Az utcáról egyenesen nyíló üzlethelységben bal oldalon színes cukorkák garmada várja az édesszájúakat, a végén egy kisebb boltív alatt lehet eljutni a kávézó, társalgó részbe. A helység jobb és hátsó oldalán pultokon sorakoznak végig a minden nap frissen készülő édes, sós és egyéb ízű édes csodák számára, legyen az sütemény, bonbon, tortaszelet, apró kiegészítők. A jobb oldali pult részről nyíló ajtó vezet a cukrászműhelybe, míg a vendégek által is megközelíthető a kávézó részen négy-hat asztal várja a süteményt kávét fogyasztani vágyókat. Elég tágas a rész ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen beszélgetni, mások zavarása nélkül. Az itteni pult mögött kávé, tea, frappé és gyümölcsturmixok közül lehet választani.
Lehet, hogy én sem játszanék feltétlenül bulvárlexikont, ha a kis Cruise lány nem felénk legyeskedik. Amilyen körökben mozogtam, ott is akadtak híres-neves emberek, főleg sportolók. És még régen tervben volt, hogy én is felugrom a filmvászonra, ahogy sok pankrátor megtette előttem. Aztán megszületett a kis bundás pajtás és ő már nem vágyik a világhírnévre. Csak én, de annál sokkal kisebb dolgokat is elérhetetlennek látok, mint tenyészbika a templom csúcsán díszelgő szélkakast. - Ismered azt az az érzést, mikor hasra estél a csalánban és nem jössz ki belőle, csak ha még felkucorodás közben is csípeted magad, ugye? Mert ebből a félkész mondatból képtelenség jól kijönni. Egy baj van a fejével, de az nagyon nagy: hogy beleültettem valami mély vonzalmat, nagyon akartam és mire beérett, én már odébb álltam. Most pedig emészthet a gondolat, hogy miattam bánkódik, aki nekem is nagyon fontos. Sokáig nem okozott ez álmatlan éjszakákat. Ma a nappalom éber, de lenne inkább forgolódás! Lassú tűzön vagyok. - Örülök, ha tényleg te voltál ott és ha itt is te vagy. Ha nem te vagy, ezt sem te hallod. Bármi megtörténhet ebben a modern, rohanó, zaklatott világban, tudod... Afelől nincs kétségem, hogy Steph önmaga volt. Anguta nem lengette volna meg a fehér zászlót ilyen hamar. Wendy-t totálisan megzavarom, azt hiszem, a ködös magyarázat se jobb egy kikötői hajnalnál. - El se hinnéd, mekkora örömet szereztél most nekem! Manapság kihalt madárfaj nálam a mosoly, de most röppen egy. Fáradt, öreges, de a miénk. Amit fejben üzentem, azt csak ő hallhatta és senki más ember fia, Tupilek fia. Nézem a kis kezet, hogy tapogatja le a nagyot, hogy próbálgatja megérteni és hogy akarja a kicsiből a nagyba küldeni az erőt. Szégyenérzet. Nem volt rám jellemző. Az érzések láttán a gyomrom is táncolni kezd és a szemem szélénél, meg a számban érzek valamit. Citromot. Bleee. - Az a baj, hogy nem. Az a baj, hogy tudom, lesz ennél sokkal, de sokkal rosszabb is. Tetemek mindenfelé, bűzös rétek és bordóra festett aszfalt. Az epresbe túrok bele, jól felforgatom, mint markoló a nyugdíjas lakók hétköznapját. Ott vagyok a trutymó közepén, mint aprócska mag, ami nem képes ellenállni az idő gleccserének. Szeretnék lecövekelni, de visz a sodrás. Az étvágyam megvan és az undorral küzdök, úgyhogy lassan elpusztítom a kínálatot. Csak akkor állok fel innen, ha Wendy is jól lakott. Miattam ugyan ne dobja sutba a finomságait, amiktől az örömet várja! - A sarkon van egy Teve Klub nevű borzasztó nevű, de mindig akciós hely. A mindig azt jelenti, két hete és még talán ennyi ideje lehet hátra az árképzést és a vendégek létszámát tekintve. Megyünk és adunk egy kis nem várt bevételt. Én már nem akarok tudni magamról, mire végzünk. Teve Klub, tényleg valami pokoli. Még ha sok kétpúpú járna oda... Asamival sétálgattunk erre egyszer, akkor szúrtam ki. Fel nem foghatom, ami történik és ami nem történik. Az őrző táplálkozik és szinte versenyt űzünk. Felébred bennem valami a régi szellemből. Nekem kell nyernem, de... Talán majd a kocsmában piedesztálra emelem magam, mikor már állni sem tudok. - Részemről pedig el is indultam! Mennem kell haza, szevasztok, kösz szépen! - szólok rezignáltan a pultosok felé, akik talán megnyugodtak, hogy nem kell a fél hűtőládát kilapátolni a melák elé. Kint sem öltözöm fel túlzottan, hagyom, hogy a hideg térítsen észre és északra, oda, ahonnan a halál származik. Visszavágyom. Egyszer már jártam a birodalmában és ott fogom végezni, nem is soká. Azon a 100 méteren egy kérdést teszek fel: - Tudsz valami jó szaftos-cukormázas történetet a szalonból? Kétballáb, aki leesett az asztalról vagy valami hasonló? Dolgozik bennem a cukorsokk, érzem. Egy normális ember már az inzulinos tűért kiáltana, én épp csak fellelkesültem kissé. Mire a krimóba érünk, elmúlik. Remélem, Wendy-nek sikerül engem szóval tartania, míg meg nem látjuk a sárga-barna, pálmafás cégért. Ha hozzáteszem, hogy bentről egy modernkori mindenkori metalzúzda szól, teljes a képzavar. A mókás történetnek reményeim szerint épp vége vagy még nincs, mikor már belököm az ajtót és előre megyek, hogy a késdobáló műsorszámát az én gyomrom kapja, ne a kedvenc ruhatárosomé. Bent egy szemüveges, kamionsofőr alkatú fazon issza a sörét, szemben a koncertvideót sugárzó tévével és két csaj csocsózik heves sikogatások közepette. Mi jövünk. - Kis kezit csókolom! Kezdetnek két üveg vodkát igényelnék - szólok rekedt, igazán ide tartozó hangon. Wendy-re nézek, hogy meg fog-e neki felelni, mert ha nem, kiegészítheti, cserélheti. A mennyiség adott, abból nem engedek. De ha ezek után képes egy doboz körtelevet rendelni, ráadásul szívószállal, akkor nagyon fog mocorogni a farkasom...
- Most, hogy mondod, egészen húsbavágóan ismerős. – Távol álljon tőlem, hogy felhánytorgassak bármit, ő kérdezte, s egyébként sem mondtam, hogy tökéletesen illik az irányába táplált érzéseimre, de megfogadtam, hogy erről többet nem beszélek, pláne nem vele, mert nem célom újra meg újra kényelmetlen helyzetbe keverni mindkettőnket. Annak jelenleg különösképpen rossz vége lehetne. - Jay, őszintén, halvány lilám sincs arról, hogy mi a túróról beszélsz, de az biztos, hogy itt én vagyok, és minden létező módon hajlandó lennék bebizonyítani, ha attól kevesebb káosz lesz a fejedben esetleg. – Nem túloztam igazság szerint, bár úgysem fog élni semmiféle kínálkozó lehetőséggel, hisz a szívét magához édesgette valaki más, és kétségkívül jobb helye van ott, mint nálam lenne. Legalábbis ebben a hitben élek, s szerintem ezzel ő is ugyanígy van. - Ennek én is csak örülni tudok. – Nincs jól, ezt látom, és összefacsarja a szívemet a gondolat, hogy szenved, arra már igyekszem nem gondolni, hogy még csak az sem én vagyok, aki akármilyen kurta időre, de esetleg képes lenne gyógyírt hinteni a lelkére. Pontosan ezért fáj jelenleg még jobban az egész helyzetem vele kapcsolatban, mint egyébként tenné. Az érintés talán valamicskére elég, talán nem, csak szeretném megtalálni az utat ahhoz, hogy itt legyek, ha kellek, mint barát, és közben a saját lelkem se cincáljam darabokra. Egyelőre sajnos még nem megy, hiába az eltelt hosszú hónapok. - Talán a választásod miatt látsz mindent ilyen sötéten. Nem mondom, hogy nem értem meg a dolgot, de azért ezt túlzásnak gondolom. Meg elég ijesztőnek. – Gyógyító vagyok, előttem nincs igazán olyan út, amin harcolni lennék képes a jövőnkért, bármi gyülekezik is felettünk, mert valami van, azt szerintem mind érezzük, de én vak vagyok a valóságra, és őszintén hiszem, hogy sokkal jobb így nekem. Inkább nem is figyelem, mit művel szerencsétlen desszertekkel, habár értetlenül állok a jelenség előtt, hogy egyáltalán ilyennel tömi a fejét. Abszolút nem jellemző. - Szar ügy, de nekünk most pont megfelel. – Engem nem mozgat, ha bezárnak egy helyet, ahol még sosem voltam. Ilyen névvel nem csodálkozom rajta, nem sikerült vendégcsalogatót kitalálni. A kért édességemet befejezem gyorsan, hisz érzékeltem, hogy Jaynek mehetnéke van már, s én azon vagyok, hogy jobb legyen a kedve, tűnjön ez jelenleg bármily lehetetlennek is. - Köszi, finom volt minden! – Mosolygok a pult mögött álló hölgyekre, akik szerintem iszonyatosan meg fognak könnyebbülni, amint Jay kisétál innen. Alapjáraton sem az a léleksimogatóan megnyugtató fazon sem termetre, sem stílusban, hát még ebben a letargiában fürödve. Én visszabújok a kabátomba, semmi kedvem összefagyni odakinn, amíg átérünk. Nem vérfarkasból vagyok, számomra nem ilyen egyszerű, bár a hímet talán most szimplán csak semmi nem érdekli a virágot. A bőrt lelkesen csipkedő fagyos hideg sem. - Szaftos-cukormázas? Nos, olyan nem nagyon van, bár olyan minden héten akad, aki leesik az asztalról. Van egy vendégem, aki minden egyes alkalommal, totál vörösen próbál lekászálódni az asztalról, és folyton lepottyan csóri. Pár hétbe beletartott, mire rájöttem, honnan fúj a szél. – Sejtelmesen elvigyorodom, de ennél konkrétabban nem vágyom taglalni a dolgot, egyébként sem célom semmit az orra alá tolni, meg aztán, eszemben sem volt kihasználni, hogy gerjed rám. Az utóbbi időben nem igazán vagyok fogékony az ilyenekre, de egyszer majdcsak visszatérek a ringbe. - Meg, két napja volt nálam egy leányzó, akit hiába próbáltam megmasszírozni, olyan szinten csiklandós volt, hogy rövidtávon ficánkolós röhögésbe váltott az egész. Végül inkább dumáltunk egy jót, és pénzt sem kértem tőle. – Azt sem ecsetelem, hogy átlag minden második pasi szexuális célzásokat tesz előtte vagy utána, mert ezt már megtanultam kezelni, lényegtelenek. Ahhoz minden körülmények között tartom magam, hogy a munkát és a testi örömöket nem keverem. Közben átérünk az említett tevéket cégérén hordó helyiségbe, de tök mindegy, hol, csak pia legyen, ha már az ivás lenne a cél. Nincs benn nagy tömeg, de mások jelenleg egyébként sem érdekelnek, következésképpen pont jó így. Legalább sosem kell várnunk arra, hogy teli legyen a pohár. Ja, hát úgy tényleg nem, ha egyből két üveggel nyitunk. - Remélem, abból legalább másfél a tiéd, mert én tuti lefordulok a székről egy üvegtől. – Ami azt illeti, fogalmam sincs, mikor ittam nagyobb mennyiséget utoljára, szóval figyelnem kell, hogy ne legyek nagyon ittas, és viselkedjek közönségesen, vagy forduljak be, és váljak depresszívvé. Régebben minden szeszbe fojtott estém után más ágyában kötöttem ki. Nem szeretnék ehhez a szokásomhoz visszatérni, esélyesen azt jelentené, hogy lepattintottam Jayt, mert vele nyilván szóba sem jöhet. Szóval inkább odafigyelek a mennyiségre. - Szóval, mennyire jött be az édességbomba? Illetve, mit remélsz ettől az alkoholmennyiségtől? – Nem árt tudnom, mi a cél számára, mert akárhogyan is, egyre inkább úgy néz ki, vigyáznom kell rá, mert magára jelenleg nem hiszem, hogy tudna, vagy egyáltalán akarna. Ismét megszabadulok a kabátomtól, és elindulok taláromra egy asztal felé, felteszem, úgysem állva fogunk inni, mint a lovak.
A célzás után lőni is kell. Ha mindig csak a nézőkét bámultam volna, hamar megfogyatkoztak volna a partizánbevetéseim Dasmarinas-ban. A nők másféle hadviselés mellett kardoskodnak. Sejtem, mi akar ez lenni. Megyünk a széthullás felé. Wendy-t már korábban elindítottam ezen a pályán és most igen dühítő erre gondolni. Villannak is a szemeim. Nem szólok, mert nem érdemes, attól ugyan nem áll feje tetejére a világ, mielőtt összeég. Másrészt pedig ott figyel az a tény is, hogy ez talán nem Wendy szájából hangzott el. Angutától tényleg "húsbavágóan ismerős" lenne az ilyen igazi, vérig sértő célozgatás. Amikor azt hallom, hogy minden létező módon bizonyítana, akkor már rezeg a léc. Ez egy másik stílus, nem olyan büszke, inkább kedves. Végül megkapom az igazi igazolást és most meg azért forognak vérben a szemeim, hogy azt feszítettem kínpadra, aki egyáltalán nem érdemelte volna meg. - Wendy, egyetlen mérföldkövem! Neked semmit nem kell bizonyítanod, csak... Már megint a csalánosban fetrengek. - A káosz elég komoly képződmény és megfoghatatlan. Annyira, hogy megérzem, ezzel sem vezetem sehova a közös utunkat. Másfelé kell kanyarodni, különben magammal rántom a nőt a szakadékba. Elég az is, hogy a szánakozás ilyen mértékű nála. Nem esik jól, hogy lefelé görbülő szájjal látom. Arra gondolok, hogy mindez miattam történik, mégsem akarom itt hagyni. Érte talán még tehetek valamit. - Légy oly szíves és ne egy bazalttömb intelligenciaszintjét feltételezd rólam! Szerinted létezik olyan ostoba lény, aki ezt az állapotot választja? Hirtelen érkezik a haragom és a farkasom is megmozdul. Közelebb megy Wendy-hez, az energiám ott liheg az orrára. Nem esik le, hogy a kőoltár melletti választásról lenne szó. Aztán a félelem ismerős szaga kezd borsot törni az orrom alá. Legyintek és éppen hogy nem söprök el egy újabb üvegtányérkát. Sok lesz a kárból, ma egyfolytában okozom. Végre sikerül egyezségre jutni és befejezni a cukorban fürdést, úgyhogy az eladóknak kicsit könnyebb estéjük lesz. A farkasom most csendben van, én nem annyira, mégis inkább Wendy-t beszéltetem. Ahogy ma kinyitottam a számat, csak fájdalmas és bántó dolgok ugrottak ki belőle. Fehér agyar nyála mérgező. A rendszeres zuhanó története nem igazán hat meg, olyan faarccal hallgatom, hogy konyhaszekrényt lehetne faragni belőle. A nevetős csajszi hallatán viszont egy mély, visszafogott kacagást én is hallatok. - Még ha nem is volt túl jövedelmező, azért remélem, téged is elkapott a rekeszizomtorna! Arra gondolni, hogy Wendy is igazán önfeledten tud nevetni, egészen szép érzéseket támaszt bennem. Bolondság lenne itt az utcán megcsikizni, de az is átvonul a kobakomon. - Kérésed számomra parancs! Mivel a rendelés egyáltalán nem bonyolult, nem kell poharat választani, töltögetni, csak két butéliát a kezünkbe nyomni, hamarosan miénk minden. Mielőtt Wendy indulna, elkapom a kezét. Hosszabb ideig fogom, mint indokolt lenne. Gyorsan belenézek a csocsós csöcsösök érzéseibe. Á, mit ad Isten, már találkoztunk! A két huszonéves, aki a Káma-Szútrát akarta tanulmányozni az antikváriumban. Elindulok feléjük és határozottan jelentem be: - Csatlakozunk, mit szóltok, kis hölgyek? Lábak keresztbe, kis ajakharapás, egymásra pillantanak. Pohárral a kézben hangzik a válasz: - Mi...éppen menni készültünk! Nem csak el az asztaltól, hanem rögvest az utcára. Intek Wendy-nek, hogy jöjjön, forgassuk meg a futballjátékosokat. Az üvegem az asztal üvegére huppan és pénzbedobás után készítem a golyót. - Na, megmutatod, mekkora királynő vagy? Mit kapok, ha többször lövök a kapufák közé, mint te? Kezd elkapni az élet és még a vodkát is meghúzom. Ez olyan két és fél felesnek felelt meg. A fázisok pedig késnek, de végül helyreállnak. - Olyan csodálatos volt, mintha egy kínai selyemhernyófarm lakóiból lakmároztam volna. Itt is azt várom, mint odaát, ahol az igazság volt. Rég látott, rég nem látott érzéseket, a falak leomlását. Úgy érzem, beépített ember lettem és csak a saját pofám néz vissza minden sarokból és minden oldalról. Habár nem, ez nem igaz, most a te orcád is rám ragyog és ettől már lényegesen enyhébb a helyzet. Ha pedig mindketten készen állunk, nehéz a golyó, repül, ki tudja, hol áll meg és melyik hálóba talál belerepülni? Ha harc, hát legyen harc!
Látom, hogy nagyon feszült, és bevallom, fogalmam sincs, mit kellene tennem, miként kellene értenem, mi rosszat mondtam? Csak a bűnös veheti magára a szavaimat, ám nekem nem célom, hogy önmagát hibáztassa, amiért úgymond rohadtul elkéstem a színvallással. Egyébként sem tettem volna meg soha magamtól, hisz nem gondoltam, hogy képes lennék zárva tartani bárki kedvéért a combjaimat. Immár tudom, nem mintha ettől sokkal jobban érezném magam, mert sajnos határozottan nincs így. - Jól van, akkor nem bizonygatok semmit, csak ha lehet, többször ne kérdőjelezd meg, hogy én vagyok én. Hát ki más lennék? – Ez nem a Mission Impossible, hogy tökéletesen élethű arcot fabrikálunk bárkiről kér perc alatt, nem mellesleg, még alkatilag is elég jól ismer, aligha utánozna le hitelesen bárki. Nem beszélve a jellemi sajátosságaimról. - Szerintem hisztisebb vagy jelenleg, mint a sokéves átlag. Mi lenne, ha nem értenél félre mindent? Én a tőr hatásairól beszélek, semmi egyébre nem céloztam. – Homályosítom fel, hiszen láthatólag nem megy neki a dolgok dekódolása jelenleg, szóval maradjunk a szájbarágós módszernél. Nagy lehet a zűr a fejében. Elgondolkodom azon, hogy talán szólnom kéne Asaminak, hogy jöjjön érte, és próbáljon meg lelket önteni belé, de ennyire jótét lélek azért még nem lettem, plusz fogalmam sincs, mit tud rólam a nőstény, és fölöslegesen nem szándékom bekavarni. Igaz, aktuálisan nem lenne mivel, lévén nincs köztünk semmi olyasmi jó ideje. Közben arra készülök, hogy talán megint le kell nyugtassam, nem szeretném, de a kényszer nagyúr, az ki van zárva, hogy tombolni kezdjen itt nekem. Csúf vége lehetne, és ha valakiről, róla nem szándékoznék jelentéseket írogatni, szabályosan rosszul vagyok ennek gondolatától. - Igen, egészen üdítő volt, megbeszéltük, hogy majd összeülünk még. – Reményeim szerint össze is fog jönni, az új ismeretségek sosem ártanak, főleg őrzőként nem baj, ha sok az ismerőse az embernek. - Hála az égnek. Legalább marad egy csepp józan eszem. – A világét sem vágyom közönségessé válni, és rámászni, szánalmas lenne, szóval jó lesz az a kevés pia is nekem, annyitól épp csak jó kedvem kerekedik, semmi egyéb nem zavarhat be a képbe. Jayben meg, legalábbis úgy tűnt számomra, meglehetősen erős az önmagát visszafogó képesség, és tartja magát ahhoz, hogy csakis egy nő létezik az életében egy bizonyos tekintetben. A kézfogásra kissé megrágcsálom ajkaimat, tudom, hogy el kellene húznom a kezem, de ahhoz túlságosan jól esik még ez a cseppnyi közelség is. Ez még úgysem jelent semmit, egy nő sem hisztizhetne miatta. Mit sem jelentő kézfogás, ugye? - Hú, te aztán ijesztő vagy a jelek szerint. Esetleg ismerted őket? – Az egy dolog, hogy küllemileg robosztus alakról van szó, de szerintem közel sem kellene ennyire beparázni tőle, de lehetséges, hogy mások nem úgy látják, mint én. Sőt… halálosan biztos. - Fogalmam sincs, Jay. Mit szeretnél kapni? Nem sok mindent tudok felajánlani. – Amit csuklóból válaszoltam volna, azt nem mondhatom, elvégre rendkívül közönséges volna, és azon az időszakomon már túlvagyok. Kortyolok a másik üvegből én magam is, noha jóval szolidabban, mint ő, ugyanakkor én közel sem bírom jól a szeszt, azért finomkodok ennyire. Nem nekem célom a kontrollvesztős búfelejtés. - Ennyire rossznak látsz mindent? – Talán kérdeznem sem kellene, egyértelmű, de valljuk be, átérezni nehezen tudom, csak fáj, hogy ilyennek kell látnom. Annyira nem vall rá, hogy hihetetlen. - Igyekszem ragyogni, hogy kevésbé legyen sötét odabenn. – Pillantok le a mellkasára, aztán beállok az egyik oldalra. Ami engem illet, mindig fiús csaj voltam, így a csocsó sem idegen tőlem, egész jól megy, de az nyilvánvaló, hogy a reflexeivel nem kelhetek versenyre, szóval esélyesen agyon fog verni, de nem bánom. Talán a győzelem hozzásegíti majd a kicsit jobb hangulathoz. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hagynám magam, ó, dehogy, azzal csak felhergelném. Mindent megteszek, amit tudok, hogy felülkerekedjek. Igyekszem fürgén pörgetni a bábukat, de pár perc kell, hogy megszokjam őket, mert valljuk be, nem mostanság játszottam utoljára. - A fenébe… – Szalad ki a számon az első benyelt gólja után, aztán már indítom a következő kezdőrúgást, a cél a kapu, remélem, azért 1-2 majd részemről is becsurog a képzeletbeli hálóba.
A fájdalom oda-vissza ugrál közöttünk és úgy összerázza az életünket, hogy szétesünk. Nem ezt akartam, én nem ilyen lovat akartam, de nem ám! Nem válaszolhatok a kérdésre, ha őszinte lennék és az ülne előttem, akitől félek, akkor véget vetne az életemnek. A farkasomtól elbúcsúzhatnék és túl fiatal öregemberként élhetnék tovább, amíg meg nem találnának a bundás rosszakarók. Kitérő válasz sem jut az eszembe, így marad a szemezés. Addig is szépet látok legalább. Hamarosan pedig megnyugodhatok, pontos választ kapok. - Az a tőr bennem forog, amióta lecsaptam rá. Nem kérek bocsánatot, amiért majdnem asztalt borítottam. Sajnálom, de nem szokásom az ilyesmi, még most sem. A farkasom csillapodik, leül a szőrös fenekére. Az a hatás bizony elég komoly, de nem vagyok képes elhinni, hogy mindenek oka. Hát ki az, akinek tőrrel nyitják ki a szemét? Általában nem szokott utána látni, se tisztán, se homályosan. Én pedig úgy érzem, annyira sokat tudok és olyan igaznak látom a világot, hogy akár ki is olthatnám az életemet, mert tudom, mennyire értelmetlen. De sajnos vagy szerencsére még nem tudok eleget. Az utcai levegő és a mozgás kicsit enyhít. Wendy második sztorija is. Már az vidámmá tesz, ahogy egy újabb kapcsolatról beszél. Amennyire tudom, sose volt az a barátnőzős típus, aki a csillogó kabátos társaival jár plázaparfümért, de ha ivócimborát talál vagy valami hasonlót, én örülök neki. Azt érzem, hogy az ő bánata engem nyomaszt és az öröme az én vígságom. Erre most mit mondjak? Asamiról is szoktam érezni hasonlót, de most olyan távoli, mintha világkörüli útra ment volna és épp Indonéziánál tartana. - Egy egész cseppnyi? Nem lesz az sok? Kajánnak szánt, már majdnem épkézláb vigyort villantok. Zavarna, ha tök normális maradna, míg én elküldöm otthonról az agyamat. A kézfogás kicsit borzolóra sikeredik, érzem, hogy nemcsak meglepetés ez, hanem több és rosszabb is. Nem szeretnék szórakozni Wendy-vel. Asamival sem. Amit szeretnék, arra csak több ilyen üveg után fogok rájönni. A kérdés hallatán büszkén elmosolyodom. Végre mesélhetek egy hőstörténetet! - Egy durva könyvesbolti sztorim van velük. Kutatni mentem és leszólítottam az antikváriumban könyveket tanulmányozók két legközelebbi képviselőjét. Pont a Káma-Szútrát terítették ki kuncogva és szégyenükben hasonlóan tűntek el a balfenéken. A mai estének viszont kellemesebb véget akarok, mint az állasok és a Teremtőmmel folytatott utcazúzó harc napjáét. - Akkor hagyjuk is ezt a hülyeséget. Játsszunk és győzzön, aki nyer! Hogy mit szeretnék kapni vagy egyáltalán tenni, az most fogós, ravasz kérdés. Nem akarom Wendy-t tésztaként laposra gyúrni, de nem is veszítenék szívesen. Habár mit veszítenék? Jól meghúzom a vodkát, égesse ki a tüzet a torkomból és küldje át a fejembe. Lassan már hevesebbre kapcsol a szívem is és mikor ajkaimtól elválik az öveg, már csak félig van. Wendy konszolidáltabb, fontolva halad a vodkájával. - Messzebb nézek, mint ahol a jó dolgok nyugszanak. Ha úgy tetszik, felkapcsolták a villanyt. Sötét a Nap, főleg az alagútban, de ami egyszer elvágja a nyakamat, annak a fényszórói már világítanak. Az őrző arcának fénye viszont ezerszer kellemesebb, mint ez a zavaros fényűzés. Egy fél üveg vodka után még tisztábban látok. Az lenne a jó, ha egymást taszigálnánk a dobogó legfelső fokán, erre fogok hajtani. - Hogy megrugdosná a sánta ló, mi? Tudod, az élet olyan, mint a motor. Be kell rúgni. Nem indul elsőre. Ahogy folytatódik a meccs, egyre lelkesebb leszek. Néha már annyira, hogy az asztal rám eső felét is megemelem. A szemeim tűzben égnek. Az üveg lassan kiürül, a kapum meg betelik, ugyanis Wendy becsurgat egy potyagólt. Tapsolok egyet és két tenyérrel csapok az asztal szélére. - Jöhet a következő rund? Addig ne rúgj gólt, ellenfél hiányában nem illik. Hehehehe! Gyorsan ittam ezt a keveset, ezért hat erősebben. Még el fog férni egy pár, megyek is a pulthoz és ha Wendy kér még valamit, akár valami brutálisat, mondjuk egy ananászlevet, azt is képes vagyok kihozni. Az én utam pedig gingőzben párolog tovább. - A tetkós társadalomban mi újság mostanában? Léptél szintet a szakma berkeiben? - kérdem virágnyelven, hogy ment-e előre vagy szándékozik-e. Ha szükség van rá, adok magamból, amit csak kér. Talán kérés nélkül is, ezt még meglátjuk.
- Semmi sem tart örökké, Jay. Csak tarts ki. – Segítek, amiben tudok, de érzésem szerint most élő lélek nincs olyan, aki csillapíthatná azt, amin keresztül megy. A holtak meg vélhetőleg élvezkednek odafenn, hogy gyötörhetik fiaikat. Abszolút nem értem, hogy mi az istenre jó ez. Miért kínoznak egyeseket? Én nem álmodtam, de ha tettem volna, biztosan a tollat választom, gyógyító vagyok, a tőr távol áll tőlem, a harcos életmód is. Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy olyan nyugodtan álljak mindenhez, mint azok, akik a tollat választották. - Ohh, meglepődnél, mennyi mindenre elég, ha legalább annyi marad. – Azért egy huncut mosollyal megdobom, valahogy kikívánkozik. Nem veszíthetem el teljesen a fejem, egyszerűen nem szabad, azzal ártanék neki. Nem a tőrös Jaynek. A szerelmes Jaynek, aki hosszú utat járt be, míg végül ismét képes volt megállapodni. Nem cseszem szét neki, nem vállalom a bűntudat terhét. Nem önmaga. Igaz, lehetséges, hogy még így sem kellenék, de ez olyasmi, amiről nem szeretnék megbizonyosodni, mert szörnyen sokat ártana az önbizalmamnak. A kézfogás egyszerre túl jó, és szívet facsaróan zavaró, nem tudom hová tenni, de nem rántom ki az övéből, talán ha akarnám sem tudnám. Ez a leheletnyi önzés belefér, igaz? - Mi az istennek olvasgat valaki ilyen könyvet, ha utána fogja magát, és vörösen elszelel? Tökre nem értem, holott az ilyesmit tök lazán fel lehetne vállalni. Ez is csak egyfajta érdeklődési kör, s amire épül, azt nem mellesleg mindenki űzi, ha beszél róla, ha nem. – Átmeneti üzemzavar lehetséges, mint mondjuk nálam. Mindenesetre most már értem, miért szeleltek el a csajok, de őszintén, nekem nem hiányoznak. Ha már eltöltök egy kis időt Jayjel, abba ne köpjön bele senki más. - Legyen úgy. – Csak tisztán a játék, a kihívás öröméért, őszintén, semmi nem jut eszembe a sablonos kéréseken túl, azok nagy része meg inkább arcpirító kategória, ami abszolút tiltólistás. - Azért én a magam részéről remélem, hogy semmi sem fogja elvágni a nyakadat, kár lenne érte. Csak… vigyázz magadra, jó? Bármilyen sötét is most a világod, vannak, akiknek fontos vagy. – Természetesen magamat is beleértem, bármennyire kerültem az utóbbi hónapokban, kellett, hogy kitisztuljon a fejem, bár sajnos sokra nem mentem. Félelmetes, milyen nehéz megszabadulni a bennem gyökeret vert érzésektől, túlságosan ragaszkodnak. Újabb kortyok a vodkából, azt hiszem, hazavezetni már nem fogok, de a kocsikám úgyis megvár, bárhol hagyjam is, szóval nem aggódom. Noha esélyesen szunyálni ott fogok, mert semmi kedvem egy büdös motelszobát kivenni fölöslegesen arra a pár órára, míg a szesznek nyoma sem lesz bennem. Igaz, talán az egyetem alagsorába is bevehetem majd magam, ha üres szoba nem akad, egy kanapét biztosan lelek. - Be bizony. – Bólintok rá, és nem tűnik fel, hogy hamar szokásommá válik minden benyalt gól után meghúzni azt a bizonyos vodkás üveget, ami az esetemben meglehetősen rosszul jön jelenleg, de valljuk be, az önmérséklet épp úgy sosem volt erősségem, mint az önmegtartóztatás. Amikor végre betalálok a kapuba, sikkantva ugrok fel örömömben, és még tapsolok is párat. - Háhh, legalább a becsületgól sikerült. – Nullával zárni a meccset vérciki lett volna, szóval ennek valóban nagyon örülök, és elég is ahhoz, hogy ne szívjam folyamatosan a fogam amiatt, hogy mennyit bénázom. - Hááááát. – Emelem meg az üveget, és kicsit azért lesápaszt a gondolat, hogy már több mint a fél üveg elfogyott részemről is. - Elleszek ezzel a kis aranyossal, már így is több fogyott belőle, mint azt terveztem. – Nem rúgok gólt, míg vissza nem tér, a fairplay részemről bevett szokásom. Hátat fordítok a pályának, nekidöntve a csípőmet és amíg kikéri a piát, őt nézem. Folyamatosan az munkál bennem, miként tehetném könnyebbé ezt az egészet a számára, de a könnyed szórakozásnál jobb nem jut eszembe. Talán neki már a pillanatnyi öröm is gyógyír kicsit. - Nem, és nem is tervezem. Jacki chan nem haverom, Harry Potter meg már nem tud újat mutatni. – Már olyan újat, amit tanulhatnék is, lévén nem mágusnak mentem, és az ötödik szint nekünk kapufa, kivéve a gyógyítók vezetőjének, de az értelemszerűen nem én vagyok, s még jó ideig nem is leszek, bár ilyen babérokra nem is török igazából. - Nagyon jó nekem így. – Emelem meg felé az üveget, látom ő váltott, itt aztán tényleg lesz nemulass, ha átlépi a józanság végső határát, és csak az illuminált Jay marad, de bízom benne, hogy képes leszek valahogy leállítani, nehogy hülyeséget csináljon. Bár, talán éppen az a célja. Ugyanakkor, könnyen lehet, hogy lassan bennem sem marad túl sok a józan kis angyalkából a vállamon… Basszameg, annyit voltam jó kislány az utóbbi időben, és az a nagy helyzet, hogy rohadtul unom. - Na jöhet a következő menet? – Kérdezem tőle felvont szemöldökkel, mosolyogva, kicsit már csillognak lelkem tükrei a szesztől, de még tudok magamról.
Bölcsen bólogatok, hisz én is ugyanezt gondolom, csak más értelemmel. Az örökléttől már nem állok olyan messze. Megérzem, mekkora erőket akar megmozgatni a kedvenc ruhatárosnőm. Nem mondom ki, de olyan nagyra értékelem, hogy egy pillanatra még el is hiszem, amit mond. Rövid pillanat volt. Hamarosan oldódunk, már ital nélkül is. A levegő és a mozgás jót tett, tudtam is, hogy megmásítja a világomat. Csodálkozó mosolyt és húha szájat villantok erre az egy figyelemfelkeltő mondatra. Az az érzésem, hogy játszunk egymással, mint kocka a hazárdőrrel és mindketten visszataszigálunk a lomtárba valamit, aminek a nappaliban lenne a helye. Jahahajjj és még az ujjaim közé fogom a kezét... - Tudod, nem lehet mindenki olyan sziklaszilárd tinikorában, mint én voltam a fiatalkorúak szervezett bűnbandájában. Jut eszembe, a te tizenéveidről talán nem is tudok olyan sokat. Már a pattanásnyomkodós években kezdett kifejlődni az igazi Wendy? A pult mögött mesélt történeteket, de nem kaptam átfogó képet. Ezeregy éjszakát megéltünk azóta, most mégis érdekel a múlt. Talán értelmetlen, de le akarom rángatni róla a leplet. Én sem bánom, hogy négyszemközt maradtunk két komplett, körbeforgatható focicsapattal. - Amíg a remény nyakát se nyisszantja el a kaszaforgató szakmunkás, addig még talán. A mai este is arról szól, hogy nem állok őrséget magam mellett. Nem tudom megígérni, hogy strázsálok majd. Az utolsó mondat megérinti a szívemet, nem csak a csücskét, hanem belefúródik és ott is marad. Megrázom a fejemet és fújok egyet, aztán egy ugrással folytatom inkább az asztali labdarúgást. Meg az üveg nyakalását, amiben Wendy is szorgoskodik. Lehet, hogy mégsem marad a helyén az utolsó csepp a pohárban? Legyen úgy. Ő mondta. Megállok, amikor vitustáncban tör ki és elnevetem magam. Nem mondom ki, amit gondolok és nem teszem meg, amit szeretnék. Ha már szenvedünk, halmozzuk, hogy sok legyen a kín. Telhetetlenség, legalább ennyi maradjon! Egyébként is szépséges találat volt. - Mikor érted te be egy kis aranyossal? Hang nélküli nevetéssel szólok be, emlékeztetve őt a régi énjére. Én azt mondanám, egy üveg kevés neki, de hát nem nyomhatom le a torkán! Wendy szabadsága az én szabadságom is. Értékes. Mint az újabb adag lötty, amit kikérek és kikézbesítek. Láthatja rajtam, hogy már eddig rengeteg örömet szerzett. Én is szerzem magamnak, döntöm a torkomba, de ez is társaságban élvezetes igazán. Élvezetes társaságban. - Szóval Stallone a haverod. Túl a csúcson. Már disznóvá tudsz változtatni egy helikoptert? A varázslatoknak csak azzal a részével vagyok közelebbi ismeretségben, amit kipróbáltak rajtam a fegyelmező részleg tagjai és azért ezekből sincs kevés. Sajnálattal hallom, hogy Chuck Norris-os pörgőrúgásainkat nem mérhetjük össze. Ezer örömmel edzenék vele. Tényleg úgy érzem, hogy szerezne nekem egy ezrest. - Nincs kegyelem! - adom ki a vezényszót. Ahogy nekiveselkedünk, ismét megemelkedik az asztal. Tiszta szeánsz, táncoltatjuk, mint Zsugás Jimmy-t a lába elé lövöldöző kaszinótulaj. Ha Wendy csillog, én már szemfényt vesztően vakítok. És csak töltöm a tartályt üzemanyaggal, erőltetett menetben. Lassan az őrző első üvegében több lesz, mint az én másodikomban. Jó hosszút pislogok, amikor a legnagyobb kortyot küldöm le. - Hűh, na most jött ki a gin a palackból! És mivel a figyelmem már mindenhová vetül, Wendy elég erős előnyt kaphat. Nem bánom, ha él vele és megküzd a győzelemért. Én is teszem, csak az impulzusok mindig elterelik a figyelmem szanaszét folyó medrét. Megrázom a fejem és prüszkölök, mint a lovak. Szembe nézek a veszedelemmel és elmesélem, ami a szívemen ült ma. - Diszkrét vagy, hogy nem kérdeztél rá, anélkül is elmondom. Asamit most a Sarkcsillagnál távolabbinak érzem, pedig nem ütött közénk éket. Ha ez a szakadék tőrrel van kivájva, hát a tavaszi mocsokfia nem spórolt a munkaórákkal. És a cetli? Az csak maradjon a szemétkosárban. Még most is érzem, hogy fejest ugranék a mélybe, ha előhoznám és ami még rosszabb, kézen fogva rántanám magammal Wendy-t. - Nem! Azt nem! - csapok az asztalra a gondolattól feldühödten. Mázli, hogy a műanyagrészt szeretgettem meg. Épp csak berepedt, az asztal lába pedig bizonytalanabb lett a gömbölyű talpú cipőt viselő illuminálténál. Wendy-re nézek és ebben a tekintetben tanácstalanság kergeti a reménytelenséget, a keserűséget pedig valami elfajult vágy ölelgeti, hogy végül mind a lemondás lepkegyűjtő falára kerüljenek szög csúcsára tűzve.
- Igen. kamaszkoromban születtek ők is. – Mutattam fel a karjaimat felé, még mindig mélyebb a tartalma, mint talán bárki hinné. - A pajzsmirigyem rosszalkodott akkoriban, és elég sokáig tartott a dokiknak, míg rájöttek, miért vagyok kismalac. Nekem meg még tovább, míg elfogadtam magam olyannak, amilyen voltam. Igaz, erősen kompenzáltam a nem épp erkölcsös életemmel. Szóval mondhatjuk, hogy pontosan akkor fejlődött ki az igazi Wendy, bár, mostanában elkezdtem úgy gondolni, hogy azért talán az sem fedi teljesen a valóságot. – Nem vagyok már ugyanaz, de tény, hogy nem számoltam bele a képletbe, hogy egyszer tényleg totálisan megbolondít majd egy férfi, azt meg kiváltképp nem, hogy egyoldalú lesz a dolog. Mindenesetre, keseregni nem fogok rajta nyilvánosan, kiváltképp nem előtte, teszem azt otthon eleget, vagy épp egyes csacsogós vendégeimmel, meg túl gyakran Primmel, bár szerintem őt már réges-régen kikészítettem a folytonos sirámaimmal. - Valószínűleg apám nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan lettem, amilyen. Egy erőszakos állat volt, verte anyámat. Hat voltam, mikor eljöttünk tőle, meg kiadták a távolságtartási végzést. – Nem titok, meg már engem sem visel meg, már nem gyűlölöm, egyszerűen csak nem létezik a számomra, nekem nincs apám. Sokkal inkább tekintettem annak a mentoromat, aki minden téren tökéletes volt erre a szerpere. - Sosem, de jelenleg az esélytelenek nyugalmával állok a kérdéshez. A szesz viszont mindenen csak ronthat. – Ez mind az asztali focira igaz, mind pedig a Jayyel kapcsolatos dolgokra, de nem kötelessége úgy érteni, amíg végig nem mondom, én magam sem vagyok tisztában vele, hogy az eszemmel már elengedtem, csak épp más aspektusból közel sem ilyen egyszerű a dolog. Nem mintha nagyon bánnám utólag, hogyha elszaladna velem a ló, de tényleg nem szeretném olyan helyzetbe hozni, hogy meg kelljen bántani, vagy épp megbánnia valamit. Még vannak józan, logikus gondolataim, igyekszem megőrizni őket, máskülönben attól tartok, tényleg csak sokkal rosszabb helyzetet teremthetek a mostaninál. - Szerintem arra a világon senki sem képes, és azt hiszem, egy helikopter hasznosabb lehet sokszor, mint egy disznó. Bár a magam részéről egyikkel sem tudnék mit kezdeni. – Hogy ért-e ezalatt valami konkrétat, bevallom hősiesen, nem tudom, de ha esetleg igen, maximum majd áttolja gondolati síkon. Feljebb viszont kétségkívül nem juthatnék már varázslatok terén, talán majd pár évtized múlva, ha esetek vezető gyógyító leszek, de addig még sokat kell csiszolódnom, és talán komolyodnom is, jelenleg nem lennék rá alkalmas, ebben biztos vagyok. Ismét pörög a labda, lassú vagyok hozzá, az biztos, és akárhányszor benyalok egy gólt, kortyolok az üvegből. Egy idő után már fel sem tűnik, mennyi fogyott, még az sem, hogy gyakorlatilag folyamatosan vigyorgok. Hozzá képest keveset ittam, magamhoz képest viszont rengeteget, más a mércénk, ő sokkalta jobban bírja, és hamarabb is józanodik. Én, hogyha átsiklok a határon, holnap keserves fejfájással fogom átkozni ma esti önmagamat. Ettől függetlenül úgy tűnik, némi csalfa remény elém kúszik, és pár gólt valami rejtélyes módon be tudok varázsolni. Egészen hihetetlen a dolog, én meg csak még inkább vigyorgok tőle. - Nem akartam tudni, Jay. Nem is kell tudnom, ez a ti dolgotok. Az enyém az, hogy legalább barátnak ne legyek csapnivaló, és ne használjam ki a rést a pajzson. – Kezd a napnál is világosabb lenni, hogy akad ilyen, de ami engem illet, jobban szeretném úgy a magaménak tudni, hogy magától jön, hogy jönni akar, nem elédesgetni, elorozni valaki mástól, aki amúgy jót tett neki. Nem mondhatok erre egyebet, nem is szeretnék, inkább a komoly pillanatot egy újabb sikollyal ütöm el a gólörömömet kifejezvén, s ha már belőttem még egyet, iszom erre is. Egyelőre a józan eszem még jelen van, de ki tudja meddig, tényleg időszerű lenne megálljt parancsolnom, ugyanakkor tudom jól, hogy van egy részem, ami igenis szeretne megfeledkezni minden józan gondolattól, és csak sodródni a pillanattal, bármit hozzon. Az asztalra csapásának hatására összerezzenek, és leteszem az üveget, kicsit talán komolyabban nézek rá, nem értem a felindulását. - Mit nem, Jay? – Talán ennyiben kellene hagynom, de tudni szeretném, mi dühíti ennyire, s ha lehetséges, segíteni rajta, mert láthatóan mindennel tele a feje, a lelke, és pusztán halovány árnyéka önmagának, ami valljuk be, meglehetősen ijesztő. Mégis, mindaz, amit a szemében látok, arra késztet, hogy mozduljak, és megkerülve az asztalt lépjek elé, hogy ha igényli, akkor megöleljem, vigasztalásnak szánom, szeretnék a nyugalom és csend szigete lenni legalább, ha más már nem lehetek, de ezt képes vagyok megtenni, és még a szívem sem hasad bele, abba sokkal inkább, hogy így kell látnom.
Csüggedt szemeket vetek a jól ismert feliratokra. Ezekről tényleg nem szólt a fáma, talán annyit mondott egyszer a pult mögött, hogy az a két szó többet jelent, mint két szó. Tetszik a harcos szellem, hogy megküzdött a pajzsmirigy-problémákkal és levágta a kismalacot. Ugyanis egy rendkívül csinos és egyben szabályosan kerek nő meséli el mindezt! Kap is egy mosolyt jutalomként. - Az ösztön és az erkölcs két érték, mérlegre is tehetjük őket, szerintem a vízmérték megállna rajta. Benned is, bennem is megvan mindkettő. Én mostanában kevésbé érzem az utóbbit, de... Arról már beszéltünk, hogy mit érzek, ezért egy nagy legyintéssel hajtom el a búbánat körül dongó legyeket. - Úgy érzed, csak álca volt, hogy egy mindenkié, mindenki egybe? Ettől csak lejjebb csúszom a béka ikrás alfele alatti földrétegbe. Mekkora fájdalom lehet rádöbbenni, hogy nem akarja már szétforgácsolni magát, inkább összeállna egy alakzattá az egyik (jó nagy) darab léccel, de az már beépítette magát egy másik barkácsépületbe? Fájlalom a szívét, ahogy ő is az enyémet? Lassan kezd emészteni a tény, hogy bármennyire szoktam neki örülni és akármekkora vigyorokat csalt ma is az arcomra, legbelül csak pusztítjuk egymást. Két tűz között égek és lentről közelít a harmadik, az örök, amiről azt mondják, olthatatlan. - Most azt kell mondanom, örülök, hogy nem ismertem apádat. Ha csak a sírhoz mehetett volna ki, még szomorúbb lett volna a boldog(talan) gyermekkor. Az öklöm is kikeményedik, ahogy arra gondolok, hogy valaki bántalmazza ezt a nőt. Bennem már rég nincs ilyen szándék, tisztázta magát. - Ne idegesíts a nyugalmaddal... Háborodottan kérem ki magamnak, de erőtlenül, cseppet sem fenyegetően. - A szesz nem ront el semmit, csak a vénákat zilálja szét, megszünteti a keringést és végül a temetőbe whiskey. Ahol amúgy is érzem magam. Még Wendy társaságában is. - Igazad lehet. A helikopter cseppet sem hizlal, hisz többnyire nem a kisebb mozgást igénylő helyváltoztatásra használják. Hanem fél megyék átugrására, példának okáért. A mai önpusztítást le lehetne zárni a cukorsokk és az italba fojtott bánat zsírsertéssel történő megkínálásával. Az gyönyörű befejezés lenne! A meccset pedig általában közvetíteni is szoktam, harsány és frappáns szófordulatokkal, de ma fáradtabb játékos vagyok. Meg is látszik, az ellenfelem tombolhat örömében, hogy már ennyi gólt lőtt. Józanul talán nem lenne ilyen aranylábú és ilyen fogsorcsillantós sem. Keblemre tudnám ölelni, olyan imádnivaló. A válasza megint lelohasztja a mosolyomat. Ennyire nem szoktam magamba szállni, de ma megint a saját húsomat marcangolom. Süt a kín a válaszból. Megint beleraktam szegényt a vasszűzbe és a fenevad számát játsszák a rádióban. Megrázom a fejem, próbálok ellenállni a dühöngő állatnak, de a tomboló ökör csak kiugrik az arénából. Remegnek az ujjaim, ahogy lógatom magam mellett a karomat. Szokott módon, dinnyékkel a hónom alatt. - Nem tépkedem a cetliket. Elégetem mindet, hadd jöjjenek velem a mélybe! A helyzet csak fokozódik, amikor a törődés mécsese eltörik és az őrző az asztalt megkerülve tapad rám. Engem bizserget, végtelen módon a reménybe taszít. A farkasom kedveli Wendy-t és éppen azért hajtja el. Mert beteg és egyedül akar lenni. Vagy meggyógyul vagy nem, de csak árthat bárkinek, akit igazán közel enged, ezt érzi a szőrmók. Agresszívan morgok egyet és lerázom magamról a láncokká érzett karokat. - Wendy, hagyj már lógva, hadd himbálózzak át az életbe! Vagy ahova lehet... Neked van helyed a világban. Alignak nem bántotta. Ha megtenné, meghúznám az öreg bajsza szőrét, mielőtt engem is kinyírhatna. Félek. Félek, hogy veszélyt hozok és hogy idegennek fog érezni. Hajnalok már nem jönnek. Az üveg félig üres. Megcélzom a húzóra ürítést, azzal öblítem le a bánatomat. Jó meccs volt. Végülis csak belenézek Wendy szemeibe és azt láthatja, hogy tartok tőle. Aggódom, hogy mit jelent számomra a jelenléte. Lefelé görbül a szám, exponenciálisan, kiugorva a diagramból.
- Nem vettem észre, hogy az erkölcsi mérleged másfelé hajlana, de lehetséges, hogy csak azért, mert rég láttalak. – Nincs okom kétségbe vonni a szavait, ő érzi, hogy miként viszonyul a dolgokhoz, ez szerintem tiszta sor. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy még a helyén van az esze és a szíve, vagy talán csak az mondatja ezt velem, hogy még mindig magasabban leledzik a szememben mindenki másnál. - Magam sem tudom. Inkább úgy mondanám, hogy az életemben minden egyfajta útkeresés, és nem sikerült még rájönnöm, melyik az igazi én. Ennyi év után ez azért elég gáz. – Tényleg képtelen lennék megmondani, az a Wendy-e a valódi arcom, amelyik fűnek-fának tárogat. Maradjunk inkább annyiban, hogy szintet léptem, és magam mögött hagytam a figyelemre és visszaigazolásra vágyó kislányt. - Élek a gyanúval, hogy akkor már nem élne. Néha én is kaptam, de inkább én, mint a húgom, ő szerencsére megúszta. Ez azonban már nem számít, túlvagyunk rajta. – Még gyermekként láttam utoljára apámat, és ez a jövőben sem fog változni, remélem, már halott, bármily gusztustalan is legyen eme gondolat. Egyszerűen képtelen vagyok bármi jót kívánni neki. - Párdon, igyekszem akkor nyugodtnak sem lenni, bár lassan túl hosszúnak érzem a mi idegesíti Jayt listát. Nem adnál pár tippet, hogy mi nem húz fel? – Kérdezem, továbbra sem görcsölve igazság szerint semmin. Azon már túl vagyok, hogy naphosszat azon járjon a fejem, mit kellett volna másként csinálnom, mikor adnom be a derekam, hogy én legyek az, aki miatt megszakítja szabados életvitelét. Nem számít, már nem kell a reakcióit lesnem, elmondta, hogy barát vagyok, a barátoknak meg mindegy, milyen a másik, elfogadják úgy, ahogy van, mert pont azért szerették meg, amilyen. - Felhomályosítanál, hogy milyen cetlikről beszélsz? Egyszerűen nem értem egy szavadat sem, pedig nem tartom magam ostobának. – Összezavar, és fogalmam sincs, hogy mindezt a hülye tőr mondatja vele, vagy inkább arról van szó, hogy egész más zakatol a fejében, de kimondani nem akarja kerek-perec, nem tartozik rám, vagy csak jobb, ha nem tudom. Az kétségtelen, hogy zaklatott, és kezd egyre világosabb lenni, hogy nem vagyok képes jobbá tenni a hangulatát, legalábbis nem tartósan, maximum pillanatokra. Azt hiszem, az utolsó, amivel megpróbálkozhatok, hogy átölelem, így mutatva meg, hogy itt vagyok, igyekszem én jó barátnak lenni, bármily cefetül is menjen. Ajkaimat összeszorítva lépek hátrébb, amikor leráz magáról, nos, ez nem vált be. A homlokomat ráncolva döntöm csípőmet az asztalnak, mintha azt próbálnám eldönteni, van-e még bárminek értelme ma este. - Elmenjek? Azt szeretnéd? – Szegezem neki a kérdést, a hagyjál lógva aligha olyasmi, amit egy nő hallani vágyik, pont egy ilyen leszerelés után, de értek én a szóból, kiváltképp a nem szépből, bármennyire is szakítson minden egyes alkalommal még több darabra. - Nem tudom eldönteni, hogy zavarlak, vagy más okból nézel úgy rám, mint egy kisfiú, akinek elvették a kedvenc plüss sárkányát. Miért kúsztak az aggodalom ráncai a homlokodra? Nem tettem semmit… amit nem kellett volna, vagy igen? – Nem léptem át a határt, ölelkezni szoktak emberek csak úgy spontán, nem tettem pikáns célzásokat, nem húzgáltam az oroszlán bajszát, de úgy tűnik, még ez sem jó… Talán a világon semmi sem lehet az jelenleg.
Ha ezzel egy kevés humort akart csempészni egyenesen bele a dráma közepébe, akkor ügyesen cselekedett, ugyanis ennyi még pont odafér. Ha pedig komolyan gondolta, az még inkább. Megint elkap az érzés, hogy ezzel is csak a szája szélét rángatom, húzogatom a mézet és a madzagot, hogy bibibí, na most, de végül mégsem. Ő nem. - Nem bocsátkozom megfejtésekbe. Mostanában akadozik a rejtvény. Azt mondják, a hosszú élet titka, hogy legalább 90 évig kell keresni. Kutass csak, megleszel. A hangomból kihallani, hogy nem optimista vagyok, csak szeretnék neki nyugodtabb sorsot. Szeretném, ha igazzá tenné a mondást, hogy aki keres, az talál. Nálam egy másik jött be: aki sokat markol, keveset fog. Épphogy csak tudom tartani az élet fonalát itt a kút alján. Ha elengedem, egyek leszünk a feneketlen mélységgel. Hívogat, csábítgat, én viszont még küzdök, amennyire tehetem. Fogalmam sincs, Wendy mennyit változhatott, tényleg nem tudok belelátni. - Elképzelhető, de nem mindig voltam ám ilyen vérszomjas. Lehet, hogy csak falikép lett volna belőle és kórházi ellátott. Ahogy a bélyeggyűjtőkből, akiket levertem, mert rossz helyen kopogtattak. A múlton nem rágódunk, a jelen is elég ócska, nem kell fokozni. Wendy önértékelését viszont tisztábban látom. Fura érzések kezdenek keringeni. Úgy csipkednek, mint medúza a tengerben. Vajon belehalok? Lebénítanak és megfulladok? Egy szeretetre vágyó lányt érzek magam körül és egy mélységesen mélyen fekvő élő hullát. És akármilyen élettelen, egyáltalán nem nyugodt. - Kicsit belekukkanthattál, hogy én milyen széles lajstromot látok. Inkább ne nézegess erre... Megkocogtatom az üveget, mert az aztán nem idegesített. A régi időket idézi, amikor tanultam a testépítést és mellette keményen gyötörtem a májamat is. Majdnem olyan üres már a flaska, mint az életem, mióta rémesen döntöttem álmomban. - Végső leszámolás. Tiszta fejre van szükségem. Lenne. Képtelen vagyok elképzelni, hogy totális őszinteségbe igyam magam. Nem kotyogom el a ma történteket. Sajnálom, hogy szőkét csinálok a kedvenc ruhatárosnőmnől, de nem szabad, hogy ezt értse! - NEM! - vágom rá hirtelen és teli torokból, hátborzongatóan marasztalva őt. - Nem. Azt semmiképpen sem. A féktelen buli léket kapna, ha (fék)olajra lépnél - folytatom a megszokott, közepes tantermi hangerőn. Elszorul a torkom és remeg a szemem sarkában az ideg. Meg a szám is és még a fogaim vacogását is tisztán hallom. Tisztábban, mint amilyen töményet ittam. Fintorgok, szorítom az arcomat. Olyan érzés ez, mint amikor a komplett ellenséges hadsereg nyomja a kaput, bent pedig egyetlen legény van talpon. - Wendy... - szólok fátyolosan és nem bírom ki, hogy ne simítsak végig az arcán. Naná, hogy rezgő nyírfaként, hisz az ujjaim is reszketnek. Mintha már érezném a sír hidegét. - Egyet jegyezz meg: te nem vagy Az, akinek nem mondjuk ki a nevét, mert a végén újra kinyitja a Harry Potter tavaszi kiadását. Ne ismerjen ő, ne tudjon rólad és... Most komolyan mondjam ki? Hirtelen idegesen megrázom a fejemet. Törik az üveg, akkorát tiltakoznak a gesztusaim. Felteszem a kezeimet és integetek velük, hogy nem szándékos volt. - Még egy kört kérnénk a partvis-lapát kombó mellé! Vagy még kettőt! Kacsintok egyet. A töréshelyzet kizökkentett. Itt már csak az átmosott vesének van értelme, semmi másnak. A tüskét nyomom mélyebbre Wendy-ben, ha többet mutatok magamból. Elkapom a vállát és magamhoz húzom őt. Így indulhatunk a pulthoz, ha még most sem ijesztettem el. Ma este négykézláb akarok taxiba ülni. Az való nekem és mikor utoljára megtörtént, akkor is együtt voltunk. Másképpen, mint most, de az lényegtelen. Én nem tudom, mik vagyunk, de most nagyon jó így.
- Ühüm. – Húzom el a számat. Megleszek. Nos, a megleszek nekem nem elég, én nem meglenni akarok, hanem boldogan megélni az életemet, amire jelenleg nem vagyok képes, de szerencsére ezt a mély, és gyomorforgató önsajnálatot elnyomja az alkoholmámor, így nem is köpöm a világra a valóság ezen szeletét, sokkal jobb lesz ez így. - Szerintem már kamatostul visszakapott a sorstól mindent. Legalábbis szeretem ezt képzelni, a világon semmit sem tudok róla azóta. - Ez olyasmi, amin nem is áll szándékomban változtatni immár soha az életben. Mindig nagyon jól megvoltam apa nélkül, és ez így is lesz életem utolsó percéig. Ha valaki, hát a húgom és a lánya rettenetesen hiányoznak, a napi e-mailek nem elegek, mindenesetre több, mint a semmi. Ettől még nem vágyom vissza, jó itt nekem, szeretem a várost, mindkettőt, szeretem az ittenieket, és a farkasokkal is jobban kijövök, nem beszélve a vállalkozásomról. - Elképzelni sem tudom, milyen lehet most neked, és megfejteni sem próbálom, de komolyan gondoltam, hogyha tudok segíteni bármiben, itt vagyok. - Talán nem fog élni a lehetőséggel, vagy képtelenség segíteni rajta, de attól még szeretném, ha tudná, számíthat rám, elég jó vagyok abban, hogy szükség esetén félretoljam a problémáimat, érzéseimet, márpedig ő most szenved, és ezt rendkívül pokoli érzés látni. Csak tudnám, miért nincs Asami mellett, nem értem, hogy a szerelem, amit iránta érez, hogy nem képes fény csempészni a sötétségbe. Talán még ezen felül is áll a tőr átka, ami valljuk be, egészen ijesztő. - Tiszta fejre… nos, az még pár óráig nem lesz, kiváltképp, ha közben tömöd magadba a szeszt. - Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem válaszol, de nem forszírozom, semmi kedvem asztalt töretni veled a nagy tudásvágyamban, nem kell mindent tudnom, nő vagyok, hajt a kíváncsiság, de talán jobb így nekem is. - Jóóó, nyugi, csak ne ordíts, a frászt hozod rám. - Szabályosan összerezzentem az újabb felcsattanására, úgy tűnik, ez ma a rendszer, egyszer-egyszer felordít, én nem értem, haladunk tovább. Bár most legalább tudom, miért a nagy hangoskodás. Nem megyek sehová akkor, noha tény, nem szívesen hagynám itt, nehogy valami kalamajkába keveredjen, nem mintha ittas Jayre felügyelni akkora nagy élet biztosítás lenne, de bízom benne, hogy nem bántana. Esküszöm, doktorálni lehetne a mimikájából, és próbálom nem úgy fordítani, hogy már megint felcsesztem az agyát, de elég nehéz nem ezt a következtetést levonni. Esküszöm, fogalmam sincs, mit és hogyan kellene mondanom, hogy abból ne legyen baj. A simítására finoman beharapom az ajkaimat, és aprót sóhajtok, sajnos még mindig túl jól esik, s csak azért sajnos, mert elfelednem kéne, nem újra meg újra ugyanoda visszasodródni. - Kitől félsz ennyire? - Csúszik ki ajkaim fogságából az át sem gondolt kérdés, de ez az első, ami eszembe jut, és bár biztosra veszem, hogy erre sem kapok választ, de legalább kezdem kevésbé ostobának érezni magam. Mindenesetre az határozottan nem nyugtat meg, hogy van valaki, aki előtt Jay úgy gondolja, nem szólhat rólam, s talán senkiről, aki fontos neki. Még az üveg is összetörik a kezében, és bár tudom, hogy nem oszt, nem szoroz neki pár karcolás, azért a mancsai után nyúlok, hogy megnézzem, nem ment-e túl mélyre esetleg egy szilánk, s ha úgy van, akkor meggyógyítsam. - Távol álljon tőlem, hogy partygyilkos legyek, de biztos ez? Ha azt mondod, ez minden vágyad, üsse kavics, folyjon az a szesz... - Nekem határozottan nem fog jót tenni, de van az a szint, ami csak hathatós agysejtrombolással orvosolható, és azt hiszem, már én magam is eljutottam oda. - De remélem, tudsz valami kényelmes motelt a közelben, vagy egy otthonos kis bokor csoportot, mert részegen holt biztos, hogy nem állítok be hajnalok hajnalán az egyetemre. - Hejj, de szép is lenne...
Érzem én, hogy nem elégítettem ki Wendy-t. Pedig ez meg szokott történni, amikor találkozóra kerül sor. Az én részemről mindenképpen. - A kamatos kamatot nem akarom tetézni. A lényeg, hogy a szemem elé ne kerüljön, a város határait ne illesse lábaival! Mert akkor bizony nem állok jót magamért, sem Wendy-ért. Jelen állapotomat tekintve a garancia nem létező fogalom. - Ismét sikerült örömet szerezned nekem! Manapság ez a hótollú holló kategóriája. Csodás érzés, hogy nem osztozunk. Semmi gúnyt nem érezhet, a mosolyom is őszintén üdvözli a tényt, hogy Wendy nem ismeri testközelből az eljövendő apokalipszist. A másik örömteli gondolat, hogy mellettem fog állni. Ebbe azért vegyül más is, hisz nem egy életbiztosítás a környezetemben járni-kelni. - Ezért indultam neki a cukortúrának. Amibe beletartozik az italozás és a desszertnyalás is. A tiszta fej csak mocsaras, vizes síkságokra vezet. Amik a vég üzenetét hordozzák. Wendy vállára teszem a kezemet. Csendesen, ahogy kérte. Nem értjük egymást, ez az este a káoszé. Itt kell tartanom őt. Kell? Muszáj? Csak a fájdalom az, amit meg tudok osztani és ez nem túl illendő. Az önzést koronázom meg, ahogy őt is bevonom a végtelen szomorúságba. Az a kis hajtapi ártatlan lehetne, de az előzmények fényében egyáltalán nem az. Csak én létezem, senki más. A kegyetlen, pusztító dög, aki hamarosan talán tényleg tömegsírba kerül. Ez az érzés tükröződik arcom üvegén és úgy érzem, mindjárt szilánkjaimra török. Aztán hét évig kerül a szerencse. - A tavaszi mumustól, akinek ilyenkor jut eszébe, hogy noha nem a Taigetoszról esett le, de mégiscsak életképtelennek minősítették és ezt a címet másra, másokra matricázná át. Ebből már érteni kell, bármilyen kotványos és üledékes is a szavaim kőzete, amiből az aggodalom vára felépült. A gerincem közepén a csigolya szinte kiugrik a helyéről, ahogy Wendy hozzám nyúl. Ilyen nincs, hogy valaki a szemével gyógyítson. Vagy verjen. Egy szilánkot találok, azt is kihúzom és vörösségében a padlóra pottyantom, hogy a vákuum elnyelje. Menjen a porba. Első részem, ami így jár. - Messze álljon tőled, mint anno a férjed! Mert a bulit tényleg kímélje meg! Engem megölhet, de a mai este éljen! A fejemet idegesen megrázom és magamhoz ölelem az őrző leányzók lenyálazós legcsodásabbikát. - Ne haragudj meg és ne hasítsd ki a szívemet! Nem úgy értettem, ahogy mondtam. Az üvegek üresen szépek és érzem én, hogy a kezdeti húzódozás nem vezet disznóvágáshoz. - Egy pad a főtéren vagy egy olcsó hostel...mondanod sem kell, hogy ne tudjak egyet a sok jelenlévő közül! Az egyetemi tanítványaim egyike, egy csodásan gigantikus csöcsű leányzó bizony pont egy ilyen tulaj leszármazottja. Ha túlpörgött nyelvvel hívom fel, akkor is segíteni fog. És hiába reménykedik jobb jegyért, ez nem lesz elegendő, ha csak két tételt tanult meg. - Szép nem lenne! Az csak a hajnal, ami az éjszaka fekete Napja után felderül. Na de mesélj nekem valamit! Az itteni farkasok közül kik kerültek még be a látóhatárodba? És odaszűkültek vagy továbbálltak? Itteni alatt értek ittenit és ottanit, azaz Anchorage városának levegőjét összelehellőket is. Érdekel, kikhez volt még szerencséje. Az italaink pedig érkeznek és az üveg fenekéhez egyre közelebb kerülök. Mint annakidején Wendy fenekéhez. Az érzés már majdnem földhöz taszít, de csak majdnem és ami üvegbe zár, az ki is tol onnan. Felhajtom a dzsinn felét és lassan szellemé változom. A kép is olyanná válik. Homályos hajnali harmattal hunyorgok a ruhatárosok gyöngyére és most már a mosoly állandósul. Mert az átok ittasan nem érvényesül. Csak a látvány. - Magadért beszélsz, cukor és túró! Mennyit fogytál, őszinte letisztultsággal? Van hozzá közöm? Van hozzád közöm? Pohármentesen, üveget az üveghez koccintva teszem fel a kérdést és utána az üveget a csocsóasztalra, amin a végső megoldás egy Wendy-győzelem. - Két ponttal! Csapjál bele, huginővér! Ha belecsap, én mellé mellre és átölelem, de úgy, hogy csak éppenhogy élheti túl. A szégyellős önmagam visszatér az óvodába és kacsára vett cipőjét nézegeti. - Szeress engem, hogyha nem kérlek és ne fázz, ha hideg szél fúj! Rendben van? Magam sem értem, amit ő ebből érteni fog, de fogyasztanom kell. Ha optimista lennék, most azt mondanám, hogy az üveg félig tele van. Mindkét üveg. Csak épp nem találom a jónak várását. Az üveg alja vagy a lé közepe nem azt tolja orcám elé.
Nem akarok apámra gondolni, máskor sem teszem, senki már az életemben, maradjon ott a jövőben is, kétlem, hogy olyan ostoba lenne, hogy visszatérjen, és bármit akarjon még tőlünk. Rettentően elcseszett lépés lenne, és bár leosztanám én magam istenesen, de azért jól esik, hogy Jay a védelmemre kelne. - Akkor valamit nagyon tudok. - Már-már meglepően szerény az vonásaimat megülő mosoly, nagyon örülök neki, hogyha csak pillanatokra is, de sikerül elérnem nála, hogy jobb legyen a kedve. Olybá tűnik, hogy közel sem lehetetlen, csak épp valahogy sosem azzal sikerül, amivel számítanék némi könnyed feloldozásra, egy csepp levegőre a fuldoklónak. Semmi gond, a lényeg, hogy olykor beletalálok a közepébe. - Mármint a tiszta fej orvoslására? Igaz, ami igaz, nagy baromságot még a cukor és alkoholsokk hatása alatt sem tettél vagy mondtál, szóval azt hiszem, ez biztonságosabb terep, mint gondoltam volna. - Régen nem volt, igaz, ami igaz, akkoriban Jay nem volt vérfarkas, és sokkal inkább elbódította a szesz, én szintén kevésbé bírtam, bár én most sem vagyok olyan nagy kefekötő, volt időszak… Néztem ki csúnyán, egy időben, na jó, életem nagy részében nyugodtan rám vasalhatták a ribanc titulust, mert valóban úgy viselkedtem, és talán még mindig jobban járnék, ha annyi lennék. Egy befoltozni való lyuk, nem egy hasogató szív. Nem mindegy, ám így alakult, és számomra volt a legváratlanabb, de már nincs mit tenni, csak szépen lassan a felejtés útjára lelni, és talán egyszer majd találni valakit, akivel egyszerre dobban ugyanúgy a szívünk. Most már nem tűnik annyira abszurdnak, lám, valamire jó a szívfájdalom is. A kezeire pillantok, némi félsz leledzik bennem, hogy arcba kapok valami heves megnyilvánulást, de szerencsére halkít magán, így nem kell dobhártya károsodást szenvednem. - Áhh, hogyan is feledkezhettem meg róla. - Én ugyan megúsztam, de emlékszem milyen volt Jayt meztelenül találni Rebeccával, és hogy nem sokon múlt az életük. Nekem nem ugyanolyan várni az áprilist, az én szabad akaratomat nem vette el soha Alignak, és nagyon bízom benne, hogy idén sem fogja, de olybá tűnik, az, aki a szívemnek kedves, kezd beleőrülni ebbe az egészbe, ami valljuk be, ijesztőbb, mint várni az áprilist. - Bármi történjék, itt leszek, hogy befoltozzalak. - Tudom, sokat nem jelent, és meglehet, lehetőségem sem lesz rá, ha az a szellemek, és egykor volt vérfarkasok szégyene sikerrel jár. Félelem költözik a szívembe, nem akarom megérinteni, mert úgy érzem, nem szabad, de az alkarjaira futnak puha ujjaim, hogy nyugtatólag kíséreljek végigsimítani rajtuk. Kénytelen vagyok nyelni egyet, nem tetszik az az elemi erő, amilyen hatással van rám a puszta közelsége, ha valami elől, ez elől menekülnöm kéne. Fegyelmezem magam, szigorúan, muszáj, mert nem léphetem át a határt, bármennyire legyen kecsegtető. Még egyszer ugyanabba a csapdába nem sétálunk, józanul nincs esélyem, ne legyen hát másképp sem, akkor sem, ha mindez csak az én fejemben létezik. A következő pillanatokat már vér színezi, nem sok, de ahhoz épp elég, hogy a gyakorlatiasabb énemet rángassa elő, és apró rásegítéssel foltozzam össze a hím sérülését, noha tudom, magától is remekül menne neki, de nem szeretném vérezni látni. - Jól van, bár nem tudom, hogy kellett volna hangzania, szóval nem haragszom. A szíved meg nem nekem áll hatalmamba kihasítani, de bízom benne, hogy más sem fogja megtenni. - Furcsa belegondolni, hogy voltam már feleség, gyatrán ment, mi tagadás, és talán épp amiatt az eset miatt gondoltam úgy, hogy nem éri meg lekötni magam, úgyis csak tönkre tenném idővel az illetőt. Talán csak hosszú utat kellett bejárnom, hogy beérjek valami komolyabbra. Nem tudhatom, amíg ki nem próbáltam. - A farkasokkal nehezen jövök ki igazság szerint, ezt tudod. Itteni alatt ezt a várost értjük? Odaát van a legjobb barátnőm, illetve, van egy két fontosabb közületek, akikkel olykor kellemes összefutni. - Ezalatt értem azt is, hogy úgy kellemes. Nem viszem túlzásba, azt viszont nem fogom ragozni, hogy jobbára inkább egy bizonyos nőstényről van szó, holott sosem futottam szoknyák után, de most jól esik, meglepően jól. Könnyebb felejteni. - Itt, Fairbanksben, nos… nem mondhatnám, hogy puszi pajtás vagyok bármelyik farkassal, de ritkábban is időzöm erre. - Magyarázom, inkább őrző körökben mozgok, és esszencia terén sem kellett lepaktálnom senkivel, nem terveztem fejlődést a közeljövőben, de ami késik, nem múlik. Ismeretség és fejlődés terén sem. - Mennyit… nos, szerintem legalább tízet, de mielőtt elkezdtek letáncolni rólam a kilók, rég nem mértem magam. Van hozzá közöd, meg tudtommal hozzám is. Ahogy mondtad… barátok vagyunk. - Sosem hittem volna, hogy valaha utálni fogom ezt a szót, de nyögvenyelősen jön csak a számra, és alattomosan ülepszik meg tudatomban ismét, emlékeztetve, hol a helyem. - Azt kell mondjam, nem tesz jót a koncentrációs képességeidnek a szesz, az enyémek meg szárnyalnak. - Kuncogásba fulladok, inkább, minthogy felfogjam a dupla lánytesósba öltöztetett becézést, amitől kedvem támadna lehányni az első bukszust odakinn. Azt hiszem, ezt már sosem mosom le magamról. Nagyot csattan a tenyerem a övében, aztán úgy megszorongat, hogy levegőt is alig kapok. Kissé megtántorodom, mikor elereszt, és kóválygok egy keveset, majd hogy hanyatt, vagy épp előre ne essek, megtámasztom magam, és naná, hogy az egyetlen nem épp tereptárgynak nevezhető kezembe akadó támaszték éppenséggel Jay mellkasa. - Upsz, azt hiszem, az utolsó pár korty már nekem sem kellett volna. - Felkuncogok a szavain, és meg sem gondolom, mi az, ami elhagyni készül a számat, egyszerűen csak kiszánkázik rajta, édes dallam lehetett volna egykor szebb napokon, de ma csak gonddal terhes sóhajt hagyhat maga után. - Ez most is így van, nem kéred, és szeretlek. - El sem jut a tudatomig, hogy mit mondtam, csak lassan elhúzom a kezem, és elindulok a pult felé, már minden mindegy alapon jöhet még pia, gázosabb nem leszek, jó esetben meg emlékezni sem fogok semmire. Rosszban meg majd átzokogom a holnapot, nem számít. - Ja igen, és fázós sem vagyok, de talán ez sem új. - Meg az előző sem. Én tudom, ő tudja, tudja ezt szerintem mindenki, akinek van szeme, és látott minket együtt. Most azonban kevésbé érzem magam szerencsétlennek, talán a pia teszi. - Hogy halad a józan ész kiiktatása projekt? Az enyém már kezd szabadságra menni… vagy már elment. Nem egészen tudom megállapítani. - Sóhajtok, miközben visszakacsázok hozzá. - Jé, még abban is volt… sebaj, elfér.- Egy majdnem fél üveg, meg egy egész üveg, folyékony mámor.
Hát valamit nagyon tud, az bizony bizonyos. Hogy az apja hiánya tette-e ilyen nőies nőivé vagy női vonásokkal traktálta az anyja, az nekem már mindegységes! Cédák bétája és deltája és én így szeretem! Ezért tépkedtem egész nap a cetliket, hogy a szemeteskosárba is jusson, amit a taki nénike kiürít és a dombra ürít. - A barom baromsága inkább természetes, mint terhelendő? Ahogy gondolod, drága édességem! Mert a bajnoki bulin voltam én minden, csak nem megfontolt. Ott lettünk egymáséi és azóta sem múlik el nyomtalanul az érzés. Ma este tényleg nem tettem semmi zubbonyt érdemlőt és gumilakásba valót. Eleddig. Az arc- és hajtapizás nem annyira bolondos témaság. Most értenem kellene, mire gondol a ruhatárosnők gyöngye? Egy ott felejtett kabátról, amit ő is ott felejtene, ha nem jelentkezne nemes tulajdonosa? Nem tisztáztuk, milyen érzés volt? - Elárulod nekem, mi volt a legelső gondolatod, mikor az ujjatlan trikót viselő társacskádat megtaláltad a pőre párnám mellett? Szeretném a füleiből hallani a hangomat és fordítva. Ordítva is jó. Azok a nyugtató ujjacskák minden irányba hatnak. Érzem, hogy az érzések is indulnának a szélrózsa minden irányába, de közülük néhány, főleg a déli le van tiltva. Ahol az élet van, oda nem mehetnek. De mi a tücskök rugózó hátsó lábáért nem? Túl hangosan zenélnének? Fogalmam sincs, milyen fogalmakat kéne felszínre hoznom, amikor Wendy húzódozik és a malacot csak nem akarja levágni! Engem eléggé zavarni szokott, amikor valamit nem értek. Egy egyetemi tanár azért tudja azt, amivel több, mint egy hete foglalkozik! - Emezt és amazt, meg a másikat! Akiket ismerhetek és akiket nem kellene! Mert bármily furcsa is, érdekel engem, hogy boldogítja-e őt valaki vagy tipródik a szívén? Nem lesz jó vége, ha szteppelnek a dobogóján! Azt a bizonyos csöcsös társat talán említette már és szíves örömest megismerném, még ha örök ellenségre is találnék benne. Amikor viszont arról hallok, hogy van kivel vigasztalódni, az nyomasztó és a halálos ágyról felzaklató állítás. - Kellemes találkozások? Egynél is többször? Na, annak nem örülnék még úgy se, mint nyírandó bárány az új gyapjúvágó késnek. Hogy miért? Mert nem engedhetem át másnak a dicsőséget? Előttem zárva a kapu és más nyitja ki? Hát le is törném a kezét, de szilánkosra és úgy fogyasztanám el, mint az államügyészét! Mozogjon robotként utána! - Itt én vagyok a nagy barát és tényleg akad pár bundabirtokos, aki a bizalmamat élvezi. De erről talán jobb hallgatni. Angutának van civil énje és falkabeli is. Wendy biztosan nem tudja, miféle alakkal cimborálok. - Mínusz tíz kiló? Az irigyeid mennyit híztak dühükben? Mert tudom én, hogy működik a mély hangon nyüszködő női irigység? - Jaj, te... Ó, hát ennyire egyszerűen rég fogalmaztam. Talán akkor, mikor Gina gombolta az inget, ami a húsát rejtette. Van közöm, mindenhez, mindenkihez, aki fontos. Barát? Annyira hülyén hangzik ez most, mint Quasimodo-nak a gazdasági informatikus szakra való jelentkezés. Nem bólogatok, nem helyeselek, nem tiltakozom. Markánsan hallgatok. Feladtam, kész, ennyi volt. Megtiportam az én drága liliomomat és legszívesebben én kerülnék a helyére, hogy a nyakamat illesse a tűsarkújával. - Repülj, kicsim, szállj fel magasra! Hódítsd már meg a kék eget a feketeszeműekkel együtt! Itt vagyok, hisz hol lennék, ha máshol? A nevetés kedvemre való, egyre inkább feltaszít a magasba, ahol bármi várhat, mint első szolgálat és nem utolsó. Wendy-ben elindítottam valamit, ami összefertőzhetné a ruhámat, de szerencsére még nem kön ki. Érzem, ami történik. Meglep, hogy célba értem, de ez csak annak köszönhető, hogy a csajszi volt precízebb. Ezért érezhezi a halál érzékeny ölelését. Mázli a müzliben, hogy akad kapaszkodója. Egy szép nagy és kidolgozott mellkas. Ha másé lenne, már lendülne a lábam vagy a karom, hogy a harcmezőn essem el én! - Pont az fog kelleni, kedves borító burító! Egész finom étel, de most momentán nem arra gondoltam. Hanem a röfögős röhögésre. - Szeretlek én is, csak nem tudom, hogy miért és hogy hova vezet mindez, ha nem a traktornyomba, amiben felborulnak az autók... Én már nem tudom, mi történik, a kőkereszt a nyakamra omlik, nyomja a gerincemet és csak egy kis kéz emlékeztet, hogy itt valami más történik. Egy kis kéz, ami inkább izzad, mint vacog. - Vackort a villanyáramba csavarják bele. Én is becsavarodtam volna? Most megmondhatod az őszintét! Megadom a díjat. Átveheted! - Az enyém már nem is emlékszik, mikor vett ki szabadságot? Na, de mondd meg! Csak az üveg számít vagy a lábad is érzi már a boogie-t? Mert én bizony beindulok, ahogy egy irtózatos bomba robban a lejátszóban. Szeretnék együtt detonálni az őrzők kagylószemével. A nagy, kopasz fejem játssza a konferansziét és totálisan ugrabugrálisan kezdek viselkedni. Féktelenül, gyorsan és vadul. Várom a csatlakozást és el is akarom érni.
- Nem vagy barom, és baromságot sem tettél. Legalábbis most. – Volt már rá példa, de senki sem tökéletes, nekem is szokásom elcseszni a dolgaimat, hiába próbálok másként tenni. Egy részem roppant mód bánja, hogy semmi megbánhatót nem követett el, egy másik részem meg határtalanul büszke rá, meg önmagában is az, és nem szeretné, hogy vele kapcsolatban bárki bármit megbánjon. Ez utóbbi az erősebb, nem szeretném utólag azt látni rajta, hogy miattam elkúrt valami jót az életében. Nem éri meg. Nem érem meg. A francba is. - Az, hogy rohadtul remélem, életben vagytok. – Utána jött a többi, de az elsőt kérdezte, és bennem a gyógyító mindig a felszínen van, azt nézem először, segíteni miben tudok, nem azt, hogy min húzhatom fel az orrom. Arra ráérek utána is. Igaz, azóta sem tudom, történt-e valami, vagy sem, de nem is tartozik rám. Nem is akarom tudni, az a nagy helyzet. - Egynél is többször. – Annál csak többször lehet, de ezen nem lovagolok, ugyanakkor eléggé nehezemre esik feldolgozni, hogy rákérdez. Talán zavarja? Figyelem a vonásait, és végül szelíden elmosolyodom. - Valami ilyesmi lenne az élet rendje, nem igaz? – Tovább lépünk, és keresünk mást, akiknél van esélyünk. Nem, szó sincs arról, hogy továbbléptem volna, még mindig az összes lélegzetvételem fáj mellette, de nem várhatok arra, aki megtalálta a párját, merő önkínzás lenne. Semmi komoly nincs köztem, meg az esetleges partnereim között, de a testemnek néha kell a gyógyír, szóval élek a lehetőségeimmel, bármennyire tagadjam meg vele a lelkemet. - Felőlem meg is pukkadhatnak, én nem akartam fogyni, így jött össze. – Nem kenem az alig hajára teljesen, holott vastagon benne van a mancsa, hiszen hogyha ő nem lenne, akkor bizony én sem gebésednék egyre inkább. Azonban a saját alattomosan kifejlődött érzéseim okán nem haragudhatok rá, nem is teszem. Mit mondhatnék? Ez van. Sokan szenvedtek már abban a kórban, amiben én, el fog múlni, csak ki kell várnom. Utána jó lesz, nyitottabb leszek a világra és másokra, így kell lennie, mert botorság lenne az utolsó lélegzetvételemig hiába szeretni. Ugye képes leszek kiverni a fejemből, és úgy tekinteni rá, ahogy ő rám? Mennyivel egyszerűbb volna. Az alkohol dolgozik bennem, kezdi kiölni a racionális, higgadt gondolatokkal rendelkező énemet. Most kellene lelépnem, mielőtt még több olyan dolog szalad ki a számon, aminek odabenn a fejemben van csak helye. Kis híján elbucskázom a hirtelen szoros ölelése okán, de végül meglelem a támasztékomat. Csak valahol a szesz ködösítő fátyla alatt sejlik fel bennem, hogy szívesen csalnék érintést bőrére, nem csak ingen keresztül, de szerencsére épp elég kótyagos ahhoz a fejem, hogy ilyen irányba ne tereljem a dolgot. - Tudom, tudom, én vagyok az egyetlen női barátod. Megmondtad. – Sokféleképpen lehet valakit szeretni. A mi érzéseink nem találkoznak középen, nekem Jay nem barátom. Nem lehet addig, amíg ilyen érzéseket táplálok iránta, utána majd meglátjuk. - Persze, hogy becsavarodtál, nem látod a fényt, a sötétségben mindenki hajlamos ilyesmire. – A tőr hatása ez, s talán már a szesz is istenesen közrejátszik. - Milyen díjat vehetek át? – Pislogok, tulajdonképpen nagyon elvesztettem én már ezt a fonalat, csorog az újabb adag pia, a józan eszem meg már tényleg sehol sincs, de jobbára csak félszegen, szende szűzkislányként dőlök hozzá, érek alig – véletlenül – karjához, ha direkt tenném… nos, az sokkalta direktebb lenne ennél. Nem szokásom finomkodni, ha akarok valamit, de Jaytől nem szabad akarnom semmit, vagyis… nekem szabadna, neki nem szabad, és illik tiszteletben tartanom, hogy kapcsolatban létezik. Könnyen rángat magával a ritmus végül, táncolni mégiscsak jobb, mint ácsorogni és piálni. Elég agyeldobós zúzásról beszélünk, és olyannyira belelendülök, hogy olykor már csukott szemmel szégyenítem meg a bakkecskéket, önfeledten, mintha a világon semmi problémám nem lenne, csak élvezni akarnám az adott pillanatot. Nem megy másként, csak így a jó, hisz nem szeretnék önsajnálatban és szomorúságban fuldokolni, inkább megőrülök kicsit, ma a felszabadultságtól, holnap a másnaposságtól. Arra azonban aligha számítok, hogy több volt a kelleténél az alkohol, és az első adandó alkalommal, ahogy kicsit is elveszítem az egyensúlyom, vészesen közelíteni kezd felém a padló, vagy fordítva, én meg riadtan szűkölök, mint valami kivert kutya, és igyekszem karral tompítani az esést, hogy ne az orromat verjem be…
- Baromból nem lesz szalonna, míg a bárd alá nem kerül. Érzem én a jobbító szándékot, de elutasítom, mert igaztalan. Túl nagy az igazságérzetem és kezd egyre jobban zavarni. Angel iránt gyűlöletet érzek, de miért is? Ok nélkül, ahogy az igavonók tapossák a mező porát és termését. Mindegy, hogy minden mindegy. Csak üveg legyen a kezemben, a tartalma meg a torkomban. Döbbenés. - Az első gondolat a jó. A második meg fájdalmasabb lehet, mint egy CIA-vallatás. Sejtem a tényt, ezért nem veszem a számra. Wendy-t sem akarom, pedig jó helye lenne ott, szeretné. Akarom, nem akarom, szeret, nem szeret. A virágszirmok helyett már papírfecnit tépkedünk. Fejlődik a világ. Devolúciós ugrás, majd leszakad tőle a padló. Ami a füleimbe kúszik, azt le kell öblítenem a számba öntött maró löttyel. Kár, hogy nem égeti ki a hallójárataimból. De miért is zavar, hogy aki nem lett az enyém és akié én már nem akarok lenni, mert mással egyesültem, az mással egyesül? Nem lehet mindenki egyé. Ne is legyen! Ezt a jelenséget nem tudom földharcban leteperni és bokával tarkón szorítani, ezért csak eláztatom. Ússzon, hátha az erózió tényleg megbontja. - Igazságot én már nem keresek, csak a dolgok végét, de azt hiszem, megtaláltam. És érzem a nyakamon. Le fogja csapni, kettévágja. Csupán az idő a kérdéses. - Ó, hogyne, véletlenül lettél csinosabb, mint valaha. Látod, megint hazudok. Mint valaha... Mert mikor volt ő a csúnya lány? Talán ha zombinak öltözött egy farsangon és agyra vágyó étvágyat adott elő. Az nem lett volna túl szexuális, de szerencsére nem láttam olyannak. Leégette volna a retinámat. A szívemet harapja a mondat, amire olyan jól emlékszem, amennyire a születésemre nem. Ezt én jelentettem ki kategorikusan és most érzem át a kínt, amivel kerékbe feszegettem a drága gyermeket. Ettől válok annyira idegesség, hogy hörögni kezdek és a levegőbe bokszolok vérmes szemekkel. Szerintem meg fogja érezni, hogy nem ő a harag tárgya. De nem is jöhet rá, hogy mi vagy kicsoda. Se cáfolat, se biztatás. Se semmi. A hűtő leolvad és abból baj szokott lenni. Mese a fényről, ami nem szűrődik át a vakablakon. Igazságában szomorú történet és csak felbőszít. Már ordítok, hogy a plafon a számba szakadjon. Széttárt karokkal, mint aki rajzszögbe lépett és olyan hülye, hogy nem áll arrébb. Zihálva, liftező mellkassal, eresre dagadó homlokkal szól a válasz: - Nem tudom, Wendy, de a díjkiosztó ünnepségeket szerettem régen. Vidám pillanatokat okoztak, főként ha én rázhattam kezet az aranyöv átadójával. Tudom én, milyen jutalomnak örülne, de azt meg is adhatom és nem is. Ha pusztulni akarok és őt gyötörni, akkor meg hát. Nem hát. Félreugrom, ahogy koccanunk. Mintha a 220-ba dugtak volna, olyan felvillanyozó az atombomba áramvezetése. Látom a gombafelhőt kiemelkedni a fejem búbjából. A törzsi rituálét idéző őrület a legjobbkor robban és én is elszállok vele együtt. Végre egy kis öröm csorog az üröm ocsmányságába, ahogy Wendy is rázza a ráznivalókat. Maradt rajta bőven, amit fel lehet fogni! A szemem nem játszik töketlen katonát, látja az észrevehetőt. Ugrálnak a térbeli idomok. Megható, hogy élvezi ez a lány a holnapmentes élet zenéjét. Ragadós az érzés és elhitetem magammal, hogy talán nem érek véget. Egy dolgot biztosan nem hagyok: hogy tarkóval, könyökkel vagy csípővel vagy bármilyen nemes testrészével (mivel neki csak az van) üsse meg a földet. És nem a padlót sajnálom... Hanem azt, hogy egy szerencsétlen mozdulattal a hónam alá kerül a feje és félig vagy meddig ölelem át. Méhek zsonganak a fejemben, sápadtarcúvá válok, mint Zsugás Jimmy az utolsó kijátszott ász láttán. - Drága, azt hiszem, elértük az egyensúly határát. Nem szeretném, hogy tiltott átlépésért vigyenek el az egyenruhások egy kiadós gyomorpucolásra, szóval a mérgezést elkerülendő most hívom a sárga autót. Ellenvetést pedig nem fogadok el. Hosszú és cukros volt ez az este, durva lelki injekcióval járt. Nem akarok tovább ártani. Sokszor leszögeztem már, hogy a jelenlétemmel csak ezt teszem, de mindig kirángattam a csavart, bármilyen mélyre is ment a tiplibe. Két taxi, két szoba. Két lélek. Egy út. Csak a vége ne legyen ugyanaz. Már nincs sok. Jön a kocsi és visz, ahová mennünk kell.
Már a random karácsonyi ajándéka után megszületett bennem a gondolat, hogy egyszer elkapom a vörös őrzőt, de valahogy sosem tűnt ideálisnak az alkalom. Viszont ma Mandytől megtudtam, hogy biztos be fog térni ebbe a cukrászdába, az időpont persze kérdéses volt, de mivel épp szabad napom volt, úgy határoztam, hogy a picsába az egésszel, ha kell, órákat várok, mire beesik - remélhetőleg nem úgy, mint legutóbb. Persze az övet viselem, de jelenleg rendőrszerkó helyett hozom a szokásos civil bőrkabát-farmer-bakancs kombót, de a gesztus miatt muszáj voltam az övet is felvenni, nem mintha a civil gatyámnak akkora szüksége lenne rá. De eljöttem a cukihoz. Túlságosan korán. Vártam odakint, megfagytam, bementem, ittam egy kávét - a személyzettel persze közöltem, hogy várok valakit, és a végén annyit vártam, hogy valami mandulás sütit is magamba tömtem a dolgok végére. Épp az egyik rózsaszín pufi plüssös széken ülve aratom le a kukoricát a Farmville-ben, amikor megszólal a csengő, és belép Ő. A vörös ördög, akire vártam. Akár észrevesz, akár nem, én felpattanok ültömből, ahogy a pulthoz sétál és gondolkodás nélkül átvetem a jobb karom a vállán. - Igen, és a kértek mellé még két forrócsokit is szeretnénk. Üljünk le és kihozzák? Oké, rendben. Teljes mértékben barátságos vagyok a személyzettel, de a rendelés leadása után eleresztem a nőt a fogságomból, és csak hozzá beszélek halkabban, míg készül a rendelésünk. - Mandy mondta, hogy ma itt leszel, szóval itt várok rád órák óta, szóval... Leülünk? Légyszi. Tényleg rendezni akartam a múltkokriakat, plusz azt sem akartam, hogy kárba vesszen az itt eltöltött várakozásom, szóval megindultam a korábban elfoglalt asztal felé, és még azt is hozzátettem, hogy - Ha sütit is kérsz, most szólj! Próbáltam oldani a helyzetet egy mosollyal, de gondolom, hogy szegény Naomi elég nehezen tudj feldolgozni a helyzetet, szóval hagyok neki időt, hogy összekapja magát.
Megígértem Mayának, hogy ma sütis estét tartunk, éppen ezért haladtam a Marlene’s irányába, szerettem az itteni édességeket, az ilyen napokon nem vacsiztunk, csak megbombáztuk magunkat a szénhidrátok tömegével. Néha belefért. Arra persze nem számítottam, hogy Mandy tv macit fog játszani, és olyannak köpi el az infót, akinek talán nem kellene, mert hát, akárhonnan nézzük, forrócsoki itt is van. A pultnál elkezdem kiválogatni, hogy milyen finomságokból kérünk, Maya meg az én kedvenceim vannak benne természetesen, fejenként 4-4 süti, és majd betolunk mellé valami hasonlóan édeset még, hogy teljes legyen az élmény. Csomagolva kérem, elvitelre, s valahol ezen a ponton érzem meg a vállamon átlendülő karokat, szokás szerint fellobban bennem az, ami minden farkas közelében, egyszerűen minden érzékszervem rezonál rájuk, de szerencsére ezt már megtanultam félre tenni magamban. Nem is azzal van bajom, ami, hanem a karjával a vállamon, mert valljuk be, puszipajtik pont nem vagyunk. Nem tudom, mit akar, de azért a forrócsoki emlegetésére felszaladnak a szemöldökeim. Úgy tűnik, szeret veszélyesen élni. Vagy az iróniát. Vagy mindkettőt. - Ahh. El ne felejtsem megköszönni neki. Pillantok felé pont olyan vigyorral, ami nem feltétlenül azt jelzi, hogy mennyire örülök a ténynek, amiért ez az információ kiszaladt kedves barátnőm száján. Azért azon az aprócska megjegyzésen, hogy órák óta vár rám, eléggé ledöbbenek, ennek köszönhetően némileg megenyhülnek a vonásaim. - Na jó. De csak a légyszi miatt. Meg mert órák óta vársz. – Ismét csak vigyor kúszik a képemre, de ez már inkább a szemtelen fajtából. - Biztos elfáradtál. Mondjuk egyes ismerőseim szerint van humora, úgyhogy remélhetőleg átmegy neki ez is, ha nem, nos, akkor valóban nem sokat kellene egymás társaságában időznünk. Nem sok személlyel találkoztam, akivel ne jönnék ki idővel, nem szerettem volna ezt a szép szokásomat megszakítani, ezért küldtem neki meglepetést karácsonyra, és bevallom, értékeltem a gesztust, hogy most éppen azt viselte. Lehet nem is akkora tahó, mint gondolom… A sütit már kikértem, még összekészítik, és gondolom kihozzák majd a csokikkal együtt, szóval elindultam utána. Mi tagadás, remekül mutatott a rózsaszín plüss székben. - Szóval… órák óta vársz rám? Miért? Ragadjuk meg a helyzetet a lényegnél, elvégre, tényleg ez az, ami a legjobban foglalkoztat jelen pillanatban, és talán legalább addig, amíg beszél, sikerül felzaklatott idegrendszeremet elsimogatni kissé.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hogy én mekkora egy gyökér vagyok! Nem tudom, talán az évek teszik, hogy túl sokszor kapok őszinteségi rohamokat, olyankor is, amikor nem kéne. Mondjuk nem tudom, melyik lett volna szarabb: bemártani Mandyt vagy csak egy cseppet sem gyanúsan felbukkanni ott, ahol Naominak éppen dolga van. Mert hát, valljuk be, a végén még azt hinné, hogy követem, hiszen elég rám nézni és nyilvánvaló: magamtól az életben nem tenném be a lábam ennyi habos-babos rózsaszín fertő közepébe. Na, mindegy, így most két tajtékzóan csipogó nővel kell elbírnom. Pazar. - És mi lenne, ha mégis elfelejtenéd...? Harmatgyenge próbálkozás, főleg, ahogy a jelenlegi arcberendezését elnézem. Na, de semmi gond, innen szép nyerni, talán a randink végére még azt is el tudom érni, hogy tényleg ne akarjon bemártani Mandynél. Fülig érő vigyorral csapom össze diadalmasan a kezeimet, ahogy igent mond, de az utolsó mondatára teljesen komoly fejet vágok. - Halálosan. - jelentem ki tök komolyan - Szerintem nőre még az életben nem vártam ennyit szabad akaratomból, szóval egész nyugodtan érezd kitüntetve magad. - közlöm vele az egyébként igaz tényeket, de a jobb szemöldököm árulkodóan kúszik kissé fentebb, jelezve, hogy ettől függetlenül ugratásnak szánom. - Köszi. Mármint azt, hogy hajlandó volt belemenni és nem fordult sarkon egyből, amint meglátott, bár miért is tette volna. Az én ölelő karjaimból senki sem akar kiszabadulni. Oké, befejeztem. Nagyon örülök, hogy feltette a kérdést. Kicsit hülyén éreztem volna magam, ha csak úgy, a semmiből kellene rázúdítanom mindazt, ami megfogalmazódott bennem a múltkori, na és persze karácsony óta. Közben persze mintha apró tűkkel szurkálnák a tarkómat az őt körülvevő feszültség hatására, de igyekszem nem tudomást venni róla, és reménykedni abban, hogy hamarosan elmúlik. Alkarjaimmal az asztalra támaszkodom, összekulcsolom az ujjaimat és nagy levegőt veszek. Beszív, kifúj. - Hát, tudod... Nem igazán vagyok hozzászokva, hogy ok nélkül vagyok valakivel rossz viszonyban. Jó-Jó-Jó! - hadarom, még mielőtt megszólalhatna - Tudom, neked jó okod van rá, és tök igazad van, egy vállalhatatlan segg voltam, amikor belém botlottál - szó szerint - , de aztán küldted karácsonyra a cuccokat, és akkor azt gondoltam, héj, ez a csaj jó fej, van humora, érted? És aztán elkezdtem sajnálni, ahogy az az egész szitu alakult, és mindenképp el akartam mondani, hogy... - felegyenesedem, az öleimbe hullajtom a kezeimet - hogy, őőő... - elkezdek körbe-körbe nézelődni, mintha azt keresném, hogy van-e itt valaki olyan, aki életem végéig a mostani jelenettel fogja szívni a véremet, de aztán végül kibukik a - Sajnálom. Ennyi! Tessék! Kimondtam! Most már mehetek? Ja, nyilván nem, de belőlem egészen ritkán bukik ki ez a szó. Legfeljebb Pattel szemben, de arról kettőnkön kívül nem tud senki. A legtöbb más esetben a "baszódj meg, ha nem tetszik"-et használom szinonimaként, és pont leszarom, hogy ez kit milyen érzésében sért meg. Mire a monológom végére érek, megérkeznek a csokik. Reflexből nyúlok a kis csészealjhoz, és szórakozottan forgatni kezdem az asztalon. - Ha attól jobban éreznéd magad, nyugodtan borítsd rám. Kussolok, eskü. Csenevész mosollyal a szám sarkában pillantok fel a nőre, és csak remélni merem, hogy nem teszi meg. Bár, ha mégis, egy szavam sem lehet, de akkor aztán ne mondja senki, hogy nem vagyok lovag!
A kérdésére felsóhajtok, és úgy teszek, mint aki nagyon gondolkodik a dolgon, igazából nyilván minden attól függ, mit akar, mert ha megint előjön belőle a fahasáb, akkor Mandy biztos hallani fog a dologról, és nem leszek túl hálás, hogy elmondta neki, hol talál meg. - Ez még a jövő zenéje. Nyilván nem gondolta teljesen komolyan, hogy ennyire egyszerű dolga lesz, persze nem vagyok nehéz eset, és talán Mandy csipogott rólam ezt meg azt már, szóval tudhatja, hogy valójában egy áldott jó lélek vagyok, akivel tök könnyű megtalálni a közös nevezőt. El se akarom képzelni, milyen kontextusban merülhetett fel, hogy én ma be fogok térni ide… Lehet jobb is, ha nem tudom, Mandy miket tud magyarázni a belőle gyakorta kitörő szóáradatok közepette. Én is tudok sokat beszélni, de ő kétségkívül köröket ver rám a témában. - Mindenképpen. Remélem, kapok plecsnit is, biztosan jól mutatna a kabátomon. Engedek meg magamnak egy kósza vigyort, jó, oké, tényleg nem tűnik olyan rettenetesnek a férfi. Értékelem, hogy képes volt órákig várni azért, hogy beszéljen velem, és szerencséje, hogy nincs üldözési mániám, meg egy hímen kívül más pasi abszolúte nem képes felkelteni az érdeklődésem, és nem kezdek el azon parázni, hogy biztos valami perverz idióta, aki imádja, ha egy nő utálja… Mondjuk attól még lehet, de szerintem szimplán csak hozzám hasonlóan kicsit rosszul érezte magát a balul elsült este miatt. Amíg Henry szavaira figyelek, megjön a rendelés, itt ne hagyjam majd a sütiket, kitelne tőlem, és akkor ugrott az esténk. Csöppnyit felszaladnak a szemöldökeim a vállalhatatlan segg kifejezésre, de megteszem azt a szívességet, hogy nem bólogatok lelkesen. Bevallom, élvezet nézni, ahogy szinte szenved a mondandója végén, mintha legalábbis fegyvert tartanának a fejéhez, hogy befejezze, vagy attól félne, valaki olyan látja, hallja, akinek nem kellene. Végül, mikor kimondja, hogy sajnálja, elmosolyodom, ez bizony nehéznek tűnt. - Azt hiszem, hogy az órákig vártál rám után most bezsebelni egy sajnálomot is, valamiféle rekord lehet, nem? Ugratom vigyorogva, mert hát, mivel Mandy társa, azért nyilvánvalóan van némi fogalmam róla, hogy milyen stílussal áldotta meg az ég, a barátnőm mondta is, hogy ne vegyem fel, de kicsit talán érzékenyebb lélek vagyok az átlagnál, és rosszul esik, ha valaki tahó. Akkor is, ha történetesen ágyékon öntöttem forrócsokival. Tudom, rettenet béna vagyok sokszor, de általában mindenki látja rajtam, hogy mennyire sajnálom, és többnyire inkább nevetés a bénázásaim vége, bár nyilván gyakoribb az, hogy nem esik másnak semmi baja rajtam kívül, úgy meg könnyű kiröhögni. - Én is elég rosszul éreztem magam utána, azért küldtem az ajándékot, és bár bevallom, volt bennem egy pukkadj meg attitűd az irányodba, de jobban szerettem volna elsimítani a helyzetet. Szóval én nem haragszom, remélem, te sem. Igaz, én már akkor bocsánatot kértem, de feloldozást mondhatni nem kaptam. Közben a másik bögre után nyúlik, és megkavargatom benne a csokit, de szigorúan csak az után, hogy egy kanál tejszínhabot leettem róla. - Sose tennék olyat szándékosan. Na jó, nem mondom, hogy nem tudom elképzelni, hogy annyira kihozz a sodromból, de mindent összevetve úgy tűnik, hogy tudsz jó arc lenni, szóval nem kell aggódnod. Ma megúszhatod szárazon. Kacsintottam mostanra már jóval vidámabban, mennyivel jobb így… az viszont holt biztos, hogy nagyon vigyázok, nehogy felborítsak valamit, nem hiányzik még egy szerencsétlen jelenet.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hát, éppen a jövő zenéjének megkomponálásával vagyok elfoglalva, de azért némi kő leesik a szívemről a válaszára. Látszólag is kissé megkönnyebbülök, hiszen ha csak egy fikarcnyi esély is van arra, hogy nem lesz dupla balhé, perpill nekem az már jó. - Nem mondod komolyan, hogy hordanád?! De ha mégis, eskü, csináltatok neked egyet. Kitör belőlem a nevetés. Hiszen már csak nekem is tök jó lenne, ha lenne a városban valaki, aki valami olyasmivel a kabátján járna, hogy ÉN VOLTAM HENRYNEK AZ ELSŐ. Oké, ez nyilván túlzás, meg sok szempontból is rosszul értelmezhető, de ha kellene, kitalálnék valami ennél sokkal menőbbet. Mondjuk úgy sem fog megtörténni, szóval kár ezen felesleges köröket futnom. Naomi szemöldökének mozgását teljes mértékben figyelmen kívül hagyom, már csak azért is, mert amíg beszélek, csak lopva pillantok rá, másrészt nekem konkrét információ kéne arról, hogy esetleg felfogjam, hogy valakinek a káromkodás ekkor traumát jelent. A megállapítására egy kissé zavart mosollyal felelek. - Tejes mértékben az. De ne szokj hozzá, ez egy kivételes alkalom, és csak azért, mert már érettebb vagyok, mint tíz éve. Nem, nagyon nincs kedvem újra végig zongorázni fejben, hogy mi történt Jay és köztem. A Gutával, Angutával, a szemrehányásokkal, a röhögésekkel és a halálával. De tényleg úgy gondolom, hogy azóta hatással volt rám, még akkor is, ha egyébként a lelkem mélyén maradtam az, aki mindig is voltam. Már kicsit bátrabban és a hozzám tartozó önbizalom nagyobb részével hallgattam Naomi szavait. Más talán rosszul érezné magát azért, mert a másiknak sem volt túl jó élmény a múltkori, de én inkább csak elégtételt érzek. Valami olyasmit, ami azt súgja, hogy nem CSAK én basztam el. Mosolygok. - Nem, nem, már régen nem haragszom. - vonok vállat hetykén - Csak egy oltári kellemetlen, szar helyzet volt, nem irtottad ki a családomat vagy ilyesmi, szóval szerintem kezdhetünk tiszta lappal. Némileg kiskutya szemekkel nézek rá, és ahogy az eddigiek alapján éreztem, szerintem garantált a tiszta lap. Aminek örülök, mert ha ezek után bármiért is megutál, az legalább azért lesz, mert tényleg nem kedvel, és nem azért, mert szerencsétlen helyzetben találkoztunk. Fogtérképes vigyorral fogok rá a bögre szélére: nyertem. Végre. Hála mindennek is!!! Koccintásra emelem a csokit, igyunk pertut, ráadásul úgy, hogy még csak fel sem kell áldoznom magam. - Te is jó arc vagy. Egészségünkre! - ha benne van a játékban, akkor az övéhez koccintom a saját bögrémet és annak ellenére is beleiszom, hogy már cukormérgezésem van alapból. - Henry McCarty, ismertebb nevén Billy, a Kölyök, nagyon örvendek az első, igazi találkozásnak. Kegyed? Mert hogy amúgy a múltkori alkalommal még csak be sem mutatkoztunk, és amit tudtunk egymásról, az csak az volt, amit Mandy esetleg elmesélt. Kábé egymás keresztneve és betöltött pozíciója. - Hogy kerültél át a "sötét oldalra", ha nem zavar a kérdés? Anno Mandyt is kifaggattam. Szeretem a sztorikat, főleg az övéket, mert nekik legalább volt választásuk, nem úgy, mint az én fajtámbeliek többségének.
- Persze, ki nem hagynám. Nem gondolnám amúgy, hogy csináltatna, de ha igen, a poén kedvéért azért olykor felvenném, már csak azért is, mert azt hiszi, nem tenném. A móka elrontója nem szeretek lenni. Mármint szándékosan, néha persze besikerül, de az vesse rám az első követ, aki még soha semmit nem szúrt el életében. Mennyivel jobb összeröhögni ilyen abszurd dolgokon, mint a múltkori szerencsétlen eset a bálon. - Örvendetes, hogy haladsz a korral, ezek szerint tíz éve még nagy ívben tettél arra, ha tuskó módon viselkedtél. Azzal nincsen bajom, ha más káromkodik, én nem szoktam, de megjavítani sem ilyen téren, sem más dolgok tekintetében nem akarok soha senkit. Ahogy jól esik, de tőlem a legritkább esetben lehet cifraságokat hallani, viszont akkor már elég nagy lehet a baj. - Mire fel a pálfordulás? Nem igazán számítok a válaszra, olyan viszonyban úgy hiszem, nem vagyunk, de ettől függetlenül kérdezni mindig szabad, maximum férfiakhoz illő módon eltereli a témát. Az jól szokott menni nekik. - Nem, senkit sem, ami azt illeti. Hála az égnek, mert nem biztos, hogy azzal az én lelkivilágom el tudna számolni, de sajnos attól tartok, ami késik, nem múlik. A Vörös Holdak idején majdnem sikerült, ráadásul egy nagyon jó barátomat. Nem vagyok azért annyira naiv, hogy azt higgyem, leélhetek több mint egy évszázadot anélkül, hogy ne legyen rá szükség, de bízni azért bízhatok benne. - Egészségünkre! Koccintok vele mosolyogva, aztán iszogatom a csokimat, és bár olvasgattam azért a farkasok aktáit, mióta nagyobbacska mágus lettem kicsikéből, beleshetek olyan dolgokba, amikbe azelőtt nem, és tudom, kicsoda, vagy ki volt. De azért na… mégiscsak, Billy, a Kölyök. Azért az elég menő. Mondjuk, ezt azért nem kötöm az orrára, mert még a végén elszáll nekem az egolegyezgetéstől. - Billy, a Kölyök. Akkor rólad úgy nagyjából az egész világ hallott. Komoly. Én csak Naomi Sharp vagyok. Mosolyodom el, noha a vezetéknevem abszolút nem ismeretlen USA szerte, és apám már ide is beette a gyógyszeripari cégét, de az az ő ismertsége, nem az enyém, éppen ezért sosem törődtem vele. Mint ahogy az sem érdekelt sosem, hogy vélhetőleg még a dédunokáim is piszok gazdagok lesznek a majdani örökségemből. Legalább az anyagiak miatt nem kell aggódnom, ha már úgy jött össze az élet, ahogy. - Hát ez olyan beleszerettem egy magadfajtába, aki majdnem megevett véletlenül, szóval úgymond képbe kerültem, ami a „sötét oldalon” lévők tudomására jutott dolog... – Mutatok macskakörmöket a kezemmel, s természetesen jóval halkabban beszélek, de tudom, hogy ő így is hallja. - S mivel egyértelmű volt, hogy van érzékem hozzá, feltették a nagy kérdést, amit tisztelettel elutasítottam. Úgyhogy kiradíroztak elég sok mindent. Igazából ez nem titok, nincs okom nem elmondani, ha kérdezik, bár ez egy erősen elnagyolt kivonata a történteknek, de szerintem annyi ideje nincs, és kötve hiszem, hogy hallani akarná. - Aztán bevörösödött a Hold, és valakit bántottam. Megsérültem én is, nagyon megviselt az egész. A lényeg, hogy a második alkalommal már igent mondtam, valószínűleg így kellett lennie. Amúgy Mandy volt, mind a kétszer. Én imádok Őrző lenni, a másik „oldal” soha nem jutott eszembe, én nem lennék jó farkasnak, sosem tudnék pusztán azért nekimenni valakinek például, hogy a dominanciám villogtassam. Nyilván tudom, egészen más lenne a véleményem, ha beharaptak volna, de nem így történt, kár ezen lamentálnom. - Na és a Kölyöknek miért kellett olyan fiatalon távoznia? Szerintem valaki beharapásának története sokkal sötétebb lehet, mint egy elhívás, így én arra most nem kérdezek rá, közel sem biztos, hogy jó élmény sokakban… Az valahogy jobban érdekelt, amit végül megkérdeztem.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Szavadon foglak! Böktem a mellkasa felé még mindig kicsit nevetősen, és ha nem felejtem el, és még eszembe is jut valami kreatívabb megoldás, Isten bizony megcsináltatom. Minden hülyeségre vevő vagyok, főleg, ha rólam van szó, hát nehogy már ne csapjak le egy ilyen magas labdát! Nos, igaza van. Akkor még nagyon sok mindenre magasról tettem, amire ma már nem, de cserébe olyan eseményekben is volt részem, amikben a legtöbbeknek soha. Persze a kérdését is hallom, de azt csak nem mondhatom el neki, hogy maga Anguta élt velem egy fedél alatt, akit egy sosem létező testvérként kezeltem, ugye? Szóval marad a nem hazugság, de mégsem a konkrét válasz. Kissé habozva, gyors mozdulattal harapok rá az alsó ajkamra és halkan szólalok meg. - Arra fel, hogy azóta meghaltam. - jobb kezemet a nyakamhoz emelem, és egy gyors lefejező mozdulatot teszek - Akkor, amikor mind feltámadtunk, ha emlékszel. Fejlövés, bumm, végem volt. Nekem nincsenek ilyen pasis elterelős dolgaim, sőt, kimondottan szeretek arról beszélni, hogy bár már nem kéne itt ülnöm, valamilyen csoda folytán mégis megtehetem. - Azért ez helyre rak az emberben dolgokat, legyen bármilyen megátalkodott is, nem? A jelenlegi kommunikációmban nincs nyoma semmilyen szomorúságnak vagy bármilyen mélyebb érzelemnek. Egyszerűen csak tényeket mondok, amivel remélhetőleg Naomi sem fog leállni vitatkozni. Ebben a hangulatban emelem a bögrét végül koccintásra, és az első korty után teljesen biztos vagyok benne, hogy többet ebből a szirupból nem fogok inni, szóval inkább a bagólesőmet járatom. Jut is eszembe, jól esne végre rágyújtani. - Ja, bár inkább ne hallott volna. - mosolyodom el szolidan - Lennék én is inkább csak Naomi Sharp. Mármint, nem úgy, hanem, na. Szóval, érted... Valaki, aki teljesen kiesik a világ figyelméből. Főleg úgy, hogy az alakom köré konkrétan egy iparág épült ki, és amibe soha semmi beleszólásom nem lehetett. Még a castingokon is elbuktam a saját szerepemre Hollywoodban! Nekem sajnos nem sokat mond a családneve, mivel nem igazán követem az elmúlt évtizedek trendjeit azt leszámítva, ami feltétlenül elkerülhetetlen. A gyógyszeripart meg aztán főleg nem, hiszen farkasként nem élek ilyenekkel... Őszinte érdeklődéssel hallgatom a történetét a csatlakozásával kapcsolatban. Mondjuk a szerelmi történetektől eleve hánynom kell, de a majdnem megevős rész nagyon is tetszett. Különösen furának találtam, hogy egy emléktörlés után másodjára is megkörnyékezték, de nem igazán értek az Őrzőkhöz, leszámítva azt, hogy a társam is egy közülük. - Azért az emléktörlés elég szar lehet. - közlöm vele, hiszen elképzelni sem tudnám, milyen az, ha egy darab hiányozna az életemből - Mandy? Az a Mandy? - kerekednek ki a szemeim és rögvest egyenesbe is vágom magam a hír hallatán - Ne már... Hogy ezt bezzeg sosem mondta el! Annyi mindenről szokott teljesen feleslegesen beszélni, de azt hálaadás óta bezzeg nem közölte, hogy Ő volt az, aki befűzte Naomit a köreikbe. Na jó, ezért még később számolunk. - Ne haragudj, csak tudod, az én szemszögemből ez kicsit olyan Teremtő-Kölyök párhuzam. Oké, nálatok nyilván nem így van, de akkor is... Ha tudom rólad ott és akkor, hogy Mandy "kölyke" ujjas idézőjel - vagy, biztos fékeztem volna magam. De akkor pacsi, végső soron téged is a Hold tett azzá, ami ma vagy. Tessék, máris van egy közös pontunk, amiben hasonlítunk. Még akkor is, ha nem pont abban az évben történt. A kérdésére újra felnevetek. Először nem is igazán tudom, mit feleljek, így néhány pillanatig csak a jobb mutatóujjammal dobogok az asztalon. - Mert a Teremtőjén túl nagy volt a politikai nyomás. - bököm ki végül, kissé csalódott hangszínnel - A pótapám volt, mielőtt sheriff lett. De aztán az lett és a fejébe vette, hogy a jó útra terel, szóval megrendezte a halálomat, hogy neki is jó legyen és én is élhessek. Hogy jóvá tegyem a sok szart, amit okoztam. - felsóhajtok, és miután megdörzsölöm a szakállam, bűnös tekintettel nézek Naomira - Ezért vagyok most itt veled. Meg lettem rendőr, bűnöző helyett. Persze, azt nem mondom, hogy tökéletesen megy, de próbálkozom. Tudom, azt mondtam, hogy nem iszok többet a forrócsokiból, de most itt volt az ideje, hiszen a jelenlegi rózsaszín kavalkádban semmi más pótcselekvést sem találtam, ami leköthetett volna.
Kezdőlap
//
