A Centennial-híd Fairbanks szívében emelkedik a Chena fölé, egyik partján a városi bírósággal, a hatalmas, jellegzetes üvegépülettel (Rabinowitz Courthouse).
Nevetséges és gyászos, hogy ennyi szesz meg a véletlen kell hozzá, hogy Testvérekként tudjunk viselkedni, megnyílni egymás előtt, s hogy mindez csupán erre a pár órára szól. Ez az este megengedte nekünk, hogy elmondjunk mindent, kifejezzük, ami valójában bennünk lakozik, megbocsássunk, feledjünk és felidézzük mindazt, amit szeretnénk még egyszer az életben. Annyi évszázadot éltünk már meg és ki tudja, mennyi áll előttünk, ha ez az ölelés, ezek a szavak, ezek az érzések megadattak, akkor talán... talán nem olyan naiv, elvetemült álom hinni, hogy egyszer, mi tizenhárman újra együtt űzzük a vadat. Egy asztalnál eszünk. Egy család leszünk. Ha nem is holnap, nem is egy év múltán, de idővel lehetségessé válik, ugye? Szeretném remélni, bízni benne, magamban és a többiekben, hogy mindez egy nap valósággá válhat. Csak egyszer... csak egy alkalmat kapjunk! Energiáim békés folyamként fogadják Kilaunét, megadva az otthon réges-rég elvesztett érzetét neki, magamnak. Hagyom, hogy feloldódjak a pillanatban, mert ez az, amivé válni akarok, ezért jöhettem vissza végre ennyi év után, ugye? Hogy végre a megfelelő, a kezdetektől kirendelt helyemet foglaljam el közöttük támaszként, védelmezőként, mert végtére: mind esendőek vagyunk, elveszettek az évszázadok vad viharában, magányos, vándorló lelkek egymás nélkül. Ha kiérdemlem, ha egyszer rászolgálok, talán megélem a megtiszteltetést, hogy vezetőjükként tekintsenek rám, s ha valaha eljön az a nap, tudni fogom, hogy mindent megtettem értük, az utódaimért. Akkor jó Atanerkjük tudnék lenni, olyan, amilyet megérdemelnek. Érzem a hosszú haj súlyát, a kezem alatt a vastag fonatokat, az eltelt idő terhét. Igazinak tűnik, olyan igazinak, hogy belefacsarodik a szívem. Valahol legbelül tudom, hogy ez nem a jelen valósága, mégis mintha azzá válna. Bárcsak ennyivel el lehetne törölni minden szétválás után történt szenvedést, minden előtte megejtett sértést, fájdalmat. Bárcsak újrakezdhetnénk és ne lenne ilyen szörnyű a jelen. Megígértem, megmondtam, nem csak az ital miatt gondoltam így. Egy harcos sose szegi meg a szavát. Hazaértem. Mesél nekem. 828 évem alatt először. Gyermekien őszinte és boldog mosolyra szaladt a szám. Talán mindkettőnk életében az első alkalom, amikor nem sót szórunk a sebeinkre, nem azt hintenek mások.
Mesét hallgattam. Kisgyermekkorom óta először, s amennyire vigasztalt, melengetett és átölelt minden szó, annyira mart belém. Laposakat pislogtam, nem akartam elaludni közben, mert éreztem, hogy ez fontos neki is, nekem is. Ha elalszom, véget ér az este - mindaz, amit megragadtunk közös erővel, kifoszlik az ujjaink közül, hogy csak féltett-szégyellt, keserédes emlék maradjon. Ez a te meséd, Kila, ugye? Csakis a tiéd. Meg akartam köszönni, már akkor, mikor visszatért a kontinensre, hogy megosztja mindezt velem, de szemhéjaim egyre jobban elnehezültek, a szavak morajlássá szelídültek, Kilaun arca elmosódott. Nem fair. Az én mesémmel mi lesz?...
Nyugodtan, békésen aludtam, annak ellenére, hogy az álmaim zavarosak voltak. Mégis... Élvezettel csapódtam egyikből a másikba, jól estek, gyógyítottak, megbékéltettek, kiegyensúlyoztak. Tudja, hogy milyen vagyok, ez a gondolat pedig mélytengeri csendes békével árasztott el. Bár reggelre az álom és ébrenlét határmezsgyéjén nem tudtam, ki ismert meg. Szag. Energia. Léptek. Valaki motoszkál a konyhámban - amiben kakaó természetesen mindig akad és azért pirítósnak való is, Sakariéknak hála, jól felszerelt. Nem nyitottam ki a szemem, aludni akartam még, csakhogy agyam szép lassan elkezdte vetíteni az éjszaka történéseit. Megfeszült az állkapcsom, s továbbra is konokul alvást színleltem, bár ha mást nem is, az ébredezésemet biztosan érzékelte az Álmodó. Szégyen, bánat és kiszolgáltatottság keveredett bennem, némi megadással nyakon öntve. Belépett a szobába, a saját szagán... illatán... túl mást is megéreztem, de továbbra is makacsul a hátamat fordítottam az ajtó, az éjjeliszekrény és ezáltal őfelé is, megmaradva ébredésem pózában. Halkan koppant a tányér. Alig hallhatóan, nyugodtan lélegzik. Távolodó léptek. Csendesen nyílik az ajtó. Úgy kapok utána energiáimmal, olyan hirtelen és gyorsan, hogy... jó, Tipvigut nem irigyelhetné meg, mert a nyomába se érek ilyen téren, viszont magamhoz képest sebes vagyok. A heves támadást pedig bevégzem. Energiáimmal tarkón pöckölöm. Tudom, hogy itt vagy. Tudom, hogy egész este itt voltál. Ki tudja, talán másra is emlékszem, te ostoba. Gesztusom az előző este maradványa, ahogy a hasogató fejfájás is. Nem volt bántó, vagy sértő, inkább piszkáló és kissé szemtelen. Folytatjuk, ahogy abbahagytuk, Kilaun. A különbség annyi, hogy már nem vakon tapogatózunk, s bármennyire is kívánom, hogy bár meg se szólaltam volna egész éjjel, a szavak elhangzottak, aminek valahol mélyen örülök. Ha becsukódott utána az ajtó, ledobtam magamról a takarót, felültem, tekintetem pedig a reggelimre esett. Felvettem a pirítóst és beleharaptam. Finom volt. Gombóc kúszott a torkomba, hogy alig tudtam nyelni tőle. Leküzdöttem, megettem, majd a kakaóért nyúltam. Első korty. A Farkassá vált fiú... Letettem a bögrét, a térdemre könyököltem és a kezembe temettem az arcom. A szoba hallhatott, láthatott, az ágy felfoghatta az apró meg-megremegéseket, amik a vállamból indultak ki, ők nem árulkodnak.
Az egész napot a nappalimban töltöttem, ugyanannak a reggeli kakaónak - és a fejfájásomnak - a társaságában. Csak akkor melegítettem újra és hörpintettem fel az egészet, amikor már bealkonyult. Vigyázz magadra, Testvérem.
Aprón reszket meg a tányér az ujjaim közt, fehér porcelán, a világért sem ejteném le, de mégis meginog a mozdulat. Az eddig békésen szundító fenevad most kezd magára lelni. Persze az is megeshet, hogy épp csak a másik oldalára fordult, esetleg álmában üldözi a vadat, mégis. Kiszáradt a szám. Illetlenségnek vélném kiszolgálni magam Sangilak háztartásában, főleg, hogy érzem: izzik a talaj a talpam alatt. Elbizonytalanodom, kivárok, mielőtt visszatérnék a szobájába. Vissza kellene hát vennem az álarcomat? A Rémálmodó maszkját? És ha nem akarom? Kényszerítve érzem magam, ahogy elidőzöm a nappali berendezésein. Van egy sanda gyanúm, hogy a világért sem akarta volna, hogy mindezt lássam. Már nem fedi az éj sötétjének fel nem lobbanó gyertyafénye az emlékei gyűjtőhelyét. Én sosem gyűjtöttem semmit. Csupán... A gyűrű. A gyűrűm! Pajzs alatt kalapál a szívem, vajon látta a házasságom kötelékét jelképező karikát? Árulásnak érezném levenni magamról, de szinte éget, üvölt, hogy tépjem le, akár az ujjammal együtt. Megkockáztatom, hiszen minden bizonnyal veszett dühétől lenne hangos a ház, ha valóban felébredt volna, esetleg kommunikációt kívánna kezdeményezni. Visszaveszem a kezembe a tányért és a bögrét, és finom ragadozóléptekkel birtokba veszem a hálószobát. Próbálok nem ránézni, de minduntalan a hátára siklik a tekintetem. Megfeszülve várom, mikor fordul meg és csap le rám, üti ki a kezemből a tányért. Máris siratom a tegnap éjszakát, és talán meg is dorgálom magam, amiért ilyen rosszakat feltételezek. Hiszen esélyt sem adok neki másra... A nyelésem hangosabb, mint a tányér koppanása, és a mozdulat, amivel felegyenesedem. Tudom, hogy mennem kellene, de mégis... Úgy szeretnék mondani valamit. Tenni valamit. Kimondani azt, hogy hiányozni fogsz, Sangilak. Valamit, bármit, csak ne kelljen úgy tennem, mintha nem történt volna semmi. A némaságnál maradva intenék csendes búcsút a Testvéremnek, aki olan hirtelen robban, mint a vipera, skorpióként szúr mérges tüskét a tarkómba. Csak egy szívdobbanás, semmivel sem több, és a szomorú vgyakozás, ami eddig gyengéden vonta körbe Sangilak energiáit, most megszűnik létezni. Egy pillanat alatt keményedik sötétlila gyémánttá a pajzsom, húzom ki kissé görnyedt hátamat, hogy elegáns mozdulattal felszeghessem a fejem. Igazítok egyet az ingem csuklórészénél. Vissza a régi szerephez? Hát legyen. Súlyos léptekkel fordulok vissza felé, hogy pillantással méltassam az ágyban fekvőt, csak úgy, mint aznap az Illinois Streeten. Ha most látná az arcomat, talán felbőszíteném. De ez csak szerep, nem? Mint eddig mindig. Az élet megy tovább, és mi csak állunk egy helyben. Oldalra biccentem a fejem, aztán felsóhajtok, és emelt fővel távozom a szobából. Épp csak átlépem a küszöböt, megtorpanok, mintha csak fonállal rántanának egyet rajtam. - Tettem valamit a konyhapultra. - dörmögöm kimondottan távolságtartó éllel - Aspirin. Vízzel vedd be, legalább hármat. Segít a fejeden. Ezekkel a szavakkal hagyom magára a Legerősebbet, pontosan abba a lila fergetegbe takarózva, amibe mindig is öltözöm. Mert nem történt semmi, egyetlen vallomás vagy ígéret sem hangzott el tegnap, ezt mindketten tudjuk. És a meg nem kötött alkunk záloga csupán a jelenlétem, és a diszkréció, amivel távozom. Talán végleg az életéből.
Mikor délután megérkeztem a városba, tombolt bennem az izgatottság, hiszen minden új és érdekes volt. Bár a repülőút Franciaországból hosszú volt, mégsem éreztem magam fáradtnak. Már alig vártam, hogy Nolan körbevezessen. Könnyűnek és tisztának éreztem magam, és ha csak ideig-óráig, de el tudtam feledkezni a veszteségről és a fájdalomról. Csakhogy a telefoncsörgés kipukkasztotta a szappanbuborékot, és a rózsaszín felhőkből elég keményen estem vissza a valóság cudar, komor talajára. A falkának szüksége volt rá. Sóhajtva könyököltem a hídra. A nap már lemenőben volt, ezernyi élénk színt festett az égboltra, és bár csodáltam és hódoltam előtte, mégis az elmúlást juttatta eszembe. - Matthew...bár itt lennél...biztos tetszene... Már nem tudtam sírni, és ez talán ezerszer rosszabb volt, mint az első hónapok könnyáradata. A fájdalom belémfagyott, jégbörtönbe zárt, és én igazán nem is akartam szabadulni. Elegem volt abból, hogy mindenki, akit szerettem, aki valaha is számított valamit, az enyészetté lett. Kivéve Nolant. Dühösen szorult ökölbe a kezem. Értettem én, hogy a falka mindennél előrébb való, de NEKEM is szükségem lett volna rá, főleg, hogy idegen voltam egy ismeretlen városban. Az lett volna a dolga, hogy megmutasson nekem mindent, hogy szórakoztasson, hogy hagyja, hogy kicsit megfürödjek benne és megnyugodjak általa. Lassan fújtam ki a levegőt, és ráerőszakoltam magam, hogy ellazuljak. Tisztában voltam vele, hogy olyan vagyok, mint az időjárás. Egyik pillanatban még képes voltam oldottan csacsogni, a következőben már a pokolba kívántam mindenkit, vagy éppen magamba zárkóztam, és hagytam, hogy az emlékeim magukkal ragadjanak. De nem akartam tenni ellene. Nekem jó volt így. Bestiám nyugtalanul morrant, de ezen kívül nem adta más jelét annak, hogy neki sem volt ínyére a helyzet, csak épp merőben más okból. Ő futni szeretett volna, erdőben vadászni, kergetőzni. Egyszerűen csak élvezni, hogy él. Csakhogy Nolan azt mondta ne menjek ki a városból. - Nem vagyok már kölyök...- morogtam magamban, miközben a kabátom belső zsebéből előhorgásztam a telefonomat, és már vagy - érzésem szerint - ezredszer néztem meg, hogy nem keresett-e. A képernyő viszont unott egyhangúsággal köszönt vissza: nincs nem fogadott hívás. Elkeseredetten dugtam zsebre, és a vizet kezdtem bámulni, miközben a pajzsomat teljesen felhúztam. Ha már falka van a közelben, biztos ami biztos. Nem volt hangulatom díszdiskurzust folytatni senkivel. ~Vajon milyen mély lehet a víz? És mennyire hideg?~ Tűnődőn kapaszkodtam meg a korlát peremében, miközben kintebb hajoltam. Tekintve milyen hatalmas termettel rendelkeztem, ez a mozdulat elszakított a biztonságos betontól, de szorosan kapaszkodtam a korlátba, és azon billegtem, miközben továbbra is a vizet bámultam. ~Vajon ha leesnék mi történne? Valószínűleg Nolan megfojtana.~
Viszonylag rég sétáltam ki az utcára, vagy úgy bárhova csak úgy egyszerűen a fotózás kedvéért, éppen itt volt az ideje. Sablonos módon ám, de különösképpen vonzottak a naplementék és a napfelkelték, bár valószínűleg sosem fogom megszokni, hogy itt már három órakor sötét van az év ezen szakában, és mindössze négy óra jut arra, hogy a napban gyönyörködhessen valaki, kivéve persze, ha abban a kevés időben is eltakarják a felhők. Még azelőtt, hogy elértem volna a célom, megéreztem résnyire nyitott pajzsomon keresztül egy hívogató, nem túl intenzív energiát. Nem voltam ugyan biztos benne, hogy ismerem-e vagy sem, manapság már sosem lehet tudni, hiszen a falka nagy részével még mindig nem sikerült beszélnem. Akkor szűnt meg a csalogató érzet, amikor felértem a hídra, bár bevallom hősiesen, az első körbenézés helyett inkább a nap égre festett utolsó ecsetvonásait óhajtottam megörökíteni, mintsem szimatoljak valaki után. Egyébként is tele volt vele a puttonyom, hogy állandóan mindenféle magányosba belebotlok, mintha legalábbis mágnesként vonzanám őket. Tulajdonképpen hasznomra vált a dolog, mert így Castor láthatta, hogy végzem a dolgomat, és örültem, ha elégedett volt velem, de azért mostanra egy kicsit már frusztrált, különösképpen úgy, hogy gyakorlatilag két perce jelentettem le az egyiket. Gőzöm sincs, mennyi idő telt el, míg érdemesnek találtam az eget a fényképezésre, akár el is tűnhetett volna már a korábban érzett energia tulajdonosa, de ma ez egyáltalán nem érdekelt, egy kis nyugi nekem is kijárt, nemde? Végül a csúcs gépem az oldaltáskámban landolt, én pedig tovább indultam a hídon, kifejezett cél nélkül, hátha lelek valami megörökítésre érdemes látványt még a kigyulladó lámpák fényének diszkrét ragyogásában. Pillanatokkal később már megint a kezemben volt, hiszen rendkívül szórakoztatónak találtam, hogy valaki a korláton hintázik. A vöröskéről is lőttem pár képet, bár az arca nem látszott, de igazából az egyelőre nem is érdekelt túlzottan. Amint ezzel megvoltam, már rögvest el is tettem, és odaflangáltam a csajszihoz, magassarkú csizma volt rajtam, naná, térdig érő, dögös darab, de én többnyire igencsak remekül festettem, kényes voltam az ilyesmire, imádtam, hogy nő vagyok, és ki is hangsúlyoztam. A tetteimen azonban ez már gyakorta nem látszott, szerettem szórakozni, hogy mások kárára, az nem feltétlenül számított, és mit ad isten, tálcán kínáltak nekem egy tökéletes helyzetet. Meg hátsót, ami azt illeti, de nem, én már monogám némber vagyok. Vicc még az elgondolás is, de attól még igaz. Minden különösebb megerőltetés nélkül fogtam rá a bokáira, és lendítettem rajta egy csöppet, hogy megbillenjen az egyensúlya, és ráhozzam a frászt. - Ha engem kérdezel, ez nagyon hülye játék... Egyelőre fel sem ötlött bennem, hogy őt éreztem, s falkaszaga sem volt, csupán nem bírtam kihagyni ezt a ziccert. Mindenesetre, hacsak nem történt valami váratlan, akkor a föld felé toltam végül a lábait, hogy talajt foghasson, ha éppen szeretne, de ha nem, hát nekem nagyon mindegy volt.
Lehunytam a szemem, és mélyet lélegeztem. Tele volt a levegő ismeretlen illatokkal, valahol a közelben magassarkú csizma koppant, majd halt el. Nem igazán foglalkoztatott. Sem az, hogy jár erre valaki, sem az, hogy milyen topánban. Nem is jutott eszembe hirtelen mikor és hol volt rajtam utoljára magassarkú. Talán a kötelező végzős bulin... elgondolkodva harapdáltam a számat. Igen, akkor. Pár héttel előtte tudtam meg, hogy Matthew meghalt. Könnyek gyűltek a szemembe. Direkt az ő kedvéért akartam kicsípni magam. Vettem egy vörös, váll nélküli ruhát, és egy hozzá illő cipőt. Igaz, hogy úgy éreztem, kitörik a bokám, és cefetül kényelmetlen volt az első időkben, de napokon keresztül tanultam benne járni. Mindezt teljesen feleslegesen... A buliba ugyan elmentem, hogy megmutassam magam, de aztán csak az utcákat róttam mezítláb, kezemben azzal az átkozott kínzóeszközzel, és próbáltam felfogni, hogy nincs, nem létezik, nem lélegzik többé az, akiért élni akartam. Azóta csak farmert, sportcipőt és pulóvert voltam hajlandó hordani. Egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy elegáns legyek. Arra eszméltem, hogy valaki lendít rajtam. Nem annyira, hogy átbukjak a korláton, de arra pont elég volt, hogy kibillenjek az egyensúlyomból. Az életösztön persze nagy úr, még akkor is, ha az ember a pokolba kívánja. Bestiám feszülten figyelt, hátha szükségem lesz rá, miközben teljes erővel rámarkoltam a korlátra, ami meghajlott a kezeim alatt. ~Ajjajj...ezért Nolan ki fog nyírni...~ Dühösen pillantottam hátra, és próbáltam átlátni a hajamon, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Csakhogy ha emlékezetem nem csal, nem kérdeztelek. Ráadásul senki nem mondta, hogy játszom. A számmal sosem volt probléma, bár most is elszégyelltem magam egy pillanat erejéig. Még több, mint száz év után sem voltam képes bűntudat nélkül dühöngeni vagy visszaszájalni, mert úgy éreztem, ezzel csalódást okozok a szüleimnek. Pedig már rég meghaltak. Puhán érkeztem a földre, és fordultam szembe kellemetlenségem okozójával, miközben kisöpörtem hosszú tincseimet az arcomból, hogy végre szemügyre vehessem a női hang gazdáját. Nem törődtem azzal mennyire vagyok pofátlan. Végigmértem tetőtől talpig. Alig volt nálam magasabb, bár tűsarkúban feszített. Tettem egy fél lépést oldalra, magamban azért imádkozva, hogy legalább valamennyire eltakarjam a behorpasztott korlátot, bár sok esélyt nem láttam rá, tekintve, hogy nem csak magasságban, de szélességben sem voltam egy díjbirkózó alkat. A könnyek még ott csillogtak a szememben, de azért sem nyúltam oda, hogy eltűntessem őket. Érezzen csak lelkiismeretfurdalást. - Legközelebb erősebben lökd meg, akit meg akarsz ölni, és ne gondold meg magad út közben. Elég lehangoló a halálfélelem és a "jajj, megmenekültem" állapot között cikázni. Gúnyos, cinikus. Ez voltam én jelen pillanatban. Kívülről huszonpárévesnek látszottam, de a hangsúlyomban érződő keserűség talán hosszú évek fájdalmát rajzolhatta volna az éj vásznára vörös festékkel. Végül csak megvontam a vállam, és lehajtottam a fejem. - Mindegy. Nem érdekes. További ... - megakadtam egy pillanatra, amíg azon tűnődtem mégis milyen napszaknak lehet mondani, amikor már sötét van, de az óra szerint még csak délutánra jár. - mindegy milyen napszakot, sétát, öldöklést. Azzal előkaptam a telefonomat, sarkon fordultam, és feltett szándékom volt minél hamarabb eltűnni onnan, na meg felhívni drága bátyámat, hogy mégis meddig várjak még rá a városban. Mert ha még pár órát itt kell töltenem, biztos hogy belebolondulok. Kezdtem úgy érezni, hogy megfojtanak a falak, a betontömbök, a házak sorfala, és minden, amit emberkéz készített.
- Nem szoktam megvárni, hogy kérdezzenek. Felelem könnyedén, mosolyogva, pont nem érdekel szinte senki véleménye magamról, nem pont egy ki tudja, ki fia-borjának szemtelen visszapofázása fog meghatni. A farkasom viszont érdeklődve szimatol, hamarabb észlelve valamit, ami nekem nem esett le olyan könnyedén. - Szóval öngyilkosjelölt? Nem hinném, azok, akik tényleg meg akarják tenni, egyszerűen megteszik, nem csak figyelemfelkeltő cselekedetekkel riasztják a környezetüket. Ez volt az a pillanat, amikor hagytam, hogy az energiáim szabadon áramoljanak, és nekifeszültem az övéinek, pajzs, hát persze, szia kicsike, na nézzük, mennyire vagy nagy odabenn. Azzal már igyekeztem is átnyomakodni a pajzsán, nem ment olyan könnyen, mint mondjuk Cassienél, de éreztem, hogy haladok, következésképp fiatalabb nálam. Hurrá, végre valami jó hír. A könnyeire magasról tettem, de a korláthoz odaléptem, hogy egy mozdulattal végighúzzam rajta a tenyeremet, majd fejcsóválva néztem rá, a szavait hallva viszont már kedélyesen felnevettem, mert egyszerűen képtelen voltam befogadni azt a zagyvaságot, ami kiesett a száján. - Legközelebb használd a fejed, mielőtt hülyeségeket pofázol. Csak a miheztartás végett, ha meg akarnálak ölni, halott lennél. Nem volt tervben, így hát nem is gondolhattam meg magam, bár kezdem úgy sejteni, hogy valójában jól esett volna a kis lelkének, ha megteszem, akkor nem kellene tovább ezen a sárgolyón tengődnie. - Ohh, de még mennyire, hogy érdekes. Reagáltam le rögtön a szavait, vélhetőleg a következő megszólalásommal megállítva abban, hogy távozni óhajtson. Mostanra már, ha tetszik, ha nem, de leerőszakoltam róla a pajzsát, mert képes vagyok rá, lehetővé teszik a közénk feszülő hosszú évtizedek. - A helyi falka nevében kérlek maradásra... Most még kérem, de ha továbbra is menni óhajt, nem leszek sem finom, sem pedig nőies, mert vele nem kell óvatosnak lennem, ha árt is nekem, nem annyit, hogy holnap temetni kelljen. - Könnyen dobálózol az ölés szóval... ahonnan jöttél, ez a divat? A helyedben egy idegen területen kétszer meggondolnám, legalább, hogy kinek mit és hogyan mondom. Borzoltam a kedélyeket, és bár voltak nálam sokkal nagyobb fenevadak a városban, de most csak az számított, hogy kettőnk közül én voltam az erősebb.
- Senki nem kért arra, hogy észrevegyél. Sőt, jobban örültem volna, ha szépen békén hagysz. Képtelen voltam elhinni, hogy egy totál vadidegen akar engem kioktatni. Semmi szükségem nem volt rá. Elegem volt abból, hogy mindenki, Nolant is beleértve, az utóbbi egy évben mást sem csinált, csak tudni akarta helyettem, hogy mi a legjobb nekem, vagy miért cselekszem úgy, ahogy. Ökölbe szorult a kezem, ahogy megéreztem a pajzsomnak nyomódó erőt. ~A francba...miért kell nekem állandóan bajba kerülni??~ Tekintetemmel követtem, ahogy a korláthoz lép, és elnyomtam egy kitörni készülő sóhajt. Farkas is, én is hülye voltam, és most nyakig ültem a szószban. Inkább nem mondtam semmit arra, hogy halott lehetnék. Talán még szívességet is tett volna vele. Leolvadt arcomról a sértettség maszkja, és csak a fájdalom maradt, amely nagyon is valósan lüktetett bennem, belemarva minden ép gondolatomba, érzésembe, és a lelkem megmaradt szilánkjaiba. Már csak ezért is akartam mihamarabb eltűnni, de a szavaira megtorpantam, bár eszem ágában sem volt megfordulni. A pajzsom leszakadt rólam, és a Bestiám védtelenül állt előtte. Az átlagosnál kisebb termetű volt, pláne, hogy fülét hátacsapva, félig lekussadva vicsorgott az idegenre. Fahéjszín bundája, melybe enyhén vörös szálak vegyültek, felborzolódott a marján. Elég nyilvánvalóan mutattuk ki mindketten mennyire nem kívánt látogató sem a fejemben, sem a társaságomban. Csakhogy Nolan a lelkemre kötötte, hogy ne keveredjek zűrbe, és nem állt szándékomban ennél nagyobbra dagasztani az általam okozott vihart. Hullámaim feszülten vibráltak, tekintetem először a betont, majd az eget pásztázta. - Ez nem divat kérdése... Halvány sejtelmed sincs róla, hogy milyen indítékok mozgatnak, vagy mik történtek az életemben...sajnálom, ha nem tetszenek a válaszaim és a reakcióim, de jobbal nem szolgálhatok. És mivel nem vagy a helyemben, talán nem kellene tudatlanul kioktatnod arról, hogy mit és hogy mondjak, vagy mit gondoljak és akarjak, mégha ez a te területed is. Farkas volt, idősebb, így - bár a szavaimat félig-meddig szántam csak neki - biztos voltam benne, hogy hallja a suttogásom, és érzi a hullámaimban, érzéseimben végbemenő változást. Bezárkóztam. Nem a pajzs mögé, annál sokkal mélyebbre. Hideg, marón gyászos érzések viharzottak bennem és körülöttem. Bestiám megadóan ült le, hajtotta le a fejét, és várta a számára is fájdalmas emlékeket idéző áradat végét. Láthatatlan csapások borzolták, karmolták, de csak a testén végigfutó remegések jelezték, hogy igenis tart attól, ami jöhet, hiszen hónapokig bezárva lenni nem volt fáklyásmenet a számára sem. Már megszokott ismerősként köszöntöttem a bennem lángoló, fagyos tűzorkánt. Bár lassan egy éve halt meg Matthew, de egyszerűen képtelen voltam túllépni rajta. Talán nem is akartam. Egyszerűen semmi motivációm nem volt hozzá. Ha nem kötött volna az ígéretem, lehet még Franciaországban elszöktem volna az ottani falkámtól, hogy feladjam minden emberi részemet, és "egyszerű" farkasként éljek.
- Akkor peched van. Jegyzem meg könnyedén, őszintén leszarom, hogy egyedül akar lenni, jelen helyzetben nem teheti meg, és pont, én sem mindig örülök neki, hogy basztatnom kell boldog-boldogtalant, de így van, és ez nem is fog változni, végzem a dolgom, és jobb esetben hamar pontot tehetünk ennek a csodálatos találkozásnak a végére. Nyilván ő is ennek örülne, hisz békére vágyik. Röhej, vérfarkasként, békére. Mindegy, ez már legyen az ő dolga. A fekete zöldszemű érdeklődve járta körbe, nem érdekelte, hogy acsarog rá, tudta, hogy erősebb, és hogyha úgy akarjuk, nem lesz esélye. Neki ennyi elég volt, de ha idősebb lenne, akkor is gond nélkül viselkedne éppen így, s mi tagadás, én is. Sosem érdekelt, hogy mekkora fába vágom a fejszém, de állandóan forrongó véremnek, a pillanatokat hajszoló lelkemnek kellett az újra, újra belobbanó láng. - Tényleg nincs, és biztosra veheted, hogy nem is érdekel. Sóhajtottam fáradtan, manapság senki sem képes reálisan belőni, hogy hol a helye? Az egy dolog, hogy nekem nagy a pofám, de nekem legalább a természetesem is állandóan alátámasztja, ő meg csapong, először jön nekem ezzel a depis jobban örültem volna, ha békén hagysz szöveggel, most meg ez. - Ezen a ponton elgondolkodnék azon, hogy kioktat ki kit. Szűrtem a fogaim között, mögé lépve rántottam meg a karját magam felé, hogy oda forduljon. - Ez nem az én területem, ez a FALKA területe, amibe tartozom, és nézz a szemembe, ha hozzám pofázol. Igen, igen, mérhetetlenül baszta a csőröm az a stílus, amit előadott itt nekem, és még örülhet, hogy nem mással futott össze először. Ettől még tény, hogy nem viselkedik a korához mérten, és nem fogom eltűrni, hogy így beszéljen, vagy higgye azt, hogy bármit megtehet. Lehet, hogy ehhez fel kell rúgnom a saját szabályaimat, de nem fog érdekelni, ha tovább feszíti a húrt. - És drágám, ha nem tudod magadtól, hogy egy idegen falka területén jobb meghúzni magad, akkor nem csak hogy pofátlan, de meglehetősen ostoba is vagy. A kezét nem eresztettem, vasmarokkal szorítottam, és bizony biztos lehetett benne, hogy nem tudná kirángatni onnan a mancsát, csak ha én engedem. Odabenn a farkasom energiái szikrát hánytak, már morgott, és vicsorgott, lehetett volna békés trécselés is, de megeshet, erről le kell mondanom. - Elmondom, mi lesz. Beszélsz, ki vagy, mit akarsz, honnan jöttél, meddig maradsz, ha sokáig, akkor hajlandó vagy-e csatlakozni, vagy bármiféle módon megfizetni az árát a maradásodnak. Tudom, tudom, nem érdekellek sem én, sem semmi, tán az életed sem, de megnyugtatlak, ha nagyon akarod, megteszem, még kérned sem kell, csak add még egy kicsit az eddigi formádat, és halott leszel. Érezhette, hogy nem viccelek, minden évem energia fergetege körülöttem tobzódott, és ő pont nem tartozott azok közé, akik kiröhöghettek volna miatta, nem, ő gyengébb volt. Én pedig őszintén kételkedtem benne, hogy valóban meg akar halni, ha meg is akarna, a benne lakó, élni óhajtó ösztönlény úgysem engedné meg.
Lassan fordultam felé, miközben a karomra pillantottam. Eszem ágában sem volt rángatni, tisztában voltam vele, hogy esélytelen a helyzet. A szavaira majdnem elnevettem magam, de az érzés csak egy pillanatig tartott. Elgondolkodva néztem az arcát, a szemeit, és bár az energiái kissé kényelmetlenek voltak, ettől még nem hajoltam meg előtte. Ahogy az én viselkedésem nem volt számára kellemes, úgy az övé is csak fáradt beletörődést váltott ki belőlem. - Je ne comprends pas pourquoi Nolan croit que ce paquet est juste, que n'importe qui, où nous étions jusqu'à présent... (Nem értem Nolan miért gondolja, hogy ez a falka jobb, mint bármelyik, ahol eddig voltunk) - motyogtam magam elé. Ez az agresszív és arrogáns viselkedés az angol falkát juttatta eszembe. Ott volt jellemző ez a ki ha én nem viselkedés. Persze, amíg megtanultam hol a helyem, jó párszor nyomták az orromat a földbe, és az még érthető is volt, de mikor semmi nem igazolta az ilyen viselkedést, az azért az én türelmemet is kikezdte. - Ha emlékezetem nem csal, én tökéletes csöndben elvoltam, és semmi zűrt nem okoztam. Te voltál, aki belém kötött. De igazából nem számít... - egy pillanatnyi hallgatás után közvetlenül a szemébe néztem és nekiszegeztem a kérdésem. - Vesztettél már el valakit, akit az életednél is jobban szerettél, és ez ellen semmit sem tudtál tenni? Én igen, nem is olyan régen. Szóval elnézést, ha nem tud meghatni ha valaki azzal fenyeget, hogy elkapar, vagy hogy mi az etikus viselkedés. A kiselőadás nem különösebben izgatott. Elpillantottam a válla felett, és az eget kémleltem. Csak a hosszabb csönd ébresztett rá arra, hogy talán választ vár. Kissé félrebiccentett fejjel néztem rá ismét. - Ma érkeztem a városba Nolan Mercier meghívására. Tudtommal az alfátok tisztában van az érkezésemmel, mert Nolan beszélt vele, mielőtt még jöttem, ugyanis ő is a falkátok tagja, és vélhetően engedélyt kaptam arra, hogy itt legyek, máskülönben feltett volna az első visszafelé induló járatra. A továbbiakról egyelőre nincs tudomásom. Sajnos nem volt időm a drága bátyámmal trécselni, mert elhívták valahova, így nem tudom miben állapodtak meg. Válaszoltam a kérdéseidre, szóval most már talán elengedhetnél. - vetettem egy célzatos pillantást a karomra. Ha elenged jó, ha nem, felőlem játszhat ragasztót, csak akkor húzzunk már ebből az istenverte városból a természetbe. - Amúgy ha annyira zavarlak, nagyon szivesen elvonulok az erdőbe. Úgyis jobban tudom értékelni, mint az emberkéz alkotta förmedvényeket... Kihallatszott a hangomból a vágyakozás. Igen, szeszélyes voltam, csapongtam összevissza, de nem állt szándékomban senki kedvéért sem szinlelni azt, ami nem voltam ebben a pillanatban. Akkor sem, ha ez következményekkel járt. Bár valahol sejtettem, hogy ha találkoznom kell az alfával, kapok majd egy alapos kioktatást Nolantól, de ez annyira lehetetlennek tűnt számomra, hogy elhesegettem a gondolatot. Nem volt számomra szükségszerű az, hogy falkában legyek. Egyszerűen csak csöndet akartam, és nyugalmat, hogy nyalogathassam a sebeimet, és eldöntsem, hogy mégis mi a fenét kezdjek most az életemmel, ami annyira üresnek tűnt.
Ha a kisasszony a falka tagja lenne, nagyjából két percébe telne rájönni, hogy a sok magányos már mindenkinek csak zabszem a seggében, úgyhogy határozottan van, ami indokolja a viselkedésemet, de ezt persze neki még nem kell tudnia, talán soha nem is fog másként alakulni, ezt majd a jövő, meg a nálam nagyobb halak eldöntik. - Tökéletes csöndben egyensúlyoztál egy híd korlátján, végül is igaz, semmi zűrt nem okoztál volna, ha belepottyansz, aztán sértetlenül kimászol. Nyilván nem hasonló a fogalmunk a zűrről. Arra már csak nevetni tudok, hogy milyen kis mimóza. Nem nagyon köthettek még belé úgy igazán, ha ezt annak vette, de nem fogok leállni pátyolgatni, ahhoz túlságosan is nagy a pofája magányosként, és még nálam is fiatalabbként egy tök idegen városban. Még én is meghúztam magam a rohadt életbe, pedig nekem aztán tényleg van egyfajta bicskanyitogató stílusom. - Az ég szerelmére, milyen farkas vagy te? Csattanok fel, és legszívesebben beleverném a csini kis fejébe, hogy basszameg, akármi van, a bennünk élő fenevadnak nincs fontosabb az élet csodájánál. Azt meg biztosra veheti, hogy mindenki, aki száz felett van, vagy épp megközelíti, de még a fiatalabbak is elmondhatják, hogy vesztettek el olyat, akit az életüknél is jobban szerettek. Az emberi felükkel. Akárki akármit mond, egy farkasnak nem tesz fontosabb egy lélek, mint az élet maga. Nem fogom elcsacsogni neki a saját történetemet, mert semmi köze hozzá, sajnálni sem fogom, mert abszolút nem érdekel senkinek sem a magánélete, én csak a dolgomat végzem, és amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. - Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha rögtön ezzel kezded. Sóhajtottam fel fáradtan, én néha komolyan nem értem, hogy egyesek miért bonyolítják fölöslegesen mások, és a saját életüket. Fele ennyit sem szívtam volna a vérét, ha rögtön kiböki, és neki sem kellett volna ennyit jártatnia ilyen édesen nyegle stílusban a száját. - Nem engedlek. Van még kérdésem. Ha a bátyádhoz jöttél, elméletileg a falkába, akkor miért nem kerestél meg minket, és miért csatangolsz a városban? Nem olyan időket élünk, amikor ezt nyugodt szívvel meg lehet tenni. Talán van olyan érzékeny rá a füle, hogy érezze, semmi gúny vagy fenyegetés nem lapul most a szavaim mögött, egyszerűen arról van szó, hogy így gondolom, nekem elhiheti, jóval több magányoshoz volt szerencsém az utóbbi fél évben, mint szerettem volna. Rendesen meg is szívtam. - Elhiszem, és megértem, de előtte rendezzük le a hivatalos dolgokat, utána nyugodt szívvel mehetsz az erdőbe, a kutyát nem fogja érdekelni a dolog, de mindennek megvan a maga menete. Vontam vállat, a vágyakozása olyasmi volt, amit mindannyian éreztünk a természet iránt, de bizony nem mindig volt ez ennyire egyszerű. - Nos? Jössz? Vagy vigyelek? Megteszem, nem fog érdekelni, hogy ki mit gondol, majd azt mondom, hogy a zakkant kamaszlányom, úgyis olyan kis egyszálbélű, nem mintha én vastag lennék, de ennyire még bőven képes lehet egy dühös anyuka. Másik kezemmel előhalásztam a telefont, hogy hívjam Castort, imád telefonálni, tutira nagyon fog örülni nekem. Röviden felvázoltam a szitut, és ő is hamar jóváhagyta, vigyem csak be, ne csatangoljon ilyen kis céltalanul a városban.
Hideg van, ez nem vitás, viszont mivel már úgy indultunk el, hogy sétálni fogunk, felöltöztem rendesen és remélem, hogy Sienna is vett magára tundra bugyogót. Itt nem lehet máshogy elviselni, aki nem ide született, az nem tudja tolerálni ezt az időjárást. Néha nekem is nehezemre esik, de azért az esetek többségében szeretem. Ehhez jórészt hozzásegít az is, hogy nem igazán vagyok fázós. Apától örököltem, ő sem az. A híd előtt mindenfelé kanyarogtatom Sisit, a várost igyekszem bemutatni neki, de végül itt kötünk ki. A korlátra támaszkodom, a jeges vizet figyelem, egy ideig csendben maradok. Egész eddig fecsegtem, mindent elmondtam Fairbanksről, amit csak tudtam, de lassan már én is meguntam magam. - Most te jössz, mesélj valamit! Adom át a labdát. Mindegy nekem, hogy mit mond, igazából bármit szívesen hallgatok, ahogyan nekem sem volt konkrét témám, csak beszéltem és beszéltem, arról, ami jött. Jólesik, hogy végre nem csak fiúkból áll a rokonságom, s van akinek elmondjam ugyanazokat a dolgokat, amiket Logannek is mondanék, azzal a különbséggel, hogy Logan valószínűleg a szemét forgatná csak a mondandómra. Kesztyűs kezemmel birizgálom a jeget, mely a korlátra fagyott, karcolok bele, bár így nem ugyanolyan, mintha körömmel tenném. A kesztyűt levenni viszont ostoba lennék! Annyira nincsen meleg. - Engem már biztos halálra unsz. Teszem hozzá nevetve. Csepp sértődés sincs a hangomban, nem iróniával ejtem a szavakat. Csak úgy.
Természetesen rendesen felruháztam magam, lévén én közel sem vagyok alaszkai leánygyermek, tehát nem sikerült megszoknom ezt a szörnyedvényes hideget, de hát ez van. Nyavalyogni nem szokásom semmi miatt, ellenben a minimum három réteg mindenhol megvan. Természetesen három sapka azért nincs rajtam, nehogy bárki ennyire messze szaladjon képzeletének szárnyain. - Mit meséljek? Unalmasabb az életem, mint a huszadik lányregény egyhuzamban. Mármint hozzá képest holt biztos, saját magam teljesen jól elvagyok vele, más kérdés, hogy ki miként vélekedik róla. Én amolyan átlagos kiscsaj vagyok átlagos problémákkal. Ráadásul még a vérszerinti apámat is megtaláltam, így mondhatni jól vagyok, anya nagyon hiányzik, de ezt fölösleges ecsetelnem. - Lassan közeledik a felvételim, és ahogy haladunk a napja felé, úgy érzem egyre kevésbé, hogy képes vagyok rá. Főleg, hogy mindenki igyekszik megerősíteni bennem, hogy elsőre nagyon keveseknek sikerül, s eleve nagyon minimális a létszám is. Aggódom... Maradok végül ennél, ami nem annyira konkrét, se nem érdekes, de nekem fontos, éppen ezért úgy hiszem, lehurrogni nem fog miatta, egyébként sem szokott soha olyasmit tenni, szóval nem is értem, miért gondolom ezt. - Már miért unnálak halálra? Vagy úgy egyáltalán? Dehogy unlak, bár bevallom, téged önmagadban érdekesebbnek véllek, mint egész Fairbankst. Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc városom, talán csak idekerülésem körülményei okán, de egyszerűen képtelen vagyok tisztességesen megkedvelni ezt a várost.
Azért vicces lenne a három sapka, s az én olvasatomban még divatdiktátor is lenne tőle Siennából, főleg hogyha a megfelelően nem megfelelő darabokat pakolná magára. Persze ezt nem közlöm vele, hiszen nem kerül szóba a ruházkodás, csak elmélkedünk magunkban arról, mennyire istentelenül van itt hideg. Mondjuk az is lehet, hogy Afrikában meg tekintélyes mértékben megsülnénk, s ott meg az lenne a bajunk, hogy nem tudjuk levetni a bőrünket. Akkor már inkább a felöltözés, ha szavazni kell. Bár olyan csak ne szavazzon, aki semmilyen szinten nem látott világot még ebben az életben. - Én szeretem a lányregényeket. Jegyzem meg mosolyogva. Igaz, hogy inkább hangoskönyvben élvezem őket, mint sem olvassak, de ezt csak nem lehet negatívan a számlámra írni. Nem vagyok műveletlen, csak nem tudok megülni a seggemen, így az, hogy letelepedve olvassak egy fotelban eléggé elképzelhetetlen. A hangoskönyv mellett viszont lehet aktív cselekvést végezni. Bezony! - Austen a kedvencem, de mostanában találtam egy sorozatot holmi középiskolás ikrekről és az is nagyon tetszett. A ponyvaregények is jók. Vállat vonok. Én még Danielle Steel regényeit sem égetném el máglyán, kedvelem, hogyha valami könnyed és sziruposan kiszámítható. Legalább nem fájdul meg a fejem a rajta való gondolkodásban. - Szerintem nincs miért aggódnod. Amit igazán akarunk, az sikerülni is szokott. Igyekszem megnyugtatni őt ily módon. Lehet, hogy nagyon naivak az elképzeléseim az életről, de komolyan így gondolom, ezért teljes mellszélességgel vagyok hajlandó kiállni a véleményem mellett. - Valami baj van? Kérdezem, mert az egy dolog, hogy Fairbanks nem izgalmas, de ha valaki így nyilatkozik egy helyről, ott másik kutya is van elásva a földrajzi unalmon kívül. Legalábbis én így gondolom.
- Én is, de nem húszat egymás után. Kuncogom el magam, elvégre, jóból is megárt a sok, s bevallom, olykor másra vágyom ilyen téren, meg aztán nem is fogtam eddig túl sok könyvet a kezembe, sajátot legalábbis, én amolyan kiveszőszámban lévő mániákus könyvtárlátogató vagyok, hisz azt megtehetem, míg venni, nos… hagyjuk is. - Középiskolás ikrek? Az melyik? Ki tudja, talán nekem is tetszene, ilyen téren mindenevő vagyok, éppúgy jöhet egy jó krimi is, vagy épp horror, míg a könyvekben marad az ilyesmi, nem parázok. A filmek jobban zavarnak ebből a szempontból. - Való igaz, hogy így szokott lenni, de... Lehet valamit túlságosan akarni? Már annyira, hogy végül pofára essünk? Ez csak az alapfeltevésem, s mikor megkérdezi, hogy valami baj van-e, úgy döntök, hogy rákérdezek a dologra, mégiscsak tapasztaltabb nálam, bizonyosan ABBAN az értelemben is, és a hátam közepére sem kívánom, hogy bárkivel erről értekezzek, de attól még jó volna a végére járnom a dolognak. - Nos... Lenne egy fura kérdésem. Khm... A jó ég sem ment meg engem attól, hogy most bizony elpiruljak. - Szerinted lehet abban szenvedély, úgy értem, a tánc területén, meg úgy általánosságban is, aki még… khm… nem lépett szexuális kontaktusba igazán senkivel? Nem bírom ki, hogy ne szúrjam bele az igazánt, mert oké, hogy technikailag megtörtént, de én azóta sem gondolom azt, hogy értékelhető szexuális élménynek számít. Az tuti, hogy határozottan nem volt olyan, miként a lényregényekben történik a hősnőkkel.
- Ebben is van valami. Bár igazából ami jó, az kifulladásig jó. Mint a jó szex. Nem, mintha olyan sok tapasztalatom lenne, de szeretek okosnak tűnő dolgokat mondani a szőkeség égisze alatt. Megvonom a vállamat. Nem zavar így ennyi év után, ha butának vagyok nézve, nem egyszerf fordult már elő és van amikor ez mentett meg a teljes megsemmisüléstől. Persze nem esik jól, vagyis nem esett soha jól, de bele lehet szokni mindenbe. Ebbe is. És rá is játszom már, mert a részemmé vált. Az ember legyen következetes, ha a jelleméről van szó. - Hűvösvölgyi Suli. Magyar könyv, csak rajongói fordítás van belőle angolra. Nem mondom, hogy tökéletes, de egynek elmegy. Válaszolok a kérdésére. - Szerintem lehet. Felsóhajtok. - Én is nagyon akartam, hogy minden rendben legyen Jess és köztem, hogy normális legyek, olyan, mint bárki más. Nem lettem, s egy állkapocstöréssel jöttem rá, hogy nagy akarásnak nagy nyögés a vége. Nem beszéltem még a verésről Siennának. Igazán senkinek sem szoktam, Zachkel is csak elvicceljük, pedig semmi vicces nem volt benne. Ő látogatott a kórházban, mármint ő is. És láttam a szemében, hogy aggódik értem, hogy rossz látnia. Elzavartam volna, ha nem lett volna annyira őrülten szükségem arra, hogy mellettem legyenek. Nem tudtam beszélni, de a pillantásom könyörgött. Aztán a szőnyeg alá sepertem. Anya sem emlegeti, Logan sem, senki. - Mondd csak. Várom a kérdést. Amint meghallom, elnevetem magam. - Ki mondta ezt a baromságot? Az biztos nem látott még gyerekeket táncolni. Biztos, hogy nem szexelt még egyik se, de jobban tangózik némelyik, mint egy felnőtt. Minden csak adottság és gyakorlás kérdése. Aki korán kezdi, korán lesz profi. Semmi köze a szüzességnek ahhoz, hogy jó táncos vagy-e. Apropó szüzesség. Kérdőn nézek Siennára. Ez most azt jelenti, hogy..?
- Nincs összehasonlítási alapom. Fülig vörösödöm már a szex szó hallatán is, nem nagyon vágyom arra, hogy különösképpen kivesézzük ezt a témát, mert még ha tudom is, miről beszélünk, a kifulladásig szó már valahogy megakasztja a tekervényeimet. Inkább hagyjuk. - Ohh, értem, akkor nem ismerhetem. Velem még nem fordult elő, hogy ilyen könyveket olvasnék, úgyhogy nem is agyalok túl sokat azon, hogy vajon ismerős-e. Az viszont már nem a legjobb érzés, hogy szerinte is lehet annyira akarni valamit, hogy pofára essünk. Nos, ezt határozottan nem jó hallani, azt pedig pláne nem, ami utána következik, közelebb is oldalazok hozzá, hogy amolyan féloldalas öleléssel illessem a korlátnak dőlve. Biztosan nem könnyű erről beszélnie, bár nem ismerem a történetet, de elég kellemetlennek hangzik. Nem is igazán az állkapocstörés része, sokkal inkább a lelki vonzata a dolognak. - Szerintem nem lenne jó, ha olyan lennél, mint bárki más. Az sokaknak megy, nekem. Az átlagos nem érdekes. Te különleges vagy, vicces, kedves, imádnivaló, és őszintén, teljesen mindegy, hogy ki az, akihez vonzódsz. Próbálok valamit adni anélkül, hogy belemásznék a történtekbe, mert bár szívesen meghallgatnám, de ez nem hozza magával azt, hogy ő is vágyna beszélni a dologról. - Nem a jó táncos témakörről volt szó, hanem a szenvedélyről. Beleültette a bogarat a fülembe, lehet, hogy tényleg fogalmam sincs róla.... Sóhajtottam, majd lehajtva a fejem néztem, hogy halad a víz a jégtömeg alatt. A gyerekekkel kapcsolatban igaza van, és azzal kapcsolatban nincs kétségem, hogy jól táncolok, de hogy a szenvedély bennem van-e, nos, arról fogalmam sincs, elvégre, azt sem tudom, mit keressek. S nos hát, majdnem azt jelenti, bár a teljes igazságot nem fedi, de az annyira ciki, hogy még senkinek sem meséltem el, Liam és én nagyban hallgattunk az egészről.
- Sose bánd, vannak nagyon elborult alkalmak. Megvonom a vállamat. Én nem fogok ilyesmin pironkodni, van összehasonlítási alapom vastagon, bár nem mindre vagyok büszke. Igazából mondhatnák rám, hogy ribanc vagyok, de mivel ahhoz tartom magam, hogy részegen sose, így minden a saját akaratomból történik, szerintem ez nem baj. Mondjuk egy volt, amikor már anya is berágott és olyat mondott, amit sose szokott, hogy hülye vagyok. Azután volt nem sokkal, hogy kiengedtek a kórházból. Megismertem valakit, aki azt mondta, hogy engem kért a Télapótól és örül, hogy megkapott. Olyan cuki volt, végig se gondoltam, hogy hogy hangzik ez. Megadtam neki, amit a Télapótól kért, s még csak sírva sem fakadtam, amikor kinevetett. Tudtam, amit tudok ma is. Anya viszont nem, szóval ő vastagon üvöltött velem, pedig békés természet, úgy amúgy. - Kölcsönadom, hogyha kell. Ténylegb nem rossz, bár mostanában Wardot olvasok, na az elég szaftos, az nem biztos, hogy tetszene. Már néha én is átlapozom így a nyolcadik kötet után, amikor meredezni kezd a farkuk meg a férfiasságuk lüktet. Nem a dugás érdekel benne, hanem a történet. Mert az meg tök érdekes, vámpírokról van szó. Lelkesen mesélek, bele sem gondolva, hogy ezzel megpiríthatom Sienna arcát. Olyan édes, amilyen kis hamvas. Remélem, hogy senki se használja ki ezt nála. - De édes vagy! Ölelem meg kedves szavaira. Kevesen mondanak nekem ilyesmit, talán csak Zach, de ő sem szokott ilyen cukin fogalmazni, hiszen egy bohóc, szóval amikor kedveskedik, akkor is maximum röhögök rajta, így ez különösen nagyon jólesett a lelkemnek. Amit viszont mond még, attól leteszem az arcomat. - Ki ez az elmeroggyant nőszemély? Csinálok úgy, mintha azt mutatnám mutatóujjammal körözve halántékomnál, hogy meg van buggyanva az illető. - Szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz. A szenvedély nem a szeretkezésben fogan, mármint persze, ott is, de az jelenti azt, hogy valaki igazán jó, hogy fel tudja tüzelni a közönségét akkor is, hogyha ő maga még soha nem volt úgy senkivel. Komolyan zavar? Lebiggyednek szomorúan ajkaim. - Nem szabadna, hogy befolyásoljon. Amúgy meg, biztos van valaki, akire úgy gondolsz, hogy vele szívesen, szóval még azt sem mondhatja, hogy az ösztöneid nem ismerik a szenvedélyt. Van?
- Öhm. Villámsebesen sütöm le a tekintetem, mert ha valamit nem akarok hallani, na akkor az pontosan ez, rendkívül arcpirítónak találom a szavakat, amiket használ, ki sem mondanám sosem, nemhogy gondoljak rá. Oké, láttam már premier plánba, nem arról van szó, hogy nem, de hát az is olyan halál ciki volt, hogyha csak gondolok rá, már elsüllyedek, pedig nem nekem kéne. Igazából, mindenki azt olvas, amit akar, én sosem tenném, de Shiny azért jóval nyitottabb ilyen téren, mint én, amivel szintén semmi bajom sincs, hacsak épp az nem, hogy ilyenkor nagyon fura bogárnak érzem magam. - Szupi. Vámpírok… Értelmes hozzászólás, ügyes vagy Sienna, bár szerintem képem vörössége elárulta neki, hogy mennyire nem érzem komfortosan magamat ebben a témakörben. - Áhh, csak így gondolom. Természetesen visszaölelem, ez mindig jól esik, én már csak ilyen vagyok, szeretek ölelkezni, és sokszor nem veszem észre, ha más esetleg nem örvendene ennek kifejezetten. - Úristen, nem elmeroggyant, dehogy is. A tánciskola vezetője, Sofia Salucci, nagyon híres táncos, profi, és pont ezért gondolkodtam el a dolgon. Meglehetősen nagy tisztelet övezi a nő személyét a szememben, csak éppen ezt nem tudom igazán hová tenni, és jó érzés, hogy nem csak én gondolkodom úgy, hogy ez a kettő nem feltétlenül függ össze. - Igen, zavar, mert hát, ha nem ettől függ, akkor viszont képtelen vagyok átadni azt, amit akarok, akkor nem vagyok elég jó. Sóhajtok fel keserűen, és az én ajkaim is lebiggyednek azon nyomban. Ilyen ez, bizonyos szempontból talán még jobb is lett volna, ha tényleg van összefüggés. - Úristen. Nincs, én… tudod jól, mit gondolok erről, nekem ez most nem fér bele, nem is gondolok a pasikra egyáltalán, nem hogy ezzel kapcsolatosan. Jövök ismét zavarba, azt hiszem, ez egy ilyen időszak, valahogy mindig sikerül tökéletesen belemásznom és bele is ragadnom a kényes szitukba. - Baj talán? Hiányzik belőlem valami? Lökött vagyok? Igazság szerint attól félek, hogyha megtenném, ha mernék úgy gondolni bárkire is, akkor a tánc megfakulna, elorozná róla a fényt, márpedig nekem a tánc az életem.
- Szexéhes vámpírok. Komolyan, annyit van szó a könyvekben farokról, hogy meg nem bírnám számolni. Anya is olvasta minden részt, ami kissé zavarba ejtő azért, de nem olyan durva, ha még ő is meg merte kóstolni. Vagy lehet, hogy pont annyira az. Igaz, nincs dolga egy ideje férfival, szóval akár.. Széttárom karjaimat. Nem beszélünk csúnyán, nem káromkodik egyikünk sem, így számomra nincsen semmi arcpirító ebben az egész történetben. Nem zavartazom magam, Zachkel is elbeszélgetek ezekről a dolgokról, sőt még anyával is és néha Logant is fárasztom, bár anya nemi életéről ő nem nagyon akar hallani. Nem is értem, hogy miért. Pedig az élet természetes rendje. Én még apuék nemik életétől sem jövök zavarba, pedig az mondjuk annyira társadalmilag nem elfogadott. Minden tálalás kérdése viszont. - Az lehet, hogy híres és lehet, hogy profi, de amit mondott, az nem professzionális. Jelentem ki nagyon határozottan. Hallottam már a Salucci nevet és készséggel elhiszem, hogy nagyon híres, de ettől még szerintem nem mondunk ilyet senkinek, hogy nincs benne szenvedély, mert nem szeretkezett még. Udvariatlanság. - Ez nem igaz! Biztos bal lábbal kelt fel és ki voltak kapcsolva a radarjai. Nincs ebben semmi különleges, van olyan, hogy nem megy át a tánc lényege, de akkor sem biztos, hogy a táncos a hibás, hanem a közönség. Ha már a könyveknél jártunk, eszembe jutott egy másik példa is, hát muszáj vagyok abba kapaszkodni. - Vehetünk például dalokat. Neked mi jut eszedbe erről? Elkezdek énekelni neki, s ha már így belejöttem, akkor cseppet sem zavartatom magam azon, hogy tél van és szabadtéren vagyunk, táncolok is. Alapvetően vidám hangvételű a szöveg is meg a dallam is, számomra mégis olyan drámafaktorral bír, amitől mindig sírva fakadok, ha nem éneklem, hanem csak hallom. A dal végére érve várom meg a reakcióját. Kíváncsi vagyok rá, hogy sikerül-e megértessem vele, amire gondolok. Nem buta lány – azt rám mondják inkább – szóval szerintem igen.
Azt hiszem, nem egy az értékítéletünk a csúnya szavakat illetően, mármint, ha mondjuk egy cuki mókus farkáról van szó, az tök más, mint ebben a vetületben. Te jó ég, a hideg is kiráz, ha erre gondolok. Nem is firtatom, komolyan nem akarok erről beszélni, mélységesen zavarba hoz, és úgy érzem magam, mint valami mutáns. Most tényleg ennyire gáz, hogy én nem művelek ilyesmit, és nem is igazán akarok? Biztos kihagyták belőlem a hormonokat, vagy valami hasonló. Maradjunk annyiban, hogy én viszont mindenki nemi életétől zavarba jövök. - Tényleg nem éreztem túl jól magam tőle, ami azt illeti, illetve én sem hiszem, hogy ettől függne, de hát mindegy. Kár volt szóbahoznom, alaposan tönkretettem vele a hangulatot, a sajátomat legalábbis biztosan. - Biztosan. Mindenesetre, így is, úgyis szörnyű volt hallani, és azóta is ezen kattogok. Én elsősorban mindig magamban keresem a hibát, és még Shiny szavai sem győznek meg arról, hogy másként kellene éreznem, mást hibáztatnom. Hisz, ha valami nincs ott, nem lehet észrevenni. Talán tényleg csak az adott előadásom volt szörnyű, és a fene nagy koncentrációm mellett elfeledtem az érzéseimre, a tánc szeretetére koncentrálni. Mindenesetre, egy sóhajjal eleresztem a témát, nem szeretnék róla beszélni, többet kell gyakorolnom még a mostaninál is, jobban figyelve minden apró részletre, és közben elérni, hogy élettel is megtöltsem az előadásomat. Hallgatom a dalt, és számomra teljesen félrevezető és indokolatlan az a vidámság, ami árad belőle. - Például Te. Jegyzem meg halkan, kissé komoran, és inkább a korlátnak dőlök, minthogy hajlandó legyek megmozdulni. Nem tartom Shinyt rossz embernek, viszont azt is tudom, hogy nem boldog, a maga szerelmes, vattacukros valójában, ellenben a szex ellen nem lenne, vagy épp nincs kifogása. - Meg, hogy olyan… vérszegény, hogy nem mindent lehet mással pótolni. Nem tudom, mire gondolt pontosan, őszintén, sem a szerelem, sem a szex nem az a témakör, amiben erős vagyok, vagy éppen leszek valaha.
A cuki mókusnak is legalább olyan természetességgel beszélek a farkáról, mint a vaskos, könyvbeli vámpírokéról, s hogy miért? Mert cuki mókust is annyit láttam már életemben, mint vámpírfarkat. Na jó, egy kicsit talán többet, de igazán nem akarok az olvasásba matematikát vegyíteni. - De mi zavar benne a legjobban? Teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut. Nem, mintha ne tudnék tippelni, de én azt tanultam meg anyától, hogy jobb a dolgokat kibeszélni úgy, ahogyan vannak és nem rábízni a másikra, hogy gondoljon felőlük azt, amit akar. Hiszen akkor nem hoz megkönnyebbülést a beszélgetés. A kibeszélt probléma viszont legalább a beszélgetés idejére egy kicsit kevésbé bajos, legalábbis szerintem. Mondjuk ettől még nem beszélek én sem mindenről. De az is igaz, hogy amiről nem akarok beszélni, azt alapból szóba sem hozom, szóval úgy vagyok vele, hogy ami felmerül, arról a másik fél nyilván társalogni kíván. Ezért is nem szégyellem a kérdéseimet. - Pont ezaz. Csapnék ököllel a levegőbe a sikeremen felbuzdulva, de nem teszem, csak elvigyorodom. - Neked én jutok eszedbe, nekem Jordan halála. Nem vagyunk egyformák. Mármint ez is olyan, mint neked a tánc. Salucci szerint nincsen benne szenvedély, de szerintem meg csak nem érti a te szenvedélyedet, mert nem ismer téged meg az életedet és az övében semmi oylan nincs, amiből következtethetne rá, hogy melyik mozdulatodban mennyi a tűz. Nem tudom, hogy van-e értelme annak, amit mondok, de őszintén szólva nem is érdekel. Teljes átéléssel magyarázok tovább. - Vannak például azok a vígjátékok, amik vidámnak készülnek, de mondjuk van egy néző, aki sír rajtuk, mert neki mást jelent. Neki is tetszik meg a nevetősöknek is. Ha te táncolsz, akkor lesz, aki szenvedélyt lát a mozdulataidba, lesz aki drámát, lesz aki semmit. De ennek így kell lennie, mert a művész csak eszköz. A műsorának hatásai a nézők lelkétől függnek. Így sokszínű. Elég buta ez a nő, ha ezt nem értette még meg. Kategorikusan és könnyen ítélkezem, de nem zavartatom magam miatta. Ezt Sofia Saluccinak is a szemébe mondanám, teljesen lazán.
- Hogy talán igaza van. Nem vagyok egy gyenge jellem, ezt tudom jól, és általában mindenről megvan a tökéletesen egyértelmű véleményem, ám ez most igazából valóban nem olyan dolog, amit tudok hová tenni magamban. - Hümm? Pillantok rá érdeklődve, bár talán fölöslegesen, ő pontosan tudja, hogy mit akar ebből kihozni, és hamarosan meg is fogom tudni. Végül mikor elkezd beszélni, pár pillanatig kellemetlenül érzem magam, hogy ennek fel kellett merülnie az én problémám okán, de sajnos óhatatlan, hogy olykor eszébe jusson. Azért futólag, talán kicsit suta mozdulattal megsimogatom a felkarját míg beszél. - Ebben mondjuk lehetséges, hogy igazad. Tényleg nem ismer, nem tudhatja, hogyan működöm, akár tévedhetett is. Sóhajtok fel, elvégre, én a táncot nagyon régóta a szenvedélyemnek tartom, talán pont ezért volt olyan rossz hallani. Ám azt el kell fogadnom, ha valakinek más a véleménye, mint nekem. Eddig nem is volt vele problémám, de most roppant mód elevenembe hatolt. - Ez igaz, egy vígjáték sem olyan mindenkinek, meg úgy semmi sem, ha már itt tartunk. Bólogatok végül nagy lelkesen, mert őszintén fogalmam sincsen, hogy esetemben mi a valóság, de szeretném hinni, hogy van olyan, aki igenis látná bennem. A szenvedélyt. Akár elfojtott, akár szunnyadó, de szerintem igenis létezik. - Nem gondolnám butának. Noha én senkiről sem szoktam ilyesmit gondolni, de ezt Shiny tudja jól. - Inkább csak másként működik, mint mi, más értékrendje van és hasonlóak. Sóhajtok fel kissé komoran, mert szerettem volna, ha maradéktalanul elégedett azzal, amit mutattam neki, de nem így volt, következésképpen csalódás volt számomra az esemény, bármennyire is járhatok hozzá tanulni. - Hazasétálunk lassan? Készülődnöm kell hamarosan munkába. Kérdezek rá, de még mielőtt elindulnánk, megölelem hosszasan, mert most épp kifejezetten jól esik. Aztán amennyiben beleegyezik, mehetünk vissza, ha pedig más dolga van, egyedül fogok bandukolni, mert nekem sajnos muszáj. A munka nem vár meg.
Kezdőlap
