, most meg már elképzelni nem tudnám, hogy így bohóckodjak, nem csak tanulás közben, de úgy semmikor sem. - Oh, való igaz, valahogy mindig elfelejtem, hogy New York-ból jöttél - rázom meg a fejem, így már érthető, miért hiányos a tudása ezen a téren. - Sebaj, akkor most mutatok néhány trükköt - rajtam aztán ne múljon. Ha másért nem, hát legalább már ezért megérte kijönni. Elmagyarázom neki, mire érdemes figyelnie, miket vehet észre már akár így, első ránézésre. Igazság szerint sokat nem várok tőle, főleg, amikor a megevett gallyra mutat, de továbbra is türelmesen magyarázok neki. Legalább figyel és próbálkozik, az már mindenképpen pozitívum, ahhoz képes, hogy először csinálja, nem rossz. Majd belejön, ehhez is kell némi gyakorlás. Nem sokkal később a farkast is sikerül kiszúrni, megszólalni eszem ágában sincsen és örülök, hogy Jackson is hasonló véleményen van velem. Csendben figyelek, mihez kezd és máris feljegyzek magamban egy piros pontot neki, amiért nem ész nélkül ront rá, hanem elkezdi megfigyelni a szélirányt. Okos fiú, nem hiába lett Informátor! Csendben osonok mögötte, nehogy pont én buktassam le magunkat azzal, hogy megállok a szél útjában, ám amikor elindul közelebb, én nem mozdulok. Csupán tőröm siklik ujjaim közé, hogyha úgy adódna, egyből közbe tudjak lépni. Amikor visszanéz, csak gyorsan bólintok egyet, ne nekem dicsekedjen, hanem figyeljen oda! Ilyenkor minden pillanat számít, kellemetlen meglepetés lenne pont abban a pillanatban bekapni egy bokaharapást, amikor ő visszales felém. Szerencsére nem nyújtja el a dolgot, bár bennem van a késztetés, hogy mondjuk tapsoljak egyet, ezzel is megnehezítve a srác dolgát, de végül lemondok róla, így pont van annyi ideje, hogy visszaforduljon a farkas felé, aki csak ekkor emeli fel a fejét. Lusta egy jószág lehet, ha eddig nem észlelte a közeledő veszélyt, vagy csak Jackson csinálta ennyire ügyesen? Felemelkedik a négylábú, megnyalva véres pofáját, mielőtt dühös morgásba kezdene, Jackson és a megcsócsált állattetem közé lépve. Végig oldalazva marad Jackson előtt, egyetlen pillanatra sem mozdulva el a zsákmánya elől és nem is fordítva hátat az Informátornak. Sokáig azonban nem bírja, úgyhogy egy alkalmas pillanatban Jackson lába felé kap és eltökélt szándéka, hogy meg is kóstolja azt a vádlit. Csakhogy lepattan róla, amit nem ért, viszont csak sokkal dühösebbé teszi, így ezúttal kézre megy, már amennyiben Jackson is kihasználja a támadást és lendíti a karját.
- Hogyhogy? Ennyire vidéki gyereknek tűnök? - kérdezek vissza már csak kíváncsiságból, meg azt mégsem kérdezhetem, hogy ennyire feledékeny-e... inkább nem szeretnék bezsebelni nyaklevest egy őrző harcostól, pláne nem ilyen meglett korútól... Mindenesetre mutatja a trükköket, én meg igyekszem odafigyelni, hogy aztán terepen is hasznosíthassam őket – több-kevesebb sikerrel, igaz, így is sikerül egész hamar a keresett farkas nyomára bukkanni. Legalábbis remélem, hogy ez lesz az, és nem potyára küzdök meg itt eggyel, hogy aztán Emmett halál lazán beközölje, hogy ez csak a bemelegítés volt, most megyünk az igaziért. Magam is meglepődök azon, milyen könnyedén sikerül odalopóznom a bundás mögé, úgy tűnik, igencsak belemerült a kajálásba... igaz, túl szép meg könnyű lenne, ha itt véget érne a történet, mielőtt még úgy támadhatnék, hogy nem számít rá, már észre is vesz, és fel is pattan, a prédáját védve. Ó, ha tudná, hogy nem azért vagyok itt... Leírunk egy-két kört a tetem körül, mielőtt az ő türelme fogyna el előbb, és előrelendülve támadna – én pedig azzal a lendülettel hátrálok is előle, igaz, egy pillanattal elkésve, mert ahogy a lábam után kap, el is éri, én meg csak azért nem esek ki a játékból egy sérült vádlival, mert van az a hasznos kis varázslatunk, amivel láthatatlan páncélt tudunk megidézni. Hogy én mennyire imádom! Már a varázslatot, nem azt, hogy egy dühös ragadozó csattogtatja az agyarait előttem. Ahogy visszahátrál, én a helyzetet kihasználva támadok is, de úgy tűnik, amilyen jól sikerült idelopóznom hozzá, most annyira nem bírok fogást találni rajta. Megint a farkas talál előbb fogást rajtam, még szerencse, hogy nagy kárt nem tud tenni bennem, egyelőre, igaz, a mozgásomat így is jócskán megnehezíti, így ha sikerül leráznom valahogy magamról, akkor taktikát váltok, és ahelyett, hogy a tőrrel próbálnám megsebezni, előbb inkább megpróbálom egy rúgással a földre teríteni. Vagy ha úgy adódik, ugrás közben elkapni, aztán mást nem esünk mind a ketten...
- Nem - válaszoltam nemes egyszerűséggel, de mielőtt még tovább faggatózik, inkább pontosítottam kicsit. - Csak nem tartom olyan lényeges információnak, ki honnan jött, hogy naprakész legyek a helyeket illetően - mégsem fogom azt mondani, hogy egyszerűen elfelejtettem… Amúgy sem ez a lényeg, legalábbis számomra nem, nem is szándékozom tovább foglalkozni ezzel. Inkább mutatom neki a praktikákat, amiket akár a későbbiekben is tud majd hasznosítani, ha megjegyzi őket és tényleg figyel. A farkasra is viszonylag hamar rábukkanunk, ami megint csak jó jel, az meg nem különben, hogy sikerül ennyire közel lopóznia a döghöz. Lehet baj van a fülével, aztán azért, fene tudja, mindenesetre szép teljesítmény volt Jackson-tól.
A farkas lábra megy és sikerül is elérnie, csakhogy a pajzs nem engedi, hogy kárt tegyen a srácban, ami Jacksonra nézve előnyös, az ordasra már kevésbé, merthogy csak dühösebb lesz tőle és minden bizonnyal nem igazán érti, miért nem működik az, ami normál esetben tökéletes fegyver. Újra támad, ezúttal a felé lendülő kezet célozva meg, csattan az állkapocs, csakhogy a fémes íz ezúttal is elmarad. Elengedi hát a kart, hogy újra próbálkozzon, ismét lábra megy, csakhogy a fagyi ezúttal visszanyal. Kap egy szépet, Jackson lába betalál, amitől a földre kerül, panaszosan nyüszítve próbál feltápászkodni, mielőtt Jackson újra támadna és ha sikerül neki, akkor ő is taktikát vált. Mivel a harapásai nem érnek célt, ezért teljes erejét bedobva ugrik a srácnak, próbálva elsodorni őt teljes lendületével, koppanjon csak az az Őrző buksi.
Különösebben nem akadok fenn azon, hogy Emmett szerint nem lényeges az, ki honnan jött – még akkor sem, ha én történetesen épp fordítva vagyok vele, szerintem igenis meghatározó tud lenni, de egyrészt nem azért vagyunk itt, hogy erről folytassunk filozófiai eszmecserét, másfelől ő a harcos, én az informátor, nincs abban semmi különös, ha más-más dolgokat tekintünk fontosnak. Abban viszont egyetérthetünk, hogy most jelen helyzetben az élvezi a legfőbb prioritást, hogy azt a bundás, négy lábon járó dögöt elkapjam, lehetőleg egyedül, úgyhogy megyek is, hogy mielőbb túl legyünk rajta. Csak azzal nem számolok, hogy amilyen jól indul az egész a farkas megközelítésével, utána annyira döcögősen megy az, hogy valahogy fogást találjak rajta, vagy megsebesítsem. Hiába mozdulok, az valahogy mindig gyorsabb, mindig jobban mozdul, valószínűleg nem először próbálja megvédeni magát és a zsákmányát, így ösztönösen teszi, amit kell, ellenben velem, aki még csak most csinál ilyet először, próbálgatja a szárnyait, hogy egyáltalán hogyan kéne. És ha nem lenne rajtam a páncél varázslat védelme, elég szarul állna a szénám, így azonban hamar eljutok arra a pontra, hogy a sokadik sikertelen támadásom után, ahogy végre sikerül arrébb rúgnom, dobom is el a tőrömet a fenébe néhány lépés távolságba, hogy ahelyett, hogy azzal bohóckodok, inkább kézzel próbáljam meg leteríteni. Ciki lenne, ha pont olyankor állna a hátamba a tőr, amikor épp a farkassal birkózok, csak azért, mert az övemre van erősítve. Nekem ugrik, én pedig hagyom, hogy elsodorjon a lendületével, sőt... már várom is, készülve arra, hogy elkapjam, és miután földet értünk, a lendületét kihasználva guruljak tovább vele – részben, hogy tompítsam az esésünket, részben pedig, hogy én kerüljek felülre, és teljes testsúllyal ránehezedve próbáljam lenyomva tartani. Ha nem is teljesen, legalább a lábai, mancsai közül valamennyit, amíg a harapósabb felével kezdek valamit. Mondjuk ha sikerült jó irányba gurulnunk és elérhető közelségbe került a földön heverő tőröm... keresem is a szemem sarkából, merre lehet.
A hozzászólást Jackson Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 21, 2016 5:14 pm-kor.
Nem kellenek speckó érzékek, hogy érezzük a farkas dühét, látszik rajta, hogy egyre inkább kezd kijönni a sodrából, amiért képtelen megsebezni a támadóját. Bárhol próbálkozik, nem ér célt, se a lábnál, se karnál, hát egyetlen pont maradt csak, amivel még talán van bármi esélye. Teljes erejével ront a férfinak, lendületet véve rugaszkodik el a földről és ugrik rá Jackson-ra, elsodorva ezáltal a lendületével. Nézem, ahogyan gurulnak a földön és az Informátornak sikerül úgy kormányoznia a párosukat, hogy ő kerüljön felülre. Szép. Pedig akkor lett volna igazán izgalmas, ha fordított felállás kerekedik, de így is van még lehetőségem fokozni kicsit a dolgokat. Mivel az eldobott tőr nem olyan messze esett le tőlem az előbb, így kilépve a bokrok takarásából, markolom fel azt, hogy aztán máris eltűnjek a látómezejükből, talán észre sem vették, hogy megmozdultam. A farkas kellőképpen le van foglalva azzal, hogy valamelyik mancsát kiszabadítsa, vadul kapálózik és karmol, ha tud, míg pofáját is kíméletlenül csattogtatja, próbálva támadója felé kapni, elérni őt. Jackson pedig hiába keresi a tőrét, keresheti, merthogy immár az én birtokomban van a fegyver. Improvizálj, barátom, lássuk, mennyire mennek a váratlan helyzetek, főleg egy olyan szituációban, amikor egy dühös, egyre inkább szabadulni vágyó ordassal kell farkasszemet nézned.
Úgy tűnik, megérte taktikát váltani és bevállalva a rizikót, hogy amennyiben én maradok alul, igencsak kutyaszorító helyzet kerekedett volna a birkózásunkból – így azonban, hogy sikerült felülkerekednem rajta, határozottan jobb a helyzet. Már csak a gravitáció végett is. Igaz, túl egyszerű dolgom így sincs, miután folyamatosan kapálózik alattam ez a nyomorult dög, lassan kezd olyan érzésem lenni, mint ha valami rodeón próbálnék fennmaradni a bika hátán, annyi különbséggel, hogy ez nem szúr, hanem karmolni és harapni próbál megállás nélkül. Szerencsére még egész jól bírja a pajzsam, hiába, vérfarkasok ellen lett fejlesztve, így ha vérző sebet nem is ejt rajtam, csak pár könnyedebb zúzódással leszek gazdagabb. Olyannyira leköt az, hogy nehogy egy karmos mancsot kapjak a képembe, hogy fel sem tűnik a látóterem peremén Emmett kis magánakciója, amivel épp meglovasítja a tőrömet. Pedig ha látnám! Hát minek az embernek ellenség, amikor ilyen barátai vannak?! Amikor már épp sikerül úgy rátehénkednem szerencsétlen farkasra, hogy kevésbé bírjon mocorogni, akkor kezdek el csak a tőröm után nézelődni, azonban megdöbbenve tapasztalom, hogy lába kélt. Biztosra veszem, hogy olyan messzire nem dobtam, és birkózás közben sem kerültünk olyan távol tőle, így nem igazán tudom hova rakni a dolgot, de sokáig nincs is alkalmam filózni rajta, lévén a bundás ismét kiszabadul, s már mar is felém karmos manccsal... Tudom, azt beszéltük, hogy elsősorban varázslaton nélkül próbálom meg leteríteni, de azzal nem számoltam, hogy a tőröm sem lesz mindig kézközelben, így jobb híján az ezüstkarom varázslatnál maradok. Lévén, nem vérfarkas, sok extra hatása nincs a dolognak, de miután az egyik kezemen megnyúlt, rücskös karmokká nyúlnak az ujjaim, legalább én sem csak védekezni vagyok kénytelen. Támadok is egyből, amint lehetőségem adódik rá, torokra.
// 25,5 pont – 10 pont (Ezüstkarom) = 15,5 pont //
Még szerencse, hogy idejében kiléptem azért a tőrért, hiszen Jackson egészen ügyesen és viszonylag hamar eljut arra a pontra, hogy szüksége lenne rá. Így azonban kénytelen improvizálni és habár várható, hogy mit fog lépni, milyen varázslathoz fog nyúlni, azért kicsit nem árt a váratlan helyzetekben való gyors gondolkodást és döntéshozatalt is fejleszteni kicsit. Látom, ahogyan megnyúlnak a karmok, a farkas is érzi a vesztét, így hát az utolsó pillanatokban turbó fokozatra kapcsol a karmolásokat, a rúgásokat és a fogcsattogtatást tekintve. Mivel az Informátort a pajzsa védi, így csak esetlen próbálkozás minden, nem is tart már sokáig, hiszen ha Jackson karmos keze lendül, sokat tenni nem tud ellene, minthogy valahogyan védekezni próbál. Vad, dühös morgása nyüszítésbe csap át, most már inkább felvenné a nyúlcipőt, mert látja, esélye sincsen és kit érdekel már a préda, amikor a saját élete a tét! De mivel satuba szorult az őrző alatt, menekülni esélye sincsen, így ha Jackson nem teketóriázik és nem hatja meg a nyüszítés és a farkasszemek - ajánlom, hogy egy pillanatig se habozzon! -, akkor hamarosan mindez véget érhet. Amint eljön ez a pillanat, akkor lépek csak elő a bokrok közül, hogy lassú, mindössze néhány tenyérösszecsapásból álló tapsot produkáljak. - Nem volt rossz, bár ha hozzáképzelném a pajzsod által kivédett sérüléseket, már közel sem állnánk ennyire fényesen - húztam el azért a számat a végére, bár ezzel minden bizonnyal ő is tisztában volt. Van még mit fejlődni, de mivel a fiú nem Harcos, így azt mondom, megcselekedte, mit megkövetelt a haza. - Hogyan tovább? - állok meg tőle, tőlük néhány lépésre, mellkasom előtt összefűzött karokkal. Igen, ez itt a becsapós kérdés, nem azért tettem fel, mert én ne tudnám, fordított helyzetben hogyan cselekednék a továbbiakat illetően. - Ó, és ez nálam ne maradjon! - kapok észbe és húzom elő az övembe tűzött tőrt, hogy felé nyújtsam.
Úgy tűnik, a dühös acsargás hamar átvált menekülési tervbe, ahogy végre kezd az én oldalamra billenni a mérleg, de ha már eddig is itt voltam is kitartottam, akkor a farkast sem engedem meglépni ezek után. Nem tudom, mennyire „működnek úgy” mint a kutyák, elég-e leszorítanom a földre és elég ideig ott tartanom ahhoz, hogy megadja magát és nyugton maradjon, vagy küzd utolsó lehelletig, mert őszintén szólva, ha nem muszáj, sem megfojtani, sem kivéreztetni nem szándékozom... Persze, ha nagyon esélytelen a dolog, akkor befejezem amit elkezdtem, a feladat úgy is az, hogy elkapjuk, nem feltétel, hogy élve – őszintén szólva, nem is tudom, lehet-e bármit kezdeni egy ilyen kerge, agresszív farkassal egyáltalán. Végül csak kimúlik szegény pára, ahogy néhány perc után belátom, hogy úgy sem adja meg magát, én sem húzom tovább a szenvedéseit, rövid úton vetek véget az életének. Igaz, gerincest még nem öltem korábban, így valami furcsán nyomasztó érzés telepedik rám, ahogy felkelve lepillantok a mozdulatlan testre, meg tudatosul bennem, hogy én tettem ezt vele. - Te lehet, azzal meg tisztában vagyok, hogy én közel sem. - felelem szárazon az elhangzó szavakra, tekintve, hogy életemben ez volt az első ilyen eset, azt hiszem, kisebb csoda lett volna, ha páncél nélkül is minden varázslattal megúszom a dolgot. Hogyan tovább... tőlem kérdezi? - Erről nem kaptunk valami értesítést, el kell-e szállítani valahová?- fordulok felé értetlenül, szó nélkül nyúlva a tőrömért, mert felőlem akár maradhat is a test, nem a betondzsungel közepében vagyunk, elméletileg megy az élet körforgása, majd megeszik a dögevők meg lebomlik meg a többi blabla... Kivéve, ha... - Vagy fertőző? - teszem fel óvatosan a kérdést, bár akkor meg lehet, elpöccen egy kicsit az agyam, ha erről csak most szól kedves barátom... Na jó, nem lehet, tuti. Ahogy az is, hogy az autómba sem kerül be így. - Vagy szeretnéd hazavinni faliszőnyegnek a szép új lakásotokba? Esetleg eltemetni? - rukkolok elő még pár lehetséges verzióval, ha meg egyik sem az igazi, akkor majd felvilágosít, gondolom. Igaz, a nyúzásnál sok hasznomat biztos nem veszi, ásni meg elég necces lenne ilyen fagyos földben, ásó nélkül.
Elégedetten nézem végig, ahogyan végül megadja a kegyelem döfésként funkcionáló utolsó mozdulatot a farkasnak, aki eztán egy utolsó panaszos nyüszítést hallatva végül megszűnik mozogni Jackson alatt. Máris megyek közelebb, hogy ráérős tapssal és némi, számára keresetlen szóval illessem a látottakat. Nem hökkenek meg a válaszát hallva, de szó nélkül sem volnék képes hagyni. - A morcosság az én terepem, neked nem áll olyan jól - nem poénkodom, nem viccnek szánom. Egyszerűen csak örülnie kellene, hogy sikerült, bár akkor szoktak sokan ilyen elkámpicsorodott fejet vágni, ha szimplán sajnálják az állatot. - Ne érezd magad egyébként szarul emiatt, gonosz jószág volt, megérdemelte, amit kapott - próbálok javítani kicsit a hangulatán, hátha sikerül, de legfeljebb kialussza. Remélem. - De, kaptunk - válaszolok nemes egyszerűséggel, figyelmen kívül hagyva minden ötletét. Jobb, ha nem válaszolok a faliszőnyeges megjegyzésére, mert szerintem nem járna túl jól vele. - Szimplán csak érdekelt, neked mi lenne ezután a következő lépés - osztom meg vele a magyarázatot, miért is érdeklődtem annyira a hogyan továbbot illetően. Merthogy nem ennyiből áll a dolog, az utómunkálatok is rendkívül fontosak. - Egyébként maradhat, csak vigyük kicsit arrébb - lépek közelebb, hogyha megfogja a farkas alsó részét, akkor én a felsőre markoljak rá és tegyük le valami kevésbé feltűnőbb helyen, néhány bokor takarásában a tetemet. Az én részemről nem volt tovább, úgyhogy ha csak Jackson-nak nem akadt valami kérdése, akkor elindultam visszafelé. Bár ha akadt, akkor is, mert beszélni útközben is tudunk. Ha nem volt, akkor az én részemről csendesen telt a visszaút, csak a kocsiba szállás előtt csíptem még el. - Egyébként szép volt. Csak így tovább - lapogattam meg a vállát röviden, hogy aztán már szálljak is befele és indulhassunk is. Ismer, tudja, hogy nem osztom bőkezűen a dicséreteket, a semmiért meg pláne nem, úgyhogy.. tényleg büszke lehet magára. Amint visszaértünk, Will-nek is beszámolok a dologról, hogy a körülményekhez képest szépen teljesített az ifjú Informátor.
// Ha nem volna más, akkor a részemről ennyi volna, köszöntem szépen a lehetőséget, cimbo! //
Nem illetem szavakkal a tapsot, a morcosságra meg mit felelnék? Nem áll jól az szinte senkinek, más téma, hogy mivel egyeseket szinte csak ilyen hangulatban látni, egészen megszokjuk. - Biztosan, elvégre nem lennénk akkor itt. - jegyeztem meg, és magamban csak azon tűnődöm, hogy az ilyesmi hogyan-oltsuk-ki-más-élőlény-életét téma csak azért hagyja hidegen, mert velem ellentétben nem valami nagyvárosban nőtt fel – falusi élet szépségei, csirke- meg disznóvágással egyetemben – vagy kimondottan a harcosoknak van valami lelki fröccs, hogyan tegyék túl magukat rajta könnyedén? Vagy titokban Emmett is valami csendes sorozatgyilkos fazon, csak eddig jól titkolta. Remélem, inkább az első kettőből valamelyik. Egyszer talán kifaggatom sörözés közben róla. - Na? - kérdezek vissza kíváncsian, mégis merre tovább, ám amikor közli, hogy semmi extra, maradhat a dög, kissé meglepve fogadom a dolgot. Kellett nekem itt túlspilázni a dolgot, hogy valahogy sosem tudom elhinni, hogy a legegyszerűbb megoldás is lehet működőképes. - Hát jó, akkor hajrá. Elejét vagy végét kéred? - bökök az elhullott bundás felé, majd miután a felső részéhez helyezkedik, kizárásos alapon én a hátsó lábait ragadom meg, hogy arrébb pakoljuk a dudvák közé, ne legyen annyira szem előtt. - Hát, a gyakorlás azért még bőven rám fér, de... kösz. - felelem a vállapogatást követően, ahogy elindultunk visszafelé. A kezemről azért időközben eltüntettem a karmokat, ahogy a kezem is beledörgöltem párszor a farmerem szárába, mint ha csak így akarnék megszabadulni attól a fura, kellemetlen érzéstől, de csak nem akar működni a dolog, így végül csak a kocsikulcsot kerítem elő szórakozottan a zsebemből. Ha idő közben azt is elárulja, hogy hova menne, haza inkább vagy az egyetemre, esetleg máshova, akkor teszek vele egy kitérőt, ha már vette a fáradtságot, hogy időt szánjon rám, aztán kanyarodok is hazafelé, hogy kerítsek valami töményet magamnak, „megünnepelve” az edzés „sikerét”.
Majdnem meghalni nem változtat semmin. Nem ez volt az első eset, hogy megtörtént, de az első olyan, amikor majdnem olyas valaki keze által, aki bár nem volt önmaga, mégis fontos nekem. Igazából nem szokásom filozofálni, nem is teszem, de tény, hogy a fairbanksi létem igazából nem kifejezetten saját döntés következménye. Vagyis, de. De nem úgy, ahogy annak lennie kellene bárki más életében. Viszont az enyém már csak ilyen, nekem ehhez a városhoz mindig csak mások miatt, mások által, mások mellett van közöm, igazából soha nem magamért. Bár, hogyha egy másik szögből nézzük, akkor először kellek én valakinek, az én szaktudásom, az én jellemem (mondjuk az talán kevésbé). Érdekes, mindenesetre. Ahogy tanítani is az. Rég nem csináltam már. Az egyetemen vártam meg Naomit. Előre egyeztettem vele, hogy kit is kell keressen, s bár nem jeleztem neki külön, azért az hamar kiderülhetett számára, hogy nem rendelkezem a Tetoválómster kvalitásaival. Sem mágikus tudásban, sem emberileg. Utóbbit nem bánom, az előbbi pedig orvosolható. - Üdvözlöm, kisasszony! - Mosolygok a mágustanoncra, amint megérkezik. Telefonból ismerheti a hangomat, s talán látott itt az április utáni időszakban gyengélkedni, megvallom őszintén nekem nem rémlik, hogy személyesen találkoztunk volna. Ám az aktájának minden őrző számára publikus részével tökéletesen tisztában vagyok. Mentora kiléte, esetei a farkasokkal, őrzőcsaládja. Távol álljon tőlem a vájkálás, egyszerűen jó a memóriám és sose lehet tudni mi mire lesz jó. - Remélem kényelmes a cipőd és elhoztad a holmikat, amiket kértem. Kegyesnek tűnik az időjárás is hozzánk. - Felpillantok az égre, mintha csak azt próbálnám leolvasni onnan, fog-e esni az éjszaka. Sátorozni viszem, nem lenne üdvös elázzunk. Bár nyilván abból is lenne mit megtanuljunk azért. - Készen állsz, indulhatunk? - Amennyiben igen a válasza, úgy felkapom az eleddig lábamnak támasztott túrazsákomat a hátamra és az autó felé kalauzolom magunkat. Épp e jeles alkalomra kértem kölcsön, nincs sajátom és nem is vágyom rá. De mindig akad egy-egy régi ismerős, aki meg tud dobni mint Emmát Tipi egy járművel. Ezúttal egy platós, éltes korú terepjáróval.
Megragadtam az alkalmat, hogy akad elérhető, magasabb szintű mágus ismét Fairbanksben. Dimitől akkor sem szeretnék tanulni a barátnőmre való tekintettel, ha nem játszana kámfort az utóbbi időszakban. Ritkán látni, de sejtem, komolyabb dolgai vannak annál, mintsem tanoncokat oktasson. Engem viszont már csak egy vizsga választ el attól, hogy ne legyen számocska a választott kasztom mögött, és teljes értékű mágus lehessek, mondhatnám, hogy vízválasztó, azt meg még inkább, hogy nem akarok csalódást okozni sem magamnak, sem senkinek. Nem is gondoltam egyébként, hogy megtehetném, ebben jó voltam, úgy érzem, amióta csak kiválasztottam az utamat, hogy jobb döntést nem is hozhattam volna. Száz szónak is egy a vége, megkerestem ezt az Andrzejt, akinek mindig belebicsaklik a nyelvembe a neve, és megkértem, hogy legyen oly kedves, támogassa a tanulmányaimat, lévén mentor lett időközben, aligha hiszem, hogy ez problémát okozna. Meg is beszéltük a dolgot, és valahogy sátorozás lett belőle, nyilván könnyebb farkas lelni, hogyha huzamosabb ideig az erdőben vagyunk. A túrázás nem gond, előfordult már többször is életem során, nem idegen számomra. - Szép napot! – Mosolygok vissza, bár az utóbbi időben állandóan vigyorgok, mintha kötelező lenne, tudom, hogy meghalt Savannah, nekem is rettenetesen hiányzik, ugyanakkor nem tudok mit csinálni a boldogságom ellen, és nem is akarok. Elég szörnyűség volt már az életemben ahhoz, hogy most hagyjam kiteljesedni ezt az érzést. Sokat nem tudok a pasasról egyébként, így elsőre elég vademberes külleme van, de ez alapján nyilván nem ítélünk, lehet, hogy csak nincs jó viszonyban a borotvával, meg az ollóval, bár, a hosszú haj jól áll neki. - A cipőm megfelel a célra, és hoztam is mindent. – Bólintottam rögvest, ami az időt illeti, nos, mostanában már tök kellemes, szóval én is bízom benne, hogy nem kerekedik majd durva zivatar belőle. Mondjuk, amilyen szerencsés tudok lenni… na ezt inkább még gondolatban sem emlegetem. - Persze, mehetünk! – Én is felkapom a méretes hátizsákot, és megyek is az autóhoz, hogy beüljek miután a cuccom a platón landolt, nem hiszem, hogy elöl lenne neki hely. - Te nem rég költöztél ide, igaz? – Meglehetősen biztos vagyok benne, de ettől még nem vagyok rest kérdezni, hiszen a csöndet nem szeretem, inkább csacsogok mindenféléről. Nézem, ahogy indít, mindenkit megfigyelek, én most tanulok vezetni, szóval nem árthat, ha minél többet látom az ilyesmit.
Mondjuk úgy, hogy anno nem véletlenül választottam magamnak a Nigel álnevet. Hangzásra hasonlít a születési nevemre (ándzsej, nájdzsel), amellett viszont olyan végtelenül egyszerű, s hordozott mindig valami nomen est omen beütést. Nem tudtam sosem megmagyarázni, s most sem tenném, de tény, hogy nosztalgikus visszagondolni minden olyan alkalommal, amikor megpróbálják kiejteni a lengyel nevem arra, hogy megkönnyíthetném a dolgukat, de nem, nem akarom. - Az nagyszerű! - Indulok meg a kocsi felé. Mosolyom nem árulkodik arról, hogy szét akarom tépni, mint valami vadember, de persze nem is tudhatom mit gondol a küllememről. Kitárom a csomagtartót, hagyom, hogy ő is beletegye a holmiját, majd én is bevágom a zsákomat és megkerülöm Naomit, hogy kinyithassam neki az anyósülés ajtaját majd ha beszállt, be is csukjam utána azt. - Igaz! - Teszem a járgányt sebességbe, miközben válaszolok. Az, hogy csacsog egyáltalán nem zavar, autóvezetés közben talán jobb is lesz, ha valaki leköt és nem csendben kell arra koncentráljak, amit gyűlölök. Még jó, hogy mi őrzők nem vagyunk gondolatolvasók, s nem tudunk egymás fejébe mászni - pont én mondom, jó vicc - mint a farkasok. Az kéne még, hogy érezze rajtam az autózó bizonytalanságomat! - Bár éltem a környéken korábban. A helyi Protektorátus ingázója voltam úgy tizenöt évvel ezelőtt. - Hogy a többiről ne is beszéljek. - teszem még hozzá gondolatban. - Egyszer találkoztunk már, ha jól rémlik egy hatalmas plüss delfin, ami elveszett a játszótéren és egy vörös hajú kislány kétségbeesetten kereste azt a nagymamájával egy nyári délutánon. Nyár volt és nem is biztos, hogy jól emlékszem rá, de ahogy megláttam, egyből bevillant egy kép erről az ominózus esetről. Akkoriban - is - nagyon jól megjegyeztem a gyerekeket és volt az a játékom, hogy megpróbáltam kitalálni milyenné cseperednek majd, ha felnőnek. Mert hiányzott Esther. Mert látni akartam, ahogy felnő, férjhez megy, unokákat ad nekem, s boldogan él, amíg.. nos, amíg meg nem halt, valóban boldogan élt. - Eddig kitől tanultál és mit? - Térek rá azért vezetés közben a dolog nem csak kedélyes, hanem szakmai oldalára is. Nem, mintha az előzetes utánakérdezéseimből ez ne derült volna ki. Mindazonáltal amondó vagyok, jobb ezt tőle hallani, mégiscsak az ő előmenetele. És egyébként is érdekel miért éppen azt az utat járja, amit. erre pedig ki más tudna választ adni, ha nem ő? - S hogyhogy mágus a szakirány mellett tetted le a voksodat?
- Ohh, tényleg? Akkor legalább nem ismeretlen a terep, én is sokat jártam erre korábban, minden nyarat a Nagyiéknál töltöttem. – És mennyire imádtam… amennyire utálom a telet, annyira imádom az elviselhetően meleg hőfokot, ami nyáron a várost jellemzi. Igaz, itt élve már némileg módosult bennem ez az egész, és közel sem gondolom, hogy megérné elviselni a hideget is a nyár okán, de van mostanság bőven, ami kárpótoljon ezért. - Úristen, komolyan? – Vigyorodom el, hát ez nagyon fura. Mármint, én nem emlékszem rá, de nyilván a delfin volt az oka, tizenöt éve meg még elég kicsi voltam, hogy szétbőgjem a fejem rajta, igaz, ez mostanra sem változott túl sokat, noha egy plüss delfin már nem váltaná ezt ki belőlem szerencsére. - Hihetetlen. Egyébként, a delfin meglett, ott hagytam egy padon, és várta, hogy visszamenjek érte. Jesszus, rettentő régen volt. – Ha akkor valaki azt mondja, hogy pár évre rá találkozom életem szerelmével, megfogan a lányunk, és a csöppet sem kedves szüleinknek hála három felé kell szakadnunk, szerintem kiröhögtem volna. S lám, most itt vagyunk, Maya nemsokára tíz lesz, Jackson meg én már nem csak melegítjük egymást a takaró alatt, és valahogy most érzem úgy, hogy mindenki ott van, ahol eredendően lennie kellett volna. Hihetetlen, de nem hagynék ki egyetlen pillanatot sem, élvezem, mert nálunk sosem lehet tudni, mikor megy minden tönkre. - Már ezen a szinten, vagy korábban? Most Celesttől tanultam az ezüstkarmokat eddig, mást egyelőre nem. A mentorom Amanda volt, és Roxanra is akként tekintek, mágussá avanzsálásom óta tőle tanulok a legtöbbet, illetve, még Savannahnak is sokat köszönhetek, de sajnos tőle már nem tanulhatok. – Magamat fényezni nem fogom, még akkor sem, ha tudom, hogy meglehetősen gyorsan tanulok, és vannak, akik szerint tehetséges vagyok, de ez nem tartozik a mai leckémhez, ebben biztos vagyok. - Szerintem ez illik hozzám a legjobban, bár, amíg nem varázsoltam ténylegesen, addig még a gyógyítás is fennállt lehetőségként, de… nem is tudom, egyszerűen imádom a varázslatokat, valami hihetetlen, mit szabadít fel bennem, és mennyi endorfint termel. Azóta sem bántam meg, sőt, tudom, hogy ez volt a megfelelő döntés. Miért? Ez fontos? Vagy segít valamiben? – Kérdeztem vissza, persze, lehetséges, hogy csak szükséges megismernie, mindenesetre bízom benne, hogy nem beszélek zagyvaságokat, kínos lenne egy mentor előtt.
Tényleg. Bólintok, de nem mondok többet. A terepről sem tudnék hirtelen olyan szívélyesen nyilatkozni amennyire a helyzet megkívánná, meg arról sem, hogy mi szerepe van az életemben az ismeretlennek vagy épp az ismerősnek. Inkább hagyom, hogy a gondok ráncai helyett a mosolyéi rántsanak barázdákat az arcomra, nem homlokomat szántva meg, hanem ajkaim szegletét. - Bizony, nagyon rég. - Mondhatnám, hogy már akkor is éreztem felőle, hogy az lesz belőle, ami most, de ez olyan hazugság lenne, amit nem engedhetek meg magamnak még akkor sem, hogyha egyébként lehet, hogy jót tennék a lány önbecsülésének. Lány. Mit lány? Fiatal nő, élete virágában levő. Vicces, hogy mostanában szoktam rá arra, hogy unokáim sosem levő sorába soroljak mindenkit, aki nem csak látszatfiatal, hanem az is. Öregedéslassítót nélkülözőn. - Ezen a szinten, hisz ezt akarjuk meglépni. Nem, mintha ártalmas lenne a varázslatok terén a gyakorlás, de újat szeretnék mutatni neked. Óh. Sajnálatos, ami történt vele. - Szalad ki a számon, mert bár nem itt van a helye és az ideje annak, hogy bárkinek részvétet nyilvánítsak, a halál sosem - majdnem sosem - jön jókor, hát innen nézve tényleg sajnálom. Mindazonáltal van egy másik oldala is ennek az érmének. Hogy legalább élt. Hogy hasznos volt. És örökül hagyott valamit, így nem volt hiábavaló. Senki sem hiábavaló. - Ha csak szigorúan azt nézzük - Szólalok meg vezetés közben - hogy több-e ettől az energiád varázsolni, vagy másra vagy-e képes, akkor nem egyáltalán nem számít. De ha azt veszed számításba, hogy mindig te leszel az ezen az úton, akinek olyasmiket is meg kell tenni, amire más nem képes az őrzők közül és nem is kellemes dolog, akkor igen, számít. Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a többi kaszt tagjai egész más okból kifolyólag varázsolnak. Egy gyógyító életeket ment, segít. Egy harcos védelmez általa, egy informátor felderít, de mi vagyunk azok, akiktől függ az ő létük is. És a memóriával szembeni leghálátlanabb kötelesség is a miénk. Nem arról van szó, hogy az én tragédiámnak mindenkiévé kell válnia, egyszerűen csak valóban nem mindegy - szerintem - hogy a mágussághoz mekkora hivatástudat is társul. Nem, mintha lehetne még változtatni. Úton nem is, de hozzáálláson mindenképp. És azt is kötelességemnek tartom ezen - és bármilyen - szinten, hogy felkészítsem erre is. Ha igényli, ha nem. Az autó döccen egyet, mintha csak köhögne. Már eléggé benne járunk az erdőben és a távolságban ahhoz, hogy itt már ne legyen térerő, így igen kínos lenne, ha pont most fogyna ki a benzin. Nem, mintha mehetnénk végig gyalog, de azért jobb a békesség. Bár én és az autók az tíz, ebben egyértelműen biztos vagyok. - Van valami varázslat, amit kinéztél magadnak már a szinten, vagy menjünk bele mindbe egy kicsit?
Én nem emlékszem rá, de akkoriban másként voltam nyitott a világra, és nem kifejezetten az idegen „bácsikat” és „néniket” lestem nagy hevesen, hanem a nedves utcán elcsúszó csigákat, az unibbnál undibb bogarakat, a halakat a folyóban, a vörösségemet körbelengő pillangókat és egyéb kevésbé bájos kis repdeső izéket. A krétát, ami az aszfalton hagyott közel sem örök nyomot maga után, a hinta láncának olaj után síró nyöszörgését. Gyerek voltam, itt lehettem, a Nagyiék előtt sosem volt több nálam Noe, mint otthon, anyával és apával. Itt nem kellett görcsösen megfelelnem, hogy valamit jól csináljak, egyszerűen csak lehettem felszabadult, boldog kislány. Sokszor kívántam, hogy bár ők neveltek volna fel. Most rajtam van a csak bólintás sora, sajnálatos. Kegyetlen. Szükségtelen. Soha, egy percig sem fogja nekem senki megmagyarázni, hogy van értelme Alignak bosszúhadjáratában meghalni. Savannaht ismerve alapos oka volt rá Csupán bólogatásra futja a szavai nyomán, és nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy talán megcsömörlött már a memóriatörlésektől. Súlyos teher lehet ez, aligha vitatkozhatnék vele, és azt sem tudom, hogy képes leszek-e valaha feldolgozni az én első hasonló esetemet, de az még azért odébb van jóval, szóval különösképpen nem problémázom rajta egyelőre. Túl lelkis leszek hozzá, ez biztos, meg valamilyen szinten ellenzem is, de ha nem olyannal történik, akit szeretek, és fontos, akkor igazából nem egyéb, mint kötelesség. Felfoghatjuk új esélynek. Ugyanakkor nem tudhatom, miként fog érinteni, amíg nem kell megtennem. Elmerengek a fákra nézve, furcsa, mennyire kiegyensúlyozott vagyok ahhoz képest, amilyen az elhívásom környékén voltam. Nem gondoltam volna soha, hogy valaha ténylegesen lesz esélyem visszakapni a lányomat, mármint, nem úgy, hogy a bíróság nekem ítéli, hanem hogy jönni is fog velem. Azt meg végképp nem, hogy Jackson és köztem helyrehozhatóak a dolgok. A mai napig elképeszt, hogy így történt, és már-már szégyellem, mennyire boldog vagyok most. Kiváltképp úgy, hogy most halt meg Savannah, sokat gondolok rá, de mostanra valahogy úgy érzem, így kellett lennie valamiért. Panda is kivirágzott mondhatni, ez az új kanapés egyed talán nyerő lesz, fogalmam sincs, mindenesetre szurkolok neki, hogy hozzám hasonlóan ő is megtalálja az útját. Azt nem tudom, mi lenne, ha egyszer szembejönne velem Connor, de maradjunk annyiban, hogy nem is szeretném megtudni, kényelmesebb nekem így. - Az biztos, hogy a csapdát szeretném mesterszavamnak, és azt szeretném gyakorolni, viszont fogalmam sincs, hogy találunk vérfarkast. Mármint, olyat, aki nem háborodik fel azon, hogy gyakorolni akarok rajta. – Van ugyan nem egy vérfarkas ismerősöm, de valahogy nem lenne szívem rajtuk gyakorolni, ettől még lehetséges, hogy idővel nem lesz más választásom. - Az Ezüstkarmok egészen jól mennek, de a többi azért még akadozik, szóval nem árt szót ejteni a többiről sem szerintem. Meg aztán, szeretek biztosra menni. – Inkább kétszer halljak valamit, mint egyszer sem.
Megcsömörlöttem, valamilyen szinten igaz, így van. Nem ismerem a gondolatait, ekképpen nem is reagálhatok azokra sem helyeslőn, sem kikérem magamnak mód cáfolón, mindazonáltal jogosnak vélem még mindig, így másodszor végiggondolva is azt, amit eléje tártam az imént. Akármilyen módon is csapódott le a logikus vonalvezetésű okfejtés. - Úgy véled, hogy engedélyt kell kérjünk ahhoz, hogy gakorolj? – Teszem fel a kérdést neki, mentesen mindenféle éltől. Távol álljon tőlem az, hogy a szájába adjam a szavakat, tényleg úgy vélheti, ahogy csak akarja. Egyszerűen érdekel, hogy miképpen gondolkozik. - Miért pont a csapdát? – Tele vagyok kérdésekkel, ehhez legalább értek, nem úgy, mint a vezetéshez. Vagyis.. ahhoz még csakcsak, hiszen jogsim is van és hazsnálom is, de az autók javítása.. hát nem nagyon vagyok abban kompetens. A döccenő autó egy utolsó, kétségbeesettet ránt, majd hiába forgatom rá a kulcsot, s adok gyújtást, a világon semerre nem megy tovább. Rezignált nyugalommal pillantok oldalra Naomira, s megengedek magamnak egy féloldalas mosolyt is. - Még jó, hogy túrára készültünk. Attól tartok a csotrogány itt marad. Tudatosan nem javaslok semmiféle varázslatot neki, egyelőre tényleg csak az a dolgunk, hogy kikászálódjunk az autóból és még sötétedés előtt elérjük a helyet, amit kinéztem magunknak a térképen, mielőtt elindultunk volna. - És, mikor meg milyen helyzetben volt utoljára, hogy az ezüstkarmokat gyakoroltad? Gyere, erre megyünk! – Lövök be egy irányt látszólag találomra. Először a válaszok, aztán jöhet majd az oktatás. Én ezzel a módszerrel dolgozom.
- Ami engem illet, nem szívesen gyűjtök ellenségeket, és gondolom, nem kifejezetten rajonganak a vérfarkasok azért, ha csak úgy csapdázgatják őket gyakorlás címén. – Én alapvetően békés jellemmel lettem megáldva, csak akkor ártok valakinek, ha már nagyon szorult helyzetben vagyok, volt, akinek akkor sem tettem, annak dacára, hogy majdnem belehaltam. Holt biztos, hogy nem egyszerű velem... - Elsősorban azért, mert kell védelmi varázslat is mesterszónak. Másodsorban, bőven van olyan, akit szükségem lehet megvédeni, elsősorban a kislányom, szóval nem kétséges, hogy arra hasznos lehet. Harmadszor… ez volt a legszimpatikusabb védelmi varázslat. – Azt kihagyom, hogy legelőször miért akartam ezt, már lényegtelen, ám ha nem lenne az, úgy vélem, akkor sem lenne semmi köze hozzá az égegyadta világon. - A legjobbkor. Muprhy bácsi mindig dolgozik. – Állapítom meg némi szájhúzogatás keretében, aztán kiszállok, mivel gyakorolni jöttem egy bizonyos varázslatot, nem kifejezetten szeretném elpazarolni a rendelkezésre álló tartalékaimat, szóval nem agyalok varázslatokon. Ez úgysem vizsga, hogy tesztelgessenek. Nem mintha a múltkoriról tudtam volna, hogy az, ellenben most nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem lehet, elvégre nem feleltem még meg a követelményeknek. Bőven nem. - Utoljára otthon a négy fal között, semmi extra, és nem használtam senki ellen. Élesben még bizonyosan nem, de nem is küldtek még soha terepre, bár gondolom tanoncokat nem is szoktak. – Miért beszélek mindig ennyit fölöslegesen? Az útirányra bólintok, remélem azonban, hogy ő jobban képben van, mint én, mert semmi kedvem eltévedni, annak aztán nagyon csúnya vége lenne… Következésképp nagyon bízom benne, hogy az autó lerobbanásának dacára még tisztában van vele, merre az arra. - Egyébként, te mióta vagy őrző? – Nem pusztán a csacsogás a célom, valóban érdekel a dolog, nagyon is.
- Elég rossz hozzáállás. - Jegyzem meg kéretlen igazságként. - Már úgy értem, hogy az a rossz, ha úgy véled, hogy ellenséget szereznél azzal, ha csapdába zárnál egy farkast. Hogyha megérdemli, s nem egy elvetemült állat, akkor ő maga is rá kell jöjjön, hogy jó okkal tetted. És nem feltétlenül csak ellenük, hanem a védelmükben is lehet használni a varázslatot. - A megjegyzésem mögött van egy nagy adag ahogy gondolod is. Én a magam részéről tudom pontosan, hogy mennyit jelenthet, ha valakit saját magától kell megvédeni és van olyan, aki ezt megteszi. A védelmezés nagymestere vagyok, épp csak soha nem sikerül úgy, ahogyan annak kellene, de ez már más lapra tartozik. Ahogy a Krónikásnak, úgy egy máguskának - nem rossz értelemben vett a kicsinyítőképző - sem fogom részletezni a múltamat. Az az enyém, rám tartozik. És kell ahhoz egy bizonyos nexus, hogy kiteregessem, s akkor sem maximálisan. Úgy soha. - Abszolút érthető. - Szorul össze az állkapcsom egy pillanatra a kislányom szó említésére. Túl sok minden van mostanában - igen, a mostanában nálam elég tág időintervallumban működik - ami arcizommerevségre késztessen e szó hallatán, de ahogy Naomi úgy gondolkodik, hogy van amihez a nagy franc semi közöm van, úgy ezt én is megtartom magamnak. Az önkéntelen reakciómon kívül mást nem adok ki magamból a leánykérdést illetőn. Csak a helyeslésemet és a keserű, elnyomott, túl gúnyos, túl beletörődött voltú lenne: sok sikert-t. Az autó motorja leáll, én pedig meg sem próbálkozom a szereléssel, úgyis hamvába' holt lenne a kivitelezési próba. Értek is én hozzá, mint tyúk az ábécéhez. A tájékozódás viszont megy, bár nem a hagyományos, emberi módon óhajtom művelni. Mormolás nélkül, tökéletesen észrevétlenül ejtek meg egy keresést, s tudatosan arra irányítom a lépteimet Naomival az oldalamon, amerre a legtöbbet vélek felfedezni a vérfarkasok nyomaiból. - Az attól függ, hogy mekkora a szükség. Éltem olyan Protektorátusban, ahol olyan alacsony volt az állományi létszám, hogy szükség volt rá. - Adom meg a választ, majd a következő kérdését hallva elmosolyodom. Cseppet se zavar, hogy kérdez, így lehet csak tanulni - még akkor is, ha egyelőre rólam tanul és nem másról - hát szívesen válaszolok. Általában mindenre, amire pedig mégsem, az majd úgyis kiderül. - Tizennégy éves korom óta. Idén töltöttem a nyolcvanat. - Nem mondok konkrét számot, de mégis kimerítőn válaszolok. Rettenetesen öregnek érzem hirtelen magam, de nem akad időm mélázni azon, hogy mennyire is vagyok az. Megüti fülemet a félreérthetetlen párharc-zaj. Nem pillantok Naomira, nehogy direkt legyek. Így is - feltételezem - hallania kell. Lám, a természet mindig megadja azt, amire vágyakozunk. Íme a csapdázni-való.
Felvont szemöldökkel nyugtázom a kijelentését. Nos, azt még sosem kaptam meg, hogy rossz a hozzáállásom, maximum anyámtól, tőle viszont naponta többször is, de már egy ideje nem tud vele az agyamra menni. - Ez tiszta sor, nem is erre gondoltam, hanem hogyha gyakorlásként művelem, azt gondolom, nem viselik olyan jól. Ha szükséges lenne, nem érdekelne, mit szólnak hozzá. – Igaz, az én szemszögemből mindenképpen szükséges a dolog, lévén gyakorolnom kell, de most határozottan nem innen közelítem meg a dolgot, lévén azzal senkit sem védek senkitől, hogy az első szembejövő farkast becsapdázom, ha ugyan tudom. Arról nem beszélve, hogy amilyen kis szellőmértékű még az erőm, a legtöbbek esetében esélyem se sok van, vagy nem is tudom, ez hogy működik pontosan. - A csapdát mennyiben befolyásolja egy farkas ereje? Ha erősebb nálam, rá sem tudom tenni a csapdát, vagy annyiról van szó inkább, hogy lényegesen hamarabb ki tud jönni? – Remélem, érthető a kérdésem, ha nem, majd felteszem másként is, bár úgy vélem, tökéletesen lényegre törő voltam, de nők és férfiak ritkán gondolkodnak ugyanúgy, és jutnak ugyanarra a következtetésre, ezt még én is tudom, hiába nem vagyok olyannyira tapasztalt ilyen téren sem. - Itt szerintem meglehetősen sokan vagyunk, bár, a vérfarkasok éppúgy. Nem tudom, te mit tapasztaltál, de nekem néha olyan érzésem van, hogy minden sarkon vérfarkasok ólálkodnak. – Nem zavar egyébként. Szerelmes voltam egybe, nem úgy szerettem, mint Jacksont, nem olyan mélyen, de szerettem. Egyébként meg úton útfélen beléjük botlottam, a főnököm is az, Nicholas is, és ki tudja még ki mindenki, akikhez közöm volt, mióta itt vagyok. Meglehetősen nehéz lenne utólag mindezt fejtegetni, nem is szándékozom. Egyszerűen csak azóta, hogy őrző lettem, jobban figyelek az apró jelekre. - Ó te jó isten. Mindig elképedek, hogy mennyi idősek vagytok valójában. Ilyenkor olyan kicsinek érzem magam… – Attól is majd letettem az arcom, hogy Dimitris majdnem száz, lehet azóta már elmúlt, ki számolja, én ugyan nem, mindenesetre nyolcvan évesen ilyen bőrben… Azért jó tudni, hogy ötven év múlva sem leszek mankósbottal jégen csúszkáló szerencsétlen nénike. Inkább valami jól karbantartott negyvenes. Ezt szerintem sosem fogom igazán megszokni. - Hmm. – Motyogok magamban, mikor megüti a fülemet valami, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg farkasokról van szó, de nem szeretnék túl sok energiát elpazarolni fölöslegesen, a csapdázás így is rengeteget felemészt majd, szóval nem kutakodom az ide-oda rebbenő zöld íriszeimen kívül semmivel sem. Azért remélem, valamire jutok majd a gyakorlást illetően, itt sok esélyem nincs elszúrni a dolgokat, de bízom benne, hogy a tollal való álmodásomnak köszönhetően most is jobban fog menni, azóta kicsit erősebbnek érzem magam, de lehet csak azért, mert alapvetően mindent pozitívabban látok. - Valami használati utasítás? Vagy ez olyan képzeljem el, és talán összejön dolog? – Kérdezem halkan, mindig érdeklődöm különböző tippekről, magamtól elképzelnék valami kupolafélét, de ennyire jutok saját kútfőből.
*Ha kétségeid vannak, csináld azt, amiben a legjobb vagy. Jó kis mottó, osztom. Úgyhogy az összes falkás belpolitikai szutyok közepette én igyekszem azt tenni, amiben jó vagyok: Tarkként járőrözök ezerrel (addig se vagyok a feszkó közelében), és rávetem magam a gyanútlan kölykökre (na nem úgy), hogy trenírozzam őket. Most épp ez az Amaryllis van soron, mert ő a legharmatosabb a teljes felhozatalból, ami nem meglepő, tekintve, hogy korát tekintve is a sor legvégén kullog a szerencsétlen. Mégsem annyira ez fog meg benne, hanem a tény, hogy bár még egy éve sem gyarapítja a természetfeletti világ sorát, de máris a második farkas fészkelte bele magát társául. Mivel esetemben is igen sűrű és problematikus váltásokkal indítottam ezt a pályafutást, tudok viszonyulni, és még a szokásosnál is elszántabban szeretnék segíteni neki. Hol az energiákkal kapcsolatos ellenállásának letörésén dolgozom vele, hol - mint most is - néhány alapvető túlélési fortélyt igyekszem a kemény fejébe verni. Van, amiben könnyen és gyorsan tanul a lány, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor rémesen makacs tud lenni, ami nem éppen előnyére váló jellemvonás ebben a két témakörben. Bár alapvetően türelmes mentor vagyok, amikor ellenkezni próbált velem az átváltozást illetően, akkor egyszerűen belekényszerítettem, mert meg kell tanulnia, hol a helye. Közben én is bundára cseréltem a ruháimat, s hamarosan a nyakánál fogva rángattam talpra a kölyköt, hogy szedje össze magát. A farkasom jóval kevésbé türelmes jószág, mint én, s olykor hagyom is neki. Amaryllist a Teremtője erősen óvja, ezért többnyire a világunk kellemesebbik felével találkozik, szóval cseppet tartok tőle, hogy nagyon traumatizálnám azzal, ha én egy kicsit keményebb oldalát is megvillantom a dolgoknak. Úgyhogy mire megérezzük a közeledőket, már vérzik pár helyen. Ha nem elég jól, vagy elég gyorsan végzi el a mozdulatokat, amiket gyakoroltatok vele, akkor bizony találkozik párszor a fogaimmal. Nincs ebben semmi rosszindulat: a sebek behegednek majd. Morgásunk, hörgésünk, összecsapásaink dobbanásai valóban messzire hangzanak az amúgy jelenlétünk miatt csendes erdőben: de amilyen mélyen benn vagyunk a susnyásban, nem kell illetéktelen szemektől és fülektől tartanunk. Az ösvényektől távoli rengeteg nem éppen kirándulóövezet. Ahogy tudatosul bennem, hogy őrzők tévedtek ide, energiáimmal körbefonom a kölyköt, bár egyelőre nem kényszerítem a földre, de felkészülök arra is. Fogalmam sincs, találkozott-e már a másik oldal játékosaival a gyakorlatban, illetve a farkasa hogyan reagál rájuk - a megugró idegesség alapján nem túl jól -, és nem szeretnék a jelenlegi ingatag helyzetben még velük is egy kellemetlen incidenst egy fékevesztett kölyök miatt. Én pedig úgy helyezkedem, hogy közé és az érkezők közé pozicionáljam magam - ezt már nem az őrzők, hanem Amaryllis védelmében. Jószándék ide vagy oda, ők sem feltétlenül békével járnak a nemzeti parkban.*
- Igazából nem kellene, hogy ellenérzésük legyen. Hiszen a mágiánk nem csak ellenük, hanem értük is van, márpedig ha innen nézzük, akkor a saját javukat szolgálják azzal, hogyha hagyják, hogy gyakoroljunk rajtuk. – Részemről ezzel eleresztem a téma ezen felét, nem azért jött hozzám, hogy farkaspszichológiát vagy utópisztikus világnézetet oktassak neki, hanem azért, hogy mágiára tanítsam, varázslatot gyakoroljunk, tehát nem kívánom eljátszani a mindent tudót. Egyébként is rettenetesen messze állok tőle. - Ehhez érdemes némi matekozással kezdenünk. Pontosan hány éve vagy őrző? Szorozd meg ezt a számot a mágiaszinteddel – jelen esetben azzal, amiért dolgozunk éppen - , s az lesz annak a farkasnak az életkora, akivel el bírsz bánni gond nélkül. Nyilvánvalóan nem a leélt évei számítanak, hanem az, hogy hány éve farkas már. Bár ez a hivatalos, meg kell mondjam, hogy a csapda azért ennél egy fokkal bonyolultabb és másmilyenebb az én nézeteim szerint. – A számolás egy dolog. Az meg egy másik, hogy megannyi dolog befolyásolja, aminek mibenlétét itt van az ideje annak, hogy vázoljam. A mágia egyébként sem egy egzakt tudomány az én értelmezésemben, mert bár vannak szabályai, mindenki másképpen magyarázza azokat, szóval elképzelhető, hogyha mást kérdezne, az nem ugyanezeket mondaná neki el. - A csapdát lényegében nem a farkasra mondod ki, hanem egy cirka egy-másfél méteres körre, melynek középpontja a tenyered talajra történő lehelyezési pontja. Akkor is kimondhatod hát, ha nincs a közelben farkas, csak tudod, hogy arra fog érkezni. Egy farkasnál többet a legerősebb mágusok csapdája sem bír el, az előbbi matek azt jelenti, hogy meddig bírja a farkas a csapdában. Megzavarásra tökéletes, időt hagy felkészülni egy újabb varázslatra akár így, akár úgy. Elmosolyodom a minden bokorban farkas lakik értelmű megjegyzésén. - Igazad van, gyakran botlani beléjük, ahogy őrzőkbe is. A különbség közöttünk csupán annyi, hogy míg ők a pajzsuk mögé hiába rejtőzködnek előlünk, mi el tudjuk rejteni őrzőségünket varázslattal, tetoválással a szemük elől. Tudod melyik varázslat az, ami ebben segít? – Nem csak okítás, hanem valamilyen szintű vizsgáztatás is van ebben a monológban, melynek végére a kérdés sikerül. Igazából nem kell tudnia, nem feltétele semminek, amit itt fogunk ma elkövetni, de azért nem ártalmas, hogyha felmérem mennyire és mivel van képben. No meg beszélgetési témának sem utolsó. - Majd leszel te is ezen az oldalon. Nagyon szórakoztató ám egy ponton túl a mások megdöbbenése. Aligha leszek itt addigra, mire te is eljutsz ide, de szívesen meghallgatlak majd a szellemvilágban a tapasztalataidról. – Nem számít, hogy miben hisz. Egyszer mind találkozunk odaát. - Nincs rá mantra, lényegében bármit motyoghatsz, ami segít koncentrálni. Gondolj arra, hogy a tenyeredből koncentrikusan hullámzik szerte az energia, kört alkotva ott, ahová a csapdát szánod. Minél erősebb a gondolat, minél kevésbé zökkensz ki, annál hamarabb sikerül. – Magyarázom, miközben arrafelé terelem, amerről a farkasokat érzékelem. Tudatosan vezetem ki a látóterükbe, de úgy helyezkedem, hogy takarjam is a testemmel a hím és a kölyök elől. Nem kell az összecsapás. - Egy cipőben járunk. – Jegyzem meg hangosan a hím felé, füle van, hallani fogja attól, mert nem tudom értelmezni elmesíkú válaszát. Feltételezésem szerint nem megölni készül épp a kölyköt, hanem okítja valamire, ez szüli a megjegyzésemet. Nem ragozom túl, de fejbiccentésemből, melyet Nonó irányába teszek, még mindig a hímre pillantva, majdnem hogy egyértelmű a mit akarásom. Engedélyt. Bár, ha nem kapok, akkor majd átlépem a határokat. - Akarod, hogy megmutassuk? – A királyi többes a hímet jelenti a kérdésben Nonó felé, de persze lehet, hogy nem megyünk vele semmire. Egyelőre nem zárom csapdába egyiküket sem. Mindent a maga idejében.
//Innentől nem kell ennyit várjatok, visszatértem a véráramba, sokadjára (://
Kezdőlap
//
//
