Az utcáról egyenesen nyíló üzlethelységben bal oldalon színes cukorkák garmada várja az édesszájúakat, a végén egy kisebb boltív alatt lehet eljutni a kávézó, társalgó részbe.
A helység jobb és hátsó oldalán pultokon sorakoznak végig a minden nap frissen készülő édes, sós és egyéb ízű édes csodák számára, legyen az sütemény, bonbon, tortaszelet, apró kiegészítők.
A jobb oldali pult részről nyíló ajtó vezet a cukrászműhelybe, míg a vendégek által is megközelíthető a kávézó részen négy-hat asztal várja a süteményt kávét fogyasztani vágyókat. Elég tágas a rész ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen beszélgetni, mások zavarása nélkül. Az itteni pult mögött kávé, tea, frappé és gyümölcsturmixok közül lehet választani.

*Nem aggódtam azon, hogy elkésnék, a pontosság sosem esett különösebben nehezemre, de mostanában még a szokottnál is nyugodtabban álltam a dolgokhoz, így nagyon is komótosan készülődtem. A kényelem és a praktikum ezúttal is előbbre való volt, semhogy jól, netán nőcisen nézzek ki, így mindenféle lelki skrupulus nélkül bújtam vastag, bolyhos, kötött kardigánba, alatta még egy polár pulcsival is. Újabban vonzottak a földszínek, így most is bézs illetve avarbarna árnyalatot öltöttem velük. De így kicsit ősziesre sikerült a szett, úgyhogy egy zöld sállal feldobtam, végtére tavasz van, legalábbis naptárilag. A farmert ezúttal fekete nadrág helyettesíti, a bakancsot meg egy középmagas sarkú barna csizma, de amúgy nem ütök el átlagos kinézetemtől. Sminkkel sem bajlódtam, éljen a természetesség... vagy a kényelmesség. Úgy tűnik a nagy semmittevés rosszat tesz a morálomnak, hol fel vagyok pörögve és kattogok ezerrel, hogy megőrülök ha nem csinálhatok valamit, néha viszont majdhogynem élvezem a saját időbeosztásom és hogy mindenféle olyasmit művelek, ami korábban a "majd ha több időm lesz" kategóriába esett. Na mindegy.
Bő negyed órával korábban érkezek, kísérőm, akivel a bemutatkozáson és az ismételt szabálytisztázáson túl nem nagyon merültünk bele a csevegésbe, már el is húz valamelyik fal melletti asztalhoz, aminek kifejezetten megörülök. Bár biztosított róla, hogy nem kell a nyakamban ülnie, eddig volt bennem némi félsz, hogy talán az utolsó pillanatban mégis úgy ítéli majd meg a helyzetet, hogy ennyire sem hagyhat "egyedül". A pulthoz sétálva a tőlem szokott alapossággal szemlélődöm, azon tanakodva, a milliónyi finomság közül ma vajon melyik mellett tegyem le a voksom, élvezve, hogy a másik farkas eltávolodásával arányosan higgadt le bennem a kiskölyök is. Az oldalamon lógó tarisznya fazonú táskát ugyan lehúzza a laptopom súlya, de csak azért veszem észre, mert kiemelten figyelek, hogy véletlenül se keltsek feltűnést: mozdulataim ne haladják meg az emberek között normális sebességet, s ne fejtsek ki nagyobb erőt, mint amit egy magamfajta nőtől elvárnak. Ennélfogva persze egy kicsit még lassabban is csinálok mindent, mint ahogy szoktam, de inkább ez, mint hogy merő véletlenségből összetörjek valami nem éppen törhetőt, vagy ilyesmi. Azt viszont meglepve és kissé elégedetten tapasztalom, hogy nem kell külön figyelmet fordítanom arra, hogy ne zsongjon a fejemben mindenki beszélgetése: az emberek zaja, amíg nem figyelek oda rá külön, inkább csak enyhén bosszantó háttérzümmögésként tolul fülembe. Ha Matt még nem érkezett meg, akkor végül egy teával és egy szelet joghurtos epertortával a kezemben ülök le egy ablak melletti asztalhoz, amit kellő távolságúnak érzek kísérőmtől, és mivel nem mozdul se közelebb, se távolabb, valószínűleg ő sem kifogásolja választásomat.*

*Matthias érkezésére bezzeg figyelmeztet a kölyköm. Na nem olyan hevesen, mint egy hónapja tette volna, de azért harcra kész pózban, mind a négy mancsát megvetve áll meg lelki erdőségem szikláin, s szélbe emelt orral, egész aprócska termetében kihúzva magát várakozik, kábé annyi önbizalommal, amennyi egy alfának is becsületére válna. Az, hogy sorozatosan elverte eddig mindösszes farkas, akivel csak összetűzésbe keveredett dominanciaügyben, nem törte le túlzottan, legalábbis nem eléggé, hogy felhagyjon önmaga elveretésének hobbijával, ha úgy adódik a helyzet. Valami mégis változott: bár ínyét kivillantva mutatja meg fogait az érkezőnek, de nem ugrik rögtön neki. Ha Matt farkasa nem tesz semmit és képes ignorálni a kicsikét... akkor ki tudja? Akár még meg is úszhatjuk a menetrendszerű földbe döngölést.
- Szia, Techzseni - köszöntöm vissza, amikor ő elkezdett becézni, természetesen én is ráálltam hasonlóra. Örülhet, hiszen ez igencsak hízelgő titulus. Közben felállok, hogy puszival üdvözöljem, ahogy az közöttünk szokás, a farkasom még hevesebben morog ugyan, de még mindig nem támad, ha nem provokálja a másik, hát ez fantasztikus. Nem tudom, mire fel ez a változás, de jobban örülök neki, mint a gyümölcsös csodának a tányéromon, pedig egy jó kis cukrászsütemény is hiányzott már az utóbbi időben, bevallhatom. A hegyen nincs ilyen finomság.
A kérdésére már nyitnám a szám, hogy válaszoljak, de nevetve témát is vált rögtön, én meg értetlenül pislogok kettőt, mire leesik a dolog. Jah, hogy az a poén, hogy rögtön a tárgyra tért volna, mielőtt utánam érdeklődik, vagy úgy. Elsőre naná, hogy nem értettem, hiszen én tipikusan ez az ajtóstul a házba típus vagyok, ha munkáról van szó (ellenben végtelenül suta és tartózkodó, ha másról), így semmi kivetnivalót nem találtam volna abban sem, ha előbb a kütyüt szereljük, s csak aztán vetünk fel holmi személyes témákat.
- Hát, nem is nagyon lett volna rá lehetőséged... - engedek meg magamnak egy fintort. A mait megelőző utolsó kommunikációnk a boldog karácsonyi kívánalom volt, s az egyezség, hogy majd Amerikába visszatértemkor ismét felvesszük a fonalat, végtére nem két fillér a tengerentúli telefonszámla. Csak aztán a hazajövetelem nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem, konkrétan hoztak és nem éppen azért, hogy visszazökkenjek a megszokott kerékvágásba, sokáig majdnem-szobafogságban voltam Willow mellett, amíg nem mertem emberek közé kimozdulni... s csak akkor nyitottam ismét a külvilág felé, amikor viszonylag stabilnak éreztem magam ahhoz, hogy legalább egy-egy beszélgetést lefolytassak a katasztrófa ígérete nélkül. A kockázat így is megvan, ezt bizonyítja a falkatag a sarokban, akinek érezni vélem a tekintetét magamon (pedig lefogadom, hogy nem is errefelé néz!), de örökké nem határozhat meg az ettől való félelem. - Szerintem érzed, hogy mi a helyzet velem - vetem fel, ismételten próbálok nem konkrétan és nem túl feltűnően fogalmazni, egyrészt mert mi van, ha hülye vagyok ő meg helikopter és nem is magunkfajta (bár ez szinte kizárt, de az én önbizalmam is megcsappant kissé az elmúlt hónapok eseményeinek fényében), másrészt mert nyilvános helyen ejtjük meg a találkát. Persze erre mentőötletként már kiötöltem, hogy ha valaki netán meghallana és furcsállna valamit, majd rávágom, hogy egy regényt írunk, és annak kapcsán dumálunk vérfarkasokról. Egyszerű és hihető, nem? - És veled? - A kérdésemmel egyidőben a telefonom felvinnyog a zsebemben, de mivel éppen Mattre figyelek, nem sietek előkapni. Egy sms várhat, nem? Bár mostanában nem nagyon szoktak keresni, elég hosszan eltűntem hozzá, hogy a kevésbé kitartóak feladják a zargatásomat... Így persze rejtély marad, hogy Huba kinek a kapcsolatfelvételi kísérteitől zenél kitartóan.*

*A morgásra morgás a válasz, ám mivel a felnőtt nem támadta meg, sőt még csak nem is közeledett felé, a kis szőrpamacs sem próbálkozik be ilyesmivel. Marad a helyéhez cövekelve, figyelve, és fenntartva a fenyegetőség nehezen sem hihető látszatát. Gyenge, nyilvánvalóan az, energiája alig, vérvonala egyáltalán nincs - talán mindezt próbálja pótolni az önbizalommal és harciassággal, amelyekből jutott neki bőven. Még most, lehiggadva is maradt nem kevés, de már nem megy neki Matt bestiájának direkt támadással, miként Wasilla előtt tette volna azonnal és gondolkodás nélkül.
- Nem igazán tudom, mit lehetne elmesélni rajta. Éjszaka, szórakozóhely, kimentem levegőzni. Amikor megláttam hogy verik az illetőt és feltehetően orvosi ellátásra szorul, mentem segíteni. Nem tetszett neki. Pár óra múlva már teljesen kakukk voltam, és jó darabig úgy is maradtam - foglalom össze röviden, tárgyilagosan, a leghalványabb érzelemszikra nélkül. Átmentem én a feldolgozás összes fázisán, a tagadástól a dühön át az elfogadásig. Most már úgy vagyok vele, hogy azokat a lapokat kell megjátszanom, amiket az élet osztott, mert visszacsinálni, utólag változtatni nem tudok. És folyamatosan egyre jobb lesz, tehát nincs különösebben okom panaszra. Jó, a kis szőrpamacs még mindig kezelhetetlen számomra, de legalább már higgadtabb, és ezt leszámítva azért megélhetem tulajdon fejlődésem... annak megvan a maga markáns öröme, még ha nem is konkrétan ilyen haladásról álmodoztam anno. - Te is kereshettél volna, tudod! - feleselek vissza szinte reflexből, végtére az éremnek mindig két oldala van. Nekem van némi mentségem, hiszen nagyon-nagyon más dolgok kötöttek le, s ráadásul nem tudhattam, hogy Matt (is) beavatott, beszélhetek vele nyugodtan. A szavaira azért el kell mosolyodjak, még ha épp játszanám is a duzzogót. - És mire vagyok gyógyír? - kíváncsiskodom, naná. Mikor nem szoktam?! Bár borítékolhatóan besétálok valami ordas nagy kommunikációs csapdába és Mattie mindjárt jól megviccel, de nem érdekel, pontosabban nem zavar. Rég nem szórakozhattam senkivel, valahogy mindig készenlétben kellett lenni a farkassal, a környezetemmel, a többiekkel... semmi lazulás. Általában komoly, megfontolt és felelősségteljes vagyok, de ennyi már nekem is lehet sok belőle.
- Bocs - húzódom vissza, amikor kijelenti, hogy bosszantom, szemem is lesütöm, az asztal fájának erezetét kezdem bámulni nagy átéléssel. Nem akarom én! Csak nem tudom irányítani, és... a fenébe is a kis kölyökkel. Pedig már reménykedtem, hogy könnyebb lesz, és ha túltettem magam a kölcsönös felismerés első sokkján, akkor legalább vele lehetek úgy, mint egykor, de ha mégsem... nos, azt is el kell majd fogadnom. Nyilván nem ő lesz az utolsó, akinek így már nem leszek elég jó, de ezzel mindenki szembesül, én is együtt tudnék élni vele. Amúgy sem vagyok egy idegbajos és hisztizős típus, de mostanában még tőlem is szokatlan mértékű nyugalommal fogadom a dolgokat, ahogyan ezt is. A falka emlegetése bólintást csal ki belőlem. - Igen, befogadtak, és vigyáznak, hogy ne csináljak bajt. Illetve hát Willow vigyáz. Képzelheted, mi lett volna, ha például visszamegyek dolgozni és elszabadulok a műtőben vagy ilyesmi... - sóhajtok nagyot, igen, hiányzik a hivatásom gyakorlása, de valami cefetül. Viszont nincs mit tenni, egy ilyen labilis kölyköt, mint amilyen én vagyok, lehetőleg ne engedjen senki vér- és stresszközelbe. És valóban nagyon nyugodtan fogadok mostanság mindent... még saját magamat is nehezen hergelem fel. A rosszra is, a jóra is. De amit ezután mond... az igencsak a lelkembe kúszik, s érezni vélem, ahogy minden tagomban szétárad a melegség, s arcomra boldog, hamisítatlanul hozzám tartozó, széles mosoly kúszik. - Te aztán tudod, mit kell mondani, igaz, zseni? - hagyom el a becenévből a tech-et, mert ennek ahhoz semmi köze, emberileg dobott fel, nem kicsit. Lassan mozdulok még mindig, nagyon odafigyelve, de áthajolok az asztalon, hogy puszit nyomjak az arcára. Ha akar, úgyis el tud hajolni, még csak embertelen gyorsaságot sem kell ehhez bevetnie. - Köszönöm! - Teljesen őszinte a hangom. - Most már bevallhatom, hogy az imént kicsit beijedtem, hogy faképnél hagysz, mert... mert így már nem leszek elég jó - osztom meg vele az imént realizált félelmem, ezzel duplán veszti el erejét. Nem csak hamis volt, de még ki is böktem. Wow! Kész önterápia. - De miért zavarnál bárkit is azzal, ha idejössz? - kíváncsiskodom tovább. A kölyköm nehezen viseli a közeledést, de marad a helyén, csak még inkább felborzolja a szőrét és készen áll bármilyen konfrontációra, a telefon vég nélkül nyávog a zsebemben, én meg kezdek összezavarodni ennyi ingertől, és küszködöm, hogy fenntartsam a normalitás látszatát. Nem kéne előadnom valami pszichotikus jelenetet a cukrászda közepén, főleg, mert azzal a fedősztori is ugrana rólam. Ja, meg mert akkor ki kellene nyírniuk. No pressure, not at all.
- Mint a múltkor? Várj, én nem tudok semmit... - zavarodok össze. Mivel nem konkretizáltam, kivel találkozom (azon túl, hogy egy baráttal), nem is kaphattam semmi háttérinfót. Persze ha Mattie tényleg olyan problémás, mint amilyennek most lefesti magát, akkor lehet el se engedtek volna, de késő bánat ez a falkának... én pedig élvezem, hogy itt lehetek, és úgy imádom a cukrászdát, ahogy emberként soha semmilyen helyet. Jó végre kiszabadulni, egy kicsit emberek között lenni! S a jelenlétük hatalmas motiváció, hogy még többet kihozzak magamból, még jobb teljesítményt nyújtsak önmagam kordában tartásával. - És mondd csak, ha épp nincs szerelnivaló, akkor is hívhatlak? - ...továbbra is? A végét már nem mondom ki. De ha már benne vagyunk a dolgok tisztázásában, akkor szeretném tudni, hogy mi változott... és mennyire. Fontos nekem Mattie barátsága, és hogy számíthattam rá - ahogyan elvileg ő is számíthatott rám, csak nem igazán élt ezzel a lehetőséggel és most már értem is, hogy miért -, nem szeretném elveszíteni semmilyen mértékben sem.*

*Ha észre is veszem ellenérzéseit, nem mutatom. Persze valószínűbb, hogy egyszerűen nem értem az efféle jelzéseket, jellemzőbb lenne rám. De persze az is tény, hogy a kölykömet a legkevésbé sem akarom ingerelni, örülök, hogy áll a helyén és nem tesz a világon semmit. Hállelujah.
- Ó, jaj, valaki nagyon hízeleg - mosolygok, s természetesen nem veszem komolyan. Eddig sem tettem, nem most fogom elkezdeni, ő egyszerűen... ilyen. És ilyennek fogadtam el mindig, hiszen ő sem kötött belém, nem firtatta sarkosságaim és sutaságaim, ellenben segített, valahányszor úgy hozta nekünk a helyzet. Magától értetődik, hogy nagyon kedvelem, minden megvan benne hozzá. A farkasszemtől mindenesetre most kitérek, jó nekem az asztallap bámulása, biztonságosabbnak tűnik, s bár szeretem a szemkontaktust, nem ér annyit, hogy állatainkat hergeljük vele. Vagy legalábbis én a magamét... még mindig kicsit nehéz napirendre térnem a szinte nyugalomnak tekinthető mozdulatlanság felett, hát óvakodnék bármivel megtörni.
- Hallottam hírét. Gondolom, ez motiválta apát is, hogy idehozzon - vonok vállat. Minden morcosságom és időnkénti feleselésem ellenére hálás is vagyok, csak épp jellememtől volt idegen kissé a helyzet, de szerintem mostanra elég jól beletanultam. Leszámítva az afféle szituációkat, mint hogy a falka félreinformálásának köszönhetően éppen találkozón ülök egy kívülálló farkassal... de hát istenem, nem az én bajom, hogy senki nem kérdezte a partnerem nevét előzetesen! Én meg ugyebár nem tudhattam, milyen faramuci szituáció lesz ebből.
- Törpe az ángyikád térde kalácsa! - nevetek, igazából mostanra tényleg viccessé vált, hogy soha, még véletlenül sem szokta kiejteni száján a nevemet. Ha kicsit gyanakvóbb lennék, azt mondanám, hogy tuti nem is emlékszik már rá, azért a becézgetés. - Te kütyümán - szelídül vissza mosollyá a képemen a vigyor, s kényelmesen hátradőlök a széken. A pozitív fogadtatás hatására egész tartásomban is elárad a megkönnyebbülés és a nyugalom. Nem válok teljesen óvatlanná... csak egy kicsit. - A költöztetés pedig nagyon kedves felajánlás, de egyelőre maradok, ahol vagyok. Talán idővel! Szerintem úgyis kidobnak amint tudnak. Velem ellentétben a többség nem éppen koránkelő arrafelé, és kétlem, hogy ki tudnám cselezni a szuperhallást! - mesélem nevetve, hiszen valóban akad súrlódásom abból, hogy éppenséggel a hajnali öt nálam más kései kakasszónak minősülne, annál gyakorlatilag mindig hamarabb talpon vagyok. Mondjuk ez feltehetően olyasmi, amit Mattie sem preferálna egy esetleges albérlőjében. A tekintetére már nem kapok frászt, esetleg tényleg kezdem megszokni, hogy látens vadakkal vagyok körülvéve, netán ez is az újsütetű plusz hidegvérem számlájára írható. A felvillanó farkastekintet is kap tőlem egy külön mosolyt, másképpen még nem tudom üdvözölni, de ha tényleg ennyi ismerősömről derül ki, hogy eddig is bundás volt, akkor mit akadjak ki? Exkluzív titkus klubtagság, és most már én is gyarapítom a sort. Akár még élvezhetem is, hiszen többet nem kell előttem titkolózniuk. Fő a pozitív hozzáállás, azzal a legtöbb dolgot át lehet vészelni! - Nos, semmi közöm a felsőbb döntésekhez, de nekem semmi bajom egy kóborral, veled meg pláne nem, szóval a magam részéről szívesen látlak. Nem mintha túl sok beleszólást engednének bármibe, de ha arra kerül a sor, nekik is ezer örömmel megmondom az álláspontom - szögezem le határozottan. Mattie-ért bármikor kezeskednék, kár, hogy mindketten tisztában vagyunk vele, ez körülbelül annyit számítana jelen helyzetben, mint halottnak a csók. Végtére még értem is kezedkesni kell, felelősséget vállalni, önmagamban gyakorlatilag nem is létezem. Sebaj, nem fogok szégyent hozni Willow-ra, azt már rég elhatároztam. Olyan pöpec kis farkas leszek, hogy mindenki csak leshet! Amint dűlőre jutok a kölyökkel. Na ja, az még hibádzik. Most is hiába nógatom, hogy lenyugodhat, nem kell a feszes vigyázz, azért meg nem moccanna a kedvemért.
- De miért? - kerekedik továbbra is szemem, s csóválom a fejem értetlenül. Jó, hát Techzseninek van egy egyedi stílusa, amit nem feltétlenül kedvel mindenki, de ettől még nem lesz balhés... biztos valami rosszindulatú pletyka az egész. Sajnos néha az alaptalan szóbeszédek terjednek a legsebesebben, s tesznek akár életeket is tönkre.
- Te pedig fehér ló helyett fekete motorra pattansz és berobogsz a falkához megmenteni? - nevetek a helyzet abszurditásán, s magamben megállapítom, még alig érkeztünk meg, és máris többet röhögök, mint az elmúlt hetekben összesen. Ez Matthias "varázsa", személyisége, társasága, érdeme. Én pedig szíves-örömest töltekezem a találkozásunkból lelkileg, s meg kell állapítanom: már igencsak rám fért. - Nyugi, nem foglak minden nap kitenni a négy órás menetnek az alaszkai zimankóban - csóválom a fejem, nem óhajtok visszaélni a felajánlással. De legalább telefonon jó lesz rendszeresebben tartani a kapcsolatot. És ha már telefon... bosszúsan előhalászom zsebemből a még mindig rendületlenül zenélő készüléket, hogy lássam, ki ilyen kitartó. Különösebben nem döbbenek meg, amikor kísérőm nevét és számát pillantom meg a seregnyi csörgés és üzenet kapcsán. Kilépek a hívásnaplóból, még fel is mutatom mosolyogva a készüléket az illetékes felé, majd egy elegáns mozdulattal kikapcsolom a fenébe. Feltartott hüvelykujjal jelzem (neki vagy magamnak?), hogy minden oké, és folytatom ugyanott, ahol eddig is. Nem vagyok különösebben lázadó típus, de könyörgöm ott van tőlünk pár méterre, ha valami olyan fontos vagy sürgős lett volna, akkor idejött volna. Nem teszi, akkor nem is olyan lényeges, s ráérek vele a találkozó után, nemde? További süteményt nem kérek, bőven elég nekem, amit már vettem, de ha Matt mindenáron hozni szeretne valamit, egy limonádéban kiegyezhetünk.
- Én nagyon szívesen megyek, ahová hívsz, csak engedjenek is el. Ha olyan balhésnak gondolnak, mint mondod, akkor legközelebb már nem feltétlenül lesz ilyen egyszerű dolgom velük - mondok egyszerre igent és nemet, mert bizonyos szempontból valóban nem rajtam múlik, sem hollétemnek, sem időbeosztásomnak nem vagyok ura úgy, mint egykor. Ettől falra kéne másznom alapvvetően, de most már szinte teljes nyugalommal viseltetek a tény iránt. Hiszen megváltoztatni úgysem tudom, akkor meg minek rugóznék rajta? A randi színezetet pedig, mint abszolút társasági analfabéta, természetesen nem érzékelem, számomra ez teljességgel baráti meghívás. Miért ne lenne az? Matthias sosem gondolna rám másképpen, mint barátra. Egyértelmű. A technikai készülődésre én is előkotrom Hubát, kiteszem az asztalra felé fordított képernyővel, és hagyom hadd bűvészkedjen. - Szerintem ha elkezdesz rajta csinálni valamit, neked is produkálja majd magát. Nyugodtan pröntyögök, aztán minden előjel nélkül lekapcsolja magát, mondván hibát érzékel - ismertetem a helyzetet, mit sem sejtve róla, hogy a hardverhibák egy tipikusnak mondható alfaját mutatom be épp, amikor az alaplap nem bírja a terhelést. Én valószínűleg még ott lemaradnék egy esetleges magyarázatban, hogy mi a különbség a szoftver és a hardver között. Azon kívül, hogy utóbbit lehet verni, előbbit meg nem...
- Amúgy most már egész jól. Az eleje elég kemény volt. A munkámat baromira sajnálom, de hát nincs mit tennem, szóval kibírom. És jóformán csak most kezdtem gyakorolni, szóval alig várom, hogy végre érdemi haladásom legyen benne - magyarázom a kérdésére, miközben figyelem a bűvészkedést. - És te... régóta benne vagy már ebben? - Ahh, de jó is lenne, ha képes lennék kérdés néélkül megmondani korokat! De az egyelőre még csak álmodozás marad számomra.*

*Tény, hogy minden nehézség és ellenérzés mellett sem érzem úgy, hogy távoznom kellene a falkából, jó helyen vagyok barátnőm mellett. De valószínűleg ha minden porcikám tiltakozna a Lakbéli közösség ellen, akkor sem merném meglépni a távozást. Hiszen nem akarnék veszélynek kitenni másokat, sem magamat, és nem akarnék szégyent hozni Willowra, akinek bizonyára igen sokat zuhanna a státusza mások szemében, ha velem és a "szocializációmmal" kudarcot vallana. Attól még lehetünk Matthiassal barátok... ugye? Naná. Lenyugtatom én magam prímán, néha még segítség se kell hozzá. A hajnali telefonhívás emlegetésére elpirulok, mint általában, ha korábbi hibáim és bakijaim kerülnek szóba. - Jól van, na! Egyszeri alkalom volt, elszámoltam az időt... vénkorunkban is orrom alá fogod dörgölni? - motyogom rákvörös fejjel, amikor nem csak a magány tört rám itt az alaszkai hófúvásban, de még valami randalírozás is folyt az utcán ami miatt beijedtem rendesen, és éppen őt találtam be a hívásommal... pechje volt. De még nagyobb pech lett volna bárki mással, akit tényleg az éjszakai pihenéséből rángattam volna ki a zavargásommal, szóval tekinthető akár szerencsés véletlennek vagy égi jelnek vagy hasonló szentimentális dolognak is. Tudósként én egyikben sem igazán hiszek.
- Gondolod, hogy válaszolnának? Nem intéznék el annyival, hogy nem az én dolgom és nekem másra kellene koncentrálnom? - vonom fel szemöldököm kissé szkeptikusan. Na meg valljuk be, tőlem is elég érdekes váltás lenne, hiszen eddig nagyon fókuszáltan koncentráltam arra az egy témára, hogy minél több edzést és fejlesztési lehetőséget kibulizzak magamnak. Hora az ezüstgyűrűivel csak a kezdet volt, és hihetetlen lökést adott számomra, ahogyan a privát magánedzéseim is. Még ha nem is tartok ott jelenleg, hogy azokat bárkinek eláruljam. Még csak nem is hibáztathatnám őket, ha elküldenének a fenébe a kíváncsiskodásommal. A helyükben valószínűleg én is azt tenném egy idegesítő kölyökkel... A szóra és vigyorra kissé hátrébb húzódom megint, főleg hogy még közel is hajol, nem akarom, hogy kimeresztett karmú, balhézó kölyökfarkast kapjon at arcába, de szorongásom alaptalan, a szürkebundás még minig nem érzi szükségét egy támadásnak. Ez már több mint gyanús... de eltereli a figyelmem, hogy megpróbáljam kibogozni, mire kíváncsi Matt. Értetlenül pislogok. - Mármint mi micsoda? Mit kellene látnom?- kérdezek vissza, de fojtott hangom sejteti, hogy én a kölyökre illetve az ő bundására asszociáltam, csak éppen nem akarok hülyét csinálni magamból, azért az igényem a pontosításra.
A bólogatással sem néz ki idiótán, sőt, nagyon is szerethető számomra ezzel a lelkesedéssel is, pedig amúgy nem szeretem, ha bármiféle megmentendő szereppel kapcsolatban merülök fel, de ez most ugratás, játékos és komolytalan, hát én sem hőbörgök. Plusz ki is röhögöm szegény Mattie-t. - Ne haragudj, Techzseni, sok mindent kinézek én belőled, de a tárgyalást, pláne eredményesen, nem sikerül - közlöm enyhén fulladozva, szerintem a tekintélyelvű nézetű egyéneknek eleve minden megmozdulásától kinyílhat a zsebében a bicska... ő tényleg szabad és lázadó, amennyire megismerhettem eddig. Persze lehet, hogy bundások között előveszi a jobbik és szófogadóbbik énjét, ki tudja? Ennél nagyobb meglepetések is kiderültek már ma.
Hagyom dolgozni, addig eszegetem a sütimet, még maradt belőle valamennyi, és valljuk be, a Marlene'sben tényleg istenien finom minden, amit csak megkóstoltam eddig. Mondjuk, eszembe jut, vajon a farkasság és a plusz kilók hogy viszonyulnak egymáshoz, egyszer sem kérdeztem meg eddig, mert nem volt központi kérdés... mondjuk tény, hogy többet mozgok, mint emberként, szóval elvileg le kellene tudnom dolgozni azt is, ha netán megengednék magamnak még egy édességet... na de nem, tartsunk csak mértéket, egy sütemény egy napon bőven elég kell, hogy legyen. Én is körbenézek, amikor ő, a titoktartási kötelezettség rám is érvényes, és mégiscsak nyilvános helyen vagyunk, de ha Mattie úgy ítéli meg, beszélhetünk szabadon, nem kérdőjelezem meg az ítéletét. Ő a felnőtt... ezzel kapcsolatban legalábbis. Azt legalábbis észlelem, hogy bestiája kifejlett, jól megtermett példány, nem olyan satnya kis kölyök, mint az enyém, még ha a korára rá is kellett kérdeznem. Mondjuk lehet, jobban tettem volna, ha nem teszem... néhány mádospercig bámulok rá meredten, kattogó aggyal, aztán az asztalra borulok, homlokom hangosat koppan lapján, de szerencsére nem horpad be. Se az asztal, se a fejem. Helyette viszont hangosan, vinnyogva röhögök. - Ez kéééész - állapítom meg néhány csuklással, és nem tudok mást tenni, mint újra meg újra felkuncogni. Kínomban. - Kifogom az összes vénséget?! - vigyorgok fejcsóválva, miután felemeltem buksimat. Hora is négyszáz fölött, Mattie is három C (már nem is X) múltán jár,, Willow kétszázhúsz, mint az áram, ami megcsap a konnektorból... ne már. Száz alatti farkas vajon csak a kölykök között van? - Bocs - harapom be ajkam, és igyekszem komolyságot erőltetni a képemre. - Hosszú idó. Nem... magányos így, egyedül? Mindenesetre akkor meg sem próbállak átcsábítani a sötét oldalra. De azért... nem zavar, hogy én velük vagyok, ugye? - mondom ki nagyjából azokat, amik először jutnak eszembe, a végére hagyva a legfontosabb, kissé félénken feltett kérdést. Végtére ő is rámutatott, hogy kölyök egyedül egyenlő öngyilkosság, szóval csak nem akad ki, amiért nem óhajtom ezt megreszkírozni... sem pedig őt egyedül kitenni annak, hogy felelős legyen értem. Meg Willowt se hagynám ott... igazából a többieket se nagyon akaródzna. De ez már végképp olyasmi, amit nem kell és nem is fogok kimondani.*

Ezt már megint nem lehet nevetés nélkül megállni. Főleg a megszólítást. Én, mint cuki? Hááát... ízlések és pofonok, mint tudjuk, de nem sokan illetnének efféle jelzővel, az is biztos. Igaz, nem is sokakkal érzem olyan jól és oldott hangulatban magam, mint Mattievel általában.
- Jól van, majd úgy háromszáz év múlva elég tápos leszek ahhoz, hogy lecsapjalak érte! - Hallod, pocok, addig még gyúrnunk kell, telegrafálom a kölyöknek, aki persze nem érti, mit akarok és milyen bajom van, de végre ő is megnyugszik annyira, hogy letegye a tomporát, és ücsörögve szemlélje számára érthetetlen viselkedésemet. Mondjuk Mattet sem érti jobban, hogy az erős hím miért nem nyomta még le, de annyi baj legyen, nekem nem hiányzik a dominanciavita.
Az újabb felajánlásra már nem gondolkozom semennyit sem. - Megkérdezem majd - ígérem, naná. Én is örülnék, ha itt lehetne, s találkozhatnánk sűrűbben, akár a falka területén kívül is, hisz most is itt vagyunk. Gyorsan rá is siklik tekintetem kísérőmre, eljátszva a gondolattal, akár már most neki is állhatnék, ám elvetem a lehetőséget. Egyrészt, mert amilyen morcosan bámul rám a telefon kikapcsolása miatt, tuti alapállásból nemet mondana mindenre, másrészt korántsem biztos, hogy ez az ő hatásköre, és harmadszor, az ilyen kétesélyes manővereknél nem árt a pontos tervezés is remek időzítés párosa. Ha rajtam múlik, menni fog a dolog, de sajnos nagyon-nagyon kevés dolog múlik rajtam mostanában. Örülhetek, hogy az erdőbe még kimehetek anélkül, hogy engedélykérést és pontos túraútvonal-tájékoztatást várnának el tőlem.
Találós kérdés... hát remek. Elhúzom a szám, de aztán inkább arra próbálok koncentrálni, hogy megfejtsem a talányt. farkasok járnak a fejemben, borostyánszeműm viselkedése okoz fejfájást, Mattie fenséges bestiájának viselkedését is elemezgetem, s próbálom beilleszteni ebbe a kontextusba, mi az, amit eddig csak csukott szemmel láttam, de most már másképpen kéne. Őrajtuk kívül? Vagy micsoda... nem tudom követni a témaváltást. - Jellemző, hogy meg se várod az engedélyt, máris rátérsz az oktatásra, csak hogy bosszantsd őket...! - mormolom, s beugrik végre. Ha becsukom a szemem... - A farkasenergia - bököm ki végül. Azt csak csukott szemmel tudom magam elé vizualizálni.
Felnyögök, csak hogy ne röhögjek megint. - Már az, hogy a para szót használtad jelen kontextusban, okot ad a parára - jegyzem meg vigyorral. Aztán elkomolyodok, emlékeztetem magam, ez már nem játék. Farkasok között nem is nagyon találkoztam eddig játékkal, mind nagyon komolyan vette magát eddig. Persze, velem az élen... - De... vigyázz magadra, jó? Semmiképpen se legyen bajod miattam, nem érek én annyit - pillantok rá valódi féltéssel. Ha engem, akit pedig elvileg befogadtak, képesek lennének kinyírni azért, ha nem megfelelően és kellő tisztelettel beszélek a rangosabb tagokkal... hát akkor egy kívülállót biztos még inkább hajlanak szigorúan kezelni.
A nevetéssel jókora adag feszültség is távozik felőlem, kölyköm, bár nem hajlandó foglalkozni vagy akár ránézni a másikra, szinte leutánozza bestiájának tartását és mozdulatát, az is engem sasol félrebiccentett fejjel, én meg tovább nevetek ezen a furcsa szinkronitáson. - Na mi a generációs szakadék, ha nem ez... - csukladozom, aztán a laptopokra siklik a tekintetem. Atyaég, most komolyan egy háromszáz éves fazon szereli a gépem? Kééész... nem bírok magammal, ismét kitör belőlem a röhej. - És te... te vagy a Techzseni, én meg... én meg a Kütyüanalfabéta - azért vallja be, hogy ennek tipikusan fordítva illenék lennie, ha normálisan működnénk. Szerencsére egyikünk sem működik normálisan. Kénytelen vagyok a hajdani karateleckéket felidézni, hogy kissé úrrá legyek fényes jókedvemen, s ismét viszonylagos komolysággal tekinthessek rá. - Testvéreddel? - kérdezek rá, úgy tudom, emberi értelemben nincs vérrokona... mondjuk ennyi idő távlatából lehet nehéz is lenne... mindenesetre nem rémlik, hogy említett volna ilyesmit. Sose beszéltünk a családjáról, igaz, az enyémről is csak szőrmentén meséltem neki, pedig nekem nem is volt titkolnivalóm. Legalábbis nem tudtam róla... - Leszámítva, hogy itt van bennem a kajla kölyök. Azt leszámnítva semmiben - javítom ki a változást illetően, az azért nem elhanyagolható. - És például nem fogok legkésőbb hetven-nyolcvan éves koromban tutira elhalálozni öregségből kifolyólag. Mondjuk annál nagyobbá vált az esélye, hogy ennél hamarabb megöl valaki, de ezt leszámítva egész jó kilátásaim vannak a hosszú életre - vonogatom a vállam. Gondolom, valakinek, aki elég sok emberi ismerősét tehette sírba, ez nem elhanyagolható szempont, ha mérlegelnie kell, alakítson-e ki bármilyen kapcsolatot valakivel. A halandókat előbb vagy utóbb törvényszerűen elveszíti. Egy farkasnál legalább az esély megvan, hogy ez ne így történjen. A helyettem döntés meg nyilván megvolt, de még mindig gondolom, hogy így volt a legjobb, így kivételesen nem kelek ki ellene.*

*Úgy nézek rá, mint akinek elment az esze. Ezt tényleg szükségesnek tartotta elmondani? Oké, néha teszem az agyam, de azért soha nem ennyire.
- Aha. Csak te végiglazulod ezt a háromszáz évet, gondolván hogy nincs mitől tartanod, én meg keményen edzek minden nap, és a végére le tudlak majd nyomni. Kizárólag ez a cél lebeg majd a szemem előtt - adom elő nagy komolyan, csak a végét elvigyorogva. Jah, pont olyan vagyok, mint akinek ez a legfőbb motivációja... nem. Jó, nem elhanyagolható előny, ha sikerül összehozni, de nem elég mozgatórugónak, inkább csak járulékos előny. Imádom persze, már csak ezért is jó lenne legalább idővel valamilyen szinten kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Nem kellene hülye farkasdominanciás faszságok miatt aggodalmaskodnom... persze, pillanatnyilag nem elősosrban a rangsori ballépések miatt kéne fájlalnom a fejem, hanem tulajdon csöppségem miatt, de mindegy.
Kinyitom a szemem, látom, igencsak sikerült meglepnem, be is harapom rögtön az ajkam, ajjmár, valamit megint elcsesztem... A megoldásra viszont az én szemem kerekedik el, néhány másodpercig csak tátom a számat, mielőtt kijönne bármi hang a torkomon. - Ne mááár! Mi köze az álomnak a farkasokhoz? - tiltakozom nevetve, de hiába, tényleg én voltam a buta. Egyszerűen nem jöttem rá idejében, hogy ő gondolatban már ugrott egy nagyot és tök máshol járt. Azt hiszem, ezt intő jelnek kellene vennem, hogy én viszont kissé beszűkültem gondolkodásilag az utóbbi időben. - Na jó, akkor én jövök... hm... zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek, mi az? - Ha már találós kérdések...
Még jó, hogy nem jön elő a sértődős műsorszám, mert az nálam betenné a kaput. Főleg, hogy én abszolúte nem szántam kioktatásnak a szavakat... ahogy neki a csipkelődés, úgy nekem a tudálékoskodás része a jellememnek, s nem is én lennék, ha mindig visszafognám magam. Mostanában amúgy is rá vagyok kényszerítve, jó legalább vele magamat adni egy kicsikét. - Köszönöm - bólintok. Nem vártam, hogy majd bizonykodni kezd vagy bármi, ez az egyszerűségében komoly kijelentés sokkal többet jelent. - És mondd csak... kiket ismersz közülük? - puhatolózom. Én ugyebár nem mondok, nem mondhatok semmit róluk vagy a falkáról, s nem is óhajtom megszegni ezt a tiltást, de őt nem köti efféle szabály. Akár még mesélhet is, ha hajlandó rá.
Pár hónapja bizonyára működött volna az elrémítés, most azonban éppen ellenkezőleg sül el a dolog. Végre nevetek, jól érzem magam, s ezúttal először fonákjáról nézem a helyzetet, humorát veszem észre először, nem az abszurditását, lehetetlenségét. Felszabadító érzés, többször kéne ilyet csinálnom, csak sajnos ez általában nem megy parancsra. A magyarázatot megértő bólogatással fogadom. - Közös beharapó, értem. Végtére már az azonos vérvonalúakat is testvérekként szokás emlegetni. Tényleg... neked... melyik a vérvonalad? - kíváncsiskodom tovább, megint azt kívánva, bár meg tudnám mondani kérdezés nélkül is. Így direktben faggatózni kicsit udvariatlannak tűnik, de sajna nincs más lehetőségem. - És ő is olyan kóbor, mint te? - érdeklődöm tovább. Egyrészt érdekel, másrészt meg ha nem érdekelne, akkor is úgy tennék, hogy kedvében járjak. A fiúbarátságokat meg kell becsülniük a lányoknak! Ezt még én is tudom. Szerencsére itt semmiféle kényszer vagy kelletlenség nem áll fenn.
- Hűha! Ez gyors volt - ámulok, ismét megdöbbenve rajta, a technológia világa milyen bonyolult és milyen egyszerű egyszerre. Előbbi arcát nekem, utóbbit neki mutatja. - Tündér vagy - ugratom, de hálám őszinte, amit egy újabb puszival is kifejezek, ha hagyja. - És ha már úgyis Kázmérozol... szerinted van jó vérfarkasos film vagy sorozat? Esetleg azt is lementhetnénk a gépemre, hogy majd megnézzem - vetem fel, múltkjor Willowval meghiúsult a filmnézési kísérlet, de legközelebb talán több szerencsénk lesz.*

*Már-már rávágnék valamit, veszem is a levegőt hozzá, de aztán bennem is szakad a szusz. Nincs mentségem, és kár lenne ezután szánalmas kifogásokat keresgélnem... lassan kifújom hát a bennem rekedt levegőt. - Senki - ismerem el halkan, fejemet csóválva. Erős a késztetés, hogy egy kicsit összeomoljak, és nyafogjak egy nagyot, hogy minden képességem és erősségem semmivé lett, hogy már semmire sem számíthatok, még magamra sem, de nem én lennék, ha hagynám magam beszippantani egy ilyen negatív örvénybe. Elcsípem a gondolatot, még mielőtt igazán teret nyerhetne, és kivágom a lelki szemetesbe. Na és, ha most vakvágányra futottam? Mindenkivel előfordul, ez nem engem minősít, csupán egyszeri eset volt. Így hát ahelyett, hogy nekiállnék önsajnálatban picsogni, inkább elnevetem magam. Hangosan, felszabadultan, őrült őszinteséggel kiröhögöm magam. Hát igen, hülye voltam. És? Vesse rám az első követ, akivel ez soha nem fordult elő! Matthias pedig jól, de még milyen jól teszi, hogy emlékeztet erre, s hogy mellette ismét fonákjáról nézhetem az életet, mert úgy sokkal elviselhetőbb - és még szórakoztató is. A találós kérdésemet persze azonnal megfejti, nem tudhattam, hogy ez ilyen egyszerű - én ezeket is, mint általában a kisgyerekes dolgok zömét, könyvből tanultam, hiszen az óvoda/kisiskola, mint olyan, kimaradt az életemből. A könyvben meg ugyanolyak könnyűnek (vagy éppen ugyanolyan nehéznek, nézőpont kérdése) tűnik az összes rigmus és logikai bukfenc. - Olajra lépett - vágom rá én is, az internet tele van efféle szóviccekkel. Megint az én köröm jönne, s a széken hátradőlve már-már feltennék egy "hogy hívják a..." kezdetű agymenést, amikor valami egészen más jut eszembe, a számomra kedves gyerekkori mese. Kiszélesedik mosolyom. - Mi van a zsebemben? - teszem fel inkább Bilbó után szabadon a "csaló" találós kérdést. Ha Techzseni is olvasta a hobbitot, akkor még azt is tudni fogja, hogy három tippelési lehetősége van kitalálni.
- Értem - bólintok rá, és úgy érzem, ezzel a falkatémát ki is merítettük. Ő láthatóan nem akarja túlzottan felemlegetni korábbi találkáit, én meg nem is mernék mondani semmit, mert ki tudja, mivel lépném át a számomra láthatatlan és érezhetetlen határvonalat a még szabad és a már túl sok között. Jobb a békesség alapon az a legjobb, ha meg se szólalok, meg sem említek senkit. Willowt mondjuk már tudja, de ő meg a barátnőm, nem fogom a háta mögött kibeszélni! Szóval ezzel ki is fújt a dolog. Sebaj, van ezer másik, bár most jólesne az is, ha csak ücsörögnénk, és bámulhatnám őt is, meg úgy általában a környezetemet. Az emberi zsongás, nyüzsgés jobban elvarázsol, mint valaha, Mattiere pedig mindig is jó volt ránézni, és így, kiélesedett tekintettel ez még inkább igaz. Keresem arcán, tartásán az apró jeleket, amiket eddig nem láthattam meg, vagy azért, mert egyszerűen nem volt elég kifinomult hozzá az érzékelésem, vagy mert elrejtette, a titkaival együtt. Most már nem kell titkolóznia, ugye?
- Bocsi, tudom hogy fel kellene ismernem, de nem nagyon megy - szabadkozom a válasza után, végtére rajtam kívül senki nem szorul rá, hogy szóban megkérdezze... most esik csak le, hogy talán a saját kölyköm vérvonaltalansága tehet efféle "vakságomról", talán azért nem érzem senki másnál sem. Persze, elég sok dolog van még, ami nem megy a gyakorlás és próbálkozás ellenére sem, szóval ez talán elhamarkodott következtetés részemről, és idővel na meg sok munkával ebben is fejlődni fogok. Fene tudja. Nem most fogok rákérdezni, kár lenne elrontanom a hangulatot a saját farkasom nyomiságának ecsetelésével. A szűkszavú válasz mindenesetre elgondolkodtat, s az is, mi válthatta ki a feszes, szinte harapós feleletet. Az agyamban vadul kergetik egymást a gondolatok, s mintegy véletlenül siklik a tekintetem a kísérőmre, amikor leesik. Jó nagyot is koppan, talán a szomszéd államban is hallani. - Oh! Értem - felelem, tekintetem még kétszer oda-vissza jár kettejük között, majd lesütöm inkább, ismét az asztallap erezetét bámulva, pedig szerintem már le is tudnám rajzolni, úgy bevéstem a fejembe. Mármint ha tudnék rajzolni, amit nem tudok, de mindegy.
- Most miért? Könyvet is írt magunkfajta, lehet, hogy filmet is rendezett, és még kiderül, hogy tök tanulságos lesz - védem ötletemet, bár magam sem vagyok meggyőződve, de logikailag támadhatatlan tény, hogy ha valaki be akarja biztosítani a hátát, azt remekül megteheti úgy, ha kitálal mindent vagy majdnem mindent - mint fantasztikum és komolyan nem veendő kitalált történet. S ha valaki mégis előállna a farbával, onnantól mindenki kiröhögné, hogy csak a film miatt szaladt el vele a ló s keveri a valóságot a fantáziával. Azon kívül mindenki szeret filmet nézni, én is - bár régen ritkán szántam rá magam, de mostanában van rá időm -, szóval miért ne ássam bele magam ekként is a farkasos témába? Olvasni már elkezdtem. - Az a lényeg, te. Összehasonlítási alap - öltöm rá a nyelvem. Jó, mondjuk valószínűnek tartom, hogy a vérfarkasos filmek zömét a legkevésbé sem tudom majd komolyan venni, de legalább a valóság néhány abszurd helyzetén átsegíthet majd az a tény, hogy a vásznon láttam abszurdabbat. - Kompakt vagyok, kis helyen is elférek, mint mindig - vonogatom a vállam, hát igen, a töpszli termetűek ezt minden tekintetben megkapják, hát én elébe megyek és magam poénkodom olykor alacsonyságomon. Plusz az is nagyon igaz, hogy a laptopom teljesítményének jó, ha a tizedét kihasználom, végtére leginkább csak munkára tartom - az irodai programcsomag maxon fut, de holmi audiovizuális elemek csak akkor brillírozhatnak, amikor Mattie kezébe kerül szegény, sanyarú sorsú Kázmér. A még valamire erőteljesen bólogatni kezdek. - Naná. Hogyan róhatom le sírig tartó, örök hálám a leghatékonyabban? - Bár poénos hangsúllyal és fogalmazásmóddal teszem fel a kérdést, azért remélem, képes lesz viszonylag komoly feleletet adni, és kihagyni - teszem azt - a szexrabszolgaságot, amivel más körülmények között gondolom simán poénkodna, de egy kontrollzavaros farkaskölyköt nyílt színen ingerelni talán most nem a legjobb ötlet lenne. Márpedig ezért régen is minimum egy tockos járt volna neki. Most meg? Fene tudja...*

*Érzem magamon kísérőm pillantását, de már rég nem zavartatom magát emiatt, sőt, szinte el is felejtkezem róla, pedig tudom - ésszel legalábbis -, hogy a másik energiáit mindvégig körém szivárogtatja, ugrásra készen, hogy ha valami felhergelne vagy egyéb dolog történne, megakadályozhassa a bajt. Mert a kölykök ilyenek, instabliak, nyugtalanok... Ám ma még a szürkebundás is szinte higgadtan veszi az akadályokat, én nemkülönben. Némi múló rossz érzéseket és pár kisebb örömkitörést leszámítva végig képes voltam megőrizni a nyugalmam, amire tulajdonképpen büszke is vagyok.  Azelőtt sosem voltam indulatos típus, de a harapás óta mégiscsak előtérbe került énemnek az a nehezen kezelhető fele... kivéve ma. Na jó, az utóbbi időben általában is mintha visszatértem volna a rajtkőhöz e tekintetben, de Matthias ezen felül is kihozta belőlem a jobbik részemet, azt hiszem.
Vigyorogva viszonzom a pillantását, elégedetten hátradőlve, hogy mintha sikerült volna megfogni. Aztán rajtam a meglepődés sora, amikor némi hezitálás után, de sikerül neki, és... megválaszolja a kérdést. Jó, kötekedhetnék, hogy a "semmi" kimaradt, de eszemben sincs! Helyette ismét kacagok. - Pontosan! Tiéd a fele királyság, Techzseni! - Persze ha szemét lennék, rávágnám, hogy sajnos egyik sincs az ÉN zsebemben, de nem vagyok mocsok. Örülök, hogy nem veszett el vele a közös hang, hogy végre - Willow-n kívül - biztonságban és nyugalomban érezhetem magam olyasvalakivel, aki a régi, normális életemből ismerős.
- De, de! - vágom rá gyorsan, hiszen eminens tanulóként mi sem lenne szégyenteljesebb, mint ha "még ezt sem" tudnám. De azért végighallgatom a kifejtősebb magyarázatot, és tényleg van benne újdonság, ezt azonban inkább lenyelem, semhogy beismerjem. - Willow elmagyarázta a vérvonalakat. Csak még nem tudom... felismerni őket - magyarázom, mire értettem korábbi szabadkozásom. A mondatba szőtt 'még' szócska pedig jelzi, amit nem teszek hozzá hangosan: már nem sokáig lesz ez így, ha rajtam múlik. - Egyébként a kung-fu kínai eredetű... - fűzöm hozzá, nem is én lennék, ha visszanyelném a tényszerű korrekciót... És ezzel legalább azt is megúszom, hogy kibukjon belőlem némi hűűű meg húúú, hogy ez milyen menő képesség lehet a farkasok között. Akkor Mattie-nek biztos nem volt gondja annak idején a harci tanulással. Bár a magam részéről a mártírokat jobban csodálom, ugyanakkor kétlem, hogy lenne elég lelkierőm (vagy mazochizmusom?) az ő adottságukhoz... nem mintha lenne értelme ilyesmin tűnődnöm. Hiszen nincsen semmim.
A filmeket kiveséztük - vagy csak nem akar leállni vitatkozni, ami igen bölcs hozzáállás végtére -, a felajánlást követő kaján vigyora viszont nem sok jót ígér nekem. Kihúzom magam, mintha olyan marha bátor lennék, és viszonzom a tekintetét, de közel sem érzem olyan magabiztosnak magam, mint amit mutatok. Kábé minden lehetetlenséget kinézek belőle, amilyen komolytalan tud lenni... így szinte hallhatóan gördülnek le mázsás súlyok a szívemről, amikor végre megszólal. Sóhajtva engedem ki a levegőt a tüdőmből.
- Nem csak rajtam múlik! - figyelmeztetem, szememmel ismét a kísérő felé intve, aztán megcsóválom a fejem. - De cserkész becsszavamra, megteszek mindent, hogy elengedjenek veled. Ha cserébe száz évig vécét pucolok is - emelem is esküre a kezem, bár azért bízom benne, hogy ennyire azért nem kell drasztikus árakat fizetnem majd... végtére ez csak egy baráti kiruccanás egy rám vigyázni képes farkassal, nem? Csak nem lehet olyan lehetetlenül nagy kérés... Visszaveszem közben a laptopom, szeretettel végigsimítom Kázmér kissé felmelegedett oldalát - mondják, nem mai gyerek már, azért forrósodik fel olyan könnyen, de sebaj, az enyém, én így szeretem. Visszacsomagolom én is, nem akarom tovább feltartani Mattie-t, bármilyen remek is vele töltenem az időmet, nyilván neki van egyéb dolga is. - Kösz mindent, Techzseni - nézek a szemébe, s persze nem csak a kütyüjavítást értem alatta ezúttal. Főleg nem azt... Megölelem, ha szabad, továbbra is talán túlzó óvatoskodással, de inkább ez, mint a meggondolatlan és túl hirtelen mozdulatok. Vagy hogy összetörjek valamit. Ha távozik, integetek utána, s lélekben felkészülök rá, hogy kapok majd egy oltári letolást, esetleg odahaza majd valami drasztikusabb büntetést is... ha más nem, a telefon kinyomásáért tuti.*

//Köszönöm szépen a csodás játékot, részemről zártam! //

Jay &
Wendy