Az egyik központi útvonal a városközpont felé. Jellegzetes kőkorlátai és az év minden napján zászlókkal díszített oszlopai már-már helyi nevezetességgé emelik az utat.
A pajzsom épp csak annyira van leeresztve, hogy érzékeljem magam körül a világot és a benne élő bundásokat, vérvonalamnak köszönhetően pedig igyekszem minél jobban belesimulni a szürke, homogén tömegbe. Legalábbis a goromba néni – akivel valószínűleg egyidős lehetek, de ez most annyira nem lényeg – után. Tényleg nem akarok én senkit se zavarni. Elindulok az egyik irányba, térkép után keresve, amikor másik bundás szagát hozza felém a szél. Nagyra nyílt szemekkel és pupillákkal fordulok arra, amerről érzem és csak reménykedem abban, hogy nem sikerült tudtomon és akaratomon kívül valakinek a tyúkszemére lépnem a jelenlétemmel. Mikor pedig megszólít, még körül is nézek, hogy tuti, hozzám szólt-e. - Öööö, szia. – motyog az orrom alatt és a szemembe hulló szőke tincsek alól pislogok a másik farkasra, aki éppen olyan kölökképű, mint én magam is vagyok. - Aha. – bólintok egyet, a válaszomat megerősítendő és zsebre dugom a kezeimet. - Figyelj, én nem akarok balhét vagy ilyesmi, szóval elhúzok… csak... – csak éppen gőzöm sincs, hogy merre is induljak. Hiába érzem, hogy ő fiatalabb nálam, én akkor sem szeretem a konfliktust és az összetűzést és tényleg nem akarok zavaró tényező lenni számára vagy zabszem a hátsójában, hogy úgy fogalmazzak. Közben egy fickó, ahogy elhalad mellettem, nekimegy a vállamnak és véletlen lök egyet rajtam. Visszafordul, hogy futtában elnézést kérjen, amire én is elmormolok még egy „bocsi”-t.
Azért jó, hogy farkashalllással rendelkezik, mert különben lehet vissza kellett volna kérdeznie, hogy éppen elküldi-e az anyjába motyogás közben, vagy csak visszaköszönt. Így viszont nem volt probléma, hiszen tökéletesen értette a fojtottan előtörő hangokat. A srác magabizonytalansági foka nagyobb, mint amit Anguta meg szokott játszani, ami azért dicséretes, mert annál alább adni már kész művészet. Kíváncsi lett volna, hogy vajon megjátssza-e magát, vagy tényleg ilyen. A srác pajzsa elég magasan volt, így az érzelmei nem szivárogtak ki, de a mimikája magáért beszélt, bár azt, ha elég sokat gyakorolta tudja manipulálni, de kicsit fiatalnak tűnt ahhoz, hogy Angutát át tudja verni. Hm… vajon ezt hányszor gondolták mások róla is? A kezei, a válasz és a bólintás után szinte azonnal zsebre vágódnak, ami zárkózottságra utalhat, vagy csak fázik a keze. Ebben a hidegben persze mindkettő megeshet. - Hát én sem… - folytatni akarta, hogy ő sem akar balhét, de azért informálódni a helyi farkasokról nem ártana neki, főleg, hogy saját bevallása szerint új a városban. Így lepattintani egy helyit pedig olyan otrombaság. Azonban a válaszába közbe jött egy fickó, aki meglökte a srácot, és Anguta úgy érezte magát, hogy minta néhányszáz mérfölddel dél-keletebbre lennének, aminek hatására kissé félrefordította a fejét, és elmosolyodott. – Te… kanadai vagy? – érdeklődött enyhén zavart kedvességgel. A bocsánat kérés persze nem csak a kanadaiak sztereotip védjegye, mindazonáltal hirtelen ez ugrott be neki. – És, hogy hívnak… tudod – kicsit lehalkította a hangját, hogy a közelben tartózkodók ne hallhassák – falkaterületen vagy és hát… kóbor, ami azt jelenti, hogy… tudod – tárta szét enyhén karjait és közben idióta előrefelé biccentgető mozdulatokat produkált. A tanácstalanság most először szűrődött Anguta tekintetébe, mint akinek csak ködös elképzelései vannak arról, mit jelent új kóbornak lenni egy falka területén.
Na, akkor már ketten vagyunk, akik nem akarnak balhét. Ez jót jelent, vagy legalábbis jobb kiindulási alapot, akkor is, ha tudom, az esetek egy részében, azért a végkifejletnek sokszor köze nincs ahhoz, hogy honnan indul egy találkozás. Én legalábbis jó sok ilyen tapasztalattal rendelkezek és mivel mindig is az a srác voltam, akit ütöttek, pontosan tudom, hogy az esetek csak egy bizonyos része indul rögtön tettlegességgel. A vérfarkasokkal meg sosem árt vigyázni és gyanakodni. - Nem. – rázom meg a fejem a kérdését követően, de nem fűzöm tovább a szavakat. Amúgy sem szokásom egy vadidegennek rögtön elmondani, hogy ki vagyok mi vagyok. Vagyis most még ezt így hiszem, de a következő szavai egyértelműsítik, sikerült a város éppen jelenlegi ügyeletes falka recepciósába belefutnom, kapásból azután, hogy leszálltam a buszról. Nem is én lennék, ha nem így történt volna. Megadóan szusszanok egyet és lehajtom a fejem, de a tekintetem nem veszem le róla. A gesztus a testtartásommal egyértelmű, nem ez az első eset, hogy falkaterületre tettem be a lábam, így nagyjából vágom, hogy mi a helyzet. - Te meg gondolom falkatag. – jegyzem meg beletörődő alázatossággal, majd kihúzom az egyik kezem a zsebemből, hogy megint igazítsak egyet a táskámon és utána rögtön vissza is süllyesztem a kabátomba. - JT vagyok. – adom meg a nevemet végül. - Öhm… itt kell mindent megvallanom és megígérnem vagy közben sétálhatunk is? Hideg van és lassan sötét is. – rendben, nem mintha a farkasom miatt a hideg ne volna elviselhető kabátban, kesztyűben és sálban, és sötétben is tökéletesen látok, de hát na. - Téged, hogy hívnak? Már, ha nem gond, hogy megkérdezem. – tudja a manó, hogy mennyire veszi zokon, de hátha nem olyan nagy szemtelenség, hogy visszakérdeztem.
Hát mellélőtt, mégsem kanadai. Nem hazudott azt látta az arcán, meg nyilván, ha tényleg kanadai lett volna, a vállára téve cipelné a hoki ütőjét. Ha már sztereotípiák… - Ah, értem – enyhe csalódottságot mutatott, talán azért, mert nem jött be a tippje, de igazából mindegy is és könnyedén továbblendült a dolgon. A srác úgy tűnik vágja mi a dörgés, és bár a fejét igyekszik lentebb tartani, azért nem veszi le róla a tekintetét. Ami jó, tekintve, hogy néhányan allergiásak rá, ha a fiatalabbak nem figyelve rájuk beszéd közben a távolba merengenek. - Jaja – bólintott egy nagyot, és széles vigyor terült szét az arcán. Még csak hazudnia sem kellett, hiszen tényleg falkatag volt, ami rohadt jó érzéssel töltötte el, amiből Anguta arra következtetett, hogy megint kezdi túlságosan beleélni magát a szerepébe. Sebaj, ha ezáltal hibázik is valamit, talán nem fogja a másik farkas ezt kiszúrni. Elvégre elég elesettnek néz ki, igaz azokkal óvatosan kell bánni, talán ebben az esetben persze nem kell veszélytől tartani. Csak nem fog átváltozni a nyílt utcán vagy valami, amivel rohadt sok fejfájást okozna neki, és az egész falkának. Nem beszélve az őrzőkről. - JT… mint? – nézett rá kérdőn, mert ha ilyen néven jelenti be az újonnan jöttet, nem valószínű, hogy az alfa vagy a béta túlságosan örülne a dolognak. Persze Lucas jó fej, ő talán megértené, Castor meg lehet nem is foglalkozna a dologgal. Van neki jóval több problémája is… többek között az egyik éppen egy kóbort faggat. - Ehm… hát… - nézett elgondolkodva a néhány lépésnyire felállított standjára. – Mehetünk, csak összeszedem a cuccaimat – hátat fordított a srácnak, majd hirtelen kiegyenesedve visszafordult. – El ne menj közben – bökött rá mutatóujjával és szigorúnak látszani akaró tekintettel figyelte, hogy megígéri-e. Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, és amúgy is rohadt kellemetlen lenne, ha amíg az összecsukható fa asztalkával, a fekete abrosszal és a kellékekkel bajlódik a srác meg lelépne. Pár perc alatt összeszedegette a holmit, a kellékek és a terítő a hátizsákba kerültek, az asztalt pedig összecsukott állapotban a hóna alá kapta. – Oké, megvagyok, mehetünk – bár fogalma sem volt JT, hova akar menni, de majdcsak kilyukadnak valahol. - Jason Fellmore – biccentett, és a kezét nyújtotta, majd visszarántva kicsit bajlódott, hogy levegye a kesztyűt és közben az asztalt meg a hátizsákot is megtartsa, de végül sikerült, és már csupasz kézzel volt képes kézforgásra nyújtani a kezét.
- Hát JT, mint JT. Mármint tényleg ez a nevem. – pislogok vissza nagy boci szemekkel. Nem így anyakönyveztek, de szerintem nincs olyan farkas, aki az idők folyamán ne változtatott volna akár többször is nevet és ráadásként esetemben a változás sem olyan nagy, mert se Joelnek, se Thomasnak nem szólított soha a kutya se. Amennyire emlékszem, mindig is így szólított mindenki. A nővérem aggatta rám és azóta is ez maradt meg. - Jaaa és a vezetéknevem Harmon. Ha ez számít. – tulajdonképpen nem titok, főleg, hogy publikus a munkám miatt is. - Oké. – bólintok egyet lassan, aztán amikor hirtelen visszafordul és a mutatóujjával is bök egyet a szavai mellé, úgy nézek rá, mint borjú az új kapura. Jó, rendben, néha – mindig – szokásom csakúgy meglépni, de nem így. Vagyis, nem hiszem, hogy messzire jutnék, ha most világgá szaladnék. - Csak most jöttem. – húzom feljebb a vállaimat, aztán a lábaimon billegek előre-hátra, amíg pakolászik. - Ne segítsek? – nyújtom előrébb a nyakam, hogy lássam, mit is ügyködik, vagyis miket pakol el. - Szuper. Menjünk. Régóta élsz amúgy itt? – kezd hatni a Vicodin, ami oldja a… konkrétan minden vagyis engem kezd el feloldani – na nem szó szerint – és ettől könnyebbé válik kommunikálnom vele. A buszon lévő tömeg miatt a stressz eléggé gúzsba kötött. Elindulok, hogy aztán megálljak, amikor kezet nyújt és visszarántja. Csak pislogok a művelet alatt, majd amikor már lent van a kesztyűje és nyújtja a jobbját, hát én is előveszem a zsebemből a mancsom, levetem a kesztyűt és kezet rázok vele. Röviden és meg sem kísérlem, hogy a fogásom határozott vagy domináns legyen. Sosem kísérlem meg. - Hozzam valamidet? – úgy tűnik, hogy elég sok a cucca, nekem meg elég kevés, és hát mivel falkaterületen vagyok és ő falkasrác, hát gondolom csak nem árthat, ha igyekszem nem a legantiszociálisabb lenni vele. - Szóval, mit akar majd tudni a falka? – mert gondolom a nevem nem lesz elég.
- Na… már… ühm… - némi tátogásba kezdett, miközben fejét ingatgatta jobbra-balra, de JT tekintete annyira őszinte volt, és ártatlan, hogy képtelen volt azt mondani rá, hogy csak át akarja verni. Nem, egyszerűen nyilván tényleg így hívják. Végül is, E.T. is csak simán E.T. volt, igaz az rövidített változat, de az a szerencsétlen földönkívüli sem tudhatta, hogy mi a nevének a rövidítése. Vagy a fene tudja, régen látta már azt a filmet és akkor is csak félig foglakozott vele, mert jobbára a feleségével folytattak eszmecserét a helyes gyereknevelésről. A srác aztán újra megszólalt, ennek hatására Anguta vállai megereszkedtek, és úgy nézett rá, mintha valami oltári nagy baromságot mondott volna. – Már, hogyne számítana – csattant fel kissé hangosabban, miközben totális értetlenség ült ki az arcára. – Szóval akkor… DzséTi Harmon a neved ugye? – kérdezte meg újra, mert kezdett bizonytalan lenni benne, hogy nem-e csak a szerencsétlenség leplével kendőzi, hogy épp átveri. De nem, nem tudná… legalábbis remélte. - Oké – bólintott rá kimérten Anguta, a srác felelete nyilván onnan ahonnét jött elegendő válasz, de nem akarta tovább forszírozni a dolgot, szemmel láthatólag nem szándékozik meglépni, neki pedig ennyi épp elég. - Áh, nem kell, pikk-pakk megvagyok – szólt hátra, úgy, hogy vissza sem nézett JT-re. Beletelt persze néhány percbe és lehet elkélt volna a segítség, de majd szépen a bűvészkellékek közé engedi, hogy elleshesse a titkokat mi? Na, azt már nem. Ha a tehetségben nem is, a titkok féltékeny őrzősében a legnagyobb mágusokkal vetekszik. - Már majdnem egy éve – válaszolt kedélyesen. Nem tudta, hogy mitől lett ennyire kíváncsi, eddig nem mutatott sok érdeklődést, de mindegy, beszélgetve gyorsabban el fog telni az út… akárhováig. A kézfogás nem sikerült túl határozottra egyikőjük részéről sem, JT talán zavarban van kicsit, Anguta pedig hóna alatt tartva az asztalt nem akart túl sok erőt és határozottságot mutatni. - Áh, nem kell… boldogulok – közben igazított a táskán és az asztalon, de közben vidám képet vágott. – Azért köszi – a zárkózott embereknek nem is nagyon lehetne rosszabbat mondani a köszönömnél, de hát az illem, az illem. ráadásul mintha oldottabb állapotba került volna JT. - Óh… ja igen a falka… hát, ehm vannak ilyen dolgok, hogy meg kell kérdeznünk ezt-azt – balkezével - ami aránylag szabadabban mozgott, mert a hátizsákját sikerült a hátára vetnie - a sapka alatt elkezdte a fejét vakarászni, és ha esetleg JT ránézett, némi töprengést is láthatott arcán. Persze lehet, hogy az utat nézte előttük, elvégre néhol még jeges a járda. Jobb odafigyelni. – Először asszem az van, hogy… eh… ja igen, szóval… van pénzed, hogy fizess a maradásért cserébe? – mondjuk ezt akár fel sem kellett volna tennie. Nem úgy tűnt, mint akinek bármije is van, nemhogy pénze, de hát inkább feltette a kérdést, hátha a srác meglepi. – Ja, meg amúgy hány éves vagy és mi a vérvonalad? – na hát igen, ez sem elhanyagolható a jelentés szempontjából, de ezt a kérdést már telepatikusan tette fel.
- Aha, az. – húzom össze kissé a szemöldökeimet. Jah, tudom, hogy fura nevem van, de hát ezt osztották, most mit csináljak?! - Oké. – mormolom az orrom alatt amikor nem kér a segítségemből és csendben várom meg, amíg összepakol. Tényleg meg se fordult a fejemben lelépni, ha egyszer tényleg csak most érkeztem. Vagyis pontosabban még nem fordult meg a fejemben, mert előbb-utóbb úgyis tovább állok, mint mindig… - Akkor ismerős vagy a környéken gondolom… tudod merre találom... – a farzsebembe nyúlok és előhalászok egy cetlit, majd felé nyújtom félszegen. - … ezt a helyet? – mert ha már van egy ház, amihez kulcsom is van, akkor értelemszerűen szeretnék eljutni oda. A kesztyűt a fogaim közé csípve húzom le és nyújtom a mancsom kézfogásra, ami se nem határozott, de nem hosszú. Mielőbb szeretném visszakapni a kezemet, szóval nem szándékozom sokáig a mancsában hagyni. Várom a kérdéseit a falkával kapcsolatban és az első kérdést is talán meg tudtam volna jósolni, ha foglalkoznék ilyesmivel. - Hát… most azonnal? Vagy mekkora összegről van szó? Vagyis fizetek én, csak hát nem ülök vagyonokon, amikor van melóm, akkor persze. – nincs a hangomban semmi fellengzés vagy cinizmus. Tényleg fizetek, nagyon szívesen, ha úgy békén hagynak, de a bejövő összeg, ami a megélhetésemet fizeti, az nem rajtam múlik. Munkából élek én is. ~ Hetven elmúltam és árny vagyok. ~ vonom meg a vállaimat. Nem, nem osztok meg magamról mindent egy jöttmentnek, de falka területen vagyok és balhét tényleg nem szeretnék, szóval egyszerűbb így. - Ha ez számít, akkor szívesen dolgozom a maradásért… webgrafikus vagyok, de értek a mixerkedéshez is. – csak éppen az utóbbit utálom csinálni, mert akkor tömegben kell lennem, következésképpen betépés nélkül el sem indulnék otthonról munkába. Ez azonban nem tartozik Jasonre vagy a falkára...
Egy kezdő útonálló bizonytalanságával tartotta az orra elé a cetlit. Épp csak nem remegett a keze, hát meg persze fegyver helyett egy ártalmatlan papírdarabot markolt, bár Chuck Norris kezében nyilván az is halálos eszköznek számítana. – Aha… ahaaa – bólintott elgondolkodva, miközben arcára töprengő kifejezés ült ki. – Úgy hiszem… nem biztos, de nyilván tudom, hogy merre van – derült fel egy kicsit a képe, hogy aztán ismét zavartan pillantson JT-re. – Ez egy motel címe, vagy valami bérlemény? – homlokráncolva kérdezte, persze kár volt erőlködnie nagyon, hiszen a sapkája szemöldökig le volt húzva, JT úgysem láthatta csodás arcjátékának minden mozzanatát. Hát, mindegy. A szokás nagyúr. Persze tökéletesen tisztában volt vele, hogy az alatt a cím alatt nem motelt, hanem egy magánlakást kell keresni, hiszen abban az utcában nem volt semmi… csak házak, a sarkon egy jópofa bolttal, ahonnét könnyebb lopni, mint egy gyerektől a nyalókáját elvenni. Természetesen tapasztalatból beszélt, hiszen mindkét verziót elsütötte már, és a kölök még csak nem is vette zokon, hogy megszabadult a nyamvadt cukorbombától. Még lehet hálás is volt neki. A kézfogási rituálé megejtése után Anguta visszatornászta kezére a kesztyűt, majd séta közben megtette a falkának azt a szívességet, hogy nem kell másnak bajlódnia a kikérdezésével. Mellesleg lehet JT is jobban jár, ha nem valami idióta falkatárs szúrja ki, akinek a farkasát már pusztán a jelenlétével felidegeli. - Ja… nem, nem. Nem most azonnal, dehogyis… nem, nem – rázta a fejét bizonytalanul, majd grimaszolni kezdett, és megvonta a vállát. – De lehet, hogy a héten már kellene, ez persze a főnökségtől függ. Ha épp el vannak havazva fontosabb dolgokkal, akkor kicsit elhúzódhat, de lényegében majd kiszabják, hogy mi a maradásod feltétele. Amúgy eléggé egyénfüggő – nézett rá bíztatóan. – Az senkinek sem jó, ha éhen veszel, vagy a pénzhiány miatt illegális dolgokat kell cselekedned, mert az lebukással járhat, szóval ésszerű határokon belül mozog a fizetség általában – hát többnyire. Viszont egy csóró újonnan jött farkast ritkán szoktak túlságosan lesarcolni, főleg ha fiatal és alig van bármije. Persze mindig vannak kivételek, ha például a fiatal kóbor egy idióta köcsög, akkor ki lehet vele cseszni, de JT nem tűnik gecinek, és Jason jelentése is nyilván elég pozitív hangvételű lesz. - Okés, vettem. Hetven és árny – úgy látszik minden simán fog menni. Nem érzett hazugságot felőle, persze a pajzs még mindig zavaró tényező, de gondolati hangja nem remegett meg, és a testben lejátszódó folyamatok szaga sem csapta meg az orrát. Igaz a kabát tompít, meg a hideg miatt még egy alapítónak is bassza az orrát a fagy, de nem hitte, hogy kamuzott volna. A koráról biztos nem, mert elég kölyökképű, a vérvonal meg… hát ha lejjebb lenne a pajzsa nyilván érezné az Eska vérvonalára jellemző energiahullámokat, de így elfogadta, hogy valóban árny. - Tényleg? Az jó… mármint, hogy szívesen dolgozol, mert ez lett volna a második kérdésem, hogy hajlandó-e vagy bármilyen munkát elvégezni a megtűrt státusért cserébe – néhány sort hümmögött, aztán megvonta kicsit a vállát. – Viszont fogalmam sincs, hogy a két szakterületedre van-e szükség, mindesetre megemlítem, aztán majd eldöntik, hogy tudják-e hasznosítani – szavainak végére már elég vidáman csengett a hangja. Úgy tűnik nem lesz itt gond. – Amúgy felteszem, nem kívánsz a falkához csatlakozni, igaz? De ha tévednék nyugodtan javíts ki – mivel telepatikusan üzent arcának derült mimikája nem változott, a gondolati hangja viszont bizonytalanságról árulkodott. - Annál a saroknál jobbra kell fordulnunk, és ha jól emlékszem utána balra, de majd meglátom, ha odaértünk – mutatott baljával a zebrán túlra, amire ideiglenesen a piros jelzés miatt nem léphettek. – Nagyjából másfél kilométerre lehet – vagy valahogy úgy. – Na, hát a hivatalos része ennyi, ezen túl semmire sem muszáj válaszolnod – vigyorodott el. – De ha gondolod, dumálhatunk közben, és lehet a plusz infó, amit még elmondasz, hasznodra is válhat. – Ki tudhatná ezt előre?
- Nem, ez egy lakóház. Vagyis én úgy tudom, hogy az. – megint megnézem a címet, mintha attól várnék választ, de hát nem. Joshé a ház, a kulcsot is tőle kaptam. Ő csak ritkán jár erre és felajánlotta, hogy becuccolhatok a kéglijébe, olykor pedig majd meglátogat. - Oké, akkor jó. – bólintok egy aprót. Hát fizetek, ha arról van szó, meg dolgozok is, tényleg nem akarok én senkinek sem útban lenni, vagy szúrni a szemét vagy ilyesmi. - Ó, értem. És akkor, hogy tudom meg vagy kitől, hogy mennyi az annyi és mikorra kell teljesítenem? – pillantok a másik farkasra magam mellett kíváncsian, mert hát persze, hogy érdekel, hogy is működik ez majd pontosan. Megint bólintok, amikor visszaismétli a gondolatban átcsúsztatott infókat, már ami a koromat és a vérvonalamat illeti. - Igen, hajlandó. – ha inkább a munkám kell nekik, akkor azzal is fizetnék, talán még jobb is lenne, ha így lehetne megoldani, de, hogy mi lesz ennek a vége, az nem rajtam múlik. Amit mondanak, én majd azt teszem és mellé bólogatok is némán, mint általában. - Rendben és köszi. – szívesebben csinálnék olyasmit, ami a szakmám, de ha az épp nem kell, viszont lenne más munka, nekem úgy is rendben van. Jó, mondjuk kidobónak nem biztos, hogy jó lennék, de talán nem is ez fog elsőre eszükbe jutni. Remélem. ~ Most még nem, ha megtűrtök így is a területen. ~ voltam már falkatag, nem arról van szó, de mivel gyakran jövök megyek a nagyvilágban, egyszerűbb, ha sehová sem csatlakozok. Magányos típus vagyok, falkában meg leginkább észrevétlen. Szeretem, ha nem foglalkoznak velem, vagy ha elfelejtik azt, hogy egyáltalán létezem. - Rendben van. Megyek, amerre mondod, még sosem jártam erre korábban. – húzom fel a vállaimat. Ha nem vele találkozok össze, akkor vagy a térképet fejtem meg egyedül vagy megkérdezek valaki mást, hogy miként is jutok el a megadott címre. - Az elég közel van akkor. – állapítom meg félhangosan. Tényleg nem távolság az a másfél kilométer. - Ohh, értem és oké. – remélem akkor a nehezén ezzel túl is vagyunk, amitől határozottan megkönnyebbülök. - Hát… igazából elég unalmas fazon vagyok. – pislogok Jasonre és én ezt is hiszem magamról. Meg így is van. - Azt lehet tudni, hogy mikorra lesz meg a döntés maradhatok-e vagy sem? És ha nem, akkor az, hogy vagy miként szokott történni? – magyarán lesz esélyem lelépni, ha mégsem tűrnek meg, vagy szó szerint kihajítanak, esetleg aggódjak a nyakam miatt? Nem ismerem az itteni falkát és így gőzöm sincs a szokásaikról.
- Aha – világos, hogy nincs teljesen képbe mit is keres, elvégre még oda sem találna segítéség nélkül. Nyilván térképpel, vagy telefonos támogatással menne neki, de ha már egyszer úgyis egymásba botlottak, kár lenne a remek lehetőséget kihasználatlanul hagyni, hogy megismerje a helyi falkát valamennyire. Legalábbis Anguta így vélekedett, és mivel nem rendelkezett Kaskae gondolatolvasó képességével csak találgatni tudott, hogy a srác miért is kért útbaigazítást. - Hát… - vakargatta meg kissé a fejét, közben grimaszolt is egyet – a lakásod címe megvan végül is… de adhatsz egy telefonszámot, akkor azon hamarabb utol tudnak érni. Talán behívnak vagy kiküldenek valakit, akivel egyeztetheted a feltételeket – vonta meg a vállát. – Igazából, csak egy a lényeg, de szerintem ezt te is tudod – nézett rá gondterhelten. – Ne okoskodj, meg csináld, amit mondanak. Akkor nem lehet probléma – persze ezzel JT is valószínűleg tisztában van, és egyébként is úgy néz ki, mint akinek minden vágya, hogy ne húzza ki senkinél a gyufát. Még attól a halandótól is bocsánatot kért, aki nekiment. Nyilván farkasoknak sem fog kevésbé alamuszi lenni. - Remek – bólintott rá. Nem igazán hitte, hogy bármi gond lehet vele. Elvégre ő is hasonlóan szerencsétlen attitűddel rendelkezik, mint JT, és a farkasok többsége nem akarta rögtön kinyírni… hát leszámítva Lestert, de őt talán kicsit felbosszantotta. - Persze, nincs ebből gond. Nem kötelező a csatlakozás, és ha nem okozol semmiféle galibát, teszem azt nyílt átváltozás fényes nappal valamelyik bevásárlóközpontban, vagy esetleg a főutcán, akkor nem lesz oka a falkának, hogy kiűzzön a városból… vagy, hogy eltegyen láb alól – ezzel persze saját magának is tisztában kell lennie. - Igen, azt sejtettem – vigyorodott el. – Amúgy hogyhogy itt kötöttél ki? Vannak sokkal derűsebb helyek is a földön – ahol nem mínusz húsz fokos hideg várja a fűtött buszról leszállingózókat. Persze a legtöbb farkas kevésbé érzékeny a hidegre, na meg a téli hosszú éjszakákon a vadászösztönöknek igazán remekül lehet itt hódolni… bár JT nem pont annak a fajtának tűnik, akit ez vonzana. Mondjuk az is igaz, hogy a legtöbb degenerált sorozatgyilkos azt a benyomást igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy a légynek sem tudna ártani. Lehet, hogy a srác is ilyen? Meglehet, de eléggé őszintén szerencsétlen, és nem valószínű, hogy át tudná ejteni Angutát. - Ja, nincs messze, tíz-tizenöt perc kábé – kényelmes tempóban, rohanva meg még kevesebb idő lenne, de furán festenének főleg, hogy Jason meg van pakolva minden jóval. - Unalmas? – nézett rá döbbenten, aztán először csak elvigyorodott, majd felkuncogott. – Jaj, ne csináld már. Én őszintén mondom, még nem találkoztam unalmas… magunkfajtával. Mindenkiben van valami szikra, amitől egyedi és utánozhatatlan. Talán jobban kellene értékelned önmagad – töprengett el egy pillanata. – Persze távol álljon tőlem, hogy életút tanácsadást adjak, csak úgy megjegyeztem - nem érzett egy cseppnyi hamisságot sem a kijelentésében. Tényleg unalmasnak tarthatja magát, pedig osztozik egy szellemfarkassal a testén, és olyan dolgok tudója, amit a halandók csak fantáziálásnak hisznek és mégis… unalmasnak találja magát? Hát, JT ettől a felfogásától, eleve nem tartozhat az unalmas fazon kategóriába. Paradoxon vagy sem, de így van. - Hát nézd, minél kevesebb vizet zavarsz, annál később fognak foglalkozni veled. Beletelhet egy kis időbe, de addig nyugi van. Ha nem szólnak az nem a te hibád. Mihelyst bemegyek leadom a jelentést, aztán onnantól kezdve egy-két hét. De, ha egy hónap lesz, akkor se aggódj. Tudni fognak rólad, és arról is, hogy kompromisszum képes vagy. Ami tök jó – mosolyodott JT-re lelkesítően. – Mellesleg, majd kell készítenem rólad egy képet a tévedések elkerülése végett… ehm… gondolom nem probléma ugye? – kérdezte miközben a srácra tekintett a zebránál állva. - Ja, meg, ha nem kapsz engedélyt a maradásra, akkor el kell egy bizonnyos időn belül hagyni a várost. Huszonnégy, vagy negyvennyolc óra. Általában van idő csomagolni, de a határidő után... üldözötté válsz. Szóval szabad préda, hogy úgy mondjam. Ezt ugyebár nem érdemes megvárni. Hamarosan zöldre váltott a jelzőlámpa, és átkecmereghettek a túloldalra. – Amúgy a teremtőd még él? – kérdezte érdeklődve, persze nem fogja forszírozni, hogyha nem akar erről beszélni, elvégre ez nem lényeges információ a maradásával kapcsolatban.
A reggel korán ért, nagyon kevés időm van, hogy bevédjem a hátsóm. Élni akarok, ez vitát felül áll, s minél előbb meg akarom találni azt a falkát, ahová tartozhatok. Ezt a falkát, akik itt vannak. Hallgattam a farkasom megérzéseire, aki hajtott ebbe az irányba, akárhányszor másfelé akartam gondolni az irányt, mikor tranzitban várakoztam. Végül vállat vontam. Messze is van az előző falkámtól, s ha ennyire ide akart jönni, hát jöjjön. A helyi piacra másztam ki, miután beültem az egyik helyi sörözőbe reggelizni. Megfelelő információs központ, s nagyon szépen beillek a környezetbe. Megkezdem a finom kérdezősködést, remélve, hogy a hírek itt is gyorsan terjednek, akár a hóvihar szele. Ajtót nem fogok a falkára rúgni, el se jutnék addig, és nem így óhajtok bemutatkozni. Az első lépcsőfokkal kezdem, jelzem, hogy itt vagyok. S egyben a másodikkal is, hogy keresek. Az emberek számára mindössze annyi lesz egyértelmű, hogy letelepedni szándékozom, s házat keresek. Bennfentesek számára azonban már egészen mást is jelent. Nem akarok hazugsággal nyitni, arra készülök, hogy elmondjam az igazat. Még ha az életembe is kerülne. Van egy mondás a sánta kutyáról és a hazugságról, s hiszek benne. Azt szeretném elérni, hogy bízzanak bennem, amihez a hazugság nem éppen hozzávezető út. Még vennem kell valami ruhafélét is, időm nem volt ruhát összepakolni, az egyik turkálóban vettem egy szövetkabátot, a látszat kedvéért. De nem így szándékozom beállítani a falkához rapportra. A piacon elbambultan jártam körbe, kétszer megfordulva az egészben, mert mire eljutottam az egyik standhoz, s megvettem, ami kell, addigra elfelejtettem, mit hol találok meg. Nyomozó ide vagy oda, navigátornak ne fogadjon senki, mert tűvé változom, csak nem az északi irány felé tájolódva. Papírpohár, forró kávé, kis rummal, placebo érzettel, kiülök az egyik padra, távolabb a többitől. Magam mellé rakom a szatyrot, kezembe a poharat, s figyelek. Nem nagyon zavartatják magukat a máshol veszett hidegnek tartott időjárás miatt. Pléd, kesztyű és máris cseverésznek egy bögre forró ital mellett. Fantasztikus! Annyira elmerülök az egészben, hogy mire felemelem a poharam, hogy hörpintsek belőle, az már nem a hideggel vetekszik. Jeges kávévá változott. - A csudába – morgok, belenézve a pohárba, ahogy leszedem a tetejét. Megfordítom a poharat, s a tenyerembe engedem a megszilárdult folyadékot, megütögetve az alját, s elkezdem szopogatni. - Hogy rohadnál meg, á, bocsánat, a fele letört, nem volt szándékos – nézek a kávés jég fele után, ami egy cipő előtt landol. Hangom az elején még közönyös, bosszúság áll messze a legtávolabb, a mondatom második felére már egy halvány mosoly, s némi élet is villan, az arcomon és a hangomban is
Hogy indulhatna jobban a nap, mint egy igazi tojásos baconnel? Ezer más módon, de ma erre kívántam rá. Kis kiruccanásra. Céllal, mivel hallottam híreket, hogy egy új kóbor járkál, öregnek néz ki, ami bármit jelenthet. Lehet, hogy csak későn harapták be, volt ideje karakteresedni. Vagy csak olyan alkat. Mindegy. Követtem a nyomait és eléggé megéheztem közben. Jól tette, hogy beült egy helyre. Eddig semmi gyanúsat nem tett, nem ártott. Azt leszámítva, hogy éhgyomorral kellett utána osonnom. Időben kaptam a kérést, remélem. Emily esete nem hagy nyugodni. Nem értem. Kusza az egész, nem győzött meg. Figyelni kell, annyi biztos. Ez pedig az én legfőbb feladatom. Szóval csak járkálok, lesben állok, óvatosan, mert nem akartam feltűnni. Ismerjük egymást, arra kellett rájönnöm. Kíváncsi leszek, ez a manus emlékszik-e a hajnali partira, mikor horgászbotok és borosüvegek mellett társalogtunk. A tettek mezejére lépek, nem érdekel, mi lesz. Szemtől szembe kell állni a pillanattal. A pajzsomat teljesen felhúzom, semmit nem engedek át. Így ugyan én sem látok sokat, de a korkülönbség miatt ennyi épp elég. Sokkal idősebb vagyok, erősebb és abban reménykedem, hogy ennek ma nem nagyon lesz szerepe. - Hány órája üldögél itt, hogy csak barna jég maradt? - kérdezem az elém pottyanó italhoz hasonlóra fagyott hangon. Elhúzok egy széket és szépen helyet foglalok. Kényelmesen, féloldalasan, hónam alá kapva a háttámlát. A pincérnő majd jön, ha zavarja, hogy valaki rendelés nélkül foglalja a helyet. Akkor végre kikérhetem a gyomromat rendbetevő ham and eggs-et, aminek ez egy másik verziója lesz. - Mi újság? Jó korán indult várost nézni. Keres valamit? Talán segíthetek. Az energiáim még mindig nem árulnak el semmit arról, hogy egy fajhoz tartoznánk. A fickót először fixírozom, aztán csak a forgalmat bámulom. Sokan mennek munkába. Én is ott vagyok. A szálloda megvár, ez most fontosabb. Lehet. És még ennél fontosabb dolgok is lehetnek, de mindent a maga idején. És fő a kedvesség. Ma reggel nem megy. Talán később, ha rászolgál a horgász úr. Most látványosan unatkozom, de a fülem itt van. És a perifériát is figyelem. Bármi történik, reagálni fogok.
Felfelé nézek a cipőről, az arcomra fagy a mosoly. A látványtól s a hangtól egyaránt. Ismerős. De honnan? Most mégis, más foglalkoztat. Mégpedig a hangulata. A fagyosság ehhez képest a Bahamák. - Éppen annyi ideje, hogy a forró folyadékból barna jég legyen – mosolyodom el. Dunsztom sincs, főleg matemtika-fizika megy nehezen, átszámolni, hogy a forró folyadék, mennyi idő alatt fagy meg. Annyira még emlékszem a fizika óráról, hogy a forró folyadék hamarabb megfagy, a gyorsabb hőveszteség miatt. De most ez éppen nem foglalkoztat, a másikra figyelek inkább. - Találkoztunk már valahol? Olyan ismerős. Nem harapta le a fejem, ez sok mindennek köszönhető. Hmmmmm. Elgondolkoztat a kérdése, egy időre maradok a pozíciómban, majd a támlának dőlök. - Mielőbb látni akartam a várost. Yepp, mivel házat keresek. Nem látott valahol egy szuper kis kéglit? S önnel, mi újság? Végigmérem, még mindig nem rémlik, viszont egyre ismerősebb lesz. A hangulatán meg inkább javítani kéne. Reggel, morcosság. Ahá! - Meghívom egy pompás reggelire. A fagyott kávém nézegetésétől még nem derülünk jobb kedvre. Picit jobban megnyomom a reggeli és a derülünk jobb kedvre részt. De csak nagyon halványan. S intek is a kezemmel, keresve az üvegen keresztül a felszolgálót. - A városban lakik? Vagy látogatóban? Azt mondják, sok errefelé a látványosság. Hófehér sípályák, zöld erdő, szikrázóan tiszta kék égbolt. Meg egy falka. Ami nekem kéne. Sürgősen.
Próbálta ő oldani a feszültséget. Ha lett volna. Nem vagyok én olyan ideges és morcos, mint amilyennek mutatom. Csak gondterhelt. Egy kóborral pedig nem mindig jópofizom. Ma nagyon nem. - Jé! Hát erre nem is gondoltam volna - szólok gúnyosan. Megvan a stílusa. A fizika ma reggel nem számít. Más dolgok fontosak. - Meglehet. Korai órák, vízpart. Horgászbot. Chilei cabernet-t ittam. Remek volt. És Maine, de már ennyiből rá kell jönnie. Úgy érzem, nem hazudik. Csak keresi, honnan vagyok ismerős. A testi folyamatokat ki tudom szagolni. Semmit nem sejt. Jól van. - Honnan is jött? Kellemes a városunk. A végét kihangsúlyozom. Talán érteni fogja a célzást. - Nem olyan könnyű itt letelepedni. Általában van pár feltétel, aminek meg kell felelni. Egy embert nem ijesztenék el így. Ez már a kóbornak szól. - Én épp éhes vagyok. Jövök-megyek és néha nehéz időt szakítani a legfontosabbra. Érzem, hogy igyekszik, próbálja felvenni a fonalat. Barátságos, múltkor is az volt. Jó múltkor. Tíz éve. - Á, nem, köszönöm! Magának még úgyis lesz egy plusz kávé, gondolom. A földön koppanó annyira nem segít a felébredésben. Nem kell, hogy egy kóbor vendégeljen meg. A hangom továbbra is marad, amilyen volt. Nem mutatom magam vidámabbnak. Lesem az utat. Kicsit bedugult az utca. Egy szép nagy platós teherautó áll keresztbe a végében. Mintha ez még kéne a reggeli csúcshoz. Keresztbe teszem a lábamat és sóhajtok egyet. - Ismeri? Jön magától is. Nem muszáj integetni. A lépteket hallom is közeledni. - Már vagy száz éve itt élek. Képletesen hangzik, de majdnem igaz. - Igen, van egy első osztályú sípálya. A tulaját ismerem is. Meg még sok...nagyon érdekes dolog várhat itt magára. Ha marad. A léptek megállnak mellettünk. Most fordulok vissza. Egyet pillantok a fickóra, aztán a kedves arcú, kivágott felsős lányra, aki édesen mosolyog. Visszamosolygok. - Jó reggelt! Hozhatok valamit? - csicsergi vékonyka hangon. Amit nem olyan jó hallgatni. Túl éles. - Igen, egy bacon-tojás kombót szeretnék. Utána egy teát. Citrom nélkül, cukorral. Erdei gyümölcsös van? A lány kedvesen bólogat. - Igen, van. Rendben, mindjárt hozom. Önnek? Ha a másik is leadja a rendelést, akkor a pincérnő elvonul. Meglesem a farát, aztán a tenyereimet az asztalra helyezem. A másik hím szemeibe nézek előre dőlve. - Hogyhogy pont Fairbanks-be hívta az élet? Igyekszem mindenkit ismerni, aki számít a városban. És aki ide érkezik. Volkov a szemeimben érdeklődést láthat, míg a hangom kicsit unott. A reggeli után majd változik. Így építem fel a mai előadást.
Nem vevő minderre, és jelzi is. Egy sor kipipálva. - Ugye? Nekem is most ugrott eszembe – a mosolyom töretlen marad, elvégre egy tényezőt körbevizsgáltunk. Nem működik, majd működik a többi. Miután kipróbáltuk, s kiderül. Elgondolkodva húzom résnyire szemeim, de csak egy ideig, míg kitisztul a kép. Merthogy a jó beszélgetésekre mindre emlékszem. Beugrik a hangjának színe, ejtése, és végül az arc is, mindenekelőtt azonban a történetek jó része. - Áhh, Maine! Már emlékszem! Hű, a francba, de hiszen az tíz éve volt! Ennyi idő alatt nekem már tatának kéne lennem. Még valami nem stimmel, de mi? - Wisconsin, Madison. A hazugság a legrosszabb ajánlólevél, kivéve az emberek részére. Nekik, mint a vízfolyás, hazudok. Még mindig a kinézeten lovagolok, annak ellenére, hogy az igazat mondom, az ottani falkából pattantam idáig. Foghatom a genetikára is a megjelenését, de pont rajtam látni, hogy a saját koromnál öregebbnek néztem ki, amikor beharaptak. Magamban már éppen vakarnám a fejem megoldás után, mikor az tálcán érkezik. Biztos azonban nem lehetek, vannak emberek, akik egészen közel szimatolódnak a valósághoz, s csak ki akarják ugratni a nyulat a kalapból. De ha ő ember, akkor, akkor, atyaég, pont most kéne kölyköt kapnom a nyakamba?! Nincs szívem végezni vele. A hangulatom azonban nem változik. Valahogy átestem már jó ideje a folytonos aggódáson. Ha meg tudom oldani, megoldom, nem aggódok. Ha nem tudom megoldani, akkor minek aggódjak rajta? - Nahát, ezt nem tudtam. Milyen feltételek vannak? – érdeklődővé válik a hangom, de leginkább azért, hogy most harapnom kell-e vagy sem. Istenem, azért utálom a vicceidet, hallod. Közben már másként kezdem figyelni a velem ülőt, kezd egyre szimpatikusabbá válni a szememben. Elvégre, ha a kölyköm lesz, nem árt, ha jobban megismerem, és ne feledjem azt a tíz éve történt reggeli dumálást sem. Az a pia, hétágra szólóan mennyei zamatú volt, s a hal! - Ez esetben ez egy nagyszerű alkalom az étkezésre – váltok nagyobb mosolyra. – Ahogy gondolja – intek a fejemmel. – Kivéve, ha az nem az arcomon koppan – kemény is, hideg is, színes is. Csodálatos hármas a megfagyott kávé. Ejj, mi nem stimmel? A hangulatán nem javítottam, vagyis vagy éhes, vagy a bal lábára nehezedett ma reggel. Vagy sok minden történt tíz év alatt. Azért az jó, ha még szóba elegyedik velem. S hogy még emlékszik is rám! Fantasztikus memóriája van! color=#6666cc]- Könnyen elegyedek szóba bárkivel. Alapvető természetem a kíváncsiság [/color]– a sztoikus, amit most csak ritkán villantok meg. Érzékeltem, hogy arra valahogy most nem lenne vevő. - Az szép idő – én nem éltem annyit basszus! Basszus-basszus! Ha száz éve itt él, akkor, ha nem blöfföl... - Szeretem az érdekes dolgokat. Szeretek olyan közegben élni, lenni, amely befogad – sóhajtok egyet, jólesően, s keresztbe teszem a lábam. – Nagyon tervben van. Jó ez, kezdünk már belelendülni a dolgokba, habár a lelkesedés az annyira jelen van, mint ide Wisconsin. - Ismételten szép jó reggelt! Tripla kávét kérek, három tejszínnel, hat cukorral – beszélek a pincérnő dekoltázsához egy másodpercre, mielőtt a szemeibe találok nézni. color=#6666cc]- Van még abból az isteni almás-mandulás-diós waffelükből? [/color] – boldog mosolygós bólogatás. Igazi pincérnők gyöngyszeme. - Kérhetek két adagot? Ahogy elindul visszafelé a pincérnő, az asztalra könyökölök, s állam a tenyerembe ejtve nézek utána. - Valami bennem, nagyon vágyott arra, hogy a városba jöhessen – fordulok a kérdező felé. Ha én a reggelije legalább felének elfogyasztása előtt közlöm vele a teljes valós tényt, a következő adag kávénak ideje sem lesz megfagyni, s már lehet, nem élek. Mennyire sokat számít a tele bendő! - S mióta ismeri a sípálya tulajdonosát? – teszem le az asztalra a kezemet, mintegy szórakozottan végigsimítva előbb magam előtt, majd félig nyitott tenyérrel, ott felejtem magam az asztalon, s kíváncsian hajolok felé. A kérdésem válaszából két dologra kapok választ. Farkas-e a sípályatulaj, vagy őrző, valamint azt, hogy mennyire blöfföl az előttem ülő?
Ez a pasas nem jön könnyen zavarba. Legutóbb is olyan nyugodt volt, mint a legmagasabb hegyekből lezúduló folyó. Tudja, honnan jött és mindegy, hová megy. Látom a szemein, hogy ez a hivatalos verzió. Ami azt illeti, tíz év alatt én se változtam túl sokat. Sehol egy plusz ránc, sehol egy ősz hajszál. Talán egy kicsit fakultam. Árnyalatnyit, de csak a legjobb megfigyelőknek tűnne fel. Wolkov ugyanaz maradt. - Az bizony messze van. Relatíve. A fogorvosa is ezt mondaná. Ő is ezt mondta legutóbb, úgyhogy talán igaz, talán emlékszik a meséjére és ahhoz tartja magát. Ezutóbbi érdekesebb lenne. - Az illetékeseket kéne megkérdezni. Tudja, merre kell menni? Most nem az önkormányzatra gondolok. Érzem, hogy viháncol, a két határ között lebeg. - A reggel remek alkalom az étkezésre. Ismeri a mondást, ugye? Reggel egyen úgy, mint egy király! Nem mindig teszek így, de ez jól hangzik. - Hát ha pont oda ejtené, pont ott koppanna. Kisebbet vagy nagyobbat. De a cipőm előtt landolt. Nem hülye, nem ejtette magát pofon. Vicces lett volna. Más falkatagok talán jobban élveznék az ilyesmit. - Nem rossz. Most épp mire kíváncsi? Ez azért fontos. - Hát...szép lenne - árnyalom a dolgokat. Árnyhoz méltóan. Zavarba ejtem, hogy ne tudja, igazat vagy hamista mondok-e és eszik-e vagy isszák? - Érdekesnek találja a városunkat? Megint az a birtokos jelző. De mintha unná. És a legjobbkor jön a legjobb csaj. Figyelem, mit rendel az ifjú fajtárs. Durva reggelit. A csaj is durva. Amíg mozogna, addig. Talán sort kerítek rá, bár nem ez az elsődleges. Messze nem. - Hmmm - morgok egyet álmélkodóan. - Mi keltette fel ennyire az érdeklődését? A legtöbb amerikainak fogalma sincs, merre van Fairbanks? Keresték már Mexikóban, Washingtonban és még ki tudja, hány helyen. Abban a bizonyos vetélkedőben egyenesen Angliába tették. Nem is jutott tovább a dekoratív csajszi. - Nem olyan régóta. Jó biznisz egyébként. Jennifert? Majd hatvan éve, ha jól emlékszem. Ő aztán nálam is jobban átlátna a pasason. Csak nem szórakozna ennyit. Pszichológus, a párkapcsolat a specialitása. Az enyém meg a játszadozás. Ezért sem vallottam még színt. Élvezem a szórakozást. Még mindig nem vallottam színt. Ha megteszem, neki is meg kell. De addig még rángassuk, húzzuk és engedjük a kötelet. Úgy lesznek mély saroknyomok a gyepes talajban. A kiscsaj hozza is, amit kértünk. Végtelenül bájos mosolyt kap. Az enyém a szimpatikusabb neki. Nem is tudom, miért? Emelem a poharamat és kortyolok. - Szóval? A bundáját hol hagyta? Hideg van errefelé - folytatom a kétértelműsködést. A pincérnőt pedig jól megnézem. Elölről is és hátulról is. Mindenhogy rendben van.
Ami feltűnik, kinek ne tűnne fel, a vakoknak talán, hogy régi, hajnali cimborám egy fikarcnyit sem öregedett. Vannak jó gének, ez tény. De ennyire? Megvakargászom gondolatban a borostám. Itt tényleg nem klappol valami. - Jajahm. Valahol Chicago és Minneapolis között – felelem eltűnődve. Előveszem a doboz cigim, aztán a tekintetem a táblára téved, halk sóhajjal veszem tudomásul, hogy itt nem lehet rágyújtani. Bezzeg alkoholt inni, azt lehet! - Nem igazán. Ön tudja? Attól függ, milyen illetékesekről van szó. A hivatalnál két mosoly, két pecsét, három szó, és meg is van a dolog, feltéve, ha megtalálom. Mindenesetre feldobom a másik lehetőséget is, hogy esetleg nem erre gondolt. - A bőséges reggeli étkezés fontos. Megnyugtatja az idegeket – nagyon enyhén, finoman hangsúlyozom a nyugtatást és az idegeket. A keresztbe lenyelést más alkalomra tartogatom. Jóval későbbre. - Helyes meglátás – adok igazat neki. Végül is nem az arcomba kaptam. Azért a látvány, ahogy egy elgyűrt kinézetű fazon szopogat egy fagyott kávékarikát, ami végül a földön landol. Nem, inkább nem gondolok bele, mert el fogom magam röhögni. - Most éppen magára – mert bizony, egyre inkább nem úgy tűnik, hogy emberünk, nos, ember. Akkor mi? - Úgy gondolja? – ragadom meg a szép lenne dolgot, tovább árnyalva a kérdését. - Mivel máshol lennék, ha az lenne érdekes – teszem egyértelművé, igen, céllal érkeztem, s még egy baráti fél hunyorítást is hozzá mellékelek. - A hasonszőrűek mindig is vonzottak, s úgy vélem, megtaláltam a közeget, ahol rálelhetek sok párra olyanból, mint én – hogy kikre, azokat lehet így is és úgy is érteni. - Azt meghiszem. Sokan szeretik a hó ropogását, fehérségét, a vadvilágot. Amikor megláttam a szarvast az úton – hagyom nyitva a mondatot, félig csodálkozva. Jó kis lakoma lenne belőle. Nem olyan régóta. Na ja, aki pontatlanul kérdez, hoppon is marad. Mert akár lehet új is a tulaj, vagy a cég lehet friss, vagy az ő barátságuk. Még egy tanulsági fok, kérdezzek pontosabban. A kérdezz-felelek a véremben van, ám nem éppen az izgalom szokott látszani rajtam, ha működésbe lépek. A sztoikusság általában mindenkinél kiveri a biztosítékot. Ezért vagyok jó vallató is, s jó kérdező is. A kisnyúl általában kiugrik a bokorból, kalapból, ahová éppen rejtette a másik. A türelem, s felépített kivárás, megfelelő szavakkal, csodákra képes. Vagy még csodálatosabb pofára esésre, ha történetesen elszúrja az ember. Nem csak a hagyásom segít abban, a pincérnő inkább a másikra villantson nagyobb mosolyt, s nyomja felé karosszériáját. Meg akarom nyerni a szimpátiáját, s ehhez egy nyerést is csatolok. Ezzel a kinézettel, amivel most rendelkezek, kifejezetten könnyű dolgom van. Kis csatát elveszíteni, hogy megnyerjem a nagyobbat, megfelelő út számomra. - Hát – nyúlok a műszőrme bélésű kabátom hajtókája után, kifordítom, megnézem. – A használtban vettem két dolcsiért, mert ja bizony, a másikat most nem tudom megmutatni. Abban nem fázna senki sem, én mondom! Olyan farkasbunda, hogy a legordítóbb hidegben is úgy gondolná, a Bahamákon nyaral. Látott már valódi farkasbundát? Hogy mit lép erre a másik? Majd most megtudom. - Jó étvágyat! – a tele bendő már kezd érkezni, a köd a homályos helyzetemről kezd feloszlani, arról a részéről legalábbis, hogy üres gyomornak nehéz komoly dolgokkal foglalkoznia. A megérkező kávénak nincs teteje, s benne cukor sincs, mellette árválkodik, kristály alakban. Egyik idegtépő szokásom, a sok közül, hogy egyesével bontom ki a papírtasakot, s annak tartalmát ellenkező irányú, körökrös mozdulatokkal szórom a löttybe. Érdekel, miként tud a hab reagálni az érkező kristályokra. Erre a mutatványra a farkasom szoktatott rá, s más egyéb dologra is, ami nem a fiatalságából fakad. Mindenre kíváncsi, s sok mindent ki akar próbálni, s közben teljes egészében a jelenetben lenni.
Annyit azért érzek, hogy a test reagál. Gondolkodik, hangosan. Wolkov is ismeri ezt, bár nem tudom, mennyire foglalkozott a témával. Nem mindenki mélyed el benne. Engem érdekel, hogy egy gyomormozdulat mi mindent jelenthet az éhségen kívül. Túl sok mindent ahhoz, hogy ne érdekeljen! Tudom, merre van az említett település. De értékelem, hogy elmondta. Nyitottság. Fontos. Vagy gyanús. Nem szólok, hogy nem lehet cigizni. Észreveszi magától. - Tudom. Még nem tartunk ott, hogy el is mondjam. - Így van. A bendőnek tele kell lennie. Akkor minden jobb. Nagyon mókás, hogy játszunk egymással. Sejt valamit. Nekem pedig pont az tetszik, hogy nem tudhat biztosat. Felhúzom a szemöldökömet. - És miért kíváncsi rám? Az érdekli, újra fogunk-e együtt halat? Az még sok mindentől függ. Nem ismertem meg túl mélyen. Ő se engem és ez a lényeg. - Száz év alatt megroggyan egy ház. Megérlelődik egy bor. Sok minden történik. Végülis...nem olyan szép. Nem mindig. Ha árnyalunk, akkor árnyaljunk! Ez az arcberendezés egészen érdekes. A jelzéssel együtt. Turistaút, csak kérdés, hogy merrefelé? - Az ember meg szokta találni a hozzá hasonlóakat. Tudja, zsák a foltját. Még véletlenül sem szeretnék biztosat mondani. Jó érzés a kötélhúzás úgy, hogy a másik nem látja, ki áll ki ellene? - Szarvast az úton? - kérdezem direkt meghökkenve. - Autóval nem játék. Próbálom kicsalni belőle, milyen körülmények között látta meg az állatot, amit én is sokszor hajtottam és terítettem le. Gyönyörű állatok. Nemesek, szép tartásúak. Öröm legyőzni őket. Nem minden az erő. A finom hús is sokat számít! A másik hím nem egy ideges típus, erre rájöttem. Hogy feloldja vagy csak mélyre tuszkolja, arra még nem. De rá akarok jönni. A kis mosolygós nagyon bájos. Érzem én, hogy a másiknak is lenne esélye. Figyelem, ahogy Kram a belső zsebébe nyúl. Bármi előkerülhet onnan. Nem is oda nyúl, csak egy másik részhez. Bólintok. - Láttam. Komoly erőt képvisel. Itt kell is. Hideg vidék ez. Egyre viccesebb, hogy próbál nyulat ugrasztani onnan, ahol farkasok élnek. A következő perceket a táplálkozásnak szentelem. Ahogy az asztaltársam is. Érdekes, ahogy a cukrot adagolja. Alapos, megfontolt. És nagyon nyugodt. Ez is sok mindent jelenthet. Nem eshetek tőle hanyatt. A reggeli szépen betölt, ahogy kell. - És mit tervezett még mára? Korán vagyunk, előttünk a nap. Én megyek a szállodába, ott dolgozom. Az a város szíve, egész hangosan dobog, sok hozzám...hozzánk hasonlóval. Megint egy utalás, de értheti, ahogy szeretné. Tele vagyunk vendégekkel, idegenekkel, komoly emberekkel. A tojásétel pedig fogy. Rohamosan.
Megörülve tekintek rá. - Valóban? Járt már arra? Akármennyire is lepusztult, nekem bizony a szívemhez nőtt – vidulok fel, aztán rájövök, hogy talán már sosem láthatom. Biztos, hogy sosem láthatom. Egyetértő mosollyal reagálok, érti, miről van szó, a teli gyomorral fogadott necces hír sokkal könnyebben emészthető. Márpedig, kérem alássan, élni szeretnék. - Mert éppen magával beszélgetek – válaszolok egyértelműen. – Ha van itt lehetőség pecázásra, teljességgel elfogadhatónak tartom a kérdést – bólintok. Miért ne? Vagy, ha nem itt, akkor máshol. - Valóban – értek vele egyet a száz évnél – Mulandó az emberi élet, száz év rengeteg idő. Isten ments, hogy én legyek az első aki előrukkol dolgokkal, inkább terelgetek. Tudni szeretném, mennyit tud, ha blöfföl, s esetleg beledugta az orrát olyan dolgokba, ami miatt lépnem szükséges. - Szőrmentén, egyenesen – mosolyodom el. Zsák a foltját. Ha nem blöff, még akkor is két választási lehetőségem van. Csakhogy nem érzek felőle semmit és ez gyanús. - Autóval? Á, dehogy, az egyik kerítés mellett legelészte a kerítés túloldalán lévő bokrot. Hatalmas volt! Nem a bokor, a szarvas – kihívás, hogy megkergessem, kifárasszam, s aztán jóízűen falatozzak belőle. Szerencséjére megérezte, ki közeledik, s azonnal kereket oldott, méltóságteljes fejfeldobással. - No, és hol? – adom tovább a kiugratást. Addig nem jövök elő a farbával, amíg nem nyit, s eddig úgy rejtőzik, takarja magát, csavarja a szavakat, hogy még nem látok rá okot, nyissak. S nem is szoktam. Addig csavargatom a szóbeszédet, hogy a másik nyisson előbb, s úgy vélem, már kellő löketet adtam hozzá, főként úgy, hogy pajzsom teljességgel leengedett állapotban van. - A hangulat nem annyira – vigyorgok egy pillanatra fel a kávéból, míg a cukrot szórom. – Például, találkoztam magával. Ó, hat a reggeli, tömöm tele a magamét is. Kedvemre való, ahogy a szavakkal bánni, kifejezetten kezdem élvezni a párbeszédet, még ha talán ez lesz az utolsó is, vagy az előtte lévő. A magamfajtát nem túlzottan várnák sehol sem tárt karokkal, a legfájdalmasabb az az egészben, hogy a híresztelés nem is igaz. Érzem a pendülést a fejemben, a nyílt kiigazításra. Félig szándékosan áll meg a villa a kezemben, s teszem le a két kezem a tányér két oldalához, s nézek a velem ülőre. - Tudja, szeretnék egy takaros helyet keresni, ahol letelepedhetek, ezt terveztem mára. A szállodában? – kis szünet után falatozok tovább, s két falat között teszem fel a kulcskérdést. - Érdekesen fogalmazott. Mit ért pontosan a hozzánk hasonló alatt? Talán ideje lenne a kártyák egy részét kiteríteni. Várok a löketre. S arra is, ha blöff, akkor felkészüljek arra, amit egyáltalán nem szeretnék. A juharsziruppal is elszórakozunk, mintákat csorgatok a palacsintára, s csakis megfelelően vágva fogyasztok belőle, ezzel hol kocka, hol téglalap formát vesz fel a reggeli.
- A környékén igen és ismerek pár arcot arról a vidékről. Tekintve, hogy a Falka egyik fele chicago-i betolakodó... És van egy pankrátorunk Minneapolis-ból. Most egyetemi tanár. Érdekes életutak vannak. - Nyáron meg lehet próbálni, itt a Chena partján. Néha harapnak a halak. Egész nagyot is. Akár. És nem adják magukat olyan könnyen. Eszembe jut az a remek kis kirándulás, mikor Nia-val elmentünk horgászni úgy, hogy előtte még nem fogott botot. Propoliszt rakott a horogra! Mondtam is neki, hogy ezzel előbb fog medvét, mint halat. Mégis nagyon bensőséges volt és nem zavart, hogy a vacsora nélkülem nem született volna meg. A lehetetlen életkort úgy körbeugráltuk, mint esőcsináló indián a tűzrakást. Egyikünk se lépett bele. Óvatos a farkaskoma, nem fecseg ki bármit, bárkinek. Lassan kezdem azt mondani, hogy ezen a próbán átmegy. Elmosolyodom a kis történeten. Időnként még az utcákra is betévednek. Ritka eset, de volt már rá példa. Természetesen újságcikk is született belőle. - Karácsony környékén, kicsit előbb szoktak rendezni hagyományőrző fesztivált. Például ott nagyon sok bundást látni... Meg még sok érdekességet. De ezzel nem kell feltétlenül megvárni a nagy bulit. Szeretjük az Alyeska Fesztivált. Közel áll a gyökereinkhez, az ősökhöz. Egy pillanatra elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az indián lány nem lesz többé. Se a testvérei, akiket még nem sikerült megismernem. De jövő lesz. Az a lényeg. Az a cél. - Szerencsés... Vannak nálam sokkal, de sokkal barátságtalanabb tagok is, szóval Wolkov tényleg mázlista. Jól érzi magát a társaságomban. Ez nem baj. Figyelem, hogy művészkedik a kávéval. Ez kész szertartás. Mint nálam a borkóstolás. - Ha a zsebe megengedi és szereti a magas színvonalú ellátást, jöjjön el hozzánk! Pénzt nálunk hagyni kóboroknak sem tilos. Szeretettel látjuk őket. Egy ideig. Még szem előtt is vannak, bár már nem akkora központunk a hotel. A szalvétánál tartok, szám széléről törlöm le az utolsó cafatkát, mikor a hal tényleg harap. Ez egészen konkrét kérdés. Mivel ő is végezni fog és nem akarunk napestig itt ülni, ideje hát feltekerni a damilt. - Utazók. Messziről jött emberek. A rituálé folytatódik. Én nem igazán vagyok édesszájú, így ami ott a tányéron történik, az elég visszataszító. De elnézegetem, ahogy tovább fűzöm a beszélgetés fonalát. - Azt mondanak, amit akarnak. És közben leeresztem egy kicsit a pajzsomat. A koromat nem mutatom, a vérvonalamra viszont rájöhet. És az üzenetnek is át kell menni. Fejből fejbe. ~Maga mit akar valójában?~ A tenyereim az asztalon nyugszanak és elégedett vigyorral döntöm félre a fejemet. Így várom a választ. Ami sorsdöntő is lehet.
- Az jó – annak gondolom, tartom, kapcsolódási pont mindig jó. Ha éppen azon folyamban, hogy mekkora balfék vagyok, akkor is. Az is én vagyok, s okkal gondolnak azt, amit, még ha éppen nem is én tehetek róla, pusztán szerény személyi képességeik okán alakult ez így. - El nem tudom most képzelni itt a nyarat – kuncogok egy rövidet. Hihetetlen, hogy itt lehet hó nélküliség is. És amit nehéz elhinni, annál kíváncsibbak vagyunk rá, mind a ketten. Érdeklődéssel vonom össze a szemeim, láthatóan nagyon koncentrálok a szavaira. Alyeska Fesztivál. Tehát valóban van itt bundás falka. Kérdés, ő tagja-e, ennek vagy másnak, avagy kóbor létmódban az. Mert akárkinek nem csiripelem célom valódi okát. - Á, a nagy bulik nem feltétlenül jók – legyintek, inkább lemondóan. – Sok a feszültség, a tetőfokára hágott hangulat meg könnyen csapát ereszd el a hajam buliba – ingatom a fejem. - Osztozom véleményében – szerencsés vagyok, már a hajnali dumaparti során is megkedveltem. - A meghívást köszönettel elfogadom – biccentek. Sokféle értelemmel bírt ez a meghívás. Akár kelepce is lehet, de mivel éppen az életemért futok, nem mindegy, hogy mikor válik el a fejem a nyakamtól? Akarok még élni, de van, amit nem befolyásolhatok, legfeljebb kijátszhatom ideig-óráig. A balszerencsémet csakis magamnak köszönhetem. - Emberek? – kérdezek vissza, s látszólag foglal le az étkezés befejezése, minden szavára figyelek. Érzékelem, ahogy megnyílik előttem, s ha hallani lehetne a robajként leomló kősziklát a mellkasomról, akkor egészen Kaliforniáig lehetne hallani. Nem kell senkit se megölnöm, se beharapnom. Ez fantasztikus! ~ Menedéket. Csatlakozást. Jövőt. ~ Nem fogom titkolni, hogy menekülök, s hogy mi elől. Az őszinteség fontos, ehhez tartottam mindig magam. De mégsem boríthatom ki egyből az asztalra a kukát. A szemeibe tekintek, mosolyogva, mely őszinte. Nyílt vagyok, s vállalom a lehetőségét annak, hogy ma kelt fel utoljára a napom. Már nincs más lehetőségem, s farkasom nem is irányított máshová, csakis ide jöhettem.
Egyetértően bólogatok, közben félredöntött fejjel falatozom tovább. Ami itt nyár, az más vidéken egy enyhébb tavasz. De itt élek, nekem már természetes. A másik hím nagyon várja, hogy a szög kiszúrja a zsák oldalát. Direkt olyat mondok, amit csak fajtánkbeli érthet ennyire tisztán. Bölénybundás indiánt ugyanúgy látni, mint foltos leopárdbőrbe öltözöttet. Szerencsére a szőrmeellenes mozgalom nem jár erre festékszórókkal. Elrontaná a fesztiválhangulatot. - Nem? Milyen bulikat szeret? Ha már felhozta, hogy nem mindig olyat, akkor elmondhatná. Azt látom, hogy nem egy fékezhetetlen. Persze az ilyeneknek is kell néha szünet. Kiengedik a fáradt gőzt, nem törődve azzal, mit párol meg. Halljuk! A hízelgéshez remekül ért. Ha akarom, én is tudom művelni, de mostanában kevesebb kedvem van hozzá. Mindegy, jöjjön csak. A szemünk elé. - Hm? - kérdezem értetlenül széttárva a tenyereimet. Nem emberekre számított. Már nem húzom sokáig az idegeit, eléggé kikacsintottak a kíváncsiság szemlélődő kocsányai. Mindjárt kiesnek. Hatalmas a megkönnyebbülése, a szíve ritmusa is más ütemet vesz fel. Ezek a belső feszültségek nem tesznek jót. De nem is jelennek meg ok nélkül... ~Ki elől menekül? És miért pont ide?~ Hátradőlök és továbbra is az asztalon nyugtatom a kezeimet. Ezek az infók nagyon is számítanak. Ha bűnös és az igazság utoléri vagy ha ártatlan és a harag éri utol, az is hat ránk. Ha befogadjuk. Említette a csatlakozást, ami annyiból jó, hogy nem csak lebzselni akar. Érzem én a törekvést. A pajzsomat nem nyitom nagyobbra. Tippelgethet, hogy erőben felette állok-e, nem árulom el és éreztetni se nagyon akarom. A farkasom nyugodtan üldögél és nézelődik. A pajzs mögül nem nagyon lát ki. Ezért sem ideges. Sokkal fenyegetőbb tényeket ismer, velem együtt. Jövő. Az az igazán félelmetes, ha tudod, mi jön, csak az idejét nem ismered.
- A delirium tremenst eredményező bulikról már leszoktam egy ideje. Egy jó könyv, felhőnézegetés, cigifüstbámulás tökéletesen megfelel – meg néha a farkasom magánmonológjai, amivel el tud szórakoztatni. Néha inkább irónikusan értelmezve mindezt. - Kevés okom van bulizni – a jókedvem nagy része eltűnt a nejem Alzheimer kórjával, majd jött a tetejébe a lányom esete. Beletörődő a hangom, szeretem őket, ők az emberi családom része. - Hm? – kérdezek vissza ugyanúgy. Nem lehet ilyen visszakérdezéssel zavarba hozni. Hiányzik a pontos kérdés, s így nem tudok pontos választ adni, vagyis kikerülni a rejtett bombát. Csak elkövetkezik a kérdés, ám a tálalás, felvezetés, bevezető és a teli gyomor megvan, nem is akartam mást. Ideje kiteríteni a kártyákat. Ha ezzel eddig tartott létem, vagy lehetőségem a csatlakozáshoz, eddig tartott. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon össze kell kapni az alsóneműm. ~A volt falkám elől. Véleményük szerint benne voltam az Alfa elleni felbujtásban. Már nem térhettem vissza a falka területére, mikor megkaptam a hírt, azonnali ultimátum volt. ~ Vagyis nem kaptam tisztázásra lehetőséget, ez is jellemzi az Alfát, csak még mindig nem értem, miért nem hagyta, hogy besétáljak és széttépjen? Jóban voltam a felbújtó lázadóval, aki végül nekiment az Alfának, így a gyanú, hogy benne voltam, érthetőnek tűnik. Ám nem voltam a helyszínen, s ez a tény zavart okozott náluk a logikai éterben, mint ahogy utólag meg is tudták, valóban lebeszélni akartam Beatricet. Viszont nem figyelmeztettem az Alfát. Ha tudtam volna a támadásról, sem lettem volna ott, mert nem véletlenül beszéltem le Beatricet az egészről, ám abban a hitben voltam, hogy sikerült beszélnem a fejével. Tévedtem, többszörösen is, s ennek ez lett a végeredménye. ~ A farkasom irányított ide, vezette lépteim. Többet nem tudok, miért ide akart jönni. ~ tárom szét gondolatban a kezem tanácstalanul. Farkasom nyugodtan viselkedik, nézelődik, hol a férfit, hol a farkast figyeli, érdeklődéssel.
- Meg tudom érteni. Én is ezeket kedvelem legjobban. Azért egy jó blues-koncert belefér, akár tánccal is. De ez nem ide tartozik. - Mire van inkább oka? Ha már felhozta, ki kell húzni belőle a nagy drámát, ami lecsapta. A mellkasáról leugró hegyek végül szóra bírják. Mikor már tudja, hogy megtaláltuk. ~Kérek pár részletet. Hol és mikor történt ez? Tévedett a Falka és maga ártatlan lenne?~ Az is jogos kérdés, hogy miért van még életben, ha mindez igaz. Egy felbujtót nem szoktak csak úgy elengedni. Persze vannak puhább kezű vezetők. Meg olyanok, akiknek nem elég az ultimátum és maguk erednek az illető nyomába. Ha Wolkov itt van a területünkön, jogosan érdekel, kik liheghetnek még utána. ~Talán mert itt eltűnhet a vadászai elől?~ Hogy a vendégek ne tartsanak minket komplett hülyének, akik csak nézik egymást okosan, hangosan teszem fel a kérdést. - Mindez hogy zajlott le pontosan? Van időnk, amíg emésztünk. Lehet, hogy neki már nem sok. Ha saras, simán elküldöm még a jelentés előtt. De meghallgatom. A neccesebb dolgokat úgyis fejben mondja, már látom, hogy rutinos. Hátradőlök, összefonom magam előtt a karjaimat és félredöntött fejjel vigyorogva hallgatom a mesét. Szigorú vigyorral.
Kezdőlap
