A mágia tanulásának van egy olyan hátulütője, hogy azt már akárhol nem tehettük. Ha valami félresikerül, azt nyílt terepen, esetleg a belvárosi lakásban nehezen lehetne elkendőzni, így csak az egyetem pincehelyisége jöhetne szóba... esetleg az erdő mélye, de azt nem vállalnám be semmi pénzért. Így hát maradt ez a térség. Viszont a jelek szerint csúcsidőben voltunk, elvégre majdhogynem minden szóba jöhető helyen volt valaki és nem fértünk volna be. Hiába volt szűkös az idő, azt azért nem tartottam volna etikusnak, hogy mások gyakorlását félbeszakítsuk. A többiekre is kell gondolni, nem csak magunkra. Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy mi legyen, de aztán egy kézenfekvő megoldás jutott az eszembe. Jenny-t kicsit feszélyezte a dolog, de, legalább is látszólag, miután mondtam neki, hogy nincs hátsó szándékom, belement. Legalább is a fejébe nem láttam bele.
Szóval így toppantunk be a szobámba. Mióta megérkeztünk, a hely nem sokat változott ahhoz képest, amilyen volt. Mondjuk jó eséllyel azért, mert szinte csak aludni jártam haza. Talán a változtatások a könyvek lehetnek az asztal szélén - Dante: Isteni Színjáték, Mark Twain: Márió és a varázsló stb -, de amúgy semmi... meg azért viszonylag rend is volt. - Ülj le - húzom ki neki a széket. Gyorsan odamegyek a szekrényemhez, majd némi keresgélés után egy naplószerűséget húzok ki belőle. Kissé poros, le is fújom róla, mire visszamegyek. - Tessék, nézz bele ebbe. Még akkor jegyzetelgettem, amikor mágiát tanultam. Addig igyekszek megfelelő körülményeket teremteni. A füzet tele volt mágiával kapcsolatos információkkal, emlékszem még, mennyit ültem az iratok között, mire összejött. Sosem vittem magammal sehova, elvégre ha elveszteném, az óriási baki lenne. Mindenesetre most az első három szint anyaga elérhetővé vált Jenny számára... s lehet, hogy pár emléke is visszajön, elvégre már volt korábban a kezében... pár megjegyzést ő is firkantott bele anno.
Míg ezzel elvolt, én nekiálltam előkészíteni a terepet a gyakorláshoz. A szőnyeget behúztam a szoba közepére, majd a szekrényből kisebb mécseseket horgásztam elő. Néha én is használom őket a meditációhoz, de általában csak akkor, ha eléggé rossz helyzetben vagyok. Most viszont jól fog jönni. Emellett még egy másik segédeszközt is elővettem: egy kis hanglejátszót.
A hozzászólást Adam Revenor összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 25, 2013 9:12 pm-kor.
A történtek fényében úgy tűnt, itt az idő a mágia tanulásának. Azonban ezt a lakásomon nem tehettük, hiszen se hely nem volt elegendő, se nem tudtam volna mivel magyarázni az esetleges berendezéseket ért károsodást. Mert valljuk be, tűzlabdákat meg mindenféle hasznos hókusz-pókuszt vártam én ettől az egésztől igazából. Ezért Adam javaslatára az egyetem pincehelyiségébe tartottunk, hogy zavartalanul megtehessük mindezt. Ám egyvalamivel nem számoltunk; mégpedig azzal, hogy minden gyakorlásra alkalmas terem foglalt lesz. Na igen, kicsit úgy éreztem bepofátlankodok az őrzőkhöz és én vagyok a plusz egy fő.
Eléggé feszélyezve éreztem magam, mikor Adam felajánlotta a szobáját gyakorlásra. Mintha direkt így intézte volna, hogy megtehesse. Így sem volt könnyű nekem, mióta Zuang-gal beszéltem. Igen, felhívtam a férfit végül miután Mei-jel is beszéltem. Néhai mentorom egész meghatódott és töviről hegyire el kellett mesélnem neki mindent nagy vonalakban. Biztosított róla, hogy képes leszek végigcsinálni azt, amit a protektor elvár tőlem; majd végül tanácsot adott azzal kapcsolatban, hogy hogyan zárjam le végleg, amit le kell Zuang-gal. Nem mondom, hogy könnyű volt a férfit felhívni azzal, hogy vége és nem megyek vissza megtörve ezzel életemben először az adott szavamat.
Az egészet csak nehezebbé tette, hogy Adamről is beszélnem kellett neki illetve az együtt töltött éjszakáról. Isten tudja hányszor kértem tőle bocsánatot, mielőtt letettem. Eléggé felzaklatott az egész, de igyekeztem arra koncentrálni, amire kell. Némileg elvonta a figyelmemet a kung fu edzés Adam-mel és, hogy végre megérkezett az aktám, melyet a protektornál megnézhettem. Örültem, hogy Adam elkísért és nem egyedül kellett elé járulnom. Hiába, tartottam tőle elég szigorúnak tűnt elsőre. Még fogalmam sincsen, hogy mit gondoljak róla. Talán idővel, ha jobban megismerjük egymást tudni fogom, hogy tényleg kell-e tartanom tőle.
Szóval azt hiszem nem csoda, ha fenntartásokkal mentem csak bele. De próbáltam adni egy esélyt a dolognak, hiszen Adam-ben eddig megbízhattam. Amit ígért, azt megtartotta mindig és ez egy számomra fontos tulajdonsága volt, amit szerettem benne így próbáltam elhessegetni a "Mi van, ha?" kezdetű gondolatokat. A szobája egyszerűen volt berendezve és úgy tűnt, nem igazán lakta még be. Ami nem is meglepő, hiszen eddig szinte minden idejét nálam töltötte napközben ide meg csak aludni járt. Invitálásának engedve leülök a székre és az ölembe veszem a motyómat, amit magammal hoztam. Kisvártatva pedig Adam a kezembe nyom valamit.
Naplónak nézem, egy kis jegyzetes könyv vagy határidőnapló lehet nem tudom. Minden esetre elég réginek tűnik, lapjai már megsárgultak itt-ott pedig szamárfül is tarkítja. Kíváncsian kezdek belelapozni mielőbb az elejéről kezdeném. Ábrákat keresek, titkos főzetek összetevőit vagy tudom is én. Aztán meglátok valamit és nem hiszem el. Kezem tétován simít végig a lapra írt szövegen. - Ez... ezt én írtam? - Kérdezem a másiktól, a margóra írt jegyzetekre bökve. Na igen, fogalmam sincsen róla; hogy régebben élen jártam a mágia tanulásában és sokszor én segítettem Adamnek hisz én gyorsabban, látványosabban haladtam nála.
Nem mélyedek el túlságosan a könyvben, hisz alig értem mi van oda leírva. Ráadásul Adam is pakolódni kezd és az most valahogy érdekesebbnek tűnik, hogy őt figyeljem. Ám amikor a mécseseket veszi elő felszalad a szemöldököm és visszafordulok a napló felé. Az egész kezd egy romantikázós előkészületnek tűnni, főleg hogy még egy lejátszó is előkerült. Nagyon reméltem, hogy nem az Only you-t akarja betenni vagy valami más nyálas zenét, mert akkor biztosan nem olyan irányba fog ez az egész haladni, mint amiről szó volt.
Ekkor már tudtam róla, hogy Jenny megejtette a hívásokat... pontosan, mindkettőről. Tudtam, hogy Mei-el beszélt már... bár ezt részben onnan, hogy a kedves hölgyemény utána azonnal felhívott és vagy fél órán keresztül áradozott, hogy hű de jó meg minden, meg mennyire örül, mire nagy nehezen egy szót ki tudtam nyögni a köszönést leszámítva. Bár azért örültem neki, hogy örömöt vélek felfedezni a hangjában... Jenny ,,halála" annak idején őt is megviselte... csak ő annyival tapasztaltabb volt nálam, hogy nem esett át hozzám hasonló elváltozáson. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy beszélt Zuanggal... s azt is, mi lett a beszélgetés vége. Mindez már egy hónappal ezelőtt történt. Azóta már nem egyszer beszéltünk a dolgokról, de... néha úgy érzem nem eleget. Na, de mindenesetre elkezdtem berendezni a szobát.
Ám még az első mécsest se raktam ki, amikor kopogtak. Szemöldökömet ráncolva álltam fel és sétáltam az ajtóhoz, melyet kitártam. Az egyik tanonc állt velem szemben, kezében egy csomaggal. - Szervusz Thomas, mi járatban? - Üdv Adam, ez nemrég érkezett neked - nyújtotta oda nekem a csomagot, melyet át is vettem... volt egy súlya. - Megkértek, hogy adjam át. Vetettem egy pillantást a feladó nevére... majd elmosolyodtam. Na lesz itt ma még meglepetés. Köszönésképpen meghajtottam a fejem, mire a tanonc elköszönt és elballagott. Az ajtót becsuktam, a csomagot pedig az ágyra raktam. Majd később foglalkozunk vele.
A gyertyákat úgy kezdtem el kipakolni, hogy kört formázzanak a szőnyeg körül. Összesen nyolcat raktam ki, mind a nyolc égtáj - együtt az átmenetekkel - irányába jutott egy. Éppen egy gyufát vettem elő, amikor a kérdése megállított. - Igen... miután vagy fél órán keresztül magyaráztál nekem, hogy miért tudom rosszul a dolgokat és én meg megkértelek, hogy inkább írd már le... kicsit a sors iróniája, hogy most meg én tanítalak mágiára, nemde? Tény, Jenny sokkal jobban értett a mágiához, mint én. Talán a sors ezzel kompenzálta, hogy harcban én voltam a jobb... de mondhatjuk boszorkányos fogékonysága volt rá. Emlékszem, régen sokszor ugrattam őt azzal, hogy biztosan valami boszorkánynak a leszármazottja... uh, de sokat futottam előre olyankor...
- Kész vagyok, tedd azt egyelőre félre - mondtam, majd kezemmel a kör közepére mutattam - Ülj át oda, kérlek. Megvártam, míg elhelyezkedik, majd letelepedtem vele szemben, de a körön kívül. - Gondolom emlékszel, mit hoztam fel okként, amiért egyelőre csak kung fut tanítottam neked. Meg kellett alapoznunk a mentális képességeidet, amire a harcművészet, illetve a kisebb gyakorlatok kiválóak. Így már könnyebben tudsz koncentrálni, tudod, hogyan nyugtasd meg magad szükség képpen... mondjuk neked ott volt a jóga is erre, szóval volt előképzettség aktívan is, nem csak passzívan. Most viszont erre alapozva elkezdjük a mágiát. Ennek viszont van egy alapja: a meditáció. Ha megfelelően el tudsz mélyedni magadban, akkor kapcsolatba léphetsz a Nagy Szellemekkel, ez a kapcsolat pedig segít feltöltődni... nemcsak szellemileg, mint az átlagembereknél, hanem spirituálisan is. A fa tetoválás a testeden jelzi, hogy kapcsolatban állsz a mágiával, vagyis tudsz varázsolni... de a megfelelő feltöltődöttség nélkül nem leszel képes varázsolni. Én például minden reggel meditálással kezdem a napot, hogy friss legyek szellemileg - vettem egy mély lélegzetet. - Bármi kérdés, mielőtt elkezdjük?[/font]
M eglepődve pillantok az ajtó felé, amikor kopogtatnak. Adam épp a mécseseket pakolja ki, de felhagy ezen cselekedetével és ajtót nyit. Egy küldönc az talán, nem tudom. Azt viszont igen, hogy egy csomag van nála. Somolyogva figyelem, ahogy Thomas átadja a koránt sem könnyű pakkot, majd Adam az ágyra rakja amit kapott. Bár kíváncsian nyújtogattam a nyakamat az ágy felé nem mentem oda, hogy kibontsam. Hiába a kíváncsiság adta késztetés, más kapta nem az enyém és a levéltitok ugyebár szent és sérthetetlen.
Végül 8 gyertya került elő a 8 égtájnak megfelelően melyek a szőnyeg körül körben lettek elhelyezve. És ekkor kapok választ a kérdésemre. Nem gondoltam volna, hogy nekem kellett elmagyarázni neki bármit is korábban vagy őt tanítani. A Sors fintora, hogy most visszaadhatja a kölcsönt és kiderülhet anno mennyire jól sikerült elmagyaráznom neki a dolgokat. - És mennyire voltam rémes tanár? - Kérdeztem, mert ha a tökéletességre való törekvésem régen is olyan volt, mint most, akkor elég maximalista tanító néni lehettem. Megigézve nézem a papírlapot és ujjam még mindig a betűimen simít végig újra és újra. Olyan hihetetlen ez az egész, muszáj éreznem az ujjam alatt hogy igazi.
Követem az utasításait és az általa kért helyre ülök. - Mi lesz a dolgom? - Kérdeztem, mikor láttam ő a körön kívül helyezkedett el velem szemben. Hallgatom, ahogy valami Nagy Szellemekről kezd beszélni meg spirituális feltöltődésről. A felét sem értem. Viszont amikor a fa tetoválásomról kezd beszélni ténylegesen fel is tudom végre fogni a hallottakat. ~Többször is beszélhetne érthetőbben és nem kínaiul!~ Ezen elmosolyodom, mert a kínait pont hogy érteném. Belsős poén, amit a nyugatiak sosem értenek. - Igen volna egy. Hogyan kell feltöltődni meditációval? - Egész izgatott lettem ettől az egésztől, sőt! Már alig várom, hogy végre ténylegesen csináljak is valami látványosat és tényleg megtapasztalhassam milyen érzés is ez.
A kérdésére elvigyorodok. Egy hónap telt el, de még mindig vannak hiányos foltok... najó, inkább árnyékok, a nagyságukat tekintve. Ha emlékezne rá, annak idején mennyit szívtam a szeme láttára a mágiával... hosszú idők teltek el, mire már viszonylag normálisan voltam képes kivitelezni a dolgokat. Hiába, nem érthet hozzá mindenki úgy, mint egyesek. - Hát, végül is most én tanítalak téged... szóval gondolhatod, mennyire nem - kacsintok. Jenny rengeteget segített annak idején, felhívta a figyelmem olyan kicsiny összefüggésekre, amiket talán sosem vettem volna észre, pedig egyértelműek voltak. Hát hiába, szeret kombinálni, de vannak dolgok, amiket csak a női észjárás képes felfedni.
Megnedvesítem az ajkaimat, mert lehet ez hosszú lesz. - A meditáció nem más, mint elmélyülés, befelé figyelés. A tudat egy teljesen más állapotba kerül, mint a mindennapi életben, így olyan dolgok felfedezésére lehet képes, mint még soha. Mint mondtam, a mágia tetoválás már rajta van, mely csatorna a mágiaérzékenységedhez. Vagyis benned van a kapocs. Ezt kapcsot kell megérintened a meditálás során... de, ami a legfontosabb. A meditálás békés folyamat. Ha erőszakosan, akaratosan akarsz hozzáállni, nem fogsz sikerrel járni. Ehhez finomság kell. Ha egyszer lent vagy, kutatgass, keresgélj... s ha megvan a kapocs, csak hagyd, hogy keresztül folyjon rajtad. Lehet elmondva zavaros, de meg fogod érteni, mire gondolok.
Azzal felálltam és nekiálltam az utolsó mozzanatoknak. - Ülj úgy, hogy kényelmes legyen... meg ne égesd meg magad. Kis poén még belefér. Egymás után meggyújtottam a nyolc mécsest, majd, kezembe vettem a lejátszót. A villany hamarosan leoltódott. Félhomály borult ránk, csupán a mécsesek biztosítottak némi fényt, de elenyészőt... még engem is alig láthatott, mígnem visszatértem a helyemre. - Kezdjük. Csak nyugodtan. Hunyd le a szemed és figyelj a hangomra. Segítek elmélyülni. Azzal bekapcsoltam a lejátszót. Nem a várt szám jött, hanem teljesen más. Lágy dallam, talán szintetizátor, de abból se durva hangzás... ugyanakkor keverve valamivel... tengerhanggal, a csobogó víz morajával, a hullámok verésével. Betöltötték a szobát az idilli képek.
A z kicsit megnyugtató, hogy azt mondja nem voltam rémes tanár. Minden estre gombóc költözik a gyomromba, fogalmam sincsen ez mennyire lesz nehéz. A harcművészeti tudásomat azt hiszem elég jó ütemben kezdjük visszahozni, hiszen még csak egy hónapja "tanulom" a dolgot, de már látványos, sőt megkockáztatom filmekbe illő jeleneteket is tudok produkálni. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy a mágiával kapcsolatban nem lesz ekkora szerencsém. Adam folyton azt mondta, hogy a kezemben van 30 évnyi harci tudás, ami tudat alatt megmaradt és csak elő kell hívni.
Viszont a varázslatokra ez talán koránt sem áll, hiszen sosem varázsoltam önkéntelenül vagy ilyesmi, míg például Adam-et is lekaratéztam ösztönösen legutóbb. Miközben a szőnyegen ültem, hallgattam Adam-et a meditációról és mindarról, ami ezután fog jönni. Meglepő módon nem hangzott nehéznek a dolog. Át tudtam, hogy ha görcsös leszek nem fog összejönni. Viszont a kudarctól mindennél jobban féltem. Úgy éreztem nagyon nagy a nyomás és a teher rajtam jelenleg. Ha nem sikerül elsőre minden, nem lesz elég időnk arra, hogy használható szintre tornásszuk fel a képességemet.
Figyeltem, ahogy felállt és meggyújtotta a gyertyákat, aztán pedig a lejátszót is megfogta és lekapcsolta a villanyt. Kellemes félhomály borult ránk, s valami bensőséges hangulat lett lassan úrrá rajtam. Adamet alig láttam, de a gyér fénynek hála még vonzóbbnak hatott és sejtelmes, titokzatos kinézetet kölcsönzött neki az, hogy alig volt megvilágítva az arca. Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem ilyen irányba kell elmozdulnom, de mégis hirtelen felszikrázott a levegő és hiába hunytam le a szemeimet, nem segített. Lúdbőrözni kezdtem a hangjától, érzékeim ellen intézett támadásai célt értek ugyan, de nem abba az irányba sodortak, mint amibe haladnunk kellett volna.
Elégedetlenkedő sóhaj tört fel belőlem, mely inkább hangzott halk nyögésnek. Lelki szemeim előtt Adam és az a bizonyos éjszaka jelent meg egyből. Szinte vártam, hogy a férfi mögém lépjen és végigsimítson karjaimon fentről lefelé és magához öleljen. Az érintését vártam, a meleg lélegzetét a nyakamon. S nem csak vártam, úgy éreztem én ezt akarom is, hogy megint megtörténjen. Aztán meghallottam a tengeri hangokat, a morajlást és valamelyest csillapodtak a bennem felvert érzelmi hullámok. A lélegzetem is normalizálódott lassan, próbáltam eleget tenni a kérésének és befelé figyelve megtalálni a mágiához vezető utat magamban.
Fogalmam sem volt róla, mi zajlott le az előttem ülő leányzóban. A széket visszatoltam a helyére, majd letelepedtem a földre. Alig egy méternyire ültem Jenny-től, köztünk félúton helyezkedett el az a bizonyos ,,tűzgyűrű", mely az elmélyedést hivatott segíteni tudat alatt. A lejátszót leraktam magam mellé a földre, innentől onnan szólt az andalító hangaláfestés. Figyeltem a lány vonásait, miközben megtette magában az előkészületeket. Az arcán lehetett látni, hogy nem teljesen elégedett a fejleményekkel... talán valami akadályozza a koncentrációját. - Ha felidézed azt az állapotot, amit a jóga során szoktál, lehet segít kicsit - mondom, bár én a jógához nem igen értettem. Egy ideig még figyeltem, míg összeszedtem a gondolataimat... majd megszólaltam végül.
- Nyugodt vagyok, ellazultam - mondtam halk, nyugtatónak szánt hangon. - Nyugodt vagyok, ellazultam. Hagyom, hogy testembe nyugalom költözzön. Elengedem az engem bántó dolgokat... elengedem az engem akadályozó dolgokat. Hagyom, hagy távolodjanak, hiszen nincs rájuk szükségem. Megtisztulok. Izmaim ellazulnak, tudatom lassan elcsendesedik. Béke költözik a testembe... áldott béke. Itt és most nem érhet el senki és semmi. Folyamatosan kirekesztem magamból a külvilágot. Egyre csak befelé, tudatom rejtett tereire figyelek. Elindulok felé, s egyre jobban csak befelé figyelek. Érzékszerveim folyamatosan eltompulnak, ahogyan egyre lejjebb érzékelek. Végül alig érzékelek már valamit. Béke van... csend... és nyugalom. Én vagyok most mindenség központja. Nem létezik más, csakis én. Tudatom egy új szintre süllyed vissza, egyre jobban elmélyedek magamban. Érzem, milyen folyamatok mennek végbe bennem... érzem, hogy kötődöm össze a mágiával. Érzékelem ezt a kötődést, mely megvolt és megvan bennem. Mikor érzékelem, lassan közeledem felé. Vonzom magamhoz, hisz ő is az én részem, kezdetektől fogva. S mikor közel ér, engem, hogy elmerüljek forgatagában. Körbejárja testemet, feltöltsön engem. Kellemes érzés ez, nincs benne semmi idegen, semmi bántó... csakis a kiteljesedés.
Végtelenségekig lehet szőni egy ilyen szöveget, de felesleges. Általában a kezdők számára készülnek csak, akiknél már néhány perc elmélyülés is sokat jelent. Számukra azért kell, hogy megismerkedjenek azzal az érzéssel, amit elérnek. A haladók viszont már tudják, mit kell keresniük és ösztönösen lépnek a meditáció útjára... nekik már nem kell szöveg... főleg hosszú nem. Kíváncsian vártam, mennyire fog reagálni arra, hogy hirtelen elhallgattam.
H allottam, amint a szék lábai húzódnak a padlón, nyilván felállt vagy betolta a helyére nem tudom. Próbáltam nem a belsőmmel foglalkozni, hanem fülelve a hangok alapján kiszűrni mire készülhet. Ez komoly kihívásnak tűnt először, aztán egyik pillanatról a másikra mintha átállt volna bennem valami, amikor lecsillapodtak az érzelmi hullámaim. A zenét alig egy méterről vagy talán annyitól se hallottam, nem volt könnyű belőni de próbálkoztam. Adam kérésének eleget téve elképzeltem magam elé a hajót, amin Zuang-gal éltünk anno. Szinte még a hullámzást is érzékeltem hirtelen. Ez volt az én mentsváram, a menedékem.
A jógás tipp kifejezetten hasznosnak bizonyult a zenével kombinálva. A tengermorajlása volt talán az egyetlen dolog, amit az elmúlt 15 évben meg tudott nyugtatni. Bár ezt gyanítom Adam nem tudhatta, mégis sikerült ettől befelé figyelnem annyira, amennyire kellett. Vártam, hogy jöjjön a következő instrukció, de csak néhány perc múlva szólalt meg ismét a férfi. Kellemes bariton hangja andalítóan hatott rám. Sőt, megint felvillanyozott teljesen vele. Lassan már ott tartottam, hogy elfolyok egy ültő helyemben és simán kenyérre kenhető halmazállapotúvá válok tőle. Fogalmam sem volt róla, hogy tudatában van-e Adam annak, hogy kb. épp most gerjesztett be totálisan megint ezzel a rém szexis suttogással.
Ám ez egyszer amellett, hogy más irányba terelte a gondolataimat sikerült ellazítania is vele annyira, hogy valami utat tudjon törni hozzám és tudatom mélyen eltemetett részéhez jusson el. Először csak kósza emlékképek jutottak eszembe, aztán már tudtam mit és hogyan kell tennem. Igaz Adam volt a fókuszpontom nem pedig az, amit eredetileg javasolt vagy akartam, de a végeredmény ugyanaz volt... valami ismét visszajött, mikor lementem alfába. Nem tudom mennyi idő telt el így, amíg a hangját hallgattam; ám elégedetlenkedő nyögés tört elő belőlem, amikor a beszédet abbahagyta. Olyan kellemes érzés volt, mint amikor az ölében ülve meditáltam vele közösen még a kolostorban.
Muszáj volt megmozdulnom, mert úgy éreztem elgémberedtek a tagjaim a törökülésben. Szemeimet még mindig nem nyitottam ki, de a szőnyegen kicsit előrébb ültem le ismét, közelebb húzódva a közepéhez elhelyezkedve rajta úgy, hogy volt annyi hely már mögöttem, hogy odaüljön még valaki. Reméltem elérti a célzást és nem kell külön megkérjem, hogy üljön mögém és segítsen. Kellett valami ismerős, biztonságot adó dolog, a közelsége, ami segít átlendülni azon az érzelmi kavalkádon, ami gátként meg-megakasztja mindazt az elmélyülést, ami a meditáció sikerességéhez kell nekem. - Nem ülsz ide te is? Lehet az segítene. - Kérdem végül.
Az első kör nagyjából fél órán át tartott. A teljes feltöltődés nagyjából 3-4 órát vesz igénybe, ha meditálunk. Ugyan a manát vissza lehet pótolni sima pihenéssel is, de nem volt ugyanaz, mint a meditáció. Ezzel egy olyan csatornát lehetett használni, mely pihenés közben majdhogynem elérhetetlen... hisz akkor nem tudjuk feltárni a bennünk rejtőző dolgokat, zárva maradnak... ezért tart jóval tovább, mire feltöltődünk. Lissy valószínűleg csordultig van már mostanra mágikus energiával... de feltöltődve lenni az megint csak egy dolog. Tudni is kell használni, az energiák csoportosításában pedig megint nem keveset segít. A lényeg a koncentráción van, mely kifejleszthető a meditálás során. Nem hiába fektettünk eddig időt arra, hogy mentális tréningeket is végezzünk a harcművészet gyakorlásával. Mostanra már eljutott egy szintre... és nekem hiába magyarázta nem egyszer, hogy egy helyben toporog. Ha így lenne, ez a fél óra se jött volna össze, az én beszédemmel együtt.
Viszont a fél óra letelt és láthatóan Jenny visszajött alfából. Kezdésnek ez nagyon jó, már csak azért is, mert ebből már tudunk építkezni és idővel már tud magától is. Viszont a fészkelődése, majd utána a kérdése meglep. Viszont szépen lassan egy mosoly jelent meg az arcomon. Ugyanis eszembe jutott valami, ami talán elsőre félreérthető lesz a külső szemlélőnek is, de igazából átmeneti segítségként talán szolgálhat... hozzáteszem, még mindig nem tudtam, mi zajlik Lissyben. - Rendben... de addig is maradj, ahol vagy és próbálj megint elmélyülni... kicsit rendezgetek. Gyakorlásnak is jó, amit mondtam neki, hiszen esélye van magában gyakorolni, meg a zenét is hagytam neki... de igazából azért is hagytam őt ebben az állapotban, hogy ne lássa, mit csinálok.
Ugyanis félkörbe rendeztem el a gyertyákat, a félkör egyenese pedig az ágy volt. Persze a gyertyákat úgy rendeztem, hogy még véletlenül se kapjon az ágynemű tüzet. Halkan dolgoztam, hogy ne tűnjön fel a másiknak. Aztán leültem az ágy tövébe, hátam nekivetve a deszkának... majd megfogtam Jennyt és odahúztam magamhoz, hátát a mellkasomnak döntve. - Nyugalom - suttogom. - Most semmit ne képzelj bele ebbe. Régen próbálkoztunk a meditálással így. Ha egyikünk nem tudott eléggé ellazulni, a másik tett egy hasonló gesztust. Igaz, ebből sosem alakult ki teljes értékű meditálás, elvégre azt önerőből lehet csak végrehajtani, kontakt nélkül... de magát az elmélyülést elősegítheti, mely egyfajta ugródeszka lehet később. Próbáljuk meg most így, ha neked megfelel... s lehet, míg lent leszel, kipróbálok valamit.
A karjaim megintcsak nem ölelték őt áttörhetetlen erővel, gond nélkül ki tudna bontakozni, ha soknak érzi. Ugyanakkor nem volt tolakodás. Se simítás, se ingerlés, se félreérthető gesztus. Csak maga a közelség... s lassan újra elkezdtem ugyanazt mondani neki, amivel ezelőtt próbáltam levinni őt a meditációba... s közben hallgattuk az tenger morajlását.
H álás mosolyt küldtem Adam felé, amikor egy pillanatra ránéztem. Aztán eleget téve a kérésének ismét lehunytam a szemeimet és elhelyezkedve próbáltam visszatalálni a korábban meglelt meditatív állapotomhoz. Most már egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint korábban hisz tudtam milyen érzést kell kelérnem magamban. Adam nem csapott zajt a rendezgetéssel, így nem is volt mi elvonja a figyelmemet, bár néha-néha rá is igyekeztem figyelni, hátha hallom mit csinál éppen. Azt minden esetre jó dolognak tartottam, hogy a tengeri morajlást nem kapcsolta ki; mert ez segített elérni megint a meditatív állapotot, bár időbe telt azért.
Nem láttam mit művel Adam, csak azt éreztem néha, amikor körülöttem ténykedik. Egy hangos sikkantás csúszott ki ajkamon, amikor hátulról Adam megragadott és magához húzott. Igazából nem számítottam rá, hogy ezt fogja tenni; talán ezért is lepett meg a dolog. A hátam mögött a mellkasát éreztem meg, ahogy nekidőltem. Igazából tudtam, hogy ő van mögöttem csak szólhatott volna vagy valami előtte és akkor nem lep meg vele. Viszont így meg kizökkentett természetesen, amire egy elégedetlenkedő sóhaj volt a válasz tőlem. Pláne ami a kijelentését illeti. - Emlékszem rá, ezért is kértem. - Mondom kissé bosszúsan.
Úgy érzem magam, mint aki folyton megakad; mint valami bakelit lemez vagy tudom is én micsoda. Ráadásul én már haladnék tovább, hisz olyan kevés az időnk és ez frusztrál nem is akármennyire. - Mit? - Kérdezem kíváncsian, hangomban a korábbi bosszússágnak nyoma sincsen már, inkább izgatott vagyok. Próbálok Adam felé fordulni az ölelésben legalább a fejemmel, hogy lássam válasz közben az arcát. Kezem rásimult a derekamat ölelő kezére, eszembe se jutott kibontakozni belőle. Amikor végül nekikezdtünk megint az egésznek teljesen elengedtem magamat neki dőlve.
Fejemet a vállának döntöttem és miközben a hangját hallgattam lassan ismét elértem azt a belső békét, ami a meditációhoz elvezetett. Adam is érzékelhette a változást, lélegzetem lelassult kissé talán olyannak tűnhettem, mint aki elaludt. Tudatos énemre ez talán igaz is volt, hiszen jelenleg valahol a tudatalattimban vándoroltam. Időnként meg-megmozdult az Adam kezén pihenő kezem és érezhette azt is, amikor a karomon libabőrös lettem. Mostanra már én is éreztem valamit, amit talán energiaként definiálhatnék magam is, de erre nincsenek megfelelő szavak azt hiszem. Lassan mintha fénybe léptem volna és ez az egész körülölelne, testemet pedig melegség érzése járja át, amint az energiák lassan feltöltenek teljesen.
Hallom a kislányos bosszúságot a hangjában, de én ettől nem szégyelem össze magam, inkább csak vigyorgok, mint a tejbetök. Olyan régen hallottam már tőle ilyet, valahogy újra idézte a régi időket, mikor sikerült felidegesítenem és durcizott. Ezek a kis szösszenetek mindig mosolyra fakasztottak, elvégre egy régi, ártatlanabb korszakot idézett fel. Mikor még mindketten tudtunk önfeledten bolondozni, nevetni... persze mindezt egy kolostor keretein belül, azért nem csináltunk belőle vidámparkot. De azért voltak ilyen történetek, hiszen a gyerek az gyerek marad, akármilyen dolgok is veszik őt körbe. Ezek azok a dolgok, amikre később megéri emlékezni, mely mosolyt hoz a szürke hétköznapokban... belegondolva, milyen szürkék is voltak az enyémek... hogy bírtam én azt ki ép ésszel?!
Jenny persze helyezkedik és engem nem is zavar, legyen csak neki kényelmes. Mint mondtam, ez még az első nekifutások egyike, legyen még ez kicsit családiasabb. Idővel nem lesz rám szüksége úgy se, megáll a lábán. A kérdésére csak mosolygok. - Majd meglátod. De előbb mélyedj el, Jenny. Majd el is kezdődött. A lány lehunyta a szemét és onnantól újra csend honolt a szobára... a részéről, mert a tengermorajlás és én a magam relaxáló beszédemre. De a lány innentől nem reagált, csak ült nekem dőlve a földön és igyekezett befelé figyelni. Ebben nem akadályoztam, így most a szeretgetés elmaradt. Csak tartottam és beszéltem neki, semmi több.
Az idő pedig meglódult. Időről időre elismételtem a szöveget, de aztán talán a harmadik után nem ismételtem el. Egy ernyedt testet éreztem a kezeim között, mint ha halott lenne. De közben csak lent volt... alfában. A dolog nem lepett meg, igazából annyira nem nehéz lemenni, ha megvan, mi ellazítson. A lent maradás már macerásabb. De szerintem olyan másfél óra már lassan eltelt. Elég nehéz volt mozdulatlanul eltölteni ezt az időt, de sikerült, elvégre nekem már volt benne tapasztalatom. Amennyit meditáltam az elmúlt évtizedekben, nem okoz nehézséget. Viszont idővel megszólaltam... megkezdve a beígért dolgot. - Emlékszel Jenny? Régen volt már... de sorsfordító volt mindenféleképpen. Egy nap reggelén összehívtak minket a kolostor nagyudvarára. Nem tudtok, miért megyünk oda... csak vártunk, egyre csak vártunk. Aztán a fémajtó, mely úgy érdekelt minket, kinyílt... s három ember jött ki rajta. Közénk jöttek, járkáltak közöttünk. Nem tudtuk, mit akartak. Csak figyeltek minket s vizsgáltak... majd időről időre elszólítottak közülünk. Téged is... engem is... s akkor ismertük meg Meit... az őrzőket... a küldetésüket... felajánlották a csatlakozást, de figyelmeztettek a veszélyre... én mentem... majd te is jöttél velem... s ezzel elkezdődött minden... emlékszel?
Jenny amnéziás volt, de ez nem jelenti azt, hogy elvesztek az emlékei. Ott kellett lenniük valahol mélyen, a sérült tartományokban... s most, hogy lent van alfában, olyan dolgokhoz férhet hozzá, melyekhez rendes körülmények között nem férhet hozzá. De most annyira befelé figyel, hogy talán megleli azt, amit most elmondtam neki. Egy próbát mindenféleképpen megér.
P róbáltam Adam kérésének eleget téve elmélyedni, ebben segítségemre vannak Adam és a tenger hangjai is. Fogalmam sincsen mennyi idő telt így el a meditálással, de idővel már Adam hangját sem hallottam egyáltalán. Sokáig sötétben tapogatóztam, de éreztem a körülöttem áradó energiákat melegem volt tőle; aztán mint valami fény a sötétben hallottam meg újra Adam hangját, engem szólított. Sötét folyosókon kezdtem futni a hangja irányában, mire kiértem a fényre a kínai kolostor nagyudvarán találtam magamat. Egy csapat kisgyerek, olyan 10 éves formák várakoztak valamire. Kíváncsian mentem közelebb hozzájuk, de úgy tűnt, hogy nem látnak egyáltalán. Hiába szóltam hozzájuk rám se néztek.
Amikor nehéz fémajtók nyíltak ki a hátam mögött, megfordultam és három ember láttam kijönni rajta. Egy nő, két férfi... én pedig azonnal felismertem a fiatal Mei-t a képekről. Körbejárták a gyerekeket, figyelték őket s amikor az első sor mellett haladtak el megpillantottam a gyerek Adam-et. Könnyű volt felismerni a vörösesbarnás rövid, szerzetes tanoncokra jellemző haja, szeplői és a semmivel össze nem téveszthető dióbarna szemek. Ahogy jobban megnéztem, saját magam állt valószínűleg mellette - mint egyetlen lány a sok fiú között - és kíváncsian nézett az egyik férfire. Talán túlságosan is szemtelenül, mert a férfi észrevette a pimasz tekintetet és a kislányhoz lépett. Látszott a lányon, meg van ijedve de késő.
Észrevették és a férfi vizslatni kezdte a szemtelenkedőt. A kislány pedig állta a tekintetet, én pedig megláthattam a férfin az őrzők jellegzetes tetoválást a tarkóján... a Mindent látó szem ott virított a férfin, több másik tetoválással melyek hellyel közzel látszottak csak ki a ruhája alól. Hasonlókat láttam Adam-en, így felismertem a férfi valószínűleg harcos lehet. Figyeltem, ahogy a múltam, az emlékeim megelevenednek előttem és újraélem őket. Talán Adam hangja volt a kulcs ehhez, nem tudom. Az viszont tény hogy a férfi képes volt előbányászni a mélyen eltemetett emlékeimet. - Igen, emlékszem. Ugye tudod, hogy akkoriban döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok beléd? -
Gondolkozás nélkül csúszik ki a számon a mondat, s le sem esik egyből, hogy mit is mondtam. Amikor meg igen, akkor meg már késő, nem szívhattam vissza. A koncentrációm persze megszakad, visszajövök alfából ám megmozdulni nem merek a karjai között. Ha kinyitnám a szemem, vagy mocorogni kezdenék biztosan tudná egyből éberré váltam és akkor ki tudja mi történhetne... megint. Persze a hevessé vált szívverésemet, a hirtelen elöntő forróságot és pírt nem tudom leplezni, pontosan tisztában lehet vele Adam mint nálam tapasztaltabb őrző, hogy nagyon is magamhoz tértem. Torkomban dobogó szívvel várok, hogy tesz-e bármit is vagy inkább megpróbál visszatérni a meditációs gyakorlathoz.
Használt... komolyan nem ezt vártam volna, de használt! Sikerült előásni valamit a sérült állományokból... najó, ez most úgy hangzott, mint ha valami számítógép guru lennék, pedig nem. Amikor meghallottam Jenny hangját, a tudatom pedig feldolgozta az elmondottakat... éreztem, a szívem egyre hevesebben kezd verni. Bár igazából nem tudom, mi tett rám nagyobb hatást. Az, hogy hirtelen sikerült újabb emlékeket előhúzni a tudatából, amire ténylegesen emlékszik... vagy az, hogy valami ilyen jellegű gondolata jött elő... hogy nem kell ahhoz lefeküdnünk, hogy előjöjjenek ezek az érzelmesebb dolgok is... mert ez tényleg így volt... tényleg akkor tűntem fel neki először ilyen téren.
Ránéztem Jenny arcára és... hát kuncogtam. - Jenny, ne szimulálj, látom, hogy visszajöttél - mosolygok, majd fejemet hátrahajtva elgondolkozok. - Igen, tudok róla... mert elmondtad. 25 évvel ezelőtt, azon a bizonyos éjszakán... amikor végre hajlandó voltam neked elmondani, hogy mit érzek. Az első csókunk után közölted velem, hogy milyen régóta vártál már erre... azóta is mar az önvád, hogyan lehettem annyira vak. Sóhajtottam egyet. Régi emlékek, régi tényezők. Kitörölhetetlenül hagytak bennem nyomot, s benne is. Olyan dolgok az ilyesmik, melyet még a legvadabb amnézia sem törölhet el. Talán az emléktörlés sem. Elveheti az emléket... de az érzelmet, a habitust... azt soha, semmi esetben sem lehet elvenni. Soha.
Ideje lesz tovább menni... volt ugyanis egy ötletem. - Helyezkedj el megint, megpróbálok egy újabb emléket elhúzni... most kissé... specifikusabban. Segítettem neki, hogy újra elmerülhessen, újra lent legyen abban a bizonyos, alfa közeli állapotban. Újra végigmondtam neki a meditációs szöveget, újra csak hagyatkoztunk az óceán hangjára. Szépen lassan ellazult, éreztem, ahogyan kiengednek az izmai... majd ekkor jöhetett az idézés. S mint idéztem, ez sokkal specifikusabb, sokkal idevágóbb volt a mai tanulmányokhoz.
- Emlékszel Jenny? - úgy látszik mindent ezzel kezdek. - Nem sokkal voltunk később... túlestünk az avatáson, már tanoncok voltunk... először léptünk be a kolostor nagyarhívumába... hatalmas könyvtár, tele száz meg száz, ha nem ezer meg ezer kötettel. Mei egy asztalhoz ültetett minket... majd könyveket rakott elénk. Hosszan, órákig mesélt nekünk a mágia alapjairól, hogy mi mindenre lehet használni... ekkor már tudtunk meditálni, elvégre a kolostorban megtanultunk gyerekként. S most ennek használt vettük, azonnal mehettünk varázslatokat tanulni. A könyvek kódexek voltak... generációk feljegyzései a mágia alapjairól, leírások a varázslatokról... az első szinteken olyan volt ez nekünk, mint a keresztényeknek a Biblia. hosszan tanulmányoztuk, figyeltük Mei instrukcióit... s kezdett kialakulni bennünk, hogyan is kell bánnunk vele. Milyen a természete... s milyen hasznos szövetségesünk lehet. Emlékszel, Jenny?
N em gondoltam volna, hogy megint sikerül egy kicsit visszacsempészni a múltamból; de Adam hangja aranyló fonálként vezetett ki a fejemben lévő útvesztőből. Ráadásul a mellkasának dőlve pontosan megéreztem, mikor melegedett ki és kezdett hevesebben dobogni a szíve. Bár igazából nem tudom, mi tett rám nagyobb hatást. Az, hogy hirtelen sikerült egy újabb emlékeket előásnia belőlem... vagy az, hogy ilyen módon reagál teste a szavaimra. Megmozdulni azonban még mindig nem mertem. Megremegtem a kezei között amikor felkuncogott, meglepett vele nem számítottam ilyen reakcióra tőle. Viszont kisült, hogy nagyon is tudja, hogy már visszatértem a meditatív tudatállapotból.
- Nem... én... én csak... csak... pihentem... - Próbálok füllenteni, mikor kinyitom a szemeimet. Nem merek ránézni, mert úgy sejtem hazugságfelismerő detektorként is tudna funkcionálni Adam, ha akarna; én pedig nem akartam lebukni. Mikor megfordulok felé, épp azt kezdi ecsetelni; hogy mi volt aznap, amikor végre mert lépni. Arca jobb oldalán simít végig kezem finoman, mert egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy ilyesmiért ostorozza magát feleslegesen. Azt hiszem ez talán a múltból fakadhat, mert erős késztetést érzek rá, hogy meg is öleljem. - Nem, ne butáskodj! Semmi okod vádolni magad, legalább nem akkor mondtad el, amikor már megvénült aggastyánok vagyunk. - Próbáltam mosolygásra bírni az elkámpicsorodottnak tűnő férfit.
Visszafordulok és az ölében ismét felveszem azt a kényelmes tartást, miután azért felálltam és kissé megráztam magamat. Eléggé el tudnak gémberedni az ember tagjai, ha nem mozdul hosszú órákig egy ültő helyéből. Ismét csak Adam hangjára hagyatkoztam és hagytam sodorni magam az árral. Egyre inkább beleéreztem, hogyan is kellene ezt csinálnom azt hiszem. Mire egyszer végigmondta a korábbi szöveget, én már messze jártam, tudatom mélyének bugyraiban. Hallottam Adam-et a sötétből, lassan megjelenik a terem is benne a Mei-fiatal Adam-jómagam másával. Közelebb megyek, ám mielőtt az ajtó elé érhetnék amaz becsukódik előttem és visszakerülök a sötétbe.
Most nem villantak fel újabb emlékképek, hiába próbálkozom az ajtó is zárva marad előttem. Idővel már nem tudtam koncentrálni sem. Szétestem teljesen, a meditációmnak megint vége szakadt. Hirtelen zuhanni kezdtem a semmibe, aztán magamhoz tértem. - Nem, sajnálom... az elején még láttam a könyvtárat, hármunkat... de az ajtó nem engedett be, nem láttam túl sokat, alig néhány dologra emlékszem belőle. - Vallom be kissé csalódottan. Most eszemben sincsen szimulálni, hogy nem tértem még magamhoz; mert érzem ez rossz dolog, nem így kellett volna történnie. Hiába tudom jól, hogy nem sikerülhet minden elsőre mint valami varázsütés; mégis zavar a kudarcom és csalódásként élem meg a sikertelenséget.
Nyugtatóan hatnak rám a szavai, mint mindig, de pár dolog kikívánkozik. - Sajnos van, Jenny. A vakságom miatt sosem tudtam magamnak megbocsátani, hiába mondtad nekem, hogy ne rágjam magam miatta. Valamelyest ez tompult viszont, amikor... teltek az évek. De... - sóhajtok egyet. - Miután újra találkoztunk, megint felerősödött. Ha nem lettem volna annyira vak, akkor megtaláltalak volna az esetet követően. Használnom kellett volna a képességeimet és... Hogy aztán megint csak sóhajtsak. Annyiszor végigjátszottam már ezt, annyiszor átfutott a tudatomban. Valahogy nem vagyok képes ilyenkor józan lenni... nem, ha Jenny bajban van. Mennyivel alakulhatott volna másként minden, ha akkor megtalálom?
A dolgok végül újra meditációsra fordultak és elkezdtem a mondókámat. Mikor már úgy ítéltem meg, hogy eléggé el van mélyülve, újra elkezdtem mondani a magamét. Gondoltam, hátha el tudjuk érni a tanulásos emlékeket, akkor pedig már az alapokat elő tudjuk rántani. De nem, úgy tűnik, Jenny agya megmakacsolta magát... nem akarta engedni. Sóhajtottam egyet, de cseppet se rosszallóan. Inkább amolyan: hát akkor B-terv. - Semmi baj, számítani lehetett rá, hogy mindent nem tudunk egyszeri alkalommal előszedni. Majd máskor megpróbálkozunk vele. Kicsit könnyebbé tette volna ugyan a dolgokat deeee... megoldjuk.
- Az őrzők mágiája sokrétű. Vannak támogató, védekező és támadó varázslataink. Összesen hét mágia szintünk van. Te ebből amúgy az ötödiken álltál. Egy őrző egy adott szinten megtanulja az összes szinten levő varázslatot. Közben előzékenyen ülésbe nyomtam Jenny-t, majd felálltam. Összeszedtem és eloltottam a mécseseket, visszaraktam őket a helyükre, felkapcsoltam a villanyt. Felvettem a naplómat az asztalról, megint leültem Jenny elé, majd lapozgatni kezdtem. - Ugyanakkor vannak specifikációk is. Mesterszónak hívjuk őket, mindenkinek annyija van, ahányadik szinten áll. Ez azt jelenti, hogy lényegesen kevesebb energiáért cserébe tudsz egy varázslatot használni. Amondó vagyok, kezdjük a te egyik mesterszavaddal, hasznosnak fogod találni.
Jenny kezébe adtam a naplómat, amiben a ,,Gyógyítás" varázslat leírása szerepelt. Megvártam, míg elolvassa azt a két-három oldalt, majd elővettem a késemet. - Hát ezt most csak így tudom illusztrálni... persze semmi komoly - nyugtatom meg. - Mint olvashattad, a gyógyítás mindenfajta seb gyógyítható, legkisebbtől a legkomolyabbig, de persze a gyógyulás ideje egyenes arányosságban nő. - itt ejtek egy apró vágás a kezemen. - Ha mágiát használsz, akkor a benned időközben felgyülemlett mágikus erőt használod. Ehhez nem kell meditálnod, csak rá kell koncentrálnod... mert most már érezned kell valami furcsaságot magadban, ami eddig mint ha lappangott volna... de már jelen van a tudatodban. Ha befelé figyelsz kicsit, érzed. Erre kell rákoncentrálni, hogy... - itt beheged a sérülés a kezemen - ... ez történjen. Tudom, elsőre ez is bajos, de próbáld csak meg.
Megint megsebesítem magam és Jenny felé nyújtom a kezemet. Ha a szavaim nem lennének elegek, az instrukciók ott vannak a naplóban, újra elolvashatja. Türelmesen ülök, a seb meg nem fáj, minden adott a továbbiakhoz.
S ajnos nem tudtam megnyugtatni Adam-et, pedig szerettem volna. Ő is úgy tűnt tipikus önostorozó fajta, aki a hibát előbb önmagában keresi és csak aztán a másikban. - De erről tényleg nem te tehetsz! Nem miattad kerültem sem a tengerbe, sem abba a borzalmas állapotban. - Elgondolkoztam magam is, mert elég komoly témát hozott fel. Fura, mert bár a könyvtárban - az első találkozásunk alkalmával - felróttam neki, hogy miért adott fel ilyen könnyen és kissé talán haragudtam is rá, most már egészen máshogy érzek ezzel kapcsolatban. Talán, mert már jobban értem a miérteket és visszatért a "balesettel" kapcsolatos emlékeim nagy része. - Én nem neheztelek rád, amiért nem találtál meg. - Szorítom meg bátorítólag a kezét. Remélem ez használ.
Végül ismét inkább a meditálás került előtérbe, aminek őszintén örültem. Kezdett kínos lenni a dolog mindkettőnknek azt hiszem. Nem tudom, hogy mi volt az oka, de mintha megmakacsolta volna magát az agyam és nem akarna hozzáférést biztosítani még nekem se mindazokhoz az emlékekhez, amiket Adam elő szeretett volna csalni belőlem. Mertem remélni, hogy igaza lesz és más módszere is van a mágia oktatáshoz. Nem igazán ment volna emlékezetből a dolog. Igyekeztem figyelni az őrző szavaira, remélve ettől is várhatok valamiféle előrelépést a képességeimmel kapcsolatban. Megdöbbenek, amikor azt mondja elég magas szinten voltam már. - Az ötödiken? - Kérdezek vissza, aztán hagyom had folytassa.
Egyszer csak azt érzékeltem, hogy felállt mögülem és már nem támaszkodhatok neki. Nem moccanok, onnan figyelem minden ténykedését, ahol épp voltam. A villanyra kicsit ugyan hunyorogtam, de aztán megszokta a szemem megint az éles fényt. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi az a "Mesterszó" ám Adam mintha csak olvasott volna a fejemben elmagyarázta. Csak egy bólintással jelzem, hogy én benne vagyok a gyakorlásban. A kezembe nyomott naplón a "gyógyítás" varázslattal kapcsolatban találhattam fontos infókat több oldalon keresztül. Fura volt nézni Adam-et, amint megvágja magát és azt várja, hogy begyógyítsam a sebét vagy valami nagyon hasonlót produkáljak. Úgy mondjuk elég nehéz, hogy szemben foglalt helyet velem és túl közel van, ezzel elvéve a figyelmemet; de azért igyekeztem valamit összehozni úgy, ahogy tanácsolva.
A beszélgetés szépen lassan elhalt, ahogyan átvette a helyét a gyakorlati részleg. Úgy éreztem, hogy az elméleti hátterét a varázslásnak elmondtam... ha még elkezdem itt szőni a kusza gondolatokat a szellemek erejének természetéről meg a többi, azzal egyelőre csak összezavarnám vele. Egyelőre ennyi elég lesz. Talán csak egyetlen egy dolgot fűztem hozzá: - Neked mindig is a mágiához volt nagyobb affinitásod. Remélhetőleg ez a tulajdonságod még nem veszett el. Láttam rajta, hogy eléggé tanácstalan, talán még ideges is a dolog miatt. Ezzel semmi probléma sincs, elvégre mindenki ilyen, amikor elkezd használni egy olyan erőt, amit addig csak a meséből ismert. Remélhetőleg ezen hamar túllendül, mert onnantól gyorsabban fogunk tudni haladni... mert az idő most minden, csak barát nem... fokozottan ellenséggé vált.
Egy darabig csendben ültünk egymással szemben, de semmi sem történt. Azt láttam Jenny-n, hogy nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Oké, azt mondtam, nem mondok semmit... semmi elméletit. Ugyanakkor a gyakorlati dolgokat attól még ugyanúgy el kell magyarázni. - Már fel van töltődve a tested mágikus energiával, szóval már csak meg kell találnod a csatornát. Mondok egy érdekes dolgot. A kezed gyakorlatilag nem más, mint egy leadási pont. Egy olyan közeg vége, mely alkalmas a mágia átcsatornázására, egyik pontból a másikba. Példának okáért ezért van az, hogy ha valaki energiával és nem mágiával gyógyít, mint például az ezoterikus gyógyítók, már aki nem szélhámos. Ilyen szempontból a kéz egy tökéletes csatorna, a kezed pedig a megfelelő érintkezési felület az ilyesmihez - kicsit megnedvesítettem az ajkaimat. - Az egész egy gondolati játék gyakorlatilag. A mana ugyanúgy a tested része, mint bármi más, a parancsodra pedig engedelmeskedik, elvégre az elméd irányítja.
- Elsőre könnyebb, ha becsukod a szemed. Próbálj befelé figyelni, de ne úgy, mint a meditációnál. Mint ha keresnél egy hangot, egy szagot, vagy próbálod megállapítani, hol fáj a tested. Észre fogsz venni valamit, ami most idegen. Eddig is benned volt, de most, a meditáció miatt, felismerheted mana természetét. Ha megvan, kezdj el koncentrálni. Képzeld el, ahogy a mágia megindul abból az egy adott pontból. Ahogyan szépen megindul a kezeden át, melyet most a sebem felett tartasz. Szépen csörgedezik a tagjaidban, végigfolyik rajta... aztán elér a tenyeredet, melyen keresztül már tudod sugározni. Aztán képzeld el, ahogy ez a varázserő kilép a testedből, körbefogja a kezemet, majd jótékony energiaként beforrasztja és el is mulasztja azt. Ha pedig ez is megvan, akkor jön a koncentráció. Koncentrálj arra Jenny, hogy valósággá váljon, amit felvázoltál a fejedben. Hidd, hogy sikerülhet. Mert a mágia csak úgy áll a szolgálatodba, ha hiszel benne. Ezzel a hittel pedig el fogod írni a célod.
M egpróbáltam eleget tenni a kérésének, de koránt sem volt könnyű feladatom. Persze jó hírnek tűnt, hogy azt mondja a mágia jobban fog menni, mint a harc. Ugyanakkor hiába olvastam át az elméleti dolgokat többször is, hiába a mesterszavam a Gyógyítás vagy voltam csordultig töltődve mágiával; nem igazán tudtam elképzelni mit és hogyan kellene tennem. Persze ez nyilván látszik is rajta, mert Adam segíteni próbál és némi tanáccsal is ellát. A kezeim közé fogom a megsebzett tenyerét, majd az őrző unszolásának engedve becsukom a szemeimet és koncentrálni próbálok. Először nem érzek, találok semmit sem. Semmi szokatlant, de lassan valami bizsergés kezd kúszni végig a gerincem mentén és próbálok megkapaszkodni az érzésben.
Lassan sikerül elkapni, de immáron nem a gerincemnél érzem ezt a furcsa, megmagyarázhatatlan bizsergést, hanem a tenyereimnél. Próbálom beazonosítani, formálni ezt az energiát, irányítani éppen úgy ahogy elméletben megtanultam. De hiába koncentrálok, semmi sem történik. Mintha még valami hiányozna még. Érzem, szinte tudom is, minden porcikám jelzi ezt; de mégsem tudnám leírni vagy elmondani egészen pontosan mit hiányolok. Már a könnyeim is kicsordulnak szinte a nagy erőlködéstől, legszívesebben hisztizni volna most kedvem a tehetetlenség érzésétől, hogy ennyire hasznavehetetlen vagyok aki még erre se jó. ~Pedig szeretem és nem akarom elveszíteni, mert kudarcot vallottam...~ Egy pillanatra mintha megmozdultak volna a zsigereim ettől a gondolattól; belém pedig hirtelen csap a felismerés hogy mit kell tennem.
Arra gondolok, hogy meg akarom gyógyítani, mert szeretem és azt akarom, hogy jól legyen. Pár másodperc telik csak bele, s Adam kezét körbeöleli a belőlem áradó energia, a sebe összeforr kezeim között; ám én még mindig nem eresztem el a kezét. Olyan meleg, és jól esik tartogatni. Pontosan tudom, hogy már nincs rám, az energiámra szükség. Egyszerűen érzem, mintha szenzorral tapogattam volna le a kezét, hogy már nem kell begyógyítani a sebét, mert begyógyult rég. Tenyerét a számhoz emelve egy puszit adok rá ajkaimmal finoman, alig érintve a kezén lévő bőrfelületet; hogy aztán zavart és fáradt mosollyal arcomon eresszem el. Elég sokat kivett belőlem így elsőre ez a dolog. Most vizsgálom csak meg jobban a "remekművemet", s tényleg nyomtalanul eltüntettem a vágást. Még csak halvány csík se jelzi azt, hogy korábban itt sérülés volt. Döbbenetes, de tetszik, nagyon is.
Az idő meglódult, ahogyan belemerültünk a mágia rejtelmeibe. A kezdeti sikerélmény, a Gyógyítás megtanulása megadta a szükséges lendületet. Itt Jenny láthatta, hogy egyáltalán nem olyan nagy ördöngösség ez az egész. Nem megtanulhatatlan, nem megfoghatatlan. Egyszerűen csak rá kell koncentrálni arra, hogy sikerüljön, el kell hinni, hogy bizony kivitelezhető mindaz, amiről regélek neki. Hogy nem csak humbug az egész. Elsajátítható, megtanulható, alkalmazható. Amint ezzel Jenny szembesült, már lényegesen könnyebb dolgok elé néztünk. Mondhatjuk, hogy a tűzkeresztség meghozta a hatását.
Szépen sorrendben akartam haladni, szóval kezdtük az első fokozatú mágiákkal. Azt akartam, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát elsődlegesen, hogy ha egyedül kerül veszélybe, ezért a Páncél mágia került terítékre. Egy új fajta mana-felhasználással szembesülhetett, elvégre a páncél most nem egy adott pontra koncentrál. A test adott pontjain kiszivárogva alkotja azt a masszív védőburát, mely körbeveszi a használóját. Maga körül kellett megszilárdítania a varázserejét és állandóvá tenni, hogy ne omoljon össze a védelem rekordgyorsaság alatt. Nem kevés időbe telt, de végül meg tudta csinálni… na és hogy hogyan teszteltük? Egyszerű, megütöttem. A páncél eredetileg vérfarkasok ellen volt, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag egy ember ütését meg kellett akasztania. Az ütésemet ugyan megérezte, de inkább csak szúrásként, mint éles fájdalomként. Ezt annak a számlájára írtam, hogy a harcos tetoválásom jelentősen emelte meg a fizikai erőmet.
A következő volt a Valami ezüst. Ez újfent egy új dolgot tanított meg neki: azt, hogy másra vezesse rá az erejét és azt formálja át. Rákoncentrálni a tárgyra, körbevonni a varázserejével, majd megszilárdítani rajta a varázslatot. A végeredmény pedig ugyanaz a tárgy, csupán ezüstös csillogással… és elég sok fájdalommal a vérfarkasok irányába. Ez a mágia viszont egyáltalán nem hosszú távú dolog, alig pár percig marad csak meg. Átalakítani úgy egy tárgyat, hogy megtartsa az eredeti szerkezetét, más is legyen… nagyon fáradtságos meló, nem tudom, talán fél óra volt a legtöbb, amiről tudtam, hogy sikerült, de én 10 percnél sosem bírtam tovább és már akkor is vért izzadtam majdhogynem. Mindenestre végül egy kis, ezüstösen csillogó szobrocska lett az eredmény.
Ezt követően jött a Hatodik érzék, mellyel szintén a saját védelmünket lehetett tökéletesíteni. A Páncél megadja a fizikai védelmet, de ez a varázslat segíthet elkerülni azt is, hogy egyáltalán bekapjuk az ütést magát. Igazából a varázslat annyira nem nehéz, itt most az agyunkra kell koncentrálni és kiélesíteni a megérzéseinket. Ugyanakkor csalóka, elvégre ilyenkor a megérzéseink olyan élesek, hogy bármire bejelezhet a veszélyérzetünk… még a lábunkhoz dörgölőző macskára is. Majd hozzászokik.
,,Laboratóriumi körülmények között” került elsajátításra a Lámpás. Ehhez elég volt egy sötét szoba, bár majdnem megvakultunk, amikor Jenny-nek először sikerült megidéznie fényt. Majd két órán keresztül üldögéltünk a sötétben, amikor egyszer csak lő világosság és majdnem kiégett a retinánk a kezébe koncentrált varázserőnek köszönhetően. Na ilyen gyorsan sem láttam még őt fényforrást lekapcsolni. Hasonlóan házon belül foglalkoztunk a Rettegéssel. Újfent egy olyan varázslat, amit máson kellett alkalmazni, csak ez is rövid lejáratú volt. Meg kell érinteni a másik egyén félelemérzetét és a sokszorosára növelni. Ez így leírva érdekesnek tűnhet, csak hát én voltam a kísérleti alany… és… nos, amikor sikerült, kissé túllőtt a célon. Soha életemben nem rettegtem még ennyire, legalább is az utóbbi pár évtizedben biztosan nem.
Viszont ekkor eljött egy vízválasztó helyzet. Előjöttek a farkasokkal kapcsolatos mágiák, ami idővel borsot tört az orrom alá. Ezek voltak az első olyan dolgok, amikor már nem a szobámban folyt a dolog. A Falkaszag eléggé körülményesre sikerült. Felkerestük azokat a területeket, amelyhez köze van valamely falkának és ott igyekeztünk behatárolni a szagmintát. Az őslakosok esetében ez nem jelentett gondot, a falkaterületük peremén, ahol még gond nélkül lehet mozgolódni, sétálgattunk, idővel megtaláltuk, amit keresünk. A betolakodók esetén már gondban voltunk, elvégre ők nem szabad terepen tanyáztak. Ott az esetleges érdekeltségi területeiket néztük meg, de nem egy épületben voltunk – a hotelt leszámítva, annak csak a közelébe mentünk -, mire összeállt a kép.
A Keresés is elég érdekesen sikerült, Abitől kaptam engedélyt, hogy bemenjünk oda, ahol az eszenciákat tárolják. Ugyan ezek már konzerváltak, de lényegében akkor is farkashoz tartoznak, így mikor a varázslatot sikerült elvégeznie, láthatta, hogy mivel is van dolga. A biztonság kedvéért ezt az erdőben is leteszteltük, ahol gond nélkül sikerült megtalálni az esetleges eszenciákat, például szőrszálakat. Ezeket gondosan össze is szedtük, később még jól jöhetnek.
Na de a gond ezután jött. A következő a Zavarás lett volna, de ahhoz meg alany kellett, hogy normálisan le tudjuk tesztelni. Az lenne a legjobb, ha sikerülne egy farkast bevonnom a dologba, de az ismerőseim közül nem sokan jöhettek szóba. A falkatagok élből kiestek, elvégre Will kikötötte, hogy nem igen akarja reklámozni Jenny-t. Odette-n is gondolkoztam, de neki biztos megvoltak mostanában a maga gondjai is, szóval nem akartam zargatni. Végül a sors megoldotta helyettem a dolgot: Fairbanks utcáin sétálva belebotlottam Lupinba, a magányos farkasba, akit még Skóciában ismertem meg. Mit ne mondjak, nem kicsit ütközött meg, amikor egy jóval beszédesebb Adam Revenorral találkozott, mint akit ő ismert. Hosszan beszélgettünk aznap.
Elmondta, azért jött Faibanks-be, mert látni akarta azt a területet, ahonnan annak idején elindult a vérfarkasok öröksége. Az egyetlen hely volt, ahová nem jutott el eddig, utoljára tartogatta. Most pedig itt volt, pár hónapra tervezte maradni, mielőtt tovább áll. Eszembe jutott a lehetőség és megkérdeztem, hajlandó lenne-e kicsit kísérleti alany lenni. Nevetve mondott igent, elvégre hasonlóban még úgy se volt dolga. Cserébe annyit kért, hogy ismertessem össze egy informátorral, mert jelezni akarja nekünk az ittlétét, illetve hogy ne nagyon zargassuk, míg itt van. Jól tudtam, hogy az öreg nem bajkeverő, szóval rábólintottam és még aznap jeleztem az illetéseknek.
Szóval Lupin volt az, akin Jenny kipróbálhatta a Zavarás varázslatot. A gyakorlás során Lupin érzékszerveit kellett megbolondítani, pontosabban az orrát, hogy ne közölje egyáltalán az információt a tudatával. Kicsit feszélyezte, hogy egyenesen egy farkason kellett ,,gyakorolnia”, úgy, hogy ezzel ő is tisztában van, de igyekezett megoldani a feladatot. Órák kérdése volt, de végül Lupin elégedetten bólintott, jelezve, hogy nem érzékeli Jenny szagát. A biztonság kedvéért, gyakorlásként a Falkaszagot is kipróbálta. Nem érzékelt falkát. Ilyen egy igazi kóbor farkas.
Ezzel végére is értünk az első szintnek. Normál esetben évekig, de legalább egy fél évig biztosan eltartott volna a gyakorlás. Viszont szerencsénk volt. Egyrészt ott volt a könyvtár, amiben rengeteg feljegyzés lapult, ha valami nem volt tiszta. Másrészt Jenny-nek folyamatosan jöttek elő az emlékei. A meditálás, illetve a korábbi, ismerős érzések feltárták előtte, hogy mit kell tennie. Mint ha ezernyi kapcsoló közül pont az ragyogott volna fel, amit meg kell húzni. Emellett én is segítettem neki emlékezni, régi emlékek felidézve… illetve… odaadtam neki azt a csomagot, amit a gyógyítás gyakorlása előtt kaptam. Hogy mi volt benne? Sürgöny Kínából, Mei elküldte Jenny cuccait.
Mehettünk a második fokozatra. Mint az előbb, most is a mesterszóval kezdtük. Legyen csak meg az először rögzülve, aminek a legjobban kell működnie. Szóval a Leplezéssel kezdtük. Ehhez újfent segítségül hívtuk Lupint, elvégre ő sokkal jobban meg tudja állapítani, hogy kin érződik a mágia és kin nem. A gyakorlás rekordidő alatt ért véget. Nem hiába, mesterszóról van szó, ez már annyira bele volt rögzülve, amennyire csak szükséges. Ráadásul informátoroknak létkérdés lehet egy jó leplezés.
Azért, hogy ne minden második nap jelezzem a farkasnak, hogy szükség lenne rá, ezért egy blokkba gyűjtöttem az ordasokkal kapcsolatos mágiákat. Igaz, ebben a szekcióban egyetlen egy maradt. Ez a Mérce volt, hogy meghatározhassa, mégis milyen farkasokkal van dolga erősség ügyileg. Informátoroknak újfent fontos. Ilyenkor általában az információ a másik aurájából áll össze, a lenyomatokból. Végül kiderült, hogy Lupin igazából hány éves is, mire ő csak felsóhajtott. Olyan hosszú időt élt már meg, hogy nem is tartja igazából számon, csak néha gondolkozik rajta el. Ez is egy olyan dolog volt, amit én aligha érthettem meg… hiába nem voltam már mai gyerek, az én életemet nem lehetett évszázadokban mérni.
A következőt, a Követést, kicsit játékosabbra fogtam, bár jobban belegondolva ennél jobban ugyan nem lehet gyakorolni. A varázslat lényege annyi, hogy az erőnk egy kis részét rátapasztjuk az adott tárgyra, melyet aztán, mint egyfajta detektor, követni tudunk x ideig. A titok nyitja igazából azon van, milyen erősen rögzítjük rá a manánkat. Annyira nem kell nagy mennyiségre gondolni, de mivel a testünk része, mégis lehet érzékelni. Szóval pár óra után Jenny-nek sikerült végrehajtania megfelelően a ráhelyezést egy érmén, de aztán csak ezután jött a lényeg. A szobámban várakozott, míg én elhelyeztem valahol a tárgyat. Úgy negyed óra múlva jöttem vissza és indult a kacsavadászat. Igen ám, csak hogy egyáltalán nem akart előkerülni. Mindig, amikor azt hitte, hogy biztos helyen van, hirtelen már máshonnan érzékelte. Végül úgy egy óra után a könyvtárban lyukadtunk ki, ahol az egyik tanonctól kérte el a pénzérmét. Még a folyosón nyomtam bele a kezébe, amikor elmentünk egymás mellett.
Na ha pedig már ott voltunk a könyvtárban, egy ilyen sunyi húzás után jöhetett a Fotómemória. Sejtettem, hogy ezzel nem lesz gond, elvégre Jenny-nek a mentális képességei, főleg ami a tanulásra használatos, mindig is fejlettek voltak. Most ezt kellett felfejlesztenie azáltal, hogy magát az agysejteket bírjuk nagyobb teljesítményre. A kezébe adtam egy párszáz évvel ezelőtt élt őrző, Mikos Traujo mágiaelméletes könyvét, melynek egy adott oldalát kellett a varázslat hatása alatt tanulmányoznia, leírnia, majd elmondania nekem. Fél óra után hibátlanul sikerült mindkettő.
Na de ezután megkaptam a magamét azért, amit a Követéssel játszottam el. A Villanás közvetlenül a szemembe robbant orvul úgy egy óra próbálkozást követően, s gyakorlatilag percekig csak csillagokat láttam ezután, valami jó nagy fehér alapon. Mint ha valaki hanggránátot vágott volna hozzám, csak most nem akart berobbanni a dobhártyám. De ezzel még nem volt vége, utána a Lángidézés varázslatot is megszívtam. Ez gyakorlatilag a Lámpásnak volt egy változata, azzal a különbséggel, hogy mivel ez tűz, ezért valamennyire melegít is, vagy akár éget. Ez viszont nem igen akart menni. Már éppen fogtam volna meg Jenny kezét, hogy segítsek neki, amikor hirtelen belobban a láng és kis híján leégette a kezemet. Utolsó pillanatban kaptam el, de így is mehettem a mosdóba hűteni a kezem.
Szerencsére a Bénítás már nem tartalmazott ilyen meglepetéseket, pedig ha a sors elég szemét, akkor bizony itt is eljátssza. A Bénítás szintén a másik agyára vagy valamely belső szervére megy rá, szó szerint, kikapcsolva azokat az idegeket, ingereket, melyek bizonyos életfunkciókért felelősek. Azért magasabb szinten elég para lehet, hogy valaki egy pillanat alatt megállítja valakinek a szívét vagy valami hasonló. Én még soha nem próbáltam ki, de ismertem olyat, aki igen. Nem nyilatkozott róla, milyen érzések kerülgették, de el tudtam képzelni. Mindenesetre Jenny-nek sikerült lebénítania az egyik karomat… aztán fél órába telt, hogy fel is oldja róla… addig szó szerint félkarú óriás voltam.
A Szellembeszéd volt az a varázslat, ahol aztán semmit nem segítettem. Alapvetően ez a fogás is a meditációból indul ki, mi pedig ugye azt használtuk, hogy feltárjuk az emlékeket. Amikor lent volt mély meditációban és kimondtam a varázslat nevét, hogy legyen mire emlékeznie, nem reagált… vagy egy órán keresztül. Amikor végre magához tért elmondta, hogy sikerült létrehoznia a kapcsolatot, ugyanis beugrottak neki az emlékei és mivel már amúgy is koncentrálva volt, úgy döntött, hogy megejti egyszerre. Elmondása alapján Leonardo Da Vinci nem is volt egy unalmas ember, mint gondolta.
Az utolsó három, második fokú varázslatot a természetben tanultuk. Mondjuk eléggé hideg volt már ekkor, de túl lehetett élni. Lehet így nem is volt olyan nehéz a Hőlátást megtanulni. Alapvetően mágiával kellett ilyenkor azt a spektrumot megváltoztatni, amit a szem képes belátni, észlelni. Gyakorlatilag a szemünk ilyenkor olyanná válik, mint egy hőkamera, bár a sima látást nélkülözni kell, más tényezőket érzékelve az emberi testből. A hideg, esti közegben sétálva így nem volt nehéz meglátnia a különböző élőlényeket.
Utána Madárlesre mentünk, ami viszont egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak. De nem azért, mert Jenny-nek nem ment volna amúgy. A szabadban ha megközelítettük a madarakat, azok nem igen akartak közel maradni és elrepültek, mielőtt sikerrel járhattunk volna. Gyakorláshoz ez lehet kicsit hardcore volt, de én csak a tizediknél untam meg és inkább elvittem a Fairbanks-i madárházba, hogy majd ott nyugodt körülmények között csinálhatja. Mondjuk kicsit furcsán néztek rá a látogatók, amikor egy csomó ideig szemezett az egyik fülesbagollyal, utána meg le kellett ültetnem egy padra, nehogy valaki fellökje, az tény. De legalább láthatta végre magát más szemszögből.
A természet szavával zártunk végül. Tanulva az előzőből újfent inkább valami mesterséges területre mentünk. Alapvetően, még ha alacsonyabb létformáról is van szó, mint az ember, minden élőlénynek vannak érzései, benyomásai, valamilyen világképei. A mágiával ezeket kellett megragadni és egyfajta csatornát nyitni. Újfent elmentünk a vadasparkba, ahol… hát komolyan mondom, az oké, hogy az emberek bunkók tudnak lenni, de néhány állat is eléggé fenn hordja az orrát, ami nekem eddig fel sem tűnt. A flamingó például hozzá se akart szólni, amikor létrehozta a kapcsolatot, annyira lefoglalta az, hogy pózoljon a látogatónak. Az egyik majom meg eléggé foghíjjal válaszolgatott neki, mint ha ő valami nagy úr volna a ketrecében… komolyan mondom, még egy sündisznó volt a legnormálisabb. A növényeket is teszteltük, így a botanikus kertbe látogattunk el. Talán a növények egyszerűsége miatt, de nem voltak problémáink.
Ez volt az a pont, ahol már elég gyors volt a fejlődés. Eddig is tudtam, hogy Jenny-nek boszorkányos érzékei vannak a mágiához. Fogékony volt rá, képes volt gyorsan tanulni, megérteni a mágia lényegi részét és alkalmazni. A mostani fejlődése viszont engem is meglepett. Minél többet tanult, annál jobban megjött az önbizalma a dolgokhoz. Meditálásnál például ekkor már segítenem se kellett, megoldotta magától. Ám az instruktort ez a haladás nem tette feleslegessé, hiszen én ismertem a varázslatokat, amiket meg kellett tanulnia. Az emlékek pedig… jöttek… szépen sorjában, ha nem is futószalagon. De már egyre több minden bukott elő az elméjéből… ezért is álltunk ott, ahol.
Szóval, nem volt más, mint előre, hiszen már láttuk a fényt az alagút végén. Harmadik szint, itt jövünk! Újra a következő mesterszó került elő, mely a Hamis aura volt. Talán az egyik legaljasabb képességünk volt, amikor farkasnak voltunk képesek kiadni mágia útján. Ám a gond az volt, hogy ez az idősebb farkasok ellen nem működik… így Lupint se kérhettük meg, hogy vizsgálja meg. A segítség egy megbízás keretén belül érkezett. Fairbanksbe érkezett egy fiatalabb farkas, akit azonosítanom kellett. Ekkor már egy-két napja folyt a gyakorlás, szóval a lánynak már volt elképzelése, mit kell megváltoztatnia az aurájában. Így magammal vittem a találkozóra, előtte magára szórta a varázslatot. A beszélgetés végére derült ki, hogy teljesen elhitte a farkas, hogy egy másik van velem, nem pedig egy ember. Talán azóta se esett le neki… nem tudtam megkérdezni tőle, hamarosan elhagyta a várost.
A következő két varázslatnál viszont már Lupint is segítségül hívhattuk, még ha annyira nem is következtek kellemes percek a részére. A Sípszóval kezdtünk, azzal a meglehetősen kellemetlen varázslattal, mely képes megőrjíteni a vérfarkasokat. Ilyenkor az élőlények hallószerveit teszi jóval érzékenyebbé és mivel alapvetően a farkasok hallása jobb az embereknél, így a kellemetlenség felerősödik. De olyannyira, hogy igazából ez még az emberi fül számára is veszélyes lehet. A tesztelés aztán megtörtént némi felkészülést követően, Jenny pedig végrehajtotta a varázslatot. Emlékszem, néhány másodpercig úgy éreztem, mint ha félreverték volna a harangokat a fülemben, még ha annyira nem is volt bántó az egész. Viszont még Lupin arca is elborzadt egy kis időre.
A Csapda következett ezután, vagyis egy újabb kívülre helyezett manás dolog. Nem voltam benne biztos, hogy Lupint teljesen be tudja-e majd zárni vele, elvégre csak mostanában nyerte vissza a varázserejét és azért a farkas mégiscsak túl volt már a második évszázadán. Végül nem csalatkoztam a megérzésemben. A csapda tökéletesen fel is állt, minden a helyén volt. Viszont amikor Lupin belelépett és tanulmányozta az őt körbevevő erőteret, közölte, hogy szerinte farkas alakban gond nélkül ki tudna törni belőle. Ugyanakkor hozzátette, hogy ez azért nem annyira gyenge, egy fiatalabb farkast vissza tud vele tartani. Csak gyakorolni kell és azzal nem lesz gond.
Nos… fogalmazhatunk úgy, hogy elérkeztek az anti-farkas varázslatok, persze itt már Lupin nem segédkezett. Finoman szólva egyikünk se volt annyira szadista, hogy leteszteljük rajta a dolgot. Az Ezüst fullánk került terítékre, Jenny pedig megjegyezte, hogy ez eléggé morbid. Amikor a megfelelő gyakorlás után sikerült végigcsinálnia a varázslatot, elmondta, milyen érzések kerülgették. Ahogyan megformázódott az ujjában az ezüst lövedék, szépen megszilárdult, majd végén sikerült kilőnie az ujjából… na igen, ismerős volt, először én is megdöbbentem rajta. Ez a töltény majdhogynem akkora volt, mint egy felnőtt férfi mutatóujja, jóhogy eléggé furcsa. De legalább hatásos… bár tudnám, ki volt az, aki kitalálta.
Na viszont ha már az ujjaknál tartottunk, hát itt voltak az Ezüstkarmok, az én egyik mesterszavas varázslatom. Amikor először megmutattam neki, hogy mi is kellene produkálnia… hát szerintem körülbelül egy pedikűrös is így nézhetne, ha ilyen kezekkel odaállítanék hozzá. Eléggé összetett varázslat volt. Nem elég, hogy meg kell változtatni a körmök anyagát, de a molekulákat elnyújtva meg is kell őket hosszabbítani. A tökéletes közelharci fegyver, ha közel jön egy farkas. Emlékszem, annak idején ezzel vágtam fel annak az alfának a gyomrát is, amelyik a Kék Pávának parancsolt… Jenny ,,gyilkosainak”. Ez a varázslat viszont eléggé kimerítő, szóval két napot szórakoztunk vele, mire a lány is meg tudta úgy növeszteni a körmeit és elég szilárdra is sikerült.
Ezt követően egy újabb, informátoroknak hasznos képesség került elő: Visszajátszás. Most élesben is kipróbálhatta azt a varázslatot, amellyel annak idején „Daniel” leírásához hozzájuthattam. Elég hasznos volt, bár már túlmutatott azokon, amiket eddig tanultunk. Itt most egy adott terepet ért lenyomatot kellett megtalálni, azokat összeállítani és lejátszani a fejünkben, mint egy filmet. Szintén elég kimerítő, de hasznos. Kicsit megint játékosra vettem a kipróbálását. Kiküldtem a szobából és tíz perc múlva behívtam. Azt kellett megmondania, mit csináltam eközben… én pedig újfent megilletődtem, hogy ez a varázslat mennyire más szemszögből látja a dolgokat, mint ahogyan a cselekvő.
Utána játszottunk Jedi Lovagot, ezt is a Szellemkéz segítségével. Oké, nem teljesen igaz ez, eléggé a képesség segítségével eléggé minimális volt az a súly, amit meg tudtunk emelni. De például egy egyszerű kőből egész jó lövedéket lehetett vele csinálni, szóval hajrá. Viszont trükkös volt, elvégre az eddigi varázslatokkal ellentétben nem feltétlenül kellett ahhoz fizikai kontaktust létesíteni a céltárggyal, hogy utána mozgathassuk… hanem távolról is meg lehetett bűvölni. Ez elég sok koncentrációt igényelt, mire valaki elsőre átívelte a mágiáját az éteren egy, a szoba túlsó felében levő tárgyra… speciel most egy dobozra. Órákba telt, mire meg tudta mozdítani. Ilyenkor áldottam az eget, hogy teljesen nem veszett el a tudása, vagy csak lappang… különben sokkal tovább tart elérni ezeket az eredményeket.
A Burokhoz segítséget kértem, elvégre kellett valaki, aki kívülről szemléli az eseményeket, míg én odakint voltam. Az egyik fiatal tanoncot hívtam le hozzá a kiképzőterembe, hogy kísérje szemüggyel a dolgot. Az egyik legkiterjedtebb varázslatot vettük elő a Burokkal, hiszen akár a teret és időt is képes manipulálni. Pedig gyakorlatilag percek alatt felhúzható, de mégis, mint ha saját dimenziót lehetne teremteni a varázslattal. Eléggé durva, meg kell hagyni. Idő kérdése volt, de aztán létrejött az esemény. Percekig álltunk odabent, beszélgettünk, míg feloldotta. A tanoncot megkérdezve kiderült, hogy homályosan látott minket, sőt, talán ha nem is tudja, mit kell nézni, nem veszi észre, hogy ott vagyunk.
Végül eljött a talán legkimerítőbb varázslatunk: az Elemi kapocs. Alapvetően egy őselemet kezelni sosem volt egyszerű. Az ember már régóta kísérletezik vele, kismértékben nincs is gond… de a természet… a természet már rengetegszer rácáfolt az emberre, jelezve, hogy nem maradéktalanul nem adja oda az erejét. Így volt ez az Elemi kapocs esetén is. Pusztító erőt ad, de alaposan legyengíti a használót. Emlékszem, én legelőször ájultan estem össze annak idején, amikor kipróbáltam, annyira eluralkodott rajtam.
Jenny őseleme már évtizedekkel korábban meg volt határozva, így ezt a részt átugorhattuk. De a neheze, a használata, megszelídítése csak ezután jött. A lány szokatlanul sokat meditált előtte, mire rászánta magát… s napokig gyakoroltunk. Ezt az egy varázslatot. Napokig igyekezett előhúzni magából valamit, ami hasonlít a végeredményre. Nagyon nehéz volt, s ezt jól tudtam. Nem siettem. Türelmesen vártam, tippeket adtam, segítettem, ahol tudtam… mire végre a napok terméke beért is sikerült megcsinálnia. Sikerrel járt, ahogyan a kiválasztott őselem materalizálódott a mágiája során, a manáján keresztül. Gyönyörű látvány volt.
Talán így visszaemlékezve úgy tűnt, könnyű dolgunk volt… de téved, aki ezt hiszi. Rengeteg gyakorlásunk volt benne. Voltak varázslatok, melyek hamar megadták magukat… de voltak, melyek órák, napok gyakorlásába teltek. Rengeteg türelem… rengeteg befektetett energia, idő… útmutatás. Ez mind benne volt az elmúlt hónapokban. Nagyon keveset pihentünk, ezek gyakorlatilag kimerültek az alvásban, az étkezésben meg a meditálásban. A szabadidős programok is redukálódtak… s közben még ott voltak a harci gyakorlatok is, amiket szintén nem hanyagolhattunk el. Így az életet el kellett… ez a rohanás, ez a határidő ezt eredményezte. Alig mozdultunk ki más okból, mint tanulás. Mindez pedig nagyon kimerítette Jenny-t… nem egyszer előfordult, hogy már nem tudott hazamenni és elaludt az ágyamban. Kemény időszak volt.
De úgy éreztem, megérte. Jenny betanulta az összes varázslatot, amit átvettem vele, újra a magáévá tette őket. Még gyakorlásra, csiszolásra szorul, elvégre futtunkban kellett alkotnunk valamit. A sietség sosem jó megoldás, ezért is féltem előre, hogy talán idővel ez a gyors tempó rosszul fogja kivenni magát. De mi mindent megtettük. Kemény munka volt benne, hogy eljutottunk erre a szintre… de elmondható: Jenny december elejére harmadik fokú mágiahasználó lett. Mindent tudott ilyen téren, amire szüksége lehet… a varázslatokat, az elméletet. Ebben pedig az előkerült, előhozott emlékek is hatalmas segítségre voltak. Máskülönben nem lehetett volna megcsinálni… egyáltalán nem. - Kész – rogytam le fáradtan a székbe az utolsó napon. – Többet nem tudok neked segíteni a mágiában, mert már felettem leszel szintben. De holnapra keresek neked valakit, aki átveheti a képzésedet.[/b]
A z elmúlt hónapok eseményeit nézve elmondható, hogy úgy tűnt az idő mintha meglódult volna velünk együtt, ahogy egyre jobban elmélyedtünk a mágiában. Úgy tűnt a kezdeti sikerélmény elég magabiztosságot adott ahhoz, hogy legyen kitartásom a későbbi nehezebb dolgokhoz is. Mondjuk egyébként sem szokásom feladni semmit sem, aki kicsit is ismer elmondhatja kitartó vagyok ha nem egyenesen makacs. Adam fokozatosan, szintről szintre haladt velem a mágiával.
Őszintén szólva túl lassúnak éreztem a dolgot, de úgy tűnt szükségem is van arra, hogy elfelejtsük az idő sürgetését. A Páncél-lal külön meggyűlt a bajom, pedig igencsak hasznos védekezéskor. Kezdetben folyton összeomlott a magam köré vont védőburok, idő kellett mire tartóssá sikerült konzerválnom. De még így is a tanoncokhoz képest rekord idő alatt jöttem rá a dolog nyitjára, valószínűleg mert már annyira belém ivódott korábban a használata. A legérdekesebb az volt, amikor teszteltük a dolgot. Ugyanis Adam megütött. Na nem óvatoskodhatott túlzottan, de így is csak szúró érzésre hasonlít amit a mágiával eltompított ütése okozott.
Mivel a vérfarkasok elleni egyetlen, valamit is érő fegyver még mindig igazából a mesékben is szereplő ezüst, így a Valami ezüst névre hallgató varázslattal is megismerkedtem újfent. Rá kellett döbbennem, hogy minden mágia fajta más és más módon hívható elő, másra kell figyelni közben. Bár hasonlított a Páncél-ra abból a szempontból, hogy körbe kellett vonni valamit vele és megszilárdítani rajta; az mégsem a testem, hanem egy tárgy volt csupán. Hitetlenkedve néztem a végeredményt, ami ezüstösen csillogott a kezemben és röpke negyed óra elteltével minden esetben eltűnt kivétel nélkül. Minden estre eléggé megterhelő volt szellemileg a dolog, le is fárasztott vele alaposan pedig csak egy kis szobrocskát kellett ezüsttel bevonnom.
Lazításképpen a Hatodik érzék-et tanulhattam meg újra; ám sikerült megtapasztalnom, hogy amilyen könnyedén végrehajtottam a varázslatot, az olyan hálátlanul megbízhatatlanul viselkedve a fejünk felett elrepülő madarakat vagy épp a pincében ólálkodó macskát is veszélyként jelezte. A másik ilyen kissé kellemetlen élményt okozó - ám szintén könnyedén sikerülő varázslat a Lámpás volt. Órákba tellett, mire rájöttem a dolog nyitjára. Utána viszont első próbálkozásra olyan erőteljes fényforrást produkáltam, hogy jobbnak láttam megszüntetni a dolgok különben félő volt, hogy a szemünk világa fogja bánni hosszú távon a dolgot. Utána percekig nem láttam semmit a szemeim előtt táncoló karikáktól, pedig ismét sötét lett.
A tanulás során egyértelműen kiderült számomra, hogy a Rettegés varázslata igen hasznos tud lenni. Ugyanakkor ez volt talán az egyik olyan, ami bár nem rajtam alkalmazták nekem is fájdalmat volt képes okozni. Mármint lelki értelemben. Egyszerűen olyan elgyötörtté, sőt merem állítani megtörtté vált Adam eközben, hogy képtelen voltam sokáig fent tartani a varázslatot. Önként szüntettem meg, mert nem bírtam nézni, ahogy szenved tőle. Fogalmam sincsen, hogy mit mutatott neki a mágia, bár halvány sejtéseim vannak arról mitől retteghet mindennél jobban. Bármi is legyen az, velem kapcsolatos. Egy biztos, koránt sem volt kellemes egyikünknek sem a dolog.
Úgy tűnt egész jó ütemben haladunk, ám akadt egy bökkenő. Nem tudtuk a többi varázslat oktatását gyakorlati síkra terelni, mert mindegyikhez egy farkasra is szükségünk lett volna, mint tesztalany. Én már kezdtem totálisan kétségbe esni, hogy most akkor mégis mi legyen. A Falkaszag varázslatát rendkívül nehezen tudtuk megvalósítani például a betolakodó falka esetében, hiszen ők ott vannak a városban szinte mindenhol, míg az őslakosok területének szélénél könnyedén túljutottam a dolgon. Fura volt, ki kellett tapasztalnom szóval lejártuk a lábamat, mire megéreztem amiért jöttünk és sikerrel jártam.
A Keresés kifejezetten bulinak tűnt, azt hittem sima ügy lesz. De sikerült meglepnie Adam-nek, így konzervált eszenciákhoz is volt szerencsém egyúttal. Az erdőben érdekes volt kissé a farkasszőrök után kajtatni, de sikerült valamennyit összeszednem. Csak kérdés elég lesz-e amennyit találni tudtam vagy sem. Ám ennél jóval nagyobb bajokkal is szembe kellett néznem, miszerint kellett egy farkast találni, aki hajlandó alávetni magát a tesztelésnek. Eleve informátorként nem igazán akartak reklámozni, a lassan részlegessé szelídülő amnéziámról már nem is beszélve. Úgyhogy legfeljebb kóborok jöhettek szóba, azonban velük meg épp az a gond, ami az előnyük is, egyedül vannak és szinte semmit se tudunk róluk. Ingoványossá vált a terep.
Azonban Adam-re mégis rámosolygott a szerencse, mert skóciai farkas ismerősébe botlott egyik nap az utcákat róva. Elhárult hát minden akadály, jöhetett a Zavarás varázslatának éles tesztelése. Érdekes volt, hogy a stílusosan csak Lupin névre hallgató farkassal szemtől szemben állva kellett bizonyítanom. Az adrenalin futkosott szinte a bőröm felszíne alatt az ereimben, ám a kezdeti feszélyezettséget hamar felváltotta az elégedettség, amikor zavartan vallott színt a farkas arról, hogy sikerrel jártam. S ha már úgy felbátorodtam, egyből a Falkaszagot is kipróbáltam rajta újabb diadalt aratva a végén. Meglepően gyorsan letudtuk az első szintű mágiát, így lelkesen vetettem bele magam a következő "év" anyagába. Adam mesélte, nekünk éveink voltak erre korábban Kínában.
Talán kicsit ennek is köszönhető, hogy sikerült így felgyorsítani a dolgokat. De volt még egy tényező, ami mindennél többet segített... a mágiával, a régi tudásommal kapcsolatos emlékek lassan kezdtek visszaszállingózni. Sokszor bár nem sikerültek a varázslataim egyből, mégis egy-egy benyomás, érzés segített átlendülni a holtpontokon és újra kitalálni magamtól, hogy mit is vár el tőlem Adam. Mondhatom azt, szerencsénk volt. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy sikerre vigyük a dolgot. Ott voltak a könyvek és feljegyzések halom szám a könyvtárban, bár mindig volt valaki aki felügyelt minket és ez sokáig zavart. Az, hogy Adam készített fel, olyasfajta intimséget adott, amiben nem vettem jó néven, hogy gyertyatartóként akarnak egyesek részt venni.
De persze nem volt beleszólásom. Emiatt viszont nem is szerettem a könyvtárban lenni, inkább csak muszájból voltam ott. Merthogy igenis tudtam jól szükségem van arra, hogy alaposan mindenen átrágjam magamat. Ugyanis bőven akadt dolog, ami elvonta a figyelmemet. Kínából kaptam egy szép nagy csomagot, Mei elküldte Adam-nek a cuccaimat. Furcsa volt kezembe fogni a korábban használt dolgaimat, igazából alig-alig jelentenek mostanra számomra valamit. De jól esett a tudat, hogy egy újabb darabot kaptam vissza régi önmagamból. Azonban nem igazán volt idő a nosztalgiázásra, haladni kellett tovább az oktatássommal. Adam következetesen a mesterszóval kezdte megint. Azt mondta, hogy fontos az rögzüljön mindenféleképpen. Így a Leplezés-sel folytattuk, amihez Lupin segítségét kellett kérni újból.
A viszolygásomat a farkasok iránt - köszönhetően "Daniel"nek vagy épp a 25 évvel ezelőtt történtek miatt - valamelyest csillapítani tudta a vele való ismeretség és közös gyakorlás; de mindig ügyeltem arra, hogy Adam ott legyen elérhető közelségben. Ő bármikor képes volt megnyugtatni a jelenlétével. Talán ezért is sikerült ismét várakozáson felülire teljesítenem a dolgot. Ugyanis rekordidő alatt letudtuk a mesterszavamat. Kissé olyan volt, mint amikor az ember előveszi a szekrényből az évszakváltásnál a régi ruháit és felpróbálja őket újra. Azonban a következő varázslat ha nem is a legfontosabb volt az informátoroknak, de igencsak lényeges és meghatározó. Nagyon sok múlhat azon, hogy jól sikerül e vele információt szereznünk vagy sem. A Mérce szerint Lupin 367 éves, amitől finoman szólva is leesett az állam; ám a farkas csak egy beletörődő sóhajtással vette tudomásul eme tényt.
Döbbenetes. Olyan fiatalnak tűnik - a szemét leszámítva, azon azért látszik jóval idősebb lélek lakozik e testben ezt egyből kiszúrtam - és mégis mennyi mindent láthatott már az életben. Igazából ő az első farkas, akiről nem az jut elsőre eszembe, hogy egy szörnyeteg. Mármint, akiről eddig kiderült nos... hát koránt sem tett rám túl jó benyomást "Daniel" vagy a néhai merénylőm, maradjunk ennyiben. Ha azt gondolnátok annyira könnyű dolgom volt és kesztyűs kézzel bánt velem Adam, hát tévedtek elég nagyot. A legjobb példa erre a Követés varázslata, amivel alaposan a bolondját járatta velem. Azzal még nem volt gondom, hogy a kijelölt érmére rögzítsek valamennyit a bennem rejtőző mágiából... de megtalálni?! Mintha tűt keresne az ember a szénakazalban. Én legalábbis úgy éreztem, mert sehogy sem akart előkerülni.
Ráadásul a legbosszantóbb az volt az egészben, hogy mindig mikor már épp azt hittem megtaláltam derült ki, hogy mégse jártam sikerrel. Mintha folyton mozgásban lett volna és a tényleg úgy éreztem a bolondját járatják velem. Végül rájöttem majdnem egy óra után, - vagy több is volt?! - hogy a könyvtárban fogok rálelni az érmére. Persze egy ilyen sunyi húzás után nem is nagyon tehetett mást, minthogy valami végtelenül könnyű és egyszerű dologgal folytatja. Nem sok híja volt ugyanis, hogy ott ne hagyjam aznap első dühömben. Viszont a Fotómemória nem pusztán könnyű volt, hanem tetszett is. Adam valami több száz éves könyvet nyomott a kezembe azzal a felkiáltással, hogy mondjam vissza szóról szóra egy bizonyos oldalát, no meg írjam le. Gyerekjátéknak bizonyult, s elérkezett a számomra a "bosszú" ideje.
Persze ezúttal se szándékos volt a dolog részemről, de a Villanás kísértetiesen hasonlított arra, amit a Lámpással műveltem anno. Adam szemébe robbantottam ugyanis a dolgot, miután néhány órán át próbálkoztam. Elégedett vigyorral nyugtáztam, hogy a férfi percekig biztosan csillagokat lát csupán. Mára abba is hagyhattuk volna, de a Lángidézést még mindenféleképpen meg akartam próbálni aznap. Adam nagyon jó a tüzes varázslatokban, az egyik mesterszava is ehhez az elemhez kapcsolódik. Szóval én is tudni akartam közel olyan intenzitású varázslatot létrehozni, mint ő. Ennek persze szegénykém itta meg a levét, ugyanis épp csak fogta volna meg a kezem, amikor fellobbant a láng. Kis híján leégettem a kezéről a bőrt, így szünetet tartottunk míg Adam a mosdóban próbálta hűteni a kezét.
A Bénítás-tól ellenben tartottam. Elég egy rossz mozdulat és... De eldöntöttem, nem fogok ezen görcsölni. Amúgy is "csak" a karját kellett megbénítanom. No, de nem ez volt a legnehezebb benne. Nem, lebénítani valamit sokkal, sőt ezerszer könnyebb mint ugyanezt a varázslatot visszavonni az illetőről. Megszenvedtem vele alaposan. Azonban voltak más varázslatok is, mint például a Szellembeszéd. Ez tipikusan egy olyan dolog volt, ahol csak magamra számíthatok, egyedül kell válaszokat találnom ahhoz, hogy működjön a varázslat. Ugyanis a meditálás során Adam kimondta ugyan a varázslatot, de onnantól minden rajtam múlott egyedül. Először majdnem kétségbe estem, de beugrottak erről a korábbi emlékeim és a Mei-től tanultak alapján már gyerekjáték volt a dolog.
Csak egy szellemet kellett találnom, aki elég közlékeny is ahhoz, hogy beszélgethessek vele. A Sors pedig úgy tűnt Leonardo Da Vinci-t sodorta utamba a szellemvilágban, akiről kiderült nem csak éltében volt nagy kíváncsiskodó, de holtában is. A kellemes humoráról már nem is beszélve. Lehet szereztem egy szellem barátot, már ha létezik ilyesmi. Szinte mindent letudtunk, azonban három varázslatot Adam a végére hagyott. Ugyanis nyílt terepre, a természetre volt hozzájuk szükség. Azt hittem jégkockává fogok fagyni, mikor a Hőlátást próbálgattuk. Persze így egyből sikerrel jártam, hiszen könnyű volt az alaszkai hideg közegben megtalálni az élőlényeket. A Madárles-sel már meggyűlt a bajom. Na, nem a varázslattal volt a gond... inkább a madarakat volt nehéz becserkészni.
Kettőnk közül végül meglepetésre Adam volt az, aki feladta azt hiszem a tizedik után és vitt el a Fairbanks-i madárházba, ahol gond nélkül letudhattam a dolgot. Egy szép fülesbagolyt választottam, olyan érdeklődően nézett minket így kíváncsi voltam mit láthat olyan érdekesnek a világból. Furcsa volt a világot egy egészen más perspektívából, más színekkel érzékelni. Utána le is kellett ülnöm picit, mert a fejem fájdult meg belé szinte. Viszont kezdtem megérteni, hogy a vadon élő madarak miért menekültek el szinte előlünk. Az embereket félelmetesnek és nagynak láttam, bár Adam vagy önmagam arcképe nem volt idegen egyáltalán, inkább kellemes érzéssel töltött el a jelenlétünk.
A természet szavával zártunk végül. Azt hittem az erdőbe megyünk, de Adam talán túl kockázatosnak ítélte meg; mert inkább a vadasparkban kóborolt velem. Döbbenetes felfedezést is sikerült tennem arról, hogy az emberek mellett élő állatok mennyire szocializálódnak és képesek átvenni az emberi viselkedési formákat - amik egyébként a vadonban nem jellemzőek rájuk - és ez most kifejezetten zavaró volt. A flamingó, akivel próbálkoztam először szóba se akart állni velem. Kissé nárcisztikusnak éreztem azt, hogy a többi látogatónak való és fotómodelleket megszégyenítő pózolása jobban lekötötte, mint az eszmecsere lehetősége velem. Jobbnak láttam hát, ha a majmokkal próbálkozom. Azt reméltem, hogy mint emberszabásúak velük könnyebben fogok boldogulni. Hát nem. Végül egy aranyos sündisznó lett a nap megmentője; aztán a növények jöttek a botanikus kertben.
A harmadik szint mesterszava jött végre és mostanra már semmilyen görcsösség nem volt bennem. Úgy éreztem, hogy minél többet tudok, annál magabiztosabb vagyok. És ez jó érzés volt, valamiben jónak lenni, érteni hozzá. Az időleges kudarcok ellenére is pozitív érzés maradt meg bennem a dologról, ami motivált eléggé. Nos, ezen a szinten már szükség volt egyfajta önállóságra úgyhogy ez határozottan jól jött. A Hamis aura varázslata kapcsán hamar rájöttem anno miért is választhattam mesterszónak, igen hasznos és egyben veszélyes varázslatról beszélünk ugyanis. Képes a használóját farkasnak láttatni, ami igen hasznos dolog tud lenni, ha informátor az ember lánya és kémkednie kell vagy a farkasok bizalmába férkőznie. Egy maguk fajának szívesebben nyílnak meg vagy nagyobb esély van arra, hogy elszólják magukat.
Azonban volt ezzel egy kis baj, az idősebb farkasok ellen nem működött, így Lupin ezúttal nem tudott a segítségünkre lenni. Várnunk kellett addig, míg egy megbízás keretén belül alkalom nyílt a dolog tesztelésére. Egy ismeretlen, fiatal egyed érkezett a városba és azonosítanunk kellett. Persze folyamatosan gyakoroltunk, hogy ha itt a lehetőség egyből élni is tudjak vele. Nos, Adam kiokított mit kell és hogy mondanom persze, hogy ne bukjak le; így amikor elvitt magával a találkozóra gond nélkül bújtam a kíváncsi farkaslány szerepébe, a farkas pedig elhitte. Szerencsére hamar elhagyta a várost, így remélhetőleg sosem fog kiderülni az átverése. Nem szeretnék egy farkast se feleslegesen ellenséggé tenni, így is nyilván lesz belőlük elég a jövőben.
Szerencsére a Sípszó varázslatához már Lupin is jöhetett, mert ez nem volt kor- vagy erőfüggő dolog. Ellenben elég veszélyes, hiszen akár megőrjítheti a farkasokat az a hang, amit megidézek. A varázslat olyan jól sikerült, hogy még Adam is megsínylette, nem csak farkas komája. A Csapda ellenben kissé máshogyan működött. Egy varázserőből álló csapdát kellett elhelyeznem, amibe Lupin szépen belesétál és a terv szerint nem jön ki onnan. Csakhogy a farkas nagyon erős volt és féltem kitör könnyedén. Elvégre annyira azért még nem vagyok erős, mint fénykoromban. De szerencsére ilyesmi nem történt, azonban Lupin figyelmeztetett, hogy farkasalakban könnyedén kitörne belőle mert nem elég erős őhozzá ez. Viszont nyilván a nála fiatalabb farkasok ellen hatásos volna a dolog.
Nos… fogalmazhatunk úgy, hogy elérkeztek az anti-farkas varázslatok, csak hogy Adam szavait idézzem. De ezeket már farkasok nélkül gyakoroltuk. A sok segítség után nem tartottuk volna fair-nek, ha Lupint szadizzuk továbbra is. Kapott bőven eleget szegény így is tőlem. Ráadásul eléggé morbidnak is tartottam ezt az Ezüst fullánk nevű varázslatot. Éreztem minden egyes rezdülését a varázslatnak, mintha belőlem nőtt volna ki és ötlött volna testet a kicsinek koránt sem nevezhető fullánk. Nem igazán fájt vagy ilyesmi, de kellemesnek se mondanám azért a dolgot. Mint valami átkozott szúnyogcsípés a hátad közepén, amit nem tudsz megvakarni. Na, ahhoz volt hasonló.
Azonban a következő már szimpatikusabb volt jóval. Az Ezüstkarmok Adam egyik mesterszava volt, hiszen gyakorta használta harcban. Először megdöbbentett, amikor újdonsült "karmait" megmutatta. Még poénkodtam is vele, hogy a manikűrösök lehet elájulnának, ha ezt látnák. Viszont nem volt könnyű varázslat, lévén egy igen összetett dologról van szó. Egyszerre többféle dolog az, amit el kell érni közel egy időben, így alaposan igénybe veszi az elmét. Jó két napomba telt, mire sikerült eléggé megszilárdítani a megnövesztett körmeimet. Viszont cserébe tökéletes közelharci védelemhez. Érthető, ha felüdülésként éltem meg, hogy a Visszajátszás varázslata következett.
Nos, ez volt az a varázslat, amivel Adam rákeresett a piacon "Daniel"-re. Most rajtam volt a sor, hogy megtapasztaljam mindazt, amit Adam akkor. Vagy valami nagyon hasonlót, hiszen nem pontosan ugyanazokat a lenyomatokat kellett megvizsgálnom. Eleve ott kezdődött, hogy nem kint hanem bent voltunk. Adam kiküldött a szobánkból, és olyan tíz perc múlva hívott csak vissza. Nekem pedig meg kellett mondanom mit csinált a távollétemben.
Adam direkt leült és megnézette velem a Csillagok Háborúját, mielőtt a Szellemkéz varázslatával próbálkoztunk, így már értettem miért mondta folyton, hogy ez kicsit olyan mintha Jedi lovagok lennénk mi magunk is. A dolog valóban hasonlított kissé, hiszen az elménk és a varázslat segítségével képessé váltam mozgatni tárgyakat, amiknek nem volt túl nagy súlyuk. Így viszont bármiből fegyvert lehetett csinálni, ami elég könnyű volt hozzá, hogy felemelhessem. Mondanom se kell, leszívott eléggé a koncentráció, főleg hogy sokáig, messzire kellett mozgatnom a tárgyakat. Sejtheti mindenki, hogy nem pikk-pakk ment a dolog, hosszú órák múltán kezdett csak mocorogni a dobozom, mire fel tudtam emelni egyáltalán. Arról nem is szólva, hogy oldal irányba sokkal nehezebb volt irányítani a mozgást, mint azt elérni hogy megemelkedjen egyáltalán.
A Burokhoz szükségünk volt külsős segítségre, így Adam egy fiatal tanoncot hívott segítségül - gyanítom az elsőt, akibe belebotlott a folyosón - hogy mint külső szemlélő figyelje megfelelően működik-e mindaz, amit elméletben megtanultam. Ennek a varázslatnak az volt a lényege, hogy miután felhúztam a külső szemlélő nem érzékel semmit sem abból, ami a burkon belül történik. Se hangot, se képet, se mást, ha jól csinálja az ember. A tanonc elmondása alapján sikerült ezen a próbán is helyt állnom, mert nem hogy nem hallott minket, de állítása szerint homályosan érzékelte csak a jelenlétünket, szinte nem is látott minket. Eldöntöttem, ezt a varázslatot tovább fogom gyakorolni majd, egészen addig, míg el nem érem a tökéletes láthatatlanság illúzióját.
Nos, a legvégére maradt a legdurvább varázslataink egyike: az Elemi kapocs. Ez Adam egyik mesterszava is, a már korábban említett tűz elem az amire anno a választása esett az őselemek közül. Nos, a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy miért is tartják ezt az egyik legdurvábbnak. Elég egy kis zavar az erőben és máris elszabadul az őselem. Nem kellett kiválasztani hála égnek az elememet újra, de meglepődtem, hogy én épp a vizet választottam annak idején. Ez Adam elemének ellentétes párja volt. Igyekeztem felkészülni hozzá eléggé szellemileg, így napokat meditáltam előtte mire úgy éreztem egyáltalán neki merek vágni a dolognak. Nem akartam elrontani, most túl nagy volt a tét ahhoz. Elég egy rossz mozdulat... és bár én nem tudnám felgyújtani a szobánkat, mint Adam; de a saját magam példájából okulva tudom jól, hogy a vízzel is vigyázni kell.
Számomra nem pusztán azért volt ez nehéz dolog, mert nagyfokú koncentrációt igényelt a dolog. Nem, a múltbéli majdnem vízbefúlásaim is hozzájárultak ahhoz, hogy mélyvízi fóbia alakult ki nálam. Félek a vízbefúlástól. De szerencsére Adam megértő és türelmes volt velem. Igyekezett segíteni, tippekkel látott el, segített ahol csak tudott s ezzel megkönnyítette a dolgot nem kis mértékben. Így ha nagy nehezen is, de majd egy hét után szerintem elfogadható eredményt tudtam produkálni. Adam utólag azért bevallotta őt lenyűgözte a vízoszlop és a szökőkút is, én azonban elégedetlen voltam az eredménnyel mert úgy éreztem tovább is kitarthatott volna.
Így visszagondolva persze azt mondaná az ember, haj de könnyű dolgom volt. Pedig dehogy, vért izzadtam egyes varázslatokkal, hónapok mentek rá, mire képessé váltam mindet elfogadható mértékben használni és most is vannak olyan varázslatok, melyekben sutább vagyok. De azt hiszem megérte a sok lemondás, az alvás helyetti gyakorlás. Tényleg kimerített nem csak szellemileg, testileg is a dolog. A szoros határidő azonban nem kegyelmezett, ezt mindketten tudtuk jól. Adam végül mindent megtanított nekem eddigre, amit csak tudott... harmadik fokú mágiahasználó lettem. Az emlékeim persze lassanként szépen vissza-visszatértek, legtöbbjük épp a varázslatok gyakorlása miatt. Nem örültem neki, hogy más tanárt kapok, de Adam nem tudott volna segíteni már többet ennél. - Köszönöm az eddigieket, nélküled nem sikerült volna így ebben biztos vagyok. - Bújtam a férfihez, az ölébe telepedve.
Az égiek csodájának tartottam, amikor magamhoz tértem. Tompa fájdalmat éreztem csak, tudtam, hogy ez a fájdalomcsillapítóknak köszönhető, és ahogy körülnéztem, azt is tudtam, hogy nem a kórházban vagyok, hanem az egyetem alagsorában. Kábult voltam, és kissé zavart, de éltem. Túléltem. Hunyorogva pillantottam a két női alakra, akik körülöttem járkáltak. Abigailt és Ginát ismertem fel bennük, de lehetséges, hogy tévedtem, mert szinte azonnal újra álomba zuhantam. Nem tudom meddig nem voltam magamnál, de amikor ismét magamhoz tértem, új környezetben találtam magamat. Valakinek a szobájában. A kis fiatal gyógyító tanonc lány, Alice ült mellettem. Kék szemeimet rajta pihentettem, s amikor láttam az örömöt az arcán, hogy magamhoz tértem, nem tudtam megállni egy barátságos mosoly nélkül a látottakat, pedig most a fájdalom erősebb volt, mint első alkalommal, amikor magamhoz tértem. A fájdalom jó. A fájdalom mutatja, hogy még életben vagyunk. Amikor kérdezősködni kezdett a nevemről, a születési dátumomról, arról, hogy tudom-e hol vagyok, és mi történt velem, a magam komótos módján, de válaszoltam mindegyikre. A mi történt velem kérdésnél amennyire tudtam lepillantottam a jobb kezemre, ami vastagon be volt csavarva kötszerrel. Láttam, hogy elvesztettem a kezem, de nem éreztem. Úgy éreztem, mintha még mindig ott lenne, és az fájna. Megint elaludtam. Amikor újra magamhoz tértem, ugyanabban a szobában voltam, mint előtte, csak a társaságom volt más. - Thomas? - Ahogy megszólaltam, éreztem, hogy olyan száraz a szám, mint a sivatag. A nyelvemet is alig tudtam mozgatni. Infúziót kapok ugyan, a szám mégis rettentően ki van száradva. Egy kicsit meglep, hogy itt lehet, bár a protektor sem egy szívtelen ember, és vélhetőleg úgy gondolta, hogy jót tenne, ha láthatnám valamelyik hozzátartozómat. - Sajnálom, fiam. - Nem. Nem azt sajnálom - persze azt is, de nem elsősorban azt - hogy elvesztettem a kezemet, hanem azt, hogy nem sokon múlt, hogy magukra hagytam őket. Őt, és Samanthát. Megígértem nekik, hogy én mindig itt leszek, és mindig számíthatnak rám, és ezt az ígéretet majdnem megszegtem a vörös hold éjszakáján.
Azon a bizonyos éjszakán az én telefonom csörgött. Egy idegen hang szolt bele, de hamar rájöttem, hogy gond van. Mikor elmondták, hogy apánkat megtámadták a szívem olyan hevesen kezdett el kalapálni hol a dühtől, hol a félelemtől, hogy szinte csoda volt, hogy a helyén maradt. Samnek nehéz volt elmondanom a dolgot. Nem titkolhattam el előtte, hiszen apa mindig hazajön az estére, feltűnt volna neki a hiánya. Természetesen kiborult, nagyon kiborult. Nehezen tudtam őt lenyugtatni, de végül sikerült és azon az estén az ő ágyában aludtunk mind a ketten.
Másnap azonnal bementem az egyetemre, hogy láthassam őt. Samnek szóltam, hogy most ne menjen be a suliba, be is telefonáltam, hogy az este folyamán lebetegedett szóval ezen a héten itthon marad. Majd Abietől szerzek orvosi igazolást, ez legyen a legkevesebb. Az egyetemnél nem akartak még beengedni apához. Persze az elején tombolni kezdtem, üvölteni, hogy mégis mit képzelnek, de végül sikerült lenyugodnom és meg is értettem az okokat. Így miután lenyugodtam hazamentem, vissza Samhez, aki azonnal érdeklődött apáról. Most azt egyszer hazudtam neki, mert tudtam ha az igazat mondom el kiborul és talán még előjön a rohama is. Persze így sem örült annak, hogy ő nem mehetett, de talán jobb is így.
Nagy örömömre végül pár nap múlva beengedtek hozzá... Mikor beléptem az ajtón és megpillantottam őt még a lélegzetem is elakadt. Szóltak, hogy elvesztette a kezét, de amíg nem látja az ember nem tudja igazán felfogni. Percekig csak némán állva figyelem őt, ahogy békésen fekszik az ágyban. Ahogy gondolataim cikáznak a fejemben egy pillanatra elgyengülök. Összeszorított ajkakkal próbálom visszafojtani könnyeimet. Kezeimet ökölbe szorítva feszítem meg izmaimat. Nem... Erősnek kell maradnom Sam miatt. Nem zuhanhatok össze! Hallod Thomas!?
Lassú léptekkel közelítem meg és ülök le mellé a székre. Mindaddig míg ki nem nyitja szemeit némán ülök mellette. -Igen én vagyok apa!-Válaszolok a kérdésére, még ha nem is várta azt. Kezem a karjára helyezem, úgy hajolok közelebb hozzá. -Sajnálod? De mégis mit?-Ráncolom össze a homlokom. Igaz kissé mérges vagyok rá, hisz tudja jól, hogy miken mentünk keresztül mindannyian, hogy mennyire szükségünk van rá. De ezt a haragot nem fogom rá zúdítani, mert tudom, hogy mind ez nem az ő hibája és valahol örülök is... mert így talán jobban fog vigyázni, talán nyugodtabb munkákat kap majd.
- Ezt az egészet. - Acélkék tekintetem a fiam vonásain pihentetem meg. Nem is az a legfőbb kérdés, hogy mit sajnálok. Egyszerűbb lenne azt felsorolni, hogy mi az, amit nem sajnálok. Az utolsó emlékeim arról az estéről, hogy kilépek a tárgyalóból. Azt már csak az őrzőtársaktól tudtam meg, hogy a folyosón találtak rám. Arra sem emlékszem, hogy elláttam magam valamennyire. Bizonyára sokkos állapotban lehettem. Amire viszont megrendítően tisztán emlékszem, az olyan dolog, amit a legtöbben nehezen értenének meg. Az élet és halál peremén való lebegés emléke élénken megmaradt. A találkozás a feleségemmel, a kicsikkel… az, hogy nem sokon múlt, hogy gyáva módon inkább őket választottam, ezzel elfordulva Samanthától és Thomastól, akik még élnek, és szükségük van rám. Lelkiismeret furdalásom van, noha tudom, hogy végeredményében jól döntöttem. - Ti megvagytok? – A napok egybe folytak, nem tudom pontosan mennyi idő telt el azóta az este óta, de nem helyes, hogy nélkülem kell boldogulniuk. Soha nem akartam, hogy bármelyik gyerekem is ilyen állapotban lásson, pláne azok után nem, hogy mekkora tragédia ért minket évekkel ezelőtt. Talán soha nem fogom megtudni, hogy mi történt velem, hogyan veszítettem el a kezem. Talán csak Alignak a megmondhatója, de amíg lélegzem, addig küzdök azért, hogy talpra álljak, mert szükségük van rám. Nem hagyhatom cserben őket. Nem tudom milyen gyógyszerekkel tömtek tele a gyógyítók, de ahogy megpróbálok felülni az ágyon, megszédülök. - Odaadnád kérlek azt a pohár vizet? – Szemeimmel mutatok az éjjeliszekrényen árválkodó, lefedett pohárra. Egyre elviselhetetlenebb a torkomat kaparó szárazság. Megszokásból nyújtanám a jobbomat, hogy elvegyem, de ajkaimat összepréselve viselem el a karomban végigfutó fájdalmat, amit a mozdulat megkísérlése okoz.
Kezdőlap
