- Ez elég kifacsart logika azért. Szerinted melyik farkas örül, ha lecsapdázzák? Igaz, talán hatvan év múlva én is másként fogom látni, most kénytelen vagyok hinni neked. – Mosolyodom el, az egy dolog, hogy értük is vagyunk, de ha lecsapdázunk valakit, szerintem elég ritkán tesszük az ő érdekében. Mondjuk, ha esetleg tombol épp, akkor persze, de egy-egy vérmesebb példány az életben nem fogja beismerni utólag sem, hogy milyen jót tettünk vele, amikor megállítottuk a tombolásban. Legalábbis én ebben a hitben élek, aztán lehetséges, hogy rosszul gondolom, fiatal vagyok még, előfordulhat egész könnyedén. - Ez elég kicsi szám lesz. 2014-ben lettem őrző, az két év. Illetőleg a hármas szintért dolgozunk. Akkor az hat. – Lángész vagy, Naomi, mindig is tudtam. Mindenesetre, tényleg elég karcsú az eredmény, inkább nem kérdezem meg, hogy az övé mennyi, mert menten szélütést kapnék tőle szerintem. Aztán elhallgatok, hogy elmagyarázza, mitől más a csapda, bár tudtommal idővel ki lehet belőle törni, legalábbis ezt olvastam, az meg függ a farkas életkorától, szóval gondolom ezt fogjuk most sorra venni. - Ezt például nem tudtam, mármint, hogy a talajra teszem le a csapdát, de akkor valamivel nyugisabb létrehozni, már hogyha épp nem rohan felénk egy vérfarkas. Muszáj egyébként letennünk a tenyerünket a talajra? Csak mert akkor túl egyértelmű, hogy mire készülünk, és hogy ott csináltunk valamit. – Kérdezek vissza, mert ezt fontosnak érzem, remélhetőleg ő sem fogja ostobaságnak gondolni, hogy ez felmerült bennem. - Igen, az Oltalom szárnya, azt már gyakoroltam Abigaillel. – Mosolyodom el, és működött, ami totál hihetetlen számomra, bár lassan fel kellene hagynom azzal, hogy hitetlenkedek, mikor mágia meg vérfarkasok léteznek a világban. Felmerül bennem, hogy használnom kellene talán, de az a baj, hogy túl sok energiába kerül, és most a csapdát jöttem gyakorolni, ha már azt szeretném mesterszavamnak. - Egyszer biztos, persze. Határozottan mókás lesz. – Mosolyodom el, úgy el tudom képzelni, ahogy P.S.-sel megkuncogjuk vénségünkre a fiatal tanoncokat, és még mindig max negyvennek fogunk kinézni mindeközben. Bár sejtem, hogy ez esélyesen nem így lesz, kevés az esélye, hogy ugyanoda helyezzenek majd bennünket, de ebbe igyekszem nem belegondolni, mert a szívem szakad bele már most. - Rendben, ez nem hangzik annyira bonyolultnak. – Oké, tudjuk, stréber Naominak semmi sem bonyolult, és szinte minden sikerül neki elsőre. Néha én szégyellem magam miatta, de hát ez van. Imádom ezt csinálni, a lelkesedésem vitathatatlanul óriási, akárhányszor varázsolok, földöntúli öröm tölt el, éppen ezért igyekszem minél többet művelni, amikor csak tudom. Olykor vicces a gyógyszertár raktárát magamra zárni, és meditálni. Közben észlelem a két farkast is, nem félek egyébként, bízom Andrzejben, és esélyesen a legtöbb farkasnál erősebb, vagy legalábbis közel sem tehetetlen. - Persze, örömmel megnézném. – Tétován intek a másik párosnak, az egy cipőben járunk gondolom, azt akarta jelenteni, hogy ők is mentor-tanítvány felállásban lehetnek.
*Nem a legjobb passzban vagyok manapság, de ez cseppet sem jelenti, hogy ne venném komolyan a feladataimat. A kölykök okítása közéjük tartozik, úgyhogy tanítom most is a szerencsés (vagy szerencsétlen) delikvenst, és tulajdonképpen talán jól is jön, hogy beugrott az őrző duó. Akárhol és akármennyit haraphatom én Amaryllist, az mindig csak egyik fele lesz az éremnek, és a gondolataiból áradó feszültség alapján van valami elintézetlen ügye a mágiásokkal, aminek a gyökeréhez ráérek később leásni, hiszen valószínűleg nem közönség elé való műsor kerekedik majd belőle. Néminemű (erőteljes) empátiás készség nélkül senkiből nem lesz jó mentor, márpedig én az vagyok. Éberen figyelem, ahogy hozzám hasonlóan az őrzőhím is a tanonca és közénk pozicionálja magát, ahogyan én is frontvonalba helyezkedtem, a kölyköt védendő. Jó jel, ha engem kérdeznek, és rögtön rá is mutatok erre egy kölyök felé célzott megjegyzésben. Válasza - melyben felhívja a figyelmet a nyilvánvalóra, hogy a páros meg sem próbált elrejtőzni előlünk, így aligha ellenséges szándékúak - csupán egy halk morrantást vált ki belőlem (a tapasztalatlan őrzőleány akár fenyegetőnek is vélheti, a farkas hangképzésének sajátosságai miatt, de a hím bizonyára jobban ismer minket ennél), mivel egyrészről jó, hogy észrevette, másrészről nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. De ez utóbbit Amaryllisnél is az idő és a tapasztalat hozza majd el. Stabilan, szétvetett lábbal és nyakamon felborzolt szőrrel, ám vicsorgás és morgás nélkül farkasszemezek (szó szerint, ugyebár) Andrzejjel, egyszerű, háromszavas közlésére néhány pillanatig látszólag nem reagálok, aztán enyhén lejjebb eresztem, majd felkapom a fejem, bólintás gyanánt. Értettem, amit mond, és tudomásul vettem, ám nem tartom elégségesnek a magyarázatot. A tanítás egy dolog, de mire óhajtja okítani a tanoncát? Erről egy szó sem hangzott el. Visszanézek a farkaskölyökre, és egy látható fejrántással egybekötött mentális parancsot vakkantok neki, mire ő engedelmesen, nagy ívben elkezdi megkerülni az őrzőket. Nem habozik, nem hezitál, de nem is megy közelebb hozzájuk, csupán óvatosan, szemét rajtuk tartva pozicionálja magát. Én ellenben teszek egy, majd még egy lépést előre, ügyelve rá, hogy a hím felé közeledjek, ne a tanoncához. Semmilyen egyértelműen fenyegetőt nem teszek sem én, sem a kölyök, de az, hogy kettőnk közé szorítjuk a párost, ragadozómód, nem ad okot megnyugvásra sem, és némi bizalmatlanságról árulkodik. Ugyanakkor érezhető, hogy farkasenergiáim követik Amaryllis mozgását, nem hagyom felügyelet nélkül a kölyköt, pedig ha harcra készülnék, nyilván saját magamra és a potenciális ellenfél Andrzejre fókuszálnék, nem a társamra.*
//Rettenetesen röstellem, hogy ilyen sokat kellett várnotok rám, bocsánat! //
- Nem azt mondom, hogy a csapda tényének örülnie kell, de ugyanakkor azt se, hogy zavartassa magát miatta. Minden csak szituációtól függ. Elvileg egy tőről fakadunk, kell lennie bennük is annyi alázatnak, hogy kiszolgálnak minket, ahogy mi is őket. Közünk van a rituáléikhoz, az a minimum, hogy ők pedig részt vesznek a tanulási folyamatainkban. - Magyarázom el a véleményemet Naominak. Lehet, hogy a logikám kifacsart - nem ő az első, aki ezt mondja - de ettől még szentül tartom hozzá magamat. Ez is a tanítási folyamat egy része szerintem, hogy az ősök legendájára minduntalan visszatérjek. Nekem fontos, hát valahol elvárom, hogy másoknak is fontos legyen. Bár azt aláírom, hogy nem hiszek abban, hogy mindenkit érdekel. - Akkor valóban nem annyira nyugodalmas. - Mosolyodom el. - Valamilyen formában igen, muszáj. Mivel a varázslat elég akut és hirtelen módon létrejön, így már édes mindegy neki, hogy észreveszi-e a tervet és a szándékot, kitérni amúgy sem nagyon tud. Hacsak nem egy öreg Villámról van szó. De egyébként a kérdés jó. - Mélázok el a hallottakon egy kicsit, mielőtt válaszolnék. - Ha elképzeled, hogy a tenyered a földön van, egy bizonyos szint fölött az is elég. De ahhoz, amint a kicsi számot említetted, hozzá kell tennem: a kicsi szám nem elégséges. Őszintén szólva én sem próbálkozom úgy vele. Meg.. - Mesterkélt szünetet tartok. - Szeretem a teátrálisságát a mozdulatnak amúgy is. - Osztom meg vele cinkos mosollyal, mintha csak valami titkot árultam volna el magamról neki. Tény, ami tény, szerintem hetedik szint alatt ezzel nem érdemes próbálkozni. És hogy őszinte legyek, abban sem vagyok biztos, hogy sikeres lehet. Bennem sose merült fel, hogy máshogy csináljam, de az biztos, hogy eztán majd sort kerítek arra, hogy megtudjam. Jó pap is holtig tanul, hát még az őrző. A farkasok mozgását, szétválását mintegy kitörő örömmel fogadom. Minden gyávaságot sutba dobva iramodok meg a hím felé, hogy amikor már elég közel vagyok hozzá, leguggolva tegyem a tenyeremet a földre, s dobjam le ezzel a csapdát, melybe a hímmel együtt beszorulunk. A hatása csak rá érvényesül, én ki tudok lépni belőle természetesen. - A gyakorlat lényege ennyi. A tanoncod kapóra jön. - Közlöm a hímmel, s nagyon ajánlom neki, hogy amíg Nonó - akit ezúton felszólítok arra, hogy a kis nőstényen próbálja ki a tehetségét és ezzel együtt a csapda varázslatot - haja szála se görbüljön meg. Természetesen árgus szemekkel figyelem a manővert, hogyha kell, akkor tudjak benne segíteni azzal, hogy a kölyökfarkast leszerelem. Ezeknél sose tudni, ugyebár.
//Csapda: -5 pont//
//Niallnak köszönöm a közreműködést, engedelmével innen úgy vesszük, hogy nem volt semmi gáz, csak hogy ne húzzuk tovább Naomi idejét a közelgő vizsgára tekintettel //
- Ez mondjuk teljesen jogos okfejtés. – Bólintok rá, ilyen formán még nem gondoltam bele, de én még tanulok és formálódom, szóval ez nem igazán meglepő. Idővel számomra is le fognak tisztulni a dolgok, és sokkalta egyértelműbb lesz minden hasonló szituáció a számomra. Még nehezemre esik más oldalról szemlélni a dolgokat, a sajátom is rendkívül újszerű még mindig, hiába van mögöttem pár év. Attól még nem olyan egyszerű mindent átlátnom, de idővel majd így lesz, noha könnyen lehet, évtizedeknek kell addig eltelnie. - Ezt átérzem, valahogy én is jobban szeretem, hogyha úgymond kézzelfoghatóbbak a dolgok. – Azért a mágia puszta léte is képes olyan szinten felvillanyozni, hogy azt igazán szavakba sem tudom önteni a mai napig sem. De valahogy könnyebb mihez kötni, ha van egy bármilyen mozdulat, amibe úgymond koncentrálhatom a dolgot, még akkor is, ha esetlegesen egyáltalán nem szükséges. Ami a farkaspárost illeti, már közel sem érzem magam ennyire nyugodtnak, tekintettel arra, hogy mögénk lopakodik a leányzó, vagyis, hát, idősebbnek tűnik nálam, de nyilvánvalóan kölyök, szóval azért eme szóhasználat, valahogyan nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy a farkas kora miatt fiatalabbnak tituláljak valakit, mint ami. Sok esetben ennek nem vagyok tudatában, mármint, nem tudnám eldönteni még, hogy mennyi idős egy farkas, maximum akkor, ha felsültem egy varázslattal vele szemben, akkor meg már mondhatni édes mindegy. Azért ilyen ne essen meg velem… Amíg Andrzej bemutatót tart, újra meg újra a nőstényre pillantok, nem szeretném szem elől téveszteni, bár eddig nem tettek semmit, de ami késik, nem múlik. Semmi sem garantálja, hogy ez így fog maradni, bár azért abban bízom, hogy vész esetén az idősebb mágus meg tudna védeni. Ne legyen rá szükség. A tanonc kapóra jön. Ahogy a szavak értelme körvonalazódik bennem, rájövök, hogy most jött el az én időm, szóval már indulok is a nőstény felé, nem tudom, mi végre, de abszolút nincs a lelkemben kétely azt illetően, hogy képes vagyok megcsinálni. Menni fog, tudom jól, könnyedén másolom le a korábban fél szemmel látott mozdulatokat, és arra koncentrálok, hogy a földhöz érő tenyeremből megszülethessen a mágia. Úgy képzelem el ezt az egészet, hogy a kezemből a földbe áramlik a bennem arany folyamként élő massza, és utána kör alakban kiemelkedik a földből, hogy egy burát alkosson, fogságba ejtve ezzel a nőstényt, akinek még csak a nevét sem tudom, de bízom benne, hogy lesz még időm megtudakolni, akár tőle magától, akár Andrzejtől, vagy esetleg az informátoroktól. Jelen pillanatban leginkább csak az számít, hogy a varázslat sikerrel járjon, márpedig minden porcikámba belesimul a valósága, tudom, hogy a csapdám megszületett, és ahogy ez a gondolat megérik bennem, ajkaimra elégedett, boldog mosoly kúszik, s mindemellett nem felejtek el hátrébb lépni, hogy én magam kikerüljek a hatósugarából. Így fordulok végül Andrzej felé, hogy felmérjem a vonásait, és lássam, vajon tényleg jól csináltam-e mindent, avagy sem. Sosem lehetek benne eléggé biztos, hiába érzem úgy, a tapasztalat még erősen hiányzik az esetemben.
*Az Őrzők nem ellenségesek irányunkban, mint azt a rám bízott kölyök is megállapította nagyon helyesen, csak éppen ez nem jelenti automatikusan azt, hogy barátságosak lennének. Ha csak egyedül lennék itt, valószínűleg jóval lazábban kezelném a helyzetet, mert saját magáért való felelősségemet mindig is könnyedebben vettem, mint azt, ha másokat is rám bíztak. Márpedig egy kölyök mindig rábízza magát a mentorra, ez a fajta alázat is a sikeres tanulási folyamat egyik feltétele, nekem pedig kutya kötelességem megfelelni ennek a bizalomnak. Mind a kölyök, mind a falka, leginkább pedig önmagam és saját értékrendem felé. Ahogy az őrzőhím felém lendül, lesunyom füleimet, ajkamat felhúzva mutatom fogam és ínyem fenyegetően, és enyhén hátrahúzódva készülök a harcra. Mi másért rohanna nekem egy varázshasználó ilyen lelkesen? A szívem rákapcsol, az adrenalin elárasztja a szervezetemet, a világ lelassul és kitisztl körülöttem, hogy minden részletét egyszerre befogadhassam. Felkészülök rá, hogy leharapjam a kezét, amint rám emeli, de nem fogok először támadni. Eszemben sincs valami őrző-farkas háború kirobbantójának lenni, ha úgy alakulna, nem. Ám ahelyett, hogy valami varázsszót mormolva nekem esne a fickó, az utolsó pillanatban a földek fordítja a tenyerét, úgyhogy hába feszülnek lábaim izmai, nem rugaszkodom el a talajtól én sem. Mindenesetre pattanásig feszült idegeim csak lassan csillapulnak, ahogy testem sem nyugszik meg azonnal. A fickó szavaira összecsattintom a fogaimat, és megint kifelé (is) kezdek figyelni, a körünkön kívülre. A kölyök eddig dicséretesen teljesít, bár feszkó egy részét átvette, de a farkasa engedelmes jószág, és ott maradt mindvégig, ahová utasítottam. Oldalazva a kör széléig araszolok, nekidőlök, tartósságát próbálom finoman, s ugyanakkor Amaryllis elméjébe közvetítem a tapasztalatot, hogy értse, mi zajlik, s ne érje meglepetésként. Halk szűköléssel, tarkóján a bőrt felborzolva, de behúzott farokkal fogadja Naomi közeledését. Nem támad, de az erőfeszítés, hogy a helyén maradjon, egész testét remegteti, horpasza is hullámzik bele. Egészen addig, míg a varázslat meg nem születik. Ahogy Naomi ellép - s az én akaratom sem szögezi már földhöz -, elhátrálna, ami egészen a kör faláig sikerül, ott viszont ugyanúgy elkapja a láthatatlan erő, ahogyan én sem tudok kilépni az idősebb őrző által rám bocsátott csapdától. Úgyhogy, míg én az adrenalinlökettől lógó nyelvvel leheveredek a földre, hogy azt kipihenjem, addig Amaryllis rémületében nekiugrik a mágikus ketrecnek, kitörni vágyván, nem azért, mert rossz neki ott, vagy mert tudja, mit tenne vele, pusztán a vadállatok szabadság utáni olthatatlan vágyától hajtva. Nem állítom meg. Amíg áll a csapda, addig úgysem tehet kárt senkiben. Majd lenyugszik - vagy ráérek akkor közbelépni, ha önpusztításba kezd (eddigi tapasztalataim alapján valószínűtlen), netán az őrzőtanonc tapasztalatlansága miatt kiszabadul. Persze ha a másik hím jelzi, hogy mennének és elengednének minket, akkor gondoskodom róla, hogy Amaryllis kellő mozdulatlansággal fogadja majd ezt a fejleményt. Ha meg netán a páros anélkül távozna, hogy a varázslatokat feloldaná... na, amiatt pipa lennék, de megakadályozni jelen helyzetben úgyse tudnám a dolgot.*
//Nem történt semmi baj, de azért írtam még egyet Ha végeztünk, akkor köszönöm a játékot! //
- Örömmel hallom. - Mosolygok rá kissé karcos módomon. Nem, mintha számítana jelen - vagy bármilyen más - helyzetben az, hogy én minek örülök, de attól még valóban jó tudni, hogy más is a kézzel fogható dolgok mezején szeret kalandozni, s nem csak az elméleti szinten ragad le. Van olyan mágus is, nem ítélem el. Ez is csak olyan, mint az, hogy ki melyik kezével ír. Már úgy értem pont annyira lényeges, vagy épp feszegetni való. A teátrálisságra való igényem pedig csak nüansznyi önmegismertetés volt, illetőleg annak is nézhető. Figyelem, amit csinál, látszólag teljesen nyugodt vagyok a helyzetben. Valójában a feszült koncentráció jellemez, a tanítás olyan terep, melyen eddig nem nagyon kalandoztam, ez az egyik oka. A másik pedig abból fakad, hogy védelmezési mániám van és kórós felelősségvállalási kényszerességem. Jelen szituációba viszont mindkettő tökéletesen belefér. Komoly, de nem komor a bólintás, melyet a megszületett csapdájára reakcióul kap tőlem. Biccentek az idősebb farkas felé, jelezve ezzel, hogy nyugodvást sétáljon bele a csapdába, s szabadítsa ki ezzel a kölyköt onnan, az én figyelmem Naomié. - Nagyon szép teljesítmény. Ugye nem vélem rosszul, hogy a kezdetektől fogva a mágia vonzott magához? - Teszem fel a kérdést már akkor, amikor azzal a javaslattal éltem számára, hogy ideje visszaindulni, hiszen pihennie, meditálnia kell. A gyakorlásra még lesz bőséggel ideje, de nem itt, s nem most. Ebben tökéletesen megingathatatlan vagyok.
//Mivel velem fogsz vizsgázni, így ezennel utadra bocsátalak, részemről a vizsgádon találkozunk! Sok sikert. //
A kis lelkemnek mindig örömet okozott, hogyha valakiben bármily csekély mértékben, de pozitív érzeteket hagytam, szóval most is boldoggá tesz a tudat, hogy valami tetszik Andrzejnek. Elég morcosnak hat, ami azt illeti, és nem tűnik egyszerűnek mosolyt csalni az arcára, szóval ez egész nagy sikerélmény számomra. Igaz, semmilyen szinten nem ismerem, szóval lehetséges, hogy tévesek az elképzeléseim vele kapcsolatban. Mindenesetre ez most nem igazán számít, inkább a feladatra koncentrálok, elvégre vizsgázni szeretnék hamarosan, szóval nagyon komolyan veszem a dolgot. Mostanában kicsit lelassultam fejlődés tekintetében, de mivel egyre nagyobb lélegzetvételűek a varázslatok, ezt nem tartom rossznak, sőt. Nem akarok én pár év alatt sokadik szintű mágus lenni, de amit csinálok, elsajátítok, az legyen jó és alapos. Mi több, tökéletes. Szerencsére sikerül végrehajtanom a feladatot, bár bevallom egy picit megijeszt, ahogy látom, mennyire kivágyik belőle a kölyök, de totál megértem, én sem értékelnék egy ilyen láthatatlan ketrecet magam körül. Nem tervezem gyakran alkalmazni, de nekem is szükségem van önvédelemre, szóval jól jön, és a védelmi varázslatok közül nekem ez tetszik a legjobban. - Jól gondolod, valóban így volt. A mai napig földöntúli érzésnek tűnik, mikor varázsolhatok, semmihez sem fogható számomra. – Felelem széles mosollyal, örülök az újabb sikerélménynek, tényleg nagyon jó érzés minden egyes alkalom, azok is, amikor valami újat tanulhatok. Mivel ő oktat most, így értelemszerűen elfogadom a nézőpontját, és indulok, mikor azt mondja, valóban megterhelő varázslatról beszélünk, bár még van bennem kraft, de eszemben sincs nullára lemeríteni magamat.
//Köszönöm szépen, és akkor találkozunk a vizsgán! *.*//
Kezdőlap
//
Ha végeztünk, akkor köszönöm a játékot! 
//
