Az egyik központi útvonal a városközpont felé. Jellegzetes kőkorlátai és az év minden napján zászlókkal díszített oszlopai már-már helyi nevezetességgé emelik az utat.
Egyet lépek felé, miközben félrebiccentem a fejem. Farkasom ismerkedik a hím szagával, és az energiáival… emlékeiből próbálja előhalászni, hol is találkozhatott vele. - Ezzel nem vagy egyedül. – Álltam meg, könnyed mozdulattal széttárva a karjaimat. Most komolyan… kb a fél világ ismer. Legalábbis azt hiszi ismer csak azért, mert „közszereplő” vagyok. – Sokan ismernek. – Vigyorodok el. Elég mozgalmas volt az a bő évszázadnyi időm, amit magányos farkasként töltöttem. Úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült kihasználnom az időmet. Rengeteg helyen megfordultam, és rengeteget tanultam, de még így is sikerült lazítanom, és élveznem az életet… a pillanatnak élnem. Amikor Fifinek szólít, egyértelművé válik, hogy a Chicago-iak között volt akkor is, amikor én. A homlokomat látványosan ráncolni kezdem, majd mutatóujjammal megérintem az ajkamat. - Igaz, hogy elég rég volt már. – Szólalok meg elgondolkodva. - De nekem úgy rémlik, hogy a Béta… azaz Castor volt, Todd jobb keze. – Emeltem meg finoman a vállaimat, majd hanyag rándítást mímeltem. - Persze, hogy a századforduló után hogy alakultak a falkán belüli dolgok, én azt nem tudom. Tavalyig nem is tudtam, hogy Todd meghalt, és a falka jó része átcuccolt ide. – A hideget annyira nem komálom, hiszen azért attól függetlenül, hogy Észak-Itáliában is volt hó, de ennyire hidegek nem, mint itt. Annyiból jobb nekem, hogy a falka ide költözött, mert Alaszkában nem vagyok annyira szem előtt, mint Chicago-ban lennék. Persze itt is vannak olyanok, akik felismernek… de itt nincsenek akkora számban a pszichopatákhoz hasonló rajongók, akik mindenhova követik az embert… pardon, vérfarkast. Ráadásul itt jobban tudom kamatoztatni is a tudásomat, mint bármelyik másik államban. Fairbanks nem olyan frekventált város, ahol tömegével rohangálnának a megfelelő szakmai tapasztalattal rendelkező tánctanárok… márpedig minden generációban születnek kiugró tehetségek, akiknek a körülményeik miatt nagyon nehéz kitörni. Szóval azt hiszem, hogy a Fairbanks-i fiatalságnak mindenképp jót tettem azzal, hogy itt nyitottam ezt a tánciskolát. Persze nem csak gyerekek járnak hozzánk, hiszen nincs korhatár megszabva, szóval nem korhoz kötött az, hogy ki alkalmas táncra, vagy ki nem. - Na és, mire emlékszel… Lionel? – Közben a farkasomnak sikerült kibányászni poros emlékei közül az energiához, és szaghoz társuló hím nevét. Nem épp a finomkodásairól volt híres… vagy inkább hírhedt. Kérdésem közepette a hím mellkasára csúsztatom a tenyerem…
Csodálkozó, már-már értetlen tekintettel nézek vissza rá, mint aki nem nagyon érti miért kellene sokaknak ismernie. Ugyan nem vagyok és nem is voltam naprakész de azért figyelemmel kísértem Fifi szépen épülő karrierjét a múlt és jelen században is. Nehéz is lett volna nem figyelni rá, hiszen volt idő mikor a csapból is Fifi folyt. Befutott, mint a new yorki gyorsvonat és ez így is volt rendjén. Nem tudok mást mondani, megérdemelte a sikert. -Todd nem balkezes volt? - ütöm el a mondandójának élét és hacsak ő nem ragozza tovább nem is fűzök hozzá többet, de nagyon is megjegyzem. Erre az estére vár még ez az újabb kiderítendő talány, hogy azért méltatja Castort mert valóban így is érez, vagy csak egyszerűen luk van a hordón és az információ csak úgy patakzik kifelé. -Kemény idők voltak. - idézem fel emlékezetemben azt a sorsfordító napot, mikor Ridley utoljára ugathatta a holdat. Castor talán csak egy hibát követett el amikor kihívta, túl sokat várt vele. Az idecuccolásról meg...... csak összehúzom magamon a kabátot. Szerencsémre az északi telet most először kell „élveznem” és értelmet nyert a közhely, farkasordító hideg. Ha még pár fokkal hidegebb lesz valóban ordíthatnékom támad és ezen üvöltésben sírhatom vissza a Lake Michigan partján átvészelt mínusz tízeket. Mit hallok? A nevemen szólít. Ezek szerint csak sikerült előásni pár kopott emléket. Nem is vártam mást, elmosolyodom. -Hogy mire emlékszem? - mutató ujjammal végigsimítom mellkasomon nyugvó kezének fonákját. - Arra igen, hogy bár a kezed is figyelemre méltó, de a lábaddal tudtál te csudát művelni. Kopogásra. Apró cipők talpának kopogására. Táncolsz még baby? Persze tudom a választ, de egy kis játék sosem jön rosszkor. Továbbra is teszem a tudatlant és tájékozatlant. Ez mindig ment. Azt ugyan csak remélhetem, hogy meg is kajálja. Mint mondottam a csapból is Fifi folyt és ezt tudta ő jól. -Be kell számolnod erről a száz-egynéhány évről. Merre jártál bogaram? - ugyan nem azok voltunk, akik esténként az ágy szélén ülve beszámoltak egymásnak a „mi történt aznap”-ról, de munka ide vagy oda, valóban érdekelt az egész történet az ő szemszögéből. A magányos lét minden előnyével és hátrányával együtt. Ugyan picsa régen volt, de én is voltam egyedül. Azt viszont nem tudom és nem is tudhatom, hogy ezt egy nőstény hogy éli meg. -Gyere, elviszlek! Le ne fagyjon az a két csoda. - pillantok le a lábaira. - Meg aztán mi még nem is kocsikáztunk. Élmény velem kocsikázni, majd meglátod. Nem is kocsikázhattunk, hiszen az első Ford-T-t ha jól rémlik kilencszáz nyolcban vettem, akkor meg már Fifi ki tudja hol meresztette a hátsóját.
Csak a szemöldököm ugrik meg a visszakérdezésre, de nem válaszolok rá semmit. Egyébként is csak behülyíteni szándékozik vele. Bizonyára kemény idők voltak… a huszadik században nagyon sokszor voltak kemény idők, hacsak a két világháborút nézem, akkor is. Én leszartam mindkettőt. Hagytam, hadd szedjék szét egymást az emberek, ha úgy jól esik nekik… én még így is tudtam élvezni az életet, és tenni azt, amiért leléptem a falkából: tanultam, fejlődtem, világot láttam. A simításra nem veszem el a kezem, hiszen én voltam az, aki oda tettem, csak a szemem sarkából nyomon követtem a mozdulatot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól a bókja, el is vigyorodok annak hallatán, majd a kérdésre bólintok. - Mióta csak kibújtam anyám hasából… - Kacsintok. Anyám mindig azzal szédített, hogy előbb tudtam táncolni, mint sétálni. Az mondjuk tény, hogy a tánc az életem. Én erre születtem. - Csak kicsit jobban, mint akkor. – Hunyorítok cinkosan. Bár konkrétan nem válaszoltam meg, hogy jelenleg is táncolok-e, de annyira nincs húgyagyú, hogy ebből ki ne következtethesse. Egy kicsit mondjuk meglep, ha ennyire nem figyelt a világra, hogy még csak nem is tudott arról, hogy meddig vittem. Ha a TV-ben nem is, de plakátokon azért láthatott. Persze lehet, hogy jobb dolga volt, hiszen ki tudja hogy… és hol töltötte el az utóbbi évtizedeket, nem igaz? Az is lehet, hogy le volt zárva egy pincébe, és csak nemrég szabadult ki onnan. Hát… sose lehet tudni… A „kell”-re megugrik a szemöldököm, de betudom annak, hogy bizonyára csak rosszul fogalmazott. Elszámolással én ugyanis csak Castor… és ha nagyon muszáj, akkor a Béta felé tartozom, aki jelenleg Dante. - Merre nem? – Kérdezek vissza széles vigyorral. - Egyszerűbb lenne, ha így tennéd fel a kérdést, Lionel… - Kabátja cipzár kocsijával játszadoznak ujjaim, miközben évődő hangon válaszolok neki. Mikor felajánlja, hogy elvisz, a kocsija felé pillantok. Hm… azért nem vagyok teljesen hülye. Nem kicsit gyanús az, hogy csak így felbukkan a semmiből. Biztosra veszem, hogy van valami a háttérben. Ahhoz viszont, hogy kiderítsem mit is akar pontosan, be kell szállnom abba a kocsiba, és bele kell mennem a játékba. Rossz fát nem tettem a tűzre, ami miatt tartanom kellene Castortól, vagy attól, hogy büntetést kapok, úgyhogy nem sokat vacillálok az ajánlat elfogadásán. - Rendben van. – Lépek el tőle, kezem kissé késleltetve követi testem mozdulatát, ahogy ellépek tőle… futólag végighúzom ujjaimat álla vonalán. Nem kell nekem kinyitni az ajtót, ügyes kisfarkas-lány vagyok, megy ez nekem magamtól is, úgyhogy betessékelem magam az anyósülésre, aztán állítok is az üléstávolságon, hogy a lábaimat kényelmesen elnyújtóztathassam.
-Jobban mint akkor? Lehet azt még felülmúlni? Majd egyszer foroghatunk egyet. - kacsintok a mondatom végén. Egy kis hízelgés sosem jön rosszkor, de felfoghatjuk előjátéknak is. Akárhogy is alakul az este a végén több mint valószínű, hogy egyedül én fogok mosolyogni. Dicsérő szó, ami melengeti a pici lelkét talán kijár. Bassza meg, érzelgős lettem? Ez már tényleg a vég kezdete. Soha sem voltam a humánusság szobra. Jobb kedveltem az olyan „munkákat” ahol szabad kezet kaptam a rosszfiúk és lányok méltó büntetését illetőleg. Ilyenkor persze kényesen ügyeltem az időre, nem szerettem elsietni a dolgokat. A kedvenc talán a betoncsizma volt, mikor az illető térdig beöntetett és csak ezt követően mehetett a folyó fenekére. Purgatórium volt a javából és mielőtt kilehelte a lelkét volt ideje átgondolni, hogy mi volt a hiba és főleg mikor. Mikor baszta el annyira, hogy melyik cselekedete volt a fordulópont. Ha akkor másként dönt talán nem így alakul. Ez soha nem változott, most sem. Ellenben soha nem adtam a könyörgő szavakra és most? Még csak el sem hangzottak de már bókolok Fifinek, még egy kis mézet csepegtetve az utolsó édes pillanatokra. Persze neki van választása, ami sokaknak nem adatott meg. Még előtte a lehetőség a jó döntésre. Na majd kiderül ha beborul. Nem kezd el locsogni, hanem visszakérdez. És kacérkodik is nem gyengén. Ha az a cipzár érző lény lenne már bizonyára összenedvezte volna a gatyáját. Ha emlékezetem nem csal régen is ilyen volt. Kacér kis céda de egyet nem lehet tőle elvitatni, helyén az esze. Biztos vagyok benne, hogy valamit gyanít. Ezen gyanúm csak beigazolódni látszik mikor a vártnál gyorsabban belemegy az ajánlatomba. Mikor még a falkával volt ugyan nem autóval jártam, egy szép postakocsim volt, de ha emlékszik a nevemre akkor minden bizonnyal arra is, hogy bármely járművembe való beülés nem jelent életbiztosítást. Pajzsom most is a homlokomig felhúzva, így ugyan biztos nem lehetek benne, hogy gyanús neki valami, persze ez a tény már alapból gyanúra adhat okot. Persze jelenthet bizalmatlanságot is, ami meg ugyebár érthető. A kocsi felé lép és mielőtt kinyithatnám az ajtót bepattan az anyósülésre. Kevesen utaznak ott, jobb szeretem a csomagtartót használni, de ez megnehezítené a beszélgetést. Jómagam is beszállok és már indítom is a motort. Egy hétköznapinak tűnő Cadillac amiben ülünk édes kettesben, persze volt néhány változtatásom. Az egyike ezeknek, hogy az összes ajtó csak kívülről vagy az én ajtómról nyitható és a legerősebb farkasoknak is komoly nehézség lenne kitörnie ha már egyszer bent vannak. Szeretem ezt a verdát na. Örülök, hogy magammal hoztam. -Nos kedvesem? - közben kihajtok az úttestre, egyenlőre még a hotel felé – Merre nem jártál? - teszem fel a kérdést vigyorogva, adva még egy pár percet a fecsegésnek. Ugyan már sejtheti, hogy nem csak egyfajta különös véletlen miatt futottunk egymásba és azt sem hiszem, hogy oly naiv lenne, hogy azt feltételezné csak a bugyit akarom levarázsolni róla. -Be kell vallanom, azért párszor belefutottam a mi Fifikénket ábrázoló plakátokba. Milyen volt a csillogás? És ami talán még jobban érdekel, milyen a csillogás utáni hosszú és sötét északi télben? Biztosan kihámozza a szavak mögött rejlő valódi kérdést, mi szerint mi vezette vissza az övéihez?
- Tényleg? – Kérdezem kissé meglepetten, és nevetve. - Flynn felvette a nyúlcipőt, amikor a minap meg akartam táncoltatni a tornateremben… Van, ami soha nem változik, nem igaz? – Sóhajtom kicsit sajnálkozva. Lucast már annak idején se lehetett a parkettre csábítani, és most se hagyta magát. Milyen kár érte… Végül is meglett így is az a koreo… a párt is sikerült betanítanom, úgyhogy mindenki boldog. Feltűnik, hogy nincs belül kilincs az ajtón, de nem teszem szóvá. Lehúzom a fejemről a sapkámat, lazán hátra hajítom a hátsó ülésre, majd széthúzom magamon a kabátom cipzárját is, mert bár kint elkelt a hidegben, itt jóval kellemesebb idő van. A változatosság kedvéért Nike pulcsit viselek alatta. Nem látszik, de amúgy kapucnis. Nem csatolom be az övemet, utálom, hogy akadályoz a szabad mozgásban. A középső tükörbe pillantok, amikor gázt ad, és behajt az úttestre. Egyáltalán nem feszengek, vagy ha mégis, azt nagyon jól leplezem. - Az Antarktisz például kimaradt, pedig nagyon szívesen megnézném a pingvineket… de így jobb híján csak a pincérek farát lesegethetem… - Vontam vállat vigyorogva. Még ha röhejesen is hangzik elsőre, tényleg szívesen ellátogattam volna oda. Szerintem a farkasom csípné a pingvinhúst. - Korea is kimaradt… mindkettő. Sajna a menedzserem, meg a stáb úgy gondolta, hogy nem elég biztonságos odautazni. Nem sikerült eljutnom Finnországba se, pedig kötöttem egy fogadást, hogy Joulupukin ölébe csüccsenve csinálok egy selfie-t… szóval buktam az egyik kocsimat. Kár érte… - Sóhajtom. - Afrika is kimaradt, pedig legalább Algériába el szerettem volna menni. – Hiszen anyai ágon onnan származnak a felmenőim. - Amerika, Európa, Ázsia és Ausztrália minden olyan országát kipipáltam, amit látni szerettem volna. A többségét az elmúlt bő tíz évben. Majd talán valamikor Afrika is sorra kerül… ki tudja!? – Pillantok rá mosolyogva. - Áááá, tudtam én! – Bokszolok egyet a vállába… úgy konkrétan nem zavartatom magam amiatt, mert épp vezet. Nagyon nagy szemellenzővel kellett volna eddig járnia, hogy ne lássa meg az óriásplakátokat. - Az elején még jó volt… - Pillantok az útra. - Tényleg élveztem, de aztán az utóbbi két évben már kezdett nagyon maga alá temetni ez az egész. Fárasztó, amikor folyton a figyelem középpontjában vagy, és szinte még azt is megírja a bulvársajtó, hogy milyen öntettel szoktam enni a Kebabot… - Forgatom meg a szemeimet. Ez a része egyáltalán nem hiányzik a dolognak. Én nem azért vágtam bele annak idején ebbe az egészbe, mert azt akartam, hogy folyton a nyakamban lihegjenek. Az ismertség velejáróra. - Mielőtt megkérdeznéd, csípőssel! – Vigyorodok el. - Nyugis. – Foglalom össze egyetlen szóban azt, ami az itteni életem jellemzi. Az elmúlt tíz évhez képest mindenképp nyugis. Jó, hát volt egy balhém Duncan-el, de annak már több hónapja… és azóta ha igazak a pletykák, már nincs is a városban. Nekem nem hiányzik, speciel. - Élvezem, hogy itt nem minden második… csak minden huszadik ember ismer fel… Nyitottam egy tánciskolát… most ezzel foglalkozom. Nem azért szedtem magamra annyi tudást, hogy ne adjam át a jövő reménységeinek. Ilyen szempontból nem vagyok önző. És… a farkasom lelki békéjének is határozottan jót tesz, hogy ismét a mieink között élünk. – Az útról visszaviszem Lionelre a tekintetemet. - Miért van olyan érzésem drágám, hogy ez nem egy véletlen találkozás? – Kérdezem, miközben kissé felé fordulva az ülésen… tenyerem a combjára csúsztatom. Vajon sikerül-e kizökkentenem a vén rókát farkast a nyugalmából!?
Még egy könnycsepp is kicsordul, olyan nevetés vesz erőt rajtam. Elég volt csak elképzelni, hogy Lucas fülét-farkát behúzva eloldalog a parkettről, miközben Fifi amolyan durcás kislány pofival bámulja az egyre távolodó alakját. Az én cimborám mint beszari kis nyulacska? Ez nem semmi. Csak fussak össze vele. Nem nagyon foglalkoztat, hogy keresett-e már most menekülési útvonalat és meggyőződött a kilincs hűlt helyének megléte, azaz nemléte felől. Én ugyan ezt tettem volna, de nem szól felőle. Egyenlőre nincs is mitől tartania és ha jól válaszol nem is lesz. -Ezt nehezen hiszem el. A napfényes Itália szülötte a déli sarkra vágyna? - csóválom meg a fejem. Ízlések és pofonok különböznek, ez szent igaz. Az azonban nem fér a fejembe, hogy mit esznek az emberek és a farkasok a hidegen. Nyár, napfény és bikinik amerre a szem ellát. Ez az élet, nem más. Mégiscsak nőstény a javából. Olyan hévvel áll neki csipogni, hogy vétek lenne közbeszólnom. Így inkább csak bólogatok néha és hallgatom az élménybeszámolót. Az én utolsó tíz évem mondhatni eseménytelen volt, ha csak nem annyi, hogy minden századik szétzúzott állkapocs után elmentünk ünnepelni. Erre is megvolt a jól bejáratott sztriptízbár. -Ki tudja, talán Afrikába veled tartok. - mondom ezt meglehetősen komoly ábrázattal. Ott legalább nincs ez a kurva hideg és a teve sem utolsó falat. Meg a beduin se lehet olyan rágós. -Sőt mi több.... Még videoklippet és tévéreklámokat is láttam, de ha a következő vállon veregetés miatt összetöröm a kocsit úgy éljek nagyon kiporolom a feneked! - pillantok rá mosolyogva. Ha nekiállna itt foggal körömmel hadakozni sem veszíteném el a kocsi feletti uralmam, főként most, hogy számítok az előbbihez hasonló megnyilvánulásra. -Nem voltam ilyen helyzetben, így nehezen tudom beleélni magam, de el tudom képzelni milyen lehet ha percről percre nyáladzó embereket kell kicibálnom a seggemből, hogy aláírást körmölgessek napestig. Megértem, hogy elég lett egy időre. Időd meg van bőséggel, ha újra megkívánod. Fiatal még, mondhatni harmatos. Ha egy szép napon arra ébred, hogy újra a csillogást akarja még száz év múlva is megteheti. Bírná, semmi kétség. -Tánciskola? - kérdem mű csodálkozással. Na nem mondja.... hiszen ott vártam az említett intézmény előtt mint tegnap és azelőtti nap. -Ilyen gondom szerencsére nincs már. Az évek meghozták a gyümölcsüket. A farkasommal olyan harmóniában élünk, mint még soha. Azt teszi, amit akarok. Gyanít valamit, ezt már biztosan tudom. Nem csak a kérdés, de a combomon nyugvó keze is erre utal. Kihasználja nőstény mivoltát és keresi a gyenge pontot. Minden elismerésem Fifi, tudod te jól hogy lehet a picike ujjacskáid köré csavarni egy hímet, persze pár bájos pillantással nem mész túl messzire. -Vág az eszed baby, mint régen. - jobbom elengedi a kormányt és mutató ujjam végigsiklik Fifi fülétől indulva az állán. - Valóban nem puszta véletlen, amiért pont most és pont itt jártam. Azóta akarok veled pár szót váltani, amióta tudom, hogy visszatértél. Itt az útkereszteződés, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Lassítás nélkül hajtok át rajta. Kifelé tartunk a városból. Talán észre sem veszi. Ha mégis, majd azt mondhatom megzavart a lábamon pihenő keze, mint egy ártatlan iskolás fiút. -Nem voltál ott Fifi, mikor Todd kimúlt. Az egész eset előtt valami különös, rossz érzésem volt. - sóhajtok egyet, egy jó mélyet. Olyan igazi hiteleset. -Ugyan ez a szar érzésem van mostanság is és mikor ide kellett jönnöm az ördög valagába csak erősödött ez az érzés. Te voltál „odakint” és egész jól boldogultál. Vagyunk egy páran, akik menni akarnak. Gyere velünk édes! Valami jó meleg helyre. Legyen Afrika, ha oda vágysz. Na erre mit lép? A válaszon sok minden múlik majd.
- Szivi, Észak-Itáliában sincs mindig plusz 30 fok. Ilyentájt azért általában ott is nulla fok alá megy a hőmérséklet. – Verona közel fekszik a hegyekhez, ezért ott nincs mindig olyan meleg. Persze az emberek többsége azt gondolja, hogy Olaszországban mindig süt a nap, és mindig jó idő van, de ez nincs így. Az itteni hideg viszont nekem is kicsit borzolja a tűréshatáromat, de ha Dél-Amerika klímáját meg tudtam szokni… és meg is tudtam szeretni, idővel majd ezt is megszokom, nem? Nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen kihátrál valamiből csak azért, mert nem olyan egyszerűen érheti el a célját. Sőt! Szeretem a kihívásokat. - Tényleg? – Kérdezem meglepetten, miközben próbálom kifürkészni az arcát… vajon komolyan gondolja, vagy csak viccel velem? Nem gondoltam rá eddig, hogy bárkivel is betársulnék így. Eddig jól elvoltam egymagam az utazásaim során, nem kellett alkalmazkodnom. - Tudtam én, hogy felfedezted te már a tv-t… mint Kolumbusz Amerikát! – Naná, hogy már csak azért is megint belebokszolok a karjába, és jót vigyorgok a fenyegetésén. Nem vagyok az a kényes kis liba, aki egy fenekeléstől maga alá kaksizna. - Na és jársz még sztriptíz bárba, vagy megelégszel a Private Spice-al? Esetleg vegyíted a kettőt? – Emelgetem meg a szemöldökeimet kaján vigyorral. Sose voltam az a típus, aki az ilyen témákat tabuként kezelte volna. Simán felteszek olyan kérdéseket másoknak, amiket én természetesnek gondolok, de a másiknak már túl személyes terület. Ha nem akarja ezt boncolgatni, hát van kicsi szája, majd úgyis jelzi, nem!? - Hű, váo… ez aztán tényleg harmónia! – Nevetem el magam. Én azért még tényleg fiatalnak számítok, és nagyon sokat lett az utóbbi időkben a háttérbe szorítva a farkasom. Nem engedtem neki elég teret, és egy idő után már rám is átragadt a frusztráltsága. Besokalltunk a túl nagy tömegtől, a túl sok embertől… a folyton csörgő telefonoktól, a vakuk villanásától. Szerintem még így is nagyon jól bírta… szóval megérdemli, hogy nyugiban legyünk. Tényleg totál felüdülést jelent a Fairbanks-i élet, még ha ennyire rohadtul barátságtalan is az időjárás. A simításra szemeim egy pillanatra borostyánszínűen felizzanak… farkasom lelkesen üdvözli az erős hím közelségét. Lionel mindig is nagyon sunyi volt, de stílusosan sunyi, és ezt már régen is kedveltem benne. - Igazán? Csak nem beiratkoznál rúdtáncra? – Görbülnek kaján vigyorra az ajkaim, és egy pillanatra el is képzelem magam előtt a hímet, ahogy bőrtangában pörög az egyik rúdon. Én már csak ilyen kéjenc vagyok. Persze sejtem, hogy nem emiatt akart velem beszélni, ezért nem is ragozom tovább, inkább a poén ellövését követően kíváncsian hallgatom. Észreveszem, hogy nem kanyarodunk le. Ennyire azért nem tudta elvonni a figyelmemet. A fejemet el is fordítom egy pillanatra az út irányába, amerre le kellett volna kanyarodnunk, de továbbra sem szólok. Talán hosszabb lesz a mondókája, mint amennyi beleférne a hotelig tartó útba, és nem akarja ezt éles fülek mellett megvitatni. Kezd kíváncsivá tenni, hogy vajon mire is megy ki ez az egész. Amikor Todd kerül a terítékre, felsóhajtok. - Én ezt nem igazán bánom. Tudod, hogy mennyire közel álltam hozzá… - Pillantok rá vissza. Semmilyen szexuális kapcsolatom nem volt a régi Alfával. Sőt! Furcsa mód még csak meg se fordult a kis buksimban, hogy dugjak vele. Persze jól nézett ki… de nekem ő inkább amolyan mentor… apa karakter volt, és ő is úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. Nem is csoda, hogy azzal a feltétellel engedett el, hogy ha kitomboltam magam, akkor majd visszatérek. Az egyezségünket pedig a zseton jelképezte. Az volt a „visszatérő” adum a falkába. - A Chicago-ban maradottaktól tudtam meg, hogy mi történt. Talán másfél éve… - Hirtelen most nem is tudom pontosan, mikor voltam ott. Azokban a hónapokban a Nike ide-oda ráncigált a promóciók miatt. Amikor végre kibújik a szög a zsákból, összevonom a szemöldökömet, és egy kicsit hátrébb csúszok az ablak irányába, hogy jobban megnézzem magamnak. - Ezt te sem gondolhatod komolyan! Lionel, elment az eszed? – Ujjaimmal a hajamba túrok, úgy pillantok ki az ablakon a sötét… utcai lámpák által gyéren megvilágított egyforma lakóházakra. - Nem azért jöttem vissza, hogy megint elmenjek. És különben is… nem szegem meg az adott szavamat. Talán Castor megölte Todd-ot, de ez nem változtat semmin. Igen… szerettem őt, és nem mondom azt, hogy amikor a hírt először meghallottam, ne lettem volna marha pipa, de minden Alfa tisztában van vele, hogy csak addig Alfa, amíg egy erősebb, rátermettebb farkas le nem győzi. Todd is tisztában volt ezzel. Lionel, a fenébe is! Ne csináld ezt velem, kurva szar helyzetbe hozol azzal, hogy ezt megosztottad velem! Én nem akarok innen elmenni, és marhára szeretnék valamelyik bokorból előrángatni egy mágust, hogy az elmúlt pár percet radírozza ki a fejemből, mert nem is akarok tudni erről. A picsába már, én engedéllyel mentem el, nem csak úgy leléptem! Castor számít rád, te pöcs! Állj meg, és engedj ki! MOST!!! – Csapok dühösen a kocsi ajtajára. Én ebben nem kívánok részt venni, se tudni róla. Lehet, hogy sokszor meggondolatlan vagyok, lehet, hogy a stílusom hagy kivetnivalót maga után, hiszen Corvinnal se hiába akasztottam össze a bajszomat, de az adott szavam sose szegném meg. Behódoltam Castornak, aki visszaengedett a falkába. Nem fogom itt hagyni a szarban, bármekkora szar is közeledjen…
-Nulla alá, stimm..... de nem kibaszott mínusz negyven. Most tényleg. Szép a táj és itt van mindenki, majdnem mindenki aki fontos nekem, de a fasz kivan a tizenöt órás hideg éjszakákkal. Farkas vagyok nem kibaszott jegesmedve! Ha az elsőknek lettem volna, valami fasza kis Amazonas menti törzset nézek ki magamnak. Mondjuk magamat ismerve akkor meg a pára és a kurva szúnyogok miatt menne a rinya. Senki sem tökéletes és én szeretek panaszkodni. -Tényleg! Algériába szíves örömest. - mondjuk az országgal valóban nincs bajom, de eszem ágában nincs. Nyárra úgyis terveztem, hogy megnézzem hogyan fest most Rotterdam. Rég nem az otthonom már, de azért megnézném. Onnan Afrika már tényleg csak egy köpés lenne. De lássunk tisztán, a beszélgetés végével erősen kétlem, hogy Fifi pont engem szemelne ki útitársként. -Kolombusz, ez jó. - nevetem el magam. - A sztriptízbárokat pedig nekem találták ki. Látom emlékszel, bár akkor még nem így hívták őket. Hogy micsoda? Az ilyesféle szórakozás televízión bámulva? Olyan felfújható macákat ne szerezzek be? Az újabb bokszolásra megmutatom neki a tenyerem. Ezzel is nyomatékosítandó, hogy tényleg el lesz picsázva még egy ilyen mutatványért. Talán jól is mutatna a hátsóján egy megtermett vöröslő tenyérnyom. Elmosolyodom a gondolatra. Eme mosoly nem is tűnik el a képemről, de a rúdtánc említése egy csapásra elsöpri onnan. Most inkább olyan képet vághatok, mint aki megpenészedett uborkába harapott és a társaság miatt azt nem akarja azonnal kiköpni. Van egy olyan érzésem, hogy most ezt maga elé képzeli és hát.... ezt gyorsan kiverheti a fejecskéjéből. -Tudom! - bólintok elismerően. Már hogyne tudnám. Ez lenne az okok közül a leginkább nyomós ok, ami miatt pont Fifit látogattam meg először. Ridley rajongott érte és ennek többször hangot is adott és a nősténynek sem volt közömbös Todd. Itt az ideje előadnom a nagy monológot, közben persze nem mulasztom el figyelni minden apró reakciót, minden pici rezdülését. A pajzsom most ellenem dolgozik. Jó lenne ismerni az érzéseit a mondandóm hallatán, de maradnak a vizuális jelek és persze a szavai. Ki is bukik belőle apai anyai. Nem is vártam mást, vagyis ez nem teljesen igaz. Titkon reménykedtem benne, hogy valami hasonlót fog mondani. A fejemhez vágni, hogy öregségemre félkegyelmű lettem. Nem is vagyok képes kaján vigyor nélkül hallgatni. Persze ezt betudhatja mélyen gyökeredző perverziónak, vagy akár valódi észvesztésnek. -Nem ment el az eszem Fifi! - kissé emelt hangon – Nekem is fontos volt! Mint ahogyan Castor is az! Nem nézem végig, ahogyan még egy alfát lemészárolnak mellőlem! Köszönöm szépen, egyszer bőven elég volt! Tenni bármit is, egyedül úgyis kevés vagyok. Kezemmel végigsimítom képem, hallgatva a borosta sercegését ujjaim alatt. Lassítok, olyan kényelmes futó tempóra. -Négyszázharmincöt év nagy idő, de ilyen mágusok nem léteznek. Szóval tudsz róla és ezen nem változtat már semmi és senki.... Na jó! Visszaviszlek! De.... volna itt még valami! Lépés-tempóra lassítom a Cadillacet, majd megfordulok a kihalt külvárosi úton. Ám mielőtt ismét a gázra lépnék félrehúzódok. -Azt ugye nem is kell mondanom..... Számítok rá, hogy nem jár el a pofikád! Ismerlek Fifi de van valami, amit nálad is jobban ismerek. A fájdalmat! És pontosan tudom, hogy neked hol fáj a legjobban. Jobb kezem a térdére rakom és oly mértékben szorítom meg, hogy szinte hallani ropogását. Egy normál embernek már eltört volna a térde, de pár napig Fifi sem fog szoknyában mutatkozni hacsak nem akarja azokat a szimpatikus zöld foltokat mutogatni. -Ugye megértesz édes? - Biztosra veszem, hogy felfogta. A farkaslét talán legnagyobb előnye, hogy hamar begyógyul minden, de egy szilánkosra tört térd azért nem lesz olyan mint a régi pár pillanat alatt. Heteken át lábra sem lesz lépes állni, nemhogy táncolni... és ez Fifinek jobban fájna, mint ezer meg ezer ezüst tőr szúrása.....
Mint egy nyafka picsa, komolyan! Én nem hisztizek ennyit a hideg miatt, pedig én se rajongok érte túlzottan. - Majd megszokod, baby! Max itt nem kefélsz a motorháztetőn… - Ennyi. Nem mintha annyira képben lennék Lionel szexuális életével, vagy a szexuális szokásaival, hiszen már bő száz éve nem láttam a képét, de nem értem minek siránkozik. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Én se rinyálok, hogy befagy a picsám, pedig a jeges szél lefagyasztotta a farpofáimat. - Oké, majd visszatérünk rá! – Persze nem veszem komolyan én sem a dolgot. Ha el is utaznék mostanában Algériába, inkább egymagam mennék, mint díszkísérettel. Amikor egyedül vagyok, akkor nem szeretek másokhoz alkalmazkodni. A guminők említésére óhatatlanul is elröhögöm magam, mert elképzelem… - Arra nem adnak garit, anyagilag becsődölnél, ha ezzel a szőrös képpel kényeztetnéd a jó kis lufimellét! – Arról meg már nem is szólva… nem… nem, akkor sem akarok belegondolni, ahogy farkasa alakjában nyakon harapja a babát, az meg nagyot durran. A fél falka összecsődülne a hotelben, hogy mi volt ez a durranás, ami lövés hangra emlékeztető. Kész. Szakadok! A jó kedv azonban nem tart túl sokáig, hiszen totál lesokkol azzal, amit elém tár. Bárcsak ne tette volna! Hallgatom az érveit, de totál abszurdan hangzik, amit mond. Hallja egyáltalán saját magát, felfogja, amit mond!? - Egy önző pöcs vagy, Lionel… a kurafibb fajtából! – Mordulok fel mérgesen. - Mindjárt megszakad a szívem a sötét lelkedért… - folytatom gunyorosan. - …mert az jobb, nem ha szarban hagyod!? Klassz! Komolyan mondom, nem értelek! – El akartam menni. Nagyon mehetnékem volt, de ha Todd azt mondta volna, hogy Chicagoban van rám szüksége… szüksége van rám a falkának, akkor nem léptem volna le. Vártam volna néhány évet, és amikor úgy láttam volna, hogy nyugi van, bepróbálkoztam volna újra azzal, hogy elmehessek. De így nem! Ez kurvára nem egyenes dolog! - Tudod mi van!? Te önmagadat szereted, nem Castort… az van… ! Mint egy hülye tini picsa, úgy viselkedsz! – Leszarom, ha ezért szájba ken, akkor is kimondom a véleményem. - Ideje. – Horkanok fel bosszúsan, ujjaimmal idegesen csavargatom hosszú hajamat. Amikor lelassít a kocsival, és félreáll - Mi van még!? – Morgok mérgesen, majd rápillantok. A burkolt fenyegetőzés azt hiszem ezek után meg se lep. Hát ez marha jó! Elvárja, hogy legyek a cinkosa… Az is árulás, ha nem szólok arról, hogy árulás készül. Miért pont engem kellett belerángatnia ebbe a szarságba!? Amikor a térdemre markol, szemeim sárgán felizzanak a dühtől. Ezt nem hiszem el… komolyan mindenki a lábaimat basztatja!? Inkább szorongatná a torkomat! Megfeszülök ültömben, az arcomon grimasz fut át, de fel nem szisszenek. Az agyam úgy kattog, mint a fogaskerék. Az tuti biztos, hogy én ebben nem leszek partner, még ha ezért megint el is töri a lábaimat. Viszont ha most ellenkezek, lehet darabokban végzem valahol az erdőben. Tisztában vagyok Lionel erőfölényével. A legjobb védekezés a támadás. Végül is… színésznőnek is beváltam, nemde!? - Felesleges fenyegetőznöd… - Szűröm a fogaim között. - Ez a beszélgetés meg se történt… - Szemrebbenés nélkül hazudok. Csak érjünk vissza a hotelbe, első dolgom lesz Castort felkutatni, az se érdekel, ha valami picsa lovagol az ölében, akkor is beszélni fogok vele. Senki másnak nem merek szólni, mert Lionel azt mondta többen is benne vannak. Nem tudhatom, hogy kik. Senkiben se bízhatok… - Engedd el a lábam baby, feleslegesen csinálod itt a feszkót… olyan jól elbeszélgettünk nemrég. – Míg ő a térdemet szorongatja, addig én az álláért nyúlok, s ha el nem kapja, akkor ujjaimat cirógatóan alá simítom… akárcsak egy alattomos kígyó, úgy fonom körbe feromonjaimmal. Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam… talán ezzel elterelem a gondolatait, és a legkisebb gyanúját is annak, hogy be fogom köpni!
A motorhá....micsoda? Na ezt hol és ami fontosabb, kitől hallhatta? A Watergate balhé idején történt. Az időpontban biztos vagyok, mert újságokat terítettem a kocsira, nehogy a cafka szétkarmolja nekem a fényezést. Az egyik papíros címlapjáról pedig Nixon grimaszoló arcára emlékszem, amint esküdözik, hogy ő bizony semmit nem tud az egészről. De ki a picsa pletykált egy negyven éves sztoriról? Flynn! Édes testvére a fasznak! Ezért nyakon verlek! Jobb is ha hanyagoljuk a témát. Ennek megfelelően a gumimancira vállalt garanciát említve is csak kajánul vigyorgok. Ez ügyben természetesen ártatlan vagyok, mint egy ma született bárány. Ettől függetlenül Lucas cimbinek érik az a füles és ha most nem pattanunk le a témáról még ma este át is adom neki. Arról nem is beszélve, hogy fennáll a veszélye annak is, hogy Fifi kisterpeszben hagyja el a kocsit. Foglalkozzunk a feladattal, ami hát.... ebből róka lesz otthon, az is fix. Régebben ha csak egy kósza ilyen irányú gondolatot elkaptam, hogy valaki le akar lécelni a bűzös trágyalében hagyva akár csak egyetlen testvérét... a szart is kiverem belőle, hogy aztán megetessem vele és kezdjem elölről. Most meg? Faszom! Az én pofámat hagyják el ilyen rebellis szavak. De mit lehet tenni? A Hülye feladat is feladat és valakinek el kell lapátolni a már oly sokat említett szart. Nem hittem volna, hogy ez is eljön, és mégis. Itt állok, jobban mondva ülök. Kezemben az a képzeletbeli szívlapát és vadul piszkálom vele a latrinát. Még szerencse, hogy Fifi eme gondolatsorba nem kap bepillantást, nem venném a lelkemre, ha magára venné. Nem neki szól, de mint már mondtam, a hülye feladat is feladat. Én sem látok az ő fejébe, pedig mennyivel könnyebb lenne a dolgom. Azt azonban a vak is látja, hogy alaposan felbaszta a mondandóm. Dühöng és kigúnyol és biza az is nagy szerencse, hogy szemmel nem lehet ölni. Ki vinné haza akkor a verdát és a dögöt se etetné senki. -Vigyázz a szádra kismacska! - mordulok rá mikor tini picsának bélyegez. Vagy csak eljátsza a dühödt kis méregzsákot és az erdőben ott lapul két félnótás egy szépen feltekert vörös szőnyeggel csak az alkalmat várva, hogy a művésznő kiszálljon a limuzinból? És egy harmadik, aki szorongatja az Oscar-szobrocskát? Nem hiszem! Ez a harag igazi és ez így is van rendjén. Száz év nem volt elég rá, hogy Fifi elfeledje hová is tartozik. Szinte hallom a követ, ahogy koppan az aszfalton, mikor lehullik arról az egykor szívnek nevezett izémről. Félreállok, most már velünk szemben a városka fényeivel. Nem vagyunk ugyan messze, de gyalog azért belefájna jó pár percbe. Ideális a helyszín. Ha sikerült megvezetnem, akkor simán betudhatja a helyet, mint ahol már nem hallani az ordítást. Ha mégis, hát betudhatják vadállatoknak. Nem mintha nem azok lennénk. -Ha jó és főleg csendes kislány leszel – szorítom meg a térdét satuként – nem eshet bajod! Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Látványosan feszeng és abban is biztos vagyok, hogy okoztam némi fájdalmat. Félteni azonban nem féltem ennyitől. Élt már meg rosszabbat. A biztatást, hogy tartani fogja a kenyérlesőjét betudom némi parának. Így kétszáz felett ő sem kölyök már. Tisztában van az erőviszonyokkal. Ám, ami ezt követően történik, arra nem számítottam. Vagyis számítottam, de nem egy ilyen szituban. Szorításom alábbhagy és tenyerem is elhagyja térdét, persze a kontaktust folyamatosan fenntartva. Combjának belső felére csúszik a kezem, lassan. -Hé Fifi! Te tüzelsz? - pillantok rá amolyan kérdő és egyben csodálkozó képpel. Mit ne mondjak, Fifi baszott jól néz ki és az ingyen pina jó pina. De túl hirtelen a váltás. Ha a sakk nyelvére kellene lefordítanom, akkor az mondanám, hogy Fifi sakkhelyzetből rosált egyet, ezzel kellemetlen perceket okozva a királynőmnek. Valamit be kell áldozzak. Szívem szerint most elröhögném magam és a képébe vágnám, hogy nem igaz az egész, de ezt az egyet nem tehetem! Bár tehetném, hiszen a gyomrom jó párszor átfordult a tengelye körül a saját mondandómtól. -Most akkor vissza akarsz menni a városba vagy nem? - hagyok teret neki. Mint ahogyan azt is hagyom, hogy keze csintalankodjon a képemen. Túl sok időt és energiát fektettem bele az évek során, hogy felépítsem az „agyatlan barom” szobrát. Kár lenne ezt veszni hagyni.
Én vigyázzak a számra!? Hát mindjárt lemegyek hídba… vagyis nem, idebent nincs elég hely hozzá, de ha lenne, akkor lemennék. Épp az imént közölte, hogy el kívánja árulni Castort, és ezzel az egész falkát, de én vigyázzak a számra. Ejj Lionel… ha négyszáz fölött ilyen az élet, és pusztulnak az agysejtek, akkor inkább szúrjanak át ezüstkarddal 399 éves koromban. - Ha nem bántasz, akkor nem eshet bajom, nem? – Kérdeztem, miközben megpróbáltam jó pofát vágni a dologhoz. Ha nem a Legerősebb vérvonalából lenne, és nem lenne dupla annyi idős mint én, talán megpróbálnám átrendezni a képét, de nem vagyok hülye, hogy kinyírassam magam. Ha meghalok, akkor annak már legyen is értelme, és legyen látványos… ne csak egy jelöletlen sírban végezzem a fagyott föld alatt… A női kifinomult praktikák általában el szokták érni a kívánt hatást. Ha nekitámadtam volna, akkor csak rosszabbul járok, mert tuti összeroppantja a térdem, de ha totál ellentétesen cselekszem, az megzavarja. Ilyen egyszerű. Sokan valószínűleg elkönyvelnek egy hedonista picsának, akit nem érdekel más, mint a tánc és a dugás… de több ész szorult a fejembe, mint amennyit gondolnak. Megmondtam Castornak is, hogy ha kifinomult módszerekkel akar információkat szerezni, akkor csak szóljon nekem. Vagyok annyira ismert az emberek számára, hogy könnyedén közel férkőzhessek bárkihez. A keze máris elvándorol a térdemről a combom belsejére. Tudtam én, hogy a farok csóválja a fejét! Ujjaimmal lágyan cirógatom a bőrét, a kérdésére elvigyorodok. - Ó, már régóta nem… - Búgom, majd ajkaimat megállítom az ajkaitól egy centire, és ahelyett, hogy megcsókolnám, nyelvem bukkan elő az ajkaim közül, és évődve végighúzom alsó ajka húsán. Legyen még egy szép élménye, mielőtt Castor a fejét veszi, nemde!? Mert biztos vagyok benne, hogy amint Castorral beszéltem, neki befellegzett. - …csak bírom, ha egy hím kemény, és határozott… és te Lio… te tudod mit akarsz, nem igaz? – Hangzik kihívó kérdésem, miközben orrom hegyével megérintem az orrát, aztán lejjebb húzódva fogaimmal végigkaristolom állcsúcsát. A kérdésre felsóhajtok, majd elhúzódok, és visszadőlök az ülésem támlájának. - Menjünk. – Mondom úgy, mintha roppantul csalódott lennék, holott nem vagyok az. Alig várom már, hogy kitegyen a Holiday Inn-nél ebből az átokverte mozgó koporsóból.
A tököm kivan ezzel az egésszel és ez nem kicsit lep meg. Régebben egy ilyesfajta munka inkább szórakozásnak számított. Mindig szerettem a macska szerepét kiváltképp akkor, ha az egér nem egy csatornából kirántott kis ázott bűzcsomó volt, hanem kicicomázott fehér egér és Fifi remek egérke. Kíváncsi vagyok Alaszka milyen meglepetéseket tartogat még. Előbb erőm hagy cserben, most meg egy ilyen szórakozást adnék fel szívem szerint... mi jöhet még ez után? Vagy egyszerűbb a válasz és simán elpuhultam a nagy semmittevés közepette, amely az utóbbi években jutott osztályrészemül? Illinoisban volt ugyan munka ezerrel, de a falka nagy részének távozásával lényegesen kevesebb mint annak előtte. És hát lássuk be, egy jól bejáratott gépezet volt Chicago. Ment minden magától. -Ha bántani akarnálak nem itt ülnél, hanem hátul! - intek szabad kezemmel a csomagtartó felé, ahol többeknek volt szerencséje, vagy inkább szerencsétlensége utazni. Ó, bassza meg, a cuccom meg éppen ott van. Akkor ez az opció kihúzva. Még a végén Fifi kárt tenne a motyómban.... vagy a motyó Fifiben. A hirtelen és hát valljuk be őszintén számomra meglepő váltás kizökkent. Míg az iménti dühről kétségem sem volt, hogy valódi a tüzelő szukáról már kevéssé tudom eldönteni igaz-e vagy sem. Éhes disznó makkal álmodik, tartja a mondás és hát arra a következtetésre kell jutnom, hogy a közhely megalkotója hajlamos volt mondandóját szó szerint érteni és bizony megfigyeléseihez nőstény sertéseket használt. De ez a gyors váltás. Basszamegahegyikecske! -Hát persze Fifi. Én is úgy érzem. - mondom cinikusan. Van is erre némi alapom, hiszen a combja úgy süt, mint amit most rántottak le a tűzről. Kénytelen leszek még alvás előtt felfegyverezni magam egy súroló szivaccsal és némi vízzel a nyomok eltüntetése végett, amit ha nem tévedek most nedvedzi oda és hagy a kárpiton. Szavai nem kicsit hízelgőek, a cselekedeteiről nem is beszélve. Nem szégyenlem bevallani, hogy a kényeztetés testi kellemességén felül hím-hiúságomnak is picsa jól esik. Hagyom, hogy mókázzon és mint egy maharadzsa nem teszek semmit. Egy paraszthajszálnyira van tőle, hogy jó alaposan aköré a pajkos kis ujjacskái köré csavarjon, hogy aztán megrágjon és kiköpjön, mint csak egy rágósabb falattal tenné. Én meg mint egy megrészegült kiskutya minden csóválni valómat csóválva egyek a tenyeréből és akár kamasz kölyökként szófosástól szenvedve tálaljam ki neki, hogy mi is a valódi apropója a mi kis véletlen pásztoróránknak. Ha még az ajkamra is ráharapna, az talán előcsalná zsebemből a fehér zászlót. Az utolsó pillanatban sikerül a vérbeli bakfarkast kicibálnom a láthatatlan hálóból és visszatérnem a földre. Nem hagyhatom, hogy szó szerint elbasszak egy melót! Direktbe nyomom a váltót és egy indulattal teli gázadással parancsolok a kocsinak indulást. Fifi meg amolyan durci kislányként dől hátra, mint aki nem kapta meg a beígért nyalókáját. Újfent közeledünk a városhoz, immáron szótlanul.
//Itt jegyezném fel, hogy élve elővásárlási jogommal igényt tartok a 200-ra is :*** //
Ha igazán az ujjaim köré akarnám csavarni, már megtettem volna… de valahogy nincs ingerenciám egy árulóval kefélni a hátsó ülésen, amúgy alapvetően nem zavarna a helyszín, nem vagyok az a típus, aki csak ágyban csinálja. Húzni az agyát viszont annál szórakoztatóbb. Ennyi még belefér, legalább a magam módján megbosszulhatom azt, amilyen helyzetbe hozott ezzel az egész dologgal. Ebből is látszik, mennyire nem ismer. Ha igazán ismerne, akkor meg se fordult volna a fejében, hogy hallgatásra motiváljon, hanem egyszerűen letépte volna a fejemet a nyakamról. Amikor elindulunk vissza, a város irányába, csend telepszik kettőnk közé. Érzem rajta, hogy kissé feszült, ami valós elégedettséggel tölt el. Legalább nem csak én feszengek. Mivel azt mondtam neki, hogy a korábbi beszélgetést úgy veszem, hogy meg se történt, ezért a témával kapcsolatban nem nyilvánulok meg a továbbiakban. Azt hiszem jobb, ha nem kezdem fel újra, mert akkor már kevésbé lenne esélyem meglepni őt egy másfajta „visszatámadással”. Beszélgetni sincs kedvem igazán, inkább azon kattog az agyam, hogy tudjak úgy beszélni Castorral, hogy az ne legyen olyan feltűnő. Ki tudja, hogy a testőrségből ki van benne ebben az egészben. Flynn eléggé elkötelezettnek tűnt, de nem lehetek most már az ő hűségében sem teljesen biztos. Mindenképp négyszemközt kell beszélnem Castorral, és lehetőleg úgy, hogy ne legyen túl feltűnő. Lionel se teljesen hülye, és biztos vagyok benne, hogy mivel nem reagáltam pozitívan a „világmegváltó ötletére”, egy darabig figyelni… vagy figyeltetni fog. Még azelőtt fülön csípnének, hogy átemelhessem a virgácsaimat Castor irodájának, vagy lakosztályának küszöbén. El kell érnem, hogy ő keressen fel… vagy egy teljesen semleges helyen találkozzunk. Minél előbb! Ezzel a saját biztonságomat is garantálni tudom legalább addig, amíg nem tájékoztatom az Alfát az árulásról. Hogy utána meg mi lesz velem!? Nos… Én bízom abban, hogy a hűségemért cserébe Castor nem engedi, hogy egykönnyen eltegyenek láb alól, csak azért, mert feldobtam Lio-t, és a társait. A társak. Jó lenne tudni, hogy kik azok, de ha most elkezdenék kérdezősködni, az túlságosan feltűnő lenne. A fenébe is! A rádióhoz nyúlok, majd bekapcsolom, mert egyre nyomasztóbb a csend. A felcsendülő dalnak sikerül egy őszinte vigyort csalnia az arcomra. Ezer éve nem hallottam… tuti, hogy valami retro adóra sikerült bekapcsolnom. Ujjaimmal dobolni kezdem a combjaimon a zene ütemét, majd egy idő után én magam is bekapcsolódok, és énekelni kezdek:
„[…] Sweet Home Alabama Where the skies are so blue Sweet Home Alabama Lord, I'm coming home to you Here I come Alabama
Now Muscle Shoals has got the Swampers And they've been known to pick a song or two Lord they get me off so much They pick me up when I'm feeling blue Now how about you?
Sweet Home Alabama Where the skies are so blue Sweet Home Alabama Lord, I'm coming home to you […]”
A visszaút meglehetősen borzongással teli. Persze nem a szinte már kínzóvá váló némaság ezért a felelős és nem is az a kibaszott kóbor macska, kinek szemeiben visszatetszett a reflektor fénye. Természetesen nem a hólatyaktól tocsogó főút a felelős sem pedig az a szembe jövő Pickup, melynek a vélhetően satu részeg pilótája úgy kacsázott az úttesten, mint egy tökön rúgott puffogó vipera. -Anyád picsája! - mordulok meg mikor kénytelen voltam elkapni a kormányt elkerülve ezzel a koccanást. Még a fejem is utána fordítom a kamikaze vezető tovatűnő hátsó lámpája irányába, persze hamar el is feledem azt a barmot. Agyam máshol jár, mégpedig eme kellemesnek hitt mégis skandalumba fulladó munka körül. Nem tudok napirendre térni felette. Ez is csak egy meló és máskor remekül szórakoztam volna rajta. Puhapöcs lettem? Ó, a fasz kivan. A lista többi nevével nincs semmi gond, talán majd ott helyrerázom magam. Hiszen azok tényleg nem mások, mint nevek egy kibaszott borfoltos papíron. Életemben nem láttam őket, legalábbis nem tudok róla. Nem olyan valakit kell meggyúrni, akit régről ismerek. De szent ég, ezzel sem volt gondom eleddig. Nagy gondom volt rá, hogy olyan hímnek tartsanak, aki a saját anyját is képes kerékbe törni ha erre kap parancsot.... és most elég rámnézni. Tényleg már csak pár esztendő kell és megalapíthatom a Puhapöcs-klubbot. A hotelban majd összeverődünk, kakaót szolgálnak fel és mint az anonim alkeszek egy valaki majd középre áll és rinyál. ~Sziasztok! Lio vagyok. Nyámnyila!~ ~ Sziaaaa Liooo ~ köszön vissza a többi puhapöcs kórusként és szépen előadhatjuk egymásnak sajnálkozva, hogy ki mikor kit szánt meg. Talán még valami kisállat símogatóba is szervezünk buszkirándulást. Eskü, mint valami nyugger banda. Lehetne ez a nevünk, Arany-Agyar Nyugalmazott és magtalan farkasok klubbja. Beszarás! Vajon mi járhat Fifi buksijában? Csak remélni tudom, hogy lelki szemei előtt éppen a szívemet tartja a kezében és vadul lakmározik belőle. ~Basszus Lio, az utat nézd!~ és már magamban is beszélek? Hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy kimondtam-e a szavakat. Baszogatja a rádiót és mi szól éppen. Boldog hetvenes évek. Ha boldog nem is, de nem rinyáltam ennyit, az egyszer biztos. Ujjammal a halk éneklést kísérem a kormányon, már majdnem el is felejtem, hogy pár perccel ezt megelőzően milyen dolgokról folyt az eszmecsere. Még az utolsó refrén előtt érünk vissza a hotelhez. Elmúlt már talán éjfél is, persze az időérzékem alaposan megkavarta a sarkkörhöz közeli hosszú éjszaka. Leparkolom a verdát és egy gombnyomás csak, mikor a központi zár nyögve visszaadja Fifi szabadságát. Rápillantok, de nem szólok semmit. Jól tudja a dolgát, legalábbis merem remélni.
Lionel se volt túlzottan beszédes a Holiday Inn-ig tartó pár perces úton. Csak egy szitkozódás hagyta el a száját, amikor egy barommal majdnem összekoccantunk. Nekem jelenleg feszültség levezetés gyanánt a legjobb megoldásnak az éneklés bizonyult. Az legalább valamelyest elterelte a gondolataimat. Mire megérkeztünk, a dalnak is vége szakadt. Az épületre pillantottam, majd hallottam a kattanást, ahogy a central zár kiold. Ujjaim a rádió kapcsolójára siklottak, majd lekapcsoltam a zenét, és az ülésben megemelkedve hátrafordultam a sapkámért, majd belehúztam a fejembe. - Köszi a fuvart… - Szólaltam meg, miközben felhúztam a kabátom cipzárját. Az ülést visszaállítottam az eredeti pozíciójába, aztán Lio álláért nyúltam, és magam felé fordítottam a képét. - Élményt volt. – Tettem hozzá, majd odahajolva egy búcsúcsókot nyomtam a szájára. Neki talán egy átlagos csókot jelentett, én viszont ezzel búcsúztam el tőle… vélhetőleg örökre. Talán még pár óra, és kileheli azt a sötét lelkét, vagy Castor játszóterén végzi előbb, ahol kiveri belőle az Alfa, hogy kik a társai az árulásban. Így vagy úgy, de a homokóra lepergőben van, ami a hátralevő életének idejét jelzi. Ezután kiszálltam a kocsiból, majd nyugodtnak látszó léptekkel sétáltam el egészen a bejáratig. Amikor már odabent voltam, és nem láthatott, azonnal beszálltam az egyik liftbe, és előkaptam a mobilomat, hogy egy gyors sms-t pötyögjek Castor telefonjára. „Életbevágóan fontos, hogy minél előbb beszéljünk! Nem tudom épp mit csinálsz, de amint tudsz, gyere a szobámba, kérlek! Ha én mennék, nem lenne biztonságos. Amíg velem nem beszéltél, ne szólj erről senkinek. Ez a te érdeked! Fifi” Habozás nélkül kattintok a „küldés” gombra, majd visszarejtem a telefont a zsebembe, és kilépek a liftből. A szobámba indulok egyenesen, remélve, hogy Castor minél előbb felbukkan. Csak nehogy bárkinek is szóljon, és elhallgattassanak, mielőtt figyelmeztetném az árulásról…
A vékonyka ujjacskák kikapcsolják a rádiót ismét csendbe burkolva az éjjeli várost. Egyetlen kurva macska vernyogását hozza felénk a metsző északi szél. Komolyan mondom nem férnek a fejembe ezek a dögök. Mit bagzanak ilyenkor? Megértem én, hogy tavasszal még a fűszálak is basznak, de tél van a fenébe is! Csendben figyelem amint szedelőzködik még mindig a macska hangján bosszankodva, mikor megérzem érintését államon. ~Élmény mi? Azt meghiszem!~ de végére sem érek a gondolatsornak mikor megérzem ajkai ízét. Nem, nem smaci volt, inkább olyan Isten veled csók, de annál azért több. Te szent jó ég, ugye nem azért volt feszült kussban, mert átértékelte a mondandóm és hajlik az igenre? A kurvák faszát! Mikor már távolodik tőlem mutatóm követi húsos ajkait, hogy rátapadjon gyengéden nyomva és vele formálja a „maradj csendben” nemzetközi jelét. Biztosra veszem, hogy érti mit várok el tőle. Ha tudná, hogy szívem mélyén éppen az ellenkezője az, amit szeretnék. Magam is kiszállok és zsebemben cigaretta után kutatok. Hamar kezembe is akad a csomag. Ugyan a felirat nem erről tanúskodik, de ez a mai nem volt valami szerencsés húzás. Figyelem, ahogy a pici lábak szépen viszik az épület felé, mintha mi sem történt volna. -Ezaz baby! Gyerünk, menj be szépen! - biztatom motyogva, persze ezt ő már aligha hallhatja. Meggyújtom a cigit, pont mikor belép a bejáraton. -Ügyes kislány! Fel! Indíts felfelé Castorhoz! Meg ne szívass szépségem! Zsebemből előkerül saját telefonom, az a régi vágású nyomógombos féltégla. Nem nagyon használom, hiszen túl maradi vagyok én ezekhez a szarokhoz, de most valahogy szükségét érzem. A címzett természetesen az Alfa. Az ő és Lucas számán kívül nincs is más elmentve. Pötyögök kicsit, bár ebben a picsa hidegben nem olyan egyszerű feladat ez. Majd a cigarettát eltaposva vágódok be ismét a volán mögé. Valahogy le kell vezetnem az elmúlt úgy egy óra indulatait és már tudom is miként. Murvát és gumikat nem kímélve hajtok ki a parkolóból abba az irányba, amerről jöttünk. Talán utolérem azt a faszkalapot, aki majdnem nekünk jött idefelé.....
A listára meredek. Majd a műsorszervezőre. Rendben, hogy jegyesség, de ezek a számok nem éppen a tánctérre valók, vagyis de, a hálószobába, kettesben. A harmadikra meg nem gondolok semmit. A pszichopaták szoktak ilyeneket mondani, leendő áldozataiknak. Eléggé dugába dőlt házasság lesz ez. Mégsem mondhatok semmit, elvégre elvállaltam a heti műsorban szereplést, főleg, mert nagyon jó csapat alakult ki és hétről hétre többen jönnek. Felőlem. Nem tartom magam művésznek, énekesnek, sosem voltam az. Az érzésekkel tudok játszani, átadni és megrezegtetni a lelkeket, amiről egy adott dallam szól. Ki is használom ezt az adottságom és nem csak itt. A mostani énekek alatt viszont elég sokszor volt eszemben Annakpok. Végül megkapom a jelzést, hogy kezdődhet a felkérés. - Ezt a dalt Johnny küldi Elizabeth számára. A kérés szívből érkezett és szívhez szól. A dalbafogok. Tudom, hogy ez a jegygyűrű átadásához kell és éppen ezért várom, mikor térdepel már le, de csak nem teszi. Aztán láthatóan veszi a lapot és mikor kinyitja a kis dobozkát, végre már térdepel. Nevetés, taps, az utolsó akkordok is elhalnak, én pedig az álló mikrofonhoz lépek. Hát, ha nem értettem, miért kérik ezt a dalt, az első lépéseknél megértem. Profi táncosok. Most már biztos vagyok, ha nem válnak el az első kudarcnál, akkor sosem. Művészlélek. Fellángolás, kiégés és válás. Mégis átveszem az érzelmeiket és a hangomba viszem át, a képességemen keresztül. És végül értem a harmadikat is már így. Az ujjongások után, közben visszaülök a zongorához és a megszokott műsor folytatódik. Aztán vége ennek is, és az egész este előttem, lévén kora délután van ez a fellépés, amit annyira nem is bánok, bár ehhez a hangulathoz inkább este szükséges. A kabátomat felvéve a kijárathoz tartok, éppen időben, hogy elkapjam az éppen nekem esni készülőt, miután megcsúszott a jégen. - Megvan, elkaptam! Minden rendben? Ide tartott, ha jól látom. – mutatok a hely felé, majd kinyitom neki az ajtót, miután látom, hogy baja nem esett
Duane leparkolt a kocsijával a kis klubtól nem messze eső egyik mellékutcában, ahol épp talált helyet. A méretes furgonnal ez nem mindig egyszerű, most is kellett keringenie. A látogatás apropója az volt, hogy dobosuk, Carlos ajánlott egy jó kis helyet, ahol megihatnának egy sört, dumálhatnának és közben remek háttérzene szokott lenni. Megbeszéltek egy időpontot, Duane háromszor is rákérdezett, hogy biztos ilyen késő délután kezdődik-e a zenés rendezvény. Ismerte Carlos-t, hogy milyen szeleburdi, mindent elfelejt és összekever, elveszít. A srác bizonygatta, hogy száz százalékig biztos a kezdésben és hogy ő már 20 perccel előbb ott lesz. A kubai elhitte neki, ha ennyire állította. Néha Carlos is képes volt jól megjegyezni valamit, még a zenei témákon kívül is. A megbeszélt időpontban a kubai el is jött, nem tudva, hogy rég vége az egésznek és hogy a dobosuk fejéből ráadásul teljesen kiment a találkozó és épp másik városban tartózkodik. A kocsit lezárva vidáman indult a klub felé egyszerű, téli öltözékében. Sötétzöld szövetkabát volt rajta piros, kötött sállal és fekete sísapkával. A kabát alól látszott a fehér vászonnadrág és a barna csizma, amit a hideg, havas időkre tartogatott. Még direkt örült is ennek a késő délutáni időpontnak, mert előtte beiktatott egy edzést az egyetem alagsorában. A jó kis közelharci gyakorlás után frissen zuhanyozva és enyhe, tengervizet idéző férfiillattal befújva jött a baráti iszogatásra. Még az Őrzők, sőt a vérfarkasok is elcsúszhatnak a jégen és most ez megtörtént a kubaival, miközben a klub bejárata felé tartott. A lábai hátrafelé indultak és óriási hasas lett volna belőle, ha az a fiatal, lágy vonású fickó nem kapja el igen ügyes mozdulattal. - Hüh! Köszönöm! Igen, minden rendben - mondta Duane és ebben a pillanatban jelzett a telefonja a hátsó zsebben. Carlos-nak bevillant valami abból, amit megbeszéltek és sms-t küldött, amit a kubai gyorsan megnézett, elővéve a telefonját. "Bocs, haver, azt hiszem, mára beszéltük meg a talit, de el kellett utaznom Austinba. Bepótoljuk 1 hét múlva?" Megrázta a fejét nevetve és vigyorogva a hülyeségen, amit Carlos állandóan produkált. Megint beugrott neki. Egyszerűen már nem kéne hinnie sose a dobos adott szavának, dehát erre nem képes. Majd megint jól leszidja, amit Carlos zsebretesz, esküdözik és újra megcsinálja ugyanezt mindenkivel, akivel csak lehet. A zenekar is csak azért tartja, mert rugalmas és kivételesen sokoldalú, profi zenész, aki a koncerten 150%-on teljesít és a közönség is imádja. - Hoppá, a feledékeny jóbarát! Most szólt, hogy kiruccant Texas-ba, pedig itt kellene lennie. Azt hiszem, mégse ide tartok... Amúgy milyen műsor lesz ma? - kérdezte Duane, akit minden szempontból félretájékoztattak. Ha megérezte az energiákat, akkor igenis fontosnak tartotta ezt a véletlen találkozást egy újabb vérfarkassal, akit még nem ismer és váltani akart vele még pár szót.
A reflex és a kontroll segít abban, hogy a mozdulattal ne törjem egyben a bordáját is. - Rendben. – még tartom az erőmmel, míg egyensúlyra nem kap, aztán elengedem. Ismét egy ismerős érzés, érdeklődve is pillantok rá, ám szóvá nem teszem. Viszont örülök neki, elvégre közös tőről fakadunk némi úton-módon. El is mosolyodok erre a tudatra. Látom, hogy máris a telefonnal van elfoglalva. Én bezzeg a szellemekre nem tudok ezeken a gépeken kiigazodni. Egy pár távozik, ha már itt vagyok, akkor tartom nekik az ajtót és már látom, hogy hamarosan érkezik a jégmentesítő brigád is. Feltekerem a sálam, eléggé nem vagyok oda érte, de kell az álca. Kesztyűt ne várjon senki, berakom a zsebembe a kezem, és kész. Már lépek tovább, amikor elér hozzám a kérdése. Megállok és visszafordulok. - Jimmy Swing műsor lesz. – mosolygok rá. – Nagyon jók, jó szórakozást! Még várok egy fél pillanatot, kérdez-e, aztán tovább lépek, amennyiben nem.
Duane jó nagyot esett volna, ha ez a férfi nem kapja el véletlenül. Ilyen még soha nem történt vele. Ritkán szokott ilyen rosszul lépni és esésközeli állapotba kerülni, akkor viszont vagy elesett egyedül vagy mást is felborított. Még sose járt úgy, hogy valaki elkapja és mindketten talpon maradjanak. Az energiákból lassan kiderül, honnan ez a nagy állóképesség. Egy vérfarkas karjaiba szaladt bele. Diszkrét mosoly a másiktól és Duane-től egy bólintás. Egyik se akarja szóba hozni, aminek a homályban kell maradnia. Mások is járnak erre, hamar bezárna az a klub, ahová csak ők ketten mennek le néha. A pár előtt igen udvariasnak mutatkozik a férfi. A kubai most nézi meg jobban, milyen lágy vonásai vannak. Ami azt illeti, ő se egy dokkmunkás arcú. A munkások mellett megpróbál a kubai elmenni, de most már lassabb és óvatosabb, kimért lépésekkel. Sikerül megtartania az egyensúlyát. Ezt a farkast nem akarta elszalasztani, ha már összefutottak. - Nem ismerem, de mindegy is. A talinak annyi, egyedül nem ülök be. Maga hogyhogy már a koncert előtt távozik? - kérdezte Duane egyszerű érdeklődéssel. Nem akart sokat lábatlankodni, de a fő kérdéseket fel akarta tenni az illetőnek. Egy úriembernek tűnt, aki kinyitja mások előtt az ajtót és megóvja őket az eséstől. Magában már arra gondolt, hogy Will akár ismerheti is, mert ilyen természettel a segítőkész farkasok közé tartozhat ez a fiatal arcú. A kubai feltartani nem akarta, így elindult mellette. Nem sietett sehová, egy kis informálódás beleférhetett. Már ha nem volt a másik ellenére a folytatás.
Mellém kormányozza magát, hagyom. - Megértem, bár jó zenét játszanak. – bújok bele a kabátom zsebébe a kezemmel, megszoktam az áljátékokat, de azért ez már nekem is hideg. Tudom, hogy ki, nem zavar, közös gyökerekkel rendelkezünk. Ha nem lenne, sem okozna gondot. Amilyen vagyok, az ellenséggel is leülnék egy asztalhoz. A mellettem lépkedő pedig egyáltalán nem tűnik ellenségesnek, sokkal inkább kíváncsinak. - Az előző nem rég ért véget, az érdekelt igazából. A kávéjuk is isteni. Kikerülök egy újabb párt. Beszélgetéshez megfelelő ritmusban lépegetek és már most kíváncsi vagyok arra, milyen kérdésekkel fog bombázni. - Egyedül is lehet élvezni ezeket a helyeket. Nem zavarja beszélgetés, bele tud merülni a zene hallgatásába. De ön társaságkedvelőnek tűnik és törődőnek. – tekintek rá egy pillanatra.
A kubai örült, hogy nem ütközik aktív ellenállásba. Szeretett beszélgetni és ha nem mutatta valaki nagyon feltűnően, hogy untatja, akkor boldogította is a népeket többnyire. Bastian barátságosnak látszott, eddigi tettei is gentlemanhez illőek voltak. - Már volt egy koncert? Úgy tudtam, csak most kezdődik itt az élet. Ehh... - legyintett Duane nevetve. Carlos megint keverte a szezont a fazonnal, össze-vissza beszélt, mikor kijelölte a találkozó helyét. - Kik játszottak eddig? Legközelebb majd kipróbálom itt a kávét, ha azt mondja, hogy ilyen jó. Legközelebb, de akkor inkább ő szervezi az összeülést, nem bízza rá a trehány dobosra. A zenészlegendák szerint ezek általában link alakok és nem tudni, ezért választják-e a hangszert vagy utána válnak hanyaggá. Duane jókat derült, hogy Carlos nagyjából mindent összekevert, amit lehetett és ezt egy idegentől kell megtudnia. A séta folytatódott, hagyták dolgozni a jégtörőket. - Jó megfigyelés! Igen, társasági ember vagyok, abszolút az. A nevem Duane Alvarez, üdvözlöm! - nyújtotta a kezét. Egy ilyen apró mozdulattól még nem fagynak le egyikük ujjai sem. A barátságosságban benne volt, hogy megérezték egymáson a mágiát. Amúgy a kubai nem csimpaszkodik rá ennyire idegenekre. Ennél a fickónál észrevett még valami alapos és mély megfigyelő készséget. Mintha elemezte volna őt a férfi. - Egyébként én is zenész vagyok, noha ma közönségként jöttem volna egy muzsikustársammal. Maga mivel foglalkozik?
- Néha délutánonként is vannak műsorok. Igény szerint. Vagy hogy mondják. – mentem ki a helyzetből. – Az, amire jöttek volna, még nem kezdődött el. Hát nevünk nincs nagyon, Coffee Clubot szoktunk viccesen emlegetni és így maradtunk meg a köztudatban is. Pontosabban én csatlakoztam hozzájuk. - Coffee Club. Vegyesen, sokféle zene. De főleg bárzene féle. – ma pont nem az volt, de ez lényegtelen már azt hiszem. – Jó a kávéjuk. Rosie-nak jó érzéke van hozzá. - Bastian Baiyard. – viszonzom a kézfogást, igyekezve nem összetörni az összes ujját. Egyet se. Nem szeretek másokhoz érni. Az érzelmeik így is nyitott könyvek előttem, nem mondanám, hogy egy őrző is az előttem, de igazából igen. Nyitott jellemű Duane és egyben erős a hite is. Kevesen vannak ilyen erős hittel, de egyben racionalitással teli emberek (őrzők). Az álszentektől vagyok rosszul, és akik ideológiák mögé takarják tetteiket, miközben ártanak másoknak. Duane pedig érezheti az abból a korból származó erőt, mágiát, ami egy Megoldó vérvonalába és nagyjából háromszáz évbe belefér. Annyira megszoktam ezt a kort, hogy mutatom, automatikusan ezt mutatom a külvilág felé. - Milyen hangszeren? – kérdezek vissza, mielőtt válaszolnék az ő kérdésére. - Pszichológus-pszichiáter. A zene sokat segít abban, hogy a lélek megnyugodjon. Ugyanígy a tánc is. Nem, mintha olyan nagyon menne, de kikapcsol. Hivatása a zene? – térek vissza rá és nem próbálgatni igyekszem. Tudjuk egymásról, hogy kik vagyunk.
Duane felkapta a fejét, nyitott szájjal bólintott egy jó nagyot. - Áhá, szóval itt ilyesmi is van! Jó tudni. Na, majd egyszer megnézek egy ilyet, ha a társaság nem több állammal arrébb lesz éppen - válaszolt nevetve. A bárzene, sanzon vagy klubjazz, nevezzék bárminek, nem igazán tartozott Duane érdeklődési körébe. Ami latinosabb volt, az már igen, de a sima jazz nem érdekelte nagyon. A hely viszont szimpatikus lehetett és egy beszélgetéshez jó háttérhangulatot tud adni egy ilyen szolid műfaj, amit nem kell túlkiabálni, szóval tényleg eltervezte, hogy visszanéz egyszer. És kávét fog rendelni, mert azt már ajánlotta Bastian. - Ütőhangszereken és dobon játszom. Akivel jöttem volna, az a dobos. Koncerten váltogatjuk egymást, van egy ilyen blokkunk, hogy hangszert cserélünk, aztán pár szám után visszatér mindenki a maga cuccaihoz. A férfiban tényleg erősen jelen volt a mágia, Duane szinte tapintani tudta az energiát. Erős farkas lehetett, az idősebb fajtából. A kubai végiggondolta, találkozott-e már a névvel. A kóborok listáján volt egy pszichiáter, aki a vérvonali adottságaiból élt gyakorlatilag. 3 "B" betű volt a nevében, innen jegyezte meg. Pontosabban 3B-nek keresztelte el magában és most sikerült is találkoznia vele. - Ja, igen, magáról már hallottam. Willt ismeri, ugye? - mondta és körülnézett. Nem igazán járkáltak itt emberek, az utca másik végében lézengett pár. Nyugodtan lehetett beszélgetni, ha nem kiabáltak, senki nem fülelhetett bele a titkokba. - Hogy megnyugodjon? Én jobban szeretem azokat a zenéket, amikben pezseg az élet és magukkal visznek, energiát adnak. A nyugalom...zenétől nem nyugodtam még meg. De kikapcsol, az biztos és a közönségünket is. Elfelejtik a zűrös hetet és önfeledten táncolnak, ezt nagyon nagy öröm látni. Jó látni, hogy adhatunk valamit, ami kirántja őket a punnyadásból - válaszolt Duane. Egy kicsit hallgatott, kutatott még az emlékeiben. Sok kóborról voltak infók és csak úgy elméletben megjegyezni mindent anélkül, hogy találkozott volna velük... Neki ez nehéz volt, csak a lényeg maradt meg vagy az érdekesebb, ritkább tények. Sok mindent, életkort, jellemzőket például nem tudott felidézni Bastiannel kapcsolatban. - Sokan járnak magához a városból? Nehéz rávezetni őket a megoldás útjára? A kubait is elvitték egyszer pszichológushoz, rögtön azután, hogy az a kedves pár behozta a városba és megmentette az életét. Fel kellett dolgoznia, hogy rabszolgafarmon élt, ahonnan megszökött és több társát is agyonlőtték. Talán mindet, aki részt vett a szökési kísérletben. És még csak 17 éves volt. A hitének tulajdonítja, hogy ebből is felállt, de a szakemberre is szükség volt. Azóta viszont nem szorult rá ilyesmire, talált igaz barátokat és a szerelmével is mindent megoszthatott. Együttérzett a magányos lelkekkel, akiknek nem volt ilyen kapcsolat a tarsolyukban és kezelésre kellett járniuk.
Kezdőlap
//
:*** //
//
