Hihetetlen, hogy az ember életében egyetlen találkozás mennyire meg tud változtatni mindent. Nekem is voltak már sorsfordító megismerkedések, viszont arra sohasem számítottam, hogy egyszer még kénytelen leszek farkasszemet nézni az apámmal, ráadásul esetünkben szó szerint is érthetjük ezt. Egyszerűen annyira felfoghatatlan volt számomra az a tény, hogy ő még mindig életben van, miközben én már több mint háromszáz évvel ezelőtt eltemettem magamban örökre, hogy teljesen megzavarodtam. Márpedig az ilyet nem szerettem, mert úgy tekintettem magamra, hogy egy összeszedett, önálló és független nő vagyok, akinek megvannak a maga céljai.
A találkozó után azonban szétszórttá váltam, mindig máshol jártak a gondolataim, és akkor az extrém hangulatingadozásokról még nem is ejtettem szót. Azt már csak habnak könyveltem el a torta tetején, hogy az a nő is felbukkant. Abigail. Kíváncsi voltam, hogy megtartotta-e az ígéretét, miszerint nem szólja el magát arról, hogy mi összefutottunk. Azt akartam, hogy az apám magától keressen meg, és ehhez az elhatározásomhoz én nagyon is ragaszkodtam. Sőt, még egyelőre azt sem tudtam, hogy ha ez ténylegesen is meg fog történni, akkor én mégis miként fogok erre reagálni. Mi lesz akkor, ha esetleg nem azt kapom, amire számítottam, vagy ne adj isten, kapásból el is akartam felejteni azt, hogy még mindig az élők táborát gyarapítja.
Aztán végül csak befutott az a hívás. Elég volt csak meghallanom a hangját, és máris úgy liftezett a gyomrom, mint talán még soha. Éreztem én egy párszor, hogy olyan, mintha figyelnének munka közben, de csak akkor tudatosult bennem, hogy esetleg ez az ő műve lehet. Nem kérdeztem rá végül, inkább csak arra koncentráltam, hogy értelmesen tudjak lefolytatni egy beszélgetést. Úgy, ahogyan az felnőttektől elvárható lenne a legtöbb esetben. El is mondtam szépen, hogy mikor fogok visszatérni a városba, és megadtam neki a címemet is. Mivel nem tudtam, hogy mennyire ismeri a jelenlegi várost, így voltam olyan kedves, hogy inkább a taxit javasoltam, mint közlekedési eszközt. Nem is tudom még most sem, hogy mi vezérelt, amikor egy kicsit is törődtem ilyesmivel. Talán a magány volt, ami rávett… az, hogy most már nem volt falkám sem, akiért ki kellett volna állnom.
Mire eljött a megbeszélt idő, már idegesen mászkáltam fel és alá a nappaliban. Valószínűleg, ha fű lett volna alattam, már rég kikoptattam volna. Még szerencse, hogy a padlóval ez nem történhetett meg. Próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy abszolút természetes volt az idegességem és az izgalmam, de valahogy mégis összeegyeztethetetlen volt az általános viselkedésemmel. Bár jobban belegondolva mostanában olyan voltam egy kicsit, mint akit kicseréltek. Sokszor inkább le is passzoltam az ügyfeleket az alkalmazottaknak, mert nem voltam eléggé toleráns ahhoz, hogy kezelni tudjam őket, ahogyan máskor. Most még abba is belefájdult a fejem, hogy egyszerűen csak rágondoltam.
Néhány perccel később úgy döntöttem, hogy muszáj valamiképpen megnyugtatnom a háborgó lelkemet, úgyhogy leültem a zongora mellé. Valamilyen különös oknál fogva az mindig jó hatással volt rám, mert eléggé kikapcsolt ahhoz, hogy ne a gondjaimon törjem a fejemet. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit akarok játszani, egyszerűen csak megindultak az ujjaim, miután kicsit fentebb húztam a felsőm ujját, hogy ne lógjon rá a billentyűkre. Úgy voltam vele, hogy ettől még meg fogom hallani, ha valaki jön, vagy legalábbis reméltem, hogy nem kell majd még addig várnom, hogy esetleg egy másik darabba is belekezdjek.
A melankolikus dallam persze egyből betöltötte mind a tudatomat, mind a szoba csendjét, amit csak olykor zavart meg egy kicsit a tűz ropogása. Máris kezdtem elbizonytalanodni, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e a mai találkozó, pedig valahol legbelül még mindig vártam, hogy kopogjon az ajtómon, vagy megszólaljon a csengő.

~ hangulat ~

Fel szerettem volna hívni. Már másnap, sőt, már egy órával később, de időt kért tőlem. Mi mást adhatnék magyarázaton kívül, mint időt...? Nekem több is van belőle, ám az ösztöneim ennek ellenére mágnesként vonzottak hozzá minden pillanatban. S ráadásul kegyetlennek és árulónak éreztem magam, amiért Abigailnek erről egy szót sem ejtettem, hiszen a kapcsolatunkat, ezt az éledező állapotot az őszinteségre kívántam alapozni. De napokkal később is úgy találtam, hogy nem akarom kitenni magam annak, hogy egy esetleges kudarc után meglássam a bánatot a szemében, a részvétet és a sajnálatot. Nem akartam hallani a biztató szavakat sem tőle, sem Yee-től. Ez az én harcom. Ezt egyedül kell csinálnom. Az apaságom követeli meg, és nem venném a bátorságot, hogy mintegy "anyaként" forduljak bármelyik nőhöz. Azzal nem csak a lányomat, de azt hiszem, hogy Giselle emlékét is igen csak megsérteném.
Teljesen felvonom a pajzsomat. Igazság szerint már tudom, hogy hol lakik, egyszer követtem hazáig. Ábrándosan néztem a hófehér ajtó kemény lapját, és kívántam volna hozzáérni, de nem tehettem meg. De most, amikor itt állok a küszöbön, amikor azért vagyok itt, hogy megtegyem, egyszerűen képtelen vagyok felemelni a kezeimet. Kérdések százai, ezrei tolonganak a gondolataim között, villogó és elutasító szavak képeződnek le odabent, és még a szám is kiszárad.

Úgy határozok, hogy nem kopogok. Nem kell egyetlen mozdulatot sem tennem, ha tudtára akarom adni a jelenlétemet. Lehunyom a szemem, néhány hosszú pillanatig elmerülök a kiszűrődő, tompa zongorajátékban. Egész messzire repítenek a dallamok, a fő üzenetük mégis az, hogy a lányomtól erednek, a szépségük pontosan olyan, mint amilyen számomra ő vagy az édesanyja volt.
Lassan, cseppet sem tolakodóan eresztem le a pajzsom annyira, hogy egészen biztosan megérezzen, s ha másból nem, akkor az elnémuló játékból tudom azt, hogy ez mikor következik be. Igyekszem a nyugalom maszkját magamra erőltetni, ám ha ajtót nyit, megcsillan a szememben a kétség, s a viszont látás öröme. Bátortalan mosolyra húzom a szám a felhajtott gallérú, fekete szövetkabát mögött.
- Szervusz, kiscsillag.
Köszöntöm lágyan és szeretetteljesen, ahogyan csak egy szülő képes a gyermekét. Majdhogynem szerelmesen, s végső soron egy ilyen szentimentalista fickótól nem is áll távol a két szeretettípus egymástól.
Nem állok neki dicsérni a küszöbét vagy a háza burkolatát. Az üzlet után egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy milyen rendezett helyen élhet. Az ittlétem céljával sem egyeztethető össze, hogy az egóját kenegessem. Nem lenne túlságosan tiszta játszma, és gyanítom, nem lenne túlságosan hatásos sem.
- Nem gondoltad meg magad?
Teszem fel a kérdést még az előtt, hogy belépnék az otthonába, mert így illendő. Legalább is azt hiszem. Azonban ha megbizonyosodom róla, hogy még mindig áll az ajánlata, úgy már határozottan vonulok be hozzá.

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettem el a zongorázással. Eleve azért kezdtem bele egy kis játékba, hogy eltereljem a figyelmemet, de ez gyakran olyannyira jól sikerült, hogy tényleg belefeledkeztem és elrepült felettem az idő. Mivel nem csengetett vagy kopogott még senki, így gyanítottam, hogy annyira azért nem merültem bele, mert egy ilyet mindenképpen meghallottam volna. Még akkor is, ha teljesen átszellemült állapotom közepette érkezik meg a vendégem. Végül az zökkentett ki, hogy megéreztem az energiáit, mivel a pajzsomat itthon soha nem húztam fel annyira, mint az üzletben tettem.
Az általam játszott dallam egyből elnémult, én meg még adtam magamnak néhány másodpercet. Két kezem a billentyűk felett tartottam, mintha csak folytatni akarnám, mintha nem lennék biztos abban, hogy mit éreztem. Valójában azonban nagyon is tudatában voltam annak, hogy az apám valahol itt volt a házam közvetlen közelében. Remegett is kicsit a kezem, de néhány ökölbe szorítással próbáltam újra határozottá tenni, és elég biztossá. Az ilyesmit én mindig is a gyengeség jeleként könyveltem el, bár jobban belegondolva most az is az volt tőlem, hogy valahol titkon mégis megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha el sem jönne. Akkor legalább lenne okom arra, hogy továbbra is haragudjak rá, és nem látnám az elszánt igyekezetet azért, hogy megmásítsa a véleményemet magáról.
Mire a gondolatmenet végére értem, addig a nappali és a bejárati ajtó közötti távolságot is sikerült átszelnem. Még vettem egy újabb mély levegőt, aztán kinyitottam az ajtót. Beletelt néhány másodpercbe, amíg tudatosítottam magamban, hogy ki áll a küszöbömön, ahogyan azt is, hogy esetleg nem ártana beengedni őt, és nem itt ácsorognunk az ajtóban. Amúgy is elég hideg volt kint, a házat meg nem akartam teljesen kihűteni. Eléggé le fog akkor, amikor Anchorageba visszamegyek, majd terveim szerint holnapután.
- Szia! – nyögtem ki végül, amikor észbe kaptam, hogy már jó tíz másodperce csak pislogtam rá anélkül, hogy megszólaltam volna. Még mindig furcsa volt újra hallanom ezt a becenevet, és abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán szeretném. Ahhoz még nem volt elég erőm, hogy megkérjem arra, hogy ne szólítson így, de talán össze fogom szedni magam, ha úgyis feltépünk ma rengeteg újabb sebet. Akkor aztán amúgy is mindegy lesz, hogy minek szólít, azokat az új sérüléseket már nem lesz egyszerű eltüntetni, ezt biztosra vettem.
- Nem! – ráztam meg a fejemet határozottan, és egy kicsit arrébb álltam az ajtónyílásból. – Amúgy sem szokásom… - tettem még hozzá tétován. Természetesen voltak kivételes alkalmak, amikor ez nem volt igaz, de a legtöbb esetben az volt a jellemző, hogy nem nagyon változtattam meg az elhatározásomat, ha valami fontos volt számomra. Kivéve, ha valami olyan tényező jött közbe, de itt most erről szó sem volt. – Gyere csak be! – invitáltam végül, és amint bejött, gyorsan be is zártam az ajtót magunk mögött. – Kérsz valamit? – kérdeztem udvariasan, jó házigazdához méltón, miközben két karomat összefontam magam előtt. Nem kértem meg külön, hogy vegye le a kabátját, mert nyilvánvalóan megteszi majd magától is, hogy felakasztja az előtérben lévő fogasra.
- Foglalj helyet nyugodtan… - ajánlottam fel, miután bemasíroztam a nappaliba, vélhetően vele a nyomomban. – Egyelőre még nem tudom, hogyan kezeljem ezt – jelentettem ki. Annak ellenére, hogy a szavaim bizonytalanságot tükröztek, büszkén felszegtem a fejemet, ahogy szoktam. Még mindig próbáltam legalább látszatra megőrizni a határozottságot.

Ha tudnám, hogy azt fontolgatja, hogy megkér arra, ne illessem azzal a névvel, amivel azon röpke évek alatt tettem, amíg mellette éltem, minden bizonnyal úgy érezném, hogy egy tőrt forgatnak meg a mellkasomban. Számomra ez a megszólítás mindig is több volt holmi becézésnél. A jelentése az idő elteltével pedig csak tovább erősödött. Amikor visszatértem a halálból, az azt következő napoktól kezdve biztos voltam benne, hogy a családom már halott. A kiscsillagok akkor nyerték el valódi jelentésüket. Halottak, rég elemésztette őket a sötétség, de a fényük soha nem szűnik meg létezni az életemben.
- Egy pohár vizet, ha szabad.
Nyilván szabad, de az udvarias gesztust egész egyszerűen nem tudom levetkőzni magamról. Csak úgy, mint aznap, amikor találkoztunk, és még nem fajultak el a dolgok. Amiképp az üzlethelyiségben viselkedtem. Elég lassú és óvatos mozdulatokkal bújok ki a kabátomból, és akasztom fel a rendeltetési helyére, mintha attól tartanék, hogy egy rossz mozdulat nem csak a pillanatot tehetné tönkre, hanem valójában is összetörnék valamit. A kabát alatt egy egyszerű, fehér pulóvert viselek.
Nyugodt, már-már kimért mozdulatokkal sétálok be a nappaliba, és körbenézek. Az arcom ábrándos tekintete, a szép iránti ösztönös, Álmodó vágyódásom a felszín alatt burjánzik, és éppen emiatt pillanatokra jótékony lepellel el is fedik ittlétem célját. Csak a hangja zökkent ki, én pedig eleget teszek a kérésének és helyet foglalok. Lassan dőlök, süppedek bele a támlába, a kezeimet az ölemben pihentetem, az ujjaimat pedig összefonom. Fürkésző pillantást vetek a lányomra, amikor a kétségeiről ad számot, és némi csend után megszólalok.
- Még el sem kezdtem Mesélni.
Alig látható mosolyra húzódik a szám, aztán ha idő közben kaptam innivalót, úgy kortyolok belőle, nagy levegőt veszek, és eldöntöm, hogy belekezdek, de nem úgy, mint Abigailnél tettem. Most a másik oldalról közelítem meg a dolgokat.
- Amikor kicsi voltál, egyszer azt mondtad nekem, hogy olyan dolgokat próbálok veled és a bátyáddal elhitetni, amik nem is léteznek. - pislantok fel rá - Még csak négy éves voltál, de te már akkor tudtad, hogy valami többről van szó, mint apád nyugtató, kalandos meséiről.
Végső soron ezt dicséretnek szánom, és ezt az arckifejezésemről le is olvashatja.
- Nem vagyök Matthäus Krüger. Sem pedig Killian Kenway. Akkor sem voltam, de ez nyilván nem érint váratlanul, hiszen magad is jártas vagy az álnevek terén. Elég... - habozok, majd felsóhajtok - Meghatározó személyiség vagyok a farkasok társadalmában. Aznap este, amikor eltűntem, egy Őrző jött el értem, és előttetek döfött dárdát a vállamba. Mert nem teljesítettem a kötelességemet. Nem mentem el a háborús csatamezőkre, nem nyújtottam segítő kezet akkor, amikor farkasok öltek halomra embereket, mert... Benneteket választottalak.
Ahogy mesélek, talán elfogja az a kellemesnek nevezhető érzés, ami a sajátom, ami a történetmeséléseimkor általában elfogja az embereket és a farkasokat is egyaránt. Nem manipulálom a lányom elméjét, pusztán a szavaimmal hagyom, hogy ő maga képzeljen el mindent.
- De aznap este eszembe jutott, hogy megtehetném. Elmehetnék és visszatérhetnék, véget vethetnék mindennek, minden vérontásnak. Hogy aztán hazatérjek és újra veletek lehessek. A helyzet azonban az, hogy a csatamezőre érve... Nem sokat tehettem. Az embereket és a farkasokat néhány pillanatra sikerült megfékeznem, a tűznek azonban nem lehet parancsolni. Az ágyúk eldördültek, én pedig meghaltam. Azért nem mentem haza többé, mert halott voltam, Inge.
Nézek rá jelentőségteljesen és komolyan. A pajzsom eléggé lent van ahhoz, hogy érezhesse, nem hazudok. Persze mondhatok igazat úgy is, hogy metaforikusan értelmezem a halált, holott egyáltalán nem erről van szó. De biztos vagyok abban, hogy megpróbál valamiféle magyarázatot találni arra, miért beszélek ilyen ostobaságokat. A magyarázat pedig már réges rég ott hever előtte. Sőt, személyesen is volt alkalma megismerni.

Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, és néhány pillanat erejéig magára hagytam. A konyhában azért kénytelen voltam egy kicsit szusszanni, és próbáltam felkészíteni magam arra, hogy innentől nincs menekvés. Megtehetném ugyan, hogy csak úgy kidobom a házamból, de annál azért sokkalta nagyobb volt a kíváncsiságom, és ezzel szerintem ő is tisztában volt, ha csak egy kicsit is figyelte a reakcióimat a múlt alkalommal. Márpedig biztosan figyelte, mert olyannak tűnt, miután megtudta, hogy nem holmi jött-menttel akadt össze egy üzletben.
Szerencsére elég gyorsan sikerült összekaparnom a darabjaimat, így már mentem is vissza a nappaliba, a rám váró vendégemhez. Az egyik kezemben a vízzel teli poharat vittem, a másikban pedig a magam számára egy bögre teát. Már előre felkészültem arra, hogy lesznek pillanatok, amikor rám fog férni mind egy kis cukor, mind az, hogy megnedvesítsem a torkomat. Minden egyes porcikám azt súgta, hogy nem lesz könnyű ez a beszélgetés, és erről árulkodott az is, hogy annyira el akarta halasztani a múltkorról ezt a témát. Ha tudtam volna, hogy mi az, amit meg akar velem osztani, lehet, hogy nem is egyeztem volna bele ebbe a találkozóba, mert úgy voltam vele, hogy jobb nekem kimaradni ezekből a dolgokból. De nyilván nem tudhattam, így feszült érdeklődéssel az arcomon ültem le. Nem mellé a kanapéra, hanem az egyik fotelba mellette.
- Tudom… - szusszantam egy nagyot, miután már kényelembe helyeztem magam. A lábaimat felhúztam, hiszen itthon vagyok, a bögrét pedig továbbra is a kezemben tartottam. Még kellemesen langyos volt, úgyhogy az idegességtől hideggé vált ujjaimat most melengette. – Attól még a helyzeten nem változtat, hogy itt ülsz a kanapémon háromszáz év után, és én nem tudom, hogyan kezeljem ezt – tettem hozzá. Amíg beszéltem, addig legalább késleltethettem azt a bizonyos mesélést. Rendben, akartam én hallani, de mégis nehezemre esett hagyni, hogy belekezdjen, mert attól tartottam, hogy olyat hallok majd, ami után már nincs visszaút. Igen, ez nagyon is valószínűnek tűnt, és pont ezért rémített meg, pedig nekem már régóta nem volt szokásom félni.
- Megnyugtató a tudat, hogy már akkor is volt eszem… - dünnyögtem magam elé, leginkább csak magamnak. Vele ellentétben nekem ezek az emlékek nagyon ködösek voltak, és lehet, hogy jobb is lett volna őket a homályban hagyni. Az élet azonban nem kívánság műsor, igaz? Elém pottyantotta őt a semmiből, és most viselnem kellett a következményeket és azt a lavinát, amit elindított. Azt, ami a múltam felé vezetett, méghozzá olyan őrült tempóban, hogy talán tartani sem leszek képes. Ettől függetlenül újra elcsendesedtem, és figyelmesen hallgattam, amit még meg akart velem osztani. – Igen, erre már magamtól is rájöttem – bólintottam helyeslően, amikor azt mondta, hogy nem ért váratlanul, hogy nem az a neve, ahogyan én ismertem őt meg. Most már kétszeresen is.
- Ennek ellenére mégis nélküled kellett felnőnöm – mondtam egyből, szinte gondolkodás nélkül. Nem hatott meg különösebben, hogy minket választott, mert semmit nem értem vele, ha úgy nézzük. Még a kellemes érzés ellenére is, amit a mesélése keltett bennem, ott volt valahol mélyen az elutasítás, a helytelenítés, a még mindig eluralkodó hitetlenség. Nem tehetek róla, olyan sokat éltem le nélküle, hogy most nem tudtam gyorsan feldolgozni azt, hogy még mindig itt van, hogy kaptam egy új esélyt az élettől arra, hogy rátaláljak az esetleges boldogságra. Megtaláltam már… sokakkal ellentétben nem is egyszer, de a sors furcsa fintora miatt mindig el kellett azt veszítenem. Hogy próba volt-e, vagy azt szolgálta, hogy a veszteségek miatt mindig erősebbé váljak, nem tudnám megmondani. Ez azonban most még nekem is túl sok volt, mindazok után, amiket át kellett élnem.
- A halált sokféleképpen lehet értelmezni – szólaltam meg végül, hiszen fogalmam sem lehetett arról, hogy az elsők még léteznek, éppen ezért ez eszembe sem jutott. Bármilyen éles legyen is az elmém, valahogy annyira felfoghatatlan lett volna ez a variáció minden kis információmorzsa ismeretében is, hogy nem ismertem fel ezt, mint lehetőséget. – Ha tudnád, hogy én hányszor táncoltam a halál mezsgyéjén, talán el sem hinnéd… - ingattam a fejemet, és ő is érezhette, hogy nem hazudok, hiszen az én pajzsom is le volt eresztve. – Úgyhogy akkor most arra kérlek, hogy világosíts fel és ne köntörfalazz! – a hangom inkább hatott parancsolónak, mint kérésnek, de csak azért, mert gyűlt bennem a feszültség. – Ha nem vagy az, akinek én ismertelek, akkor ki vagy te? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Arcomon a feszültség mellett ott bujkált a kíváncsiság is. – És ha meghaltál, hogy lehetsz most itt? – igen, most úgy éreztem, hogy a kérdések ideje eljött, és ő kénytelen lesz válaszolni rájuk. – Mert azt nem akarom elhinni, hogy az, akire emlékszem, ahogyan emlékszem rád, az csupán egy illúzió. Valaki azonban még a mai technikával sem képes ennyit változni, és a halálból sem térünk vissza csak úgy. Még ha velem többször meg is történt… - zártam le a gondolatmenetemet. Az utolsó néhány szót már csak alig hallhatóan ejtettem ki, egyértelmű lehetett hát számára, hogy tényleg nem volt könnyű életem.

Próbálom minden fajta reakció nélkül hagyni azt, hogy mit sem változtat a tényeken az, hogy a kanapéján ücsörgök. Csak lassú mozdulattal billentem oldalra a fejem, fürkészően mustrálva a vonásait, és bár nem kémkedni vagy tapogatózni jöttem ide, mégis akarva-akaratlanul érzem, hogy rákapcsolódtam az energiáira, a kisugárzására. Mit sem változott a múltkori találkozás óta. Ott lappang benne a gyermeki kíváncsiság, az igazság utáni sóvárgás, érzésem szerint mégis az arcomra csapta volna a bejárati ajtaját. Talán nem kellene érdekeljen, hiszen a helyzet jelen állása szerint pusztán két idegen vagyunk egymás számára, de én egyszerűen képtelen vagyok eképpen tekinteni a kapcsolatunkra. Pedig próbáltam az elmúlt napokban, hiába.
Szó szót követ, a megjegyzései egyáltalán nem zökkentenek ki, hacsak nem tervez rám kiabálni, de inkább csak dünnyög. Mintha bármit megtenne azért, hogy ne rám kelljen figyelnie. A dac, a vádaskodás ott van benne, és ezzel a mondatával nem tudok mit kezdeni, és soha nem is fogok tudni.
- Nem azért jöttem, hogy arról győzködjelek, hogy nem nélkülem nőttél fel. - szúrom a történet közbe a megjegyzést, talán most először feszesen, ám mégis halk eltökéltségtől teli - Hanem azért, hogy tudd: miért.
Azt hittem, hogy ez számára is legalább annyira nyilvánvaló, mint amennyire nekem az, de nem kívánok erről ennél több szót ejteni. Inkább tovább haladok a történetben, újra megtalálva Kilaun hangját, aki most hangosabban beszél a Rémálmodónál, és ezért roppantul szerencsésnek érzem magam.
A halállal kapcsolatos megállapítására szelíden bólintok. Számítottam erre, mintha megéreztem volna, hogy elindul egy magyarázatlavina, amikor azonban az ő életére terelődik a szó, nem tudom megállni, hogy ne feszüljön meg az állkapcsom a halála gondolatára. Nem, ennyi évig azt hittem, hogy már rég a Szellemek világában pihen, de kiderült, hogy él. Nem akarom elképzelni, hogy mennyi veszélynek tette ki magát akarva vagy akaratlanul. Ha megtenném, akkor minden bizonnyal újfent könnyek között omlanék össze előtte, ezt azonban nem szeretném megengedni magamnak a mai alkalommal. De persze az elhatározásaim több mint fele általában azonnali halálra van ítélve.
A vádaskodó, már-már parancsolónak ható hangnemére felállok. Nem gyorsan, nem kapkodva, de épp eléggé komor ábrázattal ahhoz, hogy ezzel együtt az energiáimból kiérezhesse, hogy nincs helye itt és most ennek a fajta beszédnek. És különben is, az apja vagyok, Tupilek nevére! A hátam egyenes, a tekintetem pedig felszegem, de csak annyira, hogy szakadatlan tarthassam a szemkontaktust vele. A gyomromban megülő, ideges feszültség felett erőteljesebben kerekedik felül a metsző hidegség. A hangomban megvető közönnyel adózom a Szellemek játékának, és a helyzetnek, melybe most az ösvényemet irányították.

~ intermezzo ~

- Bár egy percre is tudatában lennél annak, mit nem adnék azért, hogy ne térhessek vissza a halálból "csak úgy"... - emelem fel nyomatékosításképp az egyik kezemet - Figyelmeztettelek, hogy a mai Mesém nem lesz hétköznapi. Nem is tudom, hogy kitől örökölted a vehemenciádat. Anyádtól, tőlem vagy attól a pökhendi Sangilaktól, aki többek közt pokollá tette az életemet...
Egy pillanatra ametiszt fény suhan át a tekintetemet, ahogy a férfi arca és bántó sértéseinek emléke átsuhan az emlékeim ingoványos ködében.
- Akkor hát láss...
És még mielőtt vitatkozni kezdene, Illúziót vetek a világos lakásra. Semmi más nem vesz körül bennünket, csak a végtelen, fekete űr. Mellettem szép sorban sorakoznak fel az arcok. Bal felé Zachary Cross, mellette Martin Luther King, az ő oldalán Kayode az Örömhozó, Matthäus Krüger, végül pedig Kilaun maga. Az egyetlen közös bennük egyelőre az, hogy félmeztelenül sorakoznak fel, s mintha a fejük felett egy derengéshez hasonlítható reflektor világítanak rájuk.
- Ezek vagyok én. - lassú léptekkel elsétálok mindegyik énem előtt, de ők észre sem vesznek. Halott szemekkel tekintenek egyenesen előre, valahova a messzeségbe - Uraim, ha kérhetem...
Katonás fegyelemmel fordítanak hátat nekem, nekünk, mindegyik lapockáján a kör alakú tetoválással. Nem fecsérlem az időt vetkőzésre, egyszerűen csak eltüntetem magamról a pulóvert, hogy felfedjem a motívumot a jelenlegi testemen is.
- A változáshoz semmi szükség a modern technika vívmányaira. Éppen elég rendelkezni ezzel itt. - bökök rá Matthäus vállán a tetoválásra - Tizenhárom farkas él a világon, akik ehhez hasonlóval rendelkeznek. Rajtam kívül tizenkettő... - mivel nem várom el, hogy ebben az állapotban ebből a számból bármit is kikövetkeztethessen, így folytatom az előadást - A mi fajtánkat nem fogadja be a halál. Elzár, százötven, kétszáz esztendőnyi pillanatra taszít az örökkévalóság létsíkjára, hogy megfosszon bennünket mindentől, amit a Szellemek helytelennek vélnek. És ha már biztosak abban, hogy létünkhöz méltóan fogunk tudni viselkedni, ha már elvettek tőlünk mindent, ami valaha fontos lehetett, visszaköpnek a fizikai valóságba, hogy önmagunkat kísértsük tovább, és engedelmes gyermekként fejet hajtsunk a felsőbb akarat előtt. - ahogy beszélek, a hangomban egyre több indulat csendül, évszázadok terméke, amely leláncol, és létem minden percében nyughatatlanná tesz, közben pedig az eredeti testemhez sétálok, barátságosan megfordítom, vissza a "közönség" felé - Ő itt Kilaun. Az Álmodó. Ez pedig - mutatok végig színpadiasan a többieken - az út, amin keresztül Rémálmok hozójává lettem. Az Illuzionisták feje vagyok. Az Elsők közt az utolsó.

Csak biccentettem egyet, igazából nem sok kedvem volt veszekedni vele azon, hogy mit mondott és azt hogyan kellene értelmeznem. Valahogy mégis vágytam, hogy hozzávághassak mindenfélét és ott köthessek bele, ahol csak tudtam, de végül csak figyeltem rá, ténylegesen is azt várva, hogy elmagyarázza a miérteket. Már ha egyáltalán képes leszek elfogadni azt, amit megpróbál majd nekem beadni. Nem voltam róla teljesen meggyőződve, de egy próbát mégiscsak megért és legalább ő is úgy érezhette, hogy nem utasítottam el élből. Pedig bennem volta szándék, csak éppen a kíváncsiságom nem hagyta végül felülkerekedni a többi érzésen.
Én a magam részéről úgy ítéltem meg, hogy a kérdéseim nagyon is jogosak voltak és logikusak, ám őt elnézve mégis hibának tűnt. Láttam azt a cseppnyi indulatot benne, ahogyan felállt, de azt nem tudtam eldönteni, hogy egészen pontosan kinek vagy minek szólt. Nekem, vagy a helyzetnek. Nem is érdekelt, tekintetem ugyanis követte a mozdulatait, de egyből irritálni is kezdett, hogy fel kellett rá néznem. Nem szerettem ezt, viszont arra sem méltóztattam venni a bátorságot, hogy felálljak és a szemünk egy szintbe kerüljön. Helyette ültem tovább, egyenes háttal és felszegett fejjel. Nem mondhatnám, hogy nem rettentem meg, de ő akart esélyt, és ha ezzel továbbra is élni kívánt, akkor úgy gondoltam, hogy nem fog újra nekem támadni. Ha mégis, akkor ostoba voltam, hogy megbíztam benne és ő majd élhet tovább ezzel a tudattal, ezzel az újabb súllyal a vállán. Sokan ebben a helyzetben talán felelőtlennek bélyegeznének és ostobának, de valós félelem nem maradt bennem irányában, inkább csak afféle tartózkodás, vagy az óvatosság egy kicsiny szelete.
- Hát, akkor talán mondd el! – ütöttem tovább a vasat, mit sem törődve azzal, hogy mennyire látszott sértettnek, ingerültnek, vagy igazából nem is tudtam volna behatárolni, hogy milyennek. Gyűlöltem ezt a rejtélyes, titokzatos dumát, már legutóbb is rosszul voltam tőle, és ezt ugyebár közöltem is vele akkor. Az volt a válasza, hogy még nincs itt az ideje és sok lenne nekem hirtelen, erre most is csupán kerülgettük a témát, de ténylegesen nem tértünk rá. Pedig azt hittem, hogy ezért jött ma el hozzám, de lehet, hogy mégiscsak csalódást fog okozni. Már ha egyáltalán annak lehetne nevezni azt, amire valahol készültem.
Sangilak emlegetésére már felvontam a szemöldökömet, de nem nagyon tudtam, hogyan jött ő most ide. Ha az ő leszármazottja lett volna, akkor érthető, hogy mivel tette tönkre az életét, de így nekem egyelőre még mindig homályos volt ez az egész és kezdett egyre inkább logikátlanná is válni számomra. Reméltem, hogy hamarosan rá fogunk tréni a lényegre, remélhetőleg még az előtt, hogy elfogyna az én türelmem is, mint ahogyan az övé is elfogyott a beszólásaim és a kommentárjaimnak köszönhetően.
Akartam valamit mondani, de mire az illúzió megjelent a szemeim előtt, már elfelejtettem, hogy mi volt az. Biztos, hogy nem tiltakozni akartam, de akkor sem szerettem, ha babráltak az elmémmel. Márpedig az illúziókeltést határozottan ebbe a kategóriába lehetett volna besorolni, ha valahová nagyon muszáj. Közben láttam a felsorakozott férfiakat, de nem tudtam hová tenni az egész jelenetet. Kérdő tekintetem megvillant felé, aztán visszatért az arcokra. Felismertem Kinget, hiszen abban az időben pont itt éltem, pont egy másik elsővel, akinek a kilétéről mit sem tudtam. Te jó ég, ha csak sejtettük volna mind a ketten, hogy immár háromhoz is közöm volt az ősök közül, biztosan furcsa felismerés lenne. Persze magához Sangilakhoz még nem volt igazán szerencsém, csupán a testéhez, de mindez csak idő kérdése volt innentől kezdve, hogy ő is itt volt a városban.
- Mint egy rohadt tanóra… - dünnyögtem magam elé kelletlenül, mert tényleg kezdett olyan érzésem lenni, mintha valami előadáson ülnék, és éppen azt próbálná a fejembe verni, amit tudnom kell ezekről a férfiakról. Majdnem mindnyájan ismeretlenek voltak számomra, teljesen idegenek. Közben ők fordultak, és igen, én is láttam az egyezést. Mindez lehetett volna csupán véletlen is, de nyilván nem az volt. A mi világunkban ritkán akadtak egyszerű véletlenek az eddigi tapasztalataim alapján. – Aha, szóval te valami szuperfarkas vagy, valami belső körben? – vontam fel a szemöldökömet. Hogyan is vehettem volna teljesen komolyan, ha még sohasem hallottam erről az egészről? Szerintem nem várhatta el tőlem mindezt ő sem, hiszen én nem vagyok őrző, hogy esetleg a krónikákban olvashattam volna bármit is a tetoválásokról, vagy egyáltalán az ősökről. Annyira sokat azért nem tudtam róluk, ahogyan szerintem sok más társam sem, akinek nem tartottak történelemórát a fajunk eredetével kapcsolatban. Csupán nagy vonalakban ismertem a történetet, de részletekbe menően sohasem. Úgy látszik, hogy ami késik, az nem múlik.
Hallottam én, hogy mi csendült ki a hangjából, de teljesen belefeledkeztem abba, amit mesélt. Tényleg olyan volt, mintha nem is a valóságról mesélne, pedig ha tudtam volna, hogy ezek a szavak mennyire komolyak, és hogy mi fog ezután következni, egészen biztosan nem kortyoltam volna bele a teámba.
- Hogy micsoda? – kérdeztem némi köhögést követően, mivel sikerült félrenyelnem azt a kortyot, ami éppen a kimondott szavak közepette csúszott le a torkomon. – Remélem, tudod, hogy ezt most elég nehéz elhinnem… - a szemeim könnybe lábadtak egy kicsit, de ezúttal nem az érzelmek miatt, hanem még mindig a köhögés utóhatásaként. Csak úgy, mint a rekedtségem is, amit próbáltam leküzdeni, hogy újra elég határozott legyen a hangom. Szemeim tágra nyíltak, az agyam nem bírta befogadni ezt, mint magyarázatot. – Főleg egy olyan embertől, aki akkora mesemondó, mint te! Tudom, hogy ez kényelmes megoldás lenne neked, hogy ezt lökd ide magyarázatként, de... – tettem hozzá, mert mibe telt volna, hogy kitalálja mindezt, egyszerű magyarázatként arra, hogy miért hagyott minket hátra? – Te nem lehetsz Kilaun… senki nem él eddig, bármivel magyarázod is! – ráztam továbbra is a fejemet, miközben a férfiakra mutattam.
- Ha ez igaz… akkor miért vagy itt? – nem, még mindig nem győzött meg és még mindig nem hittem el neki, de kíváncsi természet vagyok, ha felkeltik az érdeklődésemet. – És ha te itt vagy… akkor a többi Első is él… és itt van? – kérdeztem bizonytalanul. Próbáltam logikus magyarázatot találni, de nem ment. Az egész egy rohadt nagy kitalációnak tűnt. Ezen véleményemről árulkodott a feszültséggel átitatott nevetésem és a bizonytalan mozdulatom is, amivel a hajamba túrtam. Kész agyrém az egész!

Komolyan kezdi egyre jobban nyitogatni a bicskát. Ami csak azért nem jó, mert a Rémálmodót egyáltalán nem érdekli az, hogy éppenséggel a saját vére, a gyermeke áll előtte. Ha úgy vesszük, akkor nekem ez most egy hatalmas próbatétel, hiszen nem engedhetem szabadjára, semmit nem ereszthetek ki belőle olyan alattomosan fojtogatón, vagy özönvízként, mint ahogyan azt a legutóbbi találkozásunk alkalmával tettem. Így aztán a további akaratoskodására csak egy árnyalatnyit tovább szigorodik az arckifejezésem, jelezve, hogy éppen azon vagyok, és ha nem tartana fel a beszéddel, akkor talán már haladhatnék is. Ezzel párhuzamosan pedig mindent megadnék, ha ezt a pillanatot kevésbé feszültségtől átitatva lenne lehetőségem megélni, hiszen ott ficeg minden egyes pillanatban az az időszak, amikor szeretettel és odaadással neveltem a gyermekeimet, nem pedig erős kézzel. Hol van az már, Teremtőm, hol vagy, Matthäus...?
A tanórás megjegyzését igyekszem nem meghallani. Hosszasan pislogok, kissé tovább tartom lehunyva a szememet, mint az normális volna, mélyen szívom be a levegőt a tüdőm fogságába, mégis úgy érzem, hogy lassan meg fogok fulladni. A szuperfarkasos megjegyzését nem állom meg gúnyos kacaj nélkül.
- Ha akarsz, nevezz így. De biztosíthatlak róla, hogy nem élvezem semmiféle előnyét.
És pillanatokkal később már meg is osztom vele azt, hogy pontosan miért. Az igazság szinte megfullasztja. Legalább is csodálkozásában sikerül félrenyelnie a teát, és én magam pusztán azért nem aggodalmaskodom túlzottan, mert érzem, szinte viszketek attól a hitetlenségtől, ami belőle süt. Nem haragszom rá érte, hogy is tehetném. A fiatal farkasok már nem hisznek semmiben. És legnagyobb bánatomra az Őrzőknek is gondjaik akadnak.
Csak lassan bólintok, nyilván én magam sem gondoltam azt, hogy rögvest térdre fog borulni előttem. A mondandója folytatása azonban forralja a véremet, azt a maradék Alapítói méltóságomat, ami még darabokban ugyan, de megmaradt. Az a felem egész egyszerűen lesajnáló. Azt gondolja, szegény pára, fogalma sincs, hogy egyetlen pillanat alatt megismertethetném vele a világ rondábbik felét, s nemhogy a halálba küldhetném, de annál ezerszer kínzóbb láncokra verhetném. A lényemet sérti, engem sért, azt a Kilaunt, aki a Meséit mindig is jóra és szépre használta.
- Javasolhatom, hogy hagyj fel a sértőnek szánt elméleteiddel? - kérdezem tőle halk fenyegetéssel, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt - Nem csak az apáddal beszélsz, hanem egy vérvonal fejével. Azt hiszem, hogy megkövetelhetnék némi tiszteletet, ha te ennyi idősen jogot formálsz arra, hogy ezt kapd másoktól. Nem akarom, hogy megbánj bármit is, amikor rádöbbensz arra, mennyire igaz mindaz, amit tőlem hallottál. Hány Illuzionistát ismersz?
Váltok témát, s ezzel együtt a másik oldalra döntöm a fejemet. Még megvárom a válaszát, mielőtt közelebb lépnék hozzá, ezzel együtt, mint egy tökéletes színpadi rendezésben, az énjeim is megindulnak, hogy Holly körül álljunk. A feketség hirtelen feltöltődik. Minden csupa szín, virágzó tavasz, édességbolt, gyermekdal szólamai a háttérben. Mintha a nap égetné a bőrünket, a levegő megnehezedik a gazdag tavaszi rét illatfergetegétől, és egészen biztos vagyok abban, hogy a lányom azt érzi, hogy izzadni kezd, holott a valóságban ez nincs így. Ha sikerül előtte megállnom az énjeimmel együtt, úgy egyszerre szólal meg, zeng velem együtt mindegyikük, az én szavaimat formálják bizarr, több szólamú muzsikává, tekintetük pedig most a nőstényre mered érzelemmentesen, halottan. A szavak erősödésével egy időben pedig a pajzsom egyre inkább leereszkedik, míg végül mindenfajta titok, védelem nélkül állok előtte, és egészen biztos vagyok abban, hogy az erőmhöz foghatóval még soha nem találkozott.
- Nyolc évszázad, közel harminc esztendő - zeng fel a férfikórus - Ennyi időm volt tökéletesíteni mindezt. Láttál már bárki mást, aki ezt képes lett volna megtenni? Nem vagyok mindenható, a kérdések zömére nekem sincs válaszom. Minduntalan kergetem őket, magam is tudni akarom, mit keresek, mit akarnak velem a Szellemek és mi értelme van a létemnek egyáltalán. Vagyok, ahol lennem kell, mert ez a kötelességem. Ott nem vagyok, ahol lenni kívánok, mert üldöznek és halálba taszítanak. Voltam, vagyok és leszek a Testvéreimmel együtt. Egyikünk sem szabadulhat ebből az őrületből.
A szó egyesével átkerül az énjeimhez.

"- Meghaltam, mert szerettem. Boldog lehettem volna, de mennem kellett. Nem vagyok már Zachary." - kezdi a sort, majd tüzes füstfelhővé válik, egy pillanat alatt eltűnik.
"- Meghaltam mások Álmaiért. Golyót kaptam a fejembe, mert másokért küzdöttem. Martin Luther halott." - és puskaropogást hallatva ezer töltényhüvelyre hullik.
"- Végre valami jót is tettem. Kenyér az éhezőnek, oázis a szomjazónak. Halott gyerekek temetései. Békés halált hoztam, szépeket. Az ember nem kért belőlem a bőrszínem miatt. Kayode nem hoz már több örömöt a világra." - barna masszává válva folyik szét, s itatja körbe a töltényekké vált Martin maradványait.
"- Feladtam az Alapítói kötelezettségeimet, mert szerettem Gisellt és a kiscsillagokat. Emberek ezrei haltak meg miattam. Nem lehetek önző, nem lehetek boldog soha már. Matthäus halott." - ő az egyetlen, aki belenéz Holly szemébe, mielőtt ágyúdörrenések közepette egy szál hóvirágként hullana a padlóra.
"- A sápadt arcú elcsábította a lelkemet. Meg akartam ismerni az Álmaikat. De ők mindent elvettek tőlem. Kilaun... halott." - a teste egy sassá változva felrepül, búcsúzó vijjogása az egyetlen, ami marad után. Aztán csak a csend. És Killian.

Az egész jelenet, az egész Illúzió úgy ér véget, mint egy szomorú zongorajáték. Belehal a csendbe az utolsó dallam, ezzel párhuzamosan pedig a pajzsom is a helyére kerül, hogy kevésbé váljak irritálóvá a lányom számára. Az én tekintetem azonban már nem a félrenyelt italtól fátyolos.
- Állítólag Fekete volt a Hold karácsony estéjén. Visszahívott a Jel. És nem vagyok képes elhagyni a várost. Itt születtem, mindannyian itt születtünk. És mindannyian itt vagyunk. - próbálok minél tárgyilagosabb lenni, de félek, nehezen megy. Mit mondhatnék? Veszekedhetnék, megragadhatnám a vállát, hogy miért nem hisz nekem, de én elmondtam, amiért jöttem. Elmondtam az igazat, és mint olyan, várom az ítéletet, ami egyre kevésbé tűnik kedvezőnek a számomra. Ezért némi hallgatás után hozzáteszem.
- Szóval. Ha mindenféleképpen el kívánsz kerülni a továbbiakban, csak gyakrabban kell ingáznod a városok között, mert nem foglak tudni követni.
Nem tudom, mire várok. Talán lassan itt lenne az ideje, hogy megforduljak és magára hagyjam, mondván, esetleg majd ő felkeres, ha kérdése akad. Vagy ha egyáltalán tud nekem bármit mondani azon kívül, amit eddig hallottam. És ahogyan hallottam.

Észrevettem, hogy sikerült felbosszantanom, de különösebben nem zavartattam magam, és eszem ágában sem volt visszafogni mindazt, ami éppen kikívánkozott belőlem. Mondjuk azt, hogy ez egy teszt volt neki? Mert ha igen, akkor nem állt valami jól a bizonyítás terén. Már csak azért sem, mert egészen sértőnek találtam, hogy egy efféle magyarázattal akart lekenyerezni, mint amilyet adott nekem. Egyszerűen hihetetlen volt és számomra mesének tűnt minden egyes szava, amit csak kiejtett. Mintha újra kisgyerek lettem volna, és mindezt azért csinálná, hogy megnyugodjak, és hogy lekössön. Azért, hogy szórakoztasson, pedig most egyáltalán nem voltam vicces kedvemben, ez szerintem elég nyilvánvalóvá vált számára is.  
Nekem egyébként nem úgy tűnt, mintha nem élvezné az előnyeit annak, hogy olyan, amilyen, de ezt inkább nem tettem szóvá. Kivételesen győzött a bölcsesség, és inkább a hallgatás mellett döntöttem, mielőtt még tovább szítanám azt a tüzet. Fogalmam sem volt róla ugyanis, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a parázs ténylegesen is lángra lobbanjon, és azt hiszem, hogy erre most valahogy nem is voltam igazán kíváncsi. Egy egyszerű magyarázatot vártam volna, amit talán majd meg tudok emészteni, de csak arra tartott érdemesnek, hogy úgy meséljen nekem, ahogyan egy gyermeknek szokás. És még ne legyek sértett?!
- Talán fenyegetni mersz a saját házamban? – hangom hirtelen erősebb lett, mint az előbb és csöpögött belőle a felháborodás. A homlokom egyből ráncba is szaladt, arcom márványszerűen keménnyé vált. – Ha esélyt akarsz tőlem, akkor nagyon rossz úton jársz. Mind ezzel – utaltam itt a fenyegetésre -, mind pedig azzal, hogy ilyesmit próbálsz elhitetni velem – jelentettem ki, fogaim között szűrve a szavakat. A helyzet az, hogy talán jobban járt volna, ha nem illúzióval próbálja meg elmesélni nekem az életét, mert így számomra teljesen egyértelmű volt, hogy azt vetíthetett a szemeim elé, amit csak akart. Ha rendesen avatott volna be, ha elmagyaráz mindent nyugodtan, akkor talán több esélye lett volna annak, hogy elhiggyem ezt a képtelen történetet. Még ha csak kicsivel is, de több.
- Nem vívtad még ki semmivel sem a tiszteletemet! – közöltem komoran, még mindig szinte remegve az idegességtől. És igen kérem szépen, megszólalt egy igazi domináns farkas. – Egy apával beszélek, igen, mellettem viszont egy sem volt soha, hogy szemernyi tiszteletet is mutassak akár egy iránt is! Irántad! – mire észbe kaptam, már én is álltam. Nem is emlékeztem rá, hogy a bögrét mikor raktam le az asztalra, pedig hatalmas koppanással landolt rajta, alig pár másodperccel korábban. – Úgyhogy ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, mert nagyon mellélőttél azzal a kártyával, hogy az apám vagy! – tettem hozzá. Valószínűleg meg fog sértődni, talán fel is háborodik azon, hogy mit engedek meg magamnak, de nem érdekelt. Ha meg akart nyerni magának, akkor látnia kellett, hogy milyen vagyok. Elég makacs, erre már bizonyára rájött ő is, és ha valamihez ragaszkodtam, akkor nagyon nehéz volt meggyőzni az ellenkezőjéről, ráadásul nálam pont azzal akart érvelni, ami a legrosszabb volt. A gyengepontom, egy olyan dolog, amiről egyáltalán nem szerettem beszélni a legtöbb esetben. Tudtam, hogy mi az a szülő iránti tisztelet, de nekem csak egyetlen szülőm volt, és így is éltem le az egész életemet. Emiatt pedig nem volt joga nekem állni. Egyszerűen nem!
- Nem sokat… - szusszantam végül nagyot, ahogy kicsit alább hagyott bennem az indulat, már ha nem mondott semmi olyat. Vissza is huppantam a fotelbe, bár már nem ültem olyan kényelmesen, mint korábban. – De találkoztam már néhánnyal – vontam meg a vállaimat könnyedén, egyszerűen nem is értettem, hogy jött ez most ide. Nem voltam képes végiggondolni azt, hogy ő milyen logika szerint akarja vezetni a beszélgetés fonalát.
A következő illúzió nagyon kedves a maga nemében, de engem valahogy mégis irritált a sok illat és ez a fene nagy békesség. Az én lelkemben háború dúlt jelenleg, hatalmas vihar és nem ilyen színes tavasz, mint amilyen a szemeim előtt jelent meg, a saját nappalim közepén. Az már csak a hab volt a tortán, hogy azok a bizarr férfiak is oda gyűltek körém mind. Kezdett viszketni a bőröm, ahogyan kaptam egyikről a másik arcára a tekintetemet, akár egy űzött vad, vagy egy kalitkába zárt madár.
- Elég! – szóltam bele, amikor már javában mondták egyszerre a mondandójukat. – Tüntesd el őket! – szorítottam a füleimre a kezeimet elutasítóan. Még a szemeimet is behunytam, hogy ne kelljen látnom őket, ráadásul az ereje úgy nehezedett rám, mint a mázsás súlyok. Mire az utolsó is eltűnik, lassan leeresztettem a kezeimet. Zsongott a fejem az egésztől, rosszul voltam és akkor még elég tömören is írtam le mindazt, ami kavargott bennem.
- Elég lett volna, ha egyszerűen csak leereszted a pajzsodat. Kezdetnek… - jegyeztem meg halkan, a hangom kicsit még mindig remegett, de legalább az a rengeteg erő és energia már nem akart megfullasztani, ahogyan fentebb emelte a pajzsát. – Megkímélted volna mind a kettőnket ettől… - nem tudtam, hogy mit mondjak, így csak az illúzió hűlt helyére mutogattam. Míg beszélt és kiderült számomra az is, hogy nem csak ő van itt, mind a két remegő kezemmel a tincseim közé túrtam.
- Igen, állítólag… nem voltam itt! – reagáltam közben a karácsony esti eseményekkel kapcsolatban. Persze én is hallottam róluk, miután szilveszter környékén átugrottam, hogy megnézzem a dolgaimat ideát. – És most mégis mit vársz tőlem ezek után? Megváltást? Megbocsátást? – kérdeztem hatalmasra nyílt szemekkel, majd megráztam a fejemet. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e megadni azt, amit tőlem vársz… - suttogtam végül. – Én… - kezdtem bele, majd lehunytam a szemeimet. – Attól még, hogy ez mindent megmagyaráz, nem tudom csak úgy elfogadni mindezt. Senki nem lenne rá képes! – mondtam, bár hangom azért nem volt olyan határozott, mint szokott. – Nem fogok csak azért hálát vagy tiszteletet érezni irántad, mert elmondtad mindezt, és fogalmam sincs, hogy az tudok-e lenni, akire neked szükséged van. Már mondtam, én már nem vagyok az a kislány. Ha tetszik, ha nem! – azt már nem is tettem hozzá, hogy ez bizonyára már neki is feltűnt. Eddig is úgy láttam, hogy nem nyerte el különösebben a tetszését az, amilyen lettem, de mégis tudatosítani akartam benne még egyszer. Nem tudtam én sem, hogy mit akarok. Valószínűleg jobb lett volna, ha leküldöm, ugyanakkor mégsem jöttek a szavak a számra, csak ültem tovább némán, mintha várnék valamire. De hogy mire, azt már én sem tudtam volna megmondani.

But we won't leave the way that we came
And I know there's so much more ahead
I can barely believe that we're here
We won't surrender quietly
Step up and watch it go

Némán, hangtalanul, nevetés nélkül mosolyodom el a reakciójára. Ha azt várja tőlem, hogy a torkának ugrok vagy a füleimet hátracsapva adom meg magam neki, akkor nagyon téved. És gyanítom, hogy a mosolygásom éppen annyira nem fog tetszeni neki, mint az, hogy tettem egy őszinte javaslatot.
- Pusztán felhívtam a figyelmed néhány szem előtt tartandó tényre... Holly. - mindettől függetlenül ezt a nevet kiejteni a számon pontosan olyan, mintha egy marék szög alkotna gátat a gégémben - Számomra az esély az, hogy most itt lehetek, hogy elmondhatom, amit tudnod kell. De hogy mit kezdesz vele... Abba már igazán nem lehet beleszólásom.
Egyáltalán nem úgy ejtem ki a szavakat, mintha visszavonulót fújnék, egész egyszerűen újfent arra próbálok rávilágítani, hogy nem lenyomni akarom a torkán mindezt. Egyszerűen csak kiadni magamból, felfedni előtte az évszázados titkokat. Mivel fogalmam sincs róla, hogy miként kellene őt kezelnem úgy, hogy az a leghatásosabb legyen, így a saját módszereim szerint dolgozom. Ahogy arra annyiszor felhívta a figyelmem, nem gyerek már, nem az, akit én látok és mindig is láttam benne. Honnan is kellene tudnom, hogy mi lenne a legjobb "stratégia"? Ami egyébként is ostobaság, nem érzem helyénvalónak a taktikázást, főleg azért nem, mert attól, hogy szebb köntösbe bújtatom az igazságot, még nem lesz kevésbé felkavaró.
Igazság szerint jobban járt volna, ha inkább kezet emel rám. Inkább vágott volna pofon, ahogyan Abigail tette, el tudtam volna viselni, sokkal jobban, mint azokat a szavakat, amiket most az arcomba köp, mint valami rothadást. A bőröm alatt alattomos pezsgésbe kezd a bánat és a harag. Hogy én nem ezt érdemlem. Hogy nekem nem ez jár. Gyermeki dac, évszázados farkasbüszkeség. Nem ezért átkoztam magam. Nem ezért kergettem magam az őrületbe. A fehér ember Krisztusánál többet szenvedtem azért, mert elszakadtam tőlük, tőle... És mindezt miért? Ezért? Ennél én többet érdemlek.
- Befejezted? - tárom szét a kezem mocskosul bosszantó közönnyel, ami persze csak a felszín, de tökéletes módja annak, hogy "lefejezzem" a dominanciáját azzal, hogy nem megyek ölre vele - Csak mert akkor folytatnám.
Más esetben... Más személlyel... Talán már az ujjaim közt tartanám a kitépett gerincét, megnézegetném a csillanó húst, aztán mint aki jól végezte dolgát, elhagynám az épületet. De most csak egyetlen dolgot akarok. Végigcsinálni azt, amiért idejöttem.
Nem kegyelmezek neki, s hiába tapasztja a kezére a füleit, az elméjében mégis ott zendül a kórus szava, ami elől nem fog tudni elmenekülni. Csak az én "kegyelmemre" és jóindulatomra számíthat, de már csak azért sem vagyok hajlandó eltekinteni ettől az előadástól, mert ezzel kissé vissza is vághatok. Újfent bizonyíthatom neki, hogy a kicsinyes fenyegetései tárgyilagossá lecsupaszítva mit sem érnek, s ha valójában meg kívánna ölni, soha nem lenne képes rá. Nem az apaságom a kérdés, azon már túl vagyunk. Most az Alapítói mivoltom a kérdés, és ugyebár a Szellemek szerint abba nem fér bele Kilaun érzelgőssége. Akkor sem, ha a saját gyermeke áll előtte. Mondhatni, a farkasomnak roppant elégtétel az eredmény, amit maga előtt lát és érzékel az energiáival. Ezzel szemben gyűlölöm magamat, amiért idáig engedtem fajulni a helyzetet, de szükségesnek éreztem. Ha pusztán beszélek, akkor semmiféleképp nem nyert volna bizonyítást az igazam, és úgyis valami hitelesítő lépést provokált volna ki belőlem. Mindannyian jobban jártunk úgy, hogy én léptem először, és nem neki kellett kiprovokálnia.
- Úgy vélem, hogy neked semmi nem lett volna elég. Sem kezdetnek, sem befejezésnek. - nem is értem, miért fogalmazok így, de egyszerűen azt gondolom, hogy végre nekem is kijár némi dicső, vergődő pillanat, rávilágítva arra, hogy milyen érzés az ő viselkedésének az "áldozata" lenni - Én nem várok semmit. - hazudom, bár ezt nem érezheti - Teljesen felesleges újra és újra elismételned, hogy nem tisztelsz, hogy gyűlölsz és hogy nem az vagy, akinek szerinted hiszlek. Ezt eddig is tudtam. - ha nem hátrál el tőlem reflexből, úgy közelebb lépek hozzá és megkísérlem a vállára tenni a kezeimet - Ha azt reméled, hogy a viselkedésed csalódást okoz nekem, és hogyha elég sokáig csinálod, majd lemondok rólad, akkor kár az erőfeszítésért, igazán kár. Minden nap gondoltam rátok, és minden nap azt reméltem, hogy megbocsájtottatok nekem. Nyilvánvalóan nem. Végső soron az, hogy életben vagy, több, mint amit valaha remélhettem volna.
Ha eddig hozzáérhettem, most eleresztem, és erőt véve magamon lehajolok, hogy kiihassam a vizet, amit az érkezésemkor kaptam tőle. Felsóhajtok, és teszek néhány lépést az ajtó felé. Megfeszül a torkom.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam... újra. Igazán hozzászokhattam volna már. - halovány, lemondó mosollyal vonultatom fel magam előtt az arcokat, aztán megrázom a fejem - De kérlek, hogy erről... Ne beszélj senkinek. Mert ha Sangilak látogat meg helyettem, ő nem lesz ennyire... elnéző. - szemmel láthatóan a név említésére egészen összerezzenek újra, de az már tényleg csak a hab a tortán, hogy a lányom az ő leszármazottja, s ha lenne elég bátorságom, még akkor sem lennék biztos abban, hogy képes lennék a saját kölykömmé tenni a lányomat, mert valószínűleg még ennél is jobban elátkozna - Bocsásd meg nekem, hogy nem kérdezek az életedről, de egyébként sem hiszem, hogy szívesen beavatnál vagy hogy szerinted rám tartozik. De most már tudod, kit és miért gyűlölsz. A semminél több.
Ahogy ezeket a szavak szép, lassú egymásutánban kiejtem, egyre inkább hatalmasodik el felettem az ősi csalódottság, a mellkasomat és a torkomat kaparó, kitörni akaró üvöltés, a mellkasomra nehezedő nyomás pedig sose a jó és szép dolgok előjele, és újra meg kell rázzam a fejem, hogy visszataláljak a valóságba, hogy egy kicsit még tartsak ki, hogy ne itt és ne így szakadjon el a cérna, mert annak végeláthatatlan következményei lehetnének.
- Ha szeretnéd, akkor most elmegyek, és nem térek vissza többé. Csak kérned kell.
Habozok, húzom a rétestésztát, hogy ne magamat hibáztassam, amiért hátrahagyom, hogy ő mondja ki az ítéletet a fejem felett újra. Fogalmam sincs arról, hogy ezek után mit fogok kezdeni ezzel az egésszel, és félelmetes, hogy bármennyire is az ellentéteinket bizonygatjuk egymásnak folyamatosan, mégis jobban hasonlítunk, mint azt elsőre gondolnánk.

- Ez így igaz! – ismertem el határozottan, hiszen tényleg rajtam állt, hogy mit szeretnék kezdeni ezzel az egész helyzettel. A problémát leginkább csak az jelentette, hogy fogalmam sem volt róla egyelőre még nekem sem és ez nagyon bosszantott. A szívem és az eszem két teljesen különböző irányba húzott és én nem tudtam eldönteni, hogy melyik az erősebb. Mind a kettő mellett szóltak érvek és akadtak természetesen ellenérvek is. Talán ez volt az oka annak, hogy végül nem kezdtem még nagyobb patáliába, nem akadtam fenn azon, hogy rákérdezett, befejeztem-e. Még korántsem értem a végére annak, amit az előbb elkezdtem felvonultatni, de a dühöm mégis apadt annyit, hogy végül visszahuppanjak a fotelbe. Nem volt könnyű, de úgy látszik, hogy még én is fejlődőképes vagyok, ha arról van szó, hogy magunkon uralkodjunk. Már kaptam ízelítőt abból, hogy milyen, amikor dühös. Nem sok kedvem volt újra megtapasztalni, és az első benyomásokkal ellentétben nem voltam teljesen megőrülve, hogy kísértsem feleslegesen a sorsot. Utolért az magától is, ha úgy akarta…
Mivel a kérésemmel ellentétben csak nem állította le az illúziót, így kénytelen voltam végighallgatni és elviselni ezt az egészet. Szemeimben ugyan düh csillogott, de tenni ellene képtelen voltam. Számomra is egyértelmű volt, hogy nem vagyok elég erős vele szemben és ez szintén nem tetszett. Ha nem akartam volna meggyőzni magamat arról, hogy ne dobjam ki máris, akkor biztosan azt gondoltam volna, hogy még élvezi is ezt az egészet. Ezt azonban próbáltam minél messzebb lökdösni magamtól, hogy eszembe se jusson. Attól féltem, hogy ha még jobban megfogan a fejemben az a gondolat, annak nem lesz szép vége, pedig úgy vágtam bele ebbe a találkozásba, hogy meg fogom hallgatni szépen, nyugodtan. Ennyit a tervekről!
- Tévedsz! – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Ugyan kicsit még mindig zsongott a fejem a túl sok információtól és az általa láttatott képek miatt, de talán túl fogok élni ennyi kis apróságot, ha már számtalan rázósabb helyzetből kiverekedtem magam. Időnként szó szerint is. – De öröm hallani, hogy ennyire reménytelen esetnek tekintesz – utaltam itt arra, hogy szerinte nekem semmi nem lett volna elég. A leginkább még mindig az győzött meg, hogy a pajzsát teljesen leengedte és rám zúdította minden erejét. Ez volt a legbeszédesebb, más nem lett volna képes erre, csak az, aki tényleg olyan sok évet élt már meg. Én sem számítottam éppen fiatalnak a farkasok között, ha nem számítottuk a hozzá hasonlókat, úgyhogy szerintem nem nagyon lett volna olyan élő, aki képes ekkora erővel letaglózni, pusztán az energiáinak segítségével. Én könnyebben hittem az úgymond kézzel fogható dolgoknak, mint a meséknek. Abból már régen kinőttem, ráadásul mondani tényleg bármit lehetett, de ez volt az egyetlen, ami tényleg elárulta volna őt. Oké, lehetne magyarázni azzal is, hogy illúzió csupán, de ösztönösen éreztem, hogy nem erről van szó.
Még mindig ültem, amikor közelebb lépett hozzám, így abban az esetben sem lettem volna képes kitérni előle, ha szeretnék. De nem akartam, csak felnéztem rá, már megint. Továbbra sem volt egyszerű, de elviselhetőnek éreztem, ráadásul amiatt is büszke voltam magamra, hogy nem kezdtem el egyből idegbajos módjára kapkodni és elrántani a vállamat előtte. Az amúgy is nagyon udvariatlan lett volna, és ennyire még én sem voltam ellenséges irányában. Nem viszolyogtam mások érintésétől máskor sem, de ha valaki olyan próbált meg a közelembe kerülni, akit én nem láttam szívesen a személyes teremben, annak a keze bánta.
- Ha ezt hiszed rólam, akkor mégiscsak túl sokat láthatsz belém… - ingattam a fejemet, miután elengedett, szemeimet le sem vettem róla. – Nem vagyok ennyire számító vagy kicsinyes, hogy ilyen céljaim legyenek a viselkedésemmel. Én egyszerűen ilyen vagyok! – vontam meg a vállaimat legalább olyan könnyedén, ahogyan a szavakat kiejtettem a számon. Jó, talán tényleg direkt voltam egy kicsit undokabb a szokottnál is, hogy akkor hátha ő fogja feladni és utálhatom tovább, de ennyire tudatosan, ahogyan ő elővezette, nem állt szándékomban így viselkedni. Közben némán figyeltem, ahogyan megindult az ajtó felé, arról már nem is beszélni, hogy az általa kimondott szavakkal milyen hatást sikerült elérnie. Az biztos, hogy nem akarta szándékosan – legalábbis reméltem -, de még én kezdtem el rosszul érezni magam és kezdett felülkerekedni a bűntudat. Pedig igazából nem volt rá okom, ő maga tehetett erről az egészről, de így látva mégis kezdtem szánni és ez nagyon nem tetszett. Nem tudtam, hogyan tehetnék ellene anélkül, hogy még rosszabbul érezzem magam. Valószínűleg sehogy, mert már így is szívtelen hárpiának nézhetett.
- Ugyan miért látogatna engem meg Sangilak? – kérdeztem értetlenül. Nálam nem volt evidens, hogy attól még, hogy a leszármazottja vagyok, meg kéne látogatnia. Ó, ha tudtuk volna mindnyájan, hogy rosszabb lenne az a találkozás annál, mint amit el tudunk képzelni… Közben persze beszélt tovább, ám én szinte fel sem fogtam az értelmét, csak amikor már arra terelődött a szó, hogy csak kérnem kell és többé nem keres. Nem tudtam megtenni, bármennyire akartam vagy megérdemelte volna. Egyszerűen képtelen voltam rá azok után, hogy le kellett nélküle élnem egy egész életet, és most, amikor itt lenne a lehetőség, nemes egyszerűséggel csak elhajítanám magamtól. Nem volt rám jellemző, hogy ne éljek a lehetőségekkel, most mégis ódzkodtam egy kicsit és kimondani is nehezemre esett volna. Bennem volt a kétkedés, hogy mi van, ha pont azzal járnék jól, ha nem lenne továbbra sem része az életemnek? Főleg nem mindazok tekintetében, amiket ma tudtam meg róla. Nem volt könnyű, talán életem egyik legnehezebb döntése volt, én végül gyáva módjára mégis kikerültem. Sem elküldeni nem bírtam, sem kimondani azt, hogy maradjon. Helyette csak újra megszólaltam, reagálva még a korábbiakra:
- Azt eddig is tudtam, hogy kit gyűlölök és miért. Nem számít, hogy ki vagy valójában, attól még ugyanaz a férfi is te vagy, akit én ismertem, a kiléted számomra nem változott. Ahogyan gondolom a feleséged szemében sem változtál... – szúrtam közbe mintegy mellékes információként, ajkaimon még egy halovány mosoly is megjelent. A többit azonban úgy mondtam, mintha éppen arra készülnék, hogy elküldjem. Mintha az előző gondolatok le sem játszódtak volna bennem. – Valójában azért nem kérdezel, mert tényleg így gondolod, vagy azért, mert könnyebb úgy, hogy csak magadról kell beszélned és nem kell azzal foglalkoznod, hogy belőlem mi lett? – tettem fel a kérdést. Ezúttal nem szurkálódásból, hangom visszafogott volt és egészen nyugodt a korábbiakhoz képest. – Ha nem kérdezed meg, amúgy sem tudhatod, hogy visszautasítást kapsz-e, vagy válaszokat – ám ahelyett, hogy továbbra is rajta tartottam volna a tekintetemet, az elkalandozott az asztal felé, amiről leemeltem a bögrémet. Nem tudtam még mindig, hogyan kezeljem a helyzetet, ez nem változott a megérkezése óta.

<3

Örülök, hogy végre valamiben sikerül egyetértenünk. Bár lassan valóban azt kell érezzem, hogy ez az egész próbálkozás a részemről teljességgel abszurd esélyeket rejteget. Legalább annyira nevetséges, mint versenyt futni Tipivel, és ellene fogadni.
A későbbiekben elhangzó, fájdalmasan nevetséges mártírkodása őszinte lemondásra késztet. Mintha a falnak beszélnék. Mintha az én önérzetemnek nem kellene számítania, az apja és egy Első létemre nekem kell az okosabbnak lenni, ha nevezhetjük így. Természetesen a nyolc évszázad alatt az embernek már igen nehéz új helyzetet, embertípust vagy érzést mutatni, azonban még sosem találkoztam újra a lányommal, így most megragadtam az ismeretlenség mocsarában. És bizonytalan vagyok abban, mit tehetek és mit nem mit kellene tennem és mit nem lenne tanácsos. Ha egy egyszerű ember lenne, már valószínűleg rég faképnél hagytam volna. Vagy egy illúzióval a tenyerébe helyezem a saját nyelvét. Esetleg letépem az alsó állkapcsát... Eltértem a témától.
- Mindketten jobban járunk, ha ezt most nem kezdjük el boncolgatni. - közlöm vele végül a reménytelenség kérdésére, de a tekintetemből kiolvashatja, hogy szerintem végső soron pontosan ő az, aki reménytelennek tart engem. Már csak a múltkori állapotomat tekintve, minden bizonnyal én sem adnék magamnak esélyt a világon semmire. Voltaképpen ezért nem értem Yee-t sem. Többek között.
Engem egyáltalán nem zavar, hogy fel kell nézzen rám. Megértem, ha neki ez több szempontból kényelmetlen, de az én zavartalanságom mögött kivételesen nem az lappang, hogy én igen is elvárhatom ezt, hanem... Egész egyszerűen az, hogy amikor kicsi volt, akkor is hasonlóan nézett fel rám, aztán kimondta, hogy papa, és előterjesztette a szíve-lelke vágyát.
- Azt látom beléd, hogy dacolsz. És még mielőtt félreértenél, én cseppet sem bánom, hogy ilyen vagy.
Igazság szerint az ilyen "apróságok" szinte biztosítékként szolgálnak arra, hogy ha én most elmegyek, és nem térek vissza többé, tudni fogom, hogy megáll a lábán. Hogy nem kell annyira féltenem őt, mint amennyire szeretném.
Ahogy Sangilakra rákérdez, én idegesen kezdem rágni az állkapcsomat, hol a plafont, hol pedig a padlót fürkészem a tekintetemmel, a kezeimet pedig eltüntetem a szürke nadrágom zsebében.
- Azért, mert én is "meglátogatom" a leszármazottaimat. Évszázadok óta ezt csinálom.
Mondom némi undorral, mert még belegondolni is borzasztó, hogy Sangilak csak a legkisebb módon is kötődik a lányomhoz. Félek, hogy megint ő lesz a nagy, a szép, a Legerősebb, a legvonzóbb, az igazi harcos, az Apa, akire minden törpe felnéz... Tupilek és Alignak látja lelkemet, én ezt soha nem irigyeltem tőle, nem kértem egy szemernyi jussot sem abból, amit ő kapott az élettől, de hogy a lányom, a vérem, a saját, biológiai utódom is az elámult tömeg egy darabjává váljon... Nem, ez nem.. történhet meg. Hirtelen fogom az orrnyergem a hüvelyk- és mutatóujjaim közé, mint aki rosszul van, vagy megszédült. De én tökéletesen állok a lábaimon.
- Nem tudhatja meg, hogy tudsz rólunk és kész. Határozottan megtiltom. - mintha egy csipetnyi félelem is csendülne a szilaj határozottság mögött. Ám ebbe az is beletartozik, hogy rettegek attól, mit reagál majd, ha kiderül, hogy én voltam az "áruló", hogy én "lepleztem" le a létünket. Hát megöl. Megkínoz. Vagy megöli a lányomat. Abigailt...
A dolgokat pedig csak tetézi a további szóáradata. Nem mondja ki, hogy menjek, nem utal arra, hogy esetleg maradhatnék, de mégis itt tart, mégis... ide szegez. A vér úgy fagy meg az ereimben, mint az itteni hegyek tetején a jeges tüskék. Rideg kacajt hallok. Hogy honnan ered, arról nincs tudomásom. A látásom elhomályosodik, a fejemet pedig úgy kapkodom oldalra, mint aki szellemeket lát. Mindeközben pedig lassan összeáll a kép, Abigail viselkedése az elmúlt egy hónapban. Amiről nem akart beszélni velem. Tudta. Végig tudta, hogy titkolózom előtte.
- Tessék...? Hogy te...? - túrok idegesen a hajamba lassan, kínzó mozdulattal, mintha csak a saját fejbőrömet kívánnám lenyúzni magamról, és nem tűnik fel, mikor kezdek fel-alá járkálni - Uram Teremtőm...
Mindjárt robban. Mindjárt... Lassan emészt el, nyüszíteni kívánnék, a hátamat egy falnak vetve megsemmisülni, apró gombóccá zsugorodni, és leláncolni magam, és... Nem, nem rombolhat össze mindent! Nem vagyok hajlandó elfogadni! Nem fog újra eltáncolni előlem egyikük sem, így nem! Átkoznám a Szellemeket, üvöltenék, hogy jelenjenek meg előttem, és mondják el, miért teszik tönkre mindig azt, ami szépnek és békésnek mutatkozik az életemben...?
- El kell nekem mondanod, mi történt! Mindent! Egyáltalán honnan...?
Az energiáim egyre hevesebben nyaldossák a nappali szoba falait, de nem tehetek róla, nem tudom visszafogni, pedig Tupilekre esküszöm, nem akarom bántani. És amikor végül sikerült ránéznem a tébolyom ködén át, már nem is várok választ a befejezetlen kérdésemre.
- Giselle... Nem, én... nem... - próbálok lépni felé, de csak előre-hátra ingázom - Gyűlölök magamról beszélni! - csattanok fel, ám mégsem haragosan, hanem mint egy fojtott segélykiáltást hallatva, a kezem pedig lecsúszik a halántékomra - De ha nem teszem meg... Ha nem mondom el... Nem érted meg! Nem érti meg senki! Sem azt, hogy miért nem neveltem fel a gyerekeimet, sem azt, hogy Abigail... - képtelen vagyok befejezni a mondatomat, ámbár ha felemlegette, minden bizonnyal tudja, hogy miért - Mégis hogy gondolhatnám, hogy az eddig történtek után Te még hajlandó lennél megosztani velem bármit is? Neked is fáj... Tudom, hogy fáj! Én meg tudlak érteni, érted? Jobban meg tudom érteni, amin keresztül mentél, mint bárki más! Kérdeznék én... - eleresztem a tarkómat, és egyenesen felé mutatok - Megkérdezném, hogy még mindig a zöld-e a kedvenc színed. Megkérdezném, milyen volt az első igaz szerelmed, megkérdezném, mennyire fájt, hogy farkas lettél! Megkérdezném, mi okoz neked örömöt az életben, hogy még mindig számlálod-e az égen a csillagokat... Válaszolnál nekem? - lovalom bele magam teljesen kétségbeesve, és már nem is akarok gátat szabni a könnyeknek - Válaszolnál úgy, mint az Apádnak? Valóban megtennéd?
Szembesíteni akarom őt azzal, hogy az én szemszögemből tekintve az egész teljesen kilátástalan, mint egy kártyavár, ami bármikor összeomolhat. Mindent, szinte mindent elutasít velem kapcsolatban, éppen hogy csak megtűr a házában, és ezek után azt hiszi, hogy mint apa, van merszem válaszok reményében kérdezősködni? Főleg azok után, hogy nagy hirtelenjében elképzelésem sincs, hogy miként mászok ki abból az örvényből, ami magába szippant Abigail és a lányom ellen uszítva, s amit már megint elhibáztam pusztán azért, mert megfogadtam, hogy jó leszek és nem fogok önsajnálatba temetkezni.

Nem mondtam semmit, de talán tényleg az lett volna mind a kettőnknek a legjobb, ha ezt most itt befejezzük. És nem csak arra gondoltam, hogy melyikünk a legreménytelenebb, hanem az egész „ismerjük meg egymást!” dologra. Én tényleg akartam egy esélyt adni, vagy legalábbis ezt mondogattam magamnak folyamatosan, de úgy nehéz volt, hogy láthatólag ő sem volt éppen olyan hangulatban, hogy megpróbáljon megnyerni magának. Nem próbált meg egyszer sem csitítani, inkább csak még tovább szította bennem a harag tüzét, és ez nálam egyáltalán nem volt jó taktika. Úgy sejtettem, hogy én is hasonló hatást érhettem el nála, de ez már igazán nem az én hibám volt szerintem, hanem az ő gyenge idegeié.
- Igen, dacos vagyok. Mondták már mások is – bólintottam végül egyszerűen. Igazából nem is nagyon akartam reagálni arra, hogy nem bánja, hogy ilyen vagyok. Valahogy jobban viseltem volna, ha azt mondja, hogy csalódott bennem és én nem vagyok a lánya. Akkor még mindig haragudhattam volna rá továbbra is, még ha úgy is érezném utána, hogy valaki ezüsttel döfte át a szívemet. Így azonban nem volt okom rá igazán, a mai viselkedése után legalábbis. Ma még szántam is, nemhogy sértettséget éreztem, de valahogy mégsem volt egyetlen érzelmem sem teljesen tiszta. Mindbe keveredett pozitív és negatív is, ilyet pedig ritkán éreztem. Mondjuk, miért is csodálkozom? Az apámhoz sem igazán volt még szerencsém korábban.
Azért az még így sem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire idegessé tette Sangilaknak már csak a puszta emlegetése is. Gyanítottam, hogy valami ellentét lehetett közöttük a múltban, bár egyelőre még azt is abszurdnak találtam, hogy ők még mindig létező személyek és nem csupán legendák szereplői. Ha ezt majd elfogadom, talán a többi is teljesen természetessé fog válni számomra, miszerint bármikor beszélhetek a vérvonalam alapítójával, és a legjobbtól tanulhatom meg még inkább használni a képességeimet. Már ha lenne rá lehetőségem, mert tanítani valamit egészen biztosan tudna nekem. Attól még, hogy elég edzett és képzett vagyok, újat mindig lehet mutatni.
- Dicséretes… Örülök, hogy nekik elég jutott belőled – mondtam végül csupán ennyit. Nem szurkálódásnak szántam megint csak, ennek ellenére valószínűleg mégis célba fog találni, pedig még a hangomat is lehalkítottam. – Egyébként lehet, hogy ő nem olyan, mint te – vetettem fel, már azok alapján, ahogyan ő láthatóan vélekedett róla. – Ha meg is akarna látogatni, ne feledd, hogy én nem vagyok itt mindig – jutattam eszébe. Én a magam részéről egyelőre még nem tartottam tőle, inkább csak kíváncsi voltam arra, hogy milyen lenne találkozni vele. Nem, nem volt ő számomra hős, félreértés ne essék! Ettől függetlenül azonban, ki ne akarna találkozni azzal, aki az első volt a vérvonalából, ha lehetősége lenne rá? Szerintem mindenkit hajtott volna egyfajta kíváncsiság a megismerés felé.
A tiltására már felkaptam a fejemet, és fel is vontam a szemöldökömet, afféle provokáló mozdulattal. Köztudott, hogy amitől tiltják az embert, azt akarja a legjobban, úgyhogy abban az esetben, ha távol akart tartani tőle, nagyon rossz taktikát választott. Már csak azért is, mert nem nagyon szerettem, ha parancsolgattak nekem. Az egy dolog, hogy kellett néha a terelgetés még nekem is, de a parancs és a tiltás már teljesen más lapra tartozott.
- Nem mondtam, hogy elmondanám neki, de ha így akarsz meggátolni, akkor nem fog menni! – vontam meg a vállaimat. Egyszerű tényközlés volt, vitának itt már nem volt helye. Ezek után már csak azért is szívesen találkoztam volna vele, még ha ki nem is mondtam. Azt hiszem, hogy az arcom még mindig elég beszédes lehetett volna, ha nem fordítom el abból az irányból, amerre ő volt. Így aztán azt sem láthatta, hogy milyen fény gyúlt a szemeimben. Én viszont pont elkaptam a pillanatot, amikor tudatosult benne, hogy mit mondtam éppen. Az, hogy már ismerem a nőt, akit szeret és ő erről nem tudott. Remek! Legalább még én is tartogathattam némi meglepetést számára, hiába volt olyan idős, amennyinek mondta magát.
- Hogy találkoztam-e vele? – kérdeztem olyan arcot vágva, mint aki meglepődött. – Igen, volt hozzá szerencsém… - bólintottam végül, ha még továbbra sem reagált semmit. Igazából próbáltam úgy előadni, mintha nekem nem számítana semmit, pedig amikor ott voltam a boltban, nagyon is szükségem volt az időre ahhoz, hogy valamelyest összeszedjem magam a beszélgetéshez. – Nem történt semmi nagy dolog – legyintettem egyet. Kicsit azért élveztem, hogy láthattam mennyire rosszul lett a hallottak alapján. Nem vagyok igazán kegyetlen – most legalábbis -, de az illúzióiért megérdemelte tőlem ezt. Közben láttam, hogy lassacskán azért mégiscsak összerakosgatta a kis darabkákat. Nem is próbáltam meg ellenkezni, egyértelmű volt, hogy miért hívhatta fel magára a figyelmemet Abigail. Pontosan ugyanabból az okból, amiért annak idején ő is észrevette őt Indiában.
- Remek, hogy ekkora hatással van rád, de mi lenne, ha egy kicsit talán visszább vennél? – vetettem fel hűvösen, mivel az energiái újra annyira körülöleltek, hogy az kezdett kellemetlenné válni. Nem akartam megint feszült lenni, de ha sürgősen nem fog tenni valamit azért, hogy ez változzon, akkor bizony megint kiabálás lesz a vége. Azért valahol kicsit fájt, hogy tényleg így reagált az emlegetésére, bár pontosan erre számítottam. Máskülönben nem is dobta volna be ezt a kis apró információmorzsát az előbb. – Legalább valamiben hasonlítunk… - dünnyögtem magam elé már-már nevetősen így kínomban. Tényleg hasonlítottunk akkor abban, hogy ő sem szeretett magáról beszélni, hát ezt valahogy átéreztem kivételesen.
- Egyébként remélem tudod, hogy kissé beteges az, amit művelsz – szólaltam meg néhány másodperc után. Ennyit hagytam neki arra, hogy kicsit talán észhez térjen. Valószínűleg ezért még kapni fogok, de attól még ez volt a véleményem és én fel is vállaltam. Abigail előtt sem titkoltam el, ha már itt tartunk. – Ezt neki is megmondtam. Tudod nem volt túlzottan felemelő élmény szembesülni a saját kirakatom túloldalán azzal az arccal, amit jó háromszáz éve nem láttam… - kényelmesen hátradőltem a fotelben újra, úgy tartottam rajta a szemem. – Azt megtudni pedig, hogy ő ismer engem és ráadásként még a te feleséged is… Agyrém! – fejeztem be végül, aztán megráztam a fejemet, mint aki el sem hiszi, mint aki folytatni sem akarja. Ezt követően azonban jöttek a kérdések, amelyek eddig várattak magukra. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, vagy egyáltalán melyikre válaszoljak, úgyhogy végül a legutolsó mellett döntöttem.
- Sehogy – suttogtam először arra, hogy nem gondolhatja semmiből, hogy bármit is megosztanék vele. – De ha az őszinte érdeklődést látom, talán válaszolok… - még most sem mondtam biztosra, pedig szándékomban állt. Azt követően meg főleg, hogy kicsordultak a könnyei. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla, mert félő volt, hogy akkor én is hamar megtörnék és összeomlanék megint, mint a sikátorban. Azóta valamelyest összeszedtem magam, nem akartam csak úgy feladni, pedig nagyon abba az irányba haladtunk most. – Igen, még mindig szeretem nézni a csillagokat – ejtettem ki végül halkan a szavakat. Nem néztem rá, helyette az ölemben nyugvó ujjaimat fürkésztem, mintha olyan érdekesek lennének. – És a fehér színt most már jobban szeretem… - tettem hozzá mintegy kiegészítésként, néhány levegővételnyi csendet követően. Kellett az idő neki is, és nekem is arra, hogy egyáltalán megválaszoljam a kérdéseit, ráadásul nem is kapott mindenre választ így egyből, mert nem tudtam, hogy hirtelen felindulásból sorolt, vagy mert ezek foglalkoztatták a leginkább.

Lám, úgy tűnik, hogy a kedvesnek szánt szavaim soha nem találhatnak meghallgatásra. Pusztán azok, amibe negatív felhangot lehet belehallani. Például az, hogy dacos, nem kerüli el a figyelmét. Az, hogy én ezért nem haragszom rá és nem bánom, hogy ilyen tulajdonsággal bír, süket fülekre lel. Újabb apró mozzanat, tényleg talán lényegtelen hallgatás, a reakció hiánya és mégis - nem tudom, hogy mit vár tőlem, de ha ebből a helyzetből bármit ki szeretnénk hozni, ahhoz ketten kellünk. Úgy nem fogok sem érdeklődni, sem kérdezni, hogy szinte feleslegesnek érzem magam, nem kapok semmilyen visszaigazolást.
A későbbi megjegyzésére a leszármazottakkal kapcsolatban csak hitetlenkedve ciccenek fel, egy apró ajakrángással. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy komolyan itt tartunk. Visszavágnék. Közölném vele, hogy nem én választottam ezt a sorsot, ahogy nem én akartam meghalni sem. Nem akartam vérvonalat alapítani. Én bőven megelégedtem volna azzal, ha elvehetem Nagojutot feleségül, és életem derekán megkértem volna a családomat, hogy temessenek majd a Bölcs Hallgató mellé. Ennyit kértem volna, nem többet.
- Ó, hát abban egészen biztos lehetsz! - csattanok fel, amikor közli velem, hogy nem olyan, mint én - Nekem nem szokásom felbujtani a családomat, hogy megölessem velük a saját Teremtőmet.
Sajnos, ha vissza is mehetnék, akkor sem tudnék kimaradni a leszámolásból, bármennyire is azt akarnám. Akkoriban a közösségi nyomás hatalmas volt rajtam, végre én is "felemelkedhettem" kissé a láthatatlanok tömegéből. Még ha ellenkeztem is volna, ki hallgatott volna rám? Egyáltalán akartam volna megint én kilógni a sorból és a többiek megvetésének tárgya lenni? Gyáva vagy Kilaun, és méltatlan a nevedre...
- Túl sok forog kockán ahhoz, hogy megtedd. - jelentem ki nyomatékosan, egész egyszerűen nem tudom elképzelni magamat, hogy odamegyek és tágra nyílt szemekkel szépen kérem, hogy tartsa titokban - Ez nem játék.
Teszem még hozzá, és innentől kezdve már csak abban bízom, hogy ha ne adja Tupilek, valóban találkozni fognak, akkor addigra ezt már a lányom is meg fogja érteni, és nem zakatol majd benne ilyen erővel a büszke ellentmondás pusztán azért, mert nem találja megfelelőnek sem a szavaimat, sem pedig a hanghordozásomat.

Nem történt semmi nagy dolog? Szívem szerint foltokban tépkedném ki a hajamat erre a megszólalására. Fogalma sincs róla, hogy mégis milyen nagy dolog történt valójában. Elképzelése sem lehet, hogy mit jelent ez nekem, hogy mi forog most kockán. Arról nem is beszélve, hogy az ő szemszögéből sem lehet ez annyira jelentéktelen, mint amennyire azt most mutatni próbálja. Ha csak magamból indulok ki, hogy mit váltott ki belőlem, amikor Delhiben találkoztam vele... Nem lehetséges, hogy ez őt ennyire hidegen hagyja. Hazugság. Olcsó álca.
A plafonra emelem a tekintetemet és mélyeket lélegzek, csitítani próbálva ezzel a háborgó lelkemet, legyűrve a késztetést, hogy feltépjem az ajtót és elrohanjak megkeresni a feleségemet. Melyik karomat tépjem le? A feleségem rovására válasszam most a lányommal töltött időt, vagy őt hagyjam most faképnél, hogy menteni próbáljam azt, ami elég menthetetlennek tűnik számomra?
- Be-beteges? - kérdezek vissza, a szemeim pedig szikrákat szórnak, de a hangom mégis inkább reszketeg, mintsem felháborodott - Fogalmad sincs róla, hogy miket beszélsz. Ez egy csoda, hát nem érted? - hogy is érthetné, ha egyszerűen hitetlen - Mi összetartozunk. Az édesanyád és én... Abigail és én... Ha nem tudsz hinni egy felsőbb akaratban, a Szellemek játékában, megértem. De ne olyat akarj meggyőzni a helyzet lehetetlenségéről, aki nyolcszáz éve testközelből tapasztalja és a saját szemével látta mindazt, amit ti, fiatalok soha nem fogtok megérteni. Mit tudsz te erről? Miért nincs hited?
Bármiben. A sápadt arcúak Krisztusában, a Hold erejében, a Szellemekben, Buddhában, bármiben, ami túlmutat azon, amit a legtöbb világjáró a két kezével képes megfogni. Az én hitem megmaradt, hiszek a Mesékben, hiszek a Csodákban, legyenek bármennyire utópisztikusak vagy éppenséggel kietlenek, sötétek és kegyetlenek. Hiszen már maga a létünk is csoda a maga nemében, ahogy az is, hogy megszegve a természet törvényeit egy farkas lelkéhez láncoltak minket, és hogy néhányan közülünk rendelkezünk azzal az "ajándékkal", hogy a Halál kivet magából.
- Ha pedig ennyire zavar, hogy az elsők közt meséltem neki arról, hogy amióta megszülettél a bátyáddal együtt, ti jelentitek nekem a világot, akkor neked fogalmad sincs róla, milyen igazán szülőnek lenni.
Csattanok fel, de már azonnal meg is bánom. Kilaun, az Álmodó... Kilaun, a Reménytelen. Szánalmas gyönyörűséggel vagyok képes arra, hogy a rossz helyzetből még rosszabbat csináljak pusztán egyetlen szempillantás alatt.

Ha még ezek után sikerül eljutnunk a kérdések megvitatásáig, egész egyszerűen odalépdelek hozzá a fotelhez, és leülök vele szembe, mellé a földre, attól függ, hogy tudok elhelyezkedni. Törökülésbe vágom magam, és onnan nézek fel rá még mindig könnyes tekintettel, igaz elszántsággal. Én tudni akarom. Ismerni akarom őt. Ha lenne rá lehetőségem, akár napokig is itt ülnék mellette mozdulatlanul, és hallgatnám, ahogy az elmúlt háromszáz éve minden napjába pontosan beavat.
- A farkasod is fehér? Hogyan választottak ki?
Nem teszem hozzá, hogy kérem, meséljen. Most én változom egy pillanat alatt dacos gyerekké, aki csökönyösen hajtogatja a kérdéseket, de nem azért, hogy bárkit bosszantson, hanem mert az apró szíve minden vágya, hogy megismerje a világot, amiben él. És úgy érzi, hogy tudnia kell dolgokat ahhoz, hogy meg tudjon állni a lábain. Átvitt értelemben ez pontosan így is van. A lányom egy világ, csak az enyém - soha nem lesz így másé, és ahhoz, hogy elboldoguljak vele kapcsolatban, ismernem kell. Ismerni akarom.

Igen, azt magamtól is gondoltam, hogy nem fog különösebben tetszeni a megjegyzésem a leszármazottaival kapcsolatosan, de szerencsére ő is visszafogta magát, ahogyan én. Talán jobb volt a pillanatnyi békességre törekvés taktikája, mint az, ha mind a ketten állandóan felcsattanunk valamin. Volt, hogy szívem szerint én is nekiálltam volna egy-egy meggondolatlanabb megjegyzése miatt, de szerencsére olybá tűnik, hogy mégiscsak rendelkeztem elég önuralommal ahhoz, hogy megálljam. Nem gondoltam volna, úgyhogy inkább ráfogtam a személyére és nem a saját javulásomra. És még szerény is vagyok, micsoda meglepetés!
Végül csupán a vállaimat vontam meg nemes egyszerűséggel. Nem tudtam, hogy mit várna, milyen reakcióm legyen arra, amit mondott, abban viszont biztos voltam, hogy nem az, ami kikívánkozott belőlem. Most mondjam azt, hogy talán én is képes lennék rá, mert nekem olyan teremtőm volt, aki nem méltó az életre és a halálát kívántam? Biztosan nem vágódtam volna be az apámnál így elsőre, mondjuk nem is volt célom, ez azért nem elhanyagolható szempont.
- Még szerencse, hogy nem mindenki egyforma – motyogtam magam elé, a szemeimet forgatva. Azért mondtam csak ennyit, hogy ne mélyítsem még tovább az ellentéteink alkotta szakadékot. Nem lett volna jó, mert a viselkedésem ellenére valahol akartam, hogy jól kijöjjünk. Majd… egyszer, amikor már túl tudok lépni minden sérelmemen, amit miatta szenvedtem el. Addig azonban elég makacs voltam ahhoz, hogy még saját magam előtt is letagadjam ezt az érzést, ezt a törekvést. Most még talán túl nagy engedmény lett volna neki, ha hirtelen mindent elfelejtek és nagy egymásra találás van. Az nem lett volna rám jellemző, és amúgy is szokásom volt a nehezebb utat választani, még akkor is, ha egyáltalán nem volt bölcs döntés.
- Nem mondtam, hogy találkozni fogok vele és elmondom, hogy tudom kicsoda, mert ez úgysem így működik. Ha a sors azt akarja, akkor majd így lesz! – zártam végül ennyivel a vitát, mert attól féltem, hogy tényleg fel fog idegesíteni a tiltásával. Már így is kezdett éledezni bennem az a rengeteg ellenérzés, ami az ilyen viselkedéssel kapcsolatban általában felütötte a fejét nálam. Tudom én, hogy nem vagyok egyszerű eset, néha még magamon is képtelen voltam kiigazodni, de az előttem magasodó hímet sem lehetett éppen nyugodt vagy könnyű természetnek titulálni. Talán tényleg akadtak közöttünk hasonlóságok, hiába nem nyerte el túlzottan a tetszésemet eme felfedezés.
Egy kicsit azért viccesnek találtam, hogy amint én, úgy ő is próbált nyugodt maradni. Nem is értettem, hogy miért akartuk mind a ketten ennyire megjátszani magunkat, bár ez talán ékes bizonyítéka lehetett annak, hogy valamilyen szinten mind a ketten küzdöttünk azért, hogy valami kialakuljon végül közöttünk. Még én is, hiába nem látta túl sok esélyét annak, hogy én bármikor is megenyhülnék. Pontosan ez volt a bizonyítéka annak, hogy nem zárkóztam el teljesen, csak majdnem. Ha nyugodt lett volna, akkor egészen biztosan átlátja, és valahol talán még értékeli is, de nem ilyenek voltak most a körülmények, én pedig nem éreztem magam elég toleránsnak ahhoz, hogy ha olyat mond, akkor pusztán ezért elnézzem csak úgy. Talán nem volt fair tőlem, hogy próbálgattam a tűrőképességének határát, de látni akartam, hogy mennyire elszánt ebben az ügyben. Egészen kezdett meggyőzni, hiszen néha túlléptem azt a pontot én is, amit még elviseltem volna a helyében, ez egyértelmű volt számomra.
- Nagyon is van róla fogalmam! – jelentettem ki, mintegy magától értetődően. Most már szándékosan nem akartam visszafogni magam, ha már így feljött ez a téma én meg kinyilváníthattam a véleményemet neki is. – Elmondom neked, hogy mit látok! Szerettél egy nőt, akinek a sors furcsa fintora folytán most él egy hasonmása, hogy úgy mondjam. Az szerinted normális, hogy a háromszáz éve elhagyott feleséged tökéletes másával vagy együtt? Leszámítva persze a haját… - tettem hozzá gyorsan, de a legyintésem nyilvánvalóvá tehette számára, hogy nekem ez csak apró részletkérdés volt. – Mert gondolom, hogy a te figyelmedet is ez keltette fel először, és nem az elbűvölő természete, vagy az éles esze. Ragaszkodnál a múlthoz, de azt már soha nem kaphatod vissza. Talán áltatod magad azzal, hogy Abigailt szereted, de… szerintem valahol még mindig anyát látod benne – ráztam meg végül a fejemet. Nem csaptam fel pszichológusnak egyelőre, de a megfigyeléseim és a következtetéseim akkor is ezek voltak, ahogyan az első pillanatban is, amikor megláttam a nőt és tudatosultak bennem a dolgok vele kapcsolatban.
- Mert nincs miért hinnem! – olyan tárgyilagosan jelentettem ezt ki, hogy az már-már nekem is fájt, miközben komolyan felnéztem rá. Nem tudhatta, hogy az életben mennyi olyan esemény történt meg velem, ami ezt a hatást váltotta ki, és talán nem is fogja megtudni, hacsak rá nem kérdez. Ettől függetlenül azonban nem ok nélkül váltam ilyenné… senkinél nem történik ilyen változás ok nélkül. Még mielőtt eléggé elmerülhettem volna az önsajnálat posványában, szerencsére újra felrázott azzal, hogy a hangja ideges lett, már-már sértett, ráadásul olyat mondott, amit a helyében én biztosan megbántam volna egyből. Talán így is tett, visszaszívni viszont még ő sem lett képes a maga nyolcszáz évével, ahogyan azt már annyiszor hangoztatta a mai napon.
- Hogy mit mondtál?! – kérdeztem olyan hűvösen és olyan fenyegetően halkan, hogy szinte megfagyott körülöttem a levegő. Lassan emelkedtem fel, de már léptem is felé egy lépést. – Mert neked talán olyan rohadt sok fogalmad van arról, hogy milyen szülőnek lenni?! – kezdett erőteljesebbé, ingerültebbé válni a hangom. – Pont neked van a legkevesebb jogod ezt mondani nekem! Te talán ott voltál, amikor szerelmes lettem? Amikor gyereket szültem? Amikor elveszítettem mindent egyetlen pillanat alatt? Ott voltál, hogy felneveld az unokádat, mert én nem tudtam? NEM! – olyan erősen taszítottam meg a mellkasát, hogy ha nem állt meg elég stabilan, akkor biztosan elveszíti annyira az egyensúlyát, hogy a kanapéra essen. Persze akkor is ugyanígy tettem volna, ha nem tudom előre, hogy nem a földön fog kikötni, hanem egy puha ülőalkalmatosságon. – Ha még egyszer ilyet mersz nekem mondani, akkor esküszöm, hogy megöllek! Talán nem örökre, de hidd el, képes vagyok rá, hogy ettől a testedtől is meg kelljen válnod! – igen, megfenyegettem, és igen, talán mérges lesz miatta és fájni fog neki legalább annyira, mint nekem fájt az, amit mondott, de ez egy ilyen „játék”. – Veled ellentétben én mindent elveszítettem és nem lehettem volna olyan anyja a fiamnak, amilyet megérdemelt. Te azonban mindent hátrahagytál… - tettem még hozzá csendesen, de a haragom elszállt. Éljenek az éles hangulatváltások!
Annyira nem volt tudatos döntés ezek után, hogy megosztok vele bármit is. Inkább csak annak köszönhette, hogy így próbáltam meg ténylegesen is lenyugodni ahelyett, hogy neki akarjak ugrani a továbbiakban is. Amennyiben ő végül mégis leült tőlem nem messze, akkor azzal még tovább csitította a haragomat, ráadásul az elszánt arckifejezése láttán, kis híján még el is mosolyodtam. Végül nem, de kevés hiányzott hozzá, hogy tényleg megenyhüljek. Legalább nem voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mennyire gondolta komolyan. Ha azonban nem ül le, hanem állva marad vagy esetleg járkál, hol őt figyelem, hol magam elé bámulok kifejezéstelenül.
- Nem, inkább szürkésnek mondanám! – ráztam meg a fejemet, miután eljutott a tudatomig a kérdése. A következő után azonban kénytelen voltam keserűen felnevetni, kicsit még az én fülemet és sértette a hangból áradó szomorúság. – Kiválasztani?! – kérdeztem vissza szinte hitetlenkedve. – Engem nem választott ki senki. Puszta büntetés volt azért, mert a Teremtőm fia szeretni mert egy hozzám hasonló lányt és családot is alapított vele a tudtán kívül. Ahogyan bosszú volt az is, hogy a szemem láttára ölte meg a saját fiát – tekintetem néhány pillanatra elrévedt, nem bírtam ránézni csak úgy. Ezek az emlékek túlságosan fájtak hozzá. – Az, hogy később ígéretesnek bizonyultam, már csak rajtam múlt, engem meg a bosszún kívül semmi más nem hajtott. Ördögi kör – vontam meg végül a vállaimat, mintha egyáltalán nem lenne fontos, pedig az arcom szerintem többet mondott ezer szónál is. Ott látszott az a szenvedés, amit akkor éltem át, bár csupán a múlt egy lenyomataként, árnyékként. - Ha lett volna rá lehetőségem, én is megölöm a Teremtőmet, úgyhogy vesd csak meg érte Sangilakot, de ezek szerint én sem vagyok jobb nála! - ezúttal tekintetem visszatért az arcára. Pillantásom kemény volt, megcsillantva egy kicsit abból a kegyetlenségből, ami mélyen ott szunnyadt bennem most is. Lehet, hogy nem fog tetszeni és az elején szándékosan nem akartam ezt kimondani, de végül csak kijött a lépés.

Még hogy a Sors! Ne beszéljen nekem itt a Sorsról, mert ha bárki kíváncsi az őszinte véleményemre, a Sors egy megkeseredett boszorka, aki fekete csuklyás köpönyegben járja a világot, gyermekeket rabol, Álmokat tép szét, hazugsággal hoz pillanatnyi örömöt, hogy aztán egy kietlen éjszaka mögénk lopózzon és átmetssze a torkunkat egy zongorahúrral. Ez a gondolatmenet meg is csillan a tekintetemben, de újfent a hallgatást választom, és persze egy apró, ideges bólintással nyugtázom az álláspontját, mintegy ráhagyva. Mégis félve attól, hogy ebből még hatalmas lavinaként fognak a nyakamba zúdulni a problémák.
Érdekes a Sors egyébként - ha már így felemlegettük -, hiszen az elmúlt tizenegy esztendőben elég sekélyes életet éltem ugyan, de egy percig sem kellett azon aggodalmaskodnom, hogy mit hoz a holnap. Nem féltem semmitől, nem érdekelt, hogy esetleg én húzom a rövidebbet, szó szerint loptam és csaltam, vagy inkább csalva loptam, az őszinteség pedig egyáltalán nem volt a napirendembe iktatva. De azóta, hogy hazatértem és ígéretet tettem arra, hogy mostantól az erkölcsös utat fogom járni, semmi mást nem kapok, csak a problémákat. Megbántott tekinteteket. Vádaskodó, szemrehányó hangnemet. Mert képtelenek szembenézni azzal az igazsággal, amit én tartogatok nekik.
Szinte ámulatba ejtve hallgatom a szavait. Visszhangot vernek a fülemben, s éppen ezért szeretném azt hinni, hogy egész egyszerűen rosszul hallok. Biztosan félre értem. Félre kell, hogy értsem, mert a vád, mellyel most engem illet, nem csak elképesztően sértő és bántó, de szánalmas és lehetetlen.
- Hallgass... - suttogom jegesen magam elé, a haragom pedig a pajzsom mögé fortyog, ahogy tovább folytatja. Gondolhattam volna, hogy ennyi nem lesz elég neki ahhoz, hogy ne mondja ki azt, amivel kivételesen nem a mécsest sikerül eltörni, hanem a szívem egy darabját, a józan eszemet tartó vékony üvegtálcát.
- Azt mondtam, hogy hallgass! - ismétlem meg,miután kimondja, hogy szerinte Giselle-t látom Abigailben, s csupán azért kötődöm hozzá, mert egy olyan múltba kapaszkodom, amelyet már soha nem fogok tudni visszaszerezni - Nem tartozom neked elszámolással, még ha így is lenne... Még ha igaz is volna egyetlen szó is abból a méregből, ami elhagyta a nyelvedet! Szerettem édesanyádat... A közelébe sem érhetsz a gondolatnak, hogy mennyire. - csóválom meg a fejem - Abigail... csak jót tett velem. Teljesen mindegy, milyen vonások formálják az arcát, ő az esélyem arra, hogy jó legyek, hát nem érted?! És ha egészen máshogy néz ki, talán sosem kaptam volna meg ezt a lehetőséget, hogy csak egy percre is boldog lehessek azok után, hogy eltűntem a föld színéről! Soha sem szerettem mást, rá sem bírtam nézni más nőre egészen addig... Ha te ezt betegesnek tartod, ám legyen, számomra viszont a legnagyobb áldás, akár el tudod ezt fogadni, akár nem! - soha nem kellett még megvédenem Abigailt vagy épp a jó hírnevét. Soha nem kellett elmagyaráznom az érzéseimet iránta, egyedül talán Yee-nek, de egészen más aspektusból. Nem éreztem azt, hogy védőbeszédet kell tartanom a kettőnk érdekében. Rosszul vagyok.
Nincs miért hinnie? Elég szomorú. És minden haragom ellenére roppantul lélekgyötrő ilyet hallani a lányom szájából. Azt pedig elég lehetetlen volna remélnem, hogy majd bennem hinni fog. Ha nem is mint Apjában, hanem mint Kilaunban. Akarom én ezt? Vágyom arra, hogy felnézzen rám?
Amikor kimondtam, már tudtam, hogy elvetettem a sulykot. Számomra sem épp a legszívmelengetőbb az, hogy az unokám is a szülei nélkül ellett felnőjön. De amíg a lányom képes volt erről az érzésről lemondani, eltemetni magában, én soha. Egy pillanatra sem.
- Sajnálom.
suttogom, amikor visszakérdez, mert valóban így érzem, azonban ahogy én is, most ő is túllőtt a célon a következő kirohanásával. Szabályosan hátradönt, s mivel nem volt célom agresszíven fellépni ellene, így engedelmesen dőlök bele a kanapéba, miközben záporoznak felém a szavai, a mellkasom pedig fáj az ütésétől, bár erős a gyanúm, hogy mindez pusztán fantomfájdalom. A benső fájdalmam kivetülése.
Olyan lendülettel pattanok fel, hogy esélye sincs elhátrálni vagy védekezni és ragadom meg a csuklóját, hús és csontbilincsbe zárva a vékony testrészt, a farkasom idegesen járkál a felszínen, a szemem lilába borul. Újra ugyan az a műsor, mint a sikátorban, és már azt sem tudom, hol vagyok én valójában.
- ÉRTSD MÁR MEG, HOGY MEGHALTAM, OSTOBA! - rántok rajta egy határozottat, közben oldalra kilépve félreállok, hogy most ő zuhanjon pontosan oda, ahova engem taszított az előbb - Mégis meddig akarod ezt csinálni, kislányom? Azt hiszed, hogy képes vagyok háromszáz évig hallgatni, hogy mit tettem tönkre a háromszáz évedben?! Én pedig holmi papagájként ismétlegessem neked újra, hogy engem hogy érintett? Nézz rám Inge, nézz rám! Ez lett belőle, ezt tette velem, csak ki kellene nyitnod a szemedet, és észrevenni! - utána hajolok, hogy újra talpra rántsam, ha eddig még nem tette volna meg magától, és egész közelről, látszólag nyugodt hangon, de a Rémálmodó sötétségét hordozva a hangomban közlöm vele a továbbiakat - Mint már mondtam... Sajnálom. Utoljára tűrtem el, hogy megfenyegetsz. Engem tartasz kegyetlennek, mégis képes lennél megölni? Beláttam, hogy a megbocsájtásodért fél térdre kell ereszkedjek, de nem fogom hagyni, hogy a sárba tiporj. Sem neked, sem pedig másnak. Soha többet.
Úgy eresztem el, hogy még rántok rajta egy utolsót, s ha csak nem kívánja fizikailag megtorolni, úgy nem érek többet hozzá, csak a nadrágomba törlöm a kezemet, mintha csak meg akarnék szabadulni az erőszakos érintés nyomaitól is. A kérdéseimtől azonban nem tántorodom el, a tekintetemben megvan az a szilaj elhatározottság, ahogyan hallgatom a történeteit, ám az előzőek után kedvem lenne hozzá hasonlóan gunyoros stílusban reagálni, de nem teszem.
- Látod, mit meg nem tesznek az emberek akkor, ha szeretnek valakit? Én is meghaltam értetek, bár ez nem volt ennyire drámai, és persze nem is láthattad. - fűzöm hozzá végül - Nem vetlek meg. Ha tehettem volna, ha most tehetném, még segítenék is végezni vele. Közel sem ugyan az a forgatókönyv. - utalok ezzel arra, hogy Alignak ennyire nem volt kegyetlen, egyszerűen csak basáskodó, egy zsarnok - Sokkal jobban hasonlítunk, mint azt gondolnád. Bármennyire nem akarsz róla tudomást venni. És, mihez kezdtél a bosszúddal?
Ezeknek az érdeklődő kérdéseknek sokkal szebb körülmények közt kellett volna elhangozniuk, bár kételkedem abban, hogy ez valaha megvalósulhat. A tekintetemben továbbra is ott van a tudni akarás, az őszinte érdeklődés, mindamellett, hogy már amolyan csak azért is makacsság is vegyül a faggatózásba.

Egy kicsit jobban kiakadt, mint amilyenre számítottam, de ha abba a tévhitbe ringatta magát, hogy én majd egyetlen szavától engedelmes kiskutyaként csendben maradok, akkor csalódnia kellett. Engem nem ebből a fából faragtak, és erre már ő is rájöhetett volna az eddigiek alapján, ha akarja. Bár valószínűleg nem is leptem meg túlzottan, mert nem is szólt rám egyből megint, csak amikor tovább pedzegettem a témát. Jó, a helyében valószínűleg nekem sem tetszett volna egy ilyen kritika és én is mélyen felháborodnék rajta, bizonygatva a saját igazamat, de belegondolhatott volna az általam elmondottak valóságtartalmába. Lehet, hogy egy orvos pontosan ugyanezt mondta volna, és nem azzal magyarázza, hogy ez egy csoda és így van elrendelve. Ugyan már, mintha beleveszett volna valamelyik meséjébe!
- Elsőre is hallottam, hogy mit mondtál! – reagáltam először nyugodtan, amikor a végére értem annak, amit el akartam mondani. Mondjuk sejthettem volna, hogy ennyivel nem fogja beérni és megint elkezdi előadni, hogy ezt hogyan éli ő meg és mennyire nincs igazam, de legalább felkészültem rá. – Nem, tényleg nem nekem tartozol elszámolással, hanem Abigailnek – mondtam halkan, a vállamat vonogatva újra. – És nem, én valóban nem vagyok méltó arra, hogy a közelébe érjek a gondolatnak… - fűztem hozzá immár hűvösebben, a szemeim még össze is szűkültek a lappangó indulattól. – Elég szomorú, hogy egy nőtől várod a megváltást ahelyett, hogy magad tennél érte – most már nem kötekedtem, inkább csak hangot adtam a véleményemnek. Hogy ő végül minek fogja venni, az már nem tudtam előre megmondani. Legalább olyan kiszámíthatatlan volt néhány reakciója, mint amilyen az enyém is.
Azt már inkább meg sem jegyeztem, hogy ő mindent a legnagyobb áldásnak vett. Azt is, hogy én itt vagyok és azt is, hogy volt neki Abigail. Már csak azt kellett volna eldöntenie, hogy akkor mi a helyzet valójában, de nem akartam újra kötekedni. Jobb nekem, ha nem érzem olyan különlegesnek magam, mert onnan sokkal nagyobbat lehet esni, ráadásul én aztán féltékeny sem volt. Egyszerűen csak nem tudtam eldönteni, hogy mit higgyek.
A kirohanásomat követően szinte meg sem hallottam a bocsánatkérését, jobban mondva nem jutott el egyből a tudatomig. Nem akartam, hogy így legyen, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy elmondjak mindent, amit csak a felszínre hozott bennem ezzel a néhány mondatával. Szerintem belegondolni sem tudott volna, hogy mi lesz ennek a vége, mire pedig fogalma lett róla, már túl késő volt. Addigra valami eltörött bennem, és ezt mi mással is vezettem volna le, mint agresszióval? Én egyszerűen ilyen vagyok, ilyennek kellett elfogadnia neki is, meg nekem is saját magam. Bár engem eddig még sohasem zavart, és úgy éreztem, hogy ezzel a lökéssel egy töredékét visszaadhattam annak, amit az előbb éreztem. Ahogyan a lelkem egy eldugott kis része szépen lassan repedezni kezdett, hogy aztán épp csak egy hajszál tartsa össze, mielőtt ezernyi darabra törne. Nem omolhattam össze. Nem itt, és nem most volt itt az ideje. Nem előtte!
- Nem vagyok ostoba! – vágtam vissza szinte egyből, bár egy szisszenéssel azért a tudtára adtam, hogy nem okozott különösebben kellemes érzést az, hogy a csuklómat szorongatta. Egyelőre azonban hagytam, meg sem próbáltam kitörni a béklyóból. Úgy látszik, hogy nem is kellett, hiszen pár másodpercre rá már én zuhantam a kanapéra, hogy közelebbi ismeretséget kössek vele. Nem fájt maga az esés, csupán a csuklóm sajgott egy kicsit. Két könyökömre támaszkodva néztem fel rá, a levegőt pedig zihálva vettem. Hihetetlen, hogy ő nem érti meg és még én leszek az ostoba! – Ki kérte, hogy ismételj el bármit is?! – kiabáltam rá most már én is, szabad utat engedve a bennem gyűlő indulatnak. – Nem vagyok gyengeelméjű, elsőre is felfogtam! – világosítottam fel, de ő persze csak mondta és mondta tovább. – Fogd már fel végre, hogy most sem az volt a lényeg, hogy meghaltál! Megértettem, elfogadtam – vagy legalábbis próbálom -, de látom, téged csak az érdekel, hogy mindent magadra vegyél, és ekkora cirkuszt csinálj belőle. Még csak fel sem fogod, hogy én miről beszélek! Szóba sem került a halálod, mégis még mindig itt tartasz. Ahhoz, hogy meghalj, előbb el kellett hagynod minket, vagy talán tévedek? És te oda akármit is mondasz, saját döntésed miatt mentél el. Egyetlen őrző sem hiszem, hogy tudna téged kényszeríteni bármire is, ha azt nem akarnád! – fejeztem be végül, és mivel idő közben felrántott, így ezúttal én meg már csavartam egyet a csuklómon, hogy az ő keze is megfeszüljön kicsit, hadd fájjon csak mind a kettőnknek, amíg el nem enged.
Miután elengedett, kedvem lett volna megütni, de nem tettem. Nem azért, mert esélytelennek gondoltam volna magamat, hanem egyelőre beértem azzal, hogy kicsit én is megcsavartam az ő csuklóját, már amennyiben sikerült kiviteleznem és nem szorított rá még jobban az enyémre, mert abban az esetben bizony újabb fájdalmas szisszenés lett csupán az eredmény. Amint azonban belekezdhettem a válaszba, visszaültem és kicsit még dörzsölgettem a fájó csontokat, valamint megmozgattam egy kicsit. Nem sok kedvem volt reagálni arra, amit mondott, mert csak újabb vita lett volna belőle. Már így is kezdtem bánni, mert már megint a maga hasznára akarta fordítani azt, ami immár az én történetem volt. Ez nem tetszett, és a félig leengedett pajzsom miatt talán érezhette is azt a kis rosszallást.
- Nem tudom – mondtam végül arra, hogy hasonlítunk. Tényleg nem tudtam volna megmondani, habár nekem is feltűnt már néhány egyezés. Vagy mintha azok lettek volna… - Semmihez… - szusszantam egyet mérgesen, mert kicsit még azóta is bántam, hogy nem álltam bosszút a sérelmeim miatt. Ajkaimon megjelent egy gunyoros mosoly, de most nem neki szólt, hanem saját magamnak. – Mikor megszöktettek tőle, nem voltam elég erős ahhoz, hogy bosszút állhassak rajta. Bezárva tartott abban a rohadt várban, mint valami foglyot! – ökölbe szorult az egyik kezem, de hamar ki is engedtem újra az ujjaimat, amikor tudatosan próbáltam meg lenyugtatni magam. Nem lett volna bölcs dolog a múlt miatt bármibe is belelovallni magam. – Megérdemelte volna, hogy elvágjam a torkát, de nem tudtam hozzáférni, mikor meg visszatértem ugyebár a háború idején, azt rebesgették, hogy meghalt – vontam meg végül a vállaimat. – Tudod, az a legborzasztóbb, hogy valahányszor közel engedtem magamhoz egy férfit… valahányszor azt hittem, hogy szeretem, újra és újra elvették tőlem. Vagy így, vagy úgy, de mindig el kellett őket veszítenem, mintha az egész egy körforgás lenne, és soha nem érne véget. Veled kezdődött, az utolsó pedig több, mint ötven éve volt… – nem is tudom igazán, hogy miért mondtam el neki. Valószínűleg azért, mert eszembe jutott a Franciaországban eltöltött néhány év.

Miért tartoznék elszámolással Abigailnek? Nem tartozom elszámolással senkinek. Legalább is a mostani véleményem szerint már elszámoltam neki mindennel, ráadásul micsoda abszurd gondolat ez... A lányom nem értheti ezt meg. Amit Abigail és én sok-sok elméleti kérdésben tárgyaltunk. Mi tudjuk, mi hisszük, hogy itt sokkal többről van szó, mint holmi "pótcselekvésről" vagy a múltba való kapaszkodásról. Az én hitem, leszámítva Indiát, eredetileg is a mai szóval lélekvándorlásra alapszik. Az életünkhöz méltó módon születünk újjá a halál után. Legyen az egy szent állat, vagy egy újabb emberi test, a patak finoman csobogó vize vagy a friss, hajnali légáramlat. Nem tűnünk el soha - ott élünk tovább a körforgásban, részei vagyunk a világnak, akár tetszik, akár nem. Nekem könnyű ezt elfogadni, Abigailnek is. Újból eszembe jut a feleségem kérése... "Ha… esetleg… olyan szerencsénk lenne, hogy egy következő „életemben” is megtaláljuk egymást, akkor ne hezitálj, mielőtt még késő lenne."
- Nem tőle várom. - javítom ki feszes torokkal - Érte teszem. - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, majd azért hozzábiggyesztem a folytatást, bár kétlem, hogy ez egy cseppet is érdekelné őt - És érted is tenném. Nélkületek semmi célja nincs az életemnek azon kívül, hogy még néhány száz évig szellemként bolyongok egy olyan világban, amihez nem akarok tartozni.
Olyan egyszerűen jönnek a szavak, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki várja a halált. Az igaz halált. Sajnálom, ha ezzel most csalódást kell neki okoznom, ha ettől gyengének tart, ám legyen. Amikor én voltam annyi idős, mint most ő, én minden bizonnyal sajnáltam volna azt, aki ilyet mond a jelenlétemben. Nem értettem volna és segíteni akartam volna neki, hogy meglássa az életben a szépet és a jót. De most... Most csak azt tudom, hogy a lányommal beszélgetve át tudom érezni azt, hogy milyen lehettem annak idején én is. Hozzá hasonlatosan megtettem mindent a saját boldogulásomért, bár nem azért, hogy jó életem legyen, hanem azoknak legyen jó életük, akik velem találkoztak.
Minden elveszett. Egyetlen mondat, egyetlen szó miatt kavarodott fel a levegő, és vált annyira súlyossá az élet, hogy mindketten kikeltünk magunkból a nyomása alatt. Az egyetlen dolog, amit a dühöm és felháborodottságom ködén látni vélek, az pusztán az, hogy így aztán soha az életben nem fogjuk megismerni egymást. A haragomon túl az emiatti csalódottságom is zsibbasztja a testemet, és a nőstény ahelyett, hogy elhallgatna, csak fokozza a helyzetet, és én már nem is tudom, hogy mi lesz majd belőle. Hogy hova fogunk jutni ezzel a viselkedéssel.
- Akkor ne szajkózd azt, hogy magadra hagytalak! - vágok vissza indulatosan arra, hogy állítólag felfogta, hogy mi történt velem - Nem értesz te semmit! - csattanok fel arra, hogy a saját akaratomból hagytam el őket - Pontosan azt hiszed, mint amit én is hittem akkor, amikor találkoztam édesanyáddal! Hogy van szabad akaratom, hogy élhetek úgy, ahogy nekem tetszik. És hogy ez mekkora tévedés! Alapító vagyok, akár tetszik, akár nem, és ehhez hozzá tartozik, hogy nem tehetek azt, amit akarok! A Szellemek bábja vagyok, az Őrzők előtt fejet kell hajtanom, mert ezért élek. Tartozom nekik, veletek, egyszerű farkasokkal ellentétben. Akárhányszor voltam önző, az mindig visszaütött. Szóval ne hivatkozz nekem arra, hogy ez az én döntésem volt, nem én kértem ezt az életet, Tupilek adta és bár ne tette volna!
Érzem a kezemben az övének a feszülését, de nem engedek az erejének, hát még határozottabban fogok rá, a szememből süt, hogyha sokáig feszíti a húrt, legfeljebb szilánkosra fogom törni a csontjait. A későbbiekben fellibbenő rosszallására meg már aztán végképp nem reagálok semmit. Mindkettőnknek megvan a magunk ügye, amiért ezt megengedhetjük magunknak. De be kell lássam, hogy akármennyire kíván előttem felnőtt nőt játszani, a gondolkodása egy cseppet sem érett meg ahhoz, hogy felfogja, milyen pozíciót kell nekem viselnem, és hogy ez milyen kötelezettségekkel jár. Az egyszerű ember, az egyszerű farkas boldogsága sem nekem, sem más Elsőnek nem jár ki, már csak azok alapján sem, amit Yee mesélt nekem. Fel kell áldozzuk magunkat a fajunk előtt.
Ahogy aztán tovább mesél, arra eszmélek, hogy az indulat már egész más alakot kezd ölteni bennem. Sértett büszkeség, arcul csapott családapa vagyok, aki nem tűrheti tétlenül, hogy akár csak elképzelje, amint a gyermekét valaki más meghurcoltatja. Hogy bezárja, mint holmi állatot. És ehhez még azt is hozzá kell kapcsolnom, hogy mint Első, nekem az ilyenek felett is pálcát kellene törnöm. A történet folytatása pedig kísértetiesen hasonlít az én élettörténetemhez, az arcomon pedig az együtt érző szomorúság dominál immáron. Valóban átkot hordozok. Mérgezett a vérem, legyen szó születésről vagy harapásról. Miért érdemelnek ilyen sorsot a gyermekeim...? Ki dönti ezt el? És azt hiszem, hogy most fogalmazódik meg bennem először az, hogy soha többet nem fogok harapni. Soha. Senkit.
- Senki sem érdemel ilyen bánásmódot. És pontosan tudom, hogy ez az én hibám. Nekem kellett volna ott lenni melletted, nekem kellett volna farkassá tenni benneteket. - szorul el a torkom, és teszek felé egy tétova lépést - Nézd... Holly... - sóhajtok fel, újfent nehezen kiejtve a nevét, de ha ezzel a kedvében járok, megteszem - Nem keresek kifogásokat a múltbéli hibák, a tehetetlenségem következményei miatt. És a világért sem néznélek újra négy esztendősnek, mert minden bizonnyal nincs szükséged arra, hogy apaként újra belépjek az életedbe, hogy megóvjalak attól, ami még rád vár. De ha valaha is vágynál valakire, aki melletted áll, én szeretném betölteni azt a helyet. - pillantok rá határozottan - Azonban újabb fájdalmak forrása sem akarok lenni, így hát ha nem kérsz belőlem, el tudom fogadni. Egyébként sem biztos, hogy sokra mennél a tanácsaimmal... Csak az vigasztal, hogy talán... Talán lehettem én, aki megölte azt, aki ezt tette veled. Legalább is bízom benne. Mindkét világháborúban a nyerészkedő farkasoktól tisztítottam meg a világokat, talán... Nem tudom.
Nézek le végül a cipőmre. Szeretném azt hinni, hogy tudatomon kívül én tehettem meg, ez ad egy cseppnyi megnyugvást.
- Miért pont a háborúba mentél vissza?
Bukik ki belőlem végül a kérdés, és nagyon remélem, hogy nem fogok olyan választ kapni, ami megrenget. Remélem, hogy nem azt kereste ott, amit az a sok másik, akik halált érdemeltek az embertelen tetteik miatt.

Még szerencse, hogy nem voltam gondolatolvasó, különben valószínűleg újra egymásnak ugrottunk volna, hiszen nem értettem egyet vele. Már megint. Milyen meglepő, igaz? Elmagyarázni azonban már biztosan nem lett volna sok hangulatom, de erre ugyebár nem is volt szükség. Olyan volt, mintha mind a ketten a végletek lennénk és ennél különbözőbb emberek, ennél különbözőbb személyiséggel már nem is lehetnénk, holott tényleg fellelhetőek voltak hasonlóságok. Csupán nagyon erősen kellett hozzá keresni, de nem volt lehetetlen. Azt viszont már magam sem tudtam, hogy nekem örülnöm kellene-e ezeknek, vagy inkább megpróbálni megszabadulni tőlük, vagy legalábbis változtatni rajtuk.
- Ez elég sajnálatos! – jelentettem ki, ezúttal kevésbé dacosan. Azt inkább már el is engedtem a fülem mellett, amit Abigailről mondott. Jobbnak láttam, ha ebbe sem megyünk most bele még jobban, helyette inkább az utolsó megjegyzésére koncentráltam. Ezzel talán kezdhettem is valamit. A szavak igazából el kellett volna, hogy érjenek a szívemig, azt hiszem. Ennek ellenére én nem dobtam el mindent attól, hogy ő értem is megtenné, mert tényleg nem ismertük egymást. Egyedül a vérségi kötelék feszült közöttünk, meg egy csomó ellenséges indulat. Ez minden. Közöttük legalább voltak mélyenszántó érzelmek, gondolom én. – Az én életemnek sincs konkrét célja most, mégis hajt az élni akarás. Többször is ott lebegett felettem a halál, úgy, hogy nem volt miért tovább küzdenem, de én mégis akartam. Te meg eldobnád csak úgy, ha tehetnéd? – vontam fel a szemöldökömet, aztán megcsóváltam a fejemet. Egy kicsit valahol csalódottnak éreztem magam, hogy egy Első így viszonyult az élethez. Én igazi túlélő voltam, valószínűleg ezért nem értettem meg ezt a mentalitást. Nem is nagyon akartam, egyszerűen csak meglepőnek találtam. Most mondjam azt, hogy szántam? Mert oké, hogy most nem akarta eldobni magától, mert itt volt neki Abigail… de ha nem lenne?
Valahol kellemetlen volt számomra, hogy sehogyan sem jöttünk ki és egyből pattant a düh szikrája mind a kettőnknél, de ezt eszem ágában sem volt kimutatni. Sőt, még csak nem is tudatosult bennem teljesen ez az apróság, később viszont meg volt az esélye annak, hogy bánni fogom még, amiért nem fogtam vissza magam. Szerintem, ha akartam volna, akkor sem lettem volna képes rá, hogy elhallgassak akkor, amikor tanácsos lett volna és én is éreztem, hogy szükséges lenne. Sajnos nem voltam képes kivetkőzni magamból, és nem is akartam másnak láttatni magam, mint amilyen valójában vagyok. Hadd szembesüljön csak vele, aztán meg kezdjen ahhoz, amihez csak akart.
- Te meg ne szajkózd azt, hogy nem értek semmit! – sziszegtem vissza, amint elszálltak a gondolataim és helyüket átvette teljes mértékben a vita, ami újfent kibontakozott közöttünk. Mikor lesz már vége? Lehet, hogy jobb lett volna, ha még az elején küldöm őt el, amíg lehetett. De nem, muszáj volt, hogy hajtson a kíváncsiság egy olyan dolog felé, amit talán tanácsosabb lett volna békén hagyni. Sohasem tudtam teljesen nyugodtan megülni a fenekemen, erre már régen rájöttem. – Igazán bocsásd meg, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen Elsőnek lenni, tekintve, hogy alig pár perce szereztem tudomást egyáltalán a létezésetekről! – feleseltem tovább, mert tényleg nem tűrtem el, hogy olyan miatt álljon nekem, hogy nem tudom, amiről eddig még csak nem is hallottam. Kezdett röhejes lenni, de valahogy mégsem jutott most eszembe nevetni. Már csak azért sem, mert fájt a csuklóm, ahogyan szorította, és szabadulni akartam minél előbb. Nem azért, mert nem bírtam a fájdalmat, hanem egyszerűen utáltam, ha sarokba szorítottak. Márpedig bizonyos értelemben ő ezzel pontosan ezt tette.
- És most? Nem vagyok önző, amiért újra itt vagy a feleségeddel? – tettem fel pusztán mellékesen a kérdést, amikor már eleresztett végre. Nem volt kedvem tovább veszekedni, pedig alapvetően sohasem tértem ki az ilyen problémásabb helyzetek elől, de volt az a pont, amikor már én is belefáradtam. Ez most nagyon rohamosan közeledett is felém, és egyszerűen úgy éreztem, hogy a lelkemet mázsás súlyok húzzák lefelé, ha továbbra is ilyen feszült lesz a légkör. Mondjuk, miután elkezdtem mesélni, nem is nagyon értettem, hogy miért számítottam változásra. Ezúttal azonban nem miatta lettem ideges, hanem azért, ami eszembe jutott. Egyik sem volt kellemes emlék, mivel azokból sajnos elég kevés jutott nekem, ha visszatekintettem az életem főbb eseményeire.
- Nem, tényleg nem! – ráztam meg a fejemet, és még egy halovány mosoly is megjelent az arcomon. Ezzel konstatáltam, hogy kivételesen újra egyetértettünk valamiben. Azért már ez is felfogható fél sikernek, igaz? Bár én még mindig nem éreztem olyan elszántan azt, hogy küzdenem kéne még ezért az egészért. Hogy egyáltalán megérné, de legalább a lehetőséget megadtam neki arra, hogy még változtasson a hozzáállásomon. Nem lesz ugyan könnyű, de annyira mégsem lehetetlen. –Nem is kell… - vonogattam a vállaimat, bár a tekintetem még mindig rajta függött. – Amúgy sem szeretem a kifogásokat, úgyhogy sokra nem mennél velük! – biztosítottam arról, hogy felesleges lenne, ha elkezdene magyarázkodni. Már megbeszéltük, hogy nem fogja többet elmondani, de szükségem sem volt rá kifejezetten.
Mikor arról kezdett beszélni, hogy szeretne ő mellettem állni, csupán egy kétkedő pillantást vetettem rá, de így hirtelen még nem tudtam mit mondani neki. Nem tudtam, hogy mennyire vehetem komolyan, és mennyire merjem egyáltalán annak venni. Úgy látszott, hogy most elég határozott volt a hozzáállása ezzel kapcsolatosan, de kitudja még, hogy mit hoz a jövő? Nem akartam újra bizalmat szavazni valakinek úgy, hogy aztán elhagyjon, mert az sokkal jobban fájt volna annál, mintha egyáltalán nincs. Végül mégiscsak rászántam magam, hogy egyáltalán szóra méltassam őt.
- Nem, gyámolításra tényleg nem szorulok. Elég régen megtanultam már, hogyan védjem meg magam. Egy apára azonban mindenkinek szüksége van… legyen az kettő, vagy kétszáz éves – akartam mosolyogni egyet a biztatás jeleként, én tényleg szerettem volna. Ennek ellenére mégsem ment, csupán kék íriszeim kalandoztak fel egészen az arcáig. – Már nem érdekel, hogy mi van vele. Túltettem magam azon, ami történt és eltemettem mélyen magamban. Ettől függetlenül azonban biztosra veszem, hogy abban az esetben, ha előttem állna, nem kímélném még most sem. Ennyire én képtelen lennék felülemelkedni ezen az egészen – próbáltam érzelemmentesen mondani, de nem tudtam, hogy végül mennyire sikerült. Az azonban keltett bennem némi reményt akaratom ellenére is, amit mondott. Megérdemelte volna, hogy ott rohadjon meg, ahol van!
- Nem tudom… - mondtam először csak ennyit, mintha le is akarnám ilyen röviden tudni a válaszadást. – Már egy ideje vissza akartam menni, aztán hirtelen megváltoztak a dolgok itt. Nem volt többé maradásom New Yorkban, mert attól féltem, hogy olyat tennék, amit megbánnék később. Szinte megfullasztott Amerika, így elérkezettnek láttam az időt, de… nem azt találtam, amit gondoltam – meséltem tovább. – Végül beálltam először egy kórházba ápolónőnek, később meg áthelyeztek többek között Auschwitzba, őrnek – igen, most jött el az a pont, amikor már nem voltam képes tovább ránézni. – Meg is fizettem az árát, mert a perek alatt engem is elővettek, és természetesen mindenki ellenem vallott – kurta nevetést hallattam, igazából talán nem is lehetett volna annak nevezni. – Akkor felakasztottak – tényszerűen közöltem, mentesen minden érzelemtől. – Azóta sem tudják, hogy nem haltam meg, bár nem tudom, hogy miért segítettek az őrzők – vonogattam a vállaimat megint. – Valószínűleg nem akartak feltűnést kelteni egy ilyennel, nem tudom. Valószínűleg nem pont ez az, amit hallani akartál tőlem, igaz? – lassan emeltem fel a fejemet, aztán mélyen a szemébe néztem. Legalább olyan keményen és érzelemmentesen, mint amilyennek abban az időben kellett lennem, amiről most szó volt. - Nem vagyok jó ember... - fűztem még hozzá csendesen.

Egy dacos, büszke és arrogáns mozdulattal mozdítom félkörívesen a felszegett fejemet arra, hogy sajnálatosnak véli az indíttatásaimat. A motivációimat. Mindent, amiért Abigail és Yee az elmúlt időszakban energiát és fáradtságot nem kímélve dolgoztak. Hogy higgyek és akarjak élni. Tudom én, hogy nem vagyok jó ember. Tudom én, hogy szánalomra méltó vagyok, nem kérek felmagasztalást senkitől azért, amilyen vagyok. A lányomtól sem kértem soha. Csak annyit, hogy hallgasson meg. És ha nem kíván velem osztozni a lényemben, a céljaimban, úgy rakja ki a szűrömet, amikor erre lehetőséget adok neki. De ne érjen sem vád, sem pedig kérlelhetetlen undor szava azért, mert őszintén elmondom, ki vagyok valójában.
- Szeretnék megöregedni. - a hangomat fojtogató kínból érezheti azt a tehetetlen vágyódást, ami valójában emészt - Érezni, hogy az idő eljár felettem, ahogy az erő kiszivárog az izmaimból. Egyszer nem kelni fel többet, nem látni több hajnalt... Ha lenne bármiféle módszer vagy varázs, igen. Habozás nélkül.
Abigail és Yee ezt is megértenék. Tudom. Ők ketten tudják, mit éltem át, s osztják azt a nézetet, hogy ennyi szenvedést egyetlen élőlénynek sem kellene tűrnie. A lelki nyomor az évek múlásával sokkalta gyilkosabb az emberi természetre, mint a fizikai. Ha ő csalódott, ám legyen. Én nem tudok csak az élet bizonyossága miatt "élni". Én másban látom a kiteljesedést.
De ha egyszer nem ért semmit...? Miért nem kérdez ahelyett, hogy vádol? Hol itt az érdeklődés, hol itt a nyíltság? Semmi sincs csak veszett kutyák dühe. Ezek vagyunk mi, két veszett, habzó pofájú kutya, villás kígyónyelvekkel, s éppen csak nem tekeredünk fojtogatólag egymás nyakára. Éles nyelvű gyerek, követelőző. S én, a rossz apa - nem csak a távollétben, de a jelenlétben is károsítom, emésztem a saját lányomat. Nem teszem fel a kérdést, miszerint ember vagyok-e, mert nem vagyok képes szembesülni a válasszal, amit pontosan tudok.
- Próbálok egyensúlyra törekedni. Egy... barátommal vagyok... Még csak össze se költöztünk! - csattanok fel, bár nem mintha elszámolással tartoznék neki - Ezt... - bökök a mellkasomra - ... a fenevadat nem fogom beereszteni a feleségem házába. Itt vagyok veled. Keresem az utódaimat, segítem az Őrzőket, én itt... élni próbálok, Holly. Jól élni. Nem tudom, hogy ennek mi lesz az ára, de eleget rettegtem már. És ha ebbe is bele kell halnom, hát...
Nem fejezem be a mondatot, mert ennek nincs befejezése. akkor mi lesz? Valószínűleg semmi sem. Pihenek egy-két évszázadot. Aztán feleszmélek, valahol a világ végén, és kezdhetek mindent előröl. Megcsóválom a fejem.
Éppen csak kifújom magam, és felkapom rá a tekintetem, amikor úgy látszik, hogy sikerült elkapnunk valamiféle közös hullámhosszt. Fájdalmas azonban a lélegzetvétel, amikor az apák szükségességéről beszél, s nem is állom tovább, hogy őt nézzem, marad helyette a zongora. Nem vagyok ostoba, nem gondolhatom azt már egy ilyen megszólalásból, hogy a szívébe fogad. Inkább csendesen hallgatom őt, élete Álmait és Meséit. Hiszen eredeti szándékom szerint ezért is jöttem el ma ide.
- Ezen talán nem is lehet felülemelkedni.
Ahogy sok máson sem. Én szinte semmin sem vagyok képes, és csodálom a lányomat, hogy ő képes rá, hogy ezt megtegye bizonyos dolgokkal. Hogy ilyen akarnék-e lenni? Nem, nem hinném. Én nem akarok felejteni. Akkor már őt is el kellett volna temetnem, és most még jobban megszégyenülnék, mint apa. Mert nem hittem, és mert nem reméltem eléggé.
Mintha elakadna a szava, azt gondolom egy pillanatra, hogy már nem fogja majd folytatni, de mégis megteszi. Az izmaim görcsösen keményednek meg, ahogyan a borongós felvezető után eljutunk a poklok kapujába, a kínok közé. Magam sosem jártam azon az átkos vesztőhelyen, de a harcmezőkre minden hír hamar eljutott. Tudtam, hogy mi zajlik ott, de egyedül semmit sem tehettem volna ellenük. A lányom is egy volt közülük? Az én... vérem? Képtelen vagyok elhinni. Hol romlottunk el ennyire? A Rémálmodót látom a puha és finoman ívelt orcáján felvillanni, de minden bizonnyal csak képzelődöm. Remélem, hogy képzelődöm.
A szemem közte és a lakás többi része közt cikázik,ám ennek ellenére azt hiszem, hogy méltósággal viselem a hallottakat, hogy miként vált üldözőből üldözötté, papíron halottá és az Őrzők elkötelezettjévé. Hálát érzek, végtelen hálát. Atyám Tupilek tette ezt. Ő alapozta meg ezt a szilárd talajt, és akik most akaratukon kívül is megmentették az életemet. Legalább is azt a részét, ami a lányomban él tovább belőlem. Az utolsó mondata még másodpercekig visszhangzik a fülemben, elhaló suttogásként, bús szirének hangjaként ismétlődik, s odabent a farkasom morogva rázza meg komisz képét.
- Én sem vagyok az. - suttogom magam is halkan, és őszintén, ámbár ezzel ő nem lesz igazán kisegítve, de most pusztán azért reflektálok eképpen, mert remélem, hogy érzi majd azt, hogy én igazán meg tudom érteni - Én a lányomat akarom hallani. Ez is a részed, ez is te vagy és én nem tehetem meg, hogy elítéljelek az életért, amit nélkülem éltél. Semmi jogom hozzá. - most rajtam a sor, hogy elhaljon a mondandóm. Ám ennek ellenére egy lassú és óvatos lépéssel közel megyek hozzá, és úgy, mintha csak egy vad oroszlán volna, olyan finomsággal nyúlok oda a kezéhez, amit percekkel ezelőtt arcátlanul meggyaláztam. És ha engedi, úgy puhán fogok rá, a tenyerembe fektetve a csuklót és a kézfejet, elmerengve a bőr fakóságán, a csont finom ívén, mielőtt döntenék.
- Nekem mindig a kiscsillagom maradsz. - a tartott kezét felemelem, és lehunyt szemekkel adok kedvesnek szánt csókot a csuklójára, mintha csak apró gyermek volna, aki varázserővel bíró gyógyító csókért sír a szülei előtt - Nem ilyen életet szántam neked... - ha eddig nem húzta el a kezét, most a szívemre simítom a tenyerét, a kézfejét a saját kezeimmel takarom el a világ elől - És most csak azért nem adom meg neked, mert pontosan tudom, mennyire undorodsz tőle. Már van választásod. Csak tedd, amire vágsz. Legyen az fenséges ruhák Álmodása, vagy emberek mészárlása... Én el tudlak fogadni.
Úgy vélem, hogy Matthäus arca óta képtelen voltam felvenni a mostanihoz hasonlóan törődő és szeretetteljes tekintetet, mint amivel ebben a pillanatban a lányomat illetem
- Mesélsz nekem a boldogságodról?
Talán megérett az idő arra, hogy a békés melankóliából szép lassan át tudjunk siklani a borongósan szép, majd az egészen vidám emlékek területére, de meglehet, hogy nem érzem át jól a helyzetet. Minden esetre ha a keze még mindg a szívemen pihen, megint megfogom, és elkezdek leülni a kanapéra, lágy húzással ösztönözve őt arra, hogy foglalja el ő is a helyét. Mellettem.

Igen, talán tényleg ítélkezőbb vagyok sokszor, mint amilyennek lennem kéne, de valahogy tudat alatt már csak azért is kerestem azokat a dolgokat, amikbe beleköthettem vele kapcsolatban. Nem tehetek róla, szerintem más is így lenne a helyemben. Lehetek én emiatt bármennyire rossz ember, de a dolgokon nem fog változtatni, hogy ez volt a reflexszerű reakcióm mindarra, amiket mondott, meg úgy önmagában is arra a helyzetre, hogy most itt volt a házamban az apám és beszélgetett velem. Eddig meg azt hittem, hogy meghalt, már rég elhitettem magammal, mert ezt könnyebb volt, mint az, hogy elhagyott minket. Egy idő után valahogy a kettő mégis összeforrt és ugyanolyan rossznak hatott.
- Nos… - szólaltam meg végül némi gondolkodást követően, mert mérlegelnem kellett a hallottakat. – Én ezt sajnos nem érzem át, habár reményeim szerint elég hosszú idő áll még a rendelkezésemre – vontam meg végül a vállaimat. Hogyan is várhatta el tőlem, hogy megértsem ezt? Hiszen én nem vagyok olyan, mint ő. Én nem támadnék fel a halálból, ha holnap véget érne az életem. Arra viszont mégsem vágytam, hogy legyengüljek, ahogyan ő azt már mondta. Lehet, hogy a hozzá képest fiatalságom volt ennek az oka, az, hogy én élni akartam vele ellentétben. Talán olyan hosszú idő után, amennyit ő már maga mögött tudhat, én is hasonlóképpen gondolkoznék. Ez azonban sohasem fog kiderülni.
Nem kívántam már tovább a vitát és az erőszakot, ami a békésnek tűnő külső ellenére valahol mind a kettőnkben ott lappangott. Kár is lett volna megjátszani magunkat, mert mind a ketten csupán szörnyetegek vagyunk, a sokszor nagyon is emberi hibáink ellenére. Nem mindig szerettem ezt, de mára megtanultam elfogadni, és pont ezért belefáradni is hamarabb sikerült, mint régen. Ezért igyekeztem magam nagyon visszafogni, mert inkább ez, minthogy egész nap itt vitázzunk és kontrázzunk rá egymásra. Egy ideig még szórakoztató volt, de nem akartam újra megtapasztalni azt, ami a sikátorban történt hetekkel ezelőtt.
- Még… - szúrtam közbe azzal kapcsolatban, hogy még nem költözött össze Abigaillel. Ám ami késik, az nem múlik, igaz? Én már el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen lenne, ha együtt élnék valakivel. Kár is volt most ezen gondolkoznom, mert nem lényeges és egyáltalán nem kapcsolódott most a témához, amiről szó volt. – Van egyáltalán olyan opció a magunkfajta számára, hogy jó élet? – vetődött fel bennem a gondolat, és mielőtt még ráeszméltem volna, már hangosan is kimondtam a szavakat. – Hát akkor belehalsz és a kockáztatás miatt megint magad mögött hagysz mindent? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben oldalra billentettem a fejemet. – Azok alapján, amiket eddig mondtál, úgyis meglesz az ára… és mi fogjuk megszenvedni – sóhajtottam egyet. Oké, értettem azt, hogy miért gondolta ezt, de ott volt a másik véglet, ami a saját szemszögöm volt ugyebár. Talán Abigail már nem fogja megélni, de nekem még volt esélyem rá, hiszen legalább még háromszáz évemnek kellett lennie, ami során bármikor úgy dönthettek a Szellemek, hogy maguknál tartják az apámat. Még most sem tudtam eldönteni, hogy mindez ér-e annyit, hogy kockáztassam az újabb veszteségeket ahelyett, hogy biztosra mennék, és inkább kizárva tartaná továbbra is, ahogyan azt már megszoktam.
- Nem, szerintem sem. Akkor talán nincs is bennem olyan nagy hiba – mondtam reménykedően, az arcomon még egy szomorkás, alig látható mosoly is megjelent. Tényleg nem lehetett egy ilyen súlyos vétségen felülemelkedni, még a nálam jobb embereknek sem. Oké, talán a világban lett volna egy-két elvetemült, aki képes rá, de nem fűztem hozzá sok reményt, hogy nekem valaha is menni fog. Inkább elhitettem magammal ebben az esetben is, hogy már régóta nem él, mert attól féltem, hogy egy elborultabb pillanatomban nem állnék meg addig, amíg elő nem kerítem a föld alól is. Ennek érdekében pedig képes lennék felforgatni mindent és elsöpörni mindazt, ami az utamba próbál állni. Ennyire azért már ismertem magam és tisztában voltam a mentalitásom árnyoldalaival is.
Láttam rajta, hogy hiába fogta vissza magát, de pontosan azt a reakciót sikerült belőle kiváltanom az általam elmondottakkal, amire számítottam. Nem akartam én megváltást azért, amit tettem, mert tudtam, hogy a világ minden ideje sem lenne elég arra, hogy ezt a számlát kiegyenlítsem. Ettől függetlenül azonban én elfogadtam magam így. Mindenkinek vannak az életében rázós időszakok, el sem tudtam képzelni, hogy ebben mennyire hasonlítottam az apámra és az ő elborult időszakaira. Borús gondolataimból csak akkor zökkentett ki, amikor egy kis szünetet követően megszólalt. Halkan beszélt, ám ennek ellenére is magára vonta a figyelmemet.
- De, attól még elítélhetnél emberként – néztem fel rá komolyan. – Csak apaként nem… - tettem végül hozzá, mert ebben viszont igaza volt. Amiatt tényleg nem volt joga hozzá, mert ő elhagyott és én valamilyen módon megpróbáltam boldogulni a világban. Ahogyan lépett felém néhányat, tekintetem egy pillanatra gyanakvóvá vált a korábbi fellépése után, de végül csupán a kezemet fogta meg, méghozzá elég finoman ahhoz, hogy én belefelejtkezzek és hagyjam neki. Elég volt kiejtenie azt a néhány kósza szót, szemeimben könnyek gyűltek. Vágytam erre a kedvességre és szeretetre, hiába nem akartam előtte ellágyulni és esendőnek tűnni. Végül is, mind azok vagyunk valahol. – Miért, van olyan szülő, aki ilyen életet szán a gyerekének? – kérdeztem, miközben szipogtam egy kicsit, ajkaimon pedig újabb mosoly jelent meg.
- Igen, én is szeretem azt hinni, hogy van választásom, de nem mindig igaz – vallottam be, talán most először még magamnak is. Szerettem úgy gondolni, hogy én független vagyok, és nem kényszeríthetnek bele semmibe, amibe nem akarom, de időnként az élet olyan helyzeteket teremt, amik mégsem rajtam múlnak és mégsem választhatom meg, hogy mit akarok. Egészen eddig pedig arra sem jöttem rá, hogy mennyire vágytam valaki elfogadására. Ez valószínűleg most ki is ült az arcomra, hogy mennyire jól estek a szavai, holott nem akartam, hogy ilyen reakciót váltson ki belőlem néhány kedveskedéssel. Ez nem lehetett elég azok után, amilyen szenvedést okozott, de úgy látszik, hogy az évek múlásával én is kezdek puhulni.
- Sokszor voltam boldog – kezdtem bele, miután egy bólintással megválaszoltam a kérdését. – Talán többször is, mint sokan mások, ám a vége mégis mindig ugyanolyan rossz lett. Többször szerettem, mint azt bárki is el tudná képzelni, vagy mint amit normálisnak tartana a többség, de én nem bánom – hagytam, hogy magával húzzon, és egy kicsit még mindig vonakodva, de leültem mellé. – Legutóbb együtt éltem egy férfival. Én hippi voltam, ő meg egyetemista – az emlék előcsalt belőlem egy halvány mosolyt. – Declannek hívták, és nagyon boldogok voltunk együtt, amíg el nem hagyott szó nélkül. Újra átéltem, és azóta csak lézengek a világban… - a hangomban a végére neheztelés csendült. – Volt olyan idő is, amikor az aranyláz idején találtam meg a nyugalmat és a boldogságot, miután ez előző helyről el kellett menekülnöm. Aztán az is romba dőlt egy falkaháború miatt. Mielőtt visszamentem Európába, akkor meg megölték azt, aki közel állt hozzám, megismételve a legelső szerelem végét… - megráztam a fejemet. – Nálam a boldogság szó szerint kéz a kézben jár a szomorúsággal és a veszteséggel. Soha nincs vége, de az élet talán pont erről szól, nem? – kérdeztem, ahogy tekintetem a könnyek fátyolán át újra visszakalandozott hozzá. – Azt már tudom, hogy boldog voltál Abigaillel, de azt nem mondtad, hogy előtte hol voltál – talán most először érdeklődtem vele kapcsolatban, és már megint az előtt nyitottam ki a számat, hogy átgondoltam volna.

~ Diamonds ~

Ha belegondolok abba, hogy hány farkast láttam már meghalni, akkor arra a következtetésre kell jutnom, hogy egyik sem halt természetes halált. Mindenki csatában veszett el, utolérte egy metsző bosszú hideg fogsora, büntetésül vették el az életét, esetleg öngyilkosságot követett el. Úgy vélem, Atyám is az utóbbiakhoz tartozott, de szeretem azt hinni, hogy nem éheztette magát halálra az erdő mélyén, hanem büszke harcban vonult Alignak után a szellemek közé. Láttam azonban matuzsálemeket is a fajunkon belül, kiknek izmai gyöngék, tüdejük szűk, szemük beesett, szívük pedig lusta lett az évszázadok súlya alatt. Ezek után elképzelésem sincs, hogy mennyi és milyen minőségű idő állhat a gyermekem előtt, de az biztos, hogy még hátra van számára néhány évtized, amikor ereje teljében lehet.
- Remélem, hogy minél hosszabb...
Mormolom szinte csak az orrom alatt, mert hogyan is kívánhatnék tiszta szívből hosszú életet akkor, ha pontosan látom a végét, vagy ha éppen a sajátomat adnám neki gondolkodás nélkül, ha tehetném...? De az biztos, hogy bármennyi is legyen hátra bárkinek, a lényeg az, hogy boldogan töltsük, ami jutott. És ebben én nem vagyok valami címeres bajnok, bár ezt szerintem mindenki pontosan tudja.
Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezzel a... valamivel, ami szikrákat vet kettőnk között, és fullasztóan telíti el a szobát - sőt, az egész házat. Mindketten visszafogjuk magunkat, mert hiszen én is olyan szívesen visszavágnék, hogy miért zavarná, ha esetleg később összeköltöznék Abigaillel, vagy bármilyen más módon meglelném a saját boldogságomat..?
- Nem tudom! - vágom rá a kérdésére, mint egy dacos gyerek, aki nagyon szeretné hinni, hogy a válasz igen - Tényleg nem...
Erősítem meg az álláspontomat halkan, lehajtott fejjel, s csak akkor emelem fel újra a tekintetem, amikor Holly felteszi a már-már vádaskodó kérdését, illetőleg kijelentését. Bánom, hogy lehajtottam azt a pohár vizet, amit jöttömkor kaptam, mert nehezen jönnek a szavak, a gondolatok és az érzések mind-mind a szájpadlásomra tapadnak hosszú pillanatokig.
- Szerinted mit kellene tennem? - kérdezem halkan - Éljek esetleg egy barlangban?
Nem sok választásom van. Az utóbbi évtized végső soron erről szólt, a saját elmém börtönébe zártam magamat, és meglett az eredménye. Sokan haltak kegyetlen rémképekkel általam. Nem biztos, hogy a világnak erre van szüksége.
Ahogy egyre határozottabban bontakozik ki a lányom életének minden szomorúsága és szégyenletes titkai, úgy látszik, hogy a kettőnk közti összhang is növekedik. Nem tudom, nem akarom azt gondolni, hogy talán valóban a melankólia az én "terepem", ahol otthonosan tudok mozogni. Talán csak az az oka mindennek, hogy én teljes szívvel és lélekkel, valóban meg tudom érteni, képes vagyok vele szenvedni, és nem csak azért, mert az apai kötelességtudatom diktálja. Ő nem azonosul az én problémáimmal, így az talán még sokáig vita tárgya lesz, de ha róla van szó, én... Képes vagyok szeretni. Az apró kötözködésére lassan pislogok és kissé elmosolyodom. Tényleg ennyire szeretné, hogy elítéljem? Hogy valaki szemrehányást tegyen neki azért, mert hibázott?
- Nem, nem tehetném. - rázom meg a fejem puhán - Akkor esetleg, ha nem lenne nekem is éppen elég hosszú bűnlajstromom, amire nem vagyok büszke, és amit a tisztemnél fogva sem engedhetnék meg magamnak.
Éppen elég, ha csak visszagondol a sikátoros esetre. Biztos lehet benne, hogy nem az volt az első és egyetlen eset, és hogy nem mindenki volt képes megállítani pusztán azzal, hogy kiderült róla, hogy a gyermekem. Fájóan szomorú gondolatok ezek, amikor végre ellenkezés nélkül tarthatom a szívemen a kezét, és így láthatom meg a vékony fátyolt a szemein, amitől az én torkom is összeszorul.
- Hidd el nekem, vannak olyan szülők, akik azzal tesznek rosszat, hogy nincsenek ott. A maradék pedig azzal, hogy nagyon is ott van. - Tupilek, hány erőszakos szülőt láttam már életemben... - Én adok neked választást.
Jelentem ki határozottan, s bár tudom, hogy vissza fog kérdezni, egyelőre mégsem kezdem el neki kifejteni, hogy pontosan mire gondolok. Az arcán megjelenő apró és törékeny öröm több önbizalmat ad nekem, mint azt valaha is gondolná. Olyannyira, hogy biztos lettem benne két pillanat alatt, hogy el fogom mondani Abigailnek. Őt. Minket.
- Azt ne is bánd soha.
Erősítem meg, miközben finoman huppanunk a kényelmes ülőalkalmatosságon, aztán oldalra fordítom a fejem és csak rá figyelek. A lelki szemeim előtt vizualizálom mindazt, amit mesél, csodálatosan szívmelengető elképzelni őt. Annyiszor elképzeltem már, hogyan nőtt fel, hogyan érett nővé, hogyan kebelezte be az életet... És most, kilépve a fantáziámból, a hiteles történetet hallhatom, elraktározhatom és őrizhetem a múltját.
- Hippi? - kuncogok fel kikerekedett szemekkel, ahogy elképzelem fonott hajjal, virágkoszorúval a fején, és amit látok, gyönyörű - Gondolom nem farkas volt egyik kedvesed sem. A mi fajtánkra nem jellemző a hűtlenség.
Gondolkodom el kissé, legalább is én úgy érzem, hogy valahol belénk van kódolva egyfajta lojalitás a fajtársaink felé. Nevezzük családnak, társnak, falkának vagy elvnek, de mégis... mind egy kicsit Nagojutok vagyunk.
A kérdésére nagyot sóhajtok, és a támlára fektetem a kezeimet. Érzem a haját a bőrömön, ám mégsem húzom el a kezem.
- Sokfelé. - adok lényegre törő választ - Abigail és én Indiában ismerkedtünk meg. Előtte átkeltem Európán, egy ideig Atlantában éltem, akkor kértek fel Martin Luther szerepére. Azt megelőzőleg a világháborús zónákban, ahogy azt már említettem. A feltámasztásom egy dél-afrikai törzsnél esett meg, szóval keresztbe-kasul bejártam még a sivatagok pusztaságát is. Nem volt egyszerű. - apró szünet - Lübeck előtt hol máshol lehettem volna, mint itt... Végső soron én voltam a meggondolatlan, amikor azt hittem, hogy a fehér emberek csodálatos találmányai közt majd otthon érzem magam... Ezért hagytam el a kontinenst.
Hagyok magunknak néhány pillanatot, de főként magamnak, hogy visszataláljak az emlékeimből a való életbe, aztán kedves pillantással illetem Holly-t, egy finom mosollyal és egy óvatos kérdéssel.
- Lenne kedved valamikor később... Ketten csinálni valamit? Miket szeretsz? Szórakozóhelyek, filmszínházak, vendéglátó helyek... Múzeumok esetleg...
Sorolok fel néhány lehetőséget azok közül, amiket egy "mai" farkas esetleg nagy kedvvel csinálhat, és ami túlmutat egy egyszerű vadászaton.

Nem mondtam semmit arra, hogy reméli, minél hosszabb életem lesz. Mit lehetett volna erre mondani? Szerintem egyértelmű volt, hogy én is ebben reménykedem. A korábbi megnyilvánulásaim után legalábbis mindenképpen annak kellett lennie. Elítéltem azokat, akik önként akarták eldobni az életüket, vagy vágytak a halálra. Nem mondom azt, hogy nekem soha nem volt ilyen időszak az életemben, de az már nagyon rég volt, azóta pedig megtanultam értékelni mindazt, amim van, ami nekem adatott.
- Én tudom… - sóhajtottam. Ő rávágta könnyedén a választ, én meg már annyit gondolkodtam erről életem során, hogy nem sokat kellett vacillálnom azon, hogy lehet-e jó élete egy farkasnak. Talán vannak jó időszakok, ezt nem vitatom, de végig az egész igazán boldog akkor sem lehet. Ha valakivel így történne, annál valami nagyon nem stimmel, vagy egyszerűen csak olyan szerencsés típus, amilyenhez még nem volt szerencsém. Istenek kegyeltje, vagy akármi, ami csak tetszik. Ezen gondolatok közepette hallgattam, ahogy a további kérdései elhangoztak. Tudtam, hogy talán túlzásba estem és nem kellett volna az érzékenyebb pontokra rátapintanom, de nem tehetek róla. Egyszerűen csak kicsúszott a számon, mielőtt gondolkozhattam volna. Valószínűleg egyébként akkor is hozzávágtam volna a kérdéseimet.
- Nem mondtam, hogy élj egy barlangban, de attól még nem tudjuk, hogy most mik lesznek a következmények – vonogattam a vállaimat egyszerűen. Szerintem ezen teljesen felesleges volt vitatkoznunk, mert úgysem fogunk dűlőre jutni. Egyébként az is megfordult a fejemben, hogy azért reagált ilyen hevesen, mert valahol ő is pont attól tartott, hogy ezúttal mi fog történni, ha éppen azzal foglalja el magát, amivel akarja. Ha egyszerűen csak boldog és nem foglalkozik azzal, hogy vannak kötelezettségei is. Ez azonban már nem rám tartozott, és csak közvetve volt az én gondom. Abban az esetben, ha megadom neki az esélyt.
- Ezek szerint azonban mégis jobb vagy nálam… - nem versenyezni akartam én, hogy melyikünk a rosszabb. Ez csak egyszerű következtetés volt, amit levontam. – Én nem szoktam foglalkozni vele, hogy nekem mennyi okom van szégyenkezni, ha valaki olyat tesz, ami nekem nem tetszik – magyaráztam meg máris, hogy mire gondoltam. Én ilyen hirtelen természet vagyok, ha gondolok valamit, akkor azt máris mondom, és nem mérlegelem, hogy nekem mennyi saram nehezedik a vállamra már évek óta. Megvan mindenkinek az, amiben hibázott az élete során, szerintem senki nem volt tökéletes, ma született bárány. Ezt elfogadni már sokkal nehezebb volt. Nem is igazán szerettem gondolni azokra, amikben bűnös voltam. Attól csak rossz érzés telepedne meg bennem, és ez nem hiányzott.
- És ha ez alkalommal nem tudok választani? – kérdeztem egészen halkan, inkább csak tátogva a szavakat. Valószínűleg így is értette, hiszen elég közel álltam hozzá, de a tanácstalanságom akár méterekről is érezhető lett volna. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy hogyan jártam jobban, mivel nem tudtam, hogy az életem miként alakult volna, ha ő is jelen van benne. Lehet, hogy így jártam jól, lehet, hogy úgy jártam volna. Ezt már sohasem fogjuk tudni kideríteni, mindezek fényében pedig én sem tudtam elhatározni magam ebben a kérdésben. Vajon mivel járnék jobban? Ha továbbra is úgy élném az életem, mintha ez az egész beszélgetés nem történt volna meg, vagy ha lenne egy szülőm, aki még él? Nehéz… túl nehéz most nekem.
- Csak néha mégsem olyan jó, ha közel engedünk magunkhoz valakit – én aztán többször is megtapasztaltam, hogy milyen a veszteség érzése, így nem a levegőbe beszéltem. Ettől függetlenül azonban én sem éreztem úgy, hogy bánnom kéne bármit is. Akkor más ember lennék, ha minden másként alakult volna az életemben. Közben azért megosztottam néhány részletet vele, a hippiségem tényén való nevetésére meg felvontam a szemöldökömet. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire jó volt! – jelentettem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Ennek ellenére az arcomon megjelent egy halovány mosoly, ami jelezte, hogy nem veszem én sem olyan véresen komolyan azt, hogy nevetett egy jót rajtam.
- De, volt közöm farkasokhoz is, bár nagy általánosságban inkább emberekkel akadtam össze. Declan például őrző volt – néhány pillanatig elmerengtem. Vajon tényleg hűségesek lennénk csak azért, mert lakozik bennünk egy farkas? Nem tartottam valószínűnek, bár szép elgondolás volt. A kérdésem feltevése után csendesen vártam a válaszát, és nem szólaltam meg akkor sem, amikor beavatott a saját életébe. Ha már én meséltem, ez volt a minimum, nem? – Tényleg te voltál King? – kérdeztem elképedve, ugyanis eddig a pontig bírtam csendben maradni. Jó, már korábban is megbeszéltük, de elhinni nehéz volt. – Akikkel együtt éltem, azokkal sokat néztünk a tévében… - tettem hozzá elgondolkozva. Ki hitte volna?!
- Egyébként Abigail elmesélte, hogy hogyan ismerkedtetek meg, szóval arról tudok – legyintettem könnyed mozdulattal, ám a történet fonalát nem akartam megszakítani még véletlenül sem. – Talán így kellett lennie – bölcselkedtem azzal kapcsolatban, hogy végül ő is elhagyta az otthonát. Minden okkal történik, vagy legalábbis én szerettem ezzel nyugtatni magamat. Kicsit elmerengtem a hallottakon, nem igazán tudtam hirtelen, hogy mi mást reagálhatnék még. Nem kellett egyikünknek sem szétboncolnia az elhangzottakat, egyszerűen elég volt elraktározni is.
- Hm… - dünnyögtem első körben magam elé. Ha nem az apám lett volna, ez akár randi is lehetne. Még szerencse, hogy ennek a veszélye azért nem állt fent. – A szórakozóhelyekért annyira nem rajongok, bár már nagyon régen kapcsolódtam ki. Szerintem neked nem tetszene – hiába nem ismertem, mégis arra következtettem az eddigiek alapján, hogy így volna. Ezért is mertem olyan határozottan kijelenteni. – A mozikat kedvelem, meg a múzeumokat is – egy kis biztató mosollyal ajándékoztam meg, amiért legalább próbálkozott. – Szeretem a szépet, és a művészit – magyaráztam tovább, bár újat talán nem mondtam vele. – Egy vacsorát sem utasítok vissza, vagy egy finom italt… - fűztem még hozzá, ezzel megválaszolva az összes kérdést. – Melyik az, ahová a legszívesebben elmennél? – kérdeztem kíváncsian. – Én azt hiszem, hogy jelenleg jobban otthon vagyok a városban, mint te. Ismerem a helyeket – ez most furcsán hangzott abból kifolyólag, hogy ez az ő szülőföldje volt, de nem állítottam valótlant. – Úgyhogy igen, azt hiszem, hogy lenne kedvem – bólintottam határozottan, aztán kíváncsian pislogtam rá. – Gondolom, hogy neked jelenleg nem olyan zsúfoltak a napjaid, mint nekem, úgyhogy az időpont jobban fog függni tőlem, mint tőled. Vagy esetleg neked is van más elfoglaltságod? – érdeklődtem. Nem akartam megsérteni vele, de eddig nem úgy nézett ki, mint aki annyira túlhajtaná magát a munkával.

Megérint az a beletörődés, amivel kifejezi, hogy ő igenis tudja a választ a saját kérdésére, amibe én még mindig zavart hittel kapaszkodom. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen, én sem akarok az lenni, de vannak helyzetek, amikor azt tudom mondani, hogy az leszek. Ha mondjuk róla lenne szó. Ha Abigailről lenne szó. Akkor igenis elviselném, cserébe az ő jólétükért. De kell ez? Így kell lenni? Tényleg nem lehet egyensúlyba hozni a mérleg két oldalát? Olyan kérdések ezek, amire talán soha nem fogok választ kapni, és addig fogom űzni őket, amíg élek. Legszívesebben átölelném, de nem teszem, nem érzem alkalmasnak az időt az érzékenység jelenlegi kifejezésére.
Csak a saját fogsoromat rágom, amikor a következményekről kezd beszélni. Nem tudom, én sem látom, fogalmam sincs semmiről. Csak az zakatol az agyamban, hogy érdemes lenne talán megpróbálni. Tekintettel kell lennem rá, az nem lehet, hogy csak úgy idejövök és ledugom a torkán a saját elképzeléseimet. Megmondtam neki percekkel ezelőtt, ha ő úgy dönt, akkor többé nem fog látni.
- Nekem megéri a kockázatot.
Közlöm halkan, talán csak magamban nyomatékosítva, hogy engem nem riaszt a halál, én nem félem az ismeretlent, de ez is csak egy dolog. Az én halálom, az ő boldogtalanságuk, vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb, de mégsem lenne helyes, parttalan vitát szülne csak.
- Más életet élsz. - hagyom rá, hiszen nekem sem célom azon versenyezni, hogy meggyőzzem róla, mennyivel tartom rosszabbnak magamat nála - Mások az elvárások. Más... minden.
Lefelé nézek, és újra szeretném eldobni magamtól ezt a csúf szerepet, ezt a maskarát, ezt, amibe felöltöztettek, és nem jön le rólam. Nem akarok Alapító lenni, nem akarok az ő szabályaik és értékrendjük szerint élni. Sosem akartam. Nem csodálkozhatom hát azon, ha vannak olyanok, akik megvetnek.
Az, hogy nem tud választani, egyszerre jelent jót és rosszat. Egyfelől jó, mert elbizonytalanodott, a tagadása mellett ott van egy halovány ragaszkodás, amibe kapaszkodhatok. Másfelől pedig bánt, hogy Apaként most kellene jó tanácsot adnom neki, és egyszerűen nem tudok anélkül, hogy ne beszélnék a saját javam mellett. Esetleg pont ellene, mártírnak beállítva ezzel a saját személyemet.
- Akkor majd választok én.
Buknak végül fel a szavak nehezen, de ha azt látom, hogy valóban rontok a jelenlétemmel a helyzetén, akkor én fogok nemet mondani. Bármennyire fájdalmas is.
Vidámabb vizekre evezünk, élvezettel hallgatom, ahogy mesél, a kérdésére csak kacagok, kissé lemondóan, mégis őszintén.
- Igen, én. Egyébként Őrző volt, csak félt nyilvánosság elé állni, ezért cseréltünk szerepet. Mert szerinte én hittem egy jobb világban. Ki tudja, talán igaza volt...
Örömmel tölt el, hogy nyitott egy közös programra. Szívem szerint azt mondanám neki, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálunk és hova megyünk, csak legyünk együtt. És ne veszekedjünk.
- Mozi és utána vacsora? - teszek javaslatot - Egy időben gondolkoztam rajta, hogy filmeket rendezzek, de a technika nem lett volna képes megvalósítani azt, ami a fejemben van. Úgyhogy inkább letettem róla. Most pedig vannak fontosabb dolgaim is.
Nézek rá jelentőségteljesen, aztán felkelek a kanapéról. Ha ő is így tesz, egy darabig csak csendben állok vele szemben.
- Köszönöm a vendéglátást. - hajtom meg kicsit a fejemet illedelmesen, habozok, aztán mégis megkísérlek közel hajolni a lányomhoz, hogy megpusziljam, és ha sikerül, teljesen úgy érzem magam, mint egy szerelmes kamasz - Majd telefonálj kérlek, ha van rám egy kis időd. Az én dolgaim egyáltalán nem kötöttek.
Egyébként sem vagyok olyan helyzetben, hogy az időpont miatt reklamáljak, majd úgy csinálom, hogy minden flottul menjen. És tényleg nincs semmi eget rengető elfoglaltságom mostanában.

***

Nem tudom, hogy ez a valami, amit talán lehetne új kezdetnek nevezni, mennyire lesz tartós, vagy éppen nehezen járható út. Hiába sikerült viszonylag lecsendesült lélekkel elválnunk egymástól, kemény szavak hagyták el mindkettőnk száját, olyan tüskéket hagytak bennünk, amiket mindenképpen ki kell szedegetni, mielőtt azt mondhatnánk, minden rendben van. Létezhet egyáltalán ilyesmi számunkra...?