Előadások után általában beülünk a barátnőimmel egy kávézóba, esetleg moziba megyek Drake-kel, de ma valahogy egyikhez sincs kedvem. Egész nap olyan nyűgös voltam, rossz kedvű, társaságkerülő, sőt, néha még magam számára is idegesítő. És csak délután ébredtem rá, hogy mi ennek az oka. Pontosan ma hat éve, ma este lesz az évfordulója, hogy... hogy Cathy már nincs köztünk. Néha azt hiszem, hogy már túl vagyok rajta, hogy igazából már nem is hiányzik, hogy erős vagyok, és túltettem magam mindazon, ami történt velem. Aztán jön egy ilyen pillanat, és mintha kártyavárként omlana bennem össze az az aprócska világ, amit építgetek magamnak. Persze az esetek többségében tényleg vidám vagyok, olykor makacs, barátságos, tréfálkozó... talán nincs is azzal semmi baj, hogy néha kicsit elengedem magam. Ez is annak a jele, hogy én még élek, és ember vagyok. Ahogy azok, akik körülöttem élnek. Gondolataimba merülve először észre sem veszem, hogy nem hazafelé indultam. Ösztönösen visznek a lábaim a part felé. Emlékszem, amikor először jöttem ide. Második nap megszöktem a gimiből, eldöntöttem, hogy világgá megyek, aztán eltévedtem, és végül itt kötöttem ki. Utána sokáig kijártam ide... de már jó rég voltam utoljára. Lehajolok, megmarkolok pár kavicsot, és egyenként a folyóba dobálom. Aztán percekig nézem, ahogy fodrozódik körülöttük a víz. De már nem fogom sokáig látni, mert a nap már lemenőben van...
A hozzászólást Brigitte Monroe összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 22, 2011 12:17 pm-kor.
Az Alfánál tett látogatásom nem volt semmi! Élveztem! Bár az öreg elég könnyen felkapja a vizet, és berág, ebből még hasznot lehet húzni. Ha mindenre ez a reakció a válasza, akkor igazán szerény lélek, akivel könnyű lesz majd boldogulni. Oké, ez egy kicsit túlzás, és erre akkor jöttem rá, amikor az orvosi szobában a sebeimet tisztították, gyógyították. Még jó, hogy jól képzett kis kuruzslóink voltak, így egész jól helyretettek a telihold éjjelére. Ráadásul mivel a mágiára is fogékony voltam, hatékonyabban le tudtak ápolni. Huszonnégy órával később már csak akkor éreztem a sebeket, hogyha valaminek erősebben nekimentem. Különösebb hatása nem volt. Remélem az Alfa ennél tovább szenvedte a kis keringőnk utóhatását. A vadászatig még volt időm, így leugrottam a városba legurítani pár korsó sört, aztán lesétáltam a folyópartra. Az éjszaka csendes volt, az égbolt tiszta, csak néhánya felhő kóborolt rajta. Lassan nem ártana majd elindulnom a hegyre, különben itt ér a szörnyetegem, és az nem lenne túl jó...
Egy darabig lefoglal ez a kavicsdobálás, de amint az várható volt, elég hamar ráunok. Sóhajtok egyet, és megindulok a part mentén. Még mindig nincs kedvem hazamenni. Otthon csak az üres ház van, a rideg falak. Apa üzleti úton van, és nem is jön haza egész hétvégén. De úgy igazán társasághoz sincs kedvem, főleg nem a fecsegő-csacsogó barátnőimhez. A part mellett itt-ott kisebb sziklák vannak, amiket már körülmosott a víz. Ilyet inkább a tengerparton lehet látni, de ki tudja, mi volt itt korábban. Mármint évezredekkel ezelőtt. Még mindig kicsit a múltban járva, elgondolkodva mászkálok szikláról sziklára, és amilyen ügyetlen vagyok, megcsúszom az egyiken. Mondjuk ez várható is volt, én meg amúgy sem vagyok egy szerencsés alkat. Mindig valami hülyeséget csinálok, hiába vigyáznék magamra. Be is esek a sziklák közé, de úgy, hogy a lábam is beszorul közben. Próbálom kihúzni, de nem megy. Egyedül nem. Segítséget kell hívnom. - Hahóóó! Valaki! SEGÍTSÉG! - Mekkora az esélye annak, hogy éppen most jár erre valaki, a kihalt folyóparton. De ekkor meglátok a közelben egy férfit, és azonnal vadul integetni kezdek neki. - Uram! Kérem! Beszorult a lábam! Segítségen kérem! - kiabálok, és közben azért reménykedek, hogy észrevesz, mielőtt továbbsétálna.
A hozzászólást Brigitte Monroe összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 22, 2011 12:17 pm-kor.
Indulnék, amikor hallom, hogy valaki kiabál. Megfordultam, és láttam, hogy valamivel távolabb egy lány a kövekkel randevúzott. Igazán rabul ejtő társaság, ha valaki szereti a kemény, szürke partnereket, akik főleg bokára hajtanak. Nem volt sok időm, de azért egy kis segítségnyújtás talán nem fog megártani. Ha igen, akkor lecke fejbe vésve, teliholdkor többet nem segítünk, hanem pucolunk haza! Odasétáltam hozzá. - 'Estét! - köszöntem könnyedén, aztán megnézegettem, hogy mégis hová szorult be a lába, majd leguggoltam. - Csinos láb - mondtam egy pimasz vigyor kíséretében. - A köveknek is tetszik! Szabad? - tettem egyik kezemet egy fél centire a lábához, és vártam az engedélyre. Ha megkaptam, egyik kezemmel azt fogtam meg, másikkal pedig az egyik követ, ami elkapta. - Ez egy kicsit lehet, hogy fájni fog, de mindjárt szabad lesz. Pár fokot fordítottam a lábán, aztán elhúztam a követ, ami nekem olyan könnyű volt, mint másnak a kavics, de erről neki nem kellett tudnia. Miután kiszabadítottam a lábát felálltam. - Parancsoljon!
Szerencsére nem kell végtelen ideig kiabálnom, a férfi viszonylag hamar észrevesz. Ha nem így lett volna, talán ide is fagytam volna reggelig, vagy amíg valaki rám talál. - Jó estét! - köszönök én is, és próbálok nem nyöszörögni. A következő megjegyzésére csak lesütöm a szemeimet. Sosem voltam az a fajta, aki könnyeden tudja fogadni az efféle, enyhén tolakodó bókokat. - Jobban örülnék, ha a köveknek nem tetszene... De persze szokás szerint a saját fejemre hoztam a bajt - sóhajtok. - Igen, kérem - bólintok, amikor megkérdezi, hogy szabad-e. Értékelem az udvariasságát, de nehezen szabadulnék ki innen máshogyan. Aztán a férfi meglepő könnyen kiszabadít. Pedig sokkal komolyan procedúrának gondoltam a dolgot. De így is pokolian fáj. Azt hiszem, jobban megütöttem magam, mint ahogy először éreztem. Amíg kiszabadul a lábam, végig az ajkaimba harapok, hogy ne jajgassak hangosan. Ettől azonban kivérzik a szám. - Köszönöm - erőltetek végül egy fájdalmas mosolyt az arcomra. - Azt hiszem, az életemet mentette meg. Egyébként Bria vagyok. Vagyis Brigitte Monroe, de csak Bria - mutatkozom be, ha már így alakult, és közben megpróbálok lábra állni, de nem nagyon megy. - Ajajjajajj! - nyöszörgök, és visszaülök a kőre. Meghúzhattam a bokám, vagy csak nagyon megütöttem, de képtelen vagyok ráállni. Csak remélni tudom, hogy nem tört el. - Talán jobb lesz, ha kicsit pihentetem... - mondom félig inkább magamnak biztatásul.
A hozzászólást Brigitte Monroe összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 22, 2011 12:16 pm-kor.
Hálálkodásán elmosolyodtam. - Azért nem volt olyan vészes a helyzet. - A kövek itt elég lazák, ha még próbálkozott volna, lehet, hogy önerőből is ki tud szabadulni, de ez már nem számít. - Vincent d'Arc - mutatkoztam be én is. - De hívhat Vinnek, Vinnynek, Vincnek, Vincentnek... Vagy más egyéb néven, amit ki tud fabrikálni a nevemből - folytattam ugyanúgy mosolyogva, aztán figyeltem, ahogy a lábát fájlalta. - A biztonság kedvéért lehet, hogy nem ártana megnézetnie szakemberrel is. Jártam már én is úgy - még emberként -, hogy ó, ez semmi,fél lábon is kibírom, aztán kiderült, hogy rohadtul nem. Jobb megelőzni a bajt, és komolyan venni az ilyesmit, legalábbis egy embernek. Ha farkassal történik valami, akkor: eb csont beforr. Néha még ma is rácsodálkozok arra, hogy az emberek mennyivel törékenyebbek, mint mi. - Az ön helyében nem ülnék le a kőre - ingattam a fejem. - Gondolom nem hiányol egy kiadós felfázást. Amit itt, Alaszkában nem volt nehéz összeszedni. Tényleg csak pár perces hideg kövök ücsörgés is elég volt hozzá. - Helybéli, vagy turista? - Én se ismerhetek mindenkit Fairbanksben, nem igaz? Farkasokat és Őrzőket erősen ajánlott volt, az emberek valahogy mindig kiestek az érdeklődési körömből, hacsak nem voltak olyan különlegesek, hogy átváltoztatásra érdemesnek tartsuk egyiket-másikat.
Elmosolyodom, amikor engedélyt kapok különféle becenevek gyártására. De nem akarom ennyire túlbonyolítani a dolgot. - Örvendek, Vincent. Jobbkor nem is járhatott volna erre - mondom, majd bólintok a jótanácsára. - Igen, ártani biztos nem árthat, ha megnézi valaki. - Mivel egyelőre még ráállni nem bírok, mindenképpen meg kell nézetnem. Talán csak egy kis zúzódás, és ha elmúlt a fájdalom, nem lesz gond, de az is megtörténhet, hogy komolyabb a dolog. - Hopp! Igaza van - állok fel vissza. - Elég hideg ez a kő, csak gondoltam jó lesz egy kis pihentetés a lábamnak, mielőtt bicegve megindulnék a kocsim felé... - nézek el a távolba. Sajnos nem két lépésnyire hagytam. Attól tartok egy örökkévalóságnak fog tűnni, amíg fájós lábbal elbicegek odáig. - Helyi vagyok. Mármint... hát igazából csak most lesz hat éve, hogy itt élek. Egyébként Franciaországból származom - árulom el. Talán a nevem és az enyhe akcentusom miatt kérdezett rá, hogy turista vagyok-e, bár nem biztos, hisz egyébként is élnek itt franciák, plusz Vincent neve is francia származásra utal. - És te? - Váltok át kicsit közvetlenebb hangvételre a tegezéssel. Remélem nem bánja. De hát kedves pasasnak tűnik, segített kiszabadulnom, ráadásul nem lehet tőlem sokkal idősebb, szóval... Ha mégis bánná, majd a tudtomra adja. - Gondolom helybéli... - tippelek. A stílusa alapján egyáltalán nem tűnik turistának. Közben próbálgatom a lábamat, és lassan megindulnék, de a sérült bokám még kevésbé bírja a terhelést, mint gondoltam, ezért az egyensúlyomat vesztem, és majdnem ismét elesek, ráadásul Vincre. Éppen hogy csak meg tudok a karjában kapaszkodni. - Sajnálom... bocsánat - szabadkozom. Ez kezd egyre kínosabb lenni. - Általában nem vagyok ennyire ügyetlen. De tényleg nem... - sóhajtok enyhén pirulva. - És te gyakran mentesz meg bajba jutott hölgyeket? - kérdem meg zavart mosollyal.
Ácsi, ácsi, ácsi!!! A kisasszony el van tájolva! Igen, kihúztam a pácból, szó szerint, de az ismerkedés, na az már nem tartozott a repertoárba. Ismerkedni ismerkedek az ellenséggel, az Őrzőkkel, és a frissen beharapottakkal, vagy azokkal a farkasokkal, akik hozzánk akarnak csapódni. Emberekkel nem. Az a falka tagjainak reszortja. Az emberek szemében jobb megmaradni egy homályos, megfoghatatlan valakinek, akinek a neve világos egyedül. A többit hadd tartsam meg előlük magamnak. Sajnos farkasként beleestem abba a hibába - igen, hibának tartom ennek ellenére -, hogy kerülöm az embereket. Nem paranoid módon, egyszerűen csak nem akarok velük beszélgetni, nem akarom, hogy közöm legyen bármelyikhez is. Majd ha beharapják valamelyik falkába, akkor majd foglalkozok vele, addig nem. Addig drága falkám többi farkasára vannak bízva. Ha valakire azt mondják, hogy ő érdekes, hasznos lehet, akkor figyelek rá, sőt, talán még beszédbe is elegyedek vele, de csak pár percre. Tovább nem érdekel. - A hölgyeket nem megmenteni szoktam, inkább hozok rájuk bajt - mormoltam, mondatom végére pedig megszólalt a telefonom. Kikotortam a zsebemből, és anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna, ki hívott. Greg volt az, az esti beosztás és a találkozó idejéről, helyéről kérdezett. Elmondtam neki, hogy ezen a holdtöltén kivel fog vadászni, aztán lecsuktam a készüléket. - Sajnálom, de nem maradhatok tovább. Szólít a kötelesség. - Pontosabban hív a természet, de nem a szó átvitt, hanem szó szoros értelmében. - További szép estét! Azzal elindultam a terepjáróm felé, sietős, nyújtott léptekkel. A kis hölgy innentől már egymaga is boldogulni fog, ha máshogy nem, hív egy taxit. Nekem viszont tényleg mennem kellett. A szemem már sárga volt.
Unottan sétáltam éjszaka. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy kit keressek fel. Túl sokszor tévedek, ahhoz hogy magabiztosan előálljak ezzel valakinek, miközben lehet, hogy a háttérben valami sokkal fontosabb dolog folyik, minthogy engem vissza fogadnak-e vagy sem. Egyszerűen nem tudtam megérteni, mért tudnak megbízni bennem, mikor soha senkit nem árultam el. Erre tessék! Chicago-ban hagynak, ide megyek, erre elküldenek, kivéve, ha meggyőzők két embert arról, hogy fontos az én itt létem. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mért is lenne az olyan fontos. Én persze tudom, mármint, hogy nekem mért. Azért, mert egyrészt Alaszka egy szép hely, másrészt mert jó érzés egy falkába tartozni, még ha nem is mutatom ki. De hogy nekik mért lenne olyan fontos? Fogalmam sincs. Legalább kedvelnének, de a többség nem. Egyébként mindenhol ugyanez van, ahol előfordultam valaha is. Mindig van egy-két kivétel, a többi meg legszívesebben a föld alá kívánna. Belerúgtam egy faágba, ami kitudja, hogy került ide, és tovább elmélkedtem, mikor megéreztem valamit a közelemben. Ám egész biztos voltam benne, hogy csak képzelődőm, hisz mégis hogy kerülne ide bárki is? Én sem önszántamból vagyok itt, hanem mert olyan nyugodt ez a hely. Pont jó a gondolkodásra. Megálltam, és a vízre néztem. Nagyon nem tetszett, de azért tovább bámultam.
Alaszka különleges. Először is totál mindegy, hogy milyen az időbeosztásod, mert gyakorlatilag akármikor mész ki egy kicsit a levegőre, éjszaka van. Másodszor akármikor mész ki megvesz az isten hidege. De csak nem lehet állandóan a hotelben kuksolni! A folyó közel van, éppen úgy, ahogy a tó volt régen, Chicagoban, és én nagyon szeretek korcsolyázni. A víz garantáltan fenékig be van fagyva, hiszen nem ment -20 főlé a hőmérséklet hetek óta. Így hát egy pár napja vettem egy korcsolyát, és azóta minden nap korcsolyázom egy fél órát. Ez ma is így van. Ma is önfeledten siklom a jégen, amikor megérzem, hogy van egy másik farkas is a közelben. Lefékezek, és úgy figyelek a benyomásaimra. Mintha ismerős lenne az illető, de nem a falkánk tagja, és a hegyi csapatból meg szinte senkit nem ismerek. De akkor ki lehet? Látni még nem látom. Nem tudom, akarok-e most találkozni valakivel.
Miután meguntam a víz bámulását, felpillantottam, és a tekintetünk összeakadt, legalábbis ő is pont akkor pillantott rám. Furcsán ismerős volt a korcsolyázó embernek az alakja, de még nem tudtam teljesen kivenni. Ám az megnyugtatott, hogy akkor nem képzelődtem, plusz ha ismerős, lehet hogy egy falkatag. Igaz, mivel régebben jártam itt, akár a másik falkának a tagja is lehet, de azt erősen kétlem. Vagy legalábbis reménykedek benne, hogy nem az fog kiderülni. Ugyanis valami elmebeteg módon a jégre álltam, és megpróbáltam leküzdeni a félelmemet, mi szerint egyáltalán nem tudok korizni, és orra fogok esni. Mert igen, gyerekkoromban ezt sem tanították meg nekem. Csak arra tanítottak, hogy kell tökéletesen hazudni, csalni stb. Ja, és hogyan kell tökéletesen bunkónak lenni, vagy bárhogy máshogy szólni, ami nem valami kedves. Igaz, hogy erre a nevelőszüleim tanítottak meg, de a lényeg ugyanaz. Még pedig az, hogy nem tudok korcsolyázni, és úgy megyek előre mint valami eszelős, csakhogy rájöjjek ki az a másik farkas. Üzennék neki egy szépet gondolatban, de mi lett abból legutóbb is? Az, hogy egy szobába hurcoltak a karomnál fogva, és neki dobtak a falnak, mint valami rongyot, majd sértegettek. Szóval most visszafogom magamat, hiszen az a cél, hogy meggyőzzem a másikat, nem pedig az, hogyan szóljam le, vagy oktassam ki, avagy Castor szavaival élve úgy bánjak velük, mint a "kutyákkal." És itt hozzáfűzném, hogy szeretem az állatokat, mármint nincs bajom velük. De inkább nem bosszankodok azon, amit mond nekem. Nem ismer, és kész. Már nagyon közel értem a korcsolyázóhoz, és tudtam kicsoda ő, csak azt nem, hogy került ide. Bár mondjuk sok mindenről nem tudok. De arról igen, hogy Castor őt sem kedvelte túlságosan, legalábbis az agyon verésből erre következtetek, mondjuk kitudja, lehet így mutatja ki a szeretetét, engem ezért sem bántott. - Te...? És hupp! Elcsúsztam a jégen, és egy szép nagyot estem, szerencsére a fenekemre. Amúgy azt akartam kérdezni, hogy mit keres itt, és komolyan mondom, ez egy szép kérdés lett volna, ha nem esek el, és verem be magamat. - Fr*ncba! - Lendítettem a kezemet egy ütésre, de végül félúton megálltam. Nem tudom mennyire van befagyva a jég, és az ütésem mennyire repeszti meg. Szóval már kevesebbel erővel, mint ahogy akartam, de a jégre ütöttem, végül felnéztem Gabrielre. - Szia! - köszöntem neki és ironikusan elmosolyodtam a saját bénaságomon. Hát így győzzek meg valakit, hogy olyan nagy szükség van rám? Előbb meg kéne tanulnom korcsolyázni. Bár mondjuk nem valami könnyű cipővel közlekedni a jégen.
Nekem pontosan az járt a fejemben, ami neki: hogy a francba kerül ide ez a csaj? Láttam már párszor, civilben, és a színpadon, a chicago-i falka tagja. De nem jött el velünk, ebben biztos vagyok. Nézem, ahogy elegánsan elnyal a jégen, de még túl messze volt hozzá, hogy elkapjam. - Hello! Na, a szitu érdekes, mert ugye ő sem tudja, hogy közben csatlakoztam. És ha megtudja, meg fog rajta lepődni, azt garantálom. De jó lenne tudni, hogy ő mit keres itt. Utlag mégis hívta valaki? Csak úgy jött? Valaki küldte? Mit akar? Nos, csak úgy tudhatom meg, ha megkérdezem. Közelebb csúszom, a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, és ha elfogadta, akkor szólalok meg újra. - Mit keresel itt? Sajna a nevére nem emlékszem. Azt tudom, hogy táncosként láttam párszor a mulatóban, összefutottunk az utcán, de amúgy nem sokat tudok róla.
Érdekes, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk tudni, csak a másikról. Egyáltalán mért lepődik meg, hogy itt vagyok? Ő is tudja, hogy nem tartottam a falkámmal, amihez még nem tartozok az alfa szerint? Mert akkor nagyon jó, senki sem tudja elképzelni, hogy én is közéjük tartozok. De mindegy is. Megfogtam a kezét és hagytam, hogy felsegítsen a jégről. - Kösz. - mondtam, végül válaszoltam a kérdésére. - Önkényesen meghívattam magamat ide, visszacsatlakozni a falkához. - vontam vállat. - De ezt én is kérdezhetném: Mit keresel itt? - kérdeztem kíváncsian. Hisz az oké, én a falkához tartoztam, de ő egy másikhoz. Lehetetlen, hogy őt befogadták, engem meg nem akarnak, csak mert "neveletlen" vagyok. Hol ebben az igazság? Igaz, hogy erről nem Gabriel tehet, de attól még bánt a dolog. Bár akkor lehet igazam van, hogy a veréssel mutatja ki a szeretetét. A másik megoldás meg, hogy nem csak mi - már ha mondhatok mi-t -, hanem mások is ideköltöztek, ami nagyon szuper. Lehet, hogy erre is volt értve a vérengzés... Amint Gabrielre néztem rájöttem, hogy az a legjobb, ha őt befogadták, nem pedig a második teóriám. Hiszen, ha már ő is falkatag, akkor rávehetem, hogy azt mondja jó lenne, ha a falka tagja lennék, ráadásul ő nem is kölyök, igaz szerintem még nem töltötte be a 100-at, de az teljesen mindegy. Elég idős ahhoz, hogy többet számítson.
Elfogadta a kezet és a segítséget, hát akkor most már ott álltunk ketten a folyó jegén. Amit hallottam, az ... egyszerre meglepett, és nem lepett meg. Kimre valahogy így emlékeztem: igazi szőke ciklon, különösebb értelmi megfontolások nélkül éli az életét. De azért az meglepő, hogy csak így elindul, hogy aztán itt meg majd befogadják. AZ önkényesen intézett dolgokat Castor nem szereti, kivéve, ha ő maga követi el. - Önkényesen idehurcoltak, de aztán már szabad akaratból csatlakoztam. - feleltem egyszerűen. - Castor már tudja, hogy itt vagy? Ez egy lényegi kérdés. Például sokat elárulhat arról, mennyire van romokban a szálloda ... De aztán megéreztem Kim felől némi vérszagot. Valaki kissé megszaggathatta nemrég, és még nem forrtak össze a sebek teljesen. Talán az esés kicsit felszakította valamelyiket. - Ah, szóval már találkoztatok. - állapítottam meg pár szippantás után. Még halványan az alfa szaga is érződött rajta. - Hadd tippeljek: nem örült neked. Jobb ezeket a dolgokat az elején tisztázni.
Szóval őt idehurcolták, én meg ide toltam a képemet. Ő csatlakozott, én pedig csatlakoznék. Furcsa mekkora ellentét van a két dolog között, de nem érdekes. Ez azt jelenti, ahogy lesz leszűrtem a dolgokból, hogy akkor a falkatagja. Egy plusz pont, a tippeléseimnek. - Igen. - mondtam, de láttam rajta, hogy már rájött erre. És el is talált mindent pár másodperc múlva. Ügyes. Bár mondjuk én sem vártam örömteli fogadtatásra, őszintén nem is tudtam mire fogok számítani. Jobb nem belegondolni a dolgokba, mint belegondolni, és nagyot tévedni. - Hát nem. - húztam el a számat. - De ahhoz képest elég khm.. kedves volt. Visszafogta magát, és nem törte el semmimet. - mondtam, hiszen ez már nagy dolognak számítottam, legalábbis szerintem. Csak a körmeit mélyesztette az oldalamba. - És egy feltétellel vissza is fogad a falkába. - tettem még hozzá, majd a szemébe néztem. - Ahhoz pedig szükségem lesz rád. Szóval megtennél nekem egy szívességet? - kérdeztem rá egyből. És remélhetőleg igent mondd rá, mert erre most tényleg nagy szükségem lenne. Bár nem nagyon reménykedem abban, hogy ezzel minden el van intézve, és kész, bár kitudja. Mindenesetre most az egyszer megfogadom valaki másnak a tanácsát, és nem leszek olyan naiv.
Érdeklődve hallgatom a lányt. Szóval Castor nem örült neki, de ahhoz képest kedves volt. Rosszabbra számított? Mi viheti rá, hogy még ezek után is maradni akarjon? Mondjuk, mért? Engem mi vitt rá? Vajon mért van az, hogy egyeseknek a kegyeiért akkor is majd összetörjük magunkat, ha közben eléggé galádul bánik velünk? Mi az a karizma, amitől ilyesfajta késztetések ébrednek bennünk? Gondolom, ez teszi alfává. Trisha is pillanatok alatt belezúgott, pedig nekem nem tűnt egy olyan könnyen kapható nőnek. De a szívességtételre megszólalnak bennem a kicsi vészharangocskák. - Nézd, őőő ... - nem jut eszembe a neve még mindig - ... hogy is mondjam ... ennyire még nem ismerjük egymást, hogy csak úgy megígérjek egy szívességet, amikor még azt sem tudom, hogy miről van szó. És tényleg nem ismerjük egymást, hiszen még a nevét sem tudom. Pedig, azt hiszem, már tudtam ... ha máshonnan nem, felkonferálásból. De mondjuk, az lehet, nem is az igazi neve, és ha most itt "leluluzom", vagy mi, még meg is sértődik. - Szóval miről is lenne szó? - lépek túl nagyvonalúan a névproblémán.
Igaza van. Fájdalmas bevallani, de igaza van. Attól még, hogy találkoztunk néhányszor, nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is bízik bennem, és csakúgy rábólint a kérésemre. Bár nem értem: azt hiszi talán, hogy meg akarom veretni, vagy mi? Azért ennyire még én sem vagyok rosszindulatú, sőt egyáltalán nem vagyok az, csak néha. Gondolkoztam azon egy kicsit, hogy hogy is mondjam ezt meg neki, és csak reménykedhettem benne, hogy ő a falkába akar. Bár mondjuk mért akarna? Nincs rá semmi oka. - Csak annyit kéne tenned, hogy megmondod Castornak, hogy érdemes vagyok a falkába, és ezt nagyon meggyőzően, úgy hogy nem említed, hogy én kértelek meg rá, hogy ezt mondd. - mondtam neki ezeket, végül rá is kérdeztem semmi jóra nem számítva. - De ugye szerinted érdemes vagyok a falkába? - néztem a szemébe, mivel úgy nehezebb lesz meggyőzőnek lennie, ha egyszer szerinte pont ellenkezőleg van a dolog. Mivel akkor muszáj lesz jobban meggyőznőm, vagy fogalmam sincs mihez fogok kezdeni. Könyörögni nem fogok senkinek, ahogy kérlelni sem fogom gondolatban, legutóbb is nyalizásnak tűnt, miközben az olyan emberek irritálnak a legjobban. És a könyörgés is ugyanúgy irritál, egyszerűen rosszul leszek attól, ha én csinálom, ha más, akkor is. Miközben beszéltem próbáltam nem megmozdulni a jégen, nehogy megint elessek. Nem mintha oly nagyon fájt volna, csak a jég az én halálom.
Na, ez aztán az érdekes kérés! Egy ideig csendben hallgattam, és a szavaimat válogattam. - Lássuk csak! Volt egy falka, aminek te tagja voltál. Az alfa lelépett, és vitte magával a jobbakat belőle, de téged nem. Most utánajöttél, és mégis ide akarsz tartozni, de ezek szerint Castor újra nemet mondott. Erre találkozol valakivel, akivel alig ismeritek egymást, hiszen talán ha fél órát beszéltünk eddig egymással összesen. És én győzzem meg Castort, aki sokkal jobban ismer arról, hogy te alkalmas vagy az ő falkájába? Így összefoglalva, remélem, Kim is érzi, hogy ez eléggé abszurd így. Ráadásul én azt is érzem, hogy ő maga sincs teljesen meggyőződve a saját alkalmasságáról. - Mégis, Kim, szerinted milyen egy alkalmas falkatag? - kérdeztem, csak hogy kicsit körvonalazódjanak az álláspontok. Karon fogom, és szépen lassan megindulok vele part felé, és kisegítem a kavicsra, aztán teszek egy kisebb kört, csak ne merevedjek le teljesen, amíg beszélgetünk, de nem távolodom el, hallom, amit mond közben.
Jó, ez így tényleg elég furcsán hangzik, de hát ha egyszer ezt kérte tőlem Castor? Nem én találtam ki ezt az egészet, akkor meg ne nekem mondják, hogy egy kicsit furcsa amit mondok. - Nem én találtam ki, jó? Castor azt a feltételt szabta, hogy győzzek meg két falkatagot. Te pedig a falkába tartozol. - mondtam el az álláspontomat. Kicsit ideges is lettem ettől, hogy én tűnik fel rossz fényben, mintha az egészet én találtam volna ki. Ráadásul egy kicsit túl sokat gondolok magamra. Csak egyszerűen nem szeretem, ha olyat gondolnak rólam, ami nem is igaz. Nyeltem egy nagyot, és visszafogtam magamat, s nem mondtam semmi rosszat, ami azért haladás. A végén még kedves leszek, de komolyan... Nem mintha eddig nem lettem volna az, de azért ennyire mégsem. Hihetetlen mire képes egy kis motiváció. - Fogalmam sincs! - mondtam tanácstalanul, de végül eszembe jutott. Csak idegességemben már meggondolatlanul beszélek. Ez egyre szuperebb... - Olyan, aki erős, és tapasztalt is, vagy legalábbis erősíti a falkát, vagy valamiben hasznát lehet venni. Vagy egyszerűen csak jó, hogy ott van. Igazából szinte mindenki érdemes lenne... - egészítettem ki azt amit mondtam. A hotelben meg hasznomat is tudnák venni, ha lenne egy nyamvadt disco-ja, vagy bárja. Erősnek, meg erős vagyok. Bár tényleg nem értem minek van ez-a ki érdemes, ki nem kérdés. Vagy egyáltalán minek van ellenséges falka? Egyszerűbb lenne, ha az ellenség helyett mondjuk szövetséges falka lenne, vagy mondjuk csakúgy ott lennének, jóban, barátságban. Szóval, hogy nem gyilkolják le egymást, vagy verik meg. - Szóval? - kérdeztem rá, hogy megteszi-e azt, amit kértem. Közben összefontam a karjaimat, hogy azért én is megmozduljak. Természetesen a lábaim ugyanúgy egy helyben voltak. Ugyanis már ettől a kéz mozdulattól, megjelent a fejemben egy kép, amint a hátamra esek, és feljajdulok. Abből pedig kösz, de nem kérek.
Kim szavain most már halkan nevetgélek. Ez az első eset, hogy tálátok Castoron kissé. Igen, ezt adta feladatnak. Így aztán Kim békén hagyja, és mást okol majd a sikertelenségért. Úgy véli, nem akad olyan jelentkező, aki beajánlaná. Amit aztán a jó falkatagról mond, az megint eléggé érdekes. - Ok. Kezdetnek nem rossz meghatározás, induljunk ki ebből! Castorral eljött ide Patrisha, Duncan, Amber, Ash, és Liu a régi falkából. Minden bizonnyal van közöttük valaki, aki szerint egyszerűen jó, hogy itt vagy. Vagy nincs? Persze, ha lenne, biztos őket kerested volna meg, és akkor ők ajánlanak, nem? Aj, ez szemét dolog volt, de nem bírtam kihagyni. Persze blöff valamilyen szinten, mert nem tudom, lehet, hogy van közöttük barátja. Ha igen, akkor viszont nyert ügyem van, mert nekem kell őt ajánlanom. - Szóval akkor? Ki is fog téged ajánlani? Nincs közöttük senki? Vagy van? Ha ők ismernek és kedvelnek, akkor biztos hitelesebben ajánlhatnak, mint én.
A szemeim dühösen megvillantak a szavaira. Hát ennyire nem akar segíteni? Kösz, kedves, mindjárt mondok olyanokat, hogy annak nem örülne... Na jó, inkább visszafogom magamat. Mély levegőt veszek, és nem csinálok semmi ostobaságot. Pedig, ha tudná milyen sok kedvem van ostobaságot csinálni, és kitekerni azt a kis nyakát, majd szépen belerúgni a fejébe... De nem, nem teszem, mert akkor nem tudna beajánlani, és később úgy is megbánnám. Ennyire azért ismerem már magamat. - Te leszel az egyik, és a felsoroltak közül is csak Duncanben bízhatnék. - feleltem, miután nyeltem egy nagyot. - Patrisha egyszerűen nem kedvel. Ash, Liu, Amber mind kölykök, őket meg nem akarom belevonni. Valószínűleg Castor nem azért kért meg erre, hogy aztán azonnal meggyőzzem a falka legfiatalabb tagjait, mert az túl... könnyű? Hisz jó száz évvel idősebb vagyok náluk... Ők meg valószínűleg nem olyanok, mint én, hogy... mindenkinek visszabeszélnek. - jegyeztem meg csakúgy mellékesen. Mert hát gondolom mindegyik fiatal farkas tudja, hogy hülyeség visszapofázni az idősebbnek. Én is tudom, csak hát a természetemben van ez. Egyébként azt észre kéne már venni, hogy na, nem valami jó, ha a falka nagy része csupa fiatalból áll. - Szóval ezért kértelek meg téged, és mert a többiekkel még nem találkoztam. - tettem még hozzá és óvatosan felemeltem az egyik lábamat, majd a jégre léptem újra, de olyan erősen, hogy ne törjön be, és meg is tudjak állni rajta. Tekintetemet pedig Gabrielre szegeztem kérdőn, hogy akkor segít-e, vagy sem.
Nocsak, micsoda villanások! Csak tán nem érzékeny pontra tapintottam? És itt lesz a gond, hogy Kim visszabeszél mindenkinek. - Nézd, megtisztelő, hogy rám gondoltál, de eddig azt sem tudtad, hogy a falkában vagyok. Te magad mondod, hogy Castor és Patrisha nem kedvel, éppen most nevezted meg az okot, hogy miért nem. Én ugyan nem vagyok kölyök a falkában, de éppen hogy megtűrnek, friss vagyok, és csináltam egy elég nagy balhét mielőtt csatlakoztam. Ha én odamegyek azzal, hogy vegyenek vissza, nem biztos, hogy működni fog a dolog, lehet, hogy én is hirtelen falka nélkül találom magam. És eddig még engem sem győztél meg, hogy mért jó az nekünk, ha te közénk tartozol. Megtanítod a kölyköket visszabeszélni? Mert ugye eddig magáról csak ezt tudta elmondani, hogy nem kedvelik, és hogy visszabeszél. És már rám is dühös. Egy kevéssel beljebb csusszantam a jégen, csak azért, hogy ha esetleg tettlegességre kerülne a sor, akkor legyen kifutása a dolognak. Kim vékony, nem jól mozog a jégen, és nem hinném, hogy olyan határ nagy harci tapasztalta van. Még nem is lenne reménytelen valamit kezdeni vele. - Nos, tehát, mért is lenne nekünk jó, ha a falkába tartoznál?
Mért van már neki is baja velem? Oké, hogy dühös vagyok, de azért még sem gondolja, hogy elkezdek a jégen verekedni? Nem értem én néha az embereket... - Dehogy tanítom meg! - vágtam közbe. Bolond? Minek tanítanám meg a kölyköket arra, nem lenne semmi értelme. Nincs ebben semmi logika. És még én vagyok a szőke? - Most nem gondolod komolyan, hogy a jégen elkezdek verekedni? - kérdeztem ránézve, és itt a hangsúly a jégen van. Amúgy is, nekem, a többiekkel ellentétben van önuralmam, még ha nehéz is elhinni. Csak mások nem ezt veszik észre. - Valakinek az önuralmukat is fejleszteni kéne a kölyköknek, én pedig erre tökéletes vagyok. - jelentettem ki, és nem, egyáltalán nem önfényezés miatt. De már nem azért! Ha sokáig beszólogatok nekik, egy idő után elpattan a húr, és minél többször történik meg ez, annál jobban fogják bírni. Plusz az érzelmeiken is könnyedén lehet táncolni, ha mondjuk olyan helyzetbe kerülnek, hogy nem tudják visszatartani a farkast, és átváltoznak. - Még az idősebbek sem bírják visszafogni magukat. - suttogtam halkan, a karomra pillantva, amit régebben egy kóbor vérfarkas okozott. - És te is tudod, hogy bármikor kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy nem bírják visszafogni magukat, és átváltoznak. Ha valaki dühös, akkor nemhogy nem fog tudni rendesen harcolni, hanem még rosszabb is lehet, ellentétben azzal, aki sokkal megfontoltabb. - magyaráztam, de már kezdtem feladni a reményt. Gabriel ellen sem tettem semmit, még is így viselkedik velem. Komolyan nem értem az embereket. Olyan furcsák. Amúgy is... Partishának csak túl nagy az ego-ja, azért nem kedvel. Mert hát vannak olyanok, akik vissza mernek szólni őfelségének... - És nem tudom neked mégis mi bajod van velem, mikor ellened sem tettem semmit, még akkor sem, mikor az "ellenséges" falkában voltál. És Castor nem fog elküldeni, gondolom oka van annak, hogy a falkájába tartozol. Valamit csak tenned kellett érte, vagy nem? Egyszerűen csak befogadott? - kérdeztem rá kíváncsian. Legalább ezt is meg fogom tudni.
Kezdőlap
//
