Hárman voltunk testvérek. Azóta a család is kibővült, lett sógorom, unokaöcsém, meg persze nekem is van nénikém-bácsikám. De az már tényleg kezd egy kicsit megterhelő lenni, hogy napok alatt itt is egy konkrét családban kellene megtalálnom a helyemet. Újabb rokon. - És ő miért nincs a veremben? Ez az egyetlen kérdésem, meg gondolom, akkor a vadászatkor is láttuk volna már egymást. Nekem egyelőre ez a vérvonalas ki-hol-áll még nagyon távoli és magas, elég, ha az egyenes ágat le tudom vezetni magam és a Vezér között. - Az jó pont, hogy értek a bütyköléshez? Egyébként meg, majd kiderül. Vállat vonok, és élvezem, hogy már most nem halok bele minden mozdulatba, amit a napokkal ezelőtt törött bordáim okoztak, plusz azok a sérülések, amiket a beharapáskor és az első vadászatkor szereztem. Manech. Megízlelem a nevét, és végigmérem az alakját. Az én arckifejezésem cseppet sem barátságos vagy érdeklődő. Őszintén szólva ez most egy a sok szükséges rossz közül, és az sem segít túl sokat, hogy érzem a belőle áradó erőt. Azt, amivel az Ős szokott megrángatni, csak sokkal elevenebb, sokkal intenzívebb, és ettől a hideg kiráz. Egyáltalán nincs kedvem szájalni, sőt. A Kékszemű pöffeszkedő érdeklődése is hamar takarékra kerül, ahogy az idősebb és erősebb hímet érzékeli. Én teljesen nem tudom, hogy mi zajlik kettejük közt. Még nem látom át, csak... érzem odabent. - Randolf. - önnek is jó reggelt, kedves Rokon - Randolf Danner. Nem tetszik, ahogy hozzám beszél, ahogy újra azt kell éreznem, hogy semmit sem érek valaki mellett, akit ránézésre elég könnyedén megadásra tudnék kényszeríteni. - Egy rokon, akinek a Vezér ad a véleményére, ezért nekünk is ajánlott így tenni. Lassan biccentek, ahogy az Ős korábbi szavait ismétlem el a magam sajátos módján. Persze azt nem teszem hozzá, hogy ez nekem még mindig nem mond semmit, teszem, amit az ösztön diktál, de emberi értés nincs mögötte. Zavar a kérdése. Zavar, hogy bámul és olyan dolgokat kérdez, amikről nem biztos, hogy tudok beszélni. Vagy hogy egyáltalán akarok. Túlságosan gyenge húzás lenne segítségért kiáltani, akár csak egy tekintettel is az Ős felé, így hát állom Manech tekintetét, mert nem tehetek mást. Nem akarom ingerelni, éppen ezért nem teszek sem többet, sem kevesebbet annál, mint amit látszólag elvár tőlem. Felelek. - Nem ismerem még. Kevés a közös emlékünk. - vallom be az őszintét, végső soron 5 nappal a beharapásom után örülök, hogy egyáltalán lábra tudok állni. Végső soron egy héttel ezelőtt eltört két bordám, feldagadt az állkapcsom, tovább törtek a bordáim és felsebezték a tüdőmet, beharapáskor feltépte Valaki a vállamat, összekarmolt néhány falkatárs, arcon taposott egy szarvas, szóval nem, nem vagyok túl jó formában, és ez igenis zavar. - Azt hiszem, hogy ő lett minden, emberként eltemetett érzés, amit elzártam a világ elől. Düh. Harag. Bosszú. Igazság. Akarat. Minden, amivel eddig tönkretettem a sajt életemet, és amivel másoknak is ártottam. De most van valaki, aki képes lehet segíteni abban, hogy ebből előnyt kovácsoljunk. Tudom hogy mit fog felelni és ez fáj. Elégedett, persze. De. Ott van az a dolog a szememmel és a csillaggal. megint nem tudom, hogy nekem fáj-e vagy a farkasnak odabent, de mar, és dühít, hogy nem tehetünk ellene semmit. Amikor újra engem kérdez, lassan eresztem ki a levegőt a tüdőmből. A vállaim megereszkednek, és felkészülök arra, hogy megint sokat kell majd beszélnem. Amit nem szoktam. Nem szeretem. És az, hogy egyre több "nemszeretem" dolgot kell tennem, tovább csiholja az örökké hömpölygő elégedetlenséget a felszín alatt. - Igen. Minden nap csinálunk valamit. Legtöbbször futunk, őszintén szólva szerintem az alakváltásaim tetemes hányadára már nem emlékszem, annyira elfáradtam tőlük. Az erőnlétemmel sincs probléma, arra elég jó alapom van, a mentális kommunikációt is érintettük, de az még nem megy a legjobban. Nevetséges lenne egyébként, ha menne. Először talán meg kellene tanulnom verbálisan kommunikálni, mielőtt az egészet átültetnénk gondolati síkra, nem? És bármennyire nem akarom, hogy érdekeljen az a fehér csillagos epekedve várja, hogy vajon megdicsérik-e, hogy elismerik-e mindazt, amit rövidke élete alatt megmutatott magából.
- Mert ő nem a tagja - adtam a kézzel fogható feleletet. - Élnek olyan farkasok is a városban és a környékén, akik nem akarnak csatlakozni, de itt szeretnének lenni. Ők fizetnek valamilyen módon és igyekeznek jó kapcsolatot fenn tartani a falkával. Nekünk jó, hogy több kapcsoltunk van és tőlük nem kell jó esetben támadásra számítani, nekik pedig, hogy a függetlenségüket megőrizhetik és maradhatnak. Aki viszont randalírozik, vagy árt a falkának, akár vagyon, akár személy tekintetében, az üldözöttnek számít és bárki kérdés nélkül végezhet vele, ha csak a vezetés másképp nem dönt - adtam le a gyorstalpalót kóbor és falka viszonylatban. - Ő is egy fizetős kóbor. A bütykölésre vállat vontam csak. - Semmiképp sem hátrány.
Karba font kézzel álltam és vártam, amíg a Kölyökkel foglalkozott, őt faggatta, bár kétségtelenül szívesen lekötöttem volna a figyelmem valami mással. Szerettem volna minél előbb túl lenni ezen az egészen és ami a legfontosabb: jó eredménnyel, bármit is jelentsen most ez. Ha tudná - bár szerintem azért sejti -, hogy ő az első, aki így kérdezi őt, engem, hogy milyen nekünk ez az egész! Nem úgy, ahogy én teszem azt esetleg, amikor odavetem neki, hogy érzett-e változást, emlékszik-e valamire és ha igen, mire... Teljesen más, ha egy kvázi kívülálló foglalkozik velünk. Úgy is, hogy ez a kívülálló kerek perec megmondta, hogy ha okot adok rá, végez velem. A náci nem pattog, sem ő - meg is lepne -, sem a farkasa, így felesleges enne bármilyen téren is nyugalomra, csihadásra intenem. Ahogy visszaidézi a szavaimat arra viszont majdnem elmosolyodom, na igen, vannak még dolgok, amikre át kell szoktatni, de a struktúrával legalább tökéletesen tisztában van, az elnevezések már csak szokás és némi magolás kérése. A hozzám intézett kérdésre Manech-ről lassan a Kölyökre fordítottam a tekintetem. Ugyanaz jár mindkettőnk fejében. Nem zavar, nem ingerel már a különbség, azt viszont nem merném kijelenteni, hogy vita vagy tépés esetén ne csúszna ki a számon oda nem illő megjegyzés, olyasmi kapcsán, amiről nem tudom, melyikünk tehet. Talán mindketten, talán egyikünk sem, nem tudom. - Meg vagyok vele elégedve. A külseje nem teljesen olyan, mint az enyém, amit nem nagyon értek, de amíg nem ezen múlik a túlélése és a fejlődése, addig messze magasról leszarom - mondtam el a teljes igazságot, és mindketten érezhették, hogy így is gondoltam. Plusz még mindig úgy voltam vele, hogy nem árt Manech-et előre felkészíteni. Az öregeknél sose lehet tudni, mikor gurul el a gyógyszer, jobb vigyázni. - Fizikai kondíció, strapabírás volt elsősorban, ehhez bejött a regeneráció - hát abban igen korán és igen tisztességesen belekóstolt azért -, alakváltás, vadászat. - Ez utóbbi mondjuk nyilvánvaló abból, hogy élből közöltem az ott nyújtott teljesítményét, a többi fejtegetést viszont meghagyom a gyereknek. Egyformán imádunk mind hosszan és barokkosan beszélni a jelenlévők közül, úgyhogy ez vagy egy - társalgás szempontjából - vérszegény találkozó lesz vagy tisztességesen megoldjuk egymás nyelvét. Minden esetre így, hogy mindketten mondtunk valamit, azért nyugodtabb lettem. Fogalmam sincs, mit vár el Manech, de ennyi kezdésnek azért nem rossz, ugye?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A bemutatkozását egy bólintással nyugtázom, a kezem azonban nem nyújtom, összefonom a mellkasom előtt mindkét karom. Ha zokon veszi, akkor lelke rajta, az ő dolga, nem különösebben izgat. Nem azért vagyunk itt, hogy körbe udvariaskodjuk egymást. Főleg nem én őket. - Valahogy így van. – hagyom rá a dolgot. Latom rajta, hogy nem tetszik neki ez az egész, de igazság szerint nem is azért vagyunk most itt, hogy a kedvére tegyen bárki is. Ez nem erről szol. Az viszont mindenképpen értékelendő a szememben, hogy van esze visszafognia magát és elvárható módon viselkednie. Többre nincs is szükség. A válaszát hallva közelebb lépek hozza, tulajdonképpen pofátlanul besétálva a személyes terébe, tekintetem pedig végig fogva tarja az övét, ha továbbra is állja azt, ahogyan eddig tette. - Azt csak érzed, hogy milyen benned. Akkor is, ha még kevés emléketek van közösen. – azt egyáltalán nem varom, hogy úgy ismerje, mint a tenyerét, ez értelemszerűen lehetetlen. Az viszont mar egy más kérdés, hogy mennyire érzi magától teljesen távol állónak, vagy a lénye részének. Amit még nem ismer, de tudja, hogy pontosan annyira a része, mint a keze-lába vagy a gondolatai. Ezt érezni kell, nem pedig tanulmányozva felfedezni, akkor is, ha még nagyon friss farkas. Nem lépek hátrébb, maradok ahol vagyok egyelőre és tovább kérdezem. - Nocsak. Düh, harag és társai? – nem nehéz kitalálni, mit is szoktak a legtöbben elnyomni magukban. A tekintetemen átfut a felébredt érdeklődés szikrája. Megtálaltam benne azt az apróságot, amit minden villámban keresek, amitől úgy érzem, hogy van helye a vérvonalamban, ami okot ad arra, hogy feltételezzem, nem fog elbukni a sorban… magamat. Ez azonban csak a kezdet és még édes-kevés bármihez is. A Jégvihar leszármazottai ne akarjanak nyugodt lélekkel a babérjaikon ülni, különben sosem lesznek méltóak a vérükre. ~ Gondolom mondanom sem kell, hogy tanítsd meg ezt a javára fordítani. ~ Duncan elméjében landolnak a szavaim és még mielőtt felmerülne benne, hogy taknyos kölyöknek nézem, aki nem tudja mi a jó a kölykének – ez nem igaz egyébként, farkasként bizonyított, így nem feltételezem, hogy ne tudná -, ha van hozzá érzéke, feltűnhet a gondolattal együtt érkező elégedettségemet kifejező energiáim halvány rezgése. Eddig fogalmazzunk úgy, hogy érdemesnek találom a kölykét arra, hogy villám legyen belőle. Elszakítom a tekintetem Randolfról és immáron a Teremtőjére nézek, ahogy őt kérdezem a megelégedettségéről. - Oké. – bólintok és ez nem csak annak szól, hogy értem mennyire elégedett, hanem annak is, hogy én is az vagyok a választását illetően. - Nem kímélted. – egy egészen halvány kis somolygás megjelenik az orrom alatt a pillanat töredékéig. Véleményem szerint jól tette, minél előbb esik át mindezeken, annál jobb lesz a kölyöknek. Kilépek a kölyök személyes teréből, ahol eddig álltam pofátlan közelségben hozzá és a pultnak támasztom a csípőm, ahogy velük szemben megállok. Mindkét kezem felteszem a fa felületre magam mellett és részben mögött, ahogy Randolf válaszát hallgatom arról, hogyan is használja és edzi a gyorsaságát. - Buksi simogatás nem jár érte, de ez mind jó és hasznos. Idővel majd emlékezni fogsz a váltásokra is, gondolom Atyád ezt már elmondta. A gyorsaságodat pedig másképpen is edzheted, gyorsabb öltözködéssel például. Vagy bármi más egyéb, hétköznapi tevékenységgel. – nem csak konkrét és kőkemény edzésekkel. Ha ezt elmondta már neki a Teremtője, akkor most még egyszer meghallgatta, ismétlés a tudás anyja ugyebár. - Remélem nem bánod, ha olykor szeretném látni a kölyködet. – pillantok Duncanre és bár kérésnek tűnnek a szavaim, azt hiszem azt már ő is jól tudja, hogy valójában nem azok. Ő a Teremtője, a szokás azt diktálja, hogy kérés legyen a dolog a részemről, mert a kapcsolatukat tisztelem, mégiscsak az ő kölykéről van szó, azonban, ha őt magát is találkozókra köteleztem – ahogyan az Atyját is – akkor ezt Ranfolffal is megtehetem. Ez már csak ilyen, ha tetszik, ha nem. - Tudod, a szentimentális ragaszkodásom a rokonaimhoz. – nincs semmi humor a szavaimban vagy az energiáimban. Nagyon is komolyan veszem és gondolom a kapcsolattartást és annak semmi köze a szentimentalitáshoz. Itt egyáltalán nem erről van szó és azt hiszem ez az idősebb hím számára is teljesen egyértelmű. - Atyád az Omega, ami nyilvánvalóan nem újdonság a számodra. Tanulj tőle, de eszedbe ne jusson a nyomdokaiba lépni. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy túl éljen egy ilyen… szégyent. – fordulok újra a kölyök felé és az Omega szót szinte köpve ejtem ki. Még mindig hatalmas hiba a szememben, hogy a leggyorsabbak között van olyan, aki bármiben is utolsó. - Te meg verd a fejébe, hogy ne kövesse el a Te hibáidat. – pillantok újra Duncanre. Napi jó tanács és életben maradási technikai kalauz letudva mind a kettejük számára.
//bocs, hogy csak most, de legalább varázsoltam ékezeteket xD//
Feszülten figyelek, naná, hogy így, bassza meg, az én Kölyköm áll mustra alatt! Igaz, ha Manech-nek nem tetszene, semmit sem tudnék tenni az ellen, hogy itt helyben végezzen vele, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal gyorsabb nálam. Így csak abban reménykedek, hogy a náci állja a sarat és a híres-hírhedt önuralma kitart. Az eddigiek alapján jól teljesít, legalábbis kifejezett fenyegetést nem érzek az öreg felől, bár amilyen hirtelen természet lehet, úgy előfordulhat, hogy mire észlelném egyáltalán a veszélyt, rég késő lenne. Egyedül az nyugtat meg egy kicsit, amit gondolati síkon üzen nekem, épp csak nem sóhajtok tőle egy nagyot, minden esetre a belém állt görcs némileg oldódik. Egyáltalán nem veszem félvállról a helyzetet, bolond lennék. ~ Mindenképp ~ reagálom le szavait tömören, már csak azért is, mert nem akarok sokat időzni a fejében, gondolatai között. Egyfelől továbbra se voltunk nagy bájcsevegős pajtások, másfelől a kelletlen teher érzetét sem akartam belé ültetni magammal kapcsolatban. Volt elég a rovásomon még mindig. Szóban már bővebben fejtem ki a Kölyökkel kapcsolatos dolgokat, az egyetértése pedig tényleg megerősít valamilyen szinten. Az épphogy elkapott somolygás elég beszédes visszajelzés a tekintetben, hogy szerinte eddig nem basztam el a dolgokat. Fusson így tovább a szekér és tényleg lesz némi sikerélményem. Az, hogy eltávolodik tőle, valószínűleg nem csak a nácinak könnyebbség, hanem nekem is. A farkasom ilyen tekintetben szívesen átvenné az öreg hím helyét, a maga megnyugtatására, de túl beszarinak és megkönnyebbültnek tűnnénk, így már csak dacból se. Egyébként sem egy törékeny anyámasszony katonáját hoztunk, aki babusgatásra szorul, az ajtós illető mélyen szántó beszélgetésünk után meg aligha lenne igénye bármi ilyesmire. - Csak nyugodtan - feleltem némileg elhúzva a szám, és nem tettem hozzá, hogy "mintha lenne más választásom". Éreztem, hogy nincs, ő meg tudta, hogy nincs. A gesztust minden esetre faszság lett volna leköpni. - Hogyne - biccentettem szentimentalizmusára. Volt alkalmam belekóstolni, amit igazából egyáltalán nem bántam. Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz - és dühösebbé, akaratosabbá. Úgyhogy kifejezetten hálás voltam ilyen tekintetben ezért a nem kért, nem kívánt figyelemért. Majdnem tényleg elmosolyodtam arra, hogy miféle szerencsém volt. Hát igen... nem mindenki jön ki élve egy olyan vesszőfutásból, amilyent az elmúlt fél évben produkáltam és eszemben sincs hasonlóra ösztönözni a Kölyköt. - Ebben nem lesz hiba - mondtam már-már mosolyogva. Azt hiszem, sejti ő is, hogy milyen helyzetben van a gyerek úgy, hogy a falka legalja osztotta neki azt a kétes megtiszteltetést, hogy a Kölykévé fogadta. Súlya van már így is, rá nézve is, és valahol tényleg remélem, hogy ez a kezdeti tapasztalat elég mély nyomot hagy benne a későbbiekre nézve, hogy foggal-karommal kerülje majd ezt a posztot. Azt akarom, hogy erős legyen, hogy farkasként is azzá váljon.
//Ékezetek! XDD//
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Bárhogy is legyen, azt hiszem, hogy azt senki nem várhatja el tőlem, hogy napok alatt vágjam be a teljes farkasprotokollt. Azt hiszem, hogyha a faj... ha a mi fajtánk tényleg évszázadokban méri az időt, akkor teljesen lehetetlen lenne mindent megtanulnom ilyen rövid idő alatt. Lesz ez még jobb is, én így gondolom. És talán ez a Manech is ilyesmit remélhet, hogy különösebb kötekedés nélkül rám hagyja a pontatlanságot, és ezt (bár nem köszönöm meg) kimondottan értékelem. Érzem. Elzúzom a szám, és kelletlenül próbálok meg értelmet-érzelmet keresni ott, ahol sosem szabadott volna újra lennie. Nem tudom, hogy mit érzek. Valami határozottan van, de képtelen vagyok neki nevet adni, és egyébként is gyűlölöm, ha ilyesmikről kell nyíltan, kitárulkozva beszélnem. Talán látják is rajtam, hogy ilyen aspektusból erről én nem biztos, hogy tudok beszélni. Ha meg is próbálom, egyszerűen hiányos lehet hozzá a szókincsem. - Azt... Úgy érzem, hogy motiválni akar. Kapcsolatokat, erőt, figyelmet. Nem tudom. Ennek egyáltalán milyennek kell lennie? Félrefordítom a fejem és a kisebbik Ős felé pillantok. Jó, nyilván, ha mondjuk annyira rossz lenne, akkor nem ilyen állapotban lennék. Eleve furcsa, hogy van bennem valaki más úgy, hogy közben végső soron én magam vagyok. - Azt mondta, hogy ha megtanulom, akkor lehet Ő a legnagyobb segítségem. - Manechre nézek, miközben egyértelműen az Ősre utalok - Meg akarom tanulni. Ezt tudom. Ezt érzem. Ha kívülről végignéznénk magunkon, nem várnék egyikünktől sem kitárulkozós babazsúrt, ahol mindenki elmondja az érzéseit. Nekem ennyi van, ennyit tudom átadni, akár elég, akár nem. Manech még mindig túlságosan közel áll hozzám, ami egyrészt jól esik odabent, másrészt a hangosan leírt érzésekkel együtt erősíti bennem a dühöt, a haragot és társait, amiért még mindig megteheti, hogy úgy tanulmányoz, mintha mikroszkóp alatt lennék. Az állkapcsom megfeszül, és csak bólintok. Ezekben a pillanatokban tartok tőle, hogyha kinyitnám a számat, rengeteg olyan dolog hagyná el, amit mindannyian megbánnánk. Az Ős és én legalább is biztosan, Manechről nem tudok nyilatkozni. Dühít, hogy újra valami árucikként ítélnek meg. A fejem felett. Ilyen kis térben, ilyen közelről, és hiába kapok valószínűleg pozitív jelzőt, mégsem tudom úgy értékelni, mint kellene. Mindemellett ott zubog a bőröm alatt a bizonyosság, mert persze, hogy "oké", én nem lehetek más, csak oké. Ez így van rendjén, és örülök, hogy ezt más is belátta. A nyomás akkor oldódik kissé, amikor végre egyedül maradhatok a saját aurámban. A testtartásomon egyáltalán nem lazítok, nem akarom kirakatba pakolni a megkönnyebbülést, ami ezután telepszik rám. Azon már fent sem akadok, hogy mennyire nem kímélt az Ős, sőt, kimondottan büszke vagyok, hogy ez a sok szar, ami eddig hömpölygött, valakinél elismerésre talál. Végre. És mindezt anélkül, hogy kapálóznom kellett volna érte. - Nem vagyok az a kapkodós fajta, de majd megpróbálkozom vele. Ez van, szar ügy, hogy az életstílusom sosem követelte meg az ilyesmit. Eddig minden lassú volt, és most hirtelen kell felgyorsuljon minden. Mintha két hét alatt akarnék pótolni tizenöt átaludt évet, és már a gondolatba is belefájdul a fejem. - Minek? Őszinte távolságtartással bukik ki belőlem a kérdés, amikor Manech bejelenti, hogy látni akar. Az már hagyján, hogy az Ős erre baromi könnyedén rá is bólint. Kifogásom voltaképpen nekem sincs, de azért jó lenne tudni, minek is akar látni alkalmanként. A humortalan humor, amivel ragaszkodását kifejezte, egyértelműen arra utal, hogy itt valami egészen másról van szó. - Nem is akarnám túlélni. Határozottan jelentem ki, és tényleg így is gondolom. Talán valami olyasmi ez, ait együtt, közös erővel nyomatékosított bennem ember és farkas, miközben még mindig ott van bennünk az a szomorú szégyen, amint az Ős irányába érzünk. - Megesküdtem, hogy véget vetünk ennek. És így is lesz. Voltam már legalul, és nem, semmi pénzért nem mennék oda vissza. Kizárt. Még a fejemet is sikerül megcsóválni, ennyivel túltettem a vigyázzba öntött ólomkatona szerepén. Még emlékszem arra az arcon ütésre, amit akkor kapott tőlem, amikor mindezt megosztotta velem, és emlékszem az esküre is, amikor megegyeztünk abban, hogy a könnyebb út egyébként is picsáknak való.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Nincs két egyforma farkas, így mindenki másként éli meg. A gond ott kezdődik, ha nem tudtok megbékélni egymással. Az viszont, hogy motivál és ha jól értem akaratos is, egyáltalán nem baj. – na persze, ha időközben kitalálta, hogy lesz a következő Gandhi, akkor lesznek gondjaik. Valljuk meg, egy villám sosem lesz vagy lehet igazán a béke és türelem nagykövete. Elég nevetséges is volna, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs mi a francot keresne az ivadékaim sorában. De az már egy másik kérdés. - Nem hazudott, tényleg így van. És nagyon helyes, akard is. – bólintok egyet, azt pedig már nem teszem hozzá, hogy érezze magát megtisztelve, amiért ekkora ajándékot kapott. Társat egy életre, akitől gyorsabb, erősebb, szívósabb, kitartóbb lehet, hogy a többiről már szót se említsek. Villámnak lenni, pedig külön adjon okot a büszkeségre. - Attól, hogy a gyorsaságot örökölted, még nem jelenti azt, hogy kapkodnod kellene. – mire a kölyök képes lenne egyáltalán felfogni, hogy megmozdulok, már mögötte termek valamelyest előre hajolok a füle magasságában. Duncan számára továbbra is csupán egy négy évszázados hím mozgása tűnhet fel, de az teljes bizonyossággal. - Mi több, a kapkodás soha sehová nem vezet Randolf. – ellépek tőle, hogy visszamenjek a pulthoz és, ha netalán a legifjabb bundás bármikor is késztetést érzett volna arra, hogy elődugja az orrát, a nem számított, háta mögött való felbukkanásomnak köszönhetően, hát kíméletlenül taposom a helyére vissza energiáimmal. Kezeimet összefonom a mellkasom előtt, amíg közlöm, hogy látni akarom a legújabb villámot bizonyos időközönként. A visszakérdezése, hogy minek is akarom látni, amennyire őszinte és hirtelen, pontosan annyira meggondolatlan is. Nem tetszik. Nem azért, mert nem kérdezhet, kérdezzen, de akkor annak a kérdésnek értelme is legyen. Fagyos energiáim szabadjára engedem, nem mindet, pusztán a felét annak, amim van, de az így is épp elég ahhoz, hogy ne csak a kölyök roskadozzon a súlya alatt, hanem a Teremtőjét is a helyére szegezze. Legalábbis jobban jár, ha nem moccan. A váltást egyiknek sem engedem, mindkettejük bestiáját visszafogom – feltéve, ha Duncanét is kell – a következő – számára még fel nem fogható – pillanatban pedig a fiatal hímet olyan könnyedén emelem a magasba a nyakánál fogva, mintha csak tollpihe lenne. - Egyáltalán nem kell megmagyaráznom neked, hogy mit miért kérek vagy teszek. De mivel még csak pár napos vagy… azért, mert jóval idősebb és tapasztaltabb vagyok, mint a Teremtőd és képes arra, hogy olyasmit tanítsak, amit más nem. És mert akár tetszik, akár nem, egy család vagyunk. Látni akarom, hogyan fejlődsz, mire vagy képes és mire nem és legfőképpen, mert tudni akarom, hogy érdemes vagy-e arra, hogy a család része legyél vagy sem. Kielégítettem a kíváncsiságod? – a hangomban nincs indulat, fagyos egyhangúság viszont annál több, szavaim pedig kifejezetten halkan zendülnek. Tisztában vagyok azzal, hogy még új neki ez az egész, de ettől még lehetne annyi esze, ha a Teremtője a kezemre adja, akkor ne kérdezzen vissza, hogy miért tette ezt. Azért, mert azt mondta, azért, mert én azt mondtam. Mert erősebb farkas kutya baszik, hogy finoman fogalmazzak. A megkérdőjelezés pedig nem olyasmi, amit jól veszek, akkor sem, ha csak a kíváncsiság vezérli és tudni akarja, hogy mi célja van és lesz a találkozóinknak. Idejében megtudja, amikor én úgy vélem, hogy tudnia kell róla. Eleresztem, hogy kizuhanjon a kezemből. Ott maradok, ahol állok és visszahúzom energiáimat, remélve, hogy több ostoba kérdést ma már nem fogok hallani. Nem éppen a türelmemről vagyok híres, sosem voltam. - Van még kérdés?
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Talán mégis csak van értelme ennek az egész találkozásnak. Mert zavarjon bármennyire Manech arcba mászó közelsége, azért süket nem vagyok, sem pedig ostoba. Próbálok a dolgok mögé látni, megérteni azt, hogy miről beszél, és persze mélyen magamban némi pozitívat is érezni azért, mert egyelőre nem áll rosszul a szénám. Akkor sem, ha egyelőre nem sokat tudok kezdeni vele, és azt is felfogom, hogy nem kifejezetten dicséretnek szánta a szavait, azt azonban egyáltalán nem érzem, hogy olyan kimondottan összeférhetetlen lennék vele, akármi is kelt életre bennem pontosan. A szavait egyszerű bólintással nyugtázom csupán, a szemeimben láthatja, hogy célba ért a mondandója, még akkor is, ha ezt szavakkal nem fejezem ki. Nem az én stílusom, hogy ijedten rezzenjek össze vagy hisztérikusan ugrálni kezdjek, mégis feszítve dobban a szívem, amikor Manech eltűnik a látóteremből, és hirtelen a fülemhez egészen közel hallom újra a hangját. Visszatartott lélegzettel hagyom végigcsurogni az élmény okozta zsigeri elképedést a gerincem mentén. Csak azért nem fordítom felé a tekintetem, mert még véletlenül sem kockáztatnám meg, hogy esetleg lesmároljon egy óvatlan pillanatban. De a gyomromban felébred az éhség, megerősítve a korábbi szavaimat: egyszer talán én is képes lehetek majd erre, bármit is csinált, bárhogyan is csinálta. Szívós vagyok és türelmes, úgyhogy csak dolgoznom kell érte. - Akkor ebből legalább biztosan nem lesz problémám. Az az érzésem, hogy sok másból viszont bőven kijut majd, de ezt nem áll szándékomban addig a felszínre hozni, amíg nem muszáj. Egyelőre csak egészen hitetlenkedő gyanakvással figyelem Manech lépteit, és csak egyszer pillantok az Ősre, bár gyanítom, az én tekintetem hiába elképedt, ő már hozzászokott az ilyesmihez. És talán azokhoz a "családi" tradíciókhoz is, amikben én egyelőre semmi értelmet nem vagyok hajlandó felfedezni, és ez szemmel láthatóan... Nem, inkább érezhetően nem nyerte el a vénebb Ős tetszését. Mintha gyomron vágtak volna egy kamionnal. Még a gondolataimra sem vagyok képes összpontosítani a jeges és gyilkos erő alatt, csak azt tudom, hogy fáj. Ki akarok szakadni az emberhús alól, és megmutatni magam, elégedetlenül vicsorogni a Rokonra, de nem lehet. Megfagyok, képtelen vagyok átrágni magam az ember csontjain, ez megint az ő hibája, hiába gondolja, hogy nem ostoba, az. Nem tudom, miért kell már a születésem után ilyen kevéssel állandóan élet és halál szélére sodornia, nem tetszik, utálom. Szégyen és gyalázat, ahogy Manech a torkomra szorít. Felesleges, egyébként sem engedi, hogy acsarogjak, sőt, még a bocsánatkérésemre is süket kíván maradni, nem tehetek mást, mint kapaszkodom. Két marokkal az Ő alkarjára, az ember lábaival a levegőben kapálózva, és csak remélni merem, hogy a kék szemekben képes lesz meglátni, hogy én nem akartam ezt. Ő akarta, az ember, ne rám haragudjon. A rohadt életbe! Gyűlölöm, amiért ennyire tehetetlen vagyok és az is leszek még a jelek szerint jó sokáig. Semmit nem ér, ami eddig minden fegyverem volt, de jól van Manech. Akkor lásd, hogyan fejlődök, hogyan tanulok, és talán egyszer majd viszonozhatom ezt a "szívességet", amit most velem teszel. Nem, nem bosszú ez, csak bizonyítás, hogy bármennyire tűnik úgy, hogy nem vagyok több valami ócska játékszernél, képes leszek majd ennél jóval többre is. képesek leszünk. Az apró kis probléma és én. A levegőm fogy, míg ő a beszéde végére ér, mindenem sajog, úgyhogy csak remélni merem, hogy meglátja, megérzi a bólintási szándékomat, amivel jelen pillanatban válaszolni tudok neki. Amikor elereszt, törlőrongyként törlöm fel a műhelye padlóját. Az ereje is eltűnik, én pedig csak fekszem és tátogva próbálok minél gyorsabban a lehető legtöbb oxigénhez jutni. A rohadt életbe... Igen, nagyon sok kérdésem akad, többek közt azzal kezdeném, hogy mehetünk-e már, de helyette csak rekedten préselek ki magamból egy röpke kérdést. - Mikor kezdünk? Mielőtt feltolnám magam a földről, már jóval előtte felemelem a fejem, hogy Manech szemeibe nézhessek. A kérdés talán kissé kihívó, de kellően eltökélt ahhoz, hogy érezhesse, hogy tudom, hol a helyem, de nagyon nem akarok sokáig ott időzni. Dolgozzunk együtt. Találkozzunk. Rendben van. Felegyenesedek, és bár nagyon sok erőfeszítésbe kerül egyenesen és stabilan megállni, mégis igyekszem a betonfal látszatát kelteni. Szar lenne már ezek után, már ennyitől bemondani az unalmast. Akkor senki sem hinné el nekem, hogy meg tudom csinálni.
A hallgatás sosem jó. A hallgatás kizárás... Fal, mely távol tart a másiktól, a problémától amit magával hordoz. Hazudnék, ha azt mondanám, teljes mértékben sikerült rendezni dolgaimat, mert testvéreim felől csupán süket csendet és megtűrést kaptam - már amelyiknek meg kellett tűrnie, mert a közelében laktam -, de a dolgok hellyel-közzel rendeződni látszanak. Ethan sértett gőggel gázolt ki az életemből egy időre, hát nem zargatom a kölykeit sem, bármennyire kedvemet leltem a fiatalság okításában velük kapcsolatosan. De kár is ezen bánkódnom, mikor épp egy másik leszármazottam napját tervezem bearanyozni széles mosollyal képemen és szemtelenül csillanó fénnyel tekintetemben, ahogy a műhely felé lépdelek a közeli buszmegállótól. Már messziről érzem testvérbátyám szagát, de bízok benne, mindketten vagyunk olyan bölcsek - haha - és tapasztaltak, hogy helyén tudjuk kezelni a helyzetet anélkül, hogy keresztbe tennénk egymás szándékainak. Már, ha egyáltalán bent van ma a műhelyben, merthogy pajzsomon csak akkor engedek részt, mikor már a bejáratot "őrző" nyílászáró fémjén kopogok. - Hahó! - Csendül hangom, s fürkésző energiáim után szalad a térben láthatatlanul, egyazon célt hajtva: meglelni Ryder merre-hol tartózkodik a térben. Ha felel, vagy pajzsa lent van és előbb lelem meg ekképpen, minthogy válaszolna, felé indulok meg. - Gondoltam hozok valami kaját is neked, de az egyetemről jövök, ott meg tele volt a menza és nem is a legkielégítőbb a koszt, ami azt illeti... - Hát lehet nem szeretni ezért a "ha lett volna, hoztam volna" figyelmességért? (Igen, csak nem biztos, hogy megéri.) - Mi újság? - Firtatom, mintha semmi fontosabb dolgom nem lenne a világon, mint az ő hogyléte felől érdeklődni és ez talán így is van.
Új év, új lehetőségek... Azt pedig majd meglátjuk, hogy a másik lányommal, az idősebbikkel hogyan fognak alakulni a dolgaink. Az az első találkozás, mármint, mikor mind a ketten tudtuk az igazságot nem épp volt kellemesnek mondható. Mi több, még elég kínos is volt, ha úgy nézzük. Hát, ő sem olyan személy lesz, akivel az átlagos énemet kell hoznom, a jókedvű, magát roppant viccesnek tartó figurát. Bár ki tudja, lehet, hogy egyszer majd ő is megenyhül. Bár nem épp tűnik olyasvalakinek, akivel könnyen meg lehet találni a közös hangot. És én sem vagyok olyan, aki egyszerűen csak feladja… A munkát már elsején kezdtem is, hisz nem akartam, nem is mentem sehova szilveszterkor. Otthon ültem, egy jó kis scotch a kezemben, aztán valószínűleg még azelőtt bealudtam, mielőtt éjfélt ütött volna az óra. Nem egy olyan ünnep ez, amit túlzottan ünnepelnék. Minek? Csak arra emlékeztet minden eltelt év, hogy megint öregedtem… Na mindegy is. Épp egy kocsi alatt vagyok, mikor kopogást hallok, és egy ismerős hangot is. Átlagosan volt felhúzva a pajzsom, most viszont ledobom, mert ordibálni nincs kedvem. Így legalább nem kell marco-polót játszanunk, míg meg nem talál. Egyenesen hozzám jön így, és legalább addig is figyelhetek a kocsira. Viszont kicsit felgyorsítom a műveletet, addig a szintig, amit tudok folytatni később is. Ezért is van, hogy miután odaért hozzám, és a pajzsom is visszahúztam a szokásosra, kimászok alóla. - Ó, milyen figyelmes valaki. - Aztán pedig már lépek is közelebb hozzá, hogy megöleljem őt. Érdekli a fenét, ha összemaszatolom, örülök, hogy láthatom. Megszeretgetem egy kicsit, aztán végül elengedem. - Ezt én is ugyanúgy kérdezhettem volna. Minek köszönhetem ezt a hirtelen látogatást? - Kérdezem tőle mosolyogva, aztán intek is neki, hogy jöjjön, és inkább üljünk le valahova. Ha követ, akkor pedig keresünk is egy helyet, ahol letehetjük a fenekünket. - Remekül vagyok, mondhatom. Még év végén, decemberben úgy döntöttem, elmondom a lányomnak, hogy ő a lányom. Bájos teremtés, miután elmondtam a történetet egy néhány-tíz kilós súlyt hozzám vágott. Persze remek reflexeimnek köszönhetően hárítottam a támadást. -
Kiszélesedő mosollyal lépdelek beljebb, mikor megérzem erősödő energiáit a kölyöknek. Egymagam vagyok láthatóan, bár amelyik tekintet tudja, mit kell keressen, könnyedén kiszúrhatná a garázs körül odakint ólálkodó hímfarkast. A köz előszeretettel nézi nagyra nőtt, farkasszerű kutyának, így könnyedén követhet a városba is olykor a kis mocsok. Nem mintha bánnám, de vannak helyzetek, amikor áldásos lenne a jelenléte nélkül létezni. Mázli, hogy a falkáját nincs pofája magával hozni... (Vagy csak kellő mértékig önző, hogy a városon belül kisajátítson magának.) - Igyekszik az ember... de hoztam csokit! - Szélesedik vigyor képemen, ahogy előbukkan kócos üstöke Rydernek, és valóban felé nyújtok egy - egyetemi automatánál vásárolt - snickerst. Nekem is van egy szelet, ha nagyon ráfanyalodnék, de egyelőre az jó helyen pihen a zsebemben. Flegma, szinte már gyerekes a vállvonás, amivel illetem kérdését, mintha csak ő lenne az idős, a felnőtt, én meg holmi (sokadik) kamaszkorát élő huszonéves csitri. - Mert hiányoztál? - Kérdésre kérdéssel felelek, kék tekintetem őszinte naivsága szinte hihetőnek tetszik. Talán mert tényleg így van. Hiányzott a hím társasága. - Gondoltam, megérdeklődöm, mire jutottál a múltkori beszélgetésünk óta. De ha feltartalak, csak szólj! - Szelíd mosoly költözik képemre, eszem ágában nincs a munkában hátráltatni, még a végén Tipi fogja kitenni innét a szűrömet érte verbálisan. Érdeklődve hallgatom történetét, meglep a döntése, de a pozitív értelemben, elvégre kell bátorság hozzá, hogy ilyesmit meglépjen az ember. Az igazság pedig... sosem könnyű és kellemes. - Csak idő és tér kell neki. Nem lehet egyszerű derült égből kapni valakit, aki azt állítja, hogy az édesapja. - Sóhajtok aprót, s ha nem lépett el mellőlem, hát karjára simítok kissé biztatóan. - Mit lehet tudni amúgy róla? Azon kívül, hogy súlyzókat használ labdának és rettentő bájos.... - Érdeklődöm könnyedén, a mondat végére cinkos mosollyal. Én ráérek. Igazán ráérek, mert hiába az elhatározás, ha nem vagyok teljes mértékig biztos benne, hogy Rydernek az jó lesz, ha többet megtud rólam, a helyzetemről. Már így is sokkal többet tud, mint a legtöbb leszármazottam.
Felemelem a kezemet, de nem azért, hogy átvegyem, hanem, hogy visszautasítsam. - Aranyos vagy, de nem vagyok éhes. - Görbül félmosolyra az arcom. Amúgy is eléggé koplalni szoktam, mikor épp nekem kell bent lenni, és rengeteg a meló. Van, hogy csak reggel, mielőtt elindulok, és miután hazaértem kajálok. Van, mikor vagy a reggeli marad ki, mert nem vagyok éhes, és van, mikor este túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy egyek. De van olyan eset is, mikor alig van meló, és csak úgy üldögélek itt a seggemen, és várom, hogy történjen a csoda. Akkor rendelek magamnak egy pizzát, vagy valamit. Ritka eset, mikor én magam csinálok kaját és hozok magammal. Most pedig csak étvágyam nincs. - Ezt is elfogadom. - Vigyorgok le a nőstényre. Milyen ironikus is… Csak szűk 5 évszázaddal idősebb nálam, mégis én vagyok az, akin meglátszik a kora! Nem vagyok hülye, tudom, az Alapítóknál miként működik ez a dolog. Legalábbis így gondolom. Az viszont akkor is vicces, hogy le kell rá néznem, mert ennyi magasságbeli különbség van köztünk... Jobb ülni, ezért is javasoltam, hogy tegyük le a fenekünket valahova. - Te sosem tartasz fel. - Na jó, ez most inkább kedvesség, mintsem az igazság. Vannak helyzetek, mikor nem igazán tudnék időt fordítani rá, jelen helyzetben viszont időm, mint a tenger. Aki behozta a kocsit meg tud várni egy napot. Ha nem, az az ő baja. Majd mondom azt, hogy komolyabb volt a probléma, mint azt először mondtam, de ettől független nem kérek felárat. Ezáltal nyerek egy szabadnapot, a pénz viszont ugyanannyi marad, a munkaóra is. Tökéletes üzlet. - Makacs, mint egy öszvér, és túl hamar ítélkezik. A makacsban legalább rám ütött. De nehéz lenne ezt még így elmondani, hisz tényleg alig ismerem. Majd idővel több információval szolgálhatok, talán. - De jelenleg be vagyok én is táblázva minden téren. A szilvesztert elég sok kocsi nem úgy úszta meg, ahogy azt a tulajuk akarta, és hát hova máshova vinnék, mint ide? Vihetik máshova is, de itt legalább rendesen megcsináljuk, tisztességes áron. Ha szar kedvem van, az illető is olyan, akkor pedig felszámítok még egy kis munkadíjat…
- Azért csak tedd el, még jól jöhet! - Ha már úgy felemelte kezeit, hát felé hajítom minden előzmény nélkül a csokit. Remélem reflexei a helyén és nem a földön landol kettőnk között a Snickers. Az igencsak szomorú jelenet lenne valahol. Válaszára azonban felhorkanok kissé. Mi az, hogy ezt IS?! Ennél őszintébb választ akkor kaphatna csupán, ha minden szó nélkül lekapnám! Na de miért is tennék ilyet... szóval ezzel kell beérnie, meg egy megereszkedő vállvonással. - Oké, gondoltam, talán beavathatnálak egy kisebb titokba, amit még nem tudsz velem kapcsolatosan, ha már itt vagyok, de közben meg nem biztos, hogy a munkahelyeden kellene ezt ellőni, nem? - Harapok alsó ajkamba, mert igazság szerint csak most esik le, hogy ide tényleg bárki bármikor besétálhat jó eséllyel, akár csak érdeklődés szempontjából is. És most nem Manech végett aggódok elsősorban. Azért képes mosolyt csalni arcomra azzal, hogy nem zavarom. Szerintem nem merne mást mondani, ha tényleg feltartanám, akkor sem... Pedig én még emlékszem arra a srácra, aki olyan távolságtartó volt velem. Akit zavartam a jelenlétemmel. - Ja, idővel... bár én mondjuk most ettől alapabb dolgokra gondoltam, az igazat megvallva, mint név... foglalkozás... mennyire hasonlít rád külsőleg? - Sandítottam felé gyermeteg, csibészes vigyorral, ahogy szemmel láthatóan is feladta, hogy a kocsival foglalkozzon, mikor én is a társaságát képezem. Meg tudom érteni... mégiscsak érdekesebb társaság vagyok egy négykerekűnél! - Szerelmes voltál az édesanyjába vagy csak úgy... összejött? - Bukik ki belőlem szégyenérzet nélkül a kérdés, ahogy felfelé pislogtam Ryderre.
Megforgatom a szemeimet, és el is kapom a csokit. Amint találok valami stabil helyet, ahol a gravitáció, és hasonlók nem teszik meg a dolgukat, úgy lerakom. És most úgy értem, hogy inkább teszem egy asztalra, nem pedig egy Lamborgini motorháztetőjére. - Egy titok? Tőled? Hm, akkor biztos valami nagy kaliberű lesz ez is. Vagy már változtál azóta, és csak a vétkeidet akarod meggyónni? - Viccelem el a végét, de aztán újra komolyra változtatom az arcvonásaimat. - Max suttogunk… - Vonok vállat, aztán folytatom. - Vagy kirakhatom a „nem vagyok itt” táblát. Akármennyire sincs ilyen. Vagy ha igen, Manech jól rejtegeti. - Én teljes mértékben ráhagyom, hogy mikor, vagy hol mondja el. Oké, a „mikor” nem épp lehet jó minden esetben. Se a hol… Megoldjuk szerintem. Nagyok vagyunk már. - Maeve MacGowan a neve. Orvos, de nem tudom pontosan, hogy milyen. És az egyedüli, amiben külsőleg hasonlítunk max a hajszínünk. Nem tudom, édes, külső szemlélő jobban el tudná mondani ezeket, ha együtt lát minket. - Teszem szét a karjaimat megadóan. Tényleg nem tudom, hogy külsőleg mennyire hasonlíthatunk egymásra. A vonásaink mennyire hasonlóak. A mosolyunk. Mivel nem egy tükörrel mászkálok 0-24-ben, így nem tudhatom. A közös képek készítésétől pedig még távol állunk igazán. - Ó, mielőtt Corinát megismertem, tudod, hogy nem éppen voltam egy mintaszemély. A szerelem még a mostani énemtől is távolabb állt. - Ja, az életem nagy részét tudja, kivéve a születésemet, és az azt követő néhány évtizedet. Ezért is lehet, hogy néhány dolgot elferdítettem, vagy pedig nem értett meg. Ha visszavezetett a születésemet követő időszakra, akkor pedig nem is pótoltam ki a hiányzó részeket. - Sokakat szeretek, egyeseket jobban, mint másokat, és az egyetlen személy, aki felé még a puszta kötődésen túl is éreztem valamit, az pont Corina volt. Szerelemnek azt sem nevezném, lehet, hogy csak azért, mert nem tudom, milyen annak lenni. De lényegtelen is. Ő elment, én pedig túlléptem rajta. - Egy sóhajtással fejezem be a mondandómat. Engem már túl sok minden köt ide, így ha akarnám sem mehetnék utána. De nem akarok… Húsz éve egy szót sem szólt magáról, és ki tudja, lehet nem is fog többet.
Finom morranás, jelzésszerű feddés hallatszik felőlem könnyelmű szavai hallatán. Nem mint a haverja, jöttem ma hozzá, bármennyire is igyekszem ekképpen beállítani a dolgot indításként, hanem mint vérvonalának feje, teremtőjének "Anyja". Viselkedjék hát ehhez mért érettséggel. Vétkeimet különben sem neki gyónnám, legfeljebb apró titkokat súgnék felé, hogy bőrének páráján tapadjanak meg, mint tették egykor, fülled-mámoros éjszakákon... - Nem szívesen magyarázkodnék senkinek feleslegesen, remélem megérted. - Ó, ha tudnád kölyök, ha csak sejtenéd, amiről szó lesz! Önként és dalolva húznád le a rolót, de lehet, egész napra, nem csak erre a röpke - talán mindössze - fél órácskára! Persze, közben terelek megint, mert a saját nyomoromon túl érdekel, mi van vele. Hogyne érdekelne, mikor évtizedekig össze voltunk nőve, mint borsó, meg a héja! Már csak Ashton hiányzik a képből és tiszta vissza a múltba hangulatom támadna a helyzettől szerintem...! - Oké, oké. Ennyi elég lesz, köszönöm! - Szélesedett csibészes mosoly képemre, de abba inkább nem mentem bele, mégis mihez lesz elég a név és az igencsak kreatívan kiaknázható foglalkozása a drága kislányának. Szőke tincseimet egyetlen szusszanással tűrtem füleim mögé. - Tudom, én csak... néha jobb szeretek biztosra menni, hogy létezik még egy ilyen elcseszett személy, mint én! - Szélesedik ki mosolyom akaratlanul is, de már feleannyira nem vidám és őszinte, mint az iménti, ahogy fejemet ingatva sandítok fel Ryderre. Mit szépítsem? Ő sem patyolat és én sem vagyok az, bármennyire is legyen megtévesztő jelenlegi külsőm ebben. - Ő a Teremtőd. Természetes, hogy többet érzel iránta, mint bárki más felé... Ha szereted, intenzívebb. Ha gyűlölöd, az is százszorta erősebb és mélyebbre ható, mint egy átlag egyénnel szemben... Kicsit olyan, mintha többek lennétek barátnál, de szeretőknél kevesebbek. Közhelyes, de talán ezzel tudnám leginkább megfogni... de hisz úgyis érted, mire gondolok! - Mosolyodom el kissé, sután nyelve el a mondat végével a görbületet is ajkaim szegletéből. - Szóval...? Emlékszel még, mit mondtam a vérvonalunk képessége kapcsán? Hogy meddig terjed a határa és hogyan nő az évek számával és a mindennapos tréninggel? - Tekintek rá, hangom szelíd, egy pillanatig sem vizsgáztató, sokkal inkább felvezetése a lényegi résznek. - Akkor megkérdezted, miért csak a farkasokra hat ki, a fajtánkra miért nem, rémlik? - Nem tudtam választ adni a kérdésére. Ma sem tudnék, csak azt tudom, hogy akkor elhallgattam előle, amit utána sok mindenki elől hatszáz éven keresztül... És most sem önszántamból emlékeztettek rá, miféle hatalommal ruháztak fel a szellemek.
- Figyelj, mondod, amikor mondani akarod. Nem erőltetem. - És tudok várni. Na meg ki tudja, milyen titkot akar nekem elmondani. Elvégre ő a vérvonalam alapítója, szerintem ami egy korombéli vérfarkasnál lehet titok, azt ő csak túlszárnyalni tudja. Legalábbis, amennyire őt ismerem. A boldog tudatlanság sokszor kellemes, de néha ki kell bökni viszont a dolgokat. Én is ezt tettem a lányommal, és lám, hol tartunk. - Ó… létezik, ne aggódj. - Paskolom meg a vállát az elcseszett személy jelzőre, amivel illette magát. Ezt remélem nem fogja sértésnek venni. Belegondolva… elég szar lehet humorérzék nélkül élni. Szerencsére nekem, és neki is van ebből bőven. Na meg nem is azt mondanám rá, hogy elcseszett, sokkal inkább… komplikált. Mikor az egész testcserés dologról kezdett nekem hablatyolni anno, én is csak kapkodtam a fejemet, hogy „na jó… mi van?”. Elég lehetetlennek tartottam, de aztán rájöttem, hogy ha a legendák igazak, márpedig annak kellett lennie, akkor ő neki csak kicsit kellett volna indiánnak kinéznie. - Persze, megértem. - Már túl hosszú ideje ismertem Corinát is, mégsem tudtam eldönteni, hogy ő pontosan mi is számomra. Amit elmondott, az is lényegében felmerült már bennem. Viszont nem is gondoltam olyan sokat az elmúlt években Corinára, de most ezzel az egész válás mizéria, meg nagyanyám feltűnése is… Eléggé nehézzé tette a fejem homokba dugásának lehetőségét. - Arra gondolsz, hogy évszázadonként újabb és újabb farkas szegődik mellénk? - Nem értem, mire akar kilyukadni most ezzel, de türelem, rózsát terem. Valószínűleg nemsokára úgy is kiderül, hogy mi a célja ezzel az egésszel most. - Természetesen emlékszem. Miért? - Végül csak kicsúszott a számon a kérdés. Nem is baj az. Mondjad csak, drága, hogy mit akarsz ezzel most elérni, mert már tűkön ülve várom, hogy kiderítsem, mi járhat a buksidban. Bár lehet utána meg az fog lenni, hogy bár ne tudtam volna meg.
Aprót szusszanok megjegyzésére, mint valami elégedetlenkedő sündisznó. Rettentő hálás lennék más esetben előzékenységéért, ám ezúttal inkább teher, nem visz előrébb a dologban. - De én most akarom, csak fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek bele, érted? - Ereszkedik meg kissé vállam, s nem is megyek bele kapásból mélyebben a dologba, inkább másról kérdezem, a lányáról beszélünk, majd Corina kerül előtérbe. A paskolásra suta, szinte már gyermeki mosollyal húzom be nyakamat, nevetve vele együtt. A világért sem veszem sértésnek, hogy igazat ad nekem abban, amit magam is akképpen gondolok. Máskülönben nem mondtam volna ki, nem igaz? Lassan lépek az egyik félreeső szerszámos szekrényhez, annak dőlve figyelem unokámat és vezetem fel neki ittlétem pontos okát. Látszólag távolról közelítem meg az egész problémát, valójában azonban ahhoz, hogy teljes mértékben megértse, mit mondani akarok, szükséges feleleveníteni vérvonalam "erősségét". - Igen, arra. - bólintok apró mosollyal felé. - Az igazság az Ryder, hogy ez nem minden. Bennem ettől jóval több, jóval hatalmasabb erő lakozik, melyet én magam is félek... - Lassan kúsznak elő energiáim, ledobva pajzsomat, s mintha csak ébredne, rázza meg bundáját a bennem lakozó nyolc évszázados bundás... Energiái unokáéi közé marnak szeretetteljesen, ám a következő pillanatban Ryder azt érezheti, hogy valami... nem egészen kerek a történetben. Kellemetlen érzés kúszik fel gerincén, lábai megrogynak, térdelésre kényszerítve, mintha ezer láthatatlan, súlyos lánc húzná le testét, mellkasát nyomá és egyúttal a benne lakozó farkas is a földre rántaná - akarata ellenére. - Mint látod, képes vagyok a fajtánkat is befolyásolni, ha úgy akarom. Bizonyos mértékig a testvéreimet is, mint kiderült nemrégiben számomra... - Csendül halk komolysággal hangom felé, miközben nem veszem le róla tekintetemet. Ha természetesnek venné a térdre kényszerítést, nem érem be annyival, ráveszem, hogy földig hajoljon előttem... s csak akkor engedem el, mikor megértette, érezte súlyát a képességgel járó tehernek. Akkor viszont, mintha elvágták volna az egészet, szempillantás alatt a megszokott könnyedséggel mozdulnak tagjai Rydernek és energiáim is a megszokott, kissé most talán keserédes, mégis szeretetteljes törődéssel simítanak övéi közé, szinte már bocsánatkérően: nem akartam bántani.
Jelenleg nem tudom, mire vélni az érkezését. De ismerem már őt annyira, hogy tudjam, oka van rá. Azt is látom rajta, hogy valamit nagyon el akar mondani, csak nem tudja, miként tegye meg. Én egyben kíváncsian várom, mit akar közölni velem, vagy mutatni… tudja a fene igazából. Viszont bennem van a félsz is azért, hogy na vajon mivel akar most letaglózni… Mert biztos vagyok benne, hogy tudna egy-két dolgot még mondani, amivel ismét csak borítana egyet az általam megismert világon. Egyszer már rendesen a feje tetejére állította, még jó sok évtizeddel korábban. Most jött el a folytatás, mi? Végül figyelem, ahogy a szekrénynek dől, én pedig a mellettem lévő asztallal teszem ugyanezt. A szavait követően csak egy ideig nézem őt, aztán pedig a földre pillantok, látszólag gondolkozva, mit tudnék ehhez hozzáfűzni. Szinte biztos voltam benne, hogy azért vannak dolgok, amiket nem tudok még én sem róla. Mégsem a legjobb taktika már a legelején felfedni az ütőkártyáinkat. Akkor hol marad a meglepetés ereje. Mikor érzem, hogy a pajzsát ledobja, akkor pedig oldalra nézegetek, hogy tényleg nem jön-e senki. Mert ezt aztán elég kellemetlen lenne most kimagyarázni. Érzem, ahogy energiái körülölelnek, egyfajta megnyugvást érzünk a farkasommal, de azért mi is fel vagyunk készülve, hogy ez most nem csak (nagy)anyai törődés lesz, hanem valamit akar. És ki is bújik a szög a zsákból, mert hamar lesz ebből a kellemes érzésből valami… teljesen megmagyarázhatatlan. Olyan érzés, mintha megnehezedne az egész testem, mintha a gravitáció megnőne, mert akaratom ellenére kezdek el térdre hullani a Vérvonalalapító előtt. Nem tudom megmagyarázni, miért, hogyan… de érzem, hogy ő csinálja. Próbálnék ellenkezni ellene, de nincs sok sikerem. Figyelem a szavait, miközben már fújtatok is valamelyest. Mit akarsz ezzel ennyire prezentálni, azt mondd meg nekem. Arcomon nem látszik semmiféle komolyabb reakció, amit viszont ez után tesz, azt nem igazán tudom értékelni. Érzem, ahogy ez a korábbi súly, ami a föld felé nyomott, tovább erősödik, és már nem csak a térdemen támaszkodok a földön, hanem egyben a kezeimmel is. Egyre jobban fújtatok, hogy ezt jobb, ha most befejezi. Nem tudnék neki ártani, ez evidens, de akkor is. Elég furán festhetne ez akárki előtt. Négykézlábra kényszerít egy farkas. Pláne az, akivel ilyen jó kapcsolatot ápoltam már korábban is. Mikor végül az energiái újra mássá fordulnak át, akkor pedig felpillantok rá, és kicsit sem érdekelve, hogy milyenek most felém az energiái, felhúzom a pajzsomat, semmit sem engedve ki alóla. Jobb, ha nem tudja, most mi játszódik le bennem. Végül felállok, tekintetemet pedig rajta legeltetem. Ide-oda pillantok egyszer-kétszer. Arcomról látszhat, hogy az a fene jókedv, ami mindig jellemez, most teljesen eltűnt. Szerintem jogosan. - Oké. Szólalok meg egy olyan percnyi-kétpercnyi csend után. Nem valami bő, de legalább ennyit kinyögtem magamból. - És miért kellett ezt nekem tudnom? Hangom nem valami kedves, de ilyen után ne is várja el. Ha megpróbálna közeledni felém, akkor pedig csak feltartom a kezemet, és mondom is, hogy: Ne. Túl fogom ezen tenni magam. De most nem igazán tudok mit kezdeni ezzel. Túl nagy feneket kerítek a dolognak? Megeshet. De szerintem jogosan. Mégiscsak térdre, majd konkrétan a földre kényszerített. Tudtam én, hogy nem volt jogtalan a tartózkodásom már sok-sok évtizeddel ezelőtt sem. Most pláne megmutatta, hogy a szavai ellenére volt okom félni tőle.
// Ugyan, semmi gond. És bocsi, megszaladt a kezem picit. //
Nem is téved olyan nagyot a kölyök a folytatás ötletével, ami azt illeti. Bárcsak romantikus regényekbe, gyerekmesékbe illő pozitív fordulattal szolgálhatnék számára... de azt hiszem, már ő is tisztában van vele, hogy ez nem így működik, s rohadt ez a világ, benne ritka kincs és megbecsülendő pillanat minden, mi őszintén tiszta. Arcom, ez a bájosan fiatalnak tetsző ábrázat ijesztő komolysággal mered vérvonalának leszármazottjára, a koncentrációtól finom kis ránc jelenik meg homlokomon, s a szívem megszakad minden egyes pillanatban, mikor ellenkezne kicsit is a kölyök, de én nem engedek neki. Ijesztő, tudom én. S fáj is, nekem mindenképpen, így látnom őt, de légvárak építése helyett demonstrálok, mert így érzi csak igazán súlyát a tehernek, mit hat évszázada cipelek magammal, s mellyel oly könnyű lenne visszaélni gondtalan kezeknek, hogy ha módomban állna, velem együtt távozna az élők közül a szellemek világába a képesség.
Ahogy felvonja pajzsát, úgy válik a komoly tekintet riadttá és le is sütöm pillantásomat pár másodperc erejéig, mintha már az is illetlen lenne, hogy össze kell szedje kicsit magát előttem. Pedig frászt az! Sosem volt. Csak akkor pillantok rá nyílt, őszinte tekintettel, mikor ismét megszólal, kérdésére nincs okom kitérő választ adni. - Mert egyike vagy azon farkasoknak, akik idővel birtokolhatják ezt a képességet. - Mindez pedig nem ajánlat, egyszerű kijelentés részemről. Olyan lehetőség, mire nem fogadok el nemleges választ egyiküktől sem, kik előtt felfedem eme képességemet. - Régóta élek már, kölyök, túlságosan is régóta ahhoz, hogy ne legyek fáradt a léthez. Azért jöttem vissza ide a városba, a szülőföldemre, hogy megfékezzem atyánk ámokfutását, s az elmúlt hónapokban világossá vált számunkra az is, miként lehetséges ez. - Közöltem határozott nyugalommal. - Szeretnék méltó utódot választani, ki átveszi tőlem mindazt, mi egy vérvonalfővel jár. A képességet, az erőt... és a terheket is. Tudom, hogy sok minden köt a városhoz és a lányaid fontosak számodra, de te is egy vagy a lehetséges jelöltjeim közül, Ryder. - Kíváncsian fürkészem, nem csupán tekintetét, de energiáit is, hogy mely szavam kapcsán miként reagál. Nem is fűzöm tovább a dolgot, meghagyom a kérdezés lehetőségét ezen a ponton számára.
Remélhetőleg nem várja el tőlem ő sem, hogy az előbb történtekhez olyan nyíltan, vígan álljak hozzá, mint az tőlem olyan megszokott. Nem hittem volna, hogy erre is képes, azt viszont anno éreztem, hogy valamit nem mond el, de hamar el is felejtettem. Végül úgy tűnik, csak beigazodott a gyanakvásom. Akárhogy is, én nem vagyok haragtartó fajta. Idővel megbékélek ezzel. Talán még ma, talán egy hét múlva. Csak egy kis időre van szükségem, ennyi az egész. Máskor biztos mondanám neki, hogy nem kell emiatt most rosszul éreznie magát, vagy valami, de jelen helyzetben elég zavaros minden. Miért mutatta ezt meg nekem. Miért most, miért itt? Mondjuk az „itt” dolgot azt lehet nem kell magyarázni. Úgy érzem, nagyon még nem vagyok felkészülve arra a titokra, amit most mondani akar, de lehet csak az előbb történt dolgok miatt gondolom így. Farkasom is rendesen visszahúzódott, ő belőle sem árad már az a fene jókedv, ami Teremtője anyja közelében szokta elfogni. Fel is húzom egyik szemöldökömet, és szemeim is kicsivel tágabbra nyílnak, mikro belekezd a mondandójába. Hogy én ilyen képességet birtokoljak? Mégis hogyan, meg… miért? Ki ellen kellene használnom efféle erőt, és mit jelent az, hogy az „egyike.” Kikkel csinálhatta még ezt meg vajon… Gondolom még néhány leszármazottjával, de hogy vajon kikkel. Hagyjuk is, jobb, ha nem tudom még ezt. De azért végighallgatom őt, nem vágok a szavába, kíváncsi vagyok. Miután befejezte, csak a halántékomat masszírozgatom két ujjammal, egy nagy sóhajtással vegyítve ezt. Megannyi kérdés, és nem is tudom, hogy tegyem fel azokat. Ezért is telik bele egy olyan percbe, mire bele tudok kezdeni. - És mivel járna ez a… ha… ha végül én lennék az, akit választasz? Mit kellene tennem? Hangom teljesen nyugodtan, talán fáradtan csend. Nem tudom pontosan, erre milyen reakció lenne a helyes, vagy a rossz. Egyelőre most ez túl sok, és a rám zúdított információk túlzottan is nagyok. Nem hittem volna, hogy ez a titok ilyen nagy súlyú lesz, lám, tévedtem. - Meg mégis hogy a fenébe állítaná ez meg Alignakot? Figyelek a hangsúlyomra, és folyamatosan oldalra lesek, fülelek, hogy még mindig csak egyedül vagyunk-e a helyiségben. - És még egy kérdés… Miért pont én? Elhiszem, hogy csak egy vagyok a jelöltek közül, de… nem értem, miért. Meglehet, hogy bízik bennem, és van egy bizonyos közös múltunk is, de… hogy átvegyek tőle ennyi mindent… biztos benne, hogy el tudnám én viselni? Mert jelenleg még én sem vagyok benne biztos.
Épp csak annyit szándékozom mindegyikükkel megosztani, ami feltétlenül szükséges, a "jelöltek" listája pedig nem tartozik egyikükre sem. Mert vannak, akik ölnének a képességért, tudom jól, míg mások lemondanának róla, ha ismernék azt, kinek javára teszik. Egyszerűbb hát az édes tudatlanság, most különben is csak az számít, ki előttem áll újfent, büszkén - vagy épp makacsul - tartva magát az általam okozott káosz közepén is. - Továbbvinned az örökségemet szerte a világon. Tanítani, fegyelmezni... életeket változtathatnál meg, jobbá tehetnéd mindazt, ami egykoron eltörött. - Sejtem, fel se tudja fogni igazán eme szavah hatalmasságát, s mégis igyekszem megfoghatóvá, közelivé tennem számára: - Lényegében a leghatalmasabb példánya lennél vérvonalunknak. - Hogy mihez kezd mindezzel és mik az elvárásaim az utódom kapcsán, már megint nem épp könnyen összeegyeztethető dolog, de hát ezért igyekszem majd bölcsen választani közöttük, hogy a szerencsés - vagy szerencsétlen? - ki átveszi helyem, méltó építője legyen világunknak. Atyám neve kapcsán kissé lejjebb ereszkednek vállaink. - A vér vért kíván. Alignak bosszúját csak a mi vérünk moshatja el, ám annyira sem ő, sem pedig Tupilek nem botor, hogy örökségüket vezetők, iránymutatók nélkül hagyják, ekképp utolsó feladatunk az élők között, megtalálni azokat, akik átveszik tőlünk ezt a terhet. - Adok választ nyugodt őszinteséggel kérdésére. Nincs mit titkolnom előtte ilyen tekintetben, az áldozathoz pedig ugyancsak semmi köze, úgy hiszem. Utolsó kérdését akár sértésnek is vehetném, hogy kételkedik döntésemben, ám helyette apró szusszanás keretében szélesedik mosoly ábrázatomra, s szökik vissza némi fény tekintetembe, ahogy felé fordítom arcomat. - Mert minden képességed megvan rá, hogy méltó módon képviselj. Jártál mélyen, mélyebben is talán, mint azt nekem elmesélted egykor, így ismered az érzés. Ugyanakkor... képes voltál a változásra. Élő példa vagy már most is, hogy mindig létezik kiút. Ráadásul korodnál fogva is kellően tapasztalt vagy. Mégsem bízhatok ilyesmit egy alig száz éves gyerekre!
Nem igazán tudom, a helyzettel mit kellene kezdenem. Olyan dolgokat tudtam meg, amikre legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni. És azt bevallhatjuk, hogy nekem azért vannak hülye képzelgéseim. Ez viszont mindegyiken túltesz. Jelen helyzetben, azt sem tudom, hogy mit szeretnék jobban… ha ez az egész csak egy rossz álom lenne, vagy pedig tényleg a valóság. Mindkettőnek van elöl, meg hátulütője. Ha valóság, akkor ez végre azt jelentheti, hogy nem lesz több Vörös Hold, ezáltal felesleges vérontás. Ha álom, akkor pedig szimplán az, hogy miután felébredek… még mindig nincs különösebb megoldásunk az egészre, mégis… legalább könnyebb szívvel, nem ennyire gondterhelten folytathatnám a napjaimat… - Én… nem is tudom, mit mondhatnék erre… Legszívesebben tényleg egyszerűen csak hazarohannék, a lakásomba bezárkóznék, teljes sötétségbe, és valószínűleg csak néznék ki a fejemből, teljesen ledermedve. De nem teszem. Szeretném végighallgatni, mit akar mondani. A Vörös Hold is közeleg, így jó, ha időben megbeszéljük ezeket is. Különben lehet késő lenne már… És nem akarom azt sem, hogy gyengének lásson. Ő egy azon kevés személyek közül, akik képesek a lelkembe is belelátni, de mégis… - És mindegyik alapító egy véleményen van? Valamint ez azt jelentené, hogy a ti vesztetek egy… új korszakot jelentene a világunkban? Savanyún mondom ki ezeket a szavakat, és az arcomon is látszódhat, hogy nincs kedvemre ez a beszélgetés. De túl kell esnünk rajta. Nem igazán van rá más mód. Idővel talán a nyugalom, talán a beletörődés jele kezd el látszani rajtam, és úgy engedem lejjebb a pajzsomat is, egyre kevésbé elzárkózva előle. Azt viszont nem tudom megígérni, hogy ettől függetlenül nem leszek teljesen elzárkózva néhány napig. - Ha már titkokat osztunk meg, én is elmondhatom azt, ami… az életem azon szakaszát, amiről nem nagyon beszéltem. Ha akarod hallani… Nem erőltetem rá, de kétségkívül mindketten eltitkoltunk ezt, meg azt a másiktól. Az ő titkáról lehullott a lepel, ideje, hogy én is megtegyem ugyanezt. Az enyém úgy is eltörpül amellett, amit ő osztott most meg velem. Ha tehát hallani, akarja, belekezdek. Ha nem, akkor pedig kérlelem, hogy hadd mondjam el, mert ki kell adnom magamból. Ha ezek után is ellenkezik, akkor nincs mit tenni. - Sok dolgot hagytam ki az életutamból. Onnantól ismered a történetet, hogy az akkori még chicagói falkának sem mondható falkában voltam, majd levadásztam a teremtőm néhány kölykét. De hogy ezek miért történtek, az egy más történet… Vezetem be az egészet, a földet nézve, aztán pedig ráfordítom a tekintetemet az idős nőstényre. - Azért nem szerettem… szeretek róla beszélni, mert még mindig szégyenként élem meg a hovatartozásomat. Az anyám ugyanis, nincs más szó rá, egy szajha volt. A szó szoros értelmében. Ott hagyott valami… valahol, igazából ma sem tudom még, és egy bérgyilkos kezdett el nevelni. Tizenéves voltam, mikor ő, apám helyett apám, meghalt. Ekkor ismét az utcára kerültem, ahol pedig a Teremtőmhöz kerültem. Úgy-ahogy. Volt egy kis szokása. Összeszed néhány gyereket az utcáról, bedobja őket egy verembe, aztán élet-halál harcot vívtak. Számomra meg sem kottyant már az egész, magától értetődően, rengeteg ártatlan tizenévest öltem meg. Én nyertem, és a testőrségébe kerültem. Lord Harris… Brant volt a neve. Szadisták voltak a többiek, akiket már farkassá tett, én nekem pedig elegem lett belőle, és úgy döntöttem, megölöm. Ekkor harapott be, látta, hogy van bennem kurázsi. Idővel megértettem Brantet, és sokáig hűen szolgáltam őt, kétségkívül a leghűségesebb voltam hozzá. Egyszer megtudta, hogy végezni akarnak vele, a saját Kölykei. Méghozzá tőlem, mert engem is bele akartak vonni. Ekkor értettem meg csak igazán az egyik mondatát… Ami hűséggel kezdődik, árulással ér véget… Hát azzal ért. Ekkor mentem át Amerikába, és később pedig, hogy megtudjam, mi történt, tértem vissza a kastélyhoz. A vadászatom pedig ekkor kezdődött, és… rossz visszagondolni rá, mennyire vérszomjas voltam… Hogy milyen módokon végeztem egyik-másikkal… Corina hozta el végül a megváltást nekem, és… te. Amiért nem lehetek eléggé hálás azóta sem. Fejezem be a történetet végül. De aztán még hozzáteszek valamit. - Meglehet, hogy mindenkinek van egy sötét múltja, de számomra ez még mindig olyan, ami… amiről nagyon nem szeretek beszélni. Szörnyű személy voltam, és azért is kerülgetem a témát, mert félek, hogy egyszer visszazuhanok ebbe a sötétségbe. Onnan pedig nem lesz kiút még egyszer… Ha valaki, ő aztán tényleg tudhatja, hogy a bohókás személyiségem alatt igenis egy komoly személy lappang. Most sem viccelek. Viszont, ahogy a történet vége felé haladtam, úgy kezdett el a hangszínem is egyre mélyebbé, valamint halkabbá válni. Fizikai fájdalmat nem okoz erről beszélni, de… úgy érzem, megérdemelte legalább, hogy tudja. Hogy vajon még így is, ilyen kételyek közt is képes lenne-e rám bízni a vérvonalunk, és a vérfarkas társadalom egy részének védelmét, felügyelését.
// Izé... bocsánat, megszaladt a kezem... megint. //
Fejemet ingatom szavaira. Nem kell semmit, ne mondjon semmit... Erre talán nem is lehet jót, nem erőltetem hát én magam sem, hogy véleményt nyilvánítson a történtek kapcsán, egyszerűen nyitottan állok kérdései előtt, ha vannak. Hogy máshogy segíthetnék neki megérteni mindent, ha nem ekképpen, nem igaz? Aprót szusszanok az alapítókat érintő kérdésére, mellkasom előtt karba font kezeimet leengedem testem mellé megadóan. - Tizenhárom személy tizenhárom nézőpontot képvisel, de a célunk egy: véget vetni Alignak ámokfutásának. Ha ehhez az kell, hogy véget érjen az utazásunk idelent a földi létben, akkor elfogadjuk. - Bólintottam aprót, mely egyben helyeslés volt az új korszak kapcsán is. - Reméljük, egyben egy jobb korszakot is jelent majd. - Mosolyodtam el szelíden tekintve Ryderre fel, s akaratlanul, ösztönösen löktem el magam támasztékomról szavaira. - Szeretném hallani, de csak ha valóban kész vagy megosztani velem. - Úgy fest, kész volt erre, mert már bele is kezdett. Távoli vidéken járunk gondolatban, gyermekek küzdenek életre-halálra. Gyermekek vére szennyezi szeretett unokám képét, ruháit... Árulás szaga terjeng a levegőben, s fanyar mosoly húzódik képemre az örege szavait hallva, hálája pedig olyannyira semmiségnek tűnik az elhangzottak után... nem mi mentettünk meg, Fiam... te voltál az, ki meglelte az utat a fény felé, ezt soha ne feledd el. Közelebb lépek hozzá, tenyereimmel arca felé nyúlok, ha hagyja, ha engedi, simítva borostás képét szeretetteljesen. - Jól jegyezd meg, Ryder, a hűséget mindenki szabadon értelmezi, s elcsépelt, könnyelműen forgatott lett a mai világban. Csak akkor húz vissza a mélybe, ahonnét kimásztál és válik árulássá, ha magadhoz felejtesz el hűnek lenni. Ahhoz, aki mélyen vagy, legbelül, Fényre lelt. - Ősi nyelven szólítom, nevet adok neki magamban és hangosan is kiejtve az egykori nyelven szólva kemény hangzású, mégis lágy tartalmú szótagokat. - Hagyok pár napot, hogy mindezt megemészd, de szeretnék megosztani veled mindent újra az életemből, tapasztalataimból... ezúttal egy vérvonalfő szemén át és nem mint elsuttogott meséket, kalandokat. Nem szabok határidőt, várni fogom, hogy jelentkezz. Tudod, hogy találsz meg, ha készen állsz rá! - Mosolyodtam el, majd kissé pipiskedve nemes egyszerűséggel csókot hintettem ajkaira, mint egykoron, s elengedve őt még egy utolsó, biztató mosollyal koronáztam meg ittlétem, hogy a nehéz témákat ellensúlyozandón könnyed köszönéssel búcsúzzam és hagyjam magára vészterhes gondolataival, s bundásával unokámat.
// Részemről ez volna a zárás, ha Ryder megbékélt, nyugodtan veheted úgy, hogy párszor találkoztak és beszélgettek a múlt történéseit kivesézve kicsit Nasival, aztán... remélem VH után lesz alkalmunk új játékba is kezdeni! O.O <3 //
Ha valami biztos ezzel az egésszel kapcsolatban, az az, hogy ezt még emésztenem kell. Ő sem várhatja el, hogy mindezt az információt csak így feldolgozzam, és előálljak valamiféle pozitív, vagy negatív válasszal. Mert csak remélni tudom, hogy itt van nekem is beleszólásom, hogy akarom-e ezt, vagy nem. Egyelőre még én sem tudom… az biztos, hogy nagy megtiszteltetés lenne, viszont amilyen terheket rám róna ez az egész… De nem is ez a legrosszabb, hanem, hogy valószínűleg a mostani kapcsolataim mind megszűnnének létezni. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy lehet tovább élnének, de nagyon körülményesen. El kéne szakítanom magamat a jól bevált kis kényelmes életemtől, és… biztos képes lennék rá, viszont még át kell gondolnom, be kell fogadnom. Örülök, hogy azért nem kell ráerőltetnem a magam történetét, hanem meghallgatja. Nem tudom, miért is nem mondtam el ezt neki… Horatión kívül egyedül Corina tudja csak, hogy mi történt az életem első szakaszaiban, de már utóbbinak is nehezen beszéltem róla. Viszont akkor is egy elég fontos, konkrétan életet változtató döntés előtt álltam, és meg kellett vele is osztanom, mielőtt belevágott volna velem. Ugyanez van most a vérvonalam fejével is. Szeretném, ha miután ezeket meghallotta tudjon dönteni. Végül el is mondom, a saját magam tempójában az egészet, hol rá pillantva a nőstényre, hol nem. Mikor közeledik hozzám, akkor nem húzódok el. Kicsit még él bennem az előbbi dolog, mikor megkaptam tőle az erődemonstrációt, de tudom, hogy nem akart rosszat vele. Amint hozzám ér, a szemeibe nézek, és hallgatom, amit mond. Amit a legvégén mond, azon akaratlan is mosolyra húzódik az ajkam. Na nem arra, amire általában szokott, mikor eszembe jut egy-két nagy baromság, és elkezdem magamban kifejtegetni, hanem csak egy egyszerű, lágy mosoly. - Köszönöm. Nem is tudom, hogy pontosan mit. Hogy bízik bennem? Hogy valamelyest lelket önt belém? Nem… Mindent köszönök neki, mindazt, amit értem tett, hogy tanított, mikor szükségem volt rá, hogy általa más szemmel láthatom a világot. Sorolhatnám itt a dolgokat napestig, de felesleges lenne. Nem szólok ismét semmit. Úgy érzem, néhány napra kibeszéltem magamat, de úgy rendesen. A csókján meglepődök ugyan, de csak jót szórakozok rajta. Ahhoz képest, milyen feszült egy helyzet volt, ez legalább valami módon oldotta. De a bennem tomboló vihart nem igazán tudta elcsitítani. Azt nem igazán fogja tudni semmi sem, legalábbis egyhamar. Figyelem a távolodó alakját, és amint elhagyja a műhelyt, nem is tudom, mennyi ideig ülök csak a magam csendjében, nyugalmában, bambulva a fejemből… Talán tíz perc, talán másfél óra. Végül viszont rájövök, hogy ezt a szerelést holnap fogom folytatni. Ma nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni, és elrontani sem áll szándékomban semmit.
Kezdőlap
XDD//
És bocsi, megszaladt a kezem picit. 
//
