Egy év... Pontosan egy év telt el azóta az este óta. Már tegnap este eszembe jutott, ahogy az ágyamban ültem és valami ostoba filmet néztem a tévében. Bár az emléke mindig is megmarad, hisz a protézis mindig is emlékeztetni fog rá nem hittem volna, hogy ilyen mélyen emlékezni fogok rá egy év után is. Egész nap próbáltam lefoglalni magam, hogy ne juthasson eszembe a férfi arca, a mosolya, a hangja és próbálom mélyen elásni magamban azt a fájdalmat, aprócska kis félelmet, amit már felkelésnél érezni kezdtem. Nagy örömömre az ebédszünetben volt alkalmam találkozni Velkannal, aki nagy örömmel és lelkesedéssel mesélte el nekem az esti programját a haverjaival. Ő nem tudja, hogy ma van egy éve, de nem is fogja megtudni... Soha. Nem akarom elrontani a jó kedvét, az ünneplését. Ez egy olyan dolog, amivel nekem kell szembenézni, nekem kell legyűrni, egyedül. Bár igaz próbál engem meggyőzni, hogy tartsak velük, de elutasítom a meghívást, bármennyire is örömmel mennék. Sejtem, hogy miről fog szólni az este és én nem szívesen látnám azt, vagy nem szeretném, ha miattam tartaná vissza magát Vel. Bár nagyon aggódom érte mégsem tehetek semmit, hisz felnőtt férfi, aki a maga ura.
Késő estig maradok az irodában a papírok felett görnyedve. A telefonom csörgése zökkent ki a munkából és ahogy rápillantok az órára kikerekednek szemeim. Már megint túl sokáig maradtam, pedig szerettem volna előbb eljönni, hogy Csokit jól megmozgassam. Szegény drága... ma is csak egy rövid sétára tudom kiengedni. Talán ideje lenne egy másik családot találnom nekik, akiknek nagyobb helyük van, akik többet tudnának foglalkozni velük. De vajon képes lennék rá?... Gyorsan szedem össze a holmijaimat, hogy aztán sietős léptekkel menjek le az alagsorba meg sem állva a szobámig. Csoki már nagyon idegesen mászkál fel-alá, így mielőtt bármit is csinálhattam volna kezembe fogom a pórázt és már neki is indulunk. Egy fél óra után érünk vissza a szobába. A hasam nagyot korog ahogy leveszem kabátom, de még mielőtt a konyhába mennék kis kedvenceimnek adok vacsorát. A konyhában csak egy szendvics dobok össze és lefőzök egy jó erős kávét, mert még van egy kis munkám a rendelővel kapcsolatban. Bár nem dolgozom ott, de én vagyok a felelős érte, így nekem is van munkám vele, nem is kevés.
Az ágyba fészkelve magam, laptoppal az ölemben kezdem el majszolgatni a szendvicsemet. Mobilom mellettem fekszik amire néhány alkalommal akaratlanul is rápillantok, mintha csak arra vérnék, hogy megszólaljon... Bevallom őszintén örülnék annak, ha Ő itt lenne most mellettem, de nem fogom neki soha megtiltani a bulizást... Különben is magamnak köszönhetem, ő hívott engem, de én mondtam nemet.
Talán két óra telik el és én álomba merülve fekszem el az ágyon mit sem törődve a laptoppal, vagy éppen tányérral...
Futok, teljes erőmből futok, hogy elérhessem a buszt. Már megint sokáig maradtam bent a rendelőbe és már megint lekéstem az utolsó buszt. Ismét haza kell sétálnom. Milyen szerencse, hogy azért nem is olyan nagy ez a város. Így hát elindulok teljesen belemerülve gondolataimba. Egy férfi követni kezd engem, de nem veszem észre, nem veszem észre mindaddig, míg egy hangos dudálás ki nem zökkent gondolataimból. Hátra pillantva veszem őt észre. Először nem sejtem azt, hogy pont engem szemelt ki, de mikor már feltűnően mindig arra sétál amerre én rájövök, hogy tényleg engem követ. Próbálom lerázni őt, de igen gyengék a próbálkozásaim, így végül megállok és megfordulok...
Csoki békésen alszik mellettem, hirtelen kapja fel fejét és kezd el morogni le sem véve a tekintetét rólam. A morgása előbb halk, majd hangos ugatásba vált. Mocorogni kezdek, a homlokom összeráncolódik, kezemmel hessegetni kezdek valamit, valamit ami nincs is itt, de én mégis látom, érzem teljesen tisztán. Látom az arcát, a szemeit, érzem az alkohol bűzös illatát, hallom a rekedtes hangját...
A kis basset hound ugatását hirtelen egy teljes torokból kiszakadó ordítás nyomja el. Az én segélykérő ordításom. Érzem a lábamba végigfutó iszonyatos fájdalmat. Nem lehet szavakat találni rá, nem lehet összehasonlítani semmivel... Ezt a fájdalmat nem lehet egykönnyen elfeledni hiába próbálja az ember minden erejével. A testem rángatózni kezd, miközben az ordítás egy pillanatra sem marad abba.
Tudom, hogy fel kellene ébrednem, de nem megy. Valami nem enged, valami visszatart...
A Krónikák termében múlattam a drága időt, nem kevesebbel, mint a krónikák frissítésével. Mióta Richard lemondott a tisztségéről, csak ideiglenesen kinevezett utódja van, a hölgy pedig nem igazán győzi egymaga a rengeteg magányos farkas felvezetését, a hotelben történt beharapás és egyebek jegyzőkönyvszerű felvezetését, szóval nettó jófejségből vállaltam: besegítek. Arról mondjuk nem volt szó, hogy le kell mondanom egy vacsorát a kis családommal és a húgommal is ejtenem kell az összefutást; csak itt a folyosón beszéltünk pár szót mindössze. Az egyik fotelt foglaltam be, kényelmesen húzva közelebb a dohányzóasztalt, amelyet meg is pakoltam rendesen papirosokkal. Hihetetlen, mennyire ódivatú ez a kézzel írás, de kétségtelenül biztonságosabb rázárni az ajtót egy szobányi könyvre, mint az internet világában valami elektronikus adathordozón tárolni az egészet Pech, hogy így nem igazán van belőle másolat, ha valamiért megsemmisülésre kerülne mindez... Évszázadok munkája vesz körül, szinte érezni a terembe lépve a súlyt, finoman vállunkra telepedve. A bölcsesség, világunk végtelen titkainak tárháza ez, ha valaki tudja, hol keresse kérdései a választ pontosan. Én magam is sokkal tisztábban látok pár dolgot, mire a jegyzőkönyvezés végére érek, új információkkal, általuk további összefüggésekkel, teóriákkal gazdagodom.
Kissé talán bele is sikerül bóbiskolnom a robotmunkába, összefolynak a betűk lassan szemeim előtt, pedig hozzá vagyok szokva a dologhoz az újság kapcsán... Vagy lehet, épp ezért fáradok el gyorsabban most, hogy a szabad időmet is hasonlónak szenteltem. Akárhogyan is, lassan realizálom a kiabálás tényét. Talán az ütemes kutyaugatás, ami szakadatlan tölti be a folyosót, zökken ki igazán. Mióta tarthatnak lent ketrecesnél nagyobb kisállatot? Mivel úgy fest, senki nem siet az eb csitítására, így én leszek az, aki megadóan hagyja maga mögött a Krónikák termét. A kiálltás hallatán már sietősek lépteim, szinte majdhogynem kocogok, Alice szobája előtt torpanva meg. Kissé habozok, kopogásra emelem a kezemet, de végül be kell látnom, hogy ennél ostobább ötletet is csak én találhatnék ki, hát megkísérlek benyitni, s amennyiben sikerrel járok, úgy az ajtót magam után belökve kapcsolok villanyt, hátha ezzel észhez térítem az ágyban levőt, na meg a kutya se ugrik talán a torkomnak, ha látja, hogy ismerőssel és egyben segítő szándékú személlyel van dolga. Valahogy, de megkísérlem felébreszteni a lányt, ha a fény nem hat, rázogatással, szólongatással... csak térjen észhez.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A belépőre a kis kutya azonnal leugrik az ágyról és odasiet elé, de az ugatást egy percre sem hagyja abba. Hol Kylera, hol felém pillant, mintha csak segítséget kérne tőle. A rázogatás, szólongatás úgy tűnik nem hozza meg a várt hatást, míg nem hirtelen fel nem pattannak a szemeim. A rémülettől hevesen kezdek el kapálózni. Nem fogom fel, hogy nem az utcán vagyok, hogy nem az a fickó hajol éppen felém, így ha Kyle nem vigyázz lehet, hogy még egy orrba vágással is megajándékozom őt. Csak egy-két perc elteltével ismerem fel az előttem lévő arcot. Ahogy lenyugszom csak őt figyelem. A tekintetemből csak a rémületet olvashatja le, a levegőt kapkodva veszem, míg a szívem hevesen kalapál odabent. Csoda, hogy nem szakad ki a mellkasomból. Kisebb csend után szólalok csak meg, mikor már a könnyeim is elerednek. -Kyle ne.... ne haragudj... Én csak... Azt hittem... -Nem tudom befejezni a mondatot, a sírás teljesen úrrá lesz rajtam. Szégyellem magam, hogy nem tudom kontrollálni, így csak megfordulok, hogy ne láthassa. Annyira élethű volt, olyan élesen hallottam, éreztem... Mintha itt lett volna, mintha megint megtörtént volna... -Bocsánat!-Szólalok meg ismét alig hallhatóan. Próbálom leállítani a könnyeimet, de nem érzek magamban elég erőt hozzá. Túl gyenge vagyok...
Amikor Alice hirtelen ébred, az engem is meglep. Nem igazán számítottam ilyesmire, sikerül is élből orrba vágnia, bár azt hiszem, ezzel még igazán szerencsésen jártam, tekintve, hogy a golyóimat is lerúghatta volna egyazon lendülettel, mikor felültét igyekszem megakadályozni akképpen, hogy vállaira fogva finom határozottsággal nyomom vissza az ágyba, fekvő helyzetbe. - Szzz... Auu! Alice, nyugi, én vagyok az! Nyugi, kislány. - Nyugtatgatom szakadatlan mintha csak mantrát mormolnék, melyhez a kutya ugatása az aláfestő zene. El is telik ennek fényében pár perc - remélem, nem verünk fel senkit így az éjszaka közepén, igaz, azt se tudom hirtelen, becsuktam-e magam után az ajtót vagy sem. Egyetlen dologra koncentrálok most és az az, hogy a csajszi ne tegyen kárt magában vagy másban. Oké, ez két dolog. Idővel mintha kitisztulna tekintete. Riadt még ugyan, szívének kalapálását is szinte hallani lehet a beálló csendben, de már felismerés fénye ül pillantásában. - Semmi baj, Alice... - Suttogom felé, s ahogy megszólal, amint érzem, hogy valami odabent eltörik nála, úgy engedem el, hogy felülhessen az ágyon. Utána nyúlnék, de végül hagyom, hagy mozduljon úgy, ahogy az neki most kényelmes. Mindössze megadóan rogyok le az ágyra, kissé elhajolva tőle, hogy onnét figyeljem, várjam ki, míg kissé megnyugszik a maga ütemében. Nem siettetem, a tapasztalás úgy mutatja, az ilyesmit nem jó. - Nem gáz, tényleg. Csak egy rémálom volt... Biztonságban vagy. - Még mosoly is költözik hangomba, ahogy tekintetem a hátát fixírozza szavaim közepette. - A... akarsz beszélni róla? - Habár nem vagyok pszichomókus sem másféle szakember, hallgatni én is tudok, s más, az előbbihez hasonló tapasztalatokból azt is tudom, hogy a nőknek sokszor csak azt kell, hogy istenesen kisírhassák/panaszkodhassák/dühönghessék magukat, aztán mindegy megy tovább az életben, mintha mi sem történt volna. Mint amikor egy pohár túltöltődik - ki kell borítani előbb, s csak aztán tölthetünk újra vizet bele.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mécses szépen darabokra törik ahogy lassan kitisztul az agyam. Ismét a szobámban vagyok, az ágyamban.... Kylelal. Kapálózás közben éreztem, hogy valami keménybe vágtam a kezem, de nem tudom, hogy pontosan mi is volt az, így fogalmam sincs arról, hogy őt sikerült megütnöm. Érzem ahogy kezével lenyom engem, de nem foglalkozom vele csak a szemeit figyelem mindaddig míg el nem enged. Azonnal megfordulok. Sosem szerettem azt, hogy sírni látnak. Mindig is szégyelltem ezt, bár tudom nem lenne mit szégyellni ezen, hiszen nem mindenki olyan erős, hogy képes legyen visszatartani a könnyeit. Teljesen összehúzom magam baba pózba, bár ahogy megmozdítom a sérült lában a fájdalom végigkúszik testemen. Egy hang sem jön ki a torkomon, de kezem azonnal odakapom. Próbálom megnyugtatni szívem, csitítani a könnyeimet, de nem járok túl nagy sikerrel. Annyira élethű volt ez az egész álom... És ha csak egy álom lett volna... -Bárcsak csak az lett volna!-Mert ez nem csak egy rémálom volt. Ez egyszer megtörtént, pontosan egy éve. Átéltem az egészet, éreztem azt a fájdalmat, éreztem a bűzét, a vér szagát, hallottam a csont törését, az inak szakadását. És most mindezt újra át kellett élnem. Pedig azt hittem már túl vagyok rajta. Igen szeretnék róla beszélni, el szeretném mondani az egészet, de nem tudom megtenni. Egy hang sem jön ki a torkomon. Csak a könnyeim hullanak megállás nélkül. Hosszú percek telnek el csendben míg nem alább hagy a sírásom. Egyik kezemet felemelve letörlöm arcomat, majd szó nélkül fellök. Nem pillantok rá azonnal, előbb ismét letörlöm arcom, végül felé fordulok és a rémület ismét kiül arcomra ahogy megpillantom az orrát. -Te jó ég Kyle! Az orrod! Vérzik!-Kezemmel azonnal felé nyúlok, hogy megfoghassam arcát és úgy vehessem szemügyre szegényt. Szégyellem magam nagyon is. Nem elég, hogy felverem az egész folyosót még meg is sértem őt. Pedig csak segíteni akart. -Maradj! Hozok egy vizes rongyot...-Nem várom meg a válaszát azonnal elindulok, vagyis elindulnék nagy lendülettel, de fél lábbal nem megy az olyan gyorsan. Segítséget nem kérek tőle, nem is szeretném, hogy segítsen rajtam, így miután sikerül megkapaszkodom valamiben felállok, hogy a közelben lévő mankót elérhessem. Ilyen rövid távoknál nem szívesen veszem vissza a protézist, főleg nem úgy, hogy van is itt valaki. Lassú léptekkel indulok meg a fürdő felé, ahova belépve automatikusan be is hajtom magam mögött az ajtót. Szekrény ajtó nyitását, csukását hallhatja jó párszor, majd a csobogó vizet. Ahogy elzáródik a csap egy halk puffanás jelzi, hogy egy kisebb tárgy leesett a földre, amit pár másodperccel később egy sokkal hangosabb hang követ. Sikerült megcsúsznom, ami azt az eredményt okozta, hogy a mankó kicsúszik alólam én meg szépen hátra esek beverve fejem a mosdókagylóba. Ahogy sérült lábamra esek kiszökik torkomból egy fájdalmas nyögés. Ismét eltörik a mécses, de most inkább az iszonyatos fájdalomtól, ami végigjárja az egész testemet.
Aprót szisszentem szavaira. Beletrafáltam ezek szerint, de most mégis mi mást mondana az ember, mikor épp felriaszt rémálmából egy csatakos, sikoltozó nőszemélyt? Azt azért mégse, hogy szépek a szemeid, gyere és igyunk meg inkább valamit, ahelyett, hogy felverünk mindenkit éjjel. (Egyéb verzióba meg bele se gondoljak.) De mindemellett nem erőltetek semmit, egyszerűen csak magamhoz ölelem, ha nem tol el - egy ölelésnek orvosilag kimutatott stresszoldó hatása van, mindenféle hátsó szándék nélkül teszem hát ezt, ösztönösen -, míg megnyugszik kicsit a fiatal gyógyító. Szavaira orromhoz nyúlok, pár csepp vért törölve le ezzel onnét. Kissé felszalad szemöldököm, mikor mindezt realizálom, ujjaim begyén látom tulajdon vöröslő véremet, de... - Nem is érzem. - Jegyzem meg, mintegy szabadkozásul és folytatnám is, ha nem teremne két aprócska - már úgy hozzám képest - női tenyér a képem két oldalán és fordítaná fejem máris Alice felé. Vállaim megereszkednek szavaira, de ismerem már annyira, hogy ne akarjak ellenkezni, hiszen tényleg csak segíteni szeretne, jót akar. Na meg, lehet, kicsit menekülni is ebbe a segítségbe, pótcselekvésként, ahelyett, hogy szembenézne a történtekkel, akármiről is legyen szó. - Csak óvatosan! - Jegyzem meg azért, látva kapkodó igyekezetét. Nem hiányzik senkinek, hogy összetörje itt még magát egy egyáltalán nem vészhelyzet végett. Törték már be ettől durvábban is az orromat, akkor gyógyítóért kiáltottak a köröttem levők. Igen, a tulajdon húgom volt ily kedves.
Alice tovatűnik a fürdőben, én meg, mint a rossz gyerekek, ismét orromhoz nyúlok, hogy az ujjaim hegyére ragadó vért nézegessem. Azt elunva meg a szobában pillantanék körbe, az időközben lábaimhoz sündörgő eb fejét vakargatva bal kezemmel, mintegy jutalmul a remekül végzett őrző-védő szerepéért. Szerintem kimaxolta mára létezésének értelmét az eb, komolyan! - És elnézve az elégedetten lihegő pofáját, ezt ő is így érzi. A zajokra nem lettem süket, a kisebbnél csak ugrásra késszé válok, míg az azt követőre fel is pattanok, hogy a fürdő felé lépjek. - Alice, minden oké? - Benyitok, a kutya a félig nyitott ajtón át is könnyedén beljebb iszkol gazdájához, ám amint meglátom az odabenti jelenetet, nem habozok teljesen kitárni a nyílászárót és belépni én magam is. - Basszus, te nő... - Szisszenek rosszallóan - hát mondtam, hogy ne kapkodjon! - Jól vagy? Nem fáj semmid? - Roppant szexin szépen festhetek, ahogy vértől festett orral leguggolok mellé, de ez legyen a legnagyobb bajom. - Beverted valamidet? - Már úgy a hátsóján kívül még pluszban, mert annyit azért elsősegélyhez én is értek, hogy ez fontos kérdés lehet a továbbiakra nézve.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Természetesen nem áll szándékomban még nagy bajt okozni, de sajnos egy kis figyelmetlenség is elég ahhoz, hogy a mankó kicsússzon alólam. Csak egy aprócska vízfolt a csempén és már kész a baj. Ahogy meghallom Kyle hangját odakintről azonnal szolnék neki, hogy ne jöjjön be, de egy hang sem jön ki a torkomon. Minden erőmet elveszítettem. Iszonyatos fájdalom járja át sérült lábamat. A könnyeknek nem tudok nemet parancsolni. Csoki azonnal odalép hozzám. Meg is simogatom a fejét, de most nem igen tudok vele foglalkozni. Könnyes szemekkel pillantok fel Kylera. Annyira szégyellem magam. Legszívesebben elásnám magam jó mélyre. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen. -Ne haragudj...-Szólalok meg végül, majd csak megrázom a fejem. Nem akarok elárulni neki, hogy iszonyatosan fáj a lábam. Miért kellene elmondanom? Nem akarom, hogy felverje az egész folyosót esetleg. Majd elmúlik, majd minden rendben lesz. -Jól vagyok... Csak elcsúsztam, de jól vagyok!...-És ezt hajtogatom egyfolytában. Inkább magamat akarom ezzel meggyőzni, mint sem őt. De nem tudok hinni a szavaimnak, mert nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy cseppet sem vagyok jól. -Az orrod!-Igen az jobban érdekel, mint a saját állapotom. Így hát nem is várom tovább és a kád szélében megkapaszkodva megpróbálok felállni. Ha esetleg Kyle segíteni szeretne most kivételesen nem utasítom el azt. -Kérlek be tudnád vinni a szobába azokat!?-Mutatok rá a mosdó szélén lévő holmikra, majd megfogom a mankót és már indulok is vissza az ágyhoz, hogy az éjjeli szekrényemből kivéve a gyógyszerem bevegyem azt. Nagyon erős fájdalomcsillapító, amit az orvosok nem minden esetben adnak a betegeinek. Szerencsére nekem sem kell olyan gyakran szednem, de most úgy érzem, hogy egy percet sem bírok ki tovább. Nem várom meg, hogy hasson a gyógyszer, amint Kyle is visszatér a szobába az ágyra mutatok, hogy üljön csak le mellém. A könnyeimet már letöröltem arcomról. Nem sírhatok ennyit előtte. Egy vattapamacsot picit bevizezek, majd egyik kezemmel Kyle arcát felém fordítom és elkezdem letörölni róla a vért. Ahogy felemelem kezem kissé remegni kezd az, de nem foglalkozom vele. Most Kyle fontosabb.
A fürdőbe lépve nem állok meg nézelődni, mint tömegkarambolnál a katasztrófa-turisták, hanem közelebb lépek a lányhoz és leguggolva mellé tenyerem a hátára simít nyugtatón. - Miért is kellene haragudnom...? Ostoba nőszemély. - Morgok kissé csendesen, mert kedveljem bármennyire, én szóltam, megmondtam előre, hogy ne kapkodjon! Tessék, meglett az eredménye a dolognak. Még az hiányzik, hogy nagyobb baja legyen! - Oké, hiszek neked, de hagy segítsek! Kérlek, Alice. - Szusszanok, az orromra meg csak legyintek flegmán és karomat nyújtom felé, biztos támaszként szolgálva hozzá, hogy felülhessen a kád (vagy bárminek, amiben meg tud kapaszkodni/neki tud támaszkodni) szélére. Csak akkor engedem el, mikor már biztosnak találom pozícióját, akkor is csupán annyi időre, hogy mankóiért nyúljak és mellé felállítsam azokat, könnyedén elérhesse, ha meg akarna indulni valamerre. - Persze. - Bólintok rá a kérésére és felnyalábolom a holmikat, nem indulva meg azonnal. Előbb kivárom, hogy ő egyben van-e, biztosan képes-e magától követni. Aztán viszont kiviszem és az éjjeliszekrényre pakolom a cuccokat, meg hívom a kutyát is magammal, véletlenül se legyen nagy lelkesedésében a gazdája útjában. Megint csak az ágyon kötök ki, engedelmesen foglalva helyet, mikor erre kér szavak nélkül is a fiatal gyógyító. Arcomat felé fordítva hagyom, hogy letakarítsa a vért a képemről, orromból talán nem is szivárog már a vér, csupán a látvány az, mi kissé ijesztő lehet. S ha ki is szúrom a finoman megremegő mozdulatot, nem teszem szóvá. Legalábbis egy ideig nem... - Alice? - Töröm meg a csendet felé sandítva, de nem fordítva képemet is, hacsak nem fejezte be közben a ténykedését. - Habár nem vagyok pszichológus és semmi közöm hozzá, miről beszélgetsz a törzsfőnök nejével rendelési időben, de bármit is mondj, nem vagy jól. Ott belül... - Szusszanok. Mintha ezt a beszélgetést már átéltem volna, csak más szereposztással. - Vállalom, hogy én leszek a tapintatlan tahó, de kimondom: mindenkit megleptél vele, hogy látszólag mennyire lazán kezelted a történteket. Persze, a sebek begyógyulnak, a rehabilitációs gyakorlatok csodákra képesek gyógyítói mágiával kombinálva, de a lelki szarságokon ezek aligha segítenek. - Ha eddig nem ült volna le a lány, akkor most finoman húzom le magam mellé az ágyra. - Mondogathatod, hogy jól vagy, de mindketten tudjuk, hogy ez nincs így, kislány. Az már csak rajtad múlik, hogy beismered ezt vagy tagadsz tovább, de előbb-utóbb a munkádra, az életedre is ki fog hatni a dolog. - Húzódik szolid mosolykezdemény szám szegletébe, nem a kellemes, inkább a kínos fajtából. - Ha gyógyítóként saját magadra nem vagy képes vigyázni, az szerinted milyen fényt vet rád mások szemében? - Erős kérdésnek tűnhet, de szeretném, ha látná és megértené, hogy jelen nem túl rózsás helyzetéből mozdulnia kell valamerre, ha jót akar. A saját érdekében. Igazán sajnálnám, ha ne adják a szellemek, de eltanácsolnák az őrzőségtől például. Meg úgy egyébként is ráférne némi önbizalom tréning, ha engem kérdeznének. (De nem kérdez senki.)
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Örömmel elfogadom Kyle segítségét. Kezemmel belé kapaszkodom és úgy ülök fel a kád szélére. Tudom sosem szerettem segítséget kérni mástól. Mindig megpróbáltam magam megoldani a problémát, de megtanultam, hogy ennek már vége. Muszáj kérnem, muszáj elfogadnom, mert nem szégyen az. Szép lassan haladok az ágy felé, majd már oda is rendelem Kylet is. Rendbe akarom hozni az orrát, bár nagy eséllyel már elállt a vérzés, de legalább letisztítom, hogy emberibb képe legyen. A mozdulataim óvatosak, és amint megtisztítottam az orrát és környékét azért megvizsgálom. Gyengéden nyúlok hozzá és bízom benne, hogy semmi fájdalmat nem fog érezni, mert ha felszisszen, akkor nagyobb gond van, mint ahogy azt gondoltam. Mikor kiejti nevem kérdőn pillantok rá és ekkor folytatja… Némán, ledermedve hallgatom őt, majd a könnyek is megindulnak. Teljesen igaza van. Az életemre már rég kihatott. Csakis az én hibám, hogy egyedül vagyok megint. Velkan nem akart rosszat, de én mégis eldobtam magamtól! És miért? Mert nem tartom magam elég jónak ő hozzá. Mert úgy hiszem, hogy egy másik lánnyal sokkal boldogabb lehetne. Elfordítom tekintetem róla, majd letörlöm a könnyeimet. Egyáltalán nem tartom tahónak, amiért ilyen őszintén beszél hozzám, inkább hálás vagyok. Jól esik nekem, hogy próbál segíteni. Mondjuk bevallom őszintén meglep, hogy tud Eleről. Senkinek sem említettem ezt, csak Velkannak. Vajon honnan tudhat róla?... De lényegtelen is. Nem ez a legfontosabb. -Köszönöm Kyle, hogy őszinte vagy velem. Hidd el tudom én is, hogy nem maradhat így minden, hogy változtatnom kell, de… de sokkal nehezebb, mint ahogy gondoltam volna. Nekem már az is nagy előrelépés, hogy valakivel tudok beszélni a bajaimról. Eleonoránál is nehezen tudtam megnyílni, de végül sikerült és ma már sokkal könnyebben mesélek neki magamról.-Újra letörlöm a könnyeket, majd ismét rápillantok. -Bevallom őszintén nem tudom, hogy még mit kellene csinálnom. Senkit sem akarok a bajaimmal terhelni, hiszen mindenkinek megvan a saját baja, amivel meg kell küzdenie, ahogyan nekem is ezzel. Ezért is menekülök a munkámba. Nekem ez segít abban, hogy ne gondoljak rá. Szeretnék minél hasznosabb lenni a számotokra. Will bízott bennem, és ha nehéz is volt ezt elhinnem nem akarok csalódást okozni neki sem. Szeretek itt lenni, veletek dolgozni.-A könnyek csak nem hajlandóak visszavonulót fújni, így szinte percenké törlöm meg arcomat. -Sajnálom, hogy így kell látnod, hogy feltartalak. Biztosan lenne jobb dolgod is.-Hulla fáradt lehet és a helyet, hogy aludna velem van és segít… Én meg csak itt bőgök neki egyfolytában…
Készséggel fordítom a képemet akkor és úgy, ahogy a fiatal gyógyító szeretné, ám kiderül gyorsan, semmi komolyabbról nincs itt szó, csak a lendülettel járó erőkifejtés lehetett a ludas, amivel képen törölt, hogy elpattant egy ér az orromban. Mivel pedig úgy fest, nem vagyok nagybeteg - bár akkor is jó eséllyel megtenném, hogy pofázok - magamhoz ragadom a szót, tekintetemmel közben a másikat fürkészve. Hacsak nem lök el, átkarolom óvatos mozdulattal, magam mellett ültében, oldalamnak koccantva vállát. Ami pedig Eleanort illeti, az informátorosdi sajnos nem kapcsol ki gombnyomásra nálam, de szerintem egyik szárnyakkal tetováltnál sem, bizonyos életkor felett. - Hidd el, tudom. És nem azért, mert ezt akarod hallani, hanem tényleg... - Szusszanok egy kiszélesedő mosollyal pillantva le rá, hogy aztán komolyabbá váló hangon folytassam, róla az előttünk békésen várakozó helyzetbe fenekét letett kutyára pillantva. - Az anyám elhagyott gyerekkoromban még, jószerével apám és a protektorátusa nevelt fel. Utáltam, mert a munkájának élt. Úgy éreztem, minden tanoncát jobban szereti nálam, főleg, mikor informátor lettem és nem pedig mágus. Savannah... ő volt a kedvence. Szerintem titkon reménykedett, hogy egy napon majd elveszem. - Nevetek bele a keserédes történetbe kissé. - Mikor meghalt, akkor jöttem csak rá, mennyi mindent tett értem és mennyire hálátlan voltam cserébe. Hiányzott és könnyű megoldásnak tűnt itallal enyhíteni a hiányát, aztán... egyik üveg jött a másik után. - Lassan vonok vállat. - Ha nincs Sava, már én se lennék itt jó eséllyel. Pokoli időszak volt. A változtatás sosem egyszerű, de ha szeretnéd... tudod a számomat. - Szélesedik mosoly képemre. - Még nem tudom hogyan, de kitaláljuk majd, hogyan kerítsünk némi önbizalmat neked. Mert csinos vagy, okos és fontos tagja ennek a közösségnek. Most komolyan, kihez vittem volna a kutyát, amikor hasmenéses volt?! - Nevetek fel kissé, bár lehet, jelen helyzetben ő nem értékeli a poént. - Persze, minden meetinget éjjel háromra szoktam berakni... ugyan már Alice! Nem tartasz fel. Sem engemet, sem pedig mást. Ha nem akarnék itt lenni, már régen kisétáltam volna azon az ajtón. Nem kell ezt túlgondolnod sose, ha a terhére lennél bárkinek is, tesz róla, hogy ne így legyen. - Csak míg mondjuk Gina az ember képébe közli, lehet más finomabban adja elő a dolgokat. Nem tudom, melyik a jobb verzió.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem lököm el magam tőle főleg, hogy nagyon is jól esik az ölelése, a közelsége. Végre nem érzem magam olyan egyedül. Jól esik, hogy itt van velem, hogy próbál nekem segíteni és szégyellem magam, amiért ilyen gyenge vagyok. A tekintetem rá emelem, ahogy elkezd mesélni. Mindig is olyan vidámnak láttam őt, nem hittem volna, hogy neki is ilyen szívszorító a múltja. Igaz engem is elhagyott a vér szerinti anyám, de sosem voltam rá mérges. Örülök annak, hogy a jelenlegi szüleimhez kerülhettem, hogy megismerhettem őket és az öcsémet. Neki is megvoltak a maga gondjai és ő is le tudta őket küzdeni. Tudom, hogy nekem is sikerülni fog, csak jelenleg nem tudom hogyan. Természetesen nem tiltakozom a segítségétől, mert kelleni fog, ha tényleg túl akarok lépni ezen az egészen. Nem tartom szégyennek azt, hogy elfogadom a segítségét, azért nem merem kérni, mert félek, hogy terhére lennék. Nem tartom magam olyan fontosnak ebben a csapatban, hogy ne lehessen pótolni hiányom. Hisz még csak egy kezdő vagyok a szakmában. Vannak nálam sokkal jobb gyógyítók. Egy kissé elpirulok a dicséreteire, de hamar elmúlik, ahogy megemlíti a kutyát. Halkan nevetek fel. -Te is tudod jól, hogy találtál volna más dokit… De köszönöm Kyle. Köszönöm, hogy megosztottad a történetedet velem. Nem lehetett könnyű így felnőni. Bár engem is ellökött magától a vér szerinti anyám, de egy remek családhoz kerültem. Részvétem az édesapádért.-Gyengéden ráteszem kezem az övére, majd megszorítom picit, ahogy mélyen a szemeibe pillantok. -Köszönöm, hogy mellettem vagy!-Nem tudom elégszer meghálálni neki ezt a sok segítséget. Nem lenne kötelessége, de ő mégis megteszi. Kissé zavarba is jövök ettől a kis meghitt pillanattól. Természetesen nem kell félreérteni, nem fogom megcsókolni vagy bármi. Nem, eszembe sem jut ez, egyszerűen tényleg hálás vagyok neki. Én nehezen tudtam volna segítséget kérni, lehet, hogy meg sem tettem volna, ha nem „erőlteti” a dolgot. Zavarodottan pillantok el Csoki felé, majd el is engedem a kezét, amit az ölembe dobok. Ezt a kis csöndet használja ki gyomrom, hogy jelezze mennyire is vágyik valami ételre. Pedig nem mondhatom azt, hogy nem ettem rendesen vacsorát, de úgy tűnik ez a sok izgalom őt is eléggé megdolgoztatta.
A szívszorító azért erős túlzás, hisz összességében voltak remek pillanataim is az elmúlt 90 évben. Hullámhegyek és -völgyek... azt hiszem, ezt jelenti embernek lenni. Élni. Úgy igazán... Szavaira kissé széttárom a kezeimet megadóan. Ezzel nem tudok vitatkozni, ám valahol mégiscsak: - Találhattam volna, de én hozzád mentem! Látod, erről beszéltem... ragadd meg ott a dolgokat, ahol pozitívak és ne hárítsd úgy, mintha ott lenne a világ vége. - Szélesedik barátságos mosoly képemre, meg azért kissé fáradtnak is hat mindez, de mentségemre szóljon, korán volt a kelés ma és mozgalmas napon vagyok túl, hála Cathynek, a munkatársaknak és az őrzői feladatoknak is pluszban. Suta mosollyal vonok vállat köszönetnyilvánítására, apám kapcsán látszódik csal szélesedni eme görbület némileg. - Kösz. De tényleg semmiség... - Jegyzem meg halkan, egyúttal el is engedem a leányzót. Érintése meglep, kissé felszaladnak szemöldökeim, ugyanakkor nem húzódom el, kíváncsian kivárom, mi az, ami még kikívánkozik - már verbálisan - belőle. Szavaira újfent őszinte, széles vigyor terül szét arcomon, ám még mielőtt még bármit szólhatnék, valakinek korog a hasa és mivel nem az enyém, így vagy Alice-é vagy pedig... én a kutyára tippelek! Viccen kívül ezt vehetjük végszónak is akár, kajára pedig sose mondanék nemet, szóval a konyha és könnyedebb témák felé evezve csókol minket homlokon a hajnal majd itt az alagsor gyér, mesterséges világításában.
Kezdőlap
//
