A Centennial-híd Fairbanks szívében emelkedik a Chena fölé, egyik partján a városi bírósággal, a hatalmas, jellegzetes üvegépülettel (Rabinowitz Courthouse).
Lehunytam a szemem, és mélyet lélegeztem. Tele volt a levegő ismeretlen illatokkal, valahol a közelben magassarkú csizma koppant, majd halt el. Nem igazán foglalkoztatott. Sem az, hogy jár erre valaki, sem az, hogy milyen topánban. Nem is jutott eszembe hirtelen mikor és hol volt rajtam utoljára magassarkú. Talán a kötelező végzős bulin... elgondolkodva harapdáltam a számat. Igen, akkor. Pár héttel előtte tudtam meg, hogy Matthew meghalt. Könnyek gyűltek a szemembe. Direkt az ő kedvéért akartam kicsípni magam. Vettem egy vörös, váll nélküli ruhát, és egy hozzá illő cipőt. Igaz, hogy úgy éreztem, kitörik a bokám, és cefetül kényelmetlen volt az első időkben, de napokon keresztül tanultam benne járni. Mindezt teljesen feleslegesen... A buliba ugyan elmentem, hogy megmutassam magam, de aztán csak az utcákat róttam mezítláb, kezemben azzal az átkozott kínzóeszközzel, és próbáltam felfogni, hogy nincs, nem létezik, nem lélegzik többé az, akiért élni akartam. Azóta csak farmert, sportcipőt és pulóvert voltam hajlandó hordani. Egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy elegáns legyek. Arra eszméltem, hogy valaki lendít rajtam. Nem annyira, hogy átbukjak a korláton, de arra pont elég volt, hogy kibillenjek az egyensúlyomból. Az életösztön persze nagy úr, még akkor is, ha az ember a pokolba kívánja. Bestiám feszülten figyelt, hátha szükségem lesz rá, miközben teljes erővel rámarkoltam a korlátra, ami meghajlott a kezeim alatt. ~Ajjajj...ezért Nolan ki fog nyírni...~ Dühösen pillantottam hátra, és próbáltam átlátni a hajamon, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Csakhogy ha emlékezetem nem csal, nem kérdeztelek. Ráadásul senki nem mondta, hogy játszom. A számmal sosem volt probléma, bár most is elszégyelltem magam egy pillanat erejéig. Még több, mint száz év után sem voltam képes bűntudat nélkül dühöngeni vagy visszaszájalni, mert úgy éreztem, ezzel csalódást okozok a szüleimnek. Pedig már rég meghaltak. Puhán érkeztem a földre, és fordultam szembe kellemetlenségem okozójával, miközben kisöpörtem hosszú tincseimet az arcomból, hogy végre szemügyre vehessem a női hang gazdáját. Nem törődtem azzal mennyire vagyok pofátlan. Végigmértem tetőtől talpig. Alig volt nálam magasabb, bár tűsarkúban feszített. Tettem egy fél lépést oldalra, magamban azért imádkozva, hogy legalább valamennyire eltakarjam a behorpasztott korlátot, bár sok esélyt nem láttam rá, tekintve, hogy nem csak magasságban, de szélességben sem voltam egy díjbirkózó alkat. A könnyek még ott csillogtak a szememben, de azért sem nyúltam oda, hogy eltűntessem őket. Érezzen csak lelkiismeretfurdalást. - Legközelebb erősebben lökd meg, akit meg akarsz ölni, és ne gondold meg magad út közben. Elég lehangoló a halálfélelem és a "jajj, megmenekültem" állapot között cikázni. Gúnyos, cinikus. Ez voltam én jelen pillanatban. Kívülről huszonpárévesnek látszottam, de a hangsúlyomban érződő keserűség talán hosszú évek fájdalmát rajzolhatta volna az éj vásznára vörös festékkel. Végül csak megvontam a vállam, és lehajtottam a fejem. - Mindegy. Nem érdekes. További ... - megakadtam egy pillanatra, amíg azon tűnődtem mégis milyen napszaknak lehet mondani, amikor már sötét van, de az óra szerint még csak délutánra jár. - mindegy milyen napszakot, sétát, öldöklést. Azzal előkaptam a telefonomat, sarkon fordultam, és feltett szándékom volt minél hamarabb eltűnni onnan, na meg felhívni drága bátyámat, hogy mégis meddig várjak még rá a városban. Mert ha még pár órát itt kell töltenem, biztos hogy belebolondulok. Kezdtem úgy érezni, hogy megfojtanak a falak, a betontömbök, a házak sorfala, és minden, amit emberkéz készített.
- Nem szoktam megvárni, hogy kérdezzenek. Felelem könnyedén, mosolyogva, pont nem érdekel szinte senki véleménye magamról, nem pont egy ki tudja, ki fia-borjának szemtelen visszapofázása fog meghatni. A farkasom viszont érdeklődve szimatol, hamarabb észlelve valamit, ami nekem nem esett le olyan könnyedén. - Szóval öngyilkosjelölt? Nem hinném, azok, akik tényleg meg akarják tenni, egyszerűen megteszik, nem csak figyelemfelkeltő cselekedetekkel riasztják a környezetüket. Ez volt az a pillanat, amikor hagytam, hogy az energiáim szabadon áramoljanak, és nekifeszültem az övéinek, pajzs, hát persze, szia kicsike, na nézzük, mennyire vagy nagy odabenn. Azzal már igyekeztem is átnyomakodni a pajzsán, nem ment olyan könnyen, mint mondjuk Cassienél, de éreztem, hogy haladok, következésképp fiatalabb nálam. Hurrá, végre valami jó hír. A könnyeire magasról tettem, de a korláthoz odaléptem, hogy egy mozdulattal végighúzzam rajta a tenyeremet, majd fejcsóválva néztem rá, a szavait hallva viszont már kedélyesen felnevettem, mert egyszerűen képtelen voltam befogadni azt a zagyvaságot, ami kiesett a száján. - Legközelebb használd a fejed, mielőtt hülyeségeket pofázol. Csak a miheztartás végett, ha meg akarnálak ölni, halott lennél. Nem volt tervben, így hát nem is gondolhattam meg magam, bár kezdem úgy sejteni, hogy valójában jól esett volna a kis lelkének, ha megteszem, akkor nem kellene tovább ezen a sárgolyón tengődnie. - Ohh, de még mennyire, hogy érdekes. Reagáltam le rögtön a szavait, vélhetőleg a következő megszólalásommal megállítva abban, hogy távozni óhajtson. Mostanra már, ha tetszik, ha nem, de leerőszakoltam róla a pajzsát, mert képes vagyok rá, lehetővé teszik a közénk feszülő hosszú évtizedek. - A helyi falka nevében kérlek maradásra... Most még kérem, de ha továbbra is menni óhajt, nem leszek sem finom, sem pedig nőies, mert vele nem kell óvatosnak lennem, ha árt is nekem, nem annyit, hogy holnap temetni kelljen. - Könnyen dobálózol az ölés szóval... ahonnan jöttél, ez a divat? A helyedben egy idegen területen kétszer meggondolnám, legalább, hogy kinek mit és hogyan mondom. Borzoltam a kedélyeket, és bár voltak nálam sokkal nagyobb fenevadak a városban, de most csak az számított, hogy kettőnk közül én voltam az erősebb.
- Senki nem kért arra, hogy észrevegyél. Sőt, jobban örültem volna, ha szépen békén hagysz. Képtelen voltam elhinni, hogy egy totál vadidegen akar engem kioktatni. Semmi szükségem nem volt rá. Elegem volt abból, hogy mindenki, Nolant is beleértve, az utóbbi egy évben mást sem csinált, csak tudni akarta helyettem, hogy mi a legjobb nekem, vagy miért cselekszem úgy, ahogy. Ökölbe szorult a kezem, ahogy megéreztem a pajzsomnak nyomódó erőt. ~A francba...miért kell nekem állandóan bajba kerülni??~ Tekintetemmel követtem, ahogy a korláthoz lép, és elnyomtam egy kitörni készülő sóhajt. Farkas is, én is hülye voltam, és most nyakig ültem a szószban. Inkább nem mondtam semmit arra, hogy halott lehetnék. Talán még szívességet is tett volna vele. Leolvadt arcomról a sértettség maszkja, és csak a fájdalom maradt, amely nagyon is valósan lüktetett bennem, belemarva minden ép gondolatomba, érzésembe, és a lelkem megmaradt szilánkjaiba. Már csak ezért is akartam mihamarabb eltűnni, de a szavaira megtorpantam, bár eszem ágában sem volt megfordulni. A pajzsom leszakadt rólam, és a Bestiám védtelenül állt előtte. Az átlagosnál kisebb termetű volt, pláne, hogy fülét hátacsapva, félig lekussadva vicsorgott az idegenre. Fahéjszín bundája, melybe enyhén vörös szálak vegyültek, felborzolódott a marján. Elég nyilvánvalóan mutattuk ki mindketten mennyire nem kívánt látogató sem a fejemben, sem a társaságomban. Csakhogy Nolan a lelkemre kötötte, hogy ne keveredjek zűrbe, és nem állt szándékomban ennél nagyobbra dagasztani az általam okozott vihart. Hullámaim feszülten vibráltak, tekintetem először a betont, majd az eget pásztázta. - Ez nem divat kérdése... Halvány sejtelmed sincs róla, hogy milyen indítékok mozgatnak, vagy mik történtek az életemben...sajnálom, ha nem tetszenek a válaszaim és a reakcióim, de jobbal nem szolgálhatok. És mivel nem vagy a helyemben, talán nem kellene tudatlanul kioktatnod arról, hogy mit és hogy mondjak, vagy mit gondoljak és akarjak, mégha ez a te területed is. Farkas volt, idősebb, így - bár a szavaimat félig-meddig szántam csak neki - biztos voltam benne, hogy hallja a suttogásom, és érzi a hullámaimban, érzéseimben végbemenő változást. Bezárkóztam. Nem a pajzs mögé, annál sokkal mélyebbre. Hideg, marón gyászos érzések viharzottak bennem és körülöttem. Bestiám megadóan ült le, hajtotta le a fejét, és várta a számára is fájdalmas emlékeket idéző áradat végét. Láthatatlan csapások borzolták, karmolták, de csak a testén végigfutó remegések jelezték, hogy igenis tart attól, ami jöhet, hiszen hónapokig bezárva lenni nem volt fáklyásmenet a számára sem. Már megszokott ismerősként köszöntöttem a bennem lángoló, fagyos tűzorkánt. Bár lassan egy éve halt meg Matthew, de egyszerűen képtelen voltam túllépni rajta. Talán nem is akartam. Egyszerűen semmi motivációm nem volt hozzá. Ha nem kötött volna az ígéretem, lehet még Franciaországban elszöktem volna az ottani falkámtól, hogy feladjam minden emberi részemet, és "egyszerű" farkasként éljek.
- Akkor peched van. Jegyzem meg könnyedén, őszintén leszarom, hogy egyedül akar lenni, jelen helyzetben nem teheti meg, és pont, én sem mindig örülök neki, hogy basztatnom kell boldog-boldogtalant, de így van, és ez nem is fog változni, végzem a dolgom, és jobb esetben hamar pontot tehetünk ennek a csodálatos találkozásnak a végére. Nyilván ő is ennek örülne, hisz békére vágyik. Röhej, vérfarkasként, békére. Mindegy, ez már legyen az ő dolga. A fekete zöldszemű érdeklődve járta körbe, nem érdekelte, hogy acsarog rá, tudta, hogy erősebb, és hogyha úgy akarjuk, nem lesz esélye. Neki ennyi elég volt, de ha idősebb lenne, akkor is gond nélkül viselkedne éppen így, s mi tagadás, én is. Sosem érdekelt, hogy mekkora fába vágom a fejszém, de állandóan forrongó véremnek, a pillanatokat hajszoló lelkemnek kellett az újra, újra belobbanó láng. - Tényleg nincs, és biztosra veheted, hogy nem is érdekel. Sóhajtottam fáradtan, manapság senki sem képes reálisan belőni, hogy hol a helye? Az egy dolog, hogy nekem nagy a pofám, de nekem legalább a természetesem is állandóan alátámasztja, ő meg csapong, először jön nekem ezzel a depis jobban örültem volna, ha békén hagysz szöveggel, most meg ez. - Ezen a ponton elgondolkodnék azon, hogy kioktat ki kit. Szűrtem a fogaim között, mögé lépve rántottam meg a karját magam felé, hogy oda forduljon. - Ez nem az én területem, ez a FALKA területe, amibe tartozom, és nézz a szemembe, ha hozzám pofázol. Igen, igen, mérhetetlenül baszta a csőröm az a stílus, amit előadott itt nekem, és még örülhet, hogy nem mással futott össze először. Ettől még tény, hogy nem viselkedik a korához mérten, és nem fogom eltűrni, hogy így beszéljen, vagy higgye azt, hogy bármit megtehet. Lehet, hogy ehhez fel kell rúgnom a saját szabályaimat, de nem fog érdekelni, ha tovább feszíti a húrt. - És drágám, ha nem tudod magadtól, hogy egy idegen falka területén jobb meghúzni magad, akkor nem csak hogy pofátlan, de meglehetősen ostoba is vagy. A kezét nem eresztettem, vasmarokkal szorítottam, és bizony biztos lehetett benne, hogy nem tudná kirángatni onnan a mancsát, csak ha én engedem. Odabenn a farkasom energiái szikrát hánytak, már morgott, és vicsorgott, lehetett volna békés trécselés is, de megeshet, erről le kell mondanom. - Elmondom, mi lesz. Beszélsz, ki vagy, mit akarsz, honnan jöttél, meddig maradsz, ha sokáig, akkor hajlandó vagy-e csatlakozni, vagy bármiféle módon megfizetni az árát a maradásodnak. Tudom, tudom, nem érdekellek sem én, sem semmi, tán az életed sem, de megnyugtatlak, ha nagyon akarod, megteszem, még kérned sem kell, csak add még egy kicsit az eddigi formádat, és halott leszel. Érezhette, hogy nem viccelek, minden évem energia fergetege körülöttem tobzódott, és ő pont nem tartozott azok közé, akik kiröhöghettek volna miatta, nem, ő gyengébb volt. Én pedig őszintén kételkedtem benne, hogy valóban meg akar halni, ha meg is akarna, a benne lakó, élni óhajtó ösztönlény úgysem engedné meg.
Lassan fordultam felé, miközben a karomra pillantottam. Eszem ágában sem volt rángatni, tisztában voltam vele, hogy esélytelen a helyzet. A szavaira majdnem elnevettem magam, de az érzés csak egy pillanatig tartott. Elgondolkodva néztem az arcát, a szemeit, és bár az energiái kissé kényelmetlenek voltak, ettől még nem hajoltam meg előtte. Ahogy az én viselkedésem nem volt számára kellemes, úgy az övé is csak fáradt beletörődést váltott ki belőlem. - Je ne comprends pas pourquoi Nolan croit que ce paquet est juste, que n'importe qui, où nous étions jusqu'à présent... (Nem értem Nolan miért gondolja, hogy ez a falka jobb, mint bármelyik, ahol eddig voltunk) - motyogtam magam elé. Ez az agresszív és arrogáns viselkedés az angol falkát juttatta eszembe. Ott volt jellemző ez a ki ha én nem viselkedés. Persze, amíg megtanultam hol a helyem, jó párszor nyomták az orromat a földbe, és az még érthető is volt, de mikor semmi nem igazolta az ilyen viselkedést, az azért az én türelmemet is kikezdte. - Ha emlékezetem nem csal, én tökéletes csöndben elvoltam, és semmi zűrt nem okoztam. Te voltál, aki belém kötött. De igazából nem számít... - egy pillanatnyi hallgatás után közvetlenül a szemébe néztem és nekiszegeztem a kérdésem. - Vesztettél már el valakit, akit az életednél is jobban szerettél, és ez ellen semmit sem tudtál tenni? Én igen, nem is olyan régen. Szóval elnézést, ha nem tud meghatni ha valaki azzal fenyeget, hogy elkapar, vagy hogy mi az etikus viselkedés. A kiselőadás nem különösebben izgatott. Elpillantottam a válla felett, és az eget kémleltem. Csak a hosszabb csönd ébresztett rá arra, hogy talán választ vár. Kissé félrebiccentett fejjel néztem rá ismét. - Ma érkeztem a városba Nolan Mercier meghívására. Tudtommal az alfátok tisztában van az érkezésemmel, mert Nolan beszélt vele, mielőtt még jöttem, ugyanis ő is a falkátok tagja, és vélhetően engedélyt kaptam arra, hogy itt legyek, máskülönben feltett volna az első visszafelé induló járatra. A továbbiakról egyelőre nincs tudomásom. Sajnos nem volt időm a drága bátyámmal trécselni, mert elhívták valahova, így nem tudom miben állapodtak meg. Válaszoltam a kérdéseidre, szóval most már talán elengedhetnél. - vetettem egy célzatos pillantást a karomra. Ha elenged jó, ha nem, felőlem játszhat ragasztót, csak akkor húzzunk már ebből az istenverte városból a természetbe. - Amúgy ha annyira zavarlak, nagyon szivesen elvonulok az erdőbe. Úgyis jobban tudom értékelni, mint az emberkéz alkotta förmedvényeket... Kihallatszott a hangomból a vágyakozás. Igen, szeszélyes voltam, csapongtam összevissza, de nem állt szándékomban senki kedvéért sem szinlelni azt, ami nem voltam ebben a pillanatban. Akkor sem, ha ez következményekkel járt. Bár valahol sejtettem, hogy ha találkoznom kell az alfával, kapok majd egy alapos kioktatást Nolantól, de ez annyira lehetetlennek tűnt számomra, hogy elhesegettem a gondolatot. Nem volt számomra szükségszerű az, hogy falkában legyek. Egyszerűen csak csöndet akartam, és nyugalmat, hogy nyalogathassam a sebeimet, és eldöntsem, hogy mégis mi a fenét kezdjek most az életemmel, ami annyira üresnek tűnt.
Ha a kisasszony a falka tagja lenne, nagyjából két percébe telne rájönni, hogy a sok magányos már mindenkinek csak zabszem a seggében, úgyhogy határozottan van, ami indokolja a viselkedésemet, de ezt persze neki még nem kell tudnia, talán soha nem is fog másként alakulni, ezt majd a jövő, meg a nálam nagyobb halak eldöntik. - Tökéletes csöndben egyensúlyoztál egy híd korlátján, végül is igaz, semmi zűrt nem okoztál volna, ha belepottyansz, aztán sértetlenül kimászol. Nyilván nem hasonló a fogalmunk a zűrről. Arra már csak nevetni tudok, hogy milyen kis mimóza. Nem nagyon köthettek még belé úgy igazán, ha ezt annak vette, de nem fogok leállni pátyolgatni, ahhoz túlságosan is nagy a pofája magányosként, és még nálam is fiatalabbként egy tök idegen városban. Még én is meghúztam magam a rohadt életbe, pedig nekem aztán tényleg van egyfajta bicskanyitogató stílusom. - Az ég szerelmére, milyen farkas vagy te? Csattanok fel, és legszívesebben beleverném a csini kis fejébe, hogy basszameg, akármi van, a bennünk élő fenevadnak nincs fontosabb az élet csodájánál. Azt meg biztosra veheti, hogy mindenki, aki száz felett van, vagy épp megközelíti, de még a fiatalabbak is elmondhatják, hogy vesztettek el olyat, akit az életüknél is jobban szerettek. Az emberi felükkel. Akárki akármit mond, egy farkasnak nem tesz fontosabb egy lélek, mint az élet maga. Nem fogom elcsacsogni neki a saját történetemet, mert semmi köze hozzá, sajnálni sem fogom, mert abszolút nem érdekel senkinek sem a magánélete, én csak a dolgomat végzem, és amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. - Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha rögtön ezzel kezded. Sóhajtottam fel fáradtan, én néha komolyan nem értem, hogy egyesek miért bonyolítják fölöslegesen mások, és a saját életüket. Fele ennyit sem szívtam volna a vérét, ha rögtön kiböki, és neki sem kellett volna ennyit jártatnia ilyen édesen nyegle stílusban a száját. - Nem engedlek. Van még kérdésem. Ha a bátyádhoz jöttél, elméletileg a falkába, akkor miért nem kerestél meg minket, és miért csatangolsz a városban? Nem olyan időket élünk, amikor ezt nyugodt szívvel meg lehet tenni. Talán van olyan érzékeny rá a füle, hogy érezze, semmi gúny vagy fenyegetés nem lapul most a szavaim mögött, egyszerűen arról van szó, hogy így gondolom, nekem elhiheti, jóval több magányoshoz volt szerencsém az utóbbi fél évben, mint szerettem volna. Rendesen meg is szívtam. - Elhiszem, és megértem, de előtte rendezzük le a hivatalos dolgokat, utána nyugodt szívvel mehetsz az erdőbe, a kutyát nem fogja érdekelni a dolog, de mindennek megvan a maga menete. Vontam vállat, a vágyakozása olyasmi volt, amit mindannyian éreztünk a természet iránt, de bizony nem mindig volt ez ennyire egyszerű. - Nos? Jössz? Vagy vigyelek? Megteszem, nem fog érdekelni, hogy ki mit gondol, majd azt mondom, hogy a zakkant kamaszlányom, úgyis olyan kis egyszálbélű, nem mintha én vastag lennék, de ennyire még bőven képes lehet egy dühös anyuka. Másik kezemmel előhalásztam a telefont, hogy hívjam Castort, imád telefonálni, tutira nagyon fog örülni nekem. Röviden felvázoltam a szitut, és ő is hamar jóváhagyta, vigyem csak be, ne csatangoljon ilyen kis céltalanul a városban.
Hideg van, ez nem vitás, viszont mivel már úgy indultunk el, hogy sétálni fogunk, felöltöztem rendesen és remélem, hogy Sienna is vett magára tundra bugyogót. Itt nem lehet máshogy elviselni, aki nem ide született, az nem tudja tolerálni ezt az időjárást. Néha nekem is nehezemre esik, de azért az esetek többségében szeretem. Ehhez jórészt hozzásegít az is, hogy nem igazán vagyok fázós. Apától örököltem, ő sem az. A híd előtt mindenfelé kanyarogtatom Sisit, a várost igyekszem bemutatni neki, de végül itt kötünk ki. A korlátra támaszkodom, a jeges vizet figyelem, egy ideig csendben maradok. Egész eddig fecsegtem, mindent elmondtam Fairbanksről, amit csak tudtam, de lassan már én is meguntam magam. - Most te jössz, mesélj valamit! Adom át a labdát. Mindegy nekem, hogy mit mond, igazából bármit szívesen hallgatok, ahogyan nekem sem volt konkrét témám, csak beszéltem és beszéltem, arról, ami jött. Jólesik, hogy végre nem csak fiúkból áll a rokonságom, s van akinek elmondjam ugyanazokat a dolgokat, amiket Logannek is mondanék, azzal a különbséggel, hogy Logan valószínűleg a szemét forgatná csak a mondandómra. Kesztyűs kezemmel birizgálom a jeget, mely a korlátra fagyott, karcolok bele, bár így nem ugyanolyan, mintha körömmel tenném. A kesztyűt levenni viszont ostoba lennék! Annyira nincsen meleg. - Engem már biztos halálra unsz. Teszem hozzá nevetve. Csepp sértődés sincs a hangomban, nem iróniával ejtem a szavakat. Csak úgy.
Természetesen rendesen felruháztam magam, lévén én közel sem vagyok alaszkai leánygyermek, tehát nem sikerült megszoknom ezt a szörnyedvényes hideget, de hát ez van. Nyavalyogni nem szokásom semmi miatt, ellenben a minimum három réteg mindenhol megvan. Természetesen három sapka azért nincs rajtam, nehogy bárki ennyire messze szaladjon képzeletének szárnyain. - Mit meséljek? Unalmasabb az életem, mint a huszadik lányregény egyhuzamban. Mármint hozzá képest holt biztos, saját magam teljesen jól elvagyok vele, más kérdés, hogy ki miként vélekedik róla. Én amolyan átlagos kiscsaj vagyok átlagos problémákkal. Ráadásul még a vérszerinti apámat is megtaláltam, így mondhatni jól vagyok, anya nagyon hiányzik, de ezt fölösleges ecsetelnem. - Lassan közeledik a felvételim, és ahogy haladunk a napja felé, úgy érzem egyre kevésbé, hogy képes vagyok rá. Főleg, hogy mindenki igyekszik megerősíteni bennem, hogy elsőre nagyon keveseknek sikerül, s eleve nagyon minimális a létszám is. Aggódom... Maradok végül ennél, ami nem annyira konkrét, se nem érdekes, de nekem fontos, éppen ezért úgy hiszem, lehurrogni nem fog miatta, egyébként sem szokott soha olyasmit tenni, szóval nem is értem, miért gondolom ezt. - Már miért unnálak halálra? Vagy úgy egyáltalán? Dehogy unlak, bár bevallom, téged önmagadban érdekesebbnek véllek, mint egész Fairbankst. Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc városom, talán csak idekerülésem körülményei okán, de egyszerűen képtelen vagyok tisztességesen megkedvelni ezt a várost.
Azért vicces lenne a három sapka, s az én olvasatomban még divatdiktátor is lenne tőle Siennából, főleg hogyha a megfelelően nem megfelelő darabokat pakolná magára. Persze ezt nem közlöm vele, hiszen nem kerül szóba a ruházkodás, csak elmélkedünk magunkban arról, mennyire istentelenül van itt hideg. Mondjuk az is lehet, hogy Afrikában meg tekintélyes mértékben megsülnénk, s ott meg az lenne a bajunk, hogy nem tudjuk levetni a bőrünket. Akkor már inkább a felöltözés, ha szavazni kell. Bár olyan csak ne szavazzon, aki semmilyen szinten nem látott világot még ebben az életben. - Én szeretem a lányregényeket. Jegyzem meg mosolyogva. Igaz, hogy inkább hangoskönyvben élvezem őket, mint sem olvassak, de ezt csak nem lehet negatívan a számlámra írni. Nem vagyok műveletlen, csak nem tudok megülni a seggemen, így az, hogy letelepedve olvassak egy fotelban eléggé elképzelhetetlen. A hangoskönyv mellett viszont lehet aktív cselekvést végezni. Bezony! - Austen a kedvencem, de mostanában találtam egy sorozatot holmi középiskolás ikrekről és az is nagyon tetszett. A ponyvaregények is jók. Vállat vonok. Én még Danielle Steel regényeit sem égetném el máglyán, kedvelem, hogyha valami könnyed és sziruposan kiszámítható. Legalább nem fájdul meg a fejem a rajta való gondolkodásban. - Szerintem nincs miért aggódnod. Amit igazán akarunk, az sikerülni is szokott. Igyekszem megnyugtatni őt ily módon. Lehet, hogy nagyon naivak az elképzeléseim az életről, de komolyan így gondolom, ezért teljes mellszélességgel vagyok hajlandó kiállni a véleményem mellett. - Valami baj van? Kérdezem, mert az egy dolog, hogy Fairbanks nem izgalmas, de ha valaki így nyilatkozik egy helyről, ott másik kutya is van elásva a földrajzi unalmon kívül. Legalábbis én így gondolom.
- Én is, de nem húszat egymás után. Kuncogom el magam, elvégre, jóból is megárt a sok, s bevallom, olykor másra vágyom ilyen téren, meg aztán nem is fogtam eddig túl sok könyvet a kezembe, sajátot legalábbis, én amolyan kiveszőszámban lévő mániákus könyvtárlátogató vagyok, hisz azt megtehetem, míg venni, nos… hagyjuk is. - Középiskolás ikrek? Az melyik? Ki tudja, talán nekem is tetszene, ilyen téren mindenevő vagyok, éppúgy jöhet egy jó krimi is, vagy épp horror, míg a könyvekben marad az ilyesmi, nem parázok. A filmek jobban zavarnak ebből a szempontból. - Való igaz, hogy így szokott lenni, de... Lehet valamit túlságosan akarni? Már annyira, hogy végül pofára essünk? Ez csak az alapfeltevésem, s mikor megkérdezi, hogy valami baj van-e, úgy döntök, hogy rákérdezek a dologra, mégiscsak tapasztaltabb nálam, bizonyosan ABBAN az értelemben is, és a hátam közepére sem kívánom, hogy bárkivel erről értekezzek, de attól még jó volna a végére járnom a dolognak. - Nos... Lenne egy fura kérdésem. Khm... A jó ég sem ment meg engem attól, hogy most bizony elpiruljak. - Szerinted lehet abban szenvedély, úgy értem, a tánc területén, meg úgy általánosságban is, aki még… khm… nem lépett szexuális kontaktusba igazán senkivel? Nem bírom ki, hogy ne szúrjam bele az igazánt, mert oké, hogy technikailag megtörtént, de én azóta sem gondolom azt, hogy értékelhető szexuális élménynek számít. Az tuti, hogy határozottan nem volt olyan, miként a lényregényekben történik a hősnőkkel.
- Ebben is van valami. Bár igazából ami jó, az kifulladásig jó. Mint a jó szex. Nem, mintha olyan sok tapasztalatom lenne, de szeretek okosnak tűnő dolgokat mondani a szőkeség égisze alatt. Megvonom a vállamat. Nem zavar így ennyi év után, ha butának vagyok nézve, nem egyszerf fordult már elő és van amikor ez mentett meg a teljes megsemmisüléstől. Persze nem esik jól, vagyis nem esett soha jól, de bele lehet szokni mindenbe. Ebbe is. És rá is játszom már, mert a részemmé vált. Az ember legyen következetes, ha a jelleméről van szó. - Hűvösvölgyi Suli. Magyar könyv, csak rajongói fordítás van belőle angolra. Nem mondom, hogy tökéletes, de egynek elmegy. Válaszolok a kérdésére. - Szerintem lehet. Felsóhajtok. - Én is nagyon akartam, hogy minden rendben legyen Jess és köztem, hogy normális legyek, olyan, mint bárki más. Nem lettem, s egy állkapocstöréssel jöttem rá, hogy nagy akarásnak nagy nyögés a vége. Nem beszéltem még a verésről Siennának. Igazán senkinek sem szoktam, Zachkel is csak elvicceljük, pedig semmi vicces nem volt benne. Ő látogatott a kórházban, mármint ő is. És láttam a szemében, hogy aggódik értem, hogy rossz látnia. Elzavartam volna, ha nem lett volna annyira őrülten szükségem arra, hogy mellettem legyenek. Nem tudtam beszélni, de a pillantásom könyörgött. Aztán a szőnyeg alá sepertem. Anya sem emlegeti, Logan sem, senki. - Mondd csak. Várom a kérdést. Amint meghallom, elnevetem magam. - Ki mondta ezt a baromságot? Az biztos nem látott még gyerekeket táncolni. Biztos, hogy nem szexelt még egyik se, de jobban tangózik némelyik, mint egy felnőtt. Minden csak adottság és gyakorlás kérdése. Aki korán kezdi, korán lesz profi. Semmi köze a szüzességnek ahhoz, hogy jó táncos vagy-e. Apropó szüzesség. Kérdőn nézek Siennára. Ez most azt jelenti, hogy..?
- Nincs összehasonlítási alapom. Fülig vörösödöm már a szex szó hallatán is, nem nagyon vágyom arra, hogy különösképpen kivesézzük ezt a témát, mert még ha tudom is, miről beszélünk, a kifulladásig szó már valahogy megakasztja a tekervényeimet. Inkább hagyjuk. - Ohh, értem, akkor nem ismerhetem. Velem még nem fordult elő, hogy ilyen könyveket olvasnék, úgyhogy nem is agyalok túl sokat azon, hogy vajon ismerős-e. Az viszont már nem a legjobb érzés, hogy szerinte is lehet annyira akarni valamit, hogy pofára essünk. Nos, ezt határozottan nem jó hallani, azt pedig pláne nem, ami utána következik, közelebb is oldalazok hozzá, hogy amolyan féloldalas öleléssel illessem a korlátnak dőlve. Biztosan nem könnyű erről beszélnie, bár nem ismerem a történetet, de elég kellemetlennek hangzik. Nem is igazán az állkapocstörés része, sokkal inkább a lelki vonzata a dolognak. - Szerintem nem lenne jó, ha olyan lennél, mint bárki más. Az sokaknak megy, nekem. Az átlagos nem érdekes. Te különleges vagy, vicces, kedves, imádnivaló, és őszintén, teljesen mindegy, hogy ki az, akihez vonzódsz. Próbálok valamit adni anélkül, hogy belemásznék a történtekbe, mert bár szívesen meghallgatnám, de ez nem hozza magával azt, hogy ő is vágyna beszélni a dologról. - Nem a jó táncos témakörről volt szó, hanem a szenvedélyről. Beleültette a bogarat a fülembe, lehet, hogy tényleg fogalmam sincs róla.... Sóhajtottam, majd lehajtva a fejem néztem, hogy halad a víz a jégtömeg alatt. A gyerekekkel kapcsolatban igaza van, és azzal kapcsolatban nincs kétségem, hogy jól táncolok, de hogy a szenvedély bennem van-e, nos, arról fogalmam sincs, elvégre, azt sem tudom, mit keressek. S nos hát, majdnem azt jelenti, bár a teljes igazságot nem fedi, de az annyira ciki, hogy még senkinek sem meséltem el, Liam és én nagyban hallgattunk az egészről.
- Sose bánd, vannak nagyon elborult alkalmak. Megvonom a vállamat. Én nem fogok ilyesmin pironkodni, van összehasonlítási alapom vastagon, bár nem mindre vagyok büszke. Igazából mondhatnák rám, hogy ribanc vagyok, de mivel ahhoz tartom magam, hogy részegen sose, így minden a saját akaratomból történik, szerintem ez nem baj. Mondjuk egy volt, amikor már anya is berágott és olyat mondott, amit sose szokott, hogy hülye vagyok. Azután volt nem sokkal, hogy kiengedtek a kórházból. Megismertem valakit, aki azt mondta, hogy engem kért a Télapótól és örül, hogy megkapott. Olyan cuki volt, végig se gondoltam, hogy hogy hangzik ez. Megadtam neki, amit a Télapótól kért, s még csak sírva sem fakadtam, amikor kinevetett. Tudtam, amit tudok ma is. Anya viszont nem, szóval ő vastagon üvöltött velem, pedig békés természet, úgy amúgy. - Kölcsönadom, hogyha kell. Ténylegb nem rossz, bár mostanában Wardot olvasok, na az elég szaftos, az nem biztos, hogy tetszene. Már néha én is átlapozom így a nyolcadik kötet után, amikor meredezni kezd a farkuk meg a férfiasságuk lüktet. Nem a dugás érdekel benne, hanem a történet. Mert az meg tök érdekes, vámpírokról van szó. Lelkesen mesélek, bele sem gondolva, hogy ezzel megpiríthatom Sienna arcát. Olyan édes, amilyen kis hamvas. Remélem, hogy senki se használja ki ezt nála. - De édes vagy! Ölelem meg kedves szavaira. Kevesen mondanak nekem ilyesmit, talán csak Zach, de ő sem szokott ilyen cukin fogalmazni, hiszen egy bohóc, szóval amikor kedveskedik, akkor is maximum röhögök rajta, így ez különösen nagyon jólesett a lelkemnek. Amit viszont mond még, attól leteszem az arcomat. - Ki ez az elmeroggyant nőszemély? Csinálok úgy, mintha azt mutatnám mutatóujjammal körözve halántékomnál, hogy meg van buggyanva az illető. - Szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz. A szenvedély nem a szeretkezésben fogan, mármint persze, ott is, de az jelenti azt, hogy valaki igazán jó, hogy fel tudja tüzelni a közönségét akkor is, hogyha ő maga még soha nem volt úgy senkivel. Komolyan zavar? Lebiggyednek szomorúan ajkaim. - Nem szabadna, hogy befolyásoljon. Amúgy meg, biztos van valaki, akire úgy gondolsz, hogy vele szívesen, szóval még azt sem mondhatja, hogy az ösztöneid nem ismerik a szenvedélyt. Van?
- Öhm. Villámsebesen sütöm le a tekintetem, mert ha valamit nem akarok hallani, na akkor az pontosan ez, rendkívül arcpirítónak találom a szavakat, amiket használ, ki sem mondanám sosem, nemhogy gondoljak rá. Oké, láttam már premier plánba, nem arról van szó, hogy nem, de hát az is olyan halál ciki volt, hogyha csak gondolok rá, már elsüllyedek, pedig nem nekem kéne. Igazából, mindenki azt olvas, amit akar, én sosem tenném, de Shiny azért jóval nyitottabb ilyen téren, mint én, amivel szintén semmi bajom sincs, hacsak épp az nem, hogy ilyenkor nagyon fura bogárnak érzem magam. - Szupi. Vámpírok… Értelmes hozzászólás, ügyes vagy Sienna, bár szerintem képem vörössége elárulta neki, hogy mennyire nem érzem komfortosan magamat ebben a témakörben. - Áhh, csak így gondolom. Természetesen visszaölelem, ez mindig jól esik, én már csak ilyen vagyok, szeretek ölelkezni, és sokszor nem veszem észre, ha más esetleg nem örvendene ennek kifejezetten. - Úristen, nem elmeroggyant, dehogy is. A tánciskola vezetője, Sofia Salucci, nagyon híres táncos, profi, és pont ezért gondolkodtam el a dolgon. Meglehetősen nagy tisztelet övezi a nő személyét a szememben, csak éppen ezt nem tudom igazán hová tenni, és jó érzés, hogy nem csak én gondolkodom úgy, hogy ez a kettő nem feltétlenül függ össze. - Igen, zavar, mert hát, ha nem ettől függ, akkor viszont képtelen vagyok átadni azt, amit akarok, akkor nem vagyok elég jó. Sóhajtok fel keserűen, és az én ajkaim is lebiggyednek azon nyomban. Ilyen ez, bizonyos szempontból talán még jobb is lett volna, ha tényleg van összefüggés. - Úristen. Nincs, én… tudod jól, mit gondolok erről, nekem ez most nem fér bele, nem is gondolok a pasikra egyáltalán, nem hogy ezzel kapcsolatosan. Jövök ismét zavarba, azt hiszem, ez egy ilyen időszak, valahogy mindig sikerül tökéletesen belemásznom és bele is ragadnom a kényes szitukba. - Baj talán? Hiányzik belőlem valami? Lökött vagyok? Igazság szerint attól félek, hogyha megtenném, ha mernék úgy gondolni bárkire is, akkor a tánc megfakulna, elorozná róla a fényt, márpedig nekem a tánc az életem.
- Szexéhes vámpírok. Komolyan, annyit van szó a könyvekben farokról, hogy meg nem bírnám számolni. Anya is olvasta minden részt, ami kissé zavarba ejtő azért, de nem olyan durva, ha még ő is meg merte kóstolni. Vagy lehet, hogy pont annyira az. Igaz, nincs dolga egy ideje férfival, szóval akár.. Széttárom karjaimat. Nem beszélünk csúnyán, nem káromkodik egyikünk sem, így számomra nincsen semmi arcpirító ebben az egész történetben. Nem zavartazom magam, Zachkel is elbeszélgetek ezekről a dolgokról, sőt még anyával is és néha Logant is fárasztom, bár anya nemi életéről ő nem nagyon akar hallani. Nem is értem, hogy miért. Pedig az élet természetes rendje. Én még apuék nemik életétől sem jövök zavarba, pedig az mondjuk annyira társadalmilag nem elfogadott. Minden tálalás kérdése viszont. - Az lehet, hogy híres és lehet, hogy profi, de amit mondott, az nem professzionális. Jelentem ki nagyon határozottan. Hallottam már a Salucci nevet és készséggel elhiszem, hogy nagyon híres, de ettől még szerintem nem mondunk ilyet senkinek, hogy nincs benne szenvedély, mert nem szeretkezett még. Udvariatlanság. - Ez nem igaz! Biztos bal lábbal kelt fel és ki voltak kapcsolva a radarjai. Nincs ebben semmi különleges, van olyan, hogy nem megy át a tánc lényege, de akkor sem biztos, hogy a táncos a hibás, hanem a közönség. Ha már a könyveknél jártunk, eszembe jutott egy másik példa is, hát muszáj vagyok abba kapaszkodni. - Vehetünk például dalokat. Neked mi jut eszedbe erről? Elkezdek énekelni neki, s ha már így belejöttem, akkor cseppet sem zavartatom magam azon, hogy tél van és szabadtéren vagyunk, táncolok is. Alapvetően vidám hangvételű a szöveg is meg a dallam is, számomra mégis olyan drámafaktorral bír, amitől mindig sírva fakadok, ha nem éneklem, hanem csak hallom. A dal végére érve várom meg a reakcióját. Kíváncsi vagyok rá, hogy sikerül-e megértessem vele, amire gondolok. Nem buta lány – azt rám mondják inkább – szóval szerintem igen.
Azt hiszem, nem egy az értékítéletünk a csúnya szavakat illetően, mármint, ha mondjuk egy cuki mókus farkáról van szó, az tök más, mint ebben a vetületben. Te jó ég, a hideg is kiráz, ha erre gondolok. Nem is firtatom, komolyan nem akarok erről beszélni, mélységesen zavarba hoz, és úgy érzem magam, mint valami mutáns. Most tényleg ennyire gáz, hogy én nem művelek ilyesmit, és nem is igazán akarok? Biztos kihagyták belőlem a hormonokat, vagy valami hasonló. Maradjunk annyiban, hogy én viszont mindenki nemi életétől zavarba jövök. - Tényleg nem éreztem túl jól magam tőle, ami azt illeti, illetve én sem hiszem, hogy ettől függne, de hát mindegy. Kár volt szóbahoznom, alaposan tönkretettem vele a hangulatot, a sajátomat legalábbis biztosan. - Biztosan. Mindenesetre, így is, úgyis szörnyű volt hallani, és azóta is ezen kattogok. Én elsősorban mindig magamban keresem a hibát, és még Shiny szavai sem győznek meg arról, hogy másként kellene éreznem, mást hibáztatnom. Hisz, ha valami nincs ott, nem lehet észrevenni. Talán tényleg csak az adott előadásom volt szörnyű, és a fene nagy koncentrációm mellett elfeledtem az érzéseimre, a tánc szeretetére koncentrálni. Mindenesetre, egy sóhajjal eleresztem a témát, nem szeretnék róla beszélni, többet kell gyakorolnom még a mostaninál is, jobban figyelve minden apró részletre, és közben elérni, hogy élettel is megtöltsem az előadásomat. Hallgatom a dalt, és számomra teljesen félrevezető és indokolatlan az a vidámság, ami árad belőle. - Például Te. Jegyzem meg halkan, kissé komoran, és inkább a korlátnak dőlök, minthogy hajlandó legyek megmozdulni. Nem tartom Shinyt rossz embernek, viszont azt is tudom, hogy nem boldog, a maga szerelmes, vattacukros valójában, ellenben a szex ellen nem lenne, vagy épp nincs kifogása. - Meg, hogy olyan… vérszegény, hogy nem mindent lehet mással pótolni. Nem tudom, mire gondolt pontosan, őszintén, sem a szerelem, sem a szex nem az a témakör, amiben erős vagyok, vagy éppen leszek valaha.
A cuki mókusnak is legalább olyan természetességgel beszélek a farkáról, mint a vaskos, könyvbeli vámpírokéról, s hogy miért? Mert cuki mókust is annyit láttam már életemben, mint vámpírfarkat. Na jó, egy kicsit talán többet, de igazán nem akarok az olvasásba matematikát vegyíteni. - De mi zavar benne a legjobban? Teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut. Nem, mintha ne tudnék tippelni, de én azt tanultam meg anyától, hogy jobb a dolgokat kibeszélni úgy, ahogyan vannak és nem rábízni a másikra, hogy gondoljon felőlük azt, amit akar. Hiszen akkor nem hoz megkönnyebbülést a beszélgetés. A kibeszélt probléma viszont legalább a beszélgetés idejére egy kicsit kevésbé bajos, legalábbis szerintem. Mondjuk ettől még nem beszélek én sem mindenről. De az is igaz, hogy amiről nem akarok beszélni, azt alapból szóba sem hozom, szóval úgy vagyok vele, hogy ami felmerül, arról a másik fél nyilván társalogni kíván. Ezért is nem szégyellem a kérdéseimet. - Pont ezaz. Csapnék ököllel a levegőbe a sikeremen felbuzdulva, de nem teszem, csak elvigyorodom. - Neked én jutok eszedbe, nekem Jordan halála. Nem vagyunk egyformák. Mármint ez is olyan, mint neked a tánc. Salucci szerint nincsen benne szenvedély, de szerintem meg csak nem érti a te szenvedélyedet, mert nem ismer téged meg az életedet és az övében semmi oylan nincs, amiből következtethetne rá, hogy melyik mozdulatodban mennyi a tűz. Nem tudom, hogy van-e értelme annak, amit mondok, de őszintén szólva nem is érdekel. Teljes átéléssel magyarázok tovább. - Vannak például azok a vígjátékok, amik vidámnak készülnek, de mondjuk van egy néző, aki sír rajtuk, mert neki mást jelent. Neki is tetszik meg a nevetősöknek is. Ha te táncolsz, akkor lesz, aki szenvedélyt lát a mozdulataidba, lesz aki drámát, lesz aki semmit. De ennek így kell lennie, mert a művész csak eszköz. A műsorának hatásai a nézők lelkétől függnek. Így sokszínű. Elég buta ez a nő, ha ezt nem értette még meg. Kategorikusan és könnyen ítélkezem, de nem zavartatom magam miatta. Ezt Sofia Saluccinak is a szemébe mondanám, teljesen lazán.
- Hogy talán igaza van. Nem vagyok egy gyenge jellem, ezt tudom jól, és általában mindenről megvan a tökéletesen egyértelmű véleményem, ám ez most igazából valóban nem olyan dolog, amit tudok hová tenni magamban. - Hümm? Pillantok rá érdeklődve, bár talán fölöslegesen, ő pontosan tudja, hogy mit akar ebből kihozni, és hamarosan meg is fogom tudni. Végül mikor elkezd beszélni, pár pillanatig kellemetlenül érzem magam, hogy ennek fel kellett merülnie az én problémám okán, de sajnos óhatatlan, hogy olykor eszébe jusson. Azért futólag, talán kicsit suta mozdulattal megsimogatom a felkarját míg beszél. - Ebben mondjuk lehetséges, hogy igazad. Tényleg nem ismer, nem tudhatja, hogyan működöm, akár tévedhetett is. Sóhajtok fel, elvégre, én a táncot nagyon régóta a szenvedélyemnek tartom, talán pont ezért volt olyan rossz hallani. Ám azt el kell fogadnom, ha valakinek más a véleménye, mint nekem. Eddig nem is volt vele problémám, de most roppant mód elevenembe hatolt. - Ez igaz, egy vígjáték sem olyan mindenkinek, meg úgy semmi sem, ha már itt tartunk. Bólogatok végül nagy lelkesen, mert őszintén fogalmam sincsen, hogy esetemben mi a valóság, de szeretném hinni, hogy van olyan, aki igenis látná bennem. A szenvedélyt. Akár elfojtott, akár szunnyadó, de szerintem igenis létezik. - Nem gondolnám butának. Noha én senkiről sem szoktam ilyesmit gondolni, de ezt Shiny tudja jól. - Inkább csak másként működik, mint mi, más értékrendje van és hasonlóak. Sóhajtok fel kissé komoran, mert szerettem volna, ha maradéktalanul elégedett azzal, amit mutattam neki, de nem így volt, következésképpen csalódás volt számomra az esemény, bármennyire is járhatok hozzá tanulni. - Hazasétálunk lassan? Készülődnöm kell hamarosan munkába. Kérdezek rá, de még mielőtt elindulnánk, megölelem hosszasan, mert most épp kifejezetten jól esik. Aztán amennyiben beleegyezik, mehetünk vissza, ha pedig más dolga van, egyedül fogok bandukolni, mert nekem sajnos muszáj. A munka nem vár meg.
A riasztást követően rövid időn belül elhagytuk a kaszárnyát. A diszpécser folyamatosan információkkal látott el minket a forgalmat illetően. Néhány tizenéves a hídon szórakozott, egyikük beleesett a vízbe, és elmerült. Az egyik barátja utána ugrott... kihúzta, de közben megsérült. Percek alatt kiérünk, és a hídtól nem messze a füves területen azonnal meg is pillantjuk a kisebb emberkupacot, akik körülállják őket. A társammal együtt felkapjuk a táskáinkat, majd odaszaladunk. - Kérem emberek, adjanak helyet! - Szólítom fel a bámészkodókat, majd odalépve szemrevételezem a két "ázott ürgét". Egyikük nadrágja teljesen átvérzett sípcsont magasságban. Kizárásos alapon ő a pórul járt megmentő, mert a társán nem látszik a rémületen kívül egyéb sérülés, viszont jellegzetesen köhög. - Sziasztok srácok. Jól indul a szünet, mi? Ne aggódjatok, már minden rendben lesz. - Mosolygok rájuk biztatóan. A partneremnek intek, hogy ő nézze meg a fuldoklónkat. A köhögése alapján víz ment a tüdejébe, mindenképpen maszk kell rá, és be kell vinni őt is a kórházba. Én a vörös hajú srác mellé térdelek le. - Te húztad ki, igaz? Bátor tett volt. - Sokan leblokkolnak, és ha akarnának, se képesek segíteni. - A lábadon kívül máshol is megsérültél? Fáj még valamid? Nyeltél vizet? - Kérdezem, miközben egy ollót elővéve felvágom a lábán a nadrág szárát, hogy megnézzem a sérülését. - Camille vagyok. Téged hogy hívnak? - Folyamatosan próbálom szóval tartani. A lába nem túl szép. Öt centi hosszan szétnyílt függőlegesen. Valami a vízben felvágta a lábát. A csont nem türemkedik ki, a törést szerintem megúszta, de majd biztosat úgyis a röntgen mutat. A táskám oldalából kiveszek egy összehajtott speciális melegítő fóliát, és a hátára terítem. Először a vérző lábát látom el, utána alaposabban is átvizsgálom. - Ültél már mentőben? - Kérdeztem, miközben a térde fölött ideiglenes szorító kötést helyeztem el, hogy ne vérezzen tovább. - Ez egy nagyon kicsit csípni fog, de nem vészes. Kifertőtleníti a sebet. - Régóta foglalkozok már emberek segítésével, gyógyításával. Azt vettem észre, hogy ha folyton tájékoztatva vannak, hogy mikor mire számíthatnak, higgadtabban reagálnak a dolgokra, hiszen egy baleset önmagában is elég nagy trauma. A hyperol oldatból a sebbe öntök, ami röviddel azután elkezdi kipezsgetni a sebet.
Az idő kellemes volt, a nap békésen sütött le a három fiatalra, akik egymás ugratásával ütötték el az amúgy dögunalmasnak ígérkező hét kedd délutánját. Jonathan még nem jutott el arra a pontra, amikor átlátszó kifogások mögé bújva kerüli a társaságukat az elkövetkező napokra, de úgy érezte hamarosan ez is be fog következni. Arcán fásult beletörődéssel figyelte Kenneth Grovert, amint épp azt ecseteli, hogy Jonthan miért nem fog soha egy barátnőt összeszedni és miért kell neki majd a jobb tenyerével összeházasodni. - Tudod Jony, már eleve elbasztad, azzal, hogy vörös a hajad – Kenneth szőke, kékszemű és hasonlóan magas fiú volt, mint Jonathan éppen csak nem gizda és emellett remek sportoló volt, akinek már nagyjából a fél osztály meglehetett volna, ha nem ragaszkodna az ideáljához, aki természetesen Sarah Belreogh, egy negyedikes gimnazista lány. Sarah viszont annyira sznob, hogy közönséges földi halandókkal képtelen szóba állni, erről persze nyilván nem ő tehet, ez bele van kódolva genetikailag – hangoztatta Kenneth jó párszor, amikor kosarat kapott tőle. Kitartó a srác meg kell hagyni, de rossz nyelvek szerint a saját pályáján szeretne gólt szerezni, ezért utasított el eddig minden lányt, aki kipirult arccal, és hebegve járult fenséges színe elé. Persze az is lehet, hogy tényleg belevan buzulva annyira Sarahba, hogy más lányokkal nem hajlandó mit kezdeni. Jonathan persze nem így volt. Csak egyetlen lányt szeretett volna, aki nem utasítja vissza nyíltan, vagy burkoltan és máris belevetette volna magát egy párkapcsolat ingoványos mocsarába. – És a neved sem sokat lendít a lehetőségeiden – vigyorodott el, miközben biciklijére támaszkodva próbálta Jonathant heccelni, aki azonban jelenleg nem volt túlságosan méregzsák hangulatban, hogy szavakon kívül, fizikailag is megtorolja Kenny megjegyzését. - Sokra te sem mentél eddig… mennyi kihagyott lehetőség. Anyád tudja már? – komoly ábrázattal, kíváncsiságot erőltetve magára nézett haverjára. - Mit kéne tudnia? - Hát, hogy búza vagy – olcsó poén és nem is előszörre sütötte el, de az őket hallgató zömök srác hahotázott a megjegyzésen. Persze ő szinte mindenen röhög, amivel valaki megsért valakit. Andrew Liptnick egy kifogásolhatatlan idióta volt, aki kárörvendésből jeles kapna bármelyik intézményben. Emellett viszont, ha épp nem kellett senkit kiröhögni elég jól elvolt. Békés természettel és páratlan ésszel áldották meg az istenek, amit néha tompít, hogy képes a legősibb és legszarabb vicceken is úgy nevetni, mintha az évszázad beszólását hallotta volna. - Jó van kabbe, Moron… - Ezt csak szeretnéd – fűzte hozzá Andrew, éppenséggel nem törődve, hogy a másik szavába vágott. Jonathan is kénytelen volt nevetni, igaz sohasem hitte el komolyan, hogy Kenneth a fiúkat szeretné, de jól esett neki, hogy végre nem csak ő van porondon. - Akkor mindketten bek… tudjátok mit? Nem érdekeltek. Nekem Sarah az igazi és kész. Ha mással lennék csak ürességet éreznék, és hogy elbaszom az életem. - De legalább basznál – vihogott Andrew, aki egyébként már négy lányt is lapátra tett – a lányok szerint ők ejtették Andrew-t, de igazából ez mellékes - a lényeg, hogy egyedül neki volt tapasztalata hármuk közül milyen egy lánnyal lenni, amiért Jonathan irigykedett is rá. Nem volt sem sportos, sem túlzottan jóképű, de valamiért megtalálta azokat a lányokat, akiknek bejött a hóbortos humora, és az esze. Aztán persze, valami mindig félresikerült eddig, de Andrew optimista jószág és egyáltalán nem temette maga alá egy kapcsolat vége. - Reménytelen vagy Drew – sóhajtott Kenneth, majd a folyó vize felé nézett, miközben elővette a mobilját. – Lassan mennem kell, apám kitalált valami melót négy órára, és feltételen szükséges, hogy segítsek neki – hangja lemondó volt, utált az apjával bármit is melózni, mert az öreg mindent jobban tudott, az őrületbe kergetve ezzel Kennyt. Rákönyökölt a korlátra és meredten bámulta a telefon kijelzőjét. – De talán felhívom, hogy nem tudok menni – rántotta meg a vállát a fiatalkora jellemző nem törődöm stílusban, ami pontosan elég volt, hogy a kezében lazán tartott telefon aprót emelkedjen a levegőben. Kenny görcsösen utána akart nyúlni és ezzel csak tovább rontott a telefon és a gravitáció idegtépő kapcsolatán. Jonathan és Andrew egyáltalán nem akart röhögni a mókás látványon, de sokat nem tudtak tenni, csak nézték, ahogy a Samsung néhányszor a levegőben megpördülve Kenny kezei között a rácson túl a folyó felé vetődik. - Bassza meg – kiáltotta utána Kenneth, mintha ez valami jedi varázsszó lenne, amitől a telefon visszarepül a tenyerébe. A készülékre azonban lehet, hogy mégis csak hatott, mivel a virágágyáson landolva nem huppant tovább, hanem a szélén egyensúlyozva billegett. A három fiú lélegzet visszafojtva bámulta a telefon mutatványát. – Pazar – szólalt meg végül Andrew, amikor úgy nézett ki, hogy a telefon mégsem fog a Chenába ugrani. Kenny óvatosan átnyúlt a rácson, de hamar visszahúzta a kezét. – Rohadjanak meg a rózsáikkal – kapta hüvelykujját a szájába, miközben másik kezével a töviseket elkerülve igyekezett a telefon közelébe kerülni. Nem ment neki. A rózsák útját állták. - Próbáld meg felülről – tanácsolta Jonathan. – Majd megtartunk… úgyis biztos jól fog esni, ha ketten tapiznak – Drew természetesen megint felvihogott, de már nyúlt is Kenny öve után, aki már félig átlendült a korláton, hogy elérje a telefonját. Talán óvatosabban is eljárhatott volna, mivel a remegéstől az instabil helyzetben lévő telefon inogni kezdett. – Állj, állj, állj – hadarta a többieknek, akik megdermedtek és mozdulni sem mertek. – Tartsatok, mindjárt meglesz – hangja reménykedő volt, ahogy mindinkább előrenyúlt. Már csak pár centi. Jonathan jól rálátott, és tényleg nem kellett volna sok. Ha csak tíz centivel alacsonyabb a korlát, akkor el tudta volna érni, így viszont mindinkább be kellett hajolnia… és a korlát remegése a virágágyást is megmozgatta, a telefon pedig szépen lassan elkezdett lebillenni. Kenny szemei tágra nyíltak és egy utolsó kétségbeesett mozdulattal a telefonjáért lendült. Pár másodpercig élvezhette a diadalt, amíg fel nem fogta, hogy zuhan. A rugaszkodásának köszönhetően sikerült lábával Drew-t tökön rúgni, akinek így a szorítása gyengült, majd végül ki is csúsztak ujjai az öve alól, Jonathan pedig egy térdrúgást kapott, fogása azonban nem lazult, viszont egyedül képtelen volt megtartani a nála vagy tíz kilóval nehezebb srácot, aki ekkor már túllendítette súlypontját a korláton. Csak akkor engedte el, amikor a zuhanó test a korláthoz vágta a karhajlatát. Meglepetésében, mintsem fájdalmában ordított fel. Mindketten tudták, hogy Kenneth nem tud úszni. Térde sajgott, ennek ellenére a híd másik oldalához szaladt és felhúzva magát a korláton a vízbe ugrott. Hát inkább esett, mint ugrott, de a lényeg, hogy a vízbe került, ahol a sodrás már jó két méterre elvitte a kapálódzó Kennyt a hídtól. Telefonját még mindig szorongatta, kár, hogy nincs úszógumi applikáció azon a szaron. Esése közben a lábát megütötte valamiben, de nem igazán törődött vele. Az adrenalin dolgozott a testében, miközben a barátja felé evickélt. Végül sikerült megfognia Kenny kezét, aki úgy kapaszkodott belé, mint éhező ember egy falat kenyérbe. Nem törődött a körmökkel, amik a húsába mélyedtek, minden figyelme a part felé irányult. Pulzusa vagy kétszáz lehetett és minden egyes karcsapással lassult a tempója, míg végül már alig tudott előrébb jutni. Sajgó térde jóságos áldásként vágódott a talajhoz. - Kenny, oké jó, engedj Kenny… kint vagyunk – lihegte nyomorultul. Majd lábával és kezével túrva a sarat egyre kijjebb kúsztak, ekkor már közös erővel. Kenneth gyorsan kiheverte a pánikot, amikor ismét szilárdabb talajt fogtak lábai. Szorítása gyengült és hamarosan ő volt, aki a kimerült Jonathant húzta a part felé, miközben a fiú köhögött és szaporán lihegett. Nem tudta mennyi ideig feküdtek a földön, de minden egyes másodperccel szarabbul érezte magát. - Hívok mentőt – közölte Kenneth, miközben az ázott telefont tartotta a kezében. Jonathan nem értette minek, de nem is igazán érdekelte. – A lábad… - Mi…? – nézett fel homályos tekintettel, a mellette térdelő fiúra. Kenny telefonja azonban nem reagált, így a fiú torkaszakadtából ordított a híd felé Drewnak. – Hívj mentőt, Jonynak… felhasadt a lába – közben veszettül kalimpált. - Mi a fasz? – először azt hitte, csak ugratja, de hamarosan saját szemével látta, ahogy vére lassú ütemben a fűre csordogál szakadt nadrágja alól. – Anyám meg fog ölni – ha beviszik a korházba kifogja evésre bírni a nagyit hatkor? Talán kihagyhat egy étkezést…
Remek kis bagázs vette körül őket mire a mentők kiérkeztek, természetesen egyikük sem tudott a szorítós tanácson kívül mással előállni, amit Kenny meg is tett, és csak akkor állt félre falfehér arccal, amikor a lány a letérdelt Jonathan mellé. - Re… reméljük - hebegte Jony, persze semmi sem lesz rendben, de ezt a véleményét megtartotta magának. Az anyja úgyis kifogja csinálni emiatt. A fiú feszengve elmosolyodott a dicséretre, talán ezt az őseinek is el lehetne mondani, és akkor talán nem fogják szobafogságra ítélni a nyár hátralévő részére. - Nem, nem hiszem, de vizet lehet nyeltem – főleg, amikor Kenny belé kapaszkodott és húzta lefele. A nő felvágta a nadrágját, de a fiú nem óhajtott odanézni így inkább a mentősre fókuszált. - Jonathannak – válaszolta. – Le… le kell vágni? – nem a nadrágra értette, hanem a lábára, de nyilván Camille tudja mire gondolt. Falfehér arca, remegő ajkai, valamit a rettegés a szemében nyilvánvalóan árulkodó jelek voltak. - Köszönöm – bár nem fázott, de jól esett a gondoskodás és ezzel talán megelőzhető egy tudőgyuszi, ami nyári szünetben rohadt nagy luxus. - Még nem – lényeges ez? Talán kell valami igazolvány, hogy nem tesz kárt a járműben, amíg bejutnak a kórházba? Próbálta férfiasan viselni, ahogy az ütőeret vagy mi a fenét elszorítja a csaj, de felhasított lábszára sajogni kezdett ráadásul ütemre, ami rohadt idegesítő volt amellett, hogy fájdalmas is. Arca fájdalmas fintorba torzult, kezei ökölbe szorultak és egész testében remegni kezdett, aztán jött a csípős rész. - Értem – bólintott és ajkait összeszorítva várta az újabb kínzást. Nem kellett csalódnia. Szemeiből könnyen szöktek elő, fájdalmában elnyújtott szisszenést hallatott, persze legszívesebben felordított volna, de itt vannak a haverjai is. Marha nagy blamázs lenne. Úgy érezte erre a hétre elég is volt belőlük.
- Nem tűnik olyan súlyosnak a helyzet, szóval nem kell aggódnod. Nem lesz levágva a lábad. – Szerencsére ha időben el van látva egy seb, és nem kerül a véráramba fertőzés, akkor manapság kicsi az esélye annak, hogy csonkolni kelljen. Háborús övezetekben viszonylag gyakori, mert ott nem mindig adatnak meg a kellő feltételek ahhoz, hogy el lehessen látni egy beteget. - Kifertőtlenítjük helyileg, kapsz rá steril kötést, aztán a kórházban majd a balesetin elvégzik a többi teendőt. Egy éjszakára biztos bent tartanak megfigyelésre. Kapsz infúziót, antibiotikumokat… ha nem szökik fel a lázad, akkor másnap már haza is engednek. – A legtöbb esetben nem szokott probléma lenni, Jonathan is szerencsés, mert hamar érkezett a segítség. Mosolyogva bólintok, amikor megköszöni a fólia takarót. Ez állandó felszerelése a mentősöknek, pláne itt Alaszkában van sűrűn használva. Sok a patak, a tó… s bár a telek mindig kemények, de még így is történnek balesetek. Év eleje óta vagyok csak Fairbanks-ben, de már több ízben riasztottak vízbe esett emberek miatt minket. A test melegen tartása fontos, még ilyenkor is, amikor nincs fagypont alatt a hőmérséklet. - Heg biztos fog maradni, de a hegek menők. A lányoknak imponál! – Mosolygok rá, próbálom kicsit felvidítani. Szerencséje van, rosszabbul is járhatott volna. Egyébként pedig a sebhelyek tényleg tudnak imponálók lenni, pláne ha elmeséli a történetét is, hogyan szerezte. Férfiak esetében egyébként se annyira feltűnő, mint a nőknél, mert a férfiak lába szőrös, és valamennyire elrejti a hegeket. - Tetszeni fog! – Utalok itt a mentőre. - Tudjuk értesíteni a szüleidet a történtekről? – Nem tudom, hogy van-e nála telefon, de ha van, annak gondolom a víz miatt befellegzett. Ha tudja az apjának vagy az anyjának a számát fejből, akkor beszólok a központba, hogy értesítsék őket. Ha nem, akkor kicsit komplikáltabb a dolog, de értesítve lesznek mindenképpen. - Elmeséled, hogy kerültetek a vízbe? – Beszéltetem tovább. Amikor kipezsgett a seb, steril sebtörlőt veszek elő, és a seb széleinek környékéről elkezdem felitatgatni a véres váladékot. Teljesen megtisztítom a seb környékét, nem szeretném, ha a szennyeződés visszakerülne a sebbe. Néha felpillantok Jonathan-ra, hogy minden rendben van-e, nem kezd elsápadni, vagy esetleg elzöldülni. Aki koszos vizet nyel, annak gyakran felfordul a gyomra, és hányni kezd. Ha bármi jelét produkálná, hogy ő is a hányás küszöbén áll, akkor azonnal reagálok, mert hát nem szeretném ha lehányna engem, vagy esetleg saját magát. Amíg az adrenalin dolgozik, mindenki sokkal jobban érzi magát, mint amennyire valójában megviselte testileg és lelkileg egy ilyen trauma.
- Tényleg? – kétkedő, rémült tekintettel nézte a mentőst, jó lett volna hinni neki, de annak alapján, amit a gimiben hall az ember, nehéz volt aggodalom nélkül elfogadni az általa közölt tényt. Csupán ebben az évben öten ébredek úgy Fairbansban, hogy hiányzott valamijük altatás után. Kéz, láb, gyomor, szív… fej. Egy pillanatra elgondolkodott, talán szelektálnia kellene, mit hisz el is mit nem. Elvégre a suliban terjedő hírek sem lehetnek százszázalékosan igazak. – Az… akkor jó – hát, nem nyugodott meg, annak ellenére sem, hogy a Camille úgy tűnt érti a dolgát. Gondolatai között felizzott pár új gúnyév, amit lábatlansága miatt fog kapni majd a többiektől, és figyelte, magát, ahogy tolókocsiban szerencsétlenkedik, vagy esetleg mankóval jár, de az is felötlött rémülettől eltorzult elméjében, hogy innentől kezdve fél lábon ugrándozva fog csak tudni közlekedni. Talán Flepnis Moron lesz a neve, merthogy a Moron önmagában nem hangzik elég hülyén, Vagy esetleg Egyláb Jonny. Hideg futkosott végig a hátán, ahogy több tucat idióta gúnyév jutott eszébe, amit ráaggathatnak és a legrosszabb az volt, hogy egyik sem hangzott túl jól. Hiába, sohasem volt valami jó gúnynév adó. Mindegy, a többiek úgyis porig fogják majd alázni a szebbnél szebb nevekkel, kár is most ezen agyalnia. - Egy egész éjszakát? Az… az nem túl jó – rázta a fejét kelletlenül, miközben émelyegni kezdett az orvosi eszközök felsorolásától. Mindegyik tűvel operál. Az antibiotikumos tű legalább csak pár pillanatig van benne, de az infúziós egész éjszaka benne lesz. Nem, ezt azért valahogy csak el lehet kerülni. – Amúgy már nem is fáj – próbált őszintének tűnni, de falfehér arca és szaporán pislogó tekintete simán elárulta, és a legszörnyűbb, hogy ezzel még Jonathan is tisztában volt, de azért nem fogja ilyen könnyen feladni. – Nem lehet csak úgy, itt ellátni a sebet? Aztán akár haza is mehetnék… Már szinte nem is érzem, hogy felhasadt – mosolygott, erőltetett hamis mimika volt, és ha Camillenak vannak gyerekei, vagy ismer legalább néhányat, akkor ismerős lehet neki a Jonathan arcára kiülő hazug „minden a legnagyobb rendben van” kifejezés. Jonathan csak bízhatott benne, hogy át tudja ejteni, aztán majd haverjai segítségével haza sántít. Anyjának meg azt mondja, hogy elesett és nem is kér vacsorát. Tiszta ügy, már csak valahogy el kell érni, hogy a nő elengedje. – Ja, és a nagyimat meg kell etetnem este hatkor, meg reggel hatkor is. Ha kihagy két étkezést, akkor… hát öreg már. Lehet rosszul lesz, vagy valami… - vagy esetleg elhalálozik. Jó, hát talán nem fog két kajálás kihagyása után éhen halni, de az öregek olyan törékenyek. Fene tudja mi lesz vele, ha ezekre nem kerül sor. - Tényleg? Azt hittem ez csak a nyolcvanas-kilencvenes évek filmjeinek vetítése – az utolsó szó itt természetesen a kamuzásra utalt. Nem gondolt még bele, hogy egy sebhellyel akár lehet csajozni is, de most hogy Camille megemlítette Jonathan arca felvidult. Egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkezett. Azonban a fiú jókedve rögtön el is apadt. Sanda tekintettel a mentőautó felé nézett, és keserű grimaszt vágott. Ezek szerint nem lehet megúszni a kórházba citálást. Hát nincs a mentősöknek egy csöpp szíve sem? A szülei ki fogják tekerni a nyakát, ha megtudják, hogy a kórházba kell menni érte. - Ehm… igeeeen – kelletlenül a füvet kezdte el bámulni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ki lehetne az ősöket hagyni az eseményekből. Ennek ellenére gépies monotonsággal kezdte el mondani anyja mobilszámát. Fejből tudta, nem volt szüksége a telefonjára, ami amúgy is nyilván beázott, de most még csak kedve sem volt elővenni és azon nyavalyogni, hogy tönkre ment. Hát, azért is le fogják baszni… - Hát… - Jonathan Kennyre pillantott, de nem akarta az egész felelősséget a nyakába varrni, még a végén a hír tovaterjed és a szülei hathétre bezárják a pincébe. – Hülyültünk, aztán valahogy beleestünk a vízbe – megvonta a vállát. Nem akart hős lenni olyan áron, hogy Kennyt a nyár végéig eltiltsák mindentől és mindenkitől. Elég, ha ők ketten szekálni tudják, amiért ilyen idióta módon akart megfürödni, amikor még úszni sem tud. Persze ők segítették Kennyt megmártózni, de talán ezt is jobb, ha titokban tartják. Nem nagy büszkeség, hogy elengedték a haverjukat, igaz Kenny mindent megtett, hogy ne bírják tartani, szóval még ez is az ő hibája lehetett. De mindegy, legalább neki nem lett semmi baja és így hosszú, hosszú hónapokig lehet visszaélni a helyzettel. A nő közben macerálta a sebhelyet, de Jonathan inkább nem nézett oda. Úgy érezte így mindannyian sokkal jobban járnak. - Aztán meg sikerült közösen kikecmeregnünk valahogy. Elég béna történet, nem hiszem, hogy nagyon lehetne vele csajozni - nevetős hangjába fájdalmas szisszenés vegyült. Rohadtul fájt neki, de legalább nem érezte úgy, hogy el akar ájulni, persze az biztos sokat segített, hogy nem nézte Camille mit művel a lábával.
- Az éjszaka közepén nem szoktak zárójelentést írni az orvosok, szóval igen, egész éjszaka. - Mosolyodok el. Ennyire félhet a kórháztól? Talán rossz gyerekkori emlék, vagy egyszerű fóbia. Sokan már a fehér köpeny láttán elsápadnak, még tűt se kell elővennie egy orvosnak ahhoz, hogy a páciense rosszul legyen. - Biztos vagy benne? Az nem biztos, hogy jót jelent. - Áll meg a kezem egy pillanatra. Nem akarok ráijeszteni nagyon, épp csak egy kicsit, hogy annyira ne ellenkezzen a kórházba szállítás ellen. Nem sok választása van egyébként sem, mindenképp be kell vinnünk... onnan már a kezelőorvosán és a családján... de legfőképp az állapotán fog múlni, hogy mi lesz vele a továbbiakban. A röntgent mindenképp meg kell ejteni. - Sajnálom, de mindenképp meg kell röntgenezni, és össze is kell varrni. Bármi a sebbe kerülhetett miközben kimásztatok a vízből. Ez nem játék. Vérmérgezést is kaphatsz, azt pedig hidd el, nem jó kísérteni. - Türelmesen válaszolok neki. Nem ő az első olyan sérült, aki megpróbálja kihúzni magát a kórházba szállítás alól. Persze még egynek se sikerült az én felügyeletem alatt megúsznia. Nem szoktam erőszakot alkalmazni, csak logikus és érthető érvekkel alátámasztom, hogy miért jobb a sérült számára, ha egy traumatológus is látja, nem "csak" egy mentőtiszt. Persze megtehetném, hogy a mágia segítségével megvizsgálom, amivel megkerülhetnénk a kórházi ellátást, de a mágiához csak nagyon nyomós okokkal nyúlok, mert ez nem egy olyan eszköz, amit leemelek a boltban a polcról, és ha bármikor kimerülnek a készleteim, csak úgy utána tudom tölteni. - Te gondoskodsz a mamádról? Ez nagyon rendes tőled. - Mosolygok rá ismét. Gondolom a szüleit sokat dolgoznak, és ő segít a nagymamájának. - Ne aggódj, megoldjuk! Működik a városban önkéntes alapú szociális szolgálat, ami az idős emberek mindennapjait hivatott segíteni. Szólunk a vezetőjüknek, hogy küldjön ki valakit a mamádhoz. Rendben? Neked most magaddal kell törődnöd. - Az idegeskedés és a stressz inkább hátráltatja a gyógyulást. - Hát. Nem tudom. Szerintem azokban az időkben még sokkal reálisabbak és életszerűbbek voltak a filmek, mint manapság. - Főleg ha arra gondolok, hogy hány olyan film készül, aminek 90%-át egy zöld háttér előtt forgatják le. A sok kamu valóságshowról meg inkább ne is beszéljünk. Annak aztán tényleg semmi köze nincs a valósághoz. - Tényleg? Amikor beérkezett a kaszárnyába a riasztás, mintha azt mondta volna a diszpécser, hogy a sérült fiú a másik után ugrott. De akkor nyilván tévedett, aki betelefonált a 911-re. - Jegyeztem meg mellékesen, mintha nem is lenne annyira fontos a dolog. Nem tudom, hogy túl szerény ahhoz, hogy felvállalja, hogy tényleg ő mentette meg a barátját, vagy valami nyomósabb oka van a füllentésre. Mindegy is. Nem az én dolgom. Közben felbontok egy steril csomagolású kenöcstüllt. - Ezt ráhelyezem a sebedre. Nem kell aggódnod, ez nem fog csípni. Csak vazelinnel és lanolinnal van átitatva a lapocska, hogy nedvesen tartsa a sebedet, a kötszer ne ragadjon bele, és engedje lélegezni a szöveteket. - Kifelé enged, természetesen, de a sebváladék és a savó felszívódik majd a szekunder sebfedőbe. A seb így tud tisztulni. A sebfedő pedig megakadályozza, hogy baktériumok kerülhessenek a nyílt sebbe. - Ugyanilyet fogsz kapni majd rá, ha összevarrták a balesetin. Ez nagyon jó dolog. Megkönnyíti a kötéscserét, és nem engedi felszakadni vagy berepedezni majd a varrt. - Óvatosan terítem rá a lábára a kenöcstüllt miközben magyarázok, és valóban érezheti ő is, hogy ez nem csíp. Közben a társam is odalép hozzánk, neki továbbítom gyorsan a páciensem édesanyjának a telefonszámát, hogy diktálja be a központnak.
Kezdőlap
