Az egyik központi útvonal a városközpont felé. Jellegzetes kőkorlátai és az év minden napján zászlókkal díszített oszlopai már-már helyi nevezetességgé emelik az utat.
- Eszemnél lenni. Tenni, amit helyesnek tartok. Életben maradni. Vannak még, akik fontosak nekem, s rá kellett eszmélnem, az életem is fontos nekem, a farkasomról meg inkább említést sem teszek. Határozottabban életpárti, a magam még sztoikusabb felével néha még ő is bundarázásba kezd. Kész, kártyák terítésre kerülnek, újabbakat húzok elő. Dac és bármiféle ellenkezés messze elkerül, hiszen az életemért futottam idáig, s azokéért, akik fontosak a számomra. Az áramlatra ülök, s hagyom, a velem ülő kérdései irányítsák a folyamot, el nem feledve, hogy azért evezőlapát is van a kezemben, s a vitorlát is fel lehet húzni. ~ Madison, Wisconsin ~ A kezem az asztalra kerül, s hogy ne legyen látványos, miért nem hangosan beszélgetünk, a kávét szürcsölöm, amit inkább most már megint csak nyalni lehetne. ~ Két napja. A felbújtást éppen lebeszélni szándékoztam, előző este, hogy elutaztam volna. Az ottani alfa tevékenységét az utóbbi években sokan megkérdőjelezték, olyannyira érzékelhetőek voltak a tetteinek nem jó következményei, hogy a környező falkák is szagot fogtak. ~ nem árulok zsákbamacskát, s nem adok ki belső információkat, a hűség nálam fontos, hiszen, ha az előző falkámról titkos infókat adok ki, akkor az újról is megteszem. Titoktartó vagyok, így is sok nyomja már a vállamat, pedig még a százat sem éltem még meg. Ezek az információk pedig jelen vannak a volt falkám környékén, az utóbbi időben azt vártuk, mikor rohanja le valamelyik falka a miénket. ~ Az egység külső szemlélő számára is láthatóan megbomlott. Bár mind a két félnek érdeke a falka megmaradása, más úton képzelik el, vannak, akik még hisznek abban, hogy az alfa tettei helyesek, mások ép elméjét kérdőjelezik meg. ~ s most jön az én vallomásom. ~ Én pedig hittem abban, hogy lehet megoldást találni, mert az nem éppen a fellázadás, az erőszak. A főlázadó a legjobb barátom, sok időt voltunk együtt. Megpróbáltam lebeszélni, a lázadás előtti éjjelen is, hogy elutaztam, az alfa utasítását teljesíteni. Hittem Beatrice szavainak, hogy minden rendben lesz, lázadás nélkül is. ~ Tévedtem. A kérdésre határozottan rázom meg a fejem, még nyilvánosan is, nem érdekel, ki gondol hülyének. Rövid vizsgálat alá fogom a benyomások összességét, ami ezzel kapcsolatban eljutott hozzám. Sosem mondok ki hirtelenjében semmit, ha éppen megvizsgálni szükséges, megfontolt vagyok, szeretem a lehető legpontosabb szavakat visszaadni. Ilyen körülmények esetén meg pláne. ~ Mintha... várná itt valami, vár valaminek a megtörténésére. Itt. ~ ráncolom össze őszintén homlokom. Ennél tovább nem jutottam farkasomnál tovább. Talán, mert ő sem tudja, csak érzi? - Mire gondol, pontosan? – nézek a kávé felett a hímre. - Nem voltam ott – tartom kezeimben továbbra is a kávét. – Egy üzenetet kaptam, hogy a területre többé nem léphetek be, nem kívánatossá vált a jelenlétem. A kérdéseimre nem kaptam választ, aztán minden kapcsolat megszakadt – a falka és közöttem megszűnt az a kapocs, ami összetart bennünket. Mélyet lélegzek, eléggé megviselt az az élmény. Inni próbálok a kávéból, de az már inkább jeges dara, így a kanállal kezdem kevergetni. ~ Aztán kaptam egy hívást, három nap haladékot kaptam. Ebből kettő letelt. ~ A vigyorgásra siklik a tekintetem, nem túl sok jóval kecsegtet, ami azt illeti, kezdek biztos lenni abban, hogy már nem is fogok beljebb jutni a lehetőségben. Egy napom maradt, már annyi sem. Hátradőlök, vesztenivalóm, rájöttem, már egyáltalán nincs. Megtettem, amit tudtam, s, ha van lehetőség, meg is fogom tenni, sztoikus vagyok, de sosem adom fel.
- Magánál ez a kettő együtt szokott járni? Mert sokaknál nem. Egyesek büszkén vállalják, hogy néha tudják az igaz utat, mégis hülyén döntenek, mert a szív diktál, nem az ész. Vélemény. Feltárulkozás. Hallgatom. Az én farkasom csak ül és fülel, szaglászik, feje emelkedik a levegőben, az orrával követi a történéseket. Nem megy oda és a másikat sem engedi közelebb. Épp csak kikukkant a résnyire nyitott pajzs mögül. - Szóval tényleg. Nem érzem hazugságnak. Amit a titok feltárása előtt mondott, igaz lehet. De a hely itt a legkisebb tényező. Messze van, elég messze. Mozdulatlanul figyelek, hagyom, hogy a hím végigmondja. Akár szaggatottan, darabosan, akár egy levegőre. Megtörik a lendület. A rezzenéseket sem akarom elkerülni. Mikor mérlegel, mikor vetít. Közben megfogalmazódnak a kérdések. - A vezetőnek elmondott bármit abból, amit maga látott? Tett javaslatokat, hogy hogyan lehetne jobb? Merthogy nem figyelmeztette, az kitűnik a történetből, rá sem kérdezek. Hűséges volt. A bujtogatóhoz, aki talán jóbarátnál is több. Ha már olyan bajos a falka, hogy a környék csoportosulásai is gyengének látják, akkor nem egy lázadó lelkének az ápolása a legfontosabb. Hacsak Wolkov nem fizette ki a repjegy előlegét... Már nem találta a helyét. - Valami biztosan fog történni - szólok sejtelmesen, mert egy kóborral való tárgyalás nem múlik el nyom nélkül. - Miért nem volt ott? A kávé gőzén át lesem, magam is hunyorogva. Tudta, mi lesz, tudta, hogy a halálba szalad, akit vissza akart fordítani utolsó útjáról. És inkább mentette a maga irháját. - Nem erre számított, ugye? Szerintem a békés túlélést várta, hátha nem kenik rá. Adok esélyt, elmondhatja. Bővebben is. Csalódással vegyes félelem. A halál várása. Menekült a farkasa, de érzi, hogy egyszer megtalálja a vadász. - Egy nap és eljön az igazság pillanata. Milyen érzés? Arra felkapom a fejem, hogy hívták. Ha elég jók, meg tudják találni. És holnap utol is érhetik. Hogy a csatlakozása miért lenne jó nekünk, azt nem látom. Az ő érdekeit látom. - Mikor elmondta az...igazságot - nyomom meg a lényeges szót - , falakba ütközött? Meggyőződésbe? Abba itt is ütközhet. Le kell rántani a leplet a gyanúról és tiszta vizet önteni a pohárba. Árny vagyok, de itt csak az igazságot látom esélyesnek. Nem hinném, hogy kamu a sztori vagy ha igen, akkor nem dolgozta ki eléggé. - Elárulom: azokat szeretjük, akik csatlakoznak. Más esély nincs. Mondja, ezek után maga befogadná magát? Előredőlve várom a válaszát. A lényeg elhangzott. Még finomítunk, aztán viszem feljebb a dolgot. A telefonomat pedig készítem.
- Messze vagyok még attól – halvány mosoly. Van még mit tanulnom, magamról is, s a mostani is tovább tépegette le a képzelt világom foszlányait, hogy meglássam mögötte az igazit. Téves elképzelésekkel csakis téves tetteket lehet véghez vinni, legalábbis az eredménye az, még ha a szándék jó és helyes is. Értetlenül tekintek rá. Minek hazudnék? Elég volt ráébrednem arra, hogy saját gondolataim, érzéseim is becsapnak, csak, mert hinni szeretnék olyan dolgokban, amik egyáltalán nem léteznek. Például Beatrice őszintesége, s az én vak hitem, amely nem buzgóságból eredt. Már nincs hitem, maradt a sztoikusság, az sosem hagyott még eddig cserben s egészen elviselhetővé teszi a saját ostobaságaimat a magam számára. Fogjuk rá. Különben nem loholnának a nyakamban. A szemeibe tekintek, majd széttárom a tenyerem az asztal felett, az ég felé. - Igen. Hiszek a beszéd erejében, a megértő beszélgetésben. A közösségért pedig képes voltam kinyitni a számat, hogy megoldást találjunk, holott egy fiatalnak ott sincs ereje a hangjának. Nem nagyon hallgattak meg, így egy idő után felhagytam a próbálkozással, nem is kaptam rá engedélyt. Megértő a hangom, ám keserű. Ha hallgatott volna az alfa mindarra, amit én és a többiek mondtak volna. Ha Beatrice hallgatott volna rá. Egyik sem történt meg, két világ, két vélemény, s két szék közül a föld jutott nekem. - Igen? – tehát jól sejtettem, hogy oka volt annak, a farkasom ide vezetett. - A vezetőm utasításának tettem eleget – ismétlem meg türelemmel a szavaim úgy, hogy emberi fülek számára másféle gyanút ne keltsen. - Nem tudom. Eléggé forrongott ott minden. Döntöttek, nekem csak az elfogadás jutott megoldásként – visszamehettem volna, egészen a mellett is voltam, míg nagyon röviddel utána nem éreztem a halkan rám boruló csendet, amint a falkám hátat fordított nekem. Csalódott voltam. - Nincs több reggeli kávé – mosolyodom el halványan arra, milyen érzés, hogy már egy napom sincs hátra. Mert utol fognak érni, beérnek. Tudom. - Kevés voltam, vagyok én ehhez – fiatal vagyok még az ő szemükben. – Meghallgattak, de nem érdekelte őket – ismét ugyanazokra a süket fülekre találtam akkor, mint máskor is, ha a gondokról akartam beszélni. Küzdeni csak addig küzdök, amíg látom értelmét. Mély levegőt veszek, először a kabátzsebembe teszem a kezem, aztán vissza az asztalra, kiegyenesedek és rátámasztom alkaromat az asztallapra. - Ha annyi információval rendelkeznék, mint most Ön, szeretnék még többet tudni. S hogy mivel tudna hozzájárulni, hogy érdemes legyen bevenni a közösségbe. Elmondtam, hogy csatlakozni szeretnék. A hátterem gyanús, ezen információk alapján még könnyen lehet tévútra térni, s a másik fél sem lett „meghallgatva”. Bár itt nem tudom, hogyan megy. Kecsegtet, hogy még nem dobott ki a területről. Csakhogy éppen az a húr pendült meg most. Kész, ennyi volt, mehetek az erdőbe az utolsó csillaglesemre. Farkasom inkább feláll, nyugodtan. Nincs benne harag, se dac, várakozás annál inkább.
Emberként mindegyikünknek van egy hivatalos verziója. Aszerint én például Kanadából jöttem. Az értetlenségre ugyanúgy nézek vissza. Tovább firtatni nem szükséges. - Értem. Konkrétan mik voltak ezek a nagy problémák? És mit javasolt? Egy meg nem értett farkas, akit nem hallgattak meg, akinek a bizalmasa a halálba rohant. A drámája már megvan, a jelleme körvonalazódik, de még botorság lenne kijelenteni, hogy tudom, mire számíthatok. Ezért is szeretnék pontosítani. - Tehát tudta, mikor jön el a vég. Hogy élte meg, hogy maga szépen elslisszolhatott? Okos ember nem megy a vágóhídra, de ha tudja, hogy valakijét ott lefejezik, akkor nem lesz ugyanaz. Érdekel, mit érzett. Van benne cselekvő erő, de a féket is be tudja húzni. Amit mond, az akár a javunkra is válhat. Ha ennyire hajlamos az elfogadásra, lehet belőle hűséges falkatag, de hogy nem szólna, ha bajt, lázadást észlelne, az is valószínű. És ott vannak még a vadászai, ugye. Nem egyszerű a helyzet. - És ennyi? Mit vár, mennyiben lesz más, ha közénk tartozik? Kér tőlünk segítséget? Vagy az utolsó napját akarja falkában tölteni? Láttunk már fura csatlakozókat. Az az érzésem, a remény ott lapul a zsebében és nem veszi elő. Nem játssza ki az összes kártyáját. - Tudták, hogy mi készül, magát elküldték, de azért mégis a nyomában vannak. Úgy hangsúlyozom, hogy érezze a kétséget és a történet labilitását. Nem csak az ő álláspontját hallgatnám meg, viszont arra is figyelni kell, hogy ha informálódunk távolabbi ismerősöktől, ne buktassuk le Wolkovot. Nem az a cél. - Akkor mondja el ezeket... Hallgatom, mit tud ígérni, milyen részletekkel akar még beengedni a bizalmi körébe. Mert ha azt akarja, hogy megbízzunk benne, eléggé ahhoz, hogy elfogadjuk, ő se lehet a gyanakvás mintaképe. Igyekszem minden részletet megjegyezni, főleg az elveket, a logikát, mindazt, ami Wolkov tetteit vezérli és ami a falkájáról kiderül még. Ha kitálalt, már csak egy dolog van hátra. - Nos, köszönöm a kellemes reggeli csevegést. Kérek egy telefonszámot! Jelentkezni fogunk. Ha megvan, lassú, de biztos kézzel bepötyögöm a telefonomba az elérhetőséget, aztán zsebre vágom a kütyüt. Wolkov kap egy határozott kézfogást, az érkező pincérnő pedig borsos borravalót és bűbájos mosolyt. Ideje asztalt bontani. És amint beszállok a kocsimba, hívom is Mike-ot. Tálalni kell.
Veszek egy nagy levegőt, majd kiengedem. - A szokásos. Nem megfelelőeket tett pozícióba, veszélyeztetve ezzel a csoport működését, s a bizonyítékok sem voltak elengedőek a számára, s a csoport elégedetlensége sem. Egyszerűen nem értem, mi ütött belé – kifakadás nélkül közlöm az utolsó mondatot, személyes véleményt formáltam csupán. - Javaslatokat tettem a megfelelő személyeket illetően, elmondva, hogy a jelenlegi vezetőkkel mi a gond, s miket felhasználva lenne képes az új vezető hasznossá tenni magát a csoport számára, illetve a mostaniak hova lennének a legmegfelelőbbek. Meredeknek hangzik, de a részemről csak egy észrevétel volt, melyben egy csoport érdekeit néztem – már az első elutasításnál tudtam, hogy a tűzzel játszom, ám itt nem csak az én létezésem volt a tét. - Kiközösítettnek. Elárultnak. Nincs bennem keserűség, némi csalódottság, igen. Mostanra már kezdem ezt is feldolgozni, a sztoikusság jó dolog, túltolni nem érdemes, ezúttal azonban sok mindenben segített. Például nem döntöttem kapkodva, felelőtlenül. - Hogy végre rendes tagja legyek egy közösségnek. Vágyom rá, s csak akkor értettem meg, mikor végül elszakadt a kapcsolat a régi falkám és közöttem. Nem úgy fájt, mint vártam. Valahol várható volt, a reményt, hogy hasznos lehetek, meghallgatnak, egy ideje elvesztettem. - Lehet így is nézni, igen – játszadoztak volna velem? Nem tudom. Veszélyesnek sosem voltam veszélyes, s már nem is vágyom igazán tudni, miért ezt a döntést hozta az Alfa. Huszonnégy óra múlva minden mellékes lesz. - Hogy ha segítséget szeretnék nyújtani, azt el is fogadják – bólintok. Azt hiszem igen, ez a lényeg. – Hasznosnak lenni. Azt szeretném. Tanáccsal, szolgálattal, képességeimmel – általánosak, de most ennyit tudok magamról is, sok van még saját megismerésemből is. – Hűséget. Nem hiszem, hogy gyenge volnék, s nem vagyok áruló sem. Talán még megvan a remény, de lélekben már felkészültem a másik lehetőségre is. - Szintén élvezet volt a csevej – lediktálom a telefonszámot, majd kezet fogok vele, felállva. Még maradok az asztalnál, legalább egy negyedórát s bámulom az utolsó reggeli kávémat, majd egy sóhajjal a kukába öntöm az alján maradt jégdarabokat. Már nincs kitől elbúcsúznom, az élettől sem. Egy könyvesbolt felé vetem utam, a természet lágy öle úgyis éjszaka fog hívni, nem akarok gondot egyik falkának sem, területen kívülre fogok caplatni és megvárni a végső találkozást. Addig egy jó könyv, egy jó bor megfelelő lesz társaságnak, azután meg maradnak a csillagok és a hó.
Kezdőlap
//
