Amióta Vincent közölte velem, hogy gyakorlatilag testőrre van szükségem, azóta forrtam magamban. Persze, neki bólogattam, és mosolyogva azt válaszoltam, hogy jól van, de lesz ennek még folytatása, ebben egészen biztos voltam. Nem vagyok én holmi gyámolításra szoruló gyenge nő, az istenit! Oké, hogy mindennap összetalálkozhatok néhány Betolakodóval, de ez nem jelenti azt, hogy bármi probléma is lenne, elvégre az O’Connors egy semleges helyszíne a városnak, vagy nem? És különben is, az egyik legidősebb tagja vagyok a falkának! Esküszöm, hogy felháborító! Ma egyébként sem voltam nyugodt lelkiállapotban, de még rátett egy lapáttal, hogy úgy sejtettem, Olen ma tiszteletét fogja tenni nálam, ez pedig semmilyen körülmények között nem mehetett zökkenőmentesen. Ha rajtam múlna, akkor elküldeném a fenébe, sűrű hálálkodások közepette, hogy azért ő megtette volna a feladatát, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy neki sem tetszett annyira az ötlet. Ez azért némi vigaszként szolgált, de nem sokat segített a dolgon. Idegesen túrtam hát bele szőke tincseimbe, és úgy könyököltem fel mind a két kezemmel az asztalomra. Amúgy sem vagyok egy nyugodt természetű nő, de ez most még nálam is betett. Persze próbáltam most is lecsillapítani a dühömet, elvégre az lenne a feladatom, hogy a hímekkel ugyanezt tegyem. Mégis, hogyan tehetném, ha én is ott tartottam, hogy mindjárt felrobbanok a dühtől? Amúgy is világéletemben utáltam, amikor a férfiak úgy kezeltek, mint valami nem emberi lényt. Már akkor is így volt ez, amikor még nem voltam vérfarkas, csupán egy fiatal lány. Már akkor is buzgott bennem a bizonyítási vágy és az erő. Oké, hogy már nem vagyok a csúcson –már ami az erőnlétemet illeti -, de azért még mindig megállom a helyem, ha muszáj. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok fordultak meg a fejemben, miközben megéreztem Olen semmivel sem összetéveszthető illatát. Nos, akkor jöhetett a második kör, ebben a remekbe szabott kis küzdelemben. Sőt, Vincenttel nem is volt az igazi, de vele nem hiszem, hogy olyan gördülékenyen mennének a dolgok, bizonyára mostanra neki is kinyílt a csipája, csak úgy, mint nekem. Még egy utolsó kortyot ittam a whiskymből, ami ott volt mellettem, majd a székkel az ajtó felé fordultam, és két formás lábamat felraktam szépen az asztal szélére.
Persze... Végül is, mi másra nem lennék éppenséggel jó, mint biztonsági testőrnek? Legalábbis Vincent szerint, ez tökéletes számomra. Oké, aláírom, hogy az ötlet a falka szempontjából teljes mértékben helytálló, valamint Dee-nek sem árt, ha van mellette még valaki - jelen esetben szerény személyem... khm... -, aki erősíti őt. Elvégre a betolakodók bármikor hepajkodhatnak az O'Connorsban, az ilyen partizánkodásokra pedig nem lehet felkészülni. Jah, ezt marhára megértem. Vagyis, inkább azt mondom, hogy mióta Vincent ezt felvezette nekem, azóta erősen győzködöm magam. Nyilván rábólintottam, már csak azért is, mert a falkán belül a Tarkok dolgain kívül, nem igazán foglalkozom semmivel. Jó... Dotty-t egyengettem, tanítgattam, ha már szükség volt rá. Valahogy kezdem úgy érezni, hogy minden efféle segítősdire meghúzom a számat, mondjuk úúgy... minden alkalommal!? Yepp! Mindegy... Feltételezem, Dee sem örül a dolognak, és én sem. Attól függetlenül, hogy ugyan látásból ismerem, de még nem jutottam el odáig - ahogy ő sem -, hogy beszélgessünk... Pompás alkalom hát erre, ez a mai! - bő iróniával. Na, de... Nem vágom el a 'jó kedvet' már így az elején. Lassú, tompa léptekkel haladtam át az O'Connors bejáratán, miután a Vypert kiláncoltam a parkolóba. Imádom azt a motort, szóval kár volna érte, ha ragadós kezekre kerülne... mrrr... Egy pillanatra megálltam, majd kissé beszippantva a levegő parányi atomjait, kutatni kezdtem Deirdre jelenlétét. Nem kellett sokáig tapogatóznom, hamar képen vágott az illata. Remek, még lépcsőzhetek is... Sikerült némi flegma pofát is vágnom a gondolat mellé, ahogy elértem az iroda ajtaját. Illedelmes gyerek vagyok, tanultam némi modort is, így bekopogtam. Noha, a "gyere" és/vagy "szabad" - nem szabad... - kijelentést már nem vártam meg. Egyszerűen csak benyitottam. Nyilván várt, és érzett, szóval különösebben nem zavartattam magam. - Hello, Dee. - löktem be magam után az ajtót, 'elegánsan' a lábammal. Persze, azért igyekeztem nem berúgni, csak szépen, ügyesen behajtottam... Füstszín íriszeim rohamosan futottak fel a nőstény arcára, egykedvűen mérve be őt. - Nagy örömödre, megérkeztem. Hát még az enyémre! - egy szolid kis vigyor, némi gúny, és persze a jól ismert hanyag mozdulat, amivel hátamat a falnak vetettem, karjaimat és lábamat is átkeresztezve egymáson. - Flancos kis irodád van. - tekintetemet átvezettem a helység gyomorzatán, majd ismét megpihentettem azt Dee-n. - Szóval, hogyan tovább? - sóhajtottam halkan, tovább fürkészve a másikat, az asztalra vágott lábakat már csak direkt sem vettem figyelembe.
Szegény nem tehet ugyan róla, de miután nem csak megéreztem Olent, hanem meg is láttam őt, még inkább kedvetlenné váltam. Alapesetben nem lenne vele semmi bajom, és azt is tudtam, hogy ő sem szeretne itt lenni most velem, de attól még nem lett jobb hangulatom. Még mindig morcos voltam, mert úgy éreztem, hogy pesztrálni kell engem, holott elég idős vagyok már ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mi az, amire szükségem van, és mi az, amire nem. Eddig sem történt semmi nagyobb baj, pedig akkor is én vezettem a kocsmát, mikor a betolakodók néhány hónapja megérkeztek, és ez a mai napig sem változott semmit. Ugyanúgy be szoktak jönni ide, sőt, még Ash is közéjük tartozik, ennek ellenére nem történt olyan zűr, amit ne tudtam volna elsimítani. Pontosan ez a dolgom egyébként is. Ügyes, és talpraesett nőnek tartom magam, hiszen világéletemben feltaláltam magam a rázósabb helyzetekben is! - Szép napot neked is! – erőltettem azért egy bájmosolyt az arcomra, csak úgy a látszat kedvéért. Na, meg azért is, mert képtelen voltam kihagyni egy ilyen lehetőséget. – Egy kis finomságot, és odafigyelést, ha kérhetem! – szóltam rá, mikor észrevettem, hogy arra is képtelen, hogy a kezével csukja be az ajtómat. Nyilván tokostól ki is törhette volna, ha akarja, de attól még ezt az apróságot elvártam, hogyha bejönnek hozzám, akkor némi tisztelet legyen, ne pedig ez a flegma léhaság, amit itt most bemutatott nekem. - Akkor jól sejtettem, hogy az öröm kölcsönös… - jegyeztem meg hűvösen, de a mosoly még mindig maradt. Azt hiszem, hogy akár ölni is képes lettem volna úgy, hogy ugyanez a báj tükröződik az arcomon, csupán a szemeim árulták volna el, hogy valójában forrongok a dühtől. Szerintem ezzel ő is tisztában volt, csak egyáltalán nem érzett fenyegetőnek engem. ENGEM!!! - Ne szemtelenkedj velem, inkább tedd le a seggedet a székbe! – böktem fejemmel az asztalom másik oldalán álló ülőalkalmatosságra. A kérdése hallatán csak tanácstalanul fújtam egyet, és aranyló tincseim közé túrtam. – Halványlilám sincs, hogy őszinte legyek – válaszoltam némi csendet követően. – Úgy látom, hogy te sem vagy igazán oda az ötletért, ahogyan én sem, de ez van! Nekem annyi a lényeg, hogy ne tűnj ki nagyon, és még véletlenül se akadályozz engem, vagy bárki mást a személyzetből. Csak húzd meg magad, nehogy elijeszd a vendégeimet, mert akkor aztán lehúzhatom a rolót, ez pedig egyelőre nem szerepelt még a terveim között – közöltem a tőlem telhető leghiggadtabb hangszínen. – Még az is lehet, hogy neked is találok valami feladatot itt… - tettem hozzá elgondolkozva.
Az "intésre", miszerint legyek óvatosabb és figyelmesebb, kénytelen vagyok megrántani a szemöldökömet, értetlen, és némileg groteszk képet vágva az egész mondathoz. Talán még a vonásaimról is leolvasható a 'mi_a_f*sz_van' plusz hatszáz darab kérdőjel. Szívesen elregélném, hogy nem rúgtam be a drágalátos ajtaját, sőt... igazán illedelmesen hajtottam be magamhoz képest. De nem akartam vitába bonyolódni így az elején, noha sosem kerülöm a konfliktust. Nem is szívesen kreálom, ami azt illeti. Nyilvánvaló, hogy neki sem szájíze ez a helyzet, de ez van. - Abszolút! - engedtem el egy ironikusan széles vigyort. Éreztem, hogy dühös, de valahogy nem tudott meghatni. Nem azért, mert tartásom ne lett volna irányába. Ő még nem ismer. A falkának "sajnos" azon tagja vagyok, aki csak az alfáját képes tisztelni, vagy aki ezt sikeresen kivívja nálam. Elsőre...? Ugyan már... Túl öntörvényű és makacs vagyok ahhoz, hogy pincsi kutyát játsszak bárkinek is. Egy alomban vagyunk, én elfogadom őt, neki is el kell engem. Legalábbis, ha együtt akarunk - és persze mert muszáj - dolgozni, akkor mindkét oldalról le kell nyelni a szarságokat... - Már megbocsájts, Dee. De éppenséggel megdicsértem az irodádat... - vontam oldalra keserűen szám szélét, unott arcot vágva. Az, hogy a szókincsem nem nyálas, és a legkevésbé sem szívhez szóló, ettől még valóban míves egy szoba ez. Ennyi. Mindenesetre, ha már ennyire ragaszkodik ehhez a székes attrakcióhoz, ám legyen... Lassú léptekkel közelítettem meg az asztalt, majd ujjaimat egyszerűen rásimítottam a szék támlájára, és kipördítve azt helyéből, ledobtam rá magamat. - Megfelel? - sóhajtottam egyet, ahogy egyik lábamat, legalábbis az azon lévő bokámat a másik lábam térdére fektettem. Hangom reszelős volt, és mély. Persze a maga folytonos rekedtségével. A kis monológját is figyelemmel kísértem, egy rossz szava se lehet! Igaz, közben kényelmesen hátrább dőltem, avagy lejjebb csúsztam, de figyeltem. Végül, amint elhallgatott, némi szuggerálást követően, mely során egészen feltérképeztem arcának megannyi vonását, megszólaltam. - Dee... Relax. Testőrnek, biztonsági okosságnak jöttem, nem bazári majomnak. Jártam már itt párszor, ez sem jelent gondot. A munkámat pedig... - hajoltam kissé közelebb, szinte már suttogva ejtve el a szavakat. - ...hidd el, jól végzem. - parányi szünetet tartottam, míg visszadőltem a szék támlájához, egyet roppantva nyakamon. - Én azért vagyok itt, hogyha gebasz van, segítsek neked. Meg kell védeni ezt a helyet. A betolakodók mostanában túlságosan... merészen járkálnak. - izmaim megfeszültek, miként állkapcsom is, de végül csak fújtattam egyet halkan. - Gondod addig nem lesz velem, ameddig nem baszogatsz... - komolyan beszéltem, erről füstszín íriszeim is bőven árulkodtak. - Ja és, Dee... Nem munkásnak szerződöm, sőőőt... nem is szerződöm. Ne akarj feladatokat szabni rám. - normális hangszínen beszéltem, kivételesen abszolút nem flegmán, avagy támadón. - Persze, ha segítség kell, számíthatsz rám. - mosolyodtam el végül, tartásomon is engedve kissé. Nem akarok én vele rosszban lenni, de nem fogom csípni ha főnökösködni akar, vagy irányítani, ez nyilvánvaló. Nem az alfám, nem a munkaadóm. Segíteni jöttem, ezt újra kihangsúlyoznám... - Egyébként, igazán megkínálhatnál valamivel. - vigyorodtam el kajánul, és isten a tanúm rá, még egész kedvesen is...
- Nem éppen dicséretnek hangzott… - jegyeztem meg rosszallóan, de inkább nem bonyolódtam bele jobban a témába. Egyrészt felesleges lett volna tovább ragozni, másrészt pedig kitelik tőlem, hogy csupán piszkálódáson felhergeljem magam. Ez is inkább csak kötekedés volt a részemről, bocsánatot kérni pedig eszem ágában sem volt. Megtehettem volna, sőt, azt hiszem, hogy meg is kellett volna tennem, de egyelőre nem jött a szó a számra. Szerintem vagyok olyan makacs én is, mint a velem szemben ülő kedves úriember. A székes mutatványát elnézve nem mondhatnám, hogy a modora elnyerte volna a tetszésemet. Tény és való, én sem vagyok mintapéldánya az udvariasságnak, de ő úgy látszik, hogy még rajtam is túltesz. Istenem, mi lesz itt, ha egész nap össze leszünk zárva?! Egyetlen nyugodt percem sem lesz, maximum akkor, ha elmegyek pisilni, vagy bezárkózom ide. Ez a két lehetőség egyenesen kétségbeejtőnek tűnt, hogy egy pár perc kedvéért kénytelen vagyok elmenekülni a saját kocsmámban! - Mondhatjuk – válaszoltam oldalra billentett fejjel. Szerintem szándékosan ment az idegeimre. Lehet ezt paranoiának nevezni, és lehet, hogy csak önmagát adja éppen, de attól még rohadtul ijesztőnek találtam, hogy mi ketten össze legyünk zárva. Nem tudom, hogy Vincent mit szedett be, amikor ezt kitalálta, de hogy nem volt éppen az eszénél, abban egészen biztos vagyok. Elkezdhetnék vele vitatkozni erről, elkezdhetnék kiabálni akár Olennel is, de mind a kettő marhára felesleges időpocsékolás lenne. Az előttem ülőt nem hatná meg cseppet sem, a kedves Tarkunk pedig… nos, ő is magasról leszarná az egészet. Miközben ő beszélt, és felém hajolt, én ahelyett, hogy a többség számára automatikusnak tűnően hátradőltem volna, inkább felkönyököltem az asztalomra, és mélyen a szemébe néztem. - Ezt nem kétlem, de majd csak akkor hiszem el, ha a saját szememmel láttam, hogy nem tartasz fel engem! – közöltem rezzenéstelen arccal, és vele ellentétben én akkor sem hajoltam hátrébb, amikor ő már visszadőlt a támlához. – Az lehet, hogy merészek, de eddig is jártak ide, és nagyon jól tudják, hogy ez egy semleges hely. Itt nem fognak balhét csinálni, vagy ha igen, akkor képes vagyok megvédeni magamat. – jó, nyilván több betolakodóval szemben már kevésbé lenne esélyem, de egyszerűen nem gondoltam arra, hogy ez bármikor is bekövetkezhetne. Egyszerűen nem történhetett meg, hogy itt valaki balhét kreáljon nekem, mert kénytelen lennék fenéken billenteni az illetőt, a csinos új csizmámat pedig nem szívesen koszoltam volna össze ilyen mocsokkal. Csak egy biccentéssel vettem tudomásul, hogy finoman szólva felkért, hogy ne piszkáljam, mert addig nem lesz gond. Túl sok lett volna nekem, ha a betolakodókra figyelnem kell, és még vele is felesleges energiáim mennek el, mert nem férünk meg egymás mellett. Kinek, ha nem nekünk kellene összefognunk? Persze kivitelezni ezt nem olyan egyszerű, mint ahogyan az elméletben tűnik, de talán még én is megerőltethetem magam, nem? Már ha egyáltalán neki is megy… - Rendben! Megpróbálom, de természetemből fakadóan én mindig irányítani akarok, ráadásul ez az én helyem – vontam meg a vállaimat könnyedén, szinte már érdektelenül. Úgy éreztem, hogy jogom van hozzá, hogy az itt tartózkodókat, akik nem vendégek, irányítsam. Eddig az ilyen személyek közé csupán az alkalmazottaimat lehetett sorolni, de arra remekül rátapintott, hogy ő nem az. Ez nem tetszett. Nagyon nem! - Elnézést… - keltem fel kelletlenül, és a mögöttem lévő szekrényből kivettem egy poharat. – Remélem, whisky megfelel, mert itt most csak az van. De tudod, ez egy kocsma… kimész a pulthoz, és elég bő a választék. Mivel itt leszel egész nap, legalább annyit, mint én, ezért majd megtanulod, hogy minek hol a helye, és hogyan szolgáld ki magad. Mondhatnám akár azt is, hogy érezd magad otthon, mert mostantól ez lesz a második – ezúttal már én is viszonoztam a mosolyát, bár még mindig nem volt az igazi, de azt hiszem határozottan fejlődőképes vagyok. Azért azt megvártam, hogy válaszoljon, nem akartam pocsékolni az italt.
Kimerültnek, tényleg igazán fáradtnak éreztem magam, és mivel romlott a koncentrálóképességem odakint, ezért úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem a mai nap folyamán, ha idebent maradok az irodában, és megpróbálom a könyvelést és a pénzügyeket átnézni rendesen. Fel kellett volna újítani ezt-azt, kicserélni néhány széket, és az italkészletben felmerült hiányt is ideje lett volna pótolni. Az volt a szerencse, hogy jól ment a bolt, ez viszont egyenesen maga után vonta azt is, hogy sűrűbben kellett a szállítmányokat intézni. Minden héten ugyanazon a napon került erre sor, de most elnéztem egy nappal, és így csúszott minden. Ez van, ha túl sok dologra akarok egyszerre figyelni, és nem adom le időben a rendelést. Türelmetlenül könyököltem rá az asztalomra, és teljesen reményvesztetten túrtam bele a hajamba. Már azt sem tudom, hogy mikor pihentem ki magam utoljára úgy igazán. Állandóan rohantam, próbáltam nem törődni bizonyos zavaró tényezőkkel, hiába állt minden a feje tetejére egyik pillanatról a másikra. Az életben jönnek nehezebb időszakok, de utána mindig eljön a könnyebb is, amikor minden úgy megy, mint a karikacsapás. Arra vártam én igazán! Néhány papírkupacot eltoltam az asztal szélére, másokat meg magam elé húztam, miközben átnyúltam a bögrémért. Már félig elhűlt benne a kávé, de azért jó nagyot kortyoltam belőle, hátha egy kicsit felélénkülök tőle. Az is lehet, hogy jobban jártam volna, ha valami erősebbel vegyítem egy kicsit, de nem akartam addig lesüllyedni, hogy alkohol segítségével tartom magam észnél. Elég furcsa is lenne, hiába enyém a kocsma, és felvedelhetném akár az egész készletet, ha nekem éppen ahhoz lenne kedvem. Néha tényleg elég nagy késztetést éreztem az efféle megoldásokra… Végül hátradőltem a székemben, elkortyolgattam a kávémat, és magam elé vettem a leltári feljegyzéseket, hogy eldönthessem miből és mennyit kellene rendelnem. Hiába merültem el újra a gondolataimban és a munkában, még ennek ellenére is megéreztem, hogy közelít felém valaki. Ráadásul azt is nagyon jól tudtam, hogy ki. Ajkaim mosolyra húzódtak, és már az előtt kiszóltam, hogy az illető bekopoghatott volna az ajtómon. - Gyere be! – invitáltam kicsit felélénkülve a rég nem látott Olent. Tudtam, hogy eltűnt egy időre, de okokat különösebben nem kötöttek az orromra. Ez csak azért volt rossz, mert amikor már éppen hozzászoktam az állandó jelenlétéhez, és ahhoz, hogy ne nagyon ugráltassam, váratlanul lelépett a színről. Nem mondhatnám, hogy nagyon örültem neki, viszont úgy éreztem, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba. Egészen a mostani pillanatig. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy csak azért örülök neki, mert kizökkent egy kicsit ebből a sok papírból, vagy tényleg.
Túl korán keltem. Noha, ha jobban bele gondolok rohadtul nem aludtam szinte semmit se. A húgom értesülése óta képtelen vagyok nyugodtan ágynak dőlni. Állandó gondolatok, és emlékek kergettek, még akkor is, amikor a reggeli kávémat nyalogattam, vagy épp egy cigire rágyújtottam. Igazából egész napos agytornára kárhoztatott, de valahogy még most sem jutottam vele egyről a kettőre. Hiszek neki, ez már biztos. Legalább ez az egy biztos... De a hogyan és hova tovább mért kurvára kérdéses... Délután fele viszont úgy döntöttem elég lesz ebből. Egy hete visszatértem a falkához, és ideje felvennem a régi ritmus fonalát. Az O'Connors nem alszik, ahogy mostanság én sem, szóval némi hezitálást, és önmarcangolást követően, magamra rántottam egy fehér felsőt, egy sötét farmert, és a bőrdzsekimet, ami kifejezetten a kedvencem volt az utóbbi időben. Eltakarta a kráteres lelkem foszlányos, zavart hegeit. Gondoltam én, és ez épp elég volt. Este volt már, jobban mondva késő délután, mikor a Vyperrel befaroltam a kocsma parkolójába, és határozott, laza léptekkel megindultam a bejárat felé. Odabenn azonnal megcsapott a bűnös "alvilág" illata, a füst és az alkohol együttes, mámorba taszító keveréke. Kezeimet zsebembe csúsztatva haladtam el az asztalok mellett, határozottan tartva a célom felé. Csak egyetlen pillanatra torpantam meg, míg a kátrányos szmogfelhőbe szimatoltam. Dee jelenlétét kutattam, mikor egyszer csak belém hasított. Tekintetem ezzel egyidejűleg szánkázott el az iroda ajtaja felé, lábaim pedig szinte önkéntelenül követték. Alig pár centire voltam már, mikor a nőstény hangja belemászott a fülembe. Pedig kivételesen még kopogni is akartam, tényleg! De ám legyen... Megemelkedő, ökölbefonódó kezemet lejjebb engedtem, tenyeremet rásimítva a kilincsre. Még egy mély lélegzet, semmi több. Aztán beléptem. - Szia idegen. - mosolyodtam el, ahogy pillantásom megtalálta Dee alakját. Kötött mozgásom is kicsit oldódni látszott, ahogy elsétáltam az asztaláig. - Megjöttem! Hiányoztam? - sunyi vigyor játszott vonásaimon, miközben csípőmmel félig a megcélzott asztalnak dőltem. Igazából, tisztában voltam vele, hogy nem örül annak, hogy hol itt hol nem itt lézengek, de valójában ez most cseppet sem tudott érdekelni. Örültem, hogy látom, még akkor is, ha semmilyen körülmények között se kötném az orrára. - Mi újság kislány? Minden rendben van? - sóhajtottam egyet halkan, mialatt ujjaimmal játszadozni kezdtem az asztalon feszengő tollakkal és papírokkal. Nocsak egy költségvetés... Kedvem lett volna pofátlanul belebámulni, magam elé venni, és cukkolni vele Dee-t, de némi ide-oda tologatást követően magára hagytam az irományt. - Mi történt míg nem voltam? Látom a csehó még nem gyulladt fel! - kacagtam fel, noha csak mértékkel, szórakozottan. Mertem remélni, hogy sem lecseszni nem akaródzik, sem pedig Vincentről cseverészni... Most egyikhez sem lenne kedvem. Csak... most így jó. Itt, most. Ennyi...
Mire eljutottunk odáig, hogy Olen be is jöjjön az irodámba ténylegesen, én már felnéztem rá a papírok közül, és én is elmosolyodtam, amikor megláttam. Annyira tényleg nem járt itt régen, de ahhoz elég volt az eltelt idő, hogy mosolyt sikerüljön csalnia az arcomra még a mostani körülmények között is. Én mondom, ez nem volt egyszerű feladat, de mindenféle megerőltetés mellőzésével megoldotta. - Szia! – tekintetem végigvezettem rajta, és miután meggyőződtem róla, hogy tényleg minden rendben van vele, csak akkor nyugodtam meg valamelyest. Úgy tűnik, hogy ez a néhány hét a nagy visszatérések időszakának fog bizonyulni. Kíváncsi lettem volna, hogy ki bukkan még fel a közeljövőben véletlenszerűen. Kezdtem eljutni arra a szintre, hogy engem már semmi nem lett volna képes meglepni. - Azt látom… - bólintottam mosolyogva. – Persze, minden egyes napon, amikor nem volt kit ugráltatnom, vagy nem volt kivel vitatkoznom – nevettem fel egy kicsit oldottabban, aztán vonásaim visszaszelídültek halvány mosollyal. – Egyébként igen, tényleg hiányoztál. Talán… egy egészen kicsit – két ujjammal mutattam, hogy mennyire kicsit. Eleinte egészen elfogadhatónak tűnt a távolság a kettő között, aztán egyre kisebbre szűkítettem, ezzel arányosan pedig megnőtt a mosolyom. Fesztelennek igyekeztem tettetni magam, de fogalmam sem volt, hogy mennyire sikerül majd hitelesre az alakításom. Nem éreztem túl sok kedvet ahhoz, hogy megjátsszam magam. - Mondhatjuk – vontam meg egyszerűen a vállaimat, és felkászálódtam a székemből, mert kicsit rosszul éreztem magam, hogy ennyire fölém tornyosult. Az ilyesmit sohasem viseltem különösebben jól, bár ez valószínűleg sok dologra vezethető vissza, kezdve azzal, hogy egy időben sikerült a férfiaknak elnyomniuk. Még jó, hogy mára már képes vagyok kinyitni a számat, és megvédeni magamat, meg a gondolataimat is. – Az ugyan nem gyulladt fel, viszont én napról-napra egyre inkább úgy érzem, hogy felrobbanok – ráztam meg a fejemet rosszallóan, amiért teret engedtem egy efféle kifakadásnak. - Egyébként Gabriel visszajött… - vetettem oda mintegy mellékesen. Mivel nem sokan tudtak arról, hogy egyáltalán volt közöttünk valami, így nem olyan célzattal mondtam neki, csak pusztán tényközlésként. – Kérsz valamit? – érdeklődtem előzékenyen, és a hűtőhöz léptem, hogy esetleg valami használhatót szedjek ki, ha szeretne inni valamit. Rám fért volna, de nem akartam nekiállni alkoholt inni a munkanap közepén. Ennyire azért még én sem vagyok padlón, csak kicsit feszültebb vagyok, mint általában lenni szoktam. Pedig máskor sem vagyok a nyugalom mintapéldánya, az tény… - Te merre jártál, ha nem vagyok túl indiszkrét? – kérdeztem, miközben kíváncsian felé sandítottam. – Csak annyit mondtak, hogy elmentél… - húztam el a számat, mint mindig, amikor nem vagyok annyi információ birtokában, amennyiben szeretnék egy adott témával kapcsolatban.
Számat vigyorgásszerűen oldalra vontam, ahogy ecsetelni kezdte mennyire is hiányoztam neki. Szó se róla, nem vártam semmiféle nyakba borulós ömlengésre, isten ments! Sőt, kifejezetten meg voltam elégedve a reakciójával, még akkor is, mikor az ujjai közötti távolság már-már arasznyira szűkült. Mondhatnám, hogy mélységesen sérti a kráterekben gazdag kis lelkemet, de hazudnék. Hiszen értettem én, hogy csak szívja a véremet. - Az egészen kicsit is megfelel. - bólintottam egyetértően, hangomba préselve némi nevetés foszlányt is. - Mindenesetre örülhetsz, mert újra lesz kinek rágnod a fülét. - szurkálódtam picit, noha csak mértékkel. Karjaimat egymásba fonva figyeltem őt, ahogy felemelkedett székéből, követve lépteit, járásának tompa koppanásait a padlón. Fáradt voltam, vagy még inkább letört, vagy nem is tudom pontosan. De azt hiszem rám fért a kimozdulás, és nagyon jól tettem, hogy Dee-t lőttem be elsőre. Főként azért, mert bármennyire is viharos az úgy nevezett kapcsolatunk, ettől még jól érzem magam vele. Nincs semmi feszengés, semmi szarakodás. Pont jó. - Felrobbansz? - kerestem meg lélektükreit, kérdőn pillantva rá. - Talán... nem bírsz az elszámolással? - emeltem fel az egyik papírt az asztaláról, kissé megrázogatva azt. Vigyorogtam, de ezzel ellentétesen tudtam, hogy ennél bosszantóbb dolog rágja legbelül. - Gabe? Nocsak... Ki gondolta volna, hogy visszafújja a szél. - hangom egykedvű volt, némileg talán gunyoros is. Nem azért mert nem csíptem volna Gabrielt. Vagy tudom is én. Viszont azzal már kevésbé tudtam egy ágra vergődni, hogy többek között ő is lelépett anno. Ellöktem magam az asztaltól, pár lépést erőltetve magamon, Dee felé. - Jöhet. Mondjuk egy sör. Ha még akarsz velem ma kezdeni valamit, annyi épp elég lesz. - mosolyogtam is mellé, majdnem már jófiúsra véve a figurát. Igazából nem volt kedvem alkoholizálni, a sör pedig rohadtul nem tudott volna semmiféle agyroncsoló károsodást okozni. A kérdésére azonban összefutottak a ráncok a homlokomon. Tisztában voltam vele, hogy eljön ez a mondat, nem érintett váratlanul, noha kikerültem volna szívesen. Nem vagyok az a lelkizős, öntsük ki a szívünket fickó. Soha nem is voltam... - Az vagy. - néztem rá egy mocskos kis félvigyorral, apró grimaszt is engedve mellé. - De neked elnézem. - amennyiben megkaptam az itókámat, úgy vissza is kavirnyáltam az asztalig, hogy újra nekidőljek, picit lejjebb is csúszva, mint az előbb, lábaimat átkeresztezve egymáson. Csak másodpercek teltek el, míg letéptem a kupakot az üvegről, és leöntöttem néhány kortyot a torkomon. - Nyalogattam a szaros kis sebeimet. - sóhajtottam egyet, ugyan mélyről, de annál diszkrétebben. - Cheers... - emeltem meg Dee felé a sörömet, hogy újabb adagot küldjek belőle a gyomromnak. - De már minden rendben van. - tettem még hozzá egyszerűen, rezzenéstelen arccal. Nem tudom mennyit tudott Shayenről meg rólam, de nem is érdekelt. Nem akartam róla beszélni... Kurvára nem. Persze már lefutottuk Dee-vel azokat a köröket, amik korlátoznák az efféle témákat. - A lényeg, hogy visszajöttem, nem? - váltottam hangsúlyt, kissé vidámabbra formálódva. Legalábbis erősen próbálkoztam, noha meglehet, hogy marhára nem voltam a helyzet magaslatán. - Figyelj. Mit szólnál, ha elugranánk valamerre? Kicsit kikapcsoljuk az agyunkat. Rád is rád fér... Aztán majd... Eltakarítjuk a mocskot, amire visszaérünk. - elindultam felé, lassan, de lényegre törően, hogy már pedig ragaszkodom hozzá. Vagyis, igazán értékelném, ha rábólintana. - Ne kattogj, csak legyél spontán. Eszünk néhány Chicagoit! - ezúttal már harsányabban felnevettem, és mindemellé még kedélyesen ki is húztam magamat. Nem feltétlen gondoltam komolyan, de nem lett volna ellenemre, ha valóban így történne... - Na gyere. És örülhetsz, kivételesen eldöntheted merre menjünk. - már az ajtó előtt ácsingóztam, fejemmel intve neki, hogy nosza, induljunk.
- Tudod, igazából nagyon szeretem, ha egy kicsit noszogathatlak, így levezetek egy keveset a felgyülemlett feszültségemből – vigyorogtam rá jókedvűen, vagy legalábbis jobb hangulatban, mint amilyenben az elmúlt néhány napban voltam. Utáltam, ha morcos vagyok és mindenkivel kötekedek, de legalább Olen nem vette magára, mint sokan mások, akikkel ilyen esetekben bizony könnyedén össze lehet balhézni. Tudom én, hogy nem vagyok egyszerű eset, és hogy nem másokon kellene levezetnem a dühömet, de ez engem egy cseppet sem szokott érdekelni. Mindenki más, én meg pontosan ilyen vagyok! - Még ha az lenne a legnagyobb gondom, akkor boldog ember lennék, hidd el! – ingattam a fejem ezúttal már jóval gondterheltebben, mint az előbb. – Hát ez az, hogy én sem gondoltam, de a múltkor bejött, és leütötte egy törzsvendégemet – indulatosan túrtam bele a hajamba a nagy gesztikulálás közepette. Amikor belelendülök valamibe, akkor mindig így szoktam magyarázni, de ehhez már mindenki hozzászokhatott, aki egy kicsi időt eltölt a közvetlen környezetemben. Olennek bizony volt benne része, és olybá tűnt, hogy még lesz is a későbbiekben. Nem bántam annyira, mint amennyire ki akartam mutatni. Ez még Vincent akarata volt, ha jól emlékszem, és ugyan ő már nincs, de azért eleget tehetünk még neki, nem? Míg a lehetőségeimet latolgattam, addig automatikusan lehajoltam a kinyitott hűtőhöz, és előszedtem két üveg sört. Úgy döntöttem, hogy kezdetnek nekem is elég lesz ennyi, mert még mindig volt hátra néhány irat, amibe bele sem néztem eddig. Nem lett volna jó tovább halogatni, már így is túl sok gyűlt fel, legalábbis az én mércémmel mérve. Túl lusta vagyok én az ilyesfajta ügyek intézéséhez. A végén még odáig fog fajulni a lustaságom, hogy felveszek még egy alkalmazottat, hadd csinálja csak meg ezeket a semmirevaló elszámolásokat. Miközben odanyújtottam neki az üveget, a lábammal belöktem a hűtő ajtaját, és közelebb sétáltam hozzá. A válaszára csupán a vállaimat vontam meg, mert igazából cseppet sem érdekelt, hogy indiszkrét vagyok-e, vagy sem. Én mindig ki szoktam mondani, amit akarok, és mindig rá szoktam kérdezni arra, ami érdekel. Én már csak ilyen kíváncsi természet vagyok, hogy úgy mondjam. Gyakorlott mozdulatokkal nyitottam ki a sörömet, de attól még, hogy nem néztem rá, figyelmesen hallgattam, hogy mit mond. Még akkor sem szólaltam meg, amikor felém emelte az italát. Halvány mosolyt küldtem felé, és csak ezt követően nyitottam ki a számat. - Ennek örülök! – mondtam őszintén, és biccentettem is egyet felé, mielőtt meghúztam volna a sörömet. Kellemesen hűsítette a torkomat, és kicsit meg is nyugodtam ettől a hétköznapi helyzettől. – Igen, az a lényeg, hogy magadban rendezted, amit kellett. Úgy látszik a férfiaknak mániája, hogy máshol töltsék el azt az időt, amíg összeszedik magukat – itt most nem is igazán rá gondoltam, hanem sokkal inkább Gabere. Még mindig nem volt ínyemre, hogy hirtelen feltűnt a múltból, mint egy árnyék. Már megbarátkoztam a gondolattal, hogy nincsen, erre mit csinál? Újra összekuszál mindent, csak sokkal jobban, mint két éve. - Benne vagyok! – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül, legalábbis amikor már szóba hozta a Betolakodókat is. Egyből szimpatikusabbá vált az ötlet, és máris újra megjelent a vigyor a képemen, csak úgy, mint neki. Még gyorsan ittam pár kortyot a kezemben tartott üvegből, aztán sebesen leraktam az egyik polcon tátongó üres helyre, majd a kulcsaimat is felmarkoltam az asztalról. – Igazán nagylelkű vagy ma! Mit szólnál, ha esetleg benéznénk a Golden Wolfba? – vetettem fel az ötletet, szorosan haladva mögötte. Kicsit még meg is löktem kifelé menet, de nem komolyan, csak játékosan.
Ezt mondania sem kellett volna, hiszen lehúztunk már együtt elég időt ahhoz, hogy pontosan tudjam, imádja rágni a fülemet. Engem pedig igazából nem zavar. Vagyis már nem. Eleinte azért elég sokszor összetűzésbe kerültünk emiatt, pláne, hogy nem csicskának jöttem, hanem vigyázni rá, és a helyre. De aztán minden alakult szépen, én pedig engedtem a láncaimon. Viszont most úgy fest, hogy Dee eléggé el van halmozva gondokkal. És nem azért, mert itt hagytam, hanem, mert rohadtul összejött neki. Ezt pedig a szavait követő mozdulatok, a hajába való túró mozdulatok is csak erősítették bennem. - Leütötte? Beszarok... Mit szívott? - kicsit azért felháborodtam. Ne a saját helyünkön rongáljunk, és alakítsunk, mert azt rohadtul nem nézem el. - Remélem helyre tetted. Mert ha legközelebb erre téved, lesz hozzá egy két "kedves" szavam. Vagy lehet nem csak szavam... - ki gondolta volna, hogy a sajátjainkat is regulázom kell majd. Azt hittem az O'Connorsba max a nagyképű betolakodókat kell majd elpicsázni, erre tessék... Gabe. Nos, akárhogy is tagadnám, marhára felcseszte az agyamat, de igyekeztem ezt erősen palástolni Dee előtt. Nem is tudom, talán jobb is volt, hogy áttértünk rám, mert elterelte a figyelmemet az előbbiről. Nem mintha ez jobb téma lett volna, de másabb. Inkább letörtnek érzem általa magamat, nem ingerültnek. Szóval, ja. - Mániája? Nem. Csak vannak olyan mélypontok, amikor... Jaj, hagyjuk. - maaajdnem belementem itt a lelkizős nyálságokba, attól pedig az isten mentsen meg! Szerencsémre, vagy talán a saját frenetikus agyamnak köszönhetően, de ezt a mélyenszántó beszélgetést is ellapoztuk, és örömmel fogadtam, hogy Dee is benne van a kiruccanásba. Rá fér, na meg rám is... Még az utolsó kortyokat leküldtem, aztán indulás volt... - Azt hogy... ott vagyunk már? - villantottam egy széles vigyort, és felrántottam az ajtót, magam előtt kiengedve Dee-t. Akkor irány a Golden... És ha tetszik, ha nem a Vyper-rel megyünk!
Golden...
Sietve kaptam le a fejemről a sisakot, megvárva, hogy Dee is leszálljon a motorról. Előre látom, hogy nem leszünk kedvelt vendégek, de hááát, van ilyen. A Vypert kiláncoltam, majd felegyenesedve tökig rántottam a pajzsomat. Amennyire lehet, igyekeztem elrejteni a kilétemet. Kár volna már a bejáratnál bunyóba keveredni. - Csak utánad... - engedtem újfent magam elé a nőstényt. Egyrészt, mert kurvára udvarias vagyok, másrészt pedig, innen jobban tudok rá is vigyázni, hátszélből... Ahogy beléptünk, egyelőre semmi kavargás nem volt, bár nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy nem szagoltak már ki egyből. - Szerintem, üljünk le valahova. Aztán kiderül, mennyire vendégszeretők az itteniek... - javasoltam Dee-nek, ha nem volt más ötlete az estét tekintve. Részemről felvágódhatunk a roulett asztalokhoz is, vagy egyből irány a színpad. Édes mindegy. A lényeg, hogy vagy igyunk, vagy rosszalkodjunk, vagy a kettőt együtt.
Idegesen járkáltam fel-alá az irodámban, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Vagy farkas, hogy stílusosak legyünk, ugyanis a szörnyeteg érzékelte a bennem uralkodó feszültséget, ezért ő sem volt a toppon. Kezemben poharat fogtam, olykor-olykor a jégkockák nekikoccantak az üvegnek, de más hangot nem adtam ki. Már említették, hogy keresett ma valaki délután, de különösebben nem érdekelt a dolog. Olyannyira nem, hogy el is felejtkeztem róla. Az a probléma ugyanis sokkal égetőbbnek tűnt most, hogy a kezdő banda, akik holnap játszottak volna, hirtelen lemondták, nekem pedig találnom kellett a helyükre valaki mást. Oké, ha nagyon menthetetlen lenne a helyzet, akkor beugranék én, de amíg nem feltétlenül muszáj, addig inkább hanyagoltam volna ezt az eshetőséget. Csípőmmel idő közben nekitámaszkodtam az asztalomnak, hosszú lábaimat pedig előrenyújtottam és úgy kezdtem el bámulni a falat. Mintha csak attól várnám a megoldást, bár a kísértés, hogy hozzávágjam a poharamat, egyre erősebbnek bizonyult. Mély levegőt vettem, majd kifújtam, és pár pillanatra még a szemeimet is behunytam, hogy egy kicsit megnyugodjak. Azt tudtam, hogy teljesen esélytelen vagyok arra, hogy higgadttá váljak, de legalább ne lennék olyan, mint egy kitörni készülő vulkán. Ez volt nálam a legveszélyesebb állapot, és őszintén szólva nem igen lettem volna sem a személyzet, sem a vendégek helyében, ha éppen szükségük lett volna rám. Közben halk kopogás hallatszott az ajtón, majd Grace dugta be a fejét. Igen, ma kivételesen már megint itt volt, de csak mert felhívtam, hogy segítsen be nekem egy kicsit. Az egyik lány beteget jelentett, és ilyenkor kész bolondokházává válik az egész O’Connors. Péntek este betömörülnek a melósok, akiknek a héten véget ért a munka, és jól akarják magukat érezni, ehhez pedig kell a gyors kiszolgálás, ami csak teljes létszámmal lehetséges. Milyen szerencse, hogy nekem van egy olyan barátnőm, akire lehet számítani… - Figyelj Dee… megjött a hapsi, aki délután itt járt, és téged keresett. Mondjam azt, hogy nem vagy itt, vagy kísérjem ide? – kérdezte tapintatosan. Azt hiszem, hogy elég volt rám néznie ahhoz, hogy óvatosabb legyen, mint máskor. Jól tette, ezért szerettem annyira! - Oké, küldd be, majd maximum hamar lerázom. Tudod, hogy elboldogulok… - legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal, és mélyről jövő sóhaj szakadt ki az ajkaim közül. Lelkiekben muszáj volt felkészülnöm arra, hogy nem lehetek olyan büdös paraszt, mint amilyenhez éppen kedvem lett volna. - Azt tudom, inkább miatta aggódom! – jegyezte meg rosszallóan, majd még hozzátette: - És higgadj le, mert égnek áll tőled még a nem létező szőröm is. Olyan vagy, mint egy kicseszett atomerőmű ezzel a rengeteg feszültséggel – azzal már ott sem volt. Egyszerűen rám zárta az ajtót, én meg mi mást tehettem volna, simán beletúrtam a hajamba, mintha ezzel segíthettem volna az összképen. Hát elárulnám, hogy nem lett sokkal jobb. A tincseim továbbra is a maguk elegáns rendezetlenségében álltak, de már ez volt a legkisebb problémám, amikor újra felhangzott a kopogás. Nem mozdultam, nem kívántam most profi üzletasszonynak tűnni, aki roppant elfoglalt és az íróasztala mögött csücsül. Lazán álltam tovább, tekintetemet az ajtóra szegezve. Kíváncsi voltam, hogy a férfi kicsoda, és mit akar. Ha farkas lenne, azt már messziről megéreztem volna, talán még a pajzsa ellenére is, már ha lenne neki. Mikre jó a vérvonal, nem? - Szabad! – mondtam végül. Azt tudtam, hogy még Grace is ott van, de ahogy lenyomódott a kilincs, fülemet megütötte a távolodó lépteinek zaja.
Melót kell találnom ezt már Eve-nek is említettem, mert nem azért utaztam át a fél világot, hogy formás jégcsapot készítsek a legnemesebb testrészemből ebben a hidegben, bár abból is lehetne üzletet csinálni, ha jobban belegondolok, maximum eleve csak és kizárólag felnőttek látogathatják majd a kiállításomat. Ha nem kéne bevágnom valami normális pofát, akkor ezen vigyorognék, míg a formás hölgyike odakísér az irodához, na de most a lét a tét a szó szoros értelmében. Egy Pub. Ki a fenét érdekel? Valahonnan el kell indulnom, kizárt dolog, hogy csak jól szituált arcok járjanak ide, tuti megtalálom a köreimet, addig pedig csak figyelek, hogy mégis mi merre hány méter. Eve még arra is odafigyelt, hogy ne egy utcazenész képében tetszelegjek, no de erre nem volt semmi szükség, nem egy szál alsónadrágban szándékoztam állásinterjúra érkezni. Bármit elvállalok... az azért enyhe túlzás, be nem állok a pultba, lévén több lenne a törött üveg, mint az, ami épen kerül ki a kezeim közül. Délután már jártam itt, akit keresnem kellett, nem volt bent. Ismerős dolog, napközben én sem szoktam dolgozni, ha lehet, inkább halasztom az éjszakára, mert a sötétség a barátom. A lételemem. Van amit csak ekkor biztonságos elvégezni, akár tetszik, akár nem. Így az sem csoda, ha nappal vezetnek körbe egy városban, a felét nem jegyzem meg annak, amit látok, na de éjszaka? Bármit, bármikor. Alaposan felmérem a terepet az idő alatt is, míg a hölgyikét követem, és kivételesen nem a formás hátsóját stírölöm, hanem a helyiséget és ami hozzá tartozik. Miért? Mert ebben élek, ezt szoktam meg, az életem múlik rajta. S lám, még jó modor is szorult belém, nem tapadok rá, hanem tisztes távolságban állok meg kezemben a gitárommal, míg a főnökével beszél, és csak akkor lépek közelebb, mikor a kísérőm becsukja az ajtót, és a kopogásomra bentről érkezik a válasz, hogy mehetek. Magabiztosan nyomom le a kilincset, nem vagyok ijedős típus, és még a kíséretet is megköszönöm, eztán lépek az irodába, hogy farkasszemet nézzek azzal, akitől talán valami melót is kaphatok. -Üdvözlöm, Leonard Haydock. Én kerestem délután, melóügyben. Nem kertelek, minek? Az nem az én stílusom, és még túlzásba sem viszem, a felesleges beszédet nem szeretem, már ha nincs rá szükség, és nem a haverokkal vagyok. Azt viszont nem állom meg, hogy ne nézzek végig a talán leendő munkaadómon, mert szó mi szó, tetszik a látvány. Viszont különbséget is tudok tenni a komoly, és nem komoly helyzetek között, és jelenleg nincs helye a flörtnek, sem egyébnek. Felé lépek, de csak kezet nyújtok, mégis így illik. Egyelőre új srác vagyok a környéken, jobb, ha kiismerek mindent, aztán ráérek helyezkedni. Feszültnek tűnik, de ez nem az én problémám, és nem is az én dolgom, hogy ezzel foglalkozzak, lévén nem ismerjük egymást, de ahogy a keze tartja a poharat, nem bírom ki, hogy ne tegyek megjegyzést. -Alkalmi céltáblát keres, vagy az ajtónak akarja hajítani? Előbbi esetben kérem, ne fogja vissza magát, egy poharat talán még túlélek, a jégkockák sok esetben veszélyesebbek lehetnek. Nesze neked. Eve a lelkemre kötötte, ne nyírassam ki magam azonnal, nem festenék jól fekete hullazsákban, a puszija pedig elég meggyőző volt. Nem is tervezem, hogy lábbal előre távozok, na de ha nem magamat adom, mi értelme az egésznek? Megjátszani nem fogom, hogy rendes fickó vagyok, ha egyszer nem így van. Vagy kellek így is, vagy sehogy. Az álarcot nem szeretem.
Tekintetemben kíváncsiság csillant, de más nem árulkodott arról, hogy egyáltalán érdekelt engem a belépő férfi. Az illatát már zárt ajtón át is éreztem, ahogyan a jelenlétét is, de csak azután mérhettem őt végig alaposabban, ahogyan belépett az irodámba. Egyik szemöldököm felkúszott egy picit, de ez volt minden. A poharamat továbbra is a kezemben tartottam, míg a másik keresztben volt a mellkasom előtt, belekapaszkodva a poharat tartóba. Pillantásom nyílt volt és nyers, csak amilyen sokszor én magam is szoktam lenni. Egészen addig megszólalni sem óhajtottam, amíg ő maga el nem kezdte. Erre nem is kellett olyan sokat várnom, viszonylag hamar feltalálta magát. Volt egy olyan érzésem, hogy nem az a fajta férfi állt előttem, akit félteni kellett. Biztos, hogy az emberek világában remekül elboldogult, de ha tudta volna, hogy a farkasok barlangjába érkezett meg, már nem biztos, hogy olyan nagylegény lenne, mint amilyennek látszott. - Jó estét! – köszöntem én is, ahogyan illik, habár nem voltam olyan lelkes, mint szoktam. Inkább a kimért szót használnám magamra, ha már nagyon muszáj lenne valamivel jellemezni. – Igen, hallottam róla. Valami olyat is mondjon Mr. Haydock, amivel még nem vagyok tisztában… - hangom ugyan udvariasságról tanúskodott, ám volt egy kicsi csípős él benne, amit nem tudtam elhagyni. Fogjuk inkább a jelenlegi kedélyállapotomra, akkor mindenkinek jobb lesz. Utólag már biztos voltam benne, hogy majd szidni fogom magamat a nem megfelelő magatartás miatt, de annak nem most volt itt az ideje. Azt viszont mertem neki ajánlani, hogy tőlem eltérően maradjon annál a viselkedésnél, amit eddig láttam belőle. Nem volna szerencsés, ha növelné a dühömet. Először csak lepillantottam a felém nyújtott kezére, aztán végül elfogadtam, és határozottan megszorítottam. Igyekeztem visszafogni az erőmet, hogy ne legyen feltűnően erős a kézszorítás, de nem tudtam pontosan, hogy mennyire sikerült. Hiába élek már lassan négy és fél évszázada, azt néha még mindig nem tudom megállapítani, hogy egy egészen picit nem léptem-e túl azt a határt, ami után már furcsának találják egy nő erőnlétét. - Deirdre O’Connor! – árultam el idő közben én is a nevemet, hogy ha alkalmaznám, akkor legalább tisztában legyen vele, hogy kit kell keresnie, ha gondja van. Már azon túl, hogy a felbőszült szőkét. Még egy kicsit méregettem őt, hogy megsaccolhassam a korát, és következtethessek a szándékaira, de amennyire meg tudtam állapítani, igazat mondott. Tényleg egyszerűen csak munkát keresett, úgyhogy adtam neki egy esélyt, bár még nem voltak ötleteim, hogy miféle munkakörre szándékozik jelentkezni. Tudtommal nem volt most üresedés nálunk, márpedig arról egészen biztosan értesültem volna, ha valaki felmond. Tudniillik hozzám került volna a felmondólevele, de ez csupán most részletkérdés. - Elgondolkoztam rajta, de végül egyik mellett sem döntöttem – válaszoltam őszintén, belebámulva a poharamba. – Sajnáltam volna összetörni a poharat, azt meg még inkább, ami benne van – ezen felbuzdulva ittam is egy kortyot, majd leraktam magam mellé az asztalra, és immár mind a két karomat összefontam magam előtt, úgy néztem fel a férfira. – Higgye el, hogy nem járna jól, ha magát választanám ezek után is céltáblának – ajkaimon pengeéles mosoly jelent meg. Nem tudhatta, hogy viccelek, vagy sem, de valószínűleg nem vette komolyan, hogy valós veszélyt jelentenék számára. Igaz, hogy nem voltam sem törékeny, sem nagyon alacsony, de azért ő jóval nagyobb termettel büszkélkedhetett, és a férfiak amúgy is hajlamosak voltak alábecsülni a gyengébbik nemet. Ez van! - Szóval, avasson be! Miféle munkára gondolt? – érdeklődtem hanyagul, hiszen magamban már úgyis eldöntöttem, hogy nincs semmi. Maga a csoda lett volna, ha esetleg tud énekelni… Mielőtt a gondolatmenetemet befejezhettem volna magamban, feltűnt a gitárja is. Látszik, hogy nem vagyok a toppon, mert máskor minden alaposan megfigyelek, erről vagyok híres. – Tud is valamit kezdeni azzal a gitárral, vagy csak úgy magával hurcolja, hátha egyszerűbb felszedni a nőket… - kérdeztem, miközben végre ellöktem magamat az asztaltól. – Netán fegyvert hord benne? – vetettem fel, némiképp megnövelve a kettőnk között lévő távolságot. Egy kicsit azért megenyhültem iránta, de még mindig nem voltam bűbáj hercegnő.
Ahogy a nőt figyelem, maga a jéghegy, de nálam nincs lángszóró, hogy kiolvasszam, és nem is ez a célom. Egyszerűen melót akarok, semmi mást, ahhoz pedig nem kell irgalmas szamaritánust játszanom. Azt nem mondhatom, hogy barátságos lenne a fogadtatás, de nem foglalkozom vele, azt nem várhatom el, hogy a nyakamba ugorjon, mert férfiból vagyok, és nem is a rosszabbik fajtából. Jelenleg az a kérdés, akad-e munka, és ha igen, milyen? -Attól függ, mire kíváncsi. Nem kedvelem a felesleges beszédet, ha a másik felet csak untatnám vele. Örvendek. Ez így van jól, nem minden társaságban jár a szám, ezt a munkáim nagyrészt meg is követelik. A kézfogása, melyet némi gondolkodás után fogad el, érdekes. Erőteljes, sokkal erőteljesebb, mint amit egy határozott nőtől megszoktam, ám nem mutatom, hogy ezzel meglepett volna. Természetesnek veszem, elvégre nem ismerem, ahogy a szokásokat sem. A nevét megjegyzem, nem esik nehezemre, bár ha minden jól megy, nem sűrűn kell őt keresgélnem. -Puhára érkezett volna, nem törött volna el, bár elismerem, a tartalma ha kárba vész, az nagyobb veszteség. Céltáblának kitűnő lennék, sokan pályáztak a bőrömre Londonban is, általában nem várom meg, míg valami elér hozzám. Azt tartják rólam, a reflexeimmel nincsen semmi baj, ennek adtam már tanúbizonyságát többször is, de nem most óhajtottam bizonyítani. A mosoly jelzi, ez a nő tud valamit, de ha azt nézem, Eve is megtévesztő. Törékeny alkat, és senki nem tudja, milyen ragadozó lapul a gyönyörű testben, és ha valamit megtanultam, az az, hogy soha nem becsülöm le az ellenfelet, legyen szó bárkiről is. -Bármilyen meló érdekel, szó szerint, de pultosnak pocsék vagyok, több lenne a kára, mint a haszna. Ezt muszáj leszögeznem, még ha veszélyeztetem is azt, hogy esetleg alkalmaz, de nem értek én az ilyen felszolgálósdihoz, az nem az én asztalom. -Balansznak kitűnő, továbbá tudom támasztani különböző pozíciókban, akár a térdemen, az ölemben, vagy a vállamon, ám nőkhöz nem használom, elvégre munkaeszköz. Eve kérdezni fog, ezt tudom, és ha elmondom neki, mi történt, minimálisan nevetne, hiszen ismer, nem tudom meghazudtolni magam. Megdicsér érte? Majd kiderül, de most ami a legfontosabb, hogy végre pénzkereseti lehetőséget nézzek magamnak. -Ki tudja? Még az is lehet, lapul benne ez-az. Sejtelmes mosolyom arra enged következtetni, hogy lehet, nem csak zenélésből élek, de ideje, hogy végre komolyan válaszoljak a nekem szegezett kérdésre. -Ezt félretéve zenész vagyok, gitáron játszom, és az énekléssel sem állok hadilábon, legalábbis a készülő lemezem ezt mutatja. Papírral is rendelkezem... ezen a téren. A kijelentésem nem nagyképűségből fakad, hangomon érezhető reálisan látom a képességeimet, nem viccelődök, hamarosan megjelenik az első cd-m. Papírom van, ha kéri átadom, ajánlólevelem is akad, referenciákkal, de nem veszem elő, hiszen leírni bármit lehet, de a bizonyítás egészen más. Ezen a téren... no igen, mert vannak dolgok, melyeket nem tüntet fel az ember fia sehol, csak űzi a mesterséget. Nem tudhatom, hogy Deirdre milyen körökben forog, és hülye lennék felfedni előtte ismeretlenül, akár ölök is, ha megfizetnek.
- Nos, akkor ezzel kapcsolatban egyforma véleményen vagyunk! – állapítottam meg, és valami mosolyfélét küldtem felé. Oké, inkább csak megrándult a szám széle, de ez volt minden reakció jelenleg, ami normálisnak nevezhető és képes voltam kipréselni magamból. Ma totálisan nem voltam önmagam! Jobban mondva mégis, csak ritkán lehetett ennyire morcosnak látni. Általában inkább a határozottság mellett a jó kedélyűség volt rám jellemző, de ez van, amikor a dolgok másként alakulnak, mint ahogyan én azt szeretném. Itt voltam zenészek nélkül, és csupán fél napom volt arra, hogy kerítsek valakit a banda helyett, aki játszott volna holnap. Nem volt lehetetlen feladat, de mindenesetre utáltam az ilyesfajta rohanást. Biccentettem egyet helyeslően, tényleg kár lett volna a whiskyért, ami a poharam alján lötyögött még az előbb, mostanra pedig már eltűnt a szervezetemben. Az ital kellemesen marta végig a torkomat, de a szemem sem rebbent, mint más nőknek, akik nem bírják az alkoholt és köhécselni kezdenek hasonló helyzetben. Természetesen nem volt kivételes az sem, hogy emberi nők jól bírják a piát, de farkasként egy kicsit nagyobb előnyre tettem szert, már ami a berúgást illeti. Csak akkor volt pechem, amikor tényleg rám fért volna, hogy úgy istenesen eláztassam magam. - Rendben, pultost most amúgy sem keresek! – nagyszerű, ezzel már ki is pipálhattunk egy pontot. Azt hittem egyébként, hogy majd ezzel az indokkal küldhetem el őt innen, de felcsillant bennem a remény, hogy mi van, ha mégiscsak hasznát tudom én még itt venni. Ha nem is vagy, vagy nem is mindig, de legalább a holnapi nap folyamán. Nem bántam volna, különben meg kéne erőltetnem magam, és nekem énekelni néhány számot. Nem ez lett volna az első alkalom, csakhogy fikarcnyi kedvet sem éreztem most magamban az efféle produkciókhoz, az ingyen koncertről már nem is beszélve. Nekem ez nem érte volna meg, ilyen egyszerű… - Akkor pedig elég morcos lennék, ha kárt csinálna nekem, Mr. Haydock – azt inkább már nem tettem hozzá, hogy nem túl jó, ha én morcos vagyok. Ja, hoppá, most éppen szemtanúja is lehetett a dolognak, habár már sokkal jobb állapotban voltam, mint félórával korábban, amikor legszívesebben szétvertem volna valamit. Oké, tényleg jellemző rám, hogy temperamentumos vagyok, és szeretek összetörni ezt-azt, a melodrámáról már nem is beszélve. Ha én dühös vagyok, vagy szeretek valakit, akkor a láng a maximumon ég bennem. Ezt vagy el kell fogadni és megszokni, vagy mehet mindenki isten hírével! - Áhá, tehát nem csak dísznek hordja! – ezt örömmel fogadtam, ugyanis most már még több esélyt láttam arra, hogy meg leszek mentve. Ha így alakulna, akkor komolyan mondom, hogy össze-vissza fogom csókolgatni! Na, jó, azt azért mégsem, de egy sörre biztosan meghívom. – Hmm… - szemeim összeszűkültek, ahogyan először őt néztem, majd a tokot kezdtem el méregetni. Nem tartottam veszélyes ellenfélnek, úgyhogy különösebben nem is tartottam attól, hogy lapulna benne valami. Egy tőrt is simán elhajlítok, ha arról van szó. - Nos, akkor azt most tisztázzuk, hogy nem tűröm meg a fegyvert a kocsmámban! – böktem felé az ujjammal, miközben csípőmet ezúttal az asztalom mögött található könyvespolcnak támasztottam neki. – Itt csakis egy embernél lehet efféle eszköz, ez pedig a biztonsági ember. Igen, ugyanis az is akad itt, bizonyára észrevenné, ha már néhányszor megfordulna a helyen. Felőlem kint azt csinál, amit akar, azzal rohangál, amivel jól esik, de itt egy lövés nem dördülhet el. Nem hiányzik egy zsaru sem – itt fintorogtam egyet. Oké, nem vagyok oda értük különösebben, na és? – Éppen elég, ha időnként elcsattan egy-egy pofon, vagy kibontakozni látszik egy verekedés, de azt még tudom kezelni. Ha más nem, az illetőt a fülénél fogva vezetem ki innen, abban biztos lehet! – most először mosolyodtam el igazán, hosszú szőke hajamat a vállam mögé dobva. – Nem ér annyit nekem senki és semmi, hogy szét legyen miatta verve a hely. Remélem megértett! Csak gondoltam tisztázzuk, mielőtt bármi másba jobban belemennénk – vontam vállat, aztán a monológomat követően rajta volt a sor a beszédben. Szeretek nyílt lapokkal játszani mindig, és jobbnak láttam már most kikötni néhány feltételt. Ha nem tetszik neki, még elmehet nyugodtan. - Engem a papírok nem érdekelnek – ráztam meg a fejemet. Ha így volna, nem lett volna már számtalanszor hamis irat a zsebemben. Rendben, ez most nem teljesen olyan, de hasonló. – Engem az érdekel, hogy mit tud. Kér esetleg egy italt, mielőtt játszik nekem valamit, vagy egyből bele akar csapni a közepébe? – mélyen a szemébe néztem komolyan csillogó jeges kékben játszó íriszeimmel.
-Apró örömök, néha előfordul a véleményegyezés. Most tényleg örülnöm kellene, nem utasítottak el azonnal, mert nem tetszik a pofám. Azt nem mondom, hogy jól áll a szénám, de azért bizakodásra ad okot, hogy még nem magam mögött csuktam be azt az ajtót. Deridre feszültsége a jelek szerint nem nekem szól, pengéket nem látok a közvetlen közelében, így még a tűpárna szerepét is esélyes, hogy megúszom, ha már a poharat jobban féltette, mintsem nekem vágja, mint az első szembejövőnek, akin levezetheti a haragját. Legalábbis annak tűnik, ami benne tombol, de nem fogom megkérdezni, mi baja, nem vagyok a barátja, és szép kis indítás lenne, ha itt pátyolgatni akarnám Én... én és a pátyolgatás. Azt egyetlen nővel vagyok képes megtenni, de vele egészen más a viszonyom, idegenekkel nem szokásom, nem vagyok sem barát, sem szerzetes, sem semmiféle csuhás, és más egyéb sem. -Elméletileg nem, viszont ha szeretne egyet a falra, akkor szerezhetek. Persze nem a sajátomat adnám oda, ezért a példányért ölök, a szó legszorosabb értelmében, hisz különleges darab. Láttam már gyűjtőket, akiknek minden mindegy volt, csak g-vel kezdődjön és itárral végződjön, mindent megvettek, amit csak találtak. A fele kacat volt, ám senkijük nem voltam, hogy bármiféle megjegyzést tegyek, csupán megdicsértem a kitartásukat. Ahogy felém bök... elmosolyodok. -Köszönöm, igazán megtisztelő lenne, ha fegyvernek tekintene, de sajnos el kell keserítsem, nem vagyok az. Kihagyhatatlan, hiszen rám mutat, és mivel a mozdulata félreérthető, még nem is vetheti a szememre, hogy eképp reagálok. Természetesen tudom, egészen mást akart kihozni az egészből, és végig is hallgatom. -Bármi lehet fegyver szakavatott kezekben, de amire Ön gondol, hölgyem... nem járok arzenállal, akkor bejelezne minden ellenőrző kapu. Magam sem kedvelem a barbárokat, akik nyilvános helyen rendezik a vitájukat, állatok módjára. Valóban? Egyszer szívesen megnézném, ahogyan kitessékeli a rendbontót, de segítek benne, ez nem is lehet kérdés. Tiszta sor. Hogy védtelen lennék, az nem igaz, de a gitárom csak egy gitár, azt nem vagyok hajlandó átszerelni, holott nem tartana semeddig sem. A kérésem felé nem ironikus, teljesen őszinte, hiszen tényleg érdekel a látvány. Eve-től már láttam ilyesmit, vigyorogva néztem végig, mert belőle aztán senki nem nézte volna ki, hogy rendet tesz. -Ezt örömmel hallom, nem sokakat érdekel a tudás, csak olvasgatnak. Köszönöm, nem kérek semmit. Beszéljenek a tények, nem akarok időt húzni. Egy mozdulattal veszem elő a gitárt a rejtekéből, és nem hangolok, mert minek? Aki valóban tud játszani, az minden nap ellenőrzi társát, és nincs szükség az állítgatásokra. A húrok közé csapok, mikrofont nem kérek, van hangom anélkül is. Többféle stílust mutatok meg magamból, hogy dönteni tudjon, melyikre van igénye, már ha van, és nem rúg ki. Tudok lírai, rock és egyéb dalokat is, a legtöbbje saját szerzeményem. Mindegyikből tartok ízelítőt, s miután befejezem, kérdőn pillantok rá.
- Nem szükséges, de igazán kedves, hogy felajánlotta! – hárítottam az ajánlatát. Ha kellett nekem valami, akkor azt megszereztem. Ez nem miatta volt, nem neki szólt, egyszerűen csak az a típusú nő voltam, aki képes volt megállni a saját lábán a világban, és nem is vette szívesen, ha egy férfi helyette akart intézkedni. Ha már itt tartunk, azt sem viseltem túl jól, ha gondoskodni akart rólam valaki, vagy túlzottan féltett. Ez azonban jelenleg csupán mellékes dolog volt, semmi több. A lényeg, hogyha nagyon vágytam volna egy gitárra, akkor sem mástól vártam volna el, hogy hozzon nekem egyet, hanem én magam jártam volna utána. Nem voltam feminista, félreértés ne essék, de elég keménynek tartottam magam ahhoz, hogy kialakuljon nálam ez a viselkedés. A viccelődésén nem húzom fel magam, csak küldök felé egy viszonylag szigorúra sikeredett mosolyt. Hiába reménykedtem, még mindig nem lehettem biztos abban, hogy tényleg jó zenész. Attól még, hogy meg fog jelenni egy lemeze, nem nyújt garanciát semmire. Mindenféle szemetet kiadnak már újabban, ha az illetőnek van egy kis pénze, és kifizeti a munkálatokat. Azt mondjuk, el kell ismernem, hogyha annyi pénze lenne, akkor biztosan nem keresne most munkát, szóval valószínűleg megmentheti a holnapi estét, ha van egy kis szerencsém. Bíztam benne, hogy lesz! - Nálunk viszont nincsen egyetlen ellenőrző kapu sem! – mosolyogtam rá szenvtelenül. – Maradjunk annyiban, hogy kiszagolom a fegyvert. Különleges érzékem van hozzá, hogy kiszúrjam, kinél lapul valamilyen játékszer – vontam meg a vállaimat. Az előbbi mondatomat akár még vehette viccnek is, holott tényleg könnyedén meg tudtam érezni az ilyesmit. Az viszont tény, hogy egy szakavatott szeme bármit képes volt felfedezni, én pedig pontosan arról voltam híres, hogy remek megfigyelő vagyok. Mielőtt nemrégiben bekerültem a tanács tagjai közé, nem véletlenül voltam én a Kanguyak pozícióban. - Valóban! – biccentettem igenlően, és kicsit mulattatott, hogy egyből egyetértett velem. Hát még, ha tudná, hogy komolyan úgy szoktam némelyeket kivinni, és nem csak képletesen kell érteni a szavaimat. – Szerintem lesz rá lehetősége, hogy megtekintse, és ha nagyon szeretne, akkor talán még be is segíthet, bár nagylány vagyok már, elboldogulok egyedül is, ha Olen esetleg nem lenne bent… - közben kapcsoltam, hogy még nem beszéltem róla, legalábbis így a nevén nevezve, úgyhogy még gyorsan megtoldottam az információáradatot. – Egyébként ő a biztonsági ember, akiről beszéltem. Ha esetleg felvenném, majd bemutatom neki! – miközben beszéltem, a kezemmel automatikusan hadonásztam egy kicsit. Világéletemben az a típus voltam, aki bátran gesztikulált, ha ahhoz volt kedve. Rossz szokás, tudom! - Nem tartozom a többséghez… - újra csak vállat vontam, közben pedig ellöktem magam a szekrénytől, és rátámaszkodtam az asztalra. – Rendben, ha meggondolná magát, azért csak szóljon! – utaltam itt arra, ha kérne valamit inni. – Akkor vágjunk is bele, nem szeretem a felesleges udvariassági köröket lefutni – nem kertelek, bár erre már ő is rájöhetett, szinte az első perctől fogva. Nem volt szerencséje a mai nappal, bár a hangulatom egyre jobb lett, különösen akkor, amikor játszani kezdett a gitárján. Az már elég hamar egyértelművé vált számomra, hogy tényleg van tehetsége, ennek eredményeképpen pedig megjelent egy elégedett, ezúttal szívből jövő mosoly az ajkaimon. Mindig is szerettem a gitár muzsikát, és ez mit sem változott az idők folyamán. - Nagyszerű! – jelentettem ki, amikor befejezte a rögtönzött kis bemutatót. – Azt hiszem, hogy maga lesz most a megmentőm, Mr. Haydock! Azért voltam olyan ideges, amikor megérkezett, mert tegnap játszott volna itt egy banda, de lemondták a fellépést, és nekem kerítenem kellett valakit, különben nekem kellene a színpadra állnom – elhúztam a számat egy kicsit. Nem mintha nem imádtam volna énekelni, de azért nem mindig volt hozzá hangulatom. Közben felegyenesedtem, és áthelyezkedtem az asztal sarkához. – Körülbelül mit gondolt, mennyiért vállalná el az estét? – tértem egyből a tárgyra, hiszen immár meggyőződhettem arról, hogy tényleg érti a dolgát. Innentől már semmi nem tudott kizökkenteni a fokozatosan javuló hangulatomból.
-Igazán nincs mit. Határozott nőnek tűnik, ő is szereti maga intézni az ügyeit, remek, még egy hasonlóság kettőnk között. A gondoskodást egyetlen egy nőnemű érte el nálam, na de ő sem teljesen, és nem csak azért, mert nem hagyja. Azt mondják egyenjogúság van, akkor hajrá. Hímsovinisztának látszom? Nem vagyok az, és alapjáratban tapló sem, na de ha egy nő érzékelteti, hogy semmi szüksége a segítségre, akkor nem én leszek az, aki ezt erőltetni fogja. Poénkodni merek, persze, nem árt, ha tudom, mit visel a másik, és nem mondhatom, hogy besavanyodtam volna, értem a humort, és használom is, ha lehet. Van akinek ez nem tetszik, akkor elválnak útjaink igen hamar, de senkinek a kedvéért nem fogom a jó fiú szerepét előadni, ha egyszer nem vagyok az. -Azt láttam, mikor befelé jöttem, ha pedig képes távol tartani az ilyesmit, nos... ahhoz gratulálok. Jó a megfigyelőképességem, az életem múlik rajta, természetes, hogy az az első, körbenézek alaposan. Most megkérdezné, szám szerint felsorolnám neki, mi mellett jöttem el, és mennyit láttam belőle, de ezt nem kell tudnia. Sokszor az apró részletek döntenek élet és halál fölött. Miszerint kiszagolja, ha valakinél lapul valami, nem okoz meglepetést, ugyanis akkor nem ő lenne a góré, tehát kell, hogy legyen érzéke az ilyesmihez. A gitáromra pillantok, az is tökéletes fegyver, ha szükség van rá, persze féltem a kincsemet, na de ha kell, bevetek én bármit, és azt hiszem, azt sem forgatom rosszul. -Kedvelem, ha valaki nem ijed meg a saját árnyékától. Bármikor. Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy csak addig tart a keménysége, míg bajba nem kerül, de Dee pont olyannak néz ki, aki nem a levegőbe beszél. Még egy mosolyt is megeresztek, bólintva arra, hogy ha munkát kapok, még ezt az Olent is megismerhetem. Sosem lehet tudni, milyen kapcsolatokat szerez így az ember, és találja meg az utat a saját világához. -Ezt ugyancsak örömmel hallom. A referenciáim magukért beszélnek, de nem szeretem mutogatni, ne azért válasszanak ki, mert szépeket írtak rólam, hanem azért, amit tudok. Ha pedig valamit tudok, azt bebizonyítom, és nem csak tessék-lássék munkát végzek. Miután befejezem a bemutatót, leeresztem a gitáromat, és Deere pillantok. Vagy-vagy... hamarosan elválik. -Amennyiben úgy gondolja, szívesen fellépek, nem vagyok lámpalázas, nem ijedek meg a közönségtől. Mennyit kérek? Nézzük, nem fogok kertelni. Tudom, hogy egy banda többet ér, mint az, aki szólóban játszik. Új fiú vagyok errefelé, nem szabhatok magas tarifát, és nem is áll szándékomban. Azt mondom, ön mondja meg, mennyit ér a megmentésem. Nem a túlélésért keresek munkát, de kell a látszat, hogy tisztességesen keresem a kenyérre valót, nem másként. A tartalékom, melyet Londonban gyűjtöttem, bőven elég lenne, mégsem áll szándékomban kételyeket ébreszteni bárkiben is, hogy megkérdőjelezze, mégis miből tartom el magam. Deirdre-re bízom az árat, ez tekinthető lovagiasságnak, vagy akár másnak is.
- Hát, egy valamiről biztosíthatom, Mr. Haydock! – kezdtem bele, miközben beletúrtam szőke tincseim közé. – Engem nem egyszerű megijeszteni. Sem az árnyékomnak, sem másnak… - egy könnyed mosoly húzódott végig az ajkaimon, talán már másodjára. Ez annak a biztos jele volt, hogy kezdtem végre megnyugodni, ami mindenképpen jót jelentett neki. Már csak azért is, mert biztos lehetett benne, hogy sem szétverni nem támad majd kedvem, sem pedig afféle női hisztinek nem lesz a tanúja. Mondjuk amúgy sem volt szokásom hisztizni, sokkal inkább a hangos, mindent elpusztító dühöngés híve voltam. Még szerencse, hogy annyira csak nagyon ritkán jöttem ki a sodromból. Reméltem, hogy amikor majd felvetem a holnap este ötletét, akkor nem fog előállni valami olyannal, hogy más elfoglaltsága van. Valószínűleg akkor úgy felmérgesednék újra, hogy többet a büdös életben nem tehetné ide be a lábát úgy, mint zenész. Fizető vendégként már egészen más lapra tartozna, de a remény azért még mindig ott munkálkodott bennem, figyelő szemeimet pedig ráfüggesztettem a velem szemben ülő férfi arcára. Figyeltem minden rezdülését, minden kicsi változást, ami beállhatott nála. - Igen, úgy gondolom! – bólintottam olyan határozottan, hogy annál már nem is lehetett volna egyértelműbb, mekkora szükségem van most rá. Nem szerettem ennyire kimutatni, ha esetleg segítségre volt szükségem, de jelen esetben azt hiszem, hogy akár kivételt is tehettem. Végtére is, én lettem most az ő lekötelezettje, ha minden jól megy, és nem fordítva. Az ilyesmit pedig nekem szokásom volt észben is tartani, nem úgy, mint másoknak. – Ez egy remek lehetőség lenne egyúttal arra is, hogy szokja a helyet, a többiek meg megismerkedjenek magával – vetettem fel csak úgy mellékesen, közben a vállaimat vonogattam jobb híján. - Oké! – biccentettem egyet, majd elgondolkodó tekintettel meredtem magam elé néhány másodperc erejéig. – Akkor legyen az, hogy megkapja azt a pénzt, amit a bandának fizettem volna – vetettem fel az ötletet. Ha tetszik neki, akkor oké, ha nem, engem különösebben az sem érdekelt. Majd megoldom valahogy, a rejtély csupán az volt, hogy hogyan. – Már úgyis félretettem leszámolva. Kezdők voltak, tehát olyan sokat nem fizettem volna nekik, de remélem magának egyedül elég lesz. Legalább nem kell senkivel osztoznia a pénzen – vontam meg a vállaimat. – Az összeg egyébként 250 dollár lenne. Mit gondol, meg tudunk állapodni? – hajoltam egy kicsit előre, közvetlenül a férfi felé. Sosem voltam szégyellős, így most sem éreztem magam zavarban. Inkább minél hamarabb rendezni akartam az anyagiakat, mert én már csak ilyen vagyok. Előbb az üzlet, azután meg jöhet a szórakozás is. Mindent szépen sorjában…
-Higgye el, jómagam nem is terveztem, hogy kísérletet tegyek rá, és nem is feltételeztem volna önről. Hiszen aki egy éjszakai szórakozóhelyet irányít, annak van vér a pucájában, ez azt jelenti. Amit mondtam, elismerésnek szánom, mert igen kevés nőről tudok, aki bármiféle helyet üzemeltet, és azt még sikeressé is tudja tenni, ez pedig azt jelenti, hogy Dee igencsak talpraesett, határozott, keménykezű. A kézfogása is erre engedett következtetni, bár azt még mindig furcsállom, nem tudom hová tenni. Londonban is találkoztam olyan hölgyekkel, akik megállták a helyüket az éjszakában, de egyiküknek sem volt ennyire erős a szorítása. Tényleg furcsa. Kénytelen leszek tesztelni, hogy a többi nőnemű egyed is ilyen, vagy kivételes nővel állok szemben. Előbbi esetben azt hiszem, Fairbanksben valami titkos dolog folyik, hogy mindenki kész terminátor. Egy mosolyt engedek meg magamnak, ami egyáltalán nem cinikus, teljesen őszinte megnyilvánulás a részemről. -Rendben. Ha jól veszem ki a szavaiból, égetően szükséges a dolog, és biztosíthatom arról, esténként ráérek, ha esetleg beugrásra van szükség. Megmentem... a szavamat tartani szoktam. Egyelőre mindenképp szabadok az estéim, és talán tudom úgy intézni, hogy továbbra is azok legyenek. Dee bajban van, és ezt még talán egyszer viszonozza is nekem, ha most kihúzom a sz@rból. Nem rossz indulási alap, ha azt veszem alapul, és miért mondanék nemet, mikor úgy festek, mint akinek égetően szüksége van valami melóra, mert máskülönben éhen hal? Maradjon csak a látszat. -Jól látja, valóban nem árt, ha megismerem az est forgatagát és az alkalmazottait, így legalább könnyebben tájékozódok majd a városban is. Mindig is híve voltam a jó hangulatnak, elengedhetetlen a kollégák között, hiszen az viszi előre az üzletet. Ki mennyire kíváncsi a képemre, az a legkevesebb, de nekem jövedelmező lehet, ha folytatni akarom azt, amit máshol elkezdtem, végtére is ahhoz értek, nem lesz belőlem szobafiú, vagy mi franc a neve a szobalányok hímnemű változatainak. Pincérnek pocsék vagyok, egyedül kávét tudok főzni, de azt is csak azért, mert azon élek. Konyhatündér sem lehetek, ráunnának a menümre, a tányérkészlet pedig repülő csészealjként lenne maximum nevezetes, és még a végén idejönnének UFOkutatni. -Nincs kifogásom ellene, megállapodtunk. Már éppen kezet nyújtanék, mikor Dee előrehajol, és bármennyire is igyekszem tapintatos maradni kivételesen, bevallom férfiasan, nem megy. Egyszerűen kénytelen vagyok odapillantani, vonzza a tekintetemet, mert a látvány önmagáért beszél. A válaszomat azért igyekszem a szemébe mondani, nem a melleinek, de végül a tekintetem ismét visszavándorol a dekoltázs által mutatottakra. Mit ne mondjak, el tudnám másképp is képzelni az estét, mint tovább cseverésszek a leendő munkámról, kényszerítem magam, hogy azért ne csak lefelé nézzek, hanem néha felfelé is, még ha az arcomon látszik is, tetszik, amit elém pakoltak. Kicsit fázis késve, de csak kinyújtom a kezem, hogy a megállapodást megpecsételjük.
- Hát, azért egy kocsmát nem neveznék kifejezetten éjszakai szórakozóhelynek, de azért nem egyszerű… – ismertem el. Nekem nem is azzal volt bajom, hogy sokáig fent kell maradni, vagy netán helyretenni a randalírozókat, hanem a papírmunkával. Ez volt az egyetlen dolog, ami abszolút képes volt kihozni a sodromból, már ha az O’Connors került szóba. Talán életem legjobb döntése volt, amikor megvettem ezt a helyet, és a kipofozást követően meg is nyitottam. Úgy látszik, hogy néha még akadnak azért jó megérzéseim az életben, hiába öregszem egyre inkább. Figyelmesen hallgattam őt, mindent átható tekintetemet pedig egyenesen rászegeztem. Azt legalább már sejtettem, hogy tényleg tartja a szavát és nem csak a levegőbe beszél. Egyrészt láttam, éreztem, hogy nem hazudik nekem, másrészt pedig nem is alkalmaztam volna, ha erre nincs egy kicsi, halvány esély sem. Nem szerettem a megbízhatatlan munkaerőt, és azt már most tudtam, hogy azt az egyetemistákból álló kezdő bandát a közeljövőben nem fogom engedni itt fellépni. Azért én sem most jöttem le a falvédőről, és azt akartam, hogy ezzel azok a suhancok is tisztában legyenek. Velem nem lehet csak úgy szórakozni, azt pedig végképp nehezen tűrtem, ha bolondot csináltak belőlem. - Rendben, ennek igazán örülök – válaszoltam arra, hogy tartja a szavát. Ha nem, én bizony megkeresem, és ellátom a baját, még ha kicsit meg is lepném azzal, hogy mennyire hatékonyan tudnám őt eltakarítani az utamból. Tudom én, hogy a vendéglátósoknak nem egyszerű az élete, de azért álljunk már meg egy szóra! Velem egyszer lehet eljátszani a lehetőséget, azután kő-kövön nem marad, azt garantálhatom. Nem mindig célravezető az agresszió, de néha szükséges, legalábbis én ezt vallom. Ezen a férfin itt előttem legalább még nem kellett gyakorolnom a rosszabbik énemet, és reméltem, hogy nem is fog sor kerülni rá. - Igazából engem az sem érdekel túlzottan, ha az alkalmazottaim nem jönnek ki jól egymással. Amíg nem itt rendezik le a vitás ügyeiket, nem az én dolgom. Elvárom a megfelelő munkavégzést, és ha egymásnak állnak, akkor mind a ketten repülnek, méghozzá kérdés nélkül – jelentettem ki, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy ő is mindenkivel jól ki fog jönni. Gondoltam jobb, ha előre tisztázzuk az efféle dolgokat, mielőtt bármilyen félreértésbe keverednénk, és már késő lenne kigondolni, hogy mi lett volna a helyes viselkedés. – Nem azért veszek fel valakit, hogy a többiekkel jól kijöjjön, hanem azért, hogy elvégezze a rá bízott feladatokat – tettem még hozzá, habár ez bizonyára számára is egyértelmű volt. Így legalább már volt némi fogalma, hogy milyen vagyok főnöknek, és mennyire tolerálom azt, ha az itteniek kezdenek balhéba. Azt már bizonyára mondanom sem kellett, hogy a vendég volt az első, és mindig neki volt igaza. Ha esetleg nem, akkor az már az én dolgom volt, és maradjunk annyiban, hogy elég hatékony módszereim vannak a vitás kérdésekre. - Helyes! – biccentettem, és halványan még el is mosolyodtam, amikor közölte, hogy megállapodtunk. Reméltem, hogy így fog történni és legalább a holnap esti kis probléma is megoldódott. Ennek igazán örültem, és immár egyáltalán nem volt rossz kedvem. Sőt, mi több, inkább elégedettnek mondtam volna magamat, ha mindenképpen találni kell egy szót, amivel jellemezhetném magam jelen pillanatban. Ritka alkalmak egyike volt ez, közben azonban az sem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire felkeltettem az érdeklődését. Nem bántam, bár emberekkel nem volt szokásom kikezdeni, és most sem terveztem ezen változtatni. Túl veszélyes lett volna, felesleges kockázatot pedig nem óhajtottam vállalni. - Mr. Haydock, igazán hízelgő, de örülnék, ha a szemeimre koncentrálna – jegyeztem meg inkább csak kötekedés céljából, mert mint már mondtam, nem zavart a dolog, azonban azt akartam, hogy ő is tudjon róla, észrevettem az elkalandozott tekintetet. Közben elfogadtam a felém nyújtott kezét, és ezúttal már nem szorítottam meg olyan erősen, mint korábban, hiszen kordában tudtam tartani az erőmet, lévén, hogy az indulataim lecsillapodtak. – Ha gondolja, nyugodtan igyon kint valamit, meghívom egy sörre, ha szereti – vetettem fel, miután elengedtem a kezét. – Nézzen körül, vagy amit gondol – vontam meg a vállaimat, két karomat pedig ismét összefontam a melleim előtt, ahogyan korábban is tettem.
Kezdőlap
