Az utcáról egyenesen nyíló üzlethelységben bal oldalon színes cukorkák garmada várja az édesszájúakat, a végén egy kisebb boltív alatt lehet eljutni a kávézó, társalgó részbe. A helység jobb és hátsó oldalán pultokon sorakoznak végig a minden nap frissen készülő édes, sós és egyéb ízű édes csodák számára, legyen az sütemény, bonbon, tortaszelet, apró kiegészítők. A jobb oldali pult részről nyíló ajtó vezet a cukrászműhelybe, míg a vendégek által is megközelíthető a kávézó részen négy-hat asztal várja a süteményt kávét fogyasztani vágyókat. Elég tágas a rész ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen beszélgetni, mások zavarása nélkül. Az itteni pult mögött kávé, tea, frappé és gyümölcsturmixok közül lehet választani.
A kirakatot meglátva azonnal megakadt tekintetem egy hatalmas színes tortán. Bár nem vagyok olyan nagyon édesszájú a bentről kiáradó illatok és a látvány mégis azt sugdosta a fülembe, hogy nézzek be. Egy kis kényeztetést mindenki megérdemel olykor. A mai napon úgy döntöttem pihenek kicsit, így kikértem magam Willnél. Egy kissé túl mozgalmas volt az elmúlt időszak és úgy éreztem muszáj kicsit kikapcsolódnom különben megőrülök. Nem volt kedvem az egyetemen maradni, így bejöttem a városba, egy kis sétára. Meglepő mód a szekrényemet kinyitva egy földig érő ruhát néztem ki. Már rég nem volt rajtam, pedig mindig is imádtam. Talán egy hétköznapi sétára kicsit túl elegáns, de senkinek nem kell tudnia, hogy merre tartok. Mióta elvesztettem a lábam csak kétszer volt rajtam ruha, azok is szinte a földig értek, hogy jól eltakarják a protézist. Még félek megmutatni magam, félek a lenéző vagy akár sajnálkozó tekintetektől. Talán majd pár év múlva nem fog ez érdekelni, de addig is inkább maradok a rejtegetésnél.
Engedve a csábításnak besétálok a cukrászdába. Úgy tűnik nem sokan dolgoznak a mai napon, mert szinte tele van a hely. A pulthoz sétálva meglepődöm a hatalmas választékon. Finomabbnál finomabb süteményeket sorakoztattak fel. Még szerencse, hogy hosszú a sor, mert így bőven van időm kitalálni mit is szeretnék enni. Ahogy én is beállok a sorba és kissé elbambulok egy férfi heves léptekkel, kissé meglökve engem áll be elé. Először csak pislogok párat, majd kedvesen megkocogtatom a vállát. Nem reagál semmit, így ismét megteszem, de most már meg is szólalok. -Elnézést, de én is a sorban állok. Ha jól látom ott a sor vége!-Mutatok a hátam mögé. Mögöttem még két ember áll, így nem gondolom azt, hogy olyan túl nagy gondot okozhatna neki a dolog. Ám a pasas csöppet sem úgy reagál a szavaimra, ahogyan azt vártam volna. Dühös tekintettel bámul le rám és szólal meg mély rekedtes hangján. -Ide figyelj te ostoba liba! Kibaszottul nem érdekel, hogy hol a sor vége! Fogd be azt az aprócska kis szádat, vagy különben én fogom, de abban nem lesz köszönet.-Kezét ökölbe szorítja, úgy pillant le rám még pár másodpercig, majd vissza is fordul. Pár pillanatig tényleg elgondolkozom azon, hogy ismét megszólítsam e, de inkább gyáván hallgatok.
Vadászatra indultam, ám ezúttal vértelenre és ember alakban, méghozzá a városba. A feltámadás óta rettenetesen édesszájú lettem, mint aki életében nem evett süteményt és mindent egyszerre akar bepótolni. Persze a mostani kiruccanásomat - is - Payne-re fogtam, hogy elsősorban neki hozok valami nassolnivalót. Aminek a tetemes részét valószínűleg én fogom megenni, de annyi baj legyen, úgyis tudta, hogy az ipari mennyiség az én reszortom. Neki is mindig hoztam, amit kért, már ha kért. Kezdtem úgy érezni, hogy kicsit már herótja van, de én még bírtam. Lehet két hét kell már csak és megundorodom mindennemű édességtől, addig viszont marad a sütizés. Annyi hiúság viszont szorult belém, hogy ellenőriztem legutóbb a tükör előtt, hogy nem növesztettem-e mindettől úszógumit. Egy leheletnyit talán... Na majd lemozgom!
A cukrászdához érve kissé meglepett a hosszan kígyózó sor, de mivel nem rohantam sehová, úgy döntöttem, kivárom. Addig legalább volt időm elmélázni azon, milyen kicsi ez a város, ugyanis az az őrző lány állt nem sokkal előttem, aki két éve Jamest meg engem vallatott az ember lány megölésének kapcsán. Hogy rohan az idő! Azon voltam, hogy ráköszönök, amikor némi nézeteltérése támadt az egyik fickóval. Láttam, hogy gond nélkül beelőzött, azt hittem, valakijéhez épp visszament, ezért nem is törődtem vele, ám abból, amit hallottam, nem ez jött le. Miért kell tuskónak lenni? - Hú, öregem, ezt aztán jól megmondtad - szóltam oda fennhangon, némi kajánsággal. Nem igazán szoktam azoknak az ügyes-bajos dolgaival foglalkozni, akik nem a közvetlen környezetem, nem én vagyok a szőke herceg fehér lovon. De ez annyira szánalmas volt, hogy még a farkasom is röhögött volna, ha tud. - A muffinodért rohansz annyira, vagy csak a kockacukrokra izgultál rá? - vontam fel a szemöldököm, akár még érdekődőnek is lehetett volna mondani, de a tekintetemben ülő gúny árnyéka összezúzta ezt a képet. Milyen kár... Nem vagyok egy provokatív seggfej. De ha valakiről ennyire lesír, hogy provokálható, én pedig vagy két hónapja nem voltam bulizni, a legkisebb szórakozási lehetőséget is megragadom. Pech neki - meg a sorban állóknak -, jó a farkasomnak és nekem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Sosem voltam az a személy, aki túlságosan is hamar felkapná a vizet. Igen türelmes alkat vagyok még a legbunkóbb alakokkal is, de az is igaz, hogy van mikor már az én türelmem is elfogy. Bátyámnak volt szerencséje (avagy sem) megismernie azt az oldalamat, mikor teljesen kiborulok és ordítok. Nem volt szép látvány. Ez a pasas még messze jár attól, hogy engem kiborítson. Bár nagyon is taplónak gondolom, amiért ilyen szemét mód elénk vágott. A szavaim nem igen hatják meg, így mérgelődve fordul vissza, vagy legalább is fordulna, ha a hátunk mögött valaki meg nem szólalna. Megéreztem már pár perce, hogy jelen van egy vérfarkas is, de nem mertem hátra pillantani, viszont a hang nagyon is ismerős a számomra, így már nem tudtam tovább várni. Ahogy megpillantom Darrent kissé szaporábban kezd el verni a szívem. Teljes mértékben emlékszem rá, Jamesre és arra a bizonyos beszélgetésre.
Egy újabb erős lökést érzek mikor az előttem álló majdnem fellökve engem viharzik oda Darrenhez, hogy meglendítve karját azonnal képen törölje, vagy legalább is megpróbálja. Úgy tűnik ő nem pont a nyugodtságáról híres.
Annyira cuki volt, ahogy megindult felém! Ő biztos nem talált engem annak a ezer wattos, bosszantó vigyorommal, de a taplósága miatt elvesztettem irányába az empátiámat. Esélyt hagytam neki, hogy megüssön - de, még csak az kéne! -, félrehajoltam az ütés elől, elkaptam a csuklóját és a saját lendületét kihasználva vetettem át a vállamon, hogy csak nyekkenjen, amikor háttal földet ért. A művelet semminemű erőlködést nem jelentett nekem, az egyetlen zavaró tényező az egyre több bámészkodó volt. A sorban állók már egyként bámultak minket és habár nagy kedvem volt még egy kicsit ráijeszteni a fickóra sárga farkasszememmel, a sokaságra való tekintettel nem tettem. - Szerintem most lépj le - mondtam némileg jobban szorítva azóta sem eresztett csuklóját. A vigyorom eltűnt, tekintetem és hangom is rideg volt. Fura volt belegondolni amúgy, hogy a közelben álló Őrző lány már jó ideje pontosan tudja, hogy a buli melléktermékeként is képes vagyok ölni. Sőt, embert enni. Pech, hogy úgy kellett összefutnunk és viszont látnom őt, hogy megint egy nem túl kedves oldalamat villanthattam meg előtte, de az élet kegyetlen. Így jártunk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egy pillanatra végigsuhan a fejemben, hogy le kellene állítanom a pasast, mert nagyon is tudom, hogy Ő fog alulmaradni, de ahogy ez eszembe jut úgy vetem el az ötletet. Ha az előbb sem sikerült rá hatnom nagy eséllyel most sem fog, sőt lehet, hogy még egy pofont is kapnék tőle. Meg nem is árt neki a lecke. Bár remélem Darren ennyi ember előtt visszafogja valamennyire magát. Ahogy a fickó repül egyet a levegőben és a földre zuhan kezem a szám elé kapom a meglepettségtől. Csak egy pillanatra dermedek le, majd gyors léptekkel sétálok oda Darrenhez, hogy utána gyengéden rátegyem arra a kezére az enyémet, amivel szorítja a fickó csuklóját. Így pillantok teljesen békésen a szemeibe és szólalok meg nyugodt hangon. -Engedd el őt! Nem ér ennyit a dolog!-Persze bevallom őszintén, hogy ott mélyen jól esik, hogy a védelmemre kelt, de nem lenne szabad ezt tovább hagyni, a végén kihívják a rendőröket, aminek egyikünk sem örülne. -Gyere hagyjuk itt őt. Tanult a leckéből. Mondd kinézted már a sütit? Én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyiket vegyem meg. Mindegyik remekül néz ki nem gondolod?-Próbálom elterelni a figyelmét a pasasról. Bízom benne Ő is tisztában van azzal, hogy jobb ha még most ott hagyja őt.
A lányra pillantok, amikor odalép hozzánk és kezét a karomra teszi. Egyet hosszúra nyújtott pillanatig farkasszemet nézünk, s hagyom, hogy lássa a finoman fakuló csokoládébarna szempár mélyén ólálkodó fenevadat. A préda rám támadt. Nevetséges, gyarló, gyenge, embernek se nevezem az ostobasága miatt, és pont azért, mert ilyen keveset ér, engedek Alice noszogatásának. Lassan lazul szorításom, mígnem eleresztem a tagot és vetek rá egy utolsó pillantást. Szám sarka megrándul, de nem a győzelmet aratottak fölényeskedésével. Ciki lenne ezt győzelemnek elkönyvelni. Inkább figyelmeztető volt a gesztus: te sose fogsz felérni hozzám, tudd, hol a helyed, vagy legközelebb ketté haraplak. Értékeltem Alice igyekezetét, amivel próbált elterelni, és nem csak engem, hanem a figyelmemet, a gondolataimat is. Nem akadékoskodtam sokat, csak könnyedén a karomat kínáltam, hogy belém karolhasson és a legnagyobb természetességgel vezettem el a fetrengő tapló közeléből. - Igazából csak egy jó kis kávéért ugrottam be, unom az otthonit - feleltem, magamban pedig végleg lezártam az iménti incidenst és inkább a fülemet hegyeztem, mert most megütötte valami, amire eddig fel se figyeltem. - Mi történt a lábaddal? - kérdeztem kertelés nélkül, talán kissé túl közvetlenül is, röpke ismeretségünk ellenére. Lehet tapintatlan voltam, de már kérdeztem, és igazából ami a szívemen, az a számon, a kíváncsiságomnak pedig csak nagy ritkán tudtam parancsolni. A ruha ugyan elrejtette az említett végtagot, és talán már tökéletesen tudott vele járni, de egy farkas fülét nem lehet becsapni. Legalábbis nem egyszerű mutatvány.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A pillantását állom és próbálok minél nyugodtabb maradni. Látom a tekintetében, ahogy szép lassan a dühe visszavonul. Nagyon is reméltem azt, hogy ő sem akar komolyabb balhét ebből. Túl sokan vannak és valóban nem érné meg. Ez csak egy fickó, akinek nagy valószínűséggel igen rossz napja volt, vagy egyszerűen már semminek sem tud örülni, ami viszont nagyon szomorú. Mindenesetre én sem akarok többet foglalkozni a dologgal, így bár kissé bátortalanul, de örömmel karolok bele a felém nyújtott karba. Egy kis aprócska mosoly kúszik az arcomra a válasza hallatán. -Azt mondják, hogy nagyon finom itt a kávé, bár én magam még sosem próbáltam ki. Én most inkább a süteményeikre vagyok kíváncsi.-A mosolyom eltűnik ahogy felteszi a kérdését. Azonnal érezheti rajtam, hogy ez a téma nagyon is érzékeny a számomra. El is eresztem őt és kissé összehúzom magam, mint egy sebesült állat. A pultot kezdem el figyelni, majd hosszabb csönd után felpillantok a szemeibe. Erősnek kell lennem és muszáj a szemeibe néznem. Bár nehéz, nagyon is mégis megerőltetem magam. Nem hagyhatom, hogy az a nap tönkretegye az egész életemet. -Egy kóbor alak támadt meg.-Válaszolom neki igen röviden és igen halkan. Nem szeretném, ha mások meghallanák, nem sima emberek fülének való téma ez. Ahogy befejezem a mondatom ismét a pult felé pillantok, majd egy mosolyt varázsolva arcomra ismét felé pillantok. -Azt hiszem sikerült kiválasztanom. Az a csokis nagyon jól néz ki nem gondolod!?-Persze ha kérdezni akar még arról válaszolok neki, még nem is szeretek róla beszélni. Valahol mélyen azért valamennyire jól esik az érdeklődése, bár igaz nem tudom az okát.
- Tudod mit? Meghívlak! - mondtam vigyorogva, mintha a kis közjáték meg sem történt volna. Ennyit ért, ennyit jelentett az a pondró. - Kárpótlás az előbbiért, meg még a jó múltkoriért. Nem voltam túl kedves - ingattam a fejem, első találkozásunkra célozva. Bár az összefutás miértje se volt épp leányregényes, de mégis... rosszul érint, ha egy nő rosszat feltételez rólam, vagy a csúnyábbik felemmel kénytelen első nekifutásra találkozni. A kérdésemmel éreztem, hogy beletrafáltam, nem is számítottam másra, tekintve, hogy egy láb elvesztése sosem valami nagy romantikus jelenet közepén szokott történni. Mégis firtattam a dolgot, mert érdekelt, hogy ki, miért tehette és az is, hogy ő hogyan viselte. A reakciójából ítélve: rosszul. Valamikor a válasza közepén fejeződött be a mozdulat, amivel kezemet a fejére tettem, egyszerre vigasztalón és bátorítón. - Gondolom megkapta már érte a magáét. - Nekem ez tűnt logikusnak és a helyi Őrzőket sem egy csapat homokozó kisiskolásnak ismertem meg. A másik ilyen határozott véleményem velük kapcsolatban az volt, hogy piszok jót tett nekik a vezetőváltás. Jobban belegondolva, talán van is egy "Douglas for President" kiszászlóm valahol a szekrényem aljában. Nálam sose lehet tudni... A tématerelésre elmosolyodom és a mondott süteményre nézek. - Azt hiszem, én is eszek egyet a kávém mellé - csillant fel a szemem. - Kérsz mást is? - pillantottam rá, mert komolyan gondoltam a meghívást és reméltem, hogy nem utasítja vissza a gesztust. Ha nem ágált ellene valami okból kifolyólag, akkor fizettem mindkettőnk részét, akár kért még valamit, akár nem, ha elutasított, úgy csalódottan ugyan, de tudomásul vettem, s amíg ő fizetett, körbenéztem, hova tudnánk leülni. - Sietsz, vagy van még időd? Utóbbi esetén ott egy szabad asztal - biccentettem nem is olyan messzire, a válaszától függően pedig vagy leültünk, vagy nem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Igen a múltkori eset nem pont a legkellemesebbek közé tartozott, de én mégsem éreztem azt, hogy bunkóak lettek volna, vagy legalább is velem. Nem is bántódtam meg, de úgy tűnik ő ezt máshogy élte meg. -Én nem neheztelek rád semelyikért sem. De köszönöm a meghívást.-Nem utasítom vissza, mert nem illik és bármennyire is zavarba ejtő nagyon is jól esik ez az apró kis törődés. Meglepődöm a mozdulatán, de nem lököm el kezét, csak a szemeibe pillantok. A tekintetéből a nyugalom árad, ami valamilyen szinten rám is átragad. -Öhm biztosan, de nem tudom. Will erről semmit sem mondott nekem.-De ami azt illetni talán jobb is így. Talán tényleg megkapta a magáét, talán nem. Mindenesetre abban nagyon is bízom, hogy nem esett baja egy őrzőnek sem miattam. Persze nem fogok rákérdezni a dologra, mert nem tudom, hogy tudni akarom e, és nem is akarom ilyenekkel feltartani Willt. Vannak ennél sokkal nagyobb problémáink is. -Csak egy pohár vizet, ha szabad.-Természetesen megköszönöm neki a meghívást, miután a süteményeket és az italokat kezünkbe vettük. Az tuti biztos, hogy még jó párszor meg fogom köszönni neki, ha nem állít le. -A mai napom szabad, szóval örömmel maradnék.-És ezzel el is indulok a kiválasztott asztal felé, hogy utána szépen helyet is foglaljak. Még nem eszem bele a süteménybe, előbb a szomjam oltom pár korty vízzel. -Eddig csak rólam volt szó. Mesélj te is egy kicsit magadról.-Sok minden történt azóta, mióta a kihallgatás miatt találkoztunk. Egyesült a két falka, sok Vörös Holdon túl vagyunk, James elhagyta a város… Az érdeklődésem teljesen őszinte. Alig ismerem őt, így ha már ismét összehozott minket a sors, akkor kihasználom az alkalmat, hogy kicsit többet megtudhassak róla.
Hálás mosolyra húztam a szám, amikor mondta, hogy nem neheztel. Nekem ez számított, nála és másoknál is, mert nem voltam épp az a fajta, akinek minden álma, hogy elhitesse magáról: érzéketlen tuskó. Ellenkezőleg. Egyébként is lapult bennem épp elég érzéketlenség, ordasomnak hála, nem hiányzott, hogy ez általánosságot tekintve kiütközzön viselkedésemen. William nem mondott semmit. Ez volt az a pont, ahol visszavonulót fújtam, innentől jött az a határ, amit nem szándékoztam átlépni: a Protektor tisztsége megítélni, kit, mibe és mennyire avat be, még úgy is, hogy a szerbekkel mindnyájunknak meggyűlt a baja így vagy úgy. Hálálkodásán könnyedén nevetek, messze nem gúnyolódón. - Ugyan, tényleg semmiség, nem kell megköszönnöd - mondtam mosolyogva, majd kerestünk egy üres asztalt és a finomságokkal megpakolva leültünk, azt pedig finom lelkesedéssel konstatáltam, hogy szabad a napja. Könnyen és jól kijöttem másokkal, így ennek még akkor is örültem, ha a mi ismeretségünk csupán futólagos volt. Jól elvoltam a társaságában, s már másodjára tapasztaltam, hogy valamelyest le tudod csillapítani, ha arról volt szó, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy azét, mert őrző és a mágia finoman vibrál körülötte, ezt pedig mindig is kedvelte a farkasom, vagy azért, mert egyszerűen ilyen a kisugárzása. Akárhogy is, én örültem neki. - Nem tudod, mit kérsz - vigyorodtam el, mert ezt követően bizony minden visszafogottság nélkül kezdtem dumálni szinte mindenről. Egyedül a magánéletembe és a falkaügyekbe nem avattam be, de meséltem a kölykeimről, hogy a többivel is mennyire jó foglalkozni, az alapvető nyugalomról, hogy örülök a Vörös Hold pozitív hozadékának - az őrzőkkel való szorosabb együttműködésnek -, és még számtalan apróságról, vidám dolgokról. Nem akartam keserűséget, arra gondolni, arra emlékezni, azzal melankóliába sodorni az ő és a magam hangulatát. Az április megmutatta, hogy mekkora illúzió a farkasok hosszú élete, mert ugyanúgy egy pillanatig art csak elvágni, mint egy egyszerű emberét. Nem akarom, hogy ha ez még egyszer és véglegesen előfordulna, úgy emlékezzen erre a találkozásra, mint egy depresszív előszélre, csak mosolyogjon és örüljünk mindketten, hogy alkalmunk nyílt erre is.
//Köszönöm szépen a játékot, és ahogy beszéltük, ez lenne a záróm. <333//
A könnyed, laza program ma tényleg azt jelentette, nem akartam kínozni semmilyen szinten, mert teszem azt eleget úgy egyébként. Mióta felépültem, ritkán hagyok neki bármiféle szusszanásnyi időt, noha azért azt is szeretném, ha többet időzne mentorok társaságában, mert több szem többet lát. Nekem ez az első, hogy kölyköm van, lehet nem is lesz több, nem azért, mert bajom lenne vele, de én határozottan az egy gyerekes anyuka típus vagyok elképzelésem szerint. Ez nem fog változni, bár láttam már cifra dolgokat életemben, elvégre, egy kölyköt sem terveztem Cassie előtt. Egyébként furcsa megtapasztalni ezt az egész kötelék dolgot, de kellemes irányban, elvégre, nekem nem sikerült megtudnom saját példámon, milyen is ez, mert Todd elhagyott. Most én is tanulok ebből az egészből, sok mindent kell még megértenem. Nem vagyok példának okáért lelkis személy, gondolkodtam is rajta, hogy elküldöm egy suttogóhoz, ha valami nyavalyája van, vagy bepattintom egyszerűen a lakba, ahol fényévekkel érzelmesebb tagok akadnak, mint itt a hotelben. Meghallgatom én, nem arról van szó, de a magam módján maximum annyit tudok érte tenni, hogy a gyakorlatiasság talaján maradva megpróbálok olyasmit javasolni, amivel helyrehozható az adott probléma, de az biztos, hogy nem én vagyok az, akinek a vállán a maga mélységében ki tudja sírni magát. Ez van. Tényleg, egyszerűen nem megy, próbálkozom én, de sokkal inkább mutatom meg másként, hogy fontos nekem, minthogy lelki szemetesláda legyek, igaz, nem biztos, hogy ő a rengeteg edzést, a sérülések garmadáját olyan szeretetteljes gesztusnak véli a részemről, de mondjuk amikor vasárnaponként reggelire palacsintát sütök neki, akkor szerintem azért érzékeli, hogy nem vagyok akkora picsa. Illetőleg arra is rájöhetett, hogy nálunk a vasárnap a lazulás, meg a teljes mértékben együtt töltött szabadidő ideje. Legalábbis ilyen téren nem engedtem a huszonegyből senki felé, ezeket a napokat neki szántam. Hol csak otthon ejtőztünk, hol elvittem moziba, vásárolni, sőt, már olyan is megesett, hogy bulizni vittem el, mert szerintem emberek közt, olyan élethelyzetben is szoknia kell a farkasát. Mindenesetre attól nem kellett félnie, hogy olyankor túráztatom, mert nem így volt. A buli az buli, régen sem ismertem ilyen téren tréfát, azóta sem változott. Most csak annyit kértem, hogy öltözzön fel a normál stílusában, mert kicsit kiruccanunk. Nem árultam el előre semmit, mert nem szerettem volna, ha csak megsejti, hogy mire készülök. Viszont akkor már nem volt kecmec, amikor kiszálltam az üzlethelyiség előtt, és szóltam neki is, hogy tegye meg. Azt ugyan nem kötöttem az orrára egyelőre, hogy mit keresünk itt, csak kíváncsi voltam, hogy ismeri-e a helyet. Vagyis, ismerte-e, merthogy egy ideje már zárva tart. - Jártál itt korábban? Most már csak a kirakatokon keresztül belátni lehetséges tér árulkodott arról, mi minden finomság volt egykor kapható itt, de ezenkívül… finoman szólva is ráférne egy tisztességes nagytakarítás.
Nem nagyon tudtam, hogy Emma mit tervezett, de ehhez már kezdtem hozzászokni az utóbbi hónapokban. Szinte soha nem lehetett rajta kiigazodni, de ez nem zavart. Éppen úgy ragaszkodtam hozzá, mint korábban, a durvasága, és az időnkénti távolságtartása ellenére is. Egy dologban lehettem jelenleg biztos, mégpedig abban, hogy ma nem várt rám semmiféle fondorlatos kínzás a részéről. Ha normálisan öltöztem fel, és vasárnapról volt szó, akkor bizony nem kellett ilyesmiktől tartanom. Nem is bántam, mert a bordáim épp csak kezdtek összeforrni a legutóbbi kedves edzésünk után, az oldalamon pedig zöldes árnyalatú foltok éktelenkedtek. Mostanra azonban megedződtem ezen a téren, valószínűleg pontosan ez is volt a célja vele az én egyetlen, drága Teremtőmnek, ráadásul ruhában nem is látszott, hogy milyen elgyötört időnként a testem, egy-egy foglalkozásunkat követően. - Mit tervezel? - érdeklődtem kíváncsian, miután megkaptam az utasítást, hogy szálljak ki a kocsiból. Körülnéztem természetesen, és a sötét kis bestia bennem hasonlóképpen tett. Már kezdtem vele összebarátkozni, bár még mindig nem volt tökéletes, de azt hiszem, hogy kezdetnek nagyon jók voltunk így együtt. Sokkal jobbak, mint az előző farkassal, akitől Emmának hála szabadultam meg örökre. - Bent nem hiszem, vagy talán egyszer... - elgondolkozva bámultam a poros, lefedett kirakatot, de végül megráztam a fejemet. - Nem, csak szerettem volna bemenni, de végül sietnem kellett valahová, és csak elmentem előtte - jelentettem ki végül, amikor már biztos voltam abban, hogy jól emlékszem. - Miért jöttünk ide, ha zárva van? - fordultam hirtelen Emma felé értetlenül. Semmi épkézláb magyarázat nem jutott eszembe, így nem is erőltettem meg magam abban, hogy találgatni kezdjek. - Azt sem tudtam, hogy már bezárt. Kár érte... - sajnálkoztam egy kicsit, és magamban már azon morfondíroztam, hogy mi lehetett a bezárás oka. Nem az érdekelt, hogy mi miért jöttünk egy ilyen elhagyatottnak bélyegezhető helyre, hanem az, hogy mi történhetett az előző tulajjal. - Szomorú, hogy egy népszerű hely milyen gyorsan csődbe tud menni - pedig igazából abban sem voltam biztos, hogy népszerű volt-e, vagy sem. Sosem néztem meg tüzetesebben, nem is nagyon lett volna rá lehetőségem a beharapás óta. Együtt sosem jöttünk ide, egyedül pedig azóta nem nagyon járkáltam. Az időm nagy részét a hotelben töltöttem, és besegítettem a konyhán, ha engedélyt kaptam rá. Persze ez csak ritkán fordult elő, hiányzott is, hogy tevékenyebb legyek, már ami a saját dolgaimat illeti. Az edzések mennyisége miatt eszem ágában sem volt panaszkodni, mivel ilyen téren bőségesen el voltam látva programokkal. - Szóval, hová megyünk ma? - nógattam tovább Emmát, hátha elárul valamit. Tudtam, hogy valószínűleg fel fogom bosszantani, de néha egészen szórakoztató volt, hogy milyen gyorsan felkapja a vizet. Rám ez abszolút nem jellemző, de talán pont ezért egészítjük ki egymást nagyszerűen.
- Ugyan, idő előtt ne lőjjük le a poént. Legyintettem, a terveim igazság szerint ennél sokkal előrébb mutattak, és bízom benne, hogy nagy részüket képes is leszek megvalósítani. Ez csupán egy apró szelete, nem mondom, hogy a kezdet, mert azon már túlvagyunk, de a következő mozaikdarab könnyedén lehet. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Az élénk zöld szemű feketém máris ott termett a kölyke mellett, és megbökte az orrával, mindig is érzelmesebb volt nálam, ha ő nincs, sosem lett volna komolyabban közünk Castorhoz, de lám, mégis így lett. Szerintem abban is nagy része volt, hogy Cassiet végül a kölyköm lett, hiába, nekem mondhatni ő az érzelmes felem, minden, amit elzárni igyekeztem egész életemben, benne öltött inkább alakot. Ettől még számító, vad kis némber, de rá könnyebb hatni. - Kár, isteni édességek voltak itt mindig. - Sóhajtottam fel. - Sokszor ugrottam át ide egy-egy finom falatért. Mutattam az utca túloldalára, ahol is ott díszelgett a Ridley Fotóstúdió felirat, álmaim itteni megvalósulása, szóval érthető, hogy nem voltam rest olykor átruccanni némi édességért. Egyébként is édesszájú vagyok. - Mindent a maga idejében. Fura, azt hittem, ennél sokkal egyértelműbb lesz a helyzet, de végül is, igaza van, nekem nagyon ritkán szokásom adni, még érzelmileg megnyilvánulnom is nehéz, amíg nem érzem magam teljes biztonságban. A kapcsolatunk pedig még túlságosan friss keletű ehhez. Mármint, hogy a kölyköm, mert ismerni régebb óta van szerencsém. - Nem rég történt, talán fél éve, de magam sem tudom, miért zárt be, csak azt, hogy rettentően hiányolom. Sóhajtottam fel, bekukucskálva a koszos ablakon, és remélem, úgy alakul majd ez az egész, ahogyan elképzeltem, s nem kell már sokáig ilyen lepusztult állapotban lennie. - Nem biztos, hogy csődbe ment. Talán csak a tulaj döntött úgy, hogy nem fektet bele több pénzt és energiát. Vagy eltűnt a kedvenc, hasznot hozó cukrásza, és nem talált helyette senkit. Készségesen adta el, áron alul, kibuliztam, elvégre elég rossz állapotban van, de a lényeg az, hogy már más neve díszeleg a tulajdoni lapon. - Sehová nem megyünk, ide jöttünk. Szögezem le, ajkaimról nem tűnik tova a titokzatos mosoly, lám, némi türelmetlenség ott lapul abban a kis nőstényben, aki belőlem fakadt, mert Cassie azért korábban ilyet nem engedett volna meg magának. - Megvettem. Toldom meg a mondandómat, de túl sokat azért nem várok a reakciójára, máris hozzáteszek még valamit, mert valljuk be, nem árthat, hogyha tudja ezt a nem épp apróságnak nevezhető tényt. - Neked. S most várok, mert kíváncsi vagyok, miként reagál rá, mi minden fut át a vonásain, mire gondol ezzel kapcsolatban, és rájön-e, hogy mindazzal együtt, hogy lehetőséget kap álmai megvalósítására, mekkora felelősséget kap a nyakába.
Egy kicsit húztam ugyan a számat, hogy nem akart beavatni a terveibe, de végül is, jobban belegondolva meg sem kellett volna lepődnöm ezen. Ha valamiről úgy gondolta, hogy nincs hozzá semmi közöm, akkor rendszerint azt ne mis osztotta meg velem. Ez van, Emma nem az a típus, aki mindent kifecseg meg megbeszél a hozzá közel álló személlyel. Szerintem sokszor még saját magának sem vall be bizonyos dolgokat, bár ez már inkább az érzelmi részre értendő, nem egy olyan egyszerű dologra, hogy mit fogunk ma csinálni. - Mintha én nem csinálnék isteni édességeket... - forgattam a szemeimet, de valójában nem sértődtem én meg. Inkább csak viccelődni próbáltam vele, mert nekem ez jó mókának tűnt. - Ó, észre sem vettem, hogy itt vagyunk! - világosodtam meg, amikor megláttam a túloldalon a fotóstúdiót. - Igazából csak ezt az oldalt néztem... - vallottam be őszintén, végigmutatva azon a járdavonalon, amin éppen álltunk. Nekem ugyanis ez esett kézre az anyósülésről szemlélődve. Emmát valószínűleg nagyon bosszantotta volna, ha mellette kinézegetek a túloldalra is. - Nem szokásod húzni az időt! - csupán mellékesen jegyeztem meg, de végül a vállaimat vonogattam, hogy ezzel jelezzem, akkor nem kérdezősködöm tovább. Előbb-utóbb úgyis el fogja mondani, ez elkerülhetetlen volt. - Hátha majd valaki más megveszi, bár ez nem garancia arra, hogy megint cukrászda lesz belőle. - vélekedtem elmerengve, továbbra is a kirakatot bámulva. Elég koszos volt és elhanyagolt, de azért valamikor biztosan csábítóan ontotta magából a hely a sütemények édes, szirupos illatát. Szinte láttam magam előtt, noha sosem jártam bent. - Ez igaz, de attól még szomorúnak találom, amikor egy hely bezár. Ha valami véget ér, az sohasem vidám, kivéve, ha valami rossz időszakot vált fel a jó! - én, az örök optimista. Kezdtem visszatalálni az utóbbi hónapokban régi önmagamhoz, és már korántsem voltam olyan elgyötört és elnyomott. Időnként még jobban ki is nyitottam a számat, mint kellett volna, de a lényeg az volt, hogy jól éreztem magam a bőrömben. Pontosan ez volt a célja annak, hogy idejöttem a városba, így aztán maximálisan elégedett voltam a helyzettel. Még akkor is, ha sokszor virított rajtam sérülés, vagy sajgott valamelyik testrészem. Tudtam, hogy Emma nem fog elhagyni, hogy rá számíthatok. - Miért? - csak távolról hallottam a hangját, annyira elmerültem a gondolataimban. Ekkor azonban értetlen tekintetem az arcára kúszott, homlokomon ráncokba gyűrődött a bőr a tanácstalanság miatt. - Tényleg? - ezúttal vonásaim kisimultak, az értetlenséget pedig ámulat váltotta fel. - Hogy hogy? - máris lelkesebb lettem, nem számítottam rá, hogy ilyesmi miatt érkeztünk ide. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy terjeszkedni akar-e, amikor megtoldotta azzal az egyetlen szóval a mondandóját, amire álmomban sem gondoltam volna. - Tessék?! - nyíltak el szemeim meglepetten, szinte a szám is tátva maradt. Azt hittem, hogy nem hallottam jól, amit mondott, de ez nyilván az arckifejezésemből is egyértelmű lehetett számára. - Hogy micsoda? - hangom elhalkult, fel sem fogtam teljesen a szavak értelmét. - Úristen... - suttogtam alig hallhatóan, majd arcom felragyogott, ahogy kezdtem megérteni, hogy ez a valóság. Tényleg. - Úristen, úristen! Emma! - egyből a nyakába vetettem magam, mielőtt még elhúzódhatott volna tőlem, és olyan erősen szorítottam magamhoz, mint még soha. - Ezt nem hiszem el! - fúrtam arcomat a nyakához, a fejem zsongott a sok hirtelen támadt gondolattól. - Köszönöm! De hiszen még csak két hét múlva lesz születésnapom! - hátráltam el egy kicsit. - És ez most tényleg az enyém? És azt csinálok vele, amit akarok? - záporoztak megállíthatatlanul a kérdéseim felé. - Te jó ég... - szusszantam, hogy aztán mit sem törődve az emberekkel, a járda közepén kezdjek örömtáncba. Valószínűleg roppant nevetséges látványt nyújtottam, de nem érdekelt, többször is körbefordultam a saját tengelyem körül, lelkesen ugrándozva. - Van egy cukrászdám! Van egy cukrászdám! Egy saját cukrászdám... - kezemmel közben a fejem felett csápoltam. - És most... hogyan fogom felújítani? Azt sem tudom, mihez kezdjek most hirtelen, sosem volt üzletem - szépen lassan kezdtem felfogni azért a rizikófaktorokat is. Hát nekem pénzem sincs! Emma már így is rengeteget költhetett erre a helyre, nem várhattam el, hogy tovább szponzoráljon.
- Az más, nem vagy ott a munkahelyemen, pedig így belegondolva, mekkora lenne egy sütigyáros, biztosan élveznék a fotózásra érkezők is a finom falatokat. Vigyorodom el, de nem esnék ilyen túlzásokba, viszont, ha el fogunk menni esküvő kiállításra a jövőben, és hirdetjük majd a portékámat, immár ott lehet majd mellettem ő is, aki a sütirészlegről gondoskodna. Kettő az egyben. Azt hiszem, bírnám. - Nem gond, általában csak azt nézi az ember, ami előtte van, bár azért nagy általánosságban nem árt, ha jobban körülnézünk. Nem a fajtánk, hanem mi. Farkasok. Mert bár a városunkban vagyunk, elméletileg biztonságban, de túl sok a kóbor erre, és nem élvezném, ha Cassie belefutna a poén kedvéért mondjuk valamelyik elsőbe, és esetleg pórul járna. Tudom, nem mind olyan heves, mint mondjuk a Jégvihar, vagy a Fakírok Anyja, de azért többségükkel még én sem mernék újat húzni. - Kivéve, ha van rá okom, és ne vonogasd a vállat, nem durcás kamasz vagy, hanem fiatal, felnőtt nő. Viselkedj is úgy. Néha én is használtam ezt a gesztust nemtörődésem jeleként, de az akkor nálam már a leszarom tabletta bevételét jelentette, ő meg a minden mindegyet fejezte ki vele érzéseim szerint inkább. - Nem, ez valóban nem garancia rá. Somolyogtam, bár én magam már az voltam, vagy inkább az, hogy ki miatt kezdtem egyáltalán tárgyalásba a helyet illetően. Egy fia kétségem sem volt, hogy így kell cselekednem, mikor megláttam, hogy kipakolták hónapokkal ezelőtt. Nem mellesleg a falkának is jó, ha terjeszkedik, ez kétségtelen. - Lehet, hogy a tulajdonosnak ez volt a rossz időszaka, fogd fel így. Másnak meg talán most jön a jó. Mondhatnám, hogy remélem, már egy ideje jó, de ismerem magam, nehéz eset vagyok, a magam nemében meglehetősen szigorú, irgalmat nem ismerő, és ráadásul még csak azt sem mondom el napjában százszor, hogy fontos nekem, soha nem is mondtam, szerintem nem is fogom, nem azért, mert nincs így, hanem mert én és az érzelmek nem vagyunk jó pajtások. Minden komolyabb dolog kivirágzásához idő kell nálam, s ha meg is történt, még akkor sem biztos, hogy képessé válok arra, hogy meglássam. Ugyanakkor, vak sem vagyok, látom rajta, hogy valamelyest már kivirult, és jobban érzi magát, amihez azért kell, hogy közöm legyen. Annyira rosszul nem csinálhatom a dolgokat. - Igen, Cassie, azt mondtam, amit hallottál. Mosolyodom el szelíden a meglepettségére, igaz, hogy semmit sem kapott még tőlem, már az olyan nem épp apró tényt említve, hogy a farkasomból lett az ő új esélye, de nem is vagyok az az elkényeztető személy. Végül elmosolyodtam, még mielőtt a nyakamba vetette volna magát, mert basszus, mégiscsak a kölyköm, boldogsággal töltött el az öröme. Meg is öleltem, nem voltam én érintésfóbiás vagy ilyesmi, csak ritkán ragadtattam magam érzelmek nyilvános kifejezésére. - Ha a szülinapodon jöttünk volna ide, rájöttél volna, hogy azzal lehet kapcsolatos, és oda a meglepetés, és igen, tényleg a tiéd, és tényleg azt csinálsz vele, amit akarsz. Bólintottam rá, kétségtelenül így volt, de tény, hogy kitekerem a nyakát, ha nem fog élni a lehetőséggel. Az örömtáncára felnevettem, cuki volt a kiscsaj na, nekem meg nem volt olyan kérges a szívem, mint amilyennek többnyire látszott. - Először is, mivel ezekhez a dolgokhoz nem értesz, ezért keresel egy üzletvezetőt, akár a falkából, akár civilből, nem lényeg, de valakinek értenie kell a pénzügyi dolgokhoz, ameddig meg nem tanulod te magad. Jár hozzá egy kezdőtőke, ami elég ahhoz, hogy elindulhass, de onnantól kezdve magadra fogsz maradni, ha becsődölne a bolt, nem fog megmenteni senki és semmi, viszont bármikor bármilyen kérdésed lenne, igyekezni fogok segíteni. Azért arra kíváncsi vagyok, hogy akad-e már valamiféle ötleted, hogy miként alakítanád a saját ízlésed szerint ki a helyiséget.... Érdeklődöm derűsen, mert bármennyire is komoly feladat fenntartani egy ilyen helyet, először olyanná kell varázsolni, ahová szívesen térnek be az emberek.
- Jaj, Emma, tudod, hogy csak kérned kellett volna… - ingattam a fejemet mosolyogva. – Nagyon szívesen viszek be neked bármikor nap közben, ha szeretnéd! – ajánlottam fel lelkesen, hiszen nagyon szeretek süteményeket készíteni, így nekem kikapcsolódás lenne, és ráadásként még őt is feldobnám vele, ami nekem külön örömömre szolgálna. Sokszor úgyis olyan mogorvának tűnik, valamivel muszáj egy kicsit jobb kedvre deríteni. Ráadásul nála nem jönnek be a szokásos praktikák, amik másnál, ami pluszban megnehezíti a feladatot, ugyanakkor a jó eredmény esetében még nagyobb az elégedettségem. - Igen, igyekszem rászokni én is! – ígértem nagy elhatározással, ugyanis tényleg csak a javamra válhatna, ha figyelmesebb lennék, amikor megyünk valamerre. – Egyáltalán nem viselkedem durcás kamaszként! – vágtam vissza kissé sértetten, ezúttal pont azt támasztva alá, hogy neki volt igaza. Oké, egy kicsit tényleg durcás lettem, amiért nem avatott be, de azért túl fogom élni, emiatt igazán nem kellett aggódnia egyikünknek sem. Egyszerűen csak fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mivel Emmára nem olyan jellemző az időhúzás, legalábbis eddig nem volt. Lehet, hogy új szokásokat vesz fel újabban… Mivel tovább magyaráztam, és minden másra figyeltem most a sok inger miatt, csak Emma rejtegetett mosolyára nem, ezért nem is sejtettem semmit. Pedig gyanakodnom kellett volna, de nem szokott efféle meglepetésekkel kedveskedni, így nem is számítottam semmire természetesen. Nem mintha panaszkodni akarnék emiatt, hiszen így is mellettem volt mindig, ezt apró figyelmességek nélkül is tudtam. Már így is sokkal többet tett értem, mint Colin az elmúlt években. És hiába szerettem, ha kedvesek voltak velem és figyelmesek, mégsem volt lételemem, hogy hímes tojásként bánjon velem bárki is. Ha Emma ezt látta jónak, meg ilyen volt, akkor én is próbáltam megszokni és alkalmazkodni. A réginél minden csak jobb lehetett vele! - Igen, lehet! Kíváncsi vagyok, mit fognak csinálni belőle… - dünnyögtem magam elé, a koszos kirakatot fixírozva. Fel sem tűnt, hogy azon gondolkoztam, én mit kezdenék vele, hiszen az egész gondolat annyira abszurd volt, hogy nem is lett tudatos az álmodozásom. Sőt, még akkor sem tűnt valóságosnak az egész, amikor a gondolatmenetemet megszakította Emma nagy bejelentése. Alig akartam hinni a fülemnek, de ezt nyilván ő is észrevette, mert a röhejes, hitetlenkedő reakcióm többet ért minden szónál. Ráadásul, mikor végre sikerült felfognom, a túláradó örömöm, és a rám törő szeretetroham is mindent elsöpört. Soha nem kaptam még ilyesfajta ajándékot senkitől. - Szerintem erre még akkor sem gondoltam volna! – nevettem jókedvűen, teljesen elveszve az örömmámoros percekben. A boldogság magával hozta az ezernyi gondolatot is, ami most a fejemben kavargott, máris tovább szövögetve az eddig tudat alatt megjelenő terveimet. – Még mindig alig tudom elhinni, erre soha nem számítottam… - ingattam a fejemet hitetlenkedve, ám kicsit megnyugodva az örömtánc ellejtése után. Azért nem felejtettem ám el, hogy az utcán vagyunk, csak szimplán nem érdekelt, amikor ilyen nagy és fontos dolog történt velem. Üzlet tulajdonos lettem, végre megvalósulhat egy olyan álom, miről azt hittem, hogy csak vágy marad, semmi több. - Rendben! Azt hiszem, a falkából fogok megkérni valakit, hogy segítsen, mert akkor nem kell elküldenem, csak segít, hogy beletanuljak! – határoztam hirtelen, a fogaskerekek máris dolgoztak a fejemben, hogy mit és hogyan kellene kezdenem. – Biztos, hogy fogok kérdezni! Jaj, Emma, köszönöm! Annyira boldog vagyok most! – nagy titkot biztos nem árultam el vele, de úgy éreztem, hogy szavakba is kell öntenem az érzéseimet. – Persze! – vágtam rá egyből lelkesen, széles vigyort villantva felé. – Először is, szeretnék egy kis teraszt ide, kintre! – mutattam a kirakatok előtti placcra. – Biztos engedélyeztetni kell, de nagyon jó lenne! – szemeim kicsit összeszűkültek gondolkodás közben. – Bemehetünk? – érdeklődtem kissé félénken, mint aki attól tart, hogy mindjárt felébresztik és az álom véget ér. – Szeretnék körülnézni! – tettem hozzá, hajtott a kíváncsiság. – Egyébként szerintem valami kellemes, világos árnyalatot szeretnék majd! És azt gondoltam, hogy jó lenne a mindenféle finomság mellett különleges italokat is árulni, meg finom cukorkákat olyan adagolóban tudod… meg fánkot, és péksüteményeket is, nem csak cukrászdai finomságokat! – egyelőre ennyi volt, ami hirtelen jött, és be tudtam neki számolni róla.
- Nem nagyon szeretek kérni, sem parancsolni, tartozni meg végképp nem, még akkor sem, ha csak sütikről van szó. Talán ez nem világos a számára, és nem tehetek róla, de ilyen vagyok, mert a mi világunkban sosem lehet tudni, mikor és ki bukkan fel a múltból, hogy bevasalja a tartozását az emberen. Mióta idejöttem, nem gyűjtöm az ilyesmit, igyekszem legalábbis, még akkor sem, ha csak sütisütésről van szó, még akkor sem, ha az ő életében én tettem a legnagyobb szívességet neki, amikor átharaptam, holott még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy készen állok erre. - De, ha véletlenül valamikor eszedbe jut, vagy sütsz valamit, nem fogok harapni, ha gondolsz rám is. Logikus, ha magától hozza, nem kell kérnem, ha nem érti, az sem baj, a lényeg, hogy én nem kérek, csak akkor, ha valami életbevágóan fontosról van szó, akkor megéri kockáztatnom. - Helyes, sokszor nagyon sok minden múlik rajta, nem csak a betöltött pozícióm mondatja velem. Nem is akarom olyan irányba terelni majd, nem való neki, nem tud olyan aljasul simulékony, és esetlegesen kegyetlen lenni, mint amilyen én vagyok, majd kialakul, miben lesz később hasznos, de erre még úgyis nagyon ráér. - Ha te mondod. Sóhajtok fel, amiből tudhatja, hogy közel sem meggyőződésből jelentettem ki azt, amit. Nem kamasz már, és ráfoghatnám a farkasára, hogy ilyen, de nem szeretném, és elviselni sem a hisztériát, igaz, szerencsére még nem tartunk ott, csak sejtem, eljuthatunk oda is, ha fene nagy önérzetességében elgurul a gyógyszere, és őszintén, eszemben sincs azon a ponton állomásozni, van annál jobb dolgom is. A kíváncsiságát illetően már nem mondtam semmit sem, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy én egészen biztos voltam benne, hogy mi lesz majd itt hamarosan, igencsak meglepődtem volna, ha másként dönt. - Pedig elhiheted, nem bánok veled kesztyűs kézzel, de annyira kegyetlen nem vagyok, hogy ilyennel vicceljek. Hú, ahhoz tényleg nagyon tetűnek kellene lennem, és nem mondom, hogy nem lennék rá képest, mert de, nagyon is, csak éppen nem vele, fontos nekem, előtte is fontos volt, de más a köztünk feszülő kötelékkel, nem csak az eszemmel tudom, hogy felelősséggel tartozom érte, hogy meg kell védenem, hanem érzem is. - Ez egy jó ötlet, biztosan vannak, akiknek remek üzleti érzékük van. Kapásból tudnék mondani neki valakit, de nem fogok, mint már mondtam, ez az ő dolga, maximum majd adok tanácsot, ha elakadna valamiben, de ahhoz csupán egy kis kérdezősködés szükségeltetik, hogy ezt kiderítse. - Örülök neki. Akármennyire nem látszott, valóban így volt, és ha ő maga nem is, a farkasa biztosan érezte, idővel majd megtanulja markánsabban fogni a jeleit, bár szerintem egész biztató volt kettejük kapcsolata. - Valószínűleg futni kell miatta pár kört az önkormányzatnál, de megoldjuk. Ne vicceljünk, a polgármesterünk falkatag, ha nem engedélyeznék, majd bevetünk némi protekciót, bár elég széles volt ez a járda ahhoz, hogy meg lehessen oldani a dolgot. - Természetesen. Bólintottam, és elővéve az épülethez tartozó kulcsokat át is nyújtottam neki, elvégre, ha már az övé, akkor ne én nyissam ki, tegye csak meg ő. - Lehetőséged van mindezt megvalósítani, csak rajtad múlik, mondtam. A nyitásig állom a költségeket, onnantól viszont magadra leszel utalva. Hú, ha már italok, remélem, lesz limonádé is, annyira nem különleges ugyan, de sokan szeretik. Aztán már intek is az ajtó felé, irány be, nézzen csak körül egész nyugodtan, úgyis sokat kell most tervezgetni, hogy legalább éljen róla egy kép a fejében, ami alapján el lehet indulni a megvalósítás felé.
Nem is értettem teljesen, hogy egyáltalán miről beszél, hiszen az én fejemben nem fordult meg olyasmi, hogy tartozna nekem egy kis sütiért. Szívesen csináltam volna neki bármikor bármit, amit csak megkíván, de ezt neki is tudnia kellett volna. Sokszor éreztem, hogy fontos vagyok neki, még ha nem is mondta, és mindig jól álcázta, akkor is. Ilyenkor meg olyan érzésem lett, mintha egy kalap alá venne másokkal, pedig köztünk nem volt olyasmi, hogy tartozás. Nekem természetes volt, és kész, ezek szerint neki nem. - Jól van! Ha megkívánsz valamit, nyugodtan elejtheted csak úgy… - ha másképp nem megy, így hátha belemegy. Akkor legalább ötletet ad, hogy mit készítsek, én meg szívesen megcsinálom és beviszem neki. Emmával úgy tűnik, hogy semmi nem megy olyan egyszerűen, de biztosan én sem vagyok annyira könnyű eset. Bizonyára sok fejtörést okoztam már neki, már csak azért is, mert eleve nem akarta ezt a helyzetet, csak én kényszerítettem bele. Oké, hogy a szívem mélyén tudom, hogy nem lehetne ilyesmit kierőszakolni tőle, ha nem akarta volna megtenni, de attól még akkor is nagyjából így állt a helyzet. - Tudom én, csak… - végül megráztam a fejemet, nem tudtam hogyan befejezni a mondatot. – Nagyon örülök neki, Emma! Igazán boldoggá tettél, még ha most hirtelen nem is tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Teljesen váratlanul ért, én az ilyenekhez nem vagyok hozzászokva! – ezt biztosan ő is tudta, de gondoltam azért szóvá is teszem. Az pedig meg sem fordult egy pillanatig sem a fejemben, hogy a végén közölné velem, vicc volt az egész. Tudom, hogy talán képes lenne eljátszani valakivel, de szerettem volna hinni, hogy vagyok neki ennyire fontos, hogy ne tegye meg. Márpedig ebből a gesztusból pontosan ezt a következtetést vontam le. Szerintem napokig képtelen leszek rendesen aludni, mert akkor is csak tervek fognak a fejemben járni. - Igen, bár nem vagyok olyan közeli viszonyban azért egyikükkel sem, hogy csak úgy odamenjek hozzájuk találomra. Nem tudsz esetleg tanácsot adni, hogy ki lenne a legmegfelelőbb, akivel szerinted együtt is tudok dolgozni, és szívesen segítene? – érdeklődtem finoman, kicsit talán szégyellősen. Nem akartam máris rászállni Emmára és visszaélve mindennel, azonnal segítséget kérni tőle, de hát ő már régebb óta ismer mindenkit, tudják róla, hogy kicsoda, így biztosan azt is meg tudja nekem mondani, kivel vagyok kompatibilis szerinte. Az már más kérdés, hogy az illető talán nem tenne meg nekem ilyen szintű szívességet, de egy próbát azért megérne. Nekem fontos volt, hogy minden hasznosat meg tudjak tanulni az üzletvezetésről, hogy idővel egyedül is boldoguljak. Csak egy kis rövidtávú segítség lenne, ez minden. Csak kitelik valaki idejéből… - Jó! Az nagyon jó lenne! – mosolyogtam rá hálásan a terasszal kapcsolatos megjegyzése miatt. – Nem szeretnék túl nagyot, mert annyira azért mégsem széles ez a járda, de talán pár asztalnak helyet lehetne itt szorítani. Ha jó idő van, az emberek szívesen ülnek ki ide. – vélekedtem. Bár nem mozgok otthonosan az üzleti világban, ötleteim azért mindig szoktak lenni, ráadásul abból is ki tudtam indulni, hogy vásárlóként nekem mi tetszene. Valahogy úgy akartam berendezni az egész helyet, kínálattal, megjelenéssel együtt, hogy oda én is szívesen betérjek. Nem azért, mert az enyém, hanem azért, mert tényleg tetszik. Szerintem ez a legfontosabb. - Köszönöm! – óvatosan vettem át a kulcsot, ami immár az én tulajdonomat képezte, akár csak az előttünk lévő üzlet. Könnyedén fordult a zárban, és ugyan az ajtó egy kicsit nyikorgott, ez egyáltalán nem zavart. Csak még több bájt adott a helynek, legalábbis szerintem. – Hát, ráférne egy alapos szellőztetés! – vigyorodtam el, amikor megcsapott az állott, poros szag. – Ugye átnevezhetem a helyet? – pillantottam oldalra a Teremtőmre. – Vagy nem olyan jó ötlet? Jobb, ha megmarad ez a köztudatban? – kértem ki egyből a tanácsát ismét, nekem fontos volt a véleménye. Képes vagyok én meghozni önálló döntéseket is, anélkül, hogy valaki megerősítene benne, de attól még érdekelt, hogy mit gondol. - Igen, szeretném! – bólintottam a limonádés ötletére. – Meg turmixok nyáron, télen forró csoki, tea, mindenféle különleges ízekben… - vázoltam máris, hogyan képzeltem el. – Nem akarok telhetetlennek tűnni, csak érdekel – kezdtem bele félénken. – Annyi pénzt költhetek, amennyit szeretnék, vagy azért van egy keret? – jobb ezt már az elején tisztázni, mert akkor ennek tükrében válogatok.
- Oké. Ezzel megbékéltem, még ha talán nem is értette, miért ragaszkodom ehhez annyira. Tartoztam már olyannak, akinek nem akartam, és bármennyire is álljon hozzánk közel valaki, ezzel sajnos csúnyán vissza is lehet élni, ez pedig olyasmi, amit nem szeretnék még egyszer az életben megtapasztalni. Inkább biztosra megyek. - Ne is legyél hozzászokva, mert nem fog gyakran megtörténni. Azt is mondhatnám, hogy soha többé, mert az elvesztegetett lehetőségeknél jobban semmit sem utálok, és nálam egyébként sem kap két esélyt senki, szóval eszemben sincs többször megbombázni ilyennel bárkit is. Ő csak azért kapta, mert szerintem a kibontakozását jelenleg ennél jobban semmi sem szolgálná, és némi magabiztosság sem árt neki, márpedig, ha beindul az üzlet, jön majd az is. - Éppenséggel tudnék, de ha valamiben, hát a kapcsolatok kiépítésében nem szeretek segíteni másoknak, mert akkor később sem lesznek életképesek ilyen téren. Neked meg rohadt sokat kell tanulnod a kommunikációról. Menj csak oda, érd el, hogy figyeljenek rád, keltsd fel az érdeklődést, ez is szükséges az élethez. Lehet, hogy úgy érzi, ez szemétség tőlem, de idővel majd rájön, hogy ez is csak az ő fejlődését szolgálja. Nekem tökéletesen megy a kommunikáció, bárkivel megtalálom a hangot, akivel meg akarom, szóval idővel úgyis rá fog ragadni ez-az ilyen téren, de én már most is kész vagyok a mélyvízbe dobni. Viszont a falkából igen sokan vezetnek üzletet, nem nehéz őket megtalálni. - Sädenél azért ne próbálkozz... Szúrok ennyit oda, mert a szőke Amarok nőstény tuti elhajtaná, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Bár az lenne a legideálisabb, ha olyat találna, aki pillanatnyilag parkoló pályán van, és kapóra jönne neki, hogy foglalkozhat valamivel, amíg nem találja ki, mit kezdjen magával. - Az biztos, hogy valami mobil dolog kell, mert az év nagy részében szerintem senki sem ücsörögne odakinn, havazásban élmény lenne. Vigyorodtam el a gondolatra, mekkora lenne már idekinn hóesésben, nagykabátban fagyizni. Te jó ég… mondjuk, tuti vannak ennyire elvetemült arcok is, de azért mindennek van határa, még a hideg iránti rajongásnak is. Csak biccentettem a köszönetére, azt mégsem mondhattam, hogy nincs mit, elvégre egy üzlethelyiséget kapott tőlem, az nem kis dolog, bár én nem vagyontárgy képében tekintettem erre a helyre, hanem úgy, mint egy hatalmas lehetőség a kölyköm előtt, és szerettem volna azt látni, hogy boldogul vele, tud élni vele, és felvirágoztatja. Én bíztam benne, épp úgy abban is, hogy nem kell majd csalódnom. - Sok minden ráférne, az egyszer biztos. A takarítást ne is emlegessük, de az tuti, hogy hónapok óta gyűlik a por, bedobnánk egy porallergiás embert, és szörnyet is halna rögtön szerencsétlen. - Szerintem átnevezheted, elvégre, arculatváltás, vezetőváltás, minden képben van, nem kötelező a régi nevén hívni. Ez már igazából az ő dolga, szabad a gazda mondhatni, de véleményem attól még van, amit meg is kapott. - Ha már csinálod, csináld tökéletesen. Addig legalábbis nem szedlek ízekre, amíg nem meríted le a kereteimet, de őszintén kétlem, hogy valaha tudnál annyit költeni. Mocskosul meg voltam tömve már azelőtt is, hogy idejöttem, az igazság viszont az, hogy félelmetesen jól megy a szekerem, és kötve hiszem, hogy ez egyhamar változna, szóval költsön csak, van miből. - Azt viszont szeretném tételesen mindig tudni, mire megy el a pénzem. Ha esetleg valami olyanra is kidobna az ablakon pénzt, ami tök fölösleges, meg tudjam akadályozni. - Milyen színekben gondolkodsz? Pasztell árnyalatok, vagy merészebb elgondolásaid akadnak? Kérdezősködöm, mert nekem biztos az lenne az első, hogy a külsőt megálmodjam. Falat festegetni egyébként is tök poén szerintem.
- Hé! Ne rontsd már el a hangulatom az ilyen kijelentésekkel. Legalább ma ne, oké? – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy vissza nem térő lehetőség ez, anélkül is, hogy az orrom alá dörgölte volna. Attól még jól esett mondani neki, hogy nem vagyok hozzászokva, és mennyire boldoggá tett. Nyilván többek között, valahol nagyon mélyen a lelke mélyén ez volt az ő célja is vele. Még ha magának sem vallotta be esetleg. Most én is gondolkozhatom majd, hogy mit vegyek neki. Akkor már a saját pénzemből majd, ami ebből a helyből folyik be hozzám. - Hát rendben, csak gondoltam adsz pár tippet! – vonogattam a vállaimat. Nem akartam én, hogy mindent egyengessen nekem, képes vagyok kommunikálni másokkal, de az útmutatás sosem jön rosszul. Főleg, hogy hiába vagyok már a tagja a falkának egy ideje, mindenkiről mégsem tudtam mindent. Nos, majd akkor most körbe kell kérdeznem, és még arra is jó lesz, hogy új ismerősöket szerezzek magamnak. Vagy éppen haragosokat, ha valakit túlságosan lefárasztok a kérdéseimmel. Annyi baj legyen, valahogy előrébb kellett jutnom, igaz? - Ne? Miért? Lenyelne keresztben? – igazából azt sem tudtam pontosan, hogy ki az. Férfi, vagy nő? Az idősebbeket nem nagyon ismertem, nem is közelítettem meg őket, ha nem volt feltétlenül muszáj. Egyelőre elég volt nekem az Alfával való legelső találkozásom, meg mindaz, amit Emmától kaptam oktatás gyanánt. Jó, azért gyakoroltam másokkal is, de nem szívesen hoztam volna szégyent a Teremtőmre, amíg nem vagyok teljesen biztos saját magamban és a rátermettségemben. Nekem nagyon fontos volt, hogy ne hibázzak, ha már kaptam egy esélyt. Talán egy kis maximalizmus is befigyelt nálam, de annyi baj legyen, ez hátrányomra biztosan nem fog válni. - Persze, én is pont így gondoltam! Azért nem olyan sok idő ki-, meg bepakolni, ráadásul éjszakára sosem hagynám kint. Fő az elővigyázatosság! – vélekedtem a terasszal kapcsolatban. – De mégis hangulatos lenne pár szék idekint. – zártam végül rövidre a témát, mivel kár lett volna tovább ragozni. A fő kérdésben egyetértettünk, és nekem más nem nagyon számított. Arra mindenképpen törekedni akartam, hogy a terveim elnyerjék Emma tetszését is, hiszen nélküle egyetlen elképzelésem sem valósulhatna meg, így aztán az áldása már-már létfontosságúnak hatott számomra. - Majd mindent szép sorjában. Foglalkoztál már ilyesmivel? – érdeklődtem, a felújításra utalva. – Oké, akkor estére kitalálom a nevet. Persze lehet, hogy mire megnyit, még nagyon sokszor meggondolom majd magam, de legalább lesz egy elképzelésem erről is. – le sem tagadhattam volna, hogy mekkora lelkesedés munkálkodik bennem. Buzogtam, túltengett bennem a tenni akarás, holott nem most azonnal fogom megváltani a világot, ez nyilvánvaló. - Természetesen! – bólintottam, számomra ez magától értetődő volt. – Mindenről meg fogod kapni a számlát, nem szeretnék visszaélni a kedvességeddel! – mosolyodtam el kissé szégyellősen. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ez tényleg velem történik most meg. – Őszintén? Fogalmam sincs… - nevettem el magam, beletúrva a szőke tincsekbe. – Mind a kettő megfordult a fejemben, de abban is gondolkozom, hogy mi lenne vonzóbb az emberek számára. Egy finomabb, otthonosabb hely, vagy valami vidám és élénk? – tettem fel a kérdést, leginkább saját magamnak. – Mind a kettő illene hozzám valamennyire, de lehet, hogy előbb berendezési tárgyaknak kellene utána néznem, terveket készíteni, hogy pontosan mit áruljak, és majd valamikor utána a színeket mindehhez az elképzelt képhez párosítani. Vagy szerinted ez nagy ostobaság? – látszott, hogy nagyon érdekel a véleménye.
- Sajnálom, ha hagyod, hogy egy nem ajándékokkal elhalmozott jövő képe elrontsa a jelenedet. Tanuld meg az adott pillanatod élvezni, ne azon görcsölni, hogy később mi lesz. Sóhajtottam fel, de azért megengedtem magamnak egy kacsintást felé. Régóta nem látom értelmét a jövőn rágódni, a múlton már eleget tettem. S azt sem fogom közölni vele, hogy azért akartam elindítani egy úton, amivel megalapozhatja a jövőjét, mert minél közelebb vagyunk az áprilishoz, annál nagyobb gombóc formálódik a gyomromban, ám senkinek sem mondanám el, hogy félek, mert talán logikátlan lenne, hogy ennek fényében sem tenném ki a lábam a városból. - Gondolni bármit lehet. Mosolyodtam el szélesen, képzeletben ott lóg mögötte a de nem adok tippeket szókapcsolat is, mert ha nem leszek itt, valamiképp akkor is boldogulnia kell. Fogalmam sincs, mennyire fog ez neki sikerülni, de valahol el kell kezdenie, ha tetszik, ha nem. - Azzal még jól is járnál. Nagyon nem bírja a kölyköket, segíteni meg még kevésbé szeret bárkin. Ezek a vén csontok olykor nagyon elviselhetetlenek. Szerintem már mind istenesen defektes, de én ne mondjak semmit, elég fiatalnak számítok még, és én is az vagyok. Mindenesetre biztosan lel majd olyat, aki szívesen segít neki, szerintem közel sem lehetetlen küldetés, és azt már bizonyára ő is tudja, kiktől érdemes egyáltalán informálódni, hisz köztünk is akadnak kedves és segítőkész egyedek. - Igen, elég hangulatos lenne nyáron, jó időben, ez tény. Annak örülök, hogy nem hagyná kinn a cuccokat, noha magától értetődik, de azért jó, hogy már most figyel erre is. Igazság szerint nem féltem, meg fog birkózni a feladattal, az ember az álmaiért erején felül képes tenni, ha látja a megvalósulást maga előtt, márpedig ő istenes kezdőrúgást kapott ilyen téren. - Nekem is van üzletem, persze, előtte volt másé is a hely, bár akkor nem fotóstúdió volt, úgy könnyebb dolga van az embernek, nincsen összehasonlítási alap. Az biztos, hogy a hasonló kaliber miatt az esetében lesz, de remélem, győztesen fog kiverekedni a versenyből ilyen téren. Annak őszintén örültem, hogy lelkes, valószínűleg ez azt is jelezte, hogy nem fogja elkótyavetyélni a lehetőségét, de annyira ismert, hogyha elszúrja, ilyen téren nem kap több segítséget, mert két esélye nálam nem szokott lenni senkinek sem. - A nevet illetően pedig úgyis megtalálod majd az igazit. Ez legyen tényleg csak az ő dolga, majd kitalálja, mit szeretne, én ebbe tényleg nem fogok beleszólni, Cassienek azért van ízlése és szépérzéke, nem fog ostoba nevet adni neki. Csak bólintottam, bízom benne, hogy tényleg nem fog visszaélni vele, bár ezt nem is feltételeztem, mert nem olyannak ismertem meg, attól még szeretném tudni, mi történik a pénzemmel. - Szerintem nem kell elkapkodnod semmit, találd ki, forrjon ki benned az egész, és majd döntesz, ha letisztult. Az sem baj, ha esetleg ötvözöd a kettőt, ha végképp nem tudsz dönteni, stílusosan is meg lehet oldani a dolgot. Sőt, ha úgy van, esetleg kikérheted lakberendező tanácsát is. Vélhetőleg még pár órán keresztül beszéltünk a dologról, találgattuk, vagy épp ő, én meg csak néztem, mi hova kerül, és valóban némi büszkeség feszítette a mellkasomat, hogy szerintem tényleg élni fog a kapott lehetőséggel. Fura volt még mindig, hogy kölyköm van, de érdekes módon már nem tudnám elképzelni nélküle.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot. <333 Akkor, ahogy megbeszéltük, ez most záró, és majd vh után alkotunk valamit! //
- Jaj, Emma! Csak kötekedésnek szántam, nem kell mindent olyan komolyan venni! – mosolyogtam rá elbűvölően ártatlanul. Nem akartam, hogy azt higgye, tiszteletlen vagyok vele, mert nem erről volt szó. Tényleg nagyon boldoggá tett ma, majdhogynem madarat lehetett volna fogatni velem. Még jó, hogy nem azon fogok gondolkozni, hogy mi lesz a jövőben, elég izgalmas volt most a jelenem is ahhoz, hogy teljesen lekössön. Borzasztóan boldog voltam, és ez volt az oka annak is, hogy nem gondoltam arra, hogy esetleg felmérgesíthetem. Nem, ma biztosan nem! A mai nap csodás, és én aztán annyira ki fogom élvezni, amennyire csak tőlem telik! - De nem segítesz… - mondtam ki végül kicsit csalódottan azt, amit magamtól is sejtettem, hiába nem mondta ki. Azért örültem volna neki, még ha meg is értettem valamilyen szinten, hogy mi a célja ezzel az egésszel. Nem kívántam én felülbírálni az ő döntését, de azért jól jött volna még egy ennél is nagyobb löket segítség. Még ha kicsit szerinte túlzásba is vinné, akkor is hasznos lett volna számomra. Így viszont magamnak kell majd kitaposnom az ösvényemet, méghozzá mindenféle téren. Nem feltétlenül baj ez, csak egy kicsit nagy falatnak éreztem hirtelen. - Akkor tényleg inkább elkerülöm! – határoztam el, megadóan megemelt kezekkel. Még csak az kéne, hogy a pályafutásom az előtt érjen véget, mielőtt valójában is elkezdődne. Attól még, hogy most kaptam ezt a cukrászdát, még semmi nem történt, a nagy munka csak ez után fog jönni. Nagyon féltem attól, hogy sikerül-e beindítanom, de élt bennem a tenni akarás, így próbáltam meggyőzni magam arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, a vállalkozásomat pedig siker fogja koronázni. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de rajtam nem fog múlni, ez is biztos. – Hát, akkor majd keresgélek segítő után másfelé! – jegyeztem meg némi tanakodás után, amit magammal folytattam. Még csak tippem sem akadt, hogy kihez fordulhatnék bizalommal, de csak feltalálom magam, nem? - Igen, azt hiszem, igazad van… - sóhajtottam gondterhelten. Azért nem lesz könnyű túlszárnyalni valaki mást, de nagyobb így a kihívás is, amivel nekem nem volt igazán bajom. Szerettem volna bizonyítani Emmának, nehogy megbánja a döntését. Nem csak ezt a mostanit, hanem azt is, hogy átharapott. Valahol legbelül mindig ettől tartottam, noha erőmön felül próbáltam teljesíteni a legtöbb esetben. Talán könnyebb úgy, ha vannak elvárások, még ha azok nagyobbak is az átlagnál. - Van még néhány hónapom rá, ha jól gondolom! Azért idő mindent megvalósítani, összeszervezni, ár sosem volt még hasonló feladatom, hogy úgy mondjam. – annak fogtam fel, még ha ez a saját érdekeimet is fogja szolgálni. Talán így könnyebb, nem tudom. – Ahogy ismerem magam, még úgyis mindent alaposan át fogok rágni magamban tizenhatszor! – nevettem fel jókedvűen, az izgatottságom ellenére is. – Rendben! – bólintottam. – De először azért megpróbálom én magam kigondolni, hogy lenne a legjobb, a legszebb, a legmutatósabb… - soroltam a jelzőket, amiket el szerettem volna érni. A rengeteg tervemet még ontottam szegény Emmára továbbra is, de úgy tűnt, hogy érdekli a dolog, ezért bátran zúdítottam mindent, ami éppen eszembe jutott. Annyira izgatott voltam ettől az egésztől, hogy már akkor sejtettem, hogy aludni sem fogok tudni. Azt pedig, hogy kitől kérek segítséget, még rá fogok érni eldönteni, mert egyelőre még csak tippem sem akadt sajnos. Mindent szépen, sorban!
// Én is köszönöm a játékot, nagyon tetszett!!!! <333 //
Kezdőlap
<333//
<333 //
