Este hétre ígértem magam, mivel ma hatig tartott a munkaidőm. Hivatalosan, persze. Mondjuk nem tudom, mikor tanulom meg végre, hogy sose vegyem alapul a saját beosztásomat - akkor sem, ha én írom -, hiszen mindig lehet valaki vagy valami, ami közbeavatkozik. Hét óra előtt néhány perccel az öltözőből kifelé a telefonomra pillantva vettem csak észre, hogy erőteljes késésben vagyok, úgyhogy amíg leértem a recepcióig, megírtam egy sms-t Savának, hogy sajnálom, de késni fogok. Úgy egy órát. Alapvetően nem illendő ilyen kései órán vedégeskedni, mindazonáltal a hozzám hasonló munkakörrel bírók szociális élete gyökeresen eltér a hétköznapi emberekétől, és csak reménykedni tudok abban, hogy a világ - jelen esetben Savannah - megértő lesz. Ez már csak azért is fontos számomra, mert ő egyike azon szűk kör tagjainak, akik valamilyen kötetlen módon még hozzákapcsolnak a társasági életnek nevezett valósághoz, még akkor is, ha a felszínen úgy érzem, erre igazából semmiféle igényem nincs. Út közben még megállok a kedvenc thai éttermemnél, elvitelre rendelek valami húsos, zöldséges tésztát, édes-csípős szószban. Fogalmam sincs, hogy egy ekkora katyvasz miként lehet ízletes, de mégis az. Otthon még magamhoz kapom a szerszámosládámat, egyszerű, sötétszürke műanyag, semmi flanc. Bármennyire is jönne jól az élettől egy villogó üzenetrögzítő, ellenőrizve a készüléket csak egy szájhúzással veszem tudomásul, hogy egyetlen hangüzenetem sem érkezett. Ma sem. Pedig az iskola elkezdődött, és én reménykedve várom, hogy Jason végre beszámoljon nekem az élményeiről. Nyolc óra után hat perccel már Sava ajtaján kopogtatok: egyik kezemben a fehér műanyag zacskó és a doboz thai-tészta-csirke-zöldség, a másikban pedig a szerszámos motyó. Egyszerű farmernadrágot és sötétkék rövidujjút viselek, bár lassan vége a nyári "kánikulának". - Szia, bocs, hogy késtem, elhúzódtak odabent a dolgok. Mi újság? Kérek elnézést rögvest, és bár a puszilkodás továbbra sem tartozik az automatikus berögződéseim közé, ha a nő esetleg így üdvözölne, akkor cuppanások nélkül ugyan, de lekövetem a mozdulatsort. Az engedélyére beljebb orientálódom, már egészen jól kiismerem magam, hiszen nem ez az első alkalom, hogy kisebb-nagyobb szívességekkel és ház körüli teendőkkel kapcsolatban járok a lakásban. - Zavarna, ha nálad vacsoráznék? Tizenegy óta egy falatot sem ettem. Persze ha zavarja, kibírom, elájulni minden bizonnyal nem fogok és a barkácsmelóhoz is lesz bennem elég erő. Csak olyan hülyén veszi ki magát, hogy én eszem, ő meg nézi. - Te miket próbálsz meg a lefolyódban eltüntetni, hogy mindig eldugul? Kérdezem kissé oldottabb, nevetősebb hangvételben és őszintén remélem, hogy nem emberi maradványokat, mert igazán nagyot csalódnék, ha kiderülne róla, hogy valójában egy sorozatgyilkos, és gyanútlan férfiakat hív át magához szerelni, mielőtt elveszi az életüket. Nem szívesen csuknám le Savát, na.
A nap egészen addig szép és jó volt, ami valami iszonyatos bűz nem öklött vissza a lefolyóból, aztán némi lé. Nero fújva iszkolt el a konyha közeléből, még enni se volt hajlandó odabent, én meg nem első alkalommal, szinte már kínosan feszengve hívtam a "szerelőt", hogy mentsen meg. Este jön. Király! Nem is foglalkoztam többet ezzel, beszambáztam a múzeumba és beletemetkeztem egy profil kiigazításába. Távolról hallottam a látogatók tompa moraját, egyébként néma csend volt, s habár ez egyeseknek így rémunalmasnak, monotonnak tűnt, nekem így volt jó. A legtöbb kollégám csak zene mellett tudott órákon át pepecselni, engem viszont rettenetesen zavart. Ha dolgozok, ne szóljon közbe más művészeti ág, ne verjék a dobot, nyúzzák a húrt, vágják ki a magas C-t. A festmények némák, megérdemlik, hogy hasonló némaságban gondoskodjanak róluk. Hat után végeztem, pontosabban nem voltam még kész, de a mobilom csörgött, jelezve, hogy ha nem akarom, hogy Tyt néma csend és hulla szag zárt ajtó fogadja, akkor indulnom kell. Hazaérve Nero keservesen nyávogva követelte, hogy hozzam ki neki a tálkáját és etessem meg máshol, mert a konyha katasztrófa. Nem akartam, hogy csontig megnyúzza a lábam, szóval engedtem neki, s míg ő száraztápot ropogtatott, én is megettem két szem almát. Sose tudtam munka után egyből enni, csak gyümölcsöt. Meg ittam kávét! Kortyolgatás közben már a nappaliban lévő kényelmes kanapémon terpeszkedve néztem a NatGeót, kivételesen művtöris műsor ment, nem militartista kommandózás, úgyhogy juhé! Hétkor aztán jött az SMS, hogy egy órát tolódik a randi. Egy sóhajjal nyugtáztam a dolgot és azzal a gondolattal, hogy a halálba fogja magát dolgozni rövidesen. Nem vagyok se anyja, se tesója, hogy ezt szajkózzam neki naphosszat, szóval inkább csak néha vittem valami harapnivalót, meg kávét, ha az őrs fele jártam. Oké, belehal a melóba, de ne éhenpusztuljon az asztal mellett, mert az azért ciki lenne. Nem lestem az órát minden percben, hogy úr isten, mikor jön már!? Én elvoltam a kis műsorommal, a nasimmal meg a macskámmal, nem szoktam korán lefeküdni, úgyhogy ha két órát késett volna, akkor se dorgálom meg. Már csak azért sem, mert rajta állt a lefolyóm sorsa! Nyolc körül csengettek, mire felpattantam, otthoni szakadt farmerben meg egy, a kelleténél két számmal nagyobb pulóverben és mamuszban mentem ajtót nyitni. Ty fejét látva széles mosolyra szaladt a szám, orromat pedig egyből megcsapta a thai kaja illata. - Szia! Semmi gond, kerülj beljebb! - Rém ölelgetős és puszilgatós fajta vagyok azokkal, akiket kedvelek, nos ő az ölelést megúszta, de egy puszit az arcára, azt nem. Félreálltam az útból, majd becsuktam utána az ajtót. - Itthon a szokásos: továbbra se boldogulok a lefolyóval, munkában meg egyik helyen macskakaparás, másik helyen királyi profilok - csacsogtam, de nem akartam túlságosan is bő lére ereszteni, sejtésem szerint még úgyis zsonghatott a feje a benti dolgoktól. - Nálad? Tizenegy óta egy falatot se evett!? Elnyílt a szemem és már mutattam is a kanapé felé. Itthon kóros kanapén bevackolódó, ölből evő voltam, asztalnál szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ültem. - Vacsi, most! - Nem volt parancsoló él a hangomban, vérmesnek se mondanám magam, de határozottan csengett a két kis szó és reméltem, hogy hajlik az unszolásra. A dugulás nem szökik el. - Bár belegondolva nem tudom melyik a jobb, ha teli hassal ügyködsz odabent - intettem fejjem a rettegett konyha felé -, vagy ha előre elmegy az étvágyad is. - Tűnődve grimaszoltam, majd behúztam kicsit a nyakam és széttettem a kezem. - Öné a terep, rendőrfőnökúr. - Ő tudja, mit és mennyit meg milyen sorrendben bír a gyomra. Mondjuk valószínűleg volt már csúnya helyszínen. A döntéséhez mérten vagy a kanapéhoz kísértem vagy a konyhába követtem. A kérdésre némileg lesütöttem a szemem, mert picit kínos, hogy ez már... nem is tudom, hányadik alkalom. - Csak ezt-azt... tudod, ilyen kis semmiségeket, oké, van, hogy sűrűbb szószt is... lecsusszannak dolgok na! - malmoztam a hüvelykujjaimmal. - Kis állati meg emberi vér... Vicceltem, nyugi! - emelem fel védekezőn a kezem és kissé sután nevetek. Igazából nem vicceltem. Pont két napja tüntettem el Lucas kis csomagját: esszencia, de mindenféle! Hálám jeléül közöltem vele, hogy a következő nagy testvéri találkozóig nem hogy látni nem akarom, de hallani se felőle.
Savannah pulóverének felirata nem kicsi meglepetéssel tölt el, de a diszkréciót már volt időm bőven megtanulni, szóval remélem, hogy nem látja az arcomon. At mondjuk továbbra sem értem, hogy egy fiatal lány miért titulálja magát nagymamának, ennek semmi értelme, és egyébként is, ha rám hallgat, sokkal előbb fog megöregedni annál, hogy akkor visszatekintve ez jó poénnak tűnjön. Szomorú lesz, én is az vagyok pedig én csak a negyvenet készülök lassan betölteni. - Nem tűnsz túl fáradtnak. Jegyzem meg röviden, miután csak a szokásos dolgokat osztja meg velem, de ahhoz képest, hogy két állása van, rendkívül ráérősnek tűnik és életvidámnak. Mintha nem lenne kellően leterhelve. - Nálam is csak a szokásos agyrémek... Á! Szervusz Nero! Köszöntöm az idő közben lábamhoz dörgölőző macskát és gyors mozdulattal megvakargatom a lapockáját. Egész biztos vagyok benne, hogy a vacsorámra pályázik. Aranyos állatok ezek, de ha engem kérdez valaki, rémesen kiszámíthatók. - Szökött fazon Fairbanks-ből, lefejezett hulla a két vonatszerelvény közé ékelve... Fairbanks-ből. Csóválom meg a fejem és nagy nyekkenés közepette leülök a kanapéra. - Persze mindkét esethez fairbanks-i kollégát zavartak ide. Mintha nem tudnánk egyedül megoldani bármit. Ciccenek fel elégedetlenül és bevallom, ahogy a papírdobozt a tenyeremben fogva erről beszélek, jól esik, hogy válogatás nélkül hangot adhatok valahol a dolgok menetével kapcsolatos ellenérzéseimnek. Észre sem veszem általában, hogy mekkora feszültséget generál bennem ez az egész, csak ilyenkor. Felesleges lenne megerősíteni, hogy előbb ennék, hiszen már helyet is foglaltam hozzá, kicsomagoltam a szalvétából a fehér műanyag villát és hamarosan túl is esek az első falaton. - Ev 'em viffef! Két rágás közt mutatok fenyegetően a villával Sava felé, hogy nyomatékosítsam a kijelentésemet. Oké, biztosan azért érintett ilyen érzékenyül, mert az imént még a sorozatgyilkos-énjéről fantáziáltam. - Komolyan, szerintem ez az egész rendszer el van cseszve. A tiéd a lakás vagy bérled? Már csak azért kérdezem, mert nyilván valóan kicsi a vízcsövek átmérője a konyhában és ha így folytatod, lehet, hogy érdemesebb lenne az egész csőhálózatot korszerűbbre cserélni. Vagy mérsékeled a szószok lefolyatását. Persze számomra kérdéses, hogy mégis miért a mosogatóba önti a felesleges maradék kaját, amikor ott van a háztartási szemét, lustábbaknak a wc-kagyló... Na jó, utóbbira nem teszek javaslatot, azért vízvezetéket még mindig szívesebben teszek rendbe, mint eldugult slozét. És aki megkérdezi, hogy miért, azt beviszem az irodai cellákba, ahol lesz 24 órája mérlegelni az élet nagy dolgait. Gyorsan eszem, inkább lapátolok, meg sem rágom igazán, szóval nagyjából öt perc elegendő is ahhoz, hogy összecsapjam a tenyereimet és megvacsorázottnak könyveljem el magam. - Nézzük ezt a szörnyeteget! Indulok el a konyha irányába a szerszámosládával a kezemben, igazán jól feltalálom magam, meg kell hagyni. - Szerintem azért legyen kéznél felmosó, nem garantálom, hogy megússzuk szárazon. Azt már hozzá sem teszem, hogy esetleg csinálja a dolgait nyugodtan, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam, elég cserfes ahhoz, hogy végigbeszélje a munkálataimat és nem is vár cserébe igazán mást néhány hümmögésen kívül. Persze én mindig igyekszem normálisan válaszolni, de néha vannak dolgok, amikhez nem tudok hozzászólni.
Isteni szerencse, hogy nem látok Ty fejébe a pulóveremet illetően, különben megindulna bennem a lavina, hogy basszus, szigorúan a korunkat nézve még az unokám is lehetne, holott ránézésre én vagyok a kicsivel fiatalabb. Milyen vicces lenne pedig egy tockos kíséretében megfeddni, hogy "szépen beszélj öreganyáddal!" Jesszusom, nem, nem lenne az! Ez ijesztő! - Azért ne vigyél be "túl kisimultság" vádjával - pislogtam rá nagyokat, de a szám sarka megrándult. - Azt csinálom, amit szeretek és az én munkáim korántsem olyan húzósak, mint a tiéd - mondtam kedvesen mosolyogva. Nem irigyeltem érte. Engem nem sűrűn hívtak rendőrségi ügyhöz, csak ha olyan volt, de az a néhány alkalom is épp elég bepillantást engedett ahhoz, hogy ne kívánjam el tőle ezt a hivatást. Nem is értem, hogyan bírja még. Az én ezzel kapcsolatos rossz emlékeimet, a szörnyűséget kompenzálni tudtam a restaurálással, szépséggel, ő vajon engedett a közelébe bármi szépet, neki jutott ilyesmi? Szüksége van rá egyáltalán? Elkalandoztak kissé a gondolataim. Nero nálam barátságosabban üdvözölte - mondjuk megnézném, mit reagálna, ha egyszer poénból én is dörgölőzéssel fogadnám... ha a WC-m is eldugul, akkor kénytelen leszek nem poénból -, de a macsek is egy dög, mert végig a kaját rejtő batyut kukkolta. Mintha nem ette volna degeszre magát egy órája! Nem tehettem róla, de szörnyülködő grimaszba rándult az arcom a híreket hallva. - Csodálom, hogy ilyenek után tudsz aludni. És hogy még nem emeltek több méteres betonfalat Fairbanks köré. - Dohogását hallva halvány kis mosolyra húztam a szám. Én se szerettem, hogy Fairbanksből beleszóltak a dolgaimba, de erről a kapocsról jobb, ha nem tud. - Legalább túlbuzgók jöttek mindkét esetben? - kérdeztem, finom unszolásként, hogy ha akad még benne tüske ennek kapcsán, vagy egyszerűen csak zabos valamiért még, azt kiadhassa. Közben letelepedtem mellé, lábaimat felhúztam, szinte gombóc lettem, Nero meg a kanapé mellett utánzásba kezdett, bár ő másképp gömbölyödött össze. Szórakozottan figyeltem, ahogy evett és eldöntöttem, hogy holnap pizzát sütök. Igen, ez ugrott be egyből a thai kajájáról. Picit megilletődötten pillantottam a villára. Sok mindennel fenyegettek már életemben, de műanyag evőeszközhöz még nem volt szerencsém ilyen viszonylatban. A rendőrfőnökúrnak hála ez is megtörtént. Elvesztettem vele a műanyagvilla-fenyegetettségi-szüzességem. - Bocsi - motyogtam bűnbánón. - Az enyém, és mondasz valamit... Jó, nem komplett spagettiszószokat eresztek le, ennyire szőke nem vagyok, csak... szeretek sütni-főzni és ez kicsit sok mosogatnivalóval jár, akad néha lerakódás, meg egyéb csajos dolgok és hát összejön az ütős cucc azt hiszem. - Ártatlanul néztem. - De most mondd, hogy ez nem romantikusabb, mintha simán áthívnálak vacsizni - vigyorodtam el. Sejtettem, mennyire élvezhette a csöveimet birizgálni. Három percnél nyitom a szám, hogy elkezdhessek értekezni az effajta habzsolás ártalmasságáról, meg úgy alapvetően az étkezési szokásairól, amikkel kikezdi a gyomrát, de inkább becsuktam a szám. Lemondó sóhajjal keltem fel én is, és indultam el lendületes léptei nyomán és is a konyha felé, hogy aztán félúton leváljak a "parancs" hallatán. - Igenis, kapitány! - szalutáltam,a mit ő nem hiszem, hogy látott, rövidesen pedig a felmosóval és a vödörrel felszerelkezve tértem vissza. - Javasolnám, hogy másodállásban csapj fel vízvezeték-szerelőnek, de a rendőrség is elég neked, ahogy elnézlek. Azt viszont tényleg javaslom, hogy néha menj el egy kicsit lazítani, kikapcsolni, meg szabira. - A felmosó nyelének végére támasztottam az állam, úgy néztem Tylert. - Vagy csak a kajálásod rendszerezd kicsit, rossz nézni, ahogy sutty befalsz mindent és oké, nem kell nézni de fáj. A finom falatok megszentségtelenítése ez, ha szakács lennék, az előbbi műveddel legyilkoltál volna, remélem tudod! - Félig komolyan mondom, amint, félig csak bohóckodom, érdemi reagálást mindenesetre nem vártam. Az ő élete, az ő szervezete... az én mosogatóm. Nem akarom megváltani, csak remélem, hogy egyszer nyugisabb élete lesz és kicsit örömtelibb, lazább. - Mi a helyzet odalent? - kérdeztem kis hallgatást követően.
Nem értem. Vagyis értem, hogy Sava újfent kedves és közvetlen kíván lenni, valami társadalmilag elfogadottnak vélt humorral, mindazonáltal én továbbra is heveny pislantásokkal tudom viszonozni ezt a gesztust, majd arckifejezésem kérdőből egészen megütközötté válik a folytatás hallatán. - Én is azt csinálom, amit szeretek. Vagy ez nem nyilvánvaló? Attól, hogy szépen fogalmazva is mosott szarnak nézek ki a szemem alatt gyűlő ráncoktól és a kialvatlanságtól, attól még szeretem a munkámat. Különben nem érné meg a "szépségem" elvesztését meg a többi tömény moslékot. Meg persze a családom felbomlását, de erről ugyebár nem igazán illik cseverészni és nem is állt szándékomban. - És egyébként sem eresztenélek oda, ha nem muszáj. Elég zűrös arcoktól van teltház. Minden férfi nézett már börtönpornót ez tiszta sor, de szegény Sava nem valószínű, hogy három percnél tovább kibírná odabent. Ha túl is élné biztos, hogy mind a huszonakárhány életévnyi kifinomultságát egy életre elveszítené és ehhez én nem szeretnék hozzájárulni. Kedves, hogy érdeklődik, fel is horkanok a betonfalas ötletére, hozzáadva egy teli szájas egyetértést egy gyors "ja" kíséretében. Aztán, mintha egy csapot nyitnának ki, úgy ömlik belőlem a szó. - Hát a múltkor az egyik ottani hadnagy, Bishop, na hát vele nagyon szarul indítottam. Bejött az irodámba és közölte, hogy profi és majd megvédi a seggemet. Aztán később persze rendeződtek a dolgok, csak eléggé a szívén viselte a szökött hapsit. Rántom meg a vállam immáron kissé nyugodtabban, mert szerencsére sikerült rendeznünk minden konfliktust a hadnaggyal, nem váltunk el rosszul, szóval megnyugodtam. Én legalább is igen és nagyon remélem, hogy ő is, mivel alapvetően ódzkodom a rossz viszony kialakításától, legyen szó bárkiről. - Aztán Dr. Santiago jött a vonatos esethez... Egek! Ha láttál te már intelligens topmodellt... Ha nem, hát őt meg kell nézned, hihetetlen. Mintha egy plakátról pattant volna le, de minden előítélettel szemben értelmes és profi orvosszakértő... Nem tudom, hogy miért ijedt meg egy műanyag villától, de végső soron ráfogom arra, hogy az ilyen egyszerű és szende lányok nem igazán találkoznak csúnya dolgokkal az életben, és még az is lehet, hogy erős voltam ezzel, sőt, udvariatlan is. - Nem, én bocs. A világért sem biggyeszteném hozzá az i betűt, az egyszerű bocs teljesen elég lesz. - Cajof 'olgok...? Nem, igazából nem szeretném tudni, így, hogy az imént vért emlegetett, most meg csajos cuccokat... Hát... - In'ább ne váafolj. Ne' aka'om tunni. Kuncogom el magam, mert hát végeredményben úgyis teljesen mindegy, hamarosan úgyis megtudom. Plusz nekem nem dolgom belemászni az ilyesmibe, nekem csak meg kell csinálnom, amit ő elrontott. Lenyelem inkább a falatot. - Jó, akkor az őszi iskolaszünetben megcsinálom neked. Akkor veszek ki szabadságot, de szánj rá egy napot, mert elég nagy kuplerájt csinál. Zsaru vagyok, ennél kevésbé látványos gesztusokból is felismerem a nemtetszés kifejezését, de ismétleten csak magamban tudok köszönetet mondani azért, mert nem kezd el szekálni az étkezési szokásaim miatt. A lényeg, hogy funkcionálok, nem? Szinte már rutinszerűen nyúlok a csövekhez, ennyi előnye azért van a sűrű látogatásaimnak: nem esek ki a gyakorlatból, amit Sava szemrevételez is, és még el is nevetem magam, miközben a franciakulcscsal lazítok a szelepen. - És mégis mit kezdjek a szabadságommal, hm? Üljek otthon egész nap? Az nem nekem való... Jegyzem meg, mert egész biztos vagyok abban, hogy akár csak egyetlen szabad napom sem telhetne el úgy, hogy ne csináljak valami olyat, aminek köze van a melóhoz. Olyankor is a Pitben iszogatok, nem véletlenül. Vagy Miss Richmond dolgait szerelem, ugyebár. De nem baj, mert nem vagyok tétlen, és ettől jól érzem magam, még akkor is, ha ez kívülről elég hihetetlennek hangzik. - Mondtam, hogy bocs! Legközelebb nem hadonászok majd műanyag villával. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem pont erre értette a legyilkolást, de valahogy muszáj elterelni a témát, nem? Közben meglazult a szelep, ezért lassítok a tekerés tempóján. - Adj már egy rongyot légyszíves. Szólok ki, és ha megkapom, rátekerem a csőre, hogy ne az arcomba csepegjen a szivárgó víz. Arra azonban nem számítok, hogy ez a helyzet rosszabb lesz a vártnál, és nem csupán néhány cseppről van szó, hanem egy teljes csőhossznyi nyomás alatt lévő vizes moslékról, ami egy elbizakodott csőrántás következtében az arcomon és a mellkasomon placcsan szét. - Az isten... Inkább nem fejezem be a felkiáltást, nem csak azért, mert hölgyek társaságában nem kocsiskodunk - rendőrnők edzettek -, hanem azért, mert nincs kedvem még többet nyelni ebből a büdös valamiből. Ezzel párhuzamosan rexlefből ülnék is fel a "nagy" ijedtségben, ez azonban azt eredményezi, hogy hangos puffanással vágom be a fejem a mosogató aljába. - B*ssza meg... Na, csak sikerült befejezni. Azzal a lendülettel vissza is zakózom a hátamra, kezemet a homlokomhoz kapva, és így legalább a szememből sikerül kitörölnöm a pocsolyalét. Ez annyira bosszantó! Az ilyen apróságok ezerszer jobban tudnak fájni, mint egy lövés. Valaki nem lőne le?
Szólnék arra, hogy ő is azt csinálja, amit szeret, de a nekikészülésen túlra nem jutok. Mert most mit mondjak a nyilvánvalón túl? Az övé stresszes és embert kívánóbb, mint az enyém. - Köszönöm - mondtam inkább a börtönös dologra. Nem kezdtem el a szempillám rebegtetni, hogy jaj én hősöm, mert hát nem követtem el semmit, amiért börtönt érdemelnék... azt hiszem. Mégis jól esett ez a kis megjegyzés. Azt nem mondom, hogy semmi oka félteni a kis lelki világom, mert én olyan tökös vagyok, hogy egy börtön meg se kottyanna... Valószínűleg megkottyanna, nem is kicsit, én pedig megkattannék. Csak azért, mert mágus vagyok, még nem lettem mindenható, mindent kibíró, sőt! De inkább elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, mert Ty se azért jött, hogy bevigyen, innentől minek túráztassam a gondolataimat ekörül? Inkább hallgatom a tőle ritka szóáradatot, amin halványan mosolygok, Félreértés ne essék, nem kinevetem, inkább valahol örülök, hogy kiadja magából a dolgokat. - Bishop? - kérdeztem vissza, szemem kissé nagyobbra nyílt, mosolyom árnyalatnyival szélesebbé vált. - Nahát, mintha hallottam már volna róla... - tettem hozzá egyből eltűnődve. - Ajj, de nem ugrik be! - húztam el csalódottan a számat, közben felírtam magamnak egy "ejnye Mandy, hát szabad ilyet" lábjegyzetet. Na, Santiagoról viszont tényleg nem hallottam, szóval itt nem kellett színlelnem a meglepettséget és az érdeklődő mit sem tudót. - Jesszus, ez ijesztő! Mármint... elég nagy frusztrációt tud okozni, ha egy topmodell mellett állsz, meg az is, ha egy intelligens nővel van dolgot, a kettő kombinációja halál. Jaj, nem akarom látni, nem tudnám, mit akarjak elsősorban kompenzálni - nevettem fel végül. Nem álltam hadilábon magammal, de nőből vagyok. Akaratlanul is felül szeretném múlni szerintem, ha találkoznánk, beteg dolog, mi? Bár szerintem inkább emberi. Az alig érthető beszédére eleinte a homlokom ráncoltam, aztán ahogy sikerült dekódolnom, elnevettem magam. - Rendben, nem részletezem. Úgyis mindjárt megtudod - somolyogtam macskásan. Hogy az milyen? Kicsit gonoszkás, kicsit sunyi, és némileg kárörvendő,a mi nem szép dolog, tekintve, hogy segíteni jött, szóval hamar le is törlöm ezt a somolygást az arcomról. - Tényleg? Óóó, köszönöm! - néztem rá nagy, csillogó szemekkel, és csak azért nem kapott puszit és/vagy ölelést, mert féltem, hogy a nyakba borítanám a vacsorája maradékát. Nagy elragadtatásomban képes lettem volna. - Tudom, hogy neked is könnyebbség lesz, hogy nem kell folyamat átjárnod szerelni, de nagyon sokat segítesz vele! Még nem tudom mivel, de valahogy meg fogom hálálni - mondtam sebesen, nehogy egy hálátlan dögnek tartson, meg egyébként sem esett nehezemre kifejezni a köszönetem.
A konyhában aztán a munkáé a terep, pontosabban Tyleré, mert én max tényleg csak bámulni tudok, mint borjú az új kapura. - Nem tudom, mindenkinek van hobbija... - dünnyögtem a szabadnap eltöltését illetően. - Felajánlanék egy exkluzív tárlatvezetést, de valami azt súgja, a művészettörténet nem tatozik a kedvenceid közé. - Semmi lenéző vagy becsmérlő nem volt ebben, egyszerűen nem tartottam olyan típusnak, aki képes órákon át egyetlen alkotásba belefeledkezni, pont a munkájából kifolyólag. Már épp mennék, hogy rongyot kerítsek és adjak neki a kérésének megfelelően, amikor az eddigi helyzet katasztrofálisba fordul és Tyler minden "csajos cuccot" a nyakába kap, amivel megtiszteltem az elmúlt napokban a lefolyót. Már ami megmaradt a cuccokból. Megnyikkani se mertem hirtelen, beharaptam a szám és riadt kisnyúlként a felmosó nyelébe kapaszkodva pislogtam megilletődötten. Hangos koppanás, meg a hirtelen mozdulat jelezték, hogy a trutyi tetejében Ty megfejelte a mosogató alját és akkor már kitört belőlem a nevetés. Kezemet a számra tapasztva próbáltam csillapítani, de nem jártam túl sok sikerrel. - Sajnálom... - kértem bocsánatot két kacagás között, és amikor eléggé összeszedtem magam, többet is ki tudtam nyögni. - Jól vagy? Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Ó, igen, biztos remekül van azok után, hogy a nyakába kapta a lefolyó tartalmát és még fejelt is egy isteneset. Igazából az érdekelt, hogy egyáltalán eszméleténél van-e még, elég nagyot szólt az a fejelés, és hadd ne úgy kelljen temetni, hogy életét adta a lefolyóm tisztaságáért. Igazán megható és hősies volna, de akkor már inkább egy tűzpárbajban kapjon halálos sebet. Ha kért valamit, már szaladtam is érte, abban a megnyugtató tudatban, hogy él, nem gyilkolta le a mosogatóm!
What happens to a soul when It's trapped inside his emotions And all of these words he's spoken They bind him to the life he's left behind
Azt hiszem, talán nem meglepő, hogy miután Naomi távozott a Krónikák terméből, és vártam annyit, hogy biztosra vehessem, már elhagyta az egyetemet, felkaptam a párnámat, az ásványvizemet, majd visszavonulót fújtam. Igaz, a palack valahol félúton csak úgy csattant az egyik kukában, hogy attól visszhangzott a folyosó… Csodálkoztam volna, hogy ha senki nem tol le érte, hogy viselkedjek már normálisan… - Beth…? –kérdeztem reménykedve, amikor meghallottam az ismerős hangot kiszűrődni a társalgóból, majd amikor az ismerős arc is megjelent mellé, már szaladtam is, hogy felkapva megölelgessem. Lehet, hogy nem szokott hozzá az efféle köszönéshez tőlem, de nem is volt éppenséggel hétköznapinak nevezhető a helyzet… Nekem is szükségem volt valakire, akire lelki támaszként tekintek, és azt hiszem, ha akartam se találhattam volna most alkalmasabb személyt, mint ő. - Hát te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy Anchorage-ban laksz? -kérdeztem csodálkozva, miután visszatettem a földre, majd miután megosztotta velem, hogy mi ügyben van itt, no meg kiderült, hogy épp hazafelé készülődik, nem voltam rest lecsapni a lehetőségre. - Tudod mit? Hazaviszlek. Ha már úgy is megígértem, hogy meglátogatlak. Már ha persze neked is megfelel… -vettem egy kicsit visszább a tempóból, de mint ha meg sem történt volna - Remélem még mindig szeretsz motorozni. Találkozzunk 10 perc múlva az egyetem előtt, rendben? Vagy inkább legyen 5, annyi is elég lesz. Út közben meg majd veszünk epret, ha szeretnél. -tettem hozzá még utólag, mielőtt elrobogtam volna a szobám felé. A memóriahabos párna úgy kapta telibe az egyik sarokban dekkoló bőröndöt, hogy azt bármelyik kosárlabdázó megirigyelhette volna, majd fogtam egy másikat, és a tartalmát nemes egyszerűséggel az ágyra borítottam. Az érdekelt most legkevésbé, hogy mennyire van romjaiban a szobám – én is épp eléggé szét vagyok csúszva… Gyorsan összekaptam egy pár napra elegendő cuccot, majd felmarkoltam a motor kulcsait és már siettem is a parkolóba. A héten még úgy sem dolgozok, szóval a kutyának nem fogok hiányozni, ha pár napra eltűnök a városból…
Szerintem rekordidő alatt nyomtuk le a 6 órás utat Anchorage-ba, Beth navigálásával, és még csak balesetünk sem volt. Igaz, csak akkor álltunk meg, amikor kedves útitársam megkívánt egy kávét, vagy én nem bírtam tovább, és kénytelen voltam elszívni egy-egy szállal. Nem mint ha olyan nagy dohányos lennék, de van az a pont, ahol már tényleg szüksége van némi külső segítségre is, ha le akar higgadni az ember. Egyébként maga az út azt hiszem, egész jól eltelt… Hol az utolsó találkozásunk óta történtekről csevegtünk, hol épp búskomor hallgatásba borultam, attól függően, épp melyik rész következett a kis érzelmi hullámvasutamon. Szerintem Beth-től is csak azért úsztam meg a nyakon csapásokat az út alatt, mert mindkettőnkön bukósisak volt, és tudta, ha odacsapna, úgy is neki fájna jobban. Amúgy meg csak ne türelmetlenkedjen, ha már olyan kíváncsi, csak érkezzünk meg hozzá, úgy is elpanaszolom neki, miért vagyok olyan agyilag, mint egy marék zizi, aztán majd azt kívánja, bár inkább meg ne is kérdezte volna...
A lendület, ami a hegyről le, majd a bolton át a társasházig kitartott, zömmel el is használódott, mire az egyetemre visszaértem. Kedvetlenül pakoltam össze a cuccaimat, néztem körbe, hogy nem hagytam-e el valamit mondjuk a konyhában - amennyi időt ott töltöttem, nem lepett volan meg -, vagy a társalgóban, ám a jelek szerint rendkívül rendes voltam. Az egyéb viharokon túl legalább tárgyi káoszt nem hoztam magammal, nem hagytam magam után. Cseppnyi vigasz. Az Emmett-tel korábban kínzott kirakós még midnig befejezetlenül állt, valaki megpróbált egy darabot minden áron rossz helyre passzírozni, nekem pedig maradt annyi esztétikai szépérzékem, hogy ne tudjak elmenni mellette. Kiigazítottam. Restauráltam egy puzzle-t, váó. Nyúzottabb felem örömmel vette volna, ha hagyok minden erőlködést a fenébe, felmondok a munkahelyemen és közlöm Lynxszel, hogy mostantól legyen szíves eltartani, cserébe sütök-főzök minden jót. Könnyű lett volna. Egyszerű. És a hideg futkosott a hátamon a gondolattól, hogy ki/eltartott legyek. Nagy volt egyébként a kísértés, hogy ismét szétdúljam a már kirakott részt, de mára már azt hiszem elég dolgot dúltam fel. Lemondóan sóhajtottam javíthatatlanságom felett, ám mielőtt újabb gondolati körre indulhattam volna a témát érintően, rám szóltak. Pontosabban egy valaki és nem is rám szólt, inkább rám csodálkozott. Az érzés kölcsönös volt annak ellenére, hogy a társkeresőn volt szíves előre bejelentkezni - törölni fogom magam, nem, nem miatta, hanem úgy egyébként is, csak el ne felejtsem! -, de akkor is meglepett sikkantással fogadtam, ahogy felkapott és megölelt. - Szia Jax! - nevettem a viszontlátás örömében. Szerintem sejtelme sem volt, hogy milyen jól időzített. Legalább annyira, mint én nála. - Istenem, még mindig szörnyen kölyökképű vagy - paskoltam meg játékosan az arcát, miután letett -, de a borosta jót tesz. Bár igaz, ami igaz, annyira régen azért nem volt az utolsó találkozásunk, most mégis elkapott valamiféle nosztalgia. Jó volt őt egyben látni, még ha meg is lepett a hirtelen és heves üdvözléssel, amihez annyira nem voltam hozzászokva tőle. Én ölelgettem mindenkit agyba-főbe, ez nem volt újdonság. - De, úgy volt és úgy van. - Pont ma emlékeztettem rá a párom... - Átmenetileg vagyok itt, pontosabban ma megyek haza - magyaráztam a tőlem jelenleg telhető legnagyobb könnyedséggel. Szavaira és kérdéseire nem tehettem mást, mint bólogató-kutyává avanzsáltam - bár az én mosolyom szebb -, és amikor elrobogott meghagyva nekem öt kerek percet, akkor is csak egy "okét" röptettem utána. Amennyire húztam volna szívem szerint a távozás pillanatát, ő úgy tűnt, annyira szerette volna siettetni. Hazavisz. Motorozhatok. Kellett a sebesség és a szél érzete, úgyhogy bolond lettem volna visszautasítani. Mindennek az apró-csetlő hátulütőit pedig ráér megtudni a lakásomon. És különben is: eper! Nyami!
Feszült volt, ideges. Ha ez eddig kérdéses lett volna, akkor az eszeveszett repesztéséből teljesen nyilvánvalóvá vált. A bekért kávészünet közbeni dohányzása erre az ítéletre csak rátett egy lapáttal. Inkább epret tömtem a szájába, sokkal egészségesebb, mint az a vacak. Hozá tehettem volna, hogy "nyugi", de tudom, hogy az ilyenkor csakmég jobban hergeli a másikat, így egy mosollyal és a saját békességemmel igyekeztem némileg oldani benne a feszültséget. És egy sor bénázással, amit legutóbbi találkozásunk óta elkövettem. Volt belőle néhány. Anchorage-be érve navigáltam, hogy merre hány méter, a társasház elé érve pedig alig vártam, hogy levegye végre abuksósisakot. Amikor ugyan ezt megtette, már ment is csúszóra a tarkó-tasli. - Ha egyedül is így vezetsz, még nagyobbat fogsz kapni legközelebb. Vigyázz magadra, a jó ég áldjon meg, nem vagy macsak kilenc élettel - dohogtam a kapukód bepötyögése közben. Nem voltam igazán mérges, csak egy nagyon kicsit anyáskodó. - Na gyere, azért még csinálok neked sütit - mosolyogtam vissza rá a vállam fölött, majd beléptem, tartottam neki az ajtót, aztán következett a lift és a régen látott lakás. Nero nélkül. - Mielőtt belekezdenél, szeretném, ha tudnál valamit. - A kulcsok a konyhapulton kötöttek ki, a bokacsizmámat már a bejárat közelében elhagytam, most épp a dzsekimből bújtam ki. Hiába is akarnám tagadni, kicsit hiányzott ez a hely. - Nagyjából másfél hónapot voltam most fent, szóval... így tulajdonképpen az összes cuccomat, a macskámat és a kocsimat is Fairbanksben hagytam. - Szám sarka pimaszul görbült felfelé, szemem szépen csillogott. - Ha lennél olyan jó, és utánam hoznád majd őket, extra lakomát csapok neked. Senki ne mondhassa, hogy hálátlan vagyok. - De mesélj, mi történt? - A korábbi könnyedség helyét komolyság vette át, és miután üdítőt töltöttem neki, magamnak pedig lefőztem egy adag kávét, leültem a kanapéra - ha tudott egy helyben ülve sztorizni, akkor mellé, ha nem, akkor figyeltem, ahogy járkált -, felhúztam az egyik lábam és részemről teljes lett az otthon kényelme. Illetve majdnem teljes, de nem tudtam a hiányt orvosolni egyelőre.
Csak megérkeztünk… Igaz, gyorsabban mint az átlag menetidő, nekem mégsem tűnt elég gyorsnak, bár azt meg kell hagyni, valamennyi nyugtató hatása mégiscsak van a hosszas motorútnak. Igaz, ide most még ez sem volt elég. Lehet, menni kéne még egy kört…? Arra azonban én sem számítottam, hogy amint leveszem a bukósisakot, már csattanni fog Beth keze a tarkómon. - Hé már! -adom elő a hattyú halálát, amikor pedig meghallom a nő korholását, csak elárvult kiskutya tekintettel pislogok rá megszeppenten, miközben a tarkómat masszírozgatom. - Nem értem, mit problémázol, még csak nem is egykerekűztem közben. Amúgy meg egyedül is csak városon kívül vezetek így. -vallottam be, ami pedig a macskákat illeti a kilenc élettel… valamiben úgy is meg kell halni, nem? - Jó. De finomat. …és sokat! -csaptam le a sütis ajánlatára, majd követtem is a lakásig. Amikor közlendője van, csak egy hümmentéssel jelzem, hogy figyelek, közben én is ledobálom a cipőmet, kabátot, táskát az előszobába, hogy utána kövessem Beth-t a konyhába. - Te most szívatsz. -felelem ledöbbenve, amikor közli, hogy mi a helyzet a cuccait illetően… Hát mert a jó isten áldja meg, ezt miért nem tudta akkor mondani, amikor még Fairbanksben voltunk? Hát tudok én autóval is padlógázzal jönni, azzal sem tartott volna tovább az út, mint így, és… - …és ezt csak most mondod? Hát hogy fogunk így macskát sütni?! Na jó… Nincs az a pénz, hogy én még egyszer lenyomjam az oda-vissza utat… Vagyis na jó, van, csak félek, ha félúton bealudnék vezetés közben és feltekerednék autóstól-macskástól az egyik fára, azt annyira nem díjaznád. Írj be jövő hétvégére is a naptáradba, meglátogatlak, aztán hozom a pereputtyodat. -sóhajtottam beleegyezően, természetesen azt az extra lakomát is megjegyeztem, azt hiszem, az a minimum egy ilyen jótett után. Aztán, ahogy a könnyed, csipkelődő felvezetésen túlestünk, és megkaptam a gyümölcslevemet – amiből egy pohárral azon nyomban fel is hajtottam, rögtön kérve még egyet – csak elérkeztünk a dolog szarabbik részéhez is. - Találkoztam az exemmel. -kezdtem azzal a mondattal, ami talán mindent megmagyaráz. Ha nem is a teljes történetet, de Beth is jól ismeri már a sztorit, hisz miután New Yorkban mindig azzal fárasztott, hogy hogy létezhet az hogy sosem kávézok, sőt, szinte már úgy állok hozzá, mint ördög a szenteltvízhez, végül besokalltam és előadtam neki az egészet. Ezért nem kávézok. - Itt van a városban… Fairbanksben! -fakadok ki. Kész, eddig bírtam, felpattanok a helyemről, ahogy róni kezdem a köröket fel-alá a lakásban, közben pedig nagy vehemenciával magyarázok is tovább, hogy Beth is bővebb bepillantást nyerjen a dolgokba - Jó, jó… azt eddig is tudtam, hogy a nagyszülei itt élnek, de basszus… én is imádom a nagyanyámat, de attól még nem fogok egyik napról a másikra Moszkvába költözni. Basszus, ki az egyáltalán aki manapság a nagyszüleihez költözik, ha kisiklik az élete?! -hitetlenkedek tovább - Ráadásul az öccse, az a rohadék sem említette egy szóval sem, hogy itt van, pedig egy Protektorátuson szolgáltunk… És ideköltözök… és elintézek minden papírt, és már minden rendben, és erre ki sétál szembe velem a folyosón? Na ki?! Naná, hogy ő, a rohadt életbe… Mert pont őrzőnek kell lennie… Miért nem maradhatott volna ember? Vagy vérfarkas…? Vagy lett volna őrző, de tudomisén, Kamcsatkában vagy Kukutyinban, amerre biztos, hogy soha az életben nem találkoznánk… Most mi a fenéhez kezdjek, Beth? Adj valami tanácsot, ennyi idősen biztos van a tarsolyodban jó pár… -néztem rá elkeseredett tekintettel, valami életmentő ötletre várva - Vagy ha az nincs, valami tömény is megteszi… Azt hiszem, most valami erősebbre lesz szükségem, mint az almalé… -sóhajtottam fel elkeseredetten, miközben beleboxoltam a kanapé háttámlájába, ha már épp ott róttam a köreimet mellette…
- Nem, nem szívatlak. - Na jó, egy egészen picit talán. De maximálisan az egészséges, jellemerősítő kereteken belül. - Még szép, hogy nem most rögtön! Nem sürgős, csak mégis... - mosolyogtam rá bájosan, ám emögött valóban ott volt, hogy minden szívatásom ellenére se szeretném ilyesminek kitenni, mert nem akartam, hogy miattam vagy úgy egyáltalán baja essen. - Köszönöm! - hálálkodtam, amikor hétvégére beígérte a cuccomat. Alamlé, kávé, és a sorsdöntő kérdés. Ami azt illeti, egész sokáig bírt a fenekén maradni, legalábbis az eddigi vehemencia alapján az se ért volna váratlanul, ha le se ül. Vagy már a "találkoztam az exemmel" kezdésnél felpattan. Egyik sem történt meg. Öregszünk mindketten. Ismertem az exével megesett dolgokat és így már egyáltalán nem volt meglepő, hogy ennyire kiborult. A magam részéről igyekeztem a kívülállók objektivitását tartani - Miminek is meg lehetett a saját oldala, oka -, de valljuk be, nehéz ezt a távolságot megtartani úgy, hogy a lányt egyáltalán nem ismerem, Jax pedig a barátom. A lavina pedig annak rendje és módja szerint zúdult le, pontosabban ki belőle szavak formájában. Türelmesen és figyelmesen hallgattam - a szemöldököm a magasba szaladt a hírre, hogy Mimi a helyi Protektorátusnál van, tényleg rettentő kicsi a világ -, miközben a kávémat kortyolgattam. Olykor önkéntelen mozdulattal simogattam volna Nero fejét, ám mindig rá kellett jönnöm, hogy nem épp mellettem durmol a drága, úgyhogy inkább ölbe vettem egy kispárnát és azt szorongattam. - Az élet már csak egy ribanc - ingattam a fejem eltűnődve a költői kérdéseket hallva. Első felindulásomban körülbelül én is ezeket kérdeztem, amikor megtudtam, hogy a bátyámat is elhívták. Adjak tanácsot. Erre azonnal és önkéntelenül is nevetés szakadt ki belőlem. Kis barátom, ha tudnád, milyen ajtón kopogtatsz jelenleg... Pár órája sajátítottam ki valakit és aztán egyből le is léptem, nem biztos, hogy én vagyok az ilyen helyzetek kezelésének szakavatott professzora. Ettől függetlenül azért nagy könnyebség, hogy az ő esetében abszolút kívülálló vagyok. - Hát nézd, az én taktikám az olajra lépés. - Ezzel nem mondtam sok újat azt hiszem, New Yorkból is hasonlóképp váltam köddé. - De tapasztalat, hogy tök mindegy, hova mész, előbb-utóbb úgyis megtalál, ami elől futsz - húztam el fanyarul a szám, majd újabb korty, némi kevergetés, aztán kis eltűnődés. - A legtöbb, amit most fel tudok ajánlani az némi idő itt, ha leboxolod Williammel és a szükséges helyeken. Amíg itt vagyok, bármikor nyugodtan jöhetsz kiszellőztetni a fejed, de hosszú távon... Feltápászkodtam, letettem a félig teli bögrémet a dohányzóasztalra és töményért indultam. Ma már úgysem vezet egy métert sem - ezek után pláne -, így nem pattogtam egy szóval sem az ital ellen. - Vodka meg whisky van, melyikből kérsz? - Pezsgő is akadt, de az nem tömény, ráadásul az ég világon semmi nincs, amire koccinthatnánk. Maximum a viszontlátás. - Ó, basszus! - Amelyik italból kért, azt lecsaptam elé, majd befutottam a szobámba, felcsaptam a laptomomat és türelmetlenül bekapcsoltam. Még addig törlöm magam arról a társkereső oldalról, amíg eszemben van. Oké, jól jött eddig, hogy volt, de nem szeretném megreszkírozni, hogy a harmadik üzentváltásom olyas valakivel essen meg, akit a hátam közepére se kívánok. - Tölts nyugodtan magadnak, egy perc és megyek! Sült macska, az... dilis. - Én meg egy szentimentális fruska vagyok, mert az összes beérkezett és küldött üzenetet lementettem, mielőtt töröltem volna a profilomat. - Amúgy... Fairbanks majdnem az Isten háta mögött van, ahogy itt összefutottatok, Kukutyinban is simán megeshetett volna. - Vigasztalásból osztályelső. Profil törölve közben, gép lecsuk, visszaarc a frontra! - Van egy rossz hírem: gőzöm nincs, mit csinálj. Tőled függ, hogy mennyire tudsz megbirkózni a jelenlétével, én csak Anchorage-et tudom felajánlani. Ha szerencséd lesz, nem lesznek közös, páros küldetéseitek. És mondanám, hogy próbáld kizárni, nem odafigyelni rá, azokra koncentrálni, akik a hely jó oldala, de tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű. - Nekem se menne, ebben biztos vagyok. Emmett-et elkerülni is művészet volt. Visszatelepedtem a kanapéra és folytattam a kávézást. - Külön lakás, más időbeosztás, eltérő baráti társaság és szrakozási szokások meg munkahely. Ennél jobban nem tudod elkerülni és még így is össze fogtok futni. A város nem túl nagy, az egyetem meg még kisebb. - Elhúztam a szám, mert tudtam, hogy nem épp ezt akarta hallani, de ettől még sajnos nem lesz más a valóság.
Hát, ezt akkor megbeszéltük. Jövő hétvégén is jövök látogatóba… Autóval! Már csak azt kéne kitalálni, hogy utána hogy fogok hazajutni, mert gondolom, Beth nem akar hazafurikázni Fairbanksbe, miután elhoztam neki Anchorage-ba a cuccait. Azért majd rákérdezek, hátha… De addig is lavina módjára öntöttem ki a lelkemet kedves barátomnak, s már csak azért is csodáltam, hogy ilyen irritálóan hűvös nyugodtsággal képes végighallgatni az egészet, nyugodtan kávézgatva. Könyörgöm Beth, áruld el… hogy csinálod?! És még röhög is, hogy csapnám nyakon, ha nem nő lenne – így marad az értetlen pislogás, hogy ezt most miért…? Szerintem nem voltam vicces. Most biztos nem… - Az hát. -morogtam az orrom alatt a megjegyzésére reagálva, és csak akkor állok meg a keselyű-mód körözésemmel, amikor előáll a különböző tanácsokkal. Amik amúgy nem is lennének olyan rosszak, de sajnos jelen esetben nem az igaziak… Sajnos. - Jah, azt már én is tapasztaltam, az olajra lépés az ominózus történelmi pillanatnál sem volt éppenséggel sikeresnek mondható. Meg amúgy is, basszus, azok után, ami történt, nehogy már én legyek az, aki elhúzza a csíkot! -akadtam ki újfent, majd hogy nyomatékosítsam a mondandómat, még kelletlenül meg is ráztam a fejem - Nem… Az teljességgel kizárt. Nem adom meg neki ezt az elégtételt, hogy gyáván eltűnök. Meg… -álltam meg egy pillanatra, mielőtt vonakodva folytattam volna, beismerve, hogy nem csak ennyi az oka - Igazából már minden papírt elintéztem az itteni élet kapcsán, meg keddtől kezdek az új munkahelyemen is, és nem hiszem, hogy díjaznák, ha kapásból egy hét szabadsággal kezdenék. Williamről nem is beszélve… Gondolom, ok nélkül ő sem bólintana rá, hogy nálad lógassam a lábam, azt meg a legkevésbé sem akarom, hogy neki is elő kelljen adnom az egész sztorit, mert… Mert. Mert a mi magánügyünk, meg ne csámcsogjon már rajta az egész protektorátus, mert előbb-utóbb úgy is kibukik majd a dolog, mert úgy is mindig ez van…-puffogtam tovább, holott nem csak erről volt szó… Hanem arról is, hogy ki tudja, Naomi mióta őrző itt, a városban, és akárhogyan is nézzük, én vagyok az, aki a minap esett be hozzájuk… Gondolom, bármi összetűzésre vagy nézeteltérésre kerülne sor, inkább fognák az ő pártját barátként, ismerősként, mint egy idegenét. Egy ilyen mizéria pedig most végképp nem hiányzik, akkor már inkább tűrök egy darabig… - Hát… Mást nem, majd néha-néha átruccanok meglátogatni téged, ha betelt a pohár és kell valaki, aki képes ilyenkor elviselni meg végighallgatni… -sóhajtottam. - A sorrend tökéletes! -feleltem a kérdésére megkönnyebbülve, majd figyeltem, hová viharzik el így nagy hirtelen Beth… - Na, te is jó vagy, a laptop fontosabb mint én?! Ezt megjegyeztem… -feleltem megjátszott sértettséggel, de eleget téve a felkérésének, tettem egy kitérőt a konyha felé is, hogy kerítsek valami poharat magamnak - Töltsek neked is valamelyikből? -kiáltottam a szoba felé, és ha kért, akkor még egy poharat elővarázsoltam a konyhaszekrényből, otthon érezve magam, hogy mire visszaért, már javában a folyékony nyugtatómat kortyolgassam. - Lehet. -húztam el a számat Kukutyinra, miközben levágódtam az egyik székre, legalább amíg a tanácsait meghallgatom, igaz, hogy addig se maradjak nyugton, mintegy pótcselekvésként a lábammal kezdtem dobolni közben. - Hát, hallod, te aztán tudsz lelket önteni az emberbe. -feleltem cinikusan - De sebaj, így is szeretlek. Meg legalább őszinte volt. Manapság már az is becsülendő, nem igaz? Mint a viccben… ”Mit mondjak? Az igazat, vagy amit hallani szeretnél?” –röhögtem fel kínomban, majd ha Beth sikeresen leszakadt a laptopjáról és visszakeveredett mellém, koccintásra emeltem a poharamat. Ha kell, koccintok én kávéval is, csak… tudom is én, miért akarok most koccintani. - Külön lakunk… Az időbeosztásunk is más… Gondolom a baráti körünk is… meg most már a szórakozási szokások… a munkahelyeink meg sosem voltak szinte még csak köszönőviszonyban sem. -motyogtam az újabb hangos ötletelés hallatára - Őrzőként is teljesen más szinten vagyunk, más területen mozgunk… Annyira csak nem cseszik ki velünk a Protektor, hogy naivan összerak minket valami közös feladatba, nem igaz? Vagy nálatok nagy hagyománya van az ilyesmiknek? -néztem kétségbeesetten a nőre, majd megunva a kemény 2-3 percnyi ücsörgést, inkább újra felpattantam a helyemről, és a konyhapultnak támaszkodva folytattam a hangos gondolkozást. - Tényleg, még nem is kérdeztem, de... ugye maradhatok hétvégére? Vagy legalább ma itt aludhatok? -jöttek újra azok az utcára kirakott, elárvult kiskutya szemek. Mert csak nem fogja kirakni a szűröm amikor ilyen vészhelyzet van... ugye? Ugye...?!
Csúnya dolog volt, hogy kinevettem, abba is hagytam egyből és bocsánatkérőn tekintettem rá, de inkább nem kezdtem magyarázkodásba, mert az akkor meg az én viseltes dolgaimnál kötöttünk volna ki. Az se egyszerűbb történet, és most amúgy is az övét kell valahogy helyre tenni, vagy legalábbis elviselhetőbb mederbe terelni. Sejtettem, hogy lesznek még felfortyanások, kirohanások, ilyen esetben mindig jön újabb apró tényezi, ami hirtelen felhúz valakit. Arra a nem szerzi meg neki az örömöt részre viszont összehúztam kissé a szemem, ám nem vágtam még közbe, hagytam, hogy elmondja a távozás akadályozó tényezőit, utána viszont felemeltem a mutatóujjam. Szavad ne feledd, de lábjegyzet jön! - Félre ne érts, én nagyon örülök neked és annak, hogy itt vagy, szóval nem lekoptatásból fogom mondani, amit - szögeztem le, mintegy bevezető kör gyanánt. - De az ég világon semmit sem fogsz elérni azzal, ha puszta büszkeségből nem állsz tovább. Huszonnyolc éves vagy, a kutyát se fogja érdekelni húsz-harminc év múlva, hogy most volt egy üresjáratot Fairbanksben, a papír meg máshol is csak papír, és "bázisnak" még mindig visszamehetsz New Yorkba. Persze, nem egy dicsőséges hadjárat, de sem az ő és ami még fontosabb: a saját életedet sem viszed vakvágányra. Ez nem gyávaság lenne, Jax, csak józan ész, ha ennyire vészes a helyzet. Ez ráadásul csak az itt és a most, de szemmel láthatóan már az is foglalkoztatja, hogy mi lesz, amikor kitudódik a közös múlt. Afelől nekem sem volt kétségem, hogy ki fog. Nem kell Sherlocknak lenni, hogy lesírjon róla minden feldúltsága, ilyenkor pedig nem a legkönnyebb ésszerűen gondolkodni. Részben ezért mondtam neki egyből kissé szélsőségesebb megoldást, hátha akaratlanul is tesz rá némi féket. Vagy csak még jobban felhúzom, ám kárt legfeljebb a berendezésben tehet, ami miatt egyáltalán nem aggódtam. - Csak nyugodtan - bólintottam az átruccanásra pohárbetelés esetén, és ha már pohár, elmentem italt keríteni, hogy azzal a lendülettel rohanjak a gépemhez, miután levágtam elé a piát. - Ne hisztizz! Ha nem csinálom meg most rögtön, elfelejtem - sopánkodtam, mert sajnos tényleg ennyire szétszórt tudtam lenni. - Whiskyt, kérlek! A hűtőben van kóla, azt is vedd ki, légy szíves! - adtam az instrukciókat a hálóból kikiabálva, s mire eleget tett ennek, már vissza is tértem. Öntöttem a whiskymhez nekem kellemes mennyiségű kólát - önmagában ritkán ittam a töményet -, majd felhörpintettem a kávé maradékát. Majdnem a dobolásával megegyező tempóban tettem meg a konyha-kanapé távot, hogy a bögrémet a mosogatóba száműzzem egy időre. Közben persze be nem állt a szám, "lelkesítő" szónoklatot tartottam még a lehetőségeiről. - Sajnálom. Ha szeretnéd, vigasztalásul majd olvasok fel neked esti mesét - mondtam mosolyogva, poharamat pedig az övének koccintottam. Ha ez a szíve vágya, én nem fosztom meg tőle. Kávéra whisky-kóla... érdekes íze volt az első pár kortynak, fintorba is rándult az arcom egy pillanatra. - Ez azért biztató - jegyeztem meg eltűnődve, mikor közölte, hogy alapjaiban más az életritmusuk, a közeg, amiben mozognak. Egyetlen - és épp elég - metszéspont az azonos protektorátus. - Mióta itt vagyok, nem túl sűrűn hallottam olyanról, hogy a felsőbb vezetés célzottan összerakott volna kisebb-nagyobb csapatokat egy-egy feladatra. De vedd hozzá, hogy én csak az utóbbi időben kezdtem feljárkálni, nem vagyok annyira otthon ezekben, mint az északiak. Itt minden sokkal egyszerűbb volt. Legalábbis nekem, ugyanakkor ijesztő volt belegondolni, hogy már most mennyivel... külsőbb szemmel tudtam az ottani dolgokra nézni. Nem csak a közösségünket illetően, hanem a személyes dolgaimra is. Itt a magam ura lehettem, és olyan volt, mintha a problémák tetemes része nem lett volna hajlandó átlépni a városhatárt. Ennek jelen pillanatban nagyon örültem, ám tudtam, hogy ettől még nem oldódott meg semmi sem. Jaxnek is csak pillanatnyi fellélegzés lehet az ittlét. Felkeltem, odasétáltam hozzá és megsimogattam az arcát. - Adj egy kis időt magadnak. Ma hirtelen jött és megdöbbentett, hogy egyáltalán találkozhattatok ilyen messze New Yorktól, de a sokat alkalom lehet nem is fog már számítani. - Most én koccintottam. Tetszett a poharak csilingelése, a szélcsengőkre emlékeztetett. Már alig vártam, hogy elég meleg legyen ahhoz az idő, hogy egész nap nyitva lehessen minden ablak. - De ha hosszú távon se javul a dolog, nézz más város után. Komolyan mondom, Jax. Nem éri meg, hogy ezzel mérgezd magad, ha van más választásod, oké? - Ittam pár kortyot, majd a kiürült pohárral a kezemben visszamentem a dohányzóasztalhoz, hogy újratöltsek. - Nem kell, hogy idő előtt megkeseredj a múltadtól. Vagy elhagyod, vagy valahogy lezárod, megoldod - ingattam a fejem, miközben kimértem az újabb adogot, ezúttal némileg több whiskyvel. Az előző túl hígra sikerüt, az se finom. - Egyébként... ismerek egy bölcs farkast, ő azt mondaná erre, hogy biztosan megvan az oka annak, hogy pont most és mindketten itt vagytok - húzódott kedves mosolyra a szám, a gesztus pedig egyszerre szólt neki és Lynxnek. - Ha pedig így van, akkor ez Joe bácsid játékának extrém változata: találd meg az okot. A hely már adott. Egy kicsit sem irigylem érte, ami azt illeti, de lassan tényleg nem fogok tudni ennél több kis kapaszkódóval szolgálni. Valamelyik az ő útja lesz - van egy nagyon jó tippem -, én pedig kívánom neki, hogy végig tudjon menni rajta. Segítsége akad majd, ezt az egyet tudom garantálni. - Persze, hogy maradhatsz - vigyorodtam el. - Úgyis poros az egész lakás, elkél majd a segítő kéz a takarításnál - öltöttem rá nyelvet pimaszul, majd megemletem felé a poharam és ittam. - Ó, és a bevásárlásnál is. Ja, meg találd ki, hogy mit szeretnél ennél a hétvégén, mert akkor úgy főzök - tettem még hozzá, és habár a takarítással tényleg csak húztam kicsit, ez utóbbi kettő már nem tréfa volt. - Jobb egy kicsit? - fürkésztem az arcát, mert bár csodát nem vártam, de reméltem, hogy ha más nem is, az első gőz kieresztése segített valamelyest.
- Sírva is fakadnék, ha azért mondanád. -reagáltam röpke vigyorral a lekoptatós szövegére, de aztán mire a végére ért, már tényleg nyoma sem volt a pillanatnyi jókedvemnek. Csak hallgattam, komoran, pár bólintással konstatálva a véleményét. - Az a baj, hogy nem csak erről van szó… -vakargattam meg a tarkómat, majd némi hezitálás után végül mégis folytattam - Megismertem valakit… Jah, az a hülye társkeresős oldal az oka. Részben ezért is választottam Fairbankst. Talán most majd sikerül tovább lépni végre. -feleltem töprengve. - Nem hisztizek! -csattantam fel a felszólítására, bár tudtam, hogy neki van igaza, de mégis… - Csak nem korral jár? -tettem még hozzá, mert ha már ő sem kímél a csipkelődő megjegyzéseivel, nehogy már én fogjam vissza magam… amikor sosem tettem, ilyen téren. Úgy is ismer már annyira, hogy tudja, nem sértésnek szánom. - Értettem, asszonyom! -szalutáltam egyet a parancsára, ha épp felém nézett, majd áttúrtam a hűtőt is – ha már végre hajlandó a kávé helyett ő is valami emberibb italt fogyasztani, ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Amíg visszariszálta magát a laptopja mellől, csak csendben iszogattam, majd amikor lehuppant elém, már toltam is elé egyik kézzel a whiskyt, a másikkal a kólát, vegyítse olyan arányban, ahogy szereti. - Szeretném! Szavadon foglak… -koccintottam vigyorogva az esti mese gondolatára, és lelki szemeim előtt már fel is derengett a kép, ahogy kiskölyök módjára, gubbasztok a párnák közé temetve, miközben hallgatom a történetét, mint valami nagy gyerel… Képtelen voltam megállni, hogy ne nevessek fel már csak a helyzet komikussága miatt is. - Hála a jó égnek. -lötykölgettem az italomat a pohárban, figyelve arra, hogy azért nehogy kiszökjön a poharamból, megadva magát a fizika törvényeinek. - Annyira csak nem lesz vészes… Csak marhára váratlanul ért a sokk, hogy ő is itt van, ráadásul pár napig még semmi dolgom… De ha a napon nagy része be lesz táblázva a tennivalókkal, lesz ami leköti a gondolataimat, akkor csak nem lesz olyan rossz a helyzet, legalábbis nem ezen fogok rágódni egész nap… ugye? -pislantottam fel rá már a konyhapult mellől reménykedve, majd amikor meghallottam, hogy ő is hasonló véleményen van, csak beletörődően bólogattam. Ha mindketten így látjuk, akkor csak így lesz, ugye? Az arcsimogatásra azonban nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el hálásan, olyan kis anyukásan törődő gesztus volt részéről. - Hát… azt már az előbb megbeszéltük, hogy menekülni úgy is felesleges előle, mert utolér és megtalál… -kezdtem újabb hangos töprengésbe - Szóval én szívem szerint inkább lezárnám… Csak ahhoz előbb ugyebár meg kéne oldani, odáig meg még 10 év alatt nem jutottam el. Mondjuk igaz, úgy nehéz is lett volna, ha úgy elzárkóztam minden, Mimivel kapcsolatos információtól, hogy jobban talán nem is lehetett volna. Talán most, hogy egy helyen kötöttünk ki, végre sikerül… Talán. -morfondíroztam, majd a bölcs farkas véleménye kapcsán újra elmosolyodtam - Lehet, hogy igaza van… és pont ez az oka annak, hogy mindketten itt vagyunk. Hogy végre lezárjuk és továbblépjünk. Igen… -feleltem szórakozottan, még ha annyira nem is voltam vevő ezekre a nagy „misztikus bölcsességekre”, de itt valahogy ide illőnek éreztem. - Hát, hallod… sosem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog az öreg idióta geocaching játéka, de isten bizony, most hálát adnék az égnek érte, ha valaki a kezembe nyomna egy lapot, hogy egyáltalán merre, vagy hogy induljak neki ennek az egésznek. -sóhajtottam fel, majd mintegy végszóra, le is húztam az italom maradékát egy kortyra, hogy egy újabb adagot töltsek – természetesen Bethnek is, ha netalántán közben az ő pohara is kiürült volna. - Ha ezt szeretnéd… bár nem hiszem, hogy sok köszönet lenne abban, ha én állnék neki nálad takarítani. Képzelem… összemosnám a fehér ruháidat a vörösekkel, csodaszép babarózsaszín árnyalatúvá varázsolva őket, egyik tisztítószert se ahhoz használnám, amire való, na meg azt hiszem, mondani sem kell, mekkora egy látszat-takarítás lenne abból. De bevásárolni szívesen elkísérlek, nehogy te cipekedj már, amikor itt tunyulok nálad. A menüt meg majd kitaláljuk együtt… -vázoltam fel egy lehetséges jövőképet a hétvége kapcsán, amikor pedig megkérdezte, hogy jobb-e… csak szó nélkül letettem a poharamat a pultra, hogy odalépve hozzá jól megölelgessem. - Nem egy kicsit. Sokkal… -feleltem hálásan, még ha ez a nagy ölelkezés nem is volt túlzottan megszokott tőlem, ezúttal mondhatni, tényleg életmentő volt számomra. - Amúgy… már tudod… vagy sejted, hogy kiről van szó? -gondoltam itt természetesen Mimire, ha már neki köszönhető az egész kifakadásom - Vagy inkább hagyjalak vele, nem is akarod tudni? –mert az viszont eszem ágában sem volt, hogy én legyek az, aki miatt megromlik a kapcsolata a társaival… Akkor már inkább a boldog tudatlanság, nem igaz?
Most erre mit mondjak azon túl, hogy "szépen összehoztad"? Az exed és a reménybelid egy helyen, ha éhes lennék ilyesmire, alig várnám, hogy kibukjon még jobban ez az egész és a felforduláson csámcsoghassak a pletykásabbakkal. Szép hónapok elébe néz. - Hékás! Én még csak 25 vagyok, nem rémlik? - utalok vissz a bekamuzott koromra, bár valójában simán lehetnék a nagyanyja. Ügyes-bajos teendőim után végre eljutottam én is az ivásig és a pia mellett való elmélkedésig. Így se lett szebb, könnyebb a helyzete, nem is azért whiskyztünk. - Reméljük - hagytam ennyiben a "nem fog rá gondolni" dolgot, nem lombozva le a saját reménytelenségemmel. Nekem nagyon-nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy ténylegesen el tudjam terelni az ilyen jellegű problémákról a gondolataimat. Ebben eddig segített a restaurálás és a festés, de él bennem a gyanú, hogy ezentúl erre sem támaszkodhatok. Viszont nem vagyunk egyformák, úgyhogy ennyiből mindenképp több esélyt adtam neki ilyen téren. A gondoskodó simításon túl ténylegesen többet nem tehettem jelen helyzetben érte, de azt akartam, hogy tudja, érezze, nincs egyedül. Úgyhogy tegye zsebre a kiskutya tekintetet, mert övön aluli fegyver. - Ha mindketten tudtok tenni érte, akkor sikerülhet. Legalábbis én nagyon bízom benne. - Hát akkor még ő! - Valószínűleg Miminek se könnyű most így, és szerintem bolond lenne, ha nem kapna a békésebb egymás mellett élés lehetőségén. Vagy azon, hogy rájöjjetek, úgyis minden szar egymás közelében, jobb a tisztes távolság. - Akár ez, akár az, valahogy lezárulna. Halkan, röviden nevettem a geocatch elemeinek hiányolásán, majd nyújtottam felé üres poharam a következő körre. Nem szándékoztam túlzásba esni, de szerencsére egy-két kirívó esetet leszámítva mindig a határokon belül maradtam. A kirívó eseteket pedig egy kezemen meg tudnám számolni. Az előbbi kis nevetésem jókedvűbbé és elevenebbé vált a felvázol takarítási és asegítési kimenetelre. Miért nem lepett meg, hogy szerinte ilyen katasztrofális eredménnyel járna, ha tisztítószerhez nyúlna? - Akkor tényleg a kajára korlátozlak - kuncogtam két korty között. - De úgy készülj, hogy még mindig nem tudok kis adagokban gondolkodni, szóval remélem, edzésben a gyomrod befogadás tekintetében - ingattam a fejem. A szembe szomszéd srácok még midnig tanúsíthatják ezt. Remélem azért ebben a másfél hónapban nem éheztek, ha mégis, akkor kárpótlásnban nem lesz hiány. Mosolyogva viszonoztam az újabb ölelést, biztató-bátorítón simogatva meg a hátát, és ahogy neki jól esett, úgy én is örültem ennek a közelségnek, vele együtt én is erőt merítettem belőle. - Rendben lesz ez, ne aggódj. Csak elsőre sok, de meg tudod majd oldani - mondtam még ölelkezés közben, majd lassan elengedtem, már csak azért is, mert a kérdése elgondolkodtatott. Nem az első, mert tippem azért akadt, hogyne lett volna! Nem nyúlt túl hosszúra a lista, de nem állítottam volna biztosan, hogy na, ő Mimi. Viszont az, hogy akarom-e tudni... A hajamba túrtam és megvakartam a tarkóm. Igazság szerint azzal, hogy már tudtam, itt az exe, teljesen mindegy volt, hogy név szerint is elárulja, ki az. A boldog tudatlanság pedig... innentől úgyis önkéntelenül másképp állnék a tippjeimhez, mert nem vehetném biztosra, hogy melyikük az, akkor meg már inkább egyetlen lány legyen, akiről el kell döntenem, hogy miképp viszonyuljak hozzá ettől kezdve. - Ne kímélj - sóhajtottam mintegy megadóan. - Jobb, ha tudom és nem csak sejtem erről-arról. Lehet, hogy egy légvár fog összedőlni bennem, de őszintén? Az emúlt hetekben más sem történt, szóval ide nekem azzal a névvel, ha a Emmett híreivel elbírtam - úgy-ahogy, a feldolgozás azóta is masszívan folyamatban -, akkor Jax exének kiléte se vághat hanyatt.
- Jaj, bocs, hogy elfelejtettem… 25… Hmm… hm… Miért nem kértem még meg a kezed? Szökjünk el együtt valahová ahol nyugi van, aztán boldogan élnénk míg meg nem halnánk, nem itt piálnánk bánatunkban. -álltam elő az újabb díjnyertes ötletemmel, de aztán inkább nem is törtem a fejem gondolkozáson, úgy tűnik, az most úgy is reménytelen vállalkozás volt. Inkább igyunk… meg csórtam pár szem epret is a tálról, mielőtt még Beth gyomorrontást kap a sok epertől. Meg lenne áldva velem, meg a nemlétező gyógyítói tehetségemmel. - Hát… nekem nem úgy tűnt, mint aki nagyon ugrálna az együttműködésért. Bár lehet, őt is csak sokkolta a viszontlátás öröme, azért. Amúgy, ha már itt tartunk, egy hülye kérdés… Szerinted mi a búbánatért őrizgeti még egyáltalán a medálos nyakláncot, amit még az első évfordulónkra vettem neki? -csapom le a poharam az asztalra, mert jól sejtettem, idő közben már vagy 20-szor megbántam, hogy nem vágtam inkább zsebre, amikor tehettem volna. Minimum… Így már csak azon mérgelődök magamban, hogy miért nem éltem a lehetőséggel, amikor adva volt. Mást nem megszabadultam volna örökre az ékszertől, legalább megszabadultam volna örökre, hogy annak a látványa, emléke ne kísértsen többé. Töltök, iszunk… Újabb kör eper. Még jó, hogy feltankoltunk pár kilóval út közben, ha legalább Beth csomagjai otthon maradtak, legalább ennek volt hely a motor csomagtartójában. - Éljen a hozzá-nem-értés! -bokszoltam a levegőbe fél kézzel a diadalra, amikor pedig Beth felhívja a figyelmet rá, hogy de készüljek, nagy adagok készülnek, csak legyintek - Aggodalomra semmi ok, hála az égnek az étvágyammal sosem volt gond. Úgy is kell az energia, jövő héten kezdek edzőként az ifjúsági csapattal… -magyaráztam tovább, amikor pedig meghallom a megnyugtató szavakat, meg hogy minden rendben lesz, csak egyetértően bólogatok. Nem vagyok biztos benne, hogy valóban így lesz, de most annyira szimpatikusan hangzik, hogy akarom, hogy így legyen. Így kell lennie… Mert úgy is megoldom, így vagy úgy. Majd jön a végső nagy kérdés, és csak nézem, hogy mit össze nem agonizál a velem szemben ülő szőkeség annak az egy apró kis kérdésnek a hatására. Hát hiába, aki tud az tud. Bár másban is ilyen jó lennék… - Naomi. -feleltem tömören-röviden-lényegre törően, majd biztos ami biztos, hozzácsaptam a vezetéknevét is, mielőtt kiderül, hogy két Naomi is van a Protektorátuson és pont rosszra gondolt - Sharp… Jesszus, de furcsa kimondani a nevét… Szerintem mióta összejöttünk, mindig is Miminek szólítottam. -húzom el a számat, majd attól függően, mekkora sokként éri Beth-t a bejelentésem, ha magához tért, tovább bombázom a problémáimmal, ha már eddig olyan derekasan helytállt ellenük – Van valami, amit nem árt tudnom róla? Az elmúlt 10 évben nem igazán beszéltünk. Sőt... mióta közölte, hogy már nem szeret, azóta ma volt az első alkalom, hogy egyáltalán szóba álltunk. Kicsit nehezen viseltem a dolgot, úgyhogy biztos ami biztos, ahogy eljöttem tőlük, első dolgom volt belevágni a telefonom az első csatornába. –vontam vállat, előfordul az ilyesmi néhanapján. Aztán ismét jöhet a masszív hallgatás, merengés, rágódás a múlton, meg eperzabálás két pofára. - Ha tudtam volna, hogy itt van, akkor biztos, hogy nem jövök, Bria ide vagy oda… inkább meggyőztem volna, hogy költözzön el ő is itthonról. Mondjuk… tőle is tartok egy kicsit, Mimitől függetlenül. -jött az újabb hirtelen témaváltás részemről, nem tehettem róla, így, túl a sokadik poháron még a szokásostól jobban is megeredt a nyeltem - Mi van, ha vele is félresiklik minden, ugyanúgy, mint régen? Egyszer engedtem magamhoz valakit igazán közel, aztán látod, mi lett belőle, pedig annyira jól ment minden, amíg… már úgy is tudod. Azt még egyszer nem bírnám végigcsinálni, pláne, hogy még arra nem sikerült rájönnöm a mai napig, hogy egyáltalán hol cseszhettem el… -fakadtam ki az este folyamán már sokadszor, elkeseredetten, majd egy húzásra felhörpintettem a maradék italom a pohárból, hogy felkapva az epres tálat, inkább a lakás túlsó fele felé kezdjek pislogni. - Tudod mit? Gondolom már neked is tele a hócipőd az egésszel, inkább jöjjön az a beígért esti mese. Hol alszunk? Aludhatok veled? Alvós macit nem hoztam, meg egyébként is, az ilyen sokat látott kanapék annyira nem vonzanak… -böktem a fejemmel az említett bútordarab felé.
Elnevettem magam, de a szörnyű az, hogy egy pillanatra komolyan is fontolóra vettem a dolgot, ám legalább ilyen gyorsan el is hessegettem. - Mondanám, hogy a lehetőség mindig adva van, de ezt már nagyon csúnyán bebuktad - sajnálkoztam teljes ál-átéléssel. - Különben is, el tudod képzelni, hogy körülöttünk bárhol nyugi lenne? - Egyikünk sem az a békés, csendes életet bevonzó alkat, így kétlem, hogy létezik olyan pont a világon, ahol ez valra tudna válni. Bááááár... Nem, ennyire nem szaladok előre. A medál említésére elhúztam a számat. Számomra adta magát egy lehetőség, ám amennyire kézenfekvő volt nekem, ő annyira nem fog ennek örülni, ezt szinte le mertem volna fogadni. Mégis mielőtt bármit mondtam volna, a pólóm alól elővettem a vékony ezüstláncra fűzött ezüstkarikát. Egyszerű gyűrűnek tűnt, nem egy ember nézte már eljegyzésinek, amit nyilván azért hordtam inkább a nyakamban, mert túl nagy volt vékony ujjaimra. Kiábrándítóan más az igazság. Egyedül alvásnál vettem le, most is csak annyit tettem, hogy felhívtam rá Jax figyelmét. - Én ezt azért hordtam éveken át, hogy emlékeztessen, figyelmeztető jel legyen, hogy mit nem szabad még egyszer. Ő is megtarthatta azért, mert valahol mégis szeretett, ragaszkodott az emlékedhez, vagy azért, hogy emlékeztesse őt arra, hogy többet belőled véletlenül sem kér. Vagy csak piszok jó az ízlésed és sajnálta volna, ha csak azért szabadul meg tőle, mert tőled kapta, maúgy meg csinos kiegészítő. - Nyilvánvalóan ezt tartottam a legvalószerűtlenebbnek. - Én a helyében az előbbi miatt tartogattam volna, de nem látok a fejébe, szóval... indok akad száz, de ez a két legvalószínűbb. Hagytam neki pár kör előnyt az eperből, hirtelen nem kívántam és gyanítottam, hogy az édes ízt sem érezném olyan finomnak ebben a pillanatban. Volt egy üres, apró ékszeresdobozom, azt hittem, sose lesz lakója, ám a karikát az ujjaim között forgattam, a lánc pedig finoman nyakam bőrébe vájt, úgy tűnt egyre biztosabbnak az elhatározás. De nem most, még nem, még szükségem van rá. - Ne örülj már ennyire! - korholtam le kicsit, de cseppet sem komolyan, az ezüst pedig visszakerült a pólóm takarásába. - Akarsz vinni nekik is sütit? - csillant fel a szeme, bár képzeltem, milyen fogadtatásban lenne része, ha egyből ilyen olcsó lekenyerezési trükkel indítana. Attól még jó volt felajánlani. A sütim, a vállam, az otthonom, a menekülési útvonal... szép sorban ajánlottam fel őket, hátha kap valamelyikből, vagy a nagy egészből némi vigaszt és lendületet. Ahogy elnéztem, némileg sikerült őt összeharácsolni, bár koránt sem bíztam el magam, a mai nap után fel voltam készülve rá, hogy bármikor beüthet a baj. Félig meg is történt, amikor képes volt megkérdezni, hogy szeretném-e tudni, pontosan kiről van szó. Örülötem, hogy nem sürgetett a válasszal, hanem hagyta, hogy végigzongorázzam magamban a lehetőségeket, minekután eljutottam az igenig. Jó nagy levegőt vettem, amikor kimondta, hogy Naomi, majd volt kedves hozzátenni a családnevet is. Erre kéne valamit mondanom, de bizisten, ötletem sincs, hogy mit. Minek mond igent az, aki utána meg se tud nyikkanni, nemde? Úgy voltam vele, hogy nem iszok többet. Nos, elérte, hogy ennek ellenére újratöltsek. - Naomi? - néztem rá teljes felháborodással, mintha alja rágalmon értem volna, holott azért nem ígyvot. Egyszerűen nem tudtam magam összeegyeztetni a kedves, cserfes és visszafogott lányt azzal, aki olyan csúnyán elbánt Jacksonnal. - Teljesen véletlenül nem skizofrén, ugye? És ikertestvére sincs, akit balesetből úgyanúgy kereszteltek el? Mert... ne már! Naomi-Mimi, Mimi-Naomi... Szívesen rákérdeztem volna még arra, hogy biztos jól emékszik-e és nem csak akkora sokk érte hirtelen, hogy már félre is beszél, de ez nem tűnt valószínűnek. A pohár a kezemben volt, én meg csak bámultam előre, pislogtam és megráztam a fejem, majd ittam. - Én se tudok róla sokat, csak azt, hogy kedves, szorgalmas és van barátja, aki egy vérfarkas - szögeztem le kissé talán hevesebben és ingerültebben, mint kellett volna. Legyintettem, hagyja a hangnemem, majd felfogom rendesen ezt is. - Ügyes vagy, véletlenül se tudjon senki sem elérni, mondd, hogy legalább van másik telefonod! És ha tesztből hívnak az egyetemről, hogy ugorj be egy feladatra valaki helyett, vagy bármi történik? Hogyan érnek el akkor? Mert nincs a homlokunkra tetoválva, hogy ismerjük egymást és amúgy most nálam vagy. Áprilisban a feje tetejére állt az egész város, márciusban meghalt az előző Tetoválómester, te pedig ex-feldúltságban eldobod a telefonod! Nem tudom, mikor álltam fel, de legalább a pohár még a kezemben volt és nem törött össze. - Tudom, hogy valószínűleg ki se láttál akkor a fejedből rendesen, Jackson, de ilyet egyszerűen nem tehetsz meg. - Elevenen élt még bennem az elmúlt hónapok fejetlensége és semmi sem garantálta, hogy a következők jobbak lennének. - Legkésőbb hétfőn szerzel egy új telefont. - Nem kérés volt, sajnálom. Ő egyre jobban belemelegedett a helyzete boncolgatásába, én pedig minél többet tudtam meg az aggályaiból, annál inkább éreztem úgy, mintha valaki ismétlésre kapcsolta volna a pár hónappal ezelőtti gondolataimat. Csak álltam, néztem, hallgattam és majdnem megkértem, hogy inkább hagyja abba, halgasson el. Miért? Miért látom az ő esetében sokkal egyszerűbbnek és tisztábbnak a dolgokat? - Dehogynem - mondtam halkan. - Kibírnád. Aztán megfogadnád, hogy több ilyen nem lesz és később újra eljátszanád mindezt. Kettőtökön áll, Jax - húztam fel a vállam, szám pedig bánatos mosolyra szaladt, mert ezt akár a tükörképemnek is mondhtanám. - Naomi esetében is így volt, Bria esetében is így lesz. - Fel akarom hívni. - Nem csak a te hibád vagy érdemed, nem csak te rontottad el. És ha esélyt se adsz neki, sose fogod megtudni, hogy lehetett-e volna szebb és jobb, mint ami Mimivel volt, később pedig azon fogsz agonizálni, hogy miért nem vágtál bele inkább mégis. - De nem fogom. - Úgyhogy... ezt felejtsd el. Ha úgy érzed, hogy Briával működhet, akkor ne most inogj meg. Ha két hétig lesz jó, akkor addig, ha húsz évig, akkor húsz évig, ha életed végéig, akkor pedig legalább boldogan halsz meg. Megittam a kitöltött italt, kivételesen tisztán, borzalmas íze volt így nekem, de a színe legalább tetszett. Nevetséges, de azt hiszem, meglettek a válaszaim. Nem akartam azon agyalni, hogy mennyire jók, vagy megfelelőek, az enyéim voltak és csak ez számított. Meg az, hogy megtartsam az esküm. - Aludhatsz, hát - mosolyodtam el fáradtan. - A mese meg improvizált lesz, úgyhogy reklamációt nem fogadok el. - A konyhába mentem, a bögre mellé száműztem a poharat is a mosogatóba. - Köszönöm, Jax...
- Igazad van. Ami nem megy, inkább ne erőltessük. -adtam fel végül a próbálkozást, újfent bebizonyosodott, hogy ez az egész nem az én műfajom. Inkább igyunk… Vagyis csak én, közben pedig kíváncsian hallgatom, mivel áll elő Beth a medál kapcsán, de azt kell mondjam, hiába sorakoztat fel több verziót, valahogy egyik sem hozza el az oly hőn áhított megnyugvást, sőt… egyik válasza idegesítőbb és felháborítóbb mint a másik… - Ki kellett volna nyitnom a medált. Én barom, hogy hagytam elúszni az esélyt amikor lehetőségem volt rá. -koppant volna a homlokom az asztallapon, ha nem a konyhapultnak támaszkodtam volna már percek óta, így viszont csak idegesen kocogtattam a pohár talpát a pulthoz. Annyi ital úgy se volt már benne, hogy kiloccsanjon, de valami pótcselekvés meg kellett. - Ha annyit csinálsz, vihetek nekik is. De csak akkor kapnak majd belőle, ha előtte bizonyítanak. Dolgozzanak meg a sütidért, nem csak úgy ingyen osztogatjuk szeretetből. -nevettem fel röviden a felajánlása kapcsán, amúgy meg önző dög vagyok, ha bizonyítanának, lehet, akkor is inkább megtartanám magamnak, még ha utána valami durva gyomorrontás is lenne belőle, mert egyedül faltam be mindet. Aztán jöhet a nagy leleplezés, és szinte lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy mit reagál Beth a név hallatán. Már épp kérdezni akartam, hogy na, amúgy bejött a tippje? De azt hiszem, hogy a reakciója elég beszédes ahhoz, hogy gyanakodjak – nem, nem Naomira gondolt… - Nem tudok róla. -vontam vállat, gondolom, ha lenne ikertesója, arról úgy is tudnék, hogy az utóbbi 10 évben nem lett-e skizofrén, azt meg nem épp a legjobb embertől kérdezi, szóval… Aztán, ahogy mesélni kezd róla, az első pár jellemző nem mond sok újat, ezeket már én is tudtam… Ahogy viszont eljut ahhoz a részhez, hogy „…és van barátja, aki egy vérfarkas”, úgy vág gyomron a hír, hogy a pohár is kicsusszan a kezemből, még szerencse, hogy az utolsó pillanatban sikerül utána kapnom, hogy ne a padlón landoljon és törjön milliónyi darabkára. Azt hiszem, ha eddig mondhatjuk, hogy nyeregben éreztem magam a helyzetet illetően, ez az érzés most egy csapásra semmivé lett, ahogy megingott az önbizalmam. Mert mégis… őrző lét ide vagy oda, egy vérfarkas mellett mégis hogy rúghatnék labdába? – pörögtek tovább a gondolataim, ahogy akaratlanul is az erejük teljében lévő 300 körüliek jutottak eszembe. A rohadt életbe, erre aztán végképp nem számítottam... A telefonos korholást szinte már meg sem hallom az előbbiek fényében, ahogy az idegességtől némileg remegő kézzel helyezem biztonságba a poharat a pult egy távolibb részén, és amikor visszacsatlakoznék a beszélgetésbe, egy darabig csak pislogok értetlenül, mire sikerül újra felvennem a beszélgetés fonalát. Akkor aztán csak megvárom, hogy Beth a kifakadása végére érve levegőt vegyen, én pedig a zsebembe nyúlva nemes egyszerűséggel csapom le elé a mobiltelefonomat. - Te nagyon dinka, az 10 évvel ezelőtt volt. -forgatom a szemeimet - Szerinted most mégis mikor cseréltem volna számot vele? Két lelki sokk között? Nem is értem, miért nem vágott utánam legalább egy telefonkártyát, biztos rácsörögtem volna az éjszaka közepén, hogy gratuláljak – úgy felcseszte a vérnyomásom, hogy még mindig nem bírok aludni. -nem mint ha sok mindent lehetett volna kezdeni ilyen esetben, de na, a gyerekes bosszú is bosszú, nem? - Még így is áll a parancs, hogy hétfőre új telefon? Mert csak úgy zárójelesen megsúgom, hétfő amúgy ünnepnap és minden zárva lesz. -felelem makacsul, majd ahogy az újabb panaszáradatom után Beth sorra megcáfolja a mondandóimat, ugyanilyen makacsul rázom a fejemet egy-egy mondat végén, dacos tagadással. - Talán azért bánt még mindig a dolog, mert… az isten szerelmére, nem vagyok én ilyesmihez hozzászokva! Előtte is, utána is mindig én voltam az, aki végül szakított a másikkal, pontot tett az egész végére, erre jön ő, Naomi Sharp, és egyik pillanatról a másikra közli a nagy örömmámor közepette, hogy bocs, ennyi volt, és dobott engem?! Engem? El tudod ezt képzelni? Meg a búbánatos nagy francokat, azt… -puffogtam tovább olyan elánnal, mint ha csak most vágtunk volna bele ebbe az egész témába, nem ezen rágódnánk már vagy egy órája. Csorbult volna a fene nagy büszkeségem? Mondhatni, és elég csúnyán, hogy még ennyi idő után is képes ilyen szinten feltornázni az egekbe a vérnyomásomat. - Mit szoktak erre mondani? Élj a mának…? Vagy C’est la vie…? -temettem a tenyerembe az arcom, miközben fáradtan masszírozni kezdtem az orrnyergemet. Nem jó ez sehogy sem, hogy a macska rúgja meg… - Jó. Hacsak nem valami nagyon színvonalon aluli mesével rukkolsz elő. -kötöm az ebet a karóhoz makacsul - De ha már úgy is improvizálsz, nem kell közben könyvet tartanod, úgyhogy akár a fejemet is simizheted közben. Előbb elalszok, előbb szabadulsz… -tettem hozzá komolytalanul, bár tény, tényleg sokat tudott segíteni az ilyesmi abban, hogy lehiggadjak. - Hát… nem tudom, hogy mit, inkább én tartozok neked köszönettel, de… szívesen. -csóváltam a fejem, majd felkaptam újabb pár szem epret, hogy a számba tömjem őket, ha már nem kéne többet innom.
- Lehet jobban jártál így, hogy nem láttad a "Dögölj meg Jackson!" kis üzenetet a belsejében - ingattam a fejem ártatlan accal, bár azért erősen kétlem, hogy ilyesmi lapulna abban a medálban. Ennek ellenére ez tuti megnyugtatta, szóval inkább átnyergeltem a sütikre, a feltételek hallatán pedig helyeslő egyetértésben bólogattam, hogy ezt követően már ne nagyon tudjak semmire se bólogatni. Eltalálta, tényleg nem Naomi volt a legnagyobb tippem, bár tény, hogy a Mimi az ő nevéből evidensen jöhet. De ezt akkor se tudom csak úgy benyelni. Az viszont valami perverz örömmel töltött el, hogy a sokkot viszonozhattam a vérfarkas barát hírével és egyelőre nem szándékoztam kirángatni a rémképei közül azzal, hogy amúgy "csak" egy kölyökről beszélünk. Lehet ettől ittasultam meg - és a whiskytől - annyira, hogy olyan csipp-csupp dolgot hagyjak figyelmen kívül, minthogy az a telefonelhajító művelet könnyed tíz évvel ezelőtt volt. Nem baj, én jól letoltam érte, a felét úgysem fogta fel, mert épp nagy és erős farkasokat vizionálgatott magának. Aztán magához tért és annak rendje-módja szerint nyalt vissza a fagyi. Lecsapta elém a telefonját én pedig befogtam a szám és úgy meredtem a készülékre, mintha az sértegetett volna. Undok dög, minden letolásom ellenére most igazán lapulhatnál egy csatorna mélyén! - Mit tudjam én? Amilyen viharos sebességgel forgattad fel az életed, akár erre is szakíthattál időt - vontam vállat, igyekezve megőrizni a maradék kis méltóságomat. Hétfőn amúgy ünnepnap és zárt boltok. Az anyahajót megtorpedózták és most süllyed! - Jól van, okostojás, elteheted a hipszter szemüveged - fontam karba kezeimet mellem alatt. Méltóság-méltóság-méltóság... Erőlködjünk csak. Hála a jó égnek tovább lendült a következő hisztijére, és amíg az előbbieket teljesen meg tudtam érteni, addig ezen majdnem elnevettem magam. Sikerült megállnom, de így is somolyogva ráztam a fejem. - Hát ezt nem tudom, hogy képzelte! - sápítoztam teljes túljátszással, kezemet a szívemre téve pihegtem. - A Nagy Jackson Cartert dobta egy kávéborogató! Aki után minden hokiütő sírva könyörög, hogy csak egyszer kézbe vegye! Mélységesen fel vagyok háborodva - bologattam nagy bizonygatva, majd elvigyorodtam. - Jax, a sértett férfi-egód idáig bűzlik. - Emiatt pedig képtelen voltam a valószínűleg elvárt komolysággal fogadni ezt a részt. - Nézd a jó oldalát, ha Briávalis így jársz, már nem fog öv alatt érni. - Mert szemmel láthatóan ez majdhogynem szó szerint is ott érte. Amúgy még midnig osztályelső vagyok vígasznyújtásból. - De nem fogsz így járni! Ez egyetlen eset volt, tíz évvel ezelőtt. Aranyos vagy, vicces, oda figyelsz a másikra. Az, hogy akkor Naomi mindezt nem tudta értékelni az ő baja, szerintem bolond volt - de úgyis fogok vele beszélni, mert ronda kíváncsi természet vagyok -, szóval hagyd ezt az összetört önérzetet, mert erre viszont egyetlen lány se bukik. Én pedig ha vigasztalásból nem kaptam továbbképzést, akkor az összetört egónál vegyük úgy, hogy még csak a tanfolyamról se hallottam, ahol ennek az ápolására okítottak. Úgyhogy ilyen téren kétszeresen is rossz helyen kopogtatott. Minden esetre azért odaléptem hozzá és megsimogattam a felkarját, mintegy "fel a fejjel" biztatás gyanánt. - Jó srác vagy, oké? Úgyhogy hagyd ezt az összetört Casanova módit, mert semmi okod rá. - Én pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy ennél jobban nekiálljak ezt bizonygatni. Fura lenne mondjuk. És elképzelni se tudom, nem is akarom! - Akármit mondanak erre, csak menj és csináld. Mindenből fel lehet állni, ami nem öl meg - húztam finom mosolyra a szám. - De most mindenek előtt ki kéne pihenned magad, ma már úgyse fogsz ötről a hatra jutni. - Emellett lerí róla, hogy mennyire elfáradt, a fel-feltörő hisztitémák száma is esélyesen ennek köszönhetően burjánzott el. Meg a találkozásnak. Sóhajtozhatnék, hogy "gyerekek...", de sajna a nagyobbak se jobbak. Elnevettem magam az újabb igényeket hallva, ám nem mondtam rájuk nemet. Szépen kikészült, ennyi azért járhatott neki. - Majd megtudod - biztosítottam, ennél többet azonban nem mondtam, mert ha én is sztorizgatásba kezdek, sose jutunk ágyba és nem alszunk, márpedig arra ma mindkettőnknek nagy szüksége volt. - Most viszont ruha le és mars befelé - mutattam a háló felé, megjátszott szigorral, de sem a hangom, sem az arckifejezésem nem rejtett magában valódi fegyelemzést. - Egy percet kapsz, különben se mese, se fej-simi - tettem hozzá, szám sarka pedig megrándult. Ha beiszkolt én a gartdróbhoz mentem, hogy előkeressem a legkonszolidáltabb pizsamámat. - Ha le szeretnél tusolni, használd nyugodtan a fürdőt, de most mondom, csak női tusfüdőm van - szóltam még utána, majd neki is előtúrtam egy minden nőiességet mellőző, nekem sátornyi pólót. Sajnálom, kicsi Jackson, de a photoshoppolt testedhez Bria vagy Naomi való még mindig. Akár zuhanyzott, akár nem, én azért letusoltam - ha ő is, akkor utána -, belebújtam a pizsimbe és úgy huppantam mellé az ágyra. Nagy volt, egyedül szinte elvesztem rajta, de szerettem a kényelmet és hajlamos voltam akár keresztbe is feküdni. Megvolt a magam helyigénye. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vegasi küldetés... - kezdtem bele életem egyik legnagyobb zsémbelésének történetébe, amit természetesen Kyle vívott ki, és amiről tudtam, hogy eléri: Jax a végére sírva röhögjön. Természetesen az én káromra, de ma kijárt neki, hogy szerencsétlen, pár órás házasságom sztoriját megkapja.
- Jah. Legyen igazad. -hagyom rá az egészet a cetlivel, hagytam elúszni a lehetőséget, most már úgy is mindegy, nem? Inkább próbálom visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet, ahogy Beth próbálja menteni a menthetőt a nem olyan kis apró félreértésünk kapcsán, és azt azt követő turbó-tyúkanyós fejmosása miatt. Hát, drágám, ezt már mentheted… Bukott ügy, de emlékünkben örökre megőrizzük. - Ha most játszottam volna be ilyesmit, szerintem valahol félúton vágtam volna ki a semmibe, Fairbanks és Anchorage mögött. -vontam vállat jó gyerek módjára, ahogy tovább vigyorogtam. Még úgy pár másodpercig, mert ahogy a következő kirohanásom után megkaptam az újabb fejmosást Bethtől, egyből lehervadt a képemről, még a maradéka is. - Olyan egy dög vagy, remélem, tudod. -feleltem a lehető legnagyobb elismeréssel - Ha esetleg eltűnne a macsekod, mire jövő héten hoznám, isten bizony, kerítek egy olyan grumpy cat szőrgombócot neked. -jegyeztem meg gyerekes duzzogással, és szívem szerint visszaszóltam volna, de mielőtt lehetőségem lett volna, már kaptam is az újabbat a nyakamba. A francba is, hogy sosem tudom, mikor kell befognom a szám, így most is, jobb híján csak kénytelen kelletlen hallgattam – valami hasonló arckifejezést vágva, mint az a bizonyos előbb emlegetett macska. - Rendben, anyu. Még valamit? -szólaltam meg végre, miután nagy kínkeservesen végighallgattam az egész műsort, hogy aztán felmarkolva néhány szem epret… néhányat? Egy ilyen után az egész tálat fogtam, és vittem magammal! Vagyis csak vittem volna, ha nem kapom az újabb utasítást a felsőbb erőktől, miszerint takarodó aludni, mert ma már sok hasznom úgy sincs. Úgyhogy a tál ismét a pulton landolt, csak azt a hörcsög-módra feltankolt pár szemet vittem magammal. - Jól van, anyu, megyek már… -cukkoltam tovább, amikor kiadta az újabb parancsot. Két lépéssel később a pulcsim már valahol a kanapén landolt, fürdőig vezető utolsó pár métert pedig már csak fél lábon ugrálva tettem meg, ahogy a zoknijaimat is elhagytam út közben… Csodálkozok, hogy ennyi vodka után még ment a mutatvány, és nem taknyoltam el valahol félúton a nappali közepén, azt hiszem, csodás megkoronázása lett volna a mai napnak. - Biztos, hogy nem akarsz inkább te menni először? -kérdeztem rá a biztonság kedvéért, mielőtt még ebből is hiszti lenne, de úgy tűnik, hogy nem. - Köszi! Remélem, ez is eper illatú, és legalább 15 ezer másik női kencefice közé van elrejtve, hogy holnap reggelig azt keressem! -kiáltottam még ki a fürdőből, mielőtt magamra zártam volna az ajtót, majd egy gyors tusolást követően, törölközővel a derekamon visszamentem volna a hálóba, hogy átvegyem a rögtönzött pizsimet. - Csak úgy zárójelesen megjegyzem, hogy amúgy én is hoztam magammal valamennyi ruhát, szóval nem kell egész hétvégén öltöztetned… de ha már kerítettél nekem, köszi! A tavaszi virágos öblítő úgy is jól megy a női tusfürdőillathoz. -blöfföltem be a póló illatát, hiába létezett ezer meg egy féle öblítő, nekem valahogy mindnek ugyanolyan virágillata volt. Mire aztán Beth is végzett a fürdőben, bevackoltam magam a helyemre, mesehallgatásra készen, hason fekve, az egyik párnát félig átkarolva. Igaz, nem egy memóriahabos párna, de én csak meg se szólaljak azután a panaszáradat után, amit ma levágtam neki, nem igaz? - Ha közben véletlenül bealudnék rajta… -emeltem fel a kezem figyelmeztetően - Akkor reggeli közben szeretném megtudni, mi lett a vége. Ha meg este véletlenül rossz helyre tévedne a kezem, nyugodtan vágj pofon, vagy rúgj le az ágyról, vagy ami jól esik, de úgy is tudod… -feleltem, hisz megszoktam, hogy többnyire egyedül aludtam, és akárcsak ő, én is eszméletlen sokat bírtam mocorogni az éjszaka folyamán.
// Amennyiben nem írsz olyat amire mindenképp reagálnom illene, akkor ez esetben köszönöm a játékot! Meg hogy végighallgattál, meg volt hozzám türelmed, meg a jó tanácsokat… meg az epret. Meg a vodkát. Meg a pólót. Meg hogy lehettem az alvósmacid És ne aggódj, szerintem jövök még egy párszor a jövőben… //
Szerettem én a srácot, főleg cukkolni. Annyira könnyen lehetett, hogy adta magát minden lehetőség, ennek ellenére remélem tisztában volt vele továbbra is, hogy számíthat rám. Arra, hogy dög vagyok, könnyedén nevettem fel. Vannak még páran, akik ugyanígy gondolják. A macskás megjegyzésre széles vigyor terült szét arcomon, az a fajta, amelyik neki megint csak nem sok jót ígért. - Remélem tudod, hogy Jacksonnak fogom akkor elnevezni. - Biztosan nem lenne rajta meglepődve, ezek után pedig ha valaha tényleg megajándékoz egy ilyen macskával, akkor egyenesen számíthat rá. Az anyuzására nyelvet öltöttem rá második alkalommal. Néha - néha! - talán túlzásba viszem a kotkodácsolást, de csak a javát akarom, ha meg idegesítené, elég nagy fiú már, tud szólni, hogy álljak le. De mivel eddig nem tette, hát tyúkanyóskodtam tovább. Mindenképp előre küldtem, pontosan az esetleges kutakodás okozta káosz miatt, így legalább egyből vissza tudok rámolni mindent, ami elkeverhetett. Mikor végzett, csalódottan vettem tudomásul ruhákra vonatkozó szavait. - Kár - biggyesztettem le a szám. - Pedig már elkezdtem neked előtúrni egy-két farmer miniszoknyát - sóhajtottam, mint akinek minden terve dugába dőlt. - Még harisnyám lett volna pedig neked... - kuncogtam, és mielőtt még hozzám vághatott volna valamit, elinaltam zuhanyozni.
Elmeséltem neki tiszavirág életű házasságomat Kyle-lal, amit a melák nagy szájának és egy ittas, veszélyes életet élő farkasnak köszönhettem, aki mindenképp esküvő tanú akart lenni nálunk, mert túl rövid idő alatt, túl mélyre loptuk magunkat a szívébe. Én meg voltam olyan szerencsétlen, hogy épkézláb kifogás helyett belementem, hogy után válás után futkoshassunk. Megesett pár malőr az életben, az biztos, s ha Jax bealudt közben, mérget vehetett rá, hogy másnap mindent elmondtam - okuljon a hibámból, és csak akkor nősüljön, ha tényleg azt akar, meg a másik is. Mert én évekig fújtam még ezért Kyle-ra. Nem az volt álmaim netovábbja, hogy álcából férjhez menjek, úgy voltam vele, hogy ha már bekötik a fejem, az egy életre szóljon, bármennyire is tűnjön ez a hozzáállás régimódinak. Én és a reménytelen álmaim... Semmit sem aludtam amúgy egész éjjel és nem azért, mert ennyire paráztam attól, hogy Jax esetleg pajzánat álmodik. Egy kezemen meg tudnám számolni, kik azok, vagy kik voltak, akik mellett rendesen álomra bírtam hajtani a fejem és bármennyire is szerettem Jacksont, mellette nem ment. Hogy azért, mert ennyire azért nem bíztam benne, vagy mert úgy éreztem, hogy védenem, őriznem kell az álmát, azt nem tudnám megmondani. A legdiplomatikusabb az lenne, ha ebből is és abból is lenne valamennyi, de azt hiszem, tudtam merre húztam igazából - elég csak a kotkodácsolásomat felidézni. Az ágy két oldalán aludtunk, idővel mégis közelebb "lopakodott" álmában. Amikor először rossz helyre nyúlt, csak megcsíptem a kezét, ne durvuljunk egyből. Másodjára hasonló incidens reggel tájt történt, amikor épp gondolataimba merülve teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről, és egyfelől meglepődtem, megijedtem, egy kicsit fel háborodtam, mindennek eredményeképp pedig orrba könyököltem. De úgy igazán. Ő egyből felébredt, én egyből felültem és már szórtam is oda neki a zsebkendőket. Véres lepedő alattunk. Milyen romantikus... nem, egyáltalán nemvolt az! Félig nevetve, félig sajnálkozva segítettem elállítani az orrvérzést, aztán szemügyre vettem, mit sikerült alkotnom. Betörtem. Megkérdezte, hogy mennyire vészes. - Észre se lehet venni, ha valaki nem tudja, mit keressen - legyintettem, ám már a kezemben volt a mobilom, hogy sietősen tárcsázzam Abit. Orvoslásból nem voltam egy géniusz, és ha tovább rontok ezen, vagy maradandóvá teszem, friss sütetű Owen Wilsonunk nem fog köszönetet rebegni, ebben biztos vagyok. - Utókezelésért a biztonság kedvéért azért látogasd meg Abigailt - mosolyogtam rá bocsánatkérőn és igyekeztem olyan arcot vágni, hogy bűnnek érezzen bármit is beszólni. Naiv vagyok, tudom.
//Én is nagyon-nagyon köszönöm, imádtam az egészet! XD És gyere csak, gyere, várlak szeretettel! Ö.Ö //
Kezdőlap
Meg hogy végighallgattál, meg volt hozzám türelmed, meg a jó tanácsokat… meg az epret. Meg a vodkát. Meg a pólót. Meg hogy lehettem az alvósmacid 
És ne aggódj, szerintem jövök még egy párszor a jövőben… 
//
