Végül meggyőztem Mandyt, hogy ugorjunk fel hozzám, és ott kap teát, kávét, akármit, amit szeret, mert egyrészt nem akartam Milot egész nap egyedül hagyni, másrészt azt hiszem, inkább mellőztem volna a nap további részében a tömeges embertársaságot. Mandyvel egyedül nem volt baj, nagyon is kedveltem, úgyhogy nem bántam, hogy volt ideje és kedve még velem lenni. Talán jót is fog tenni, hogy nem vagyok egyedül, vagy a nagymamám óvó szárnyai alatt. Imádtam a lakásomat, kár, hogy csak béreltem, és azt tudtam, hogy a tulaj nem is akarja eladni, mert már rákérdeztem, de valójában nem is ilyen otthonban gondolkoztam, mindenképpen házat akarok majd. A kérdés csupán a mikor volt. Viszont a berendezését imádtam, és könnyen lehet, hogy egyszer hasonló lesz a nappalim és a hálóm, mert tökéletesen illett hozzám. Konyhát mondjuk holt biztos, hogy nagyobbat szeretnék majd.., Milo már az ajtóban nyöszörgött, ahogy bedugtam a kulcsot, hogy kinyissam, majd amint egy kis rés keletkezett, már ki is szeretett volna jönni rögvest, addig küzdött, míg végül sikerült is, és már ugrált is fel a lábamra nagy lelkesedésében, és bizony Mandyt sem hagyta ki a mókából. - Hú, de buta vagyok, el is felejtettem megkérdezni… Ugye nem vagy allergiás a kutyákra? Vagy csak szimplán utálod őket, vagy valami? Nem mintha kinézném belőled, de inkább biztosra megyek, mert ha igen, akkor még mindig mehetünk máshová. Mondjuk, nem örülnék, ha ezek után itt kellene hagynom Milot, de ha már én voltam a hülye, és valami baja van Mandynek az ebekkel, akkor nem fogom betuszkolni a lakásomba. Ha viszont nincs, akkor már mehetünk is befelé. A kis előtérben leveszem a kabátom és a cipőm, majd aztán első dolgom, hogy friss vizet öntsek Milo tálkájába, és egy kis száraz kutyakaját is szórjak neki. - Érezd csak otthon magad! Mosolyogtam rá, majd amint Milo igényeit kielégítettem egy kiadós simogatással és pocakvakarással, már indultam is a konyhába, ahol is rögtön kezet mostam, aztán elkezdtem sürgölődni. - Szóval, kávé, tea, forró csoki? Mihez van kedved? Elég sok minden van itthon, általában mikor vásárolok, mindig túlzásba esek, mondván, ki tudja, aznap estére mit fogok megkívánni… Én részemről most a forró csokira szavazok, de abban a szent pillanatban már a gyomrom is korog, úgyhogy benézek a hűtőbe, mert nagyi minden áldott nap jön, és hoz valami finomságot, hogy ne haljak éhen. Szerintem még mindig azt hiszi, hogy ilyen téren anyámra ütöttem, és nem tudok főzni. - Én majd éhen veszek… te nem vagy éhes? Itt van húsleves, ahogy látom, meg valamilyen pörkölt, úgy látom, ma ez volt a menü a nagyiéknál…
Igazából nagyon örültem a meghívásnak, mert Naomi rendes lány és én megkedveltem. Ezen felül pedig úgysem csináltam volna ma semmit, legfeljebb az őrzőséggel kapcsolatos dolgokat intéztem volna, de ez minden. Néhány irat kiegészítgetése, ilyesmik. Semmi extra, ezt pedig este is megtehettem, ha majd lesz még hozzá kedvem. Ha nem, akkor ráér a papírmunka később is. Ez volt a legrosszabb része mind a munkámnak, mind annak, hogy informátor voltam. Valahogy soha nem rajongtam az efféle körmölésért, ezért is próbáltam mindig halogatni, ha tudtam. Szörnyű nőszemély vagyok, tudom. Egészen hamar odaértünk a lakáshoz, úgyhogy már kezdtem kíváncsi lenni, hogy vajon milyen helyen él Naomi. Nevezhetjük akár szakmai ártalomnak is, mert szerintem tényleg amiatt lett még inkább kíváncsi természetem. Régen mintha nem lett volna ilyen vészes, bár már olyan régóta voltam benne ebben a közegben, hogy nem is emlékeztem rá, előtte egészen pontosan milyen volt a természetem. Leszámítva persze az álmodozást, mert az a mai napig megmaradt úgy nagyjából, még ha kicsit most már stabilabban is állok a földön a két lábammal. - Hé, szia! – üdvözöltem a ránk rontó kis állatot, amint kinyílt az ajtó. Egyből nevetni kezdtem és leguggoltam hozzá, hogy jobban megsimogathassam. Míg ezzel voltam elfoglalva, tekintetem felvándorolt a mellettem ácsorgó gazdájára, és szélesen rámosolyogtam. – Dehogyis, imádom az állatokat. Nekem is van egy kutyám, csak körülbelül ötször ekkora – nevettem még mindig jókedvűen, de amikor a kutya befelé menet követte Naomit, akkor én is feltápászkodtam és beléptem a bejárati ajtón. Egyből felmértem a terepet egy gyors pillantással, már amit innen láttam. – Hú, nagyon szép lakásod van! – dicsértem őszintén, nem csak udvariasságból, ahogyan ilyenkor szokták csinálni más emberek. A házigazdához hasonlóan kibújtam én is a mellényemből, aztán lehúztam a lábamról a csizmát is, majd bemasíroztam nem sokkal a páros után. Még ugyan nem tudtam a kutyus nevét, de határozottan emlékeztetett Boera, csak éppen egy kicsinyített változatban. Néha arra vágytam, hogy ő is csak ekkora legyen, mert akkor legalább nem félnék minden hazaérkezéskor attól, hogy leborít a lábamról. Ilyenkor általában pánikszerűen inkább kiengedem az udvarra, hogy körbeugrálja inkább a fákat, mint engem. Amikor bekérezkedik, akkor úgyis megtalál mindig azzal a hatalmas szeretettel, ami benne lapul. - Lehet, hogy veled kéne mennem vásárolni, mert én meg mindig elfelejtek néhány dolgot, aztán mehetek újra… - forgattam a szemeimet a saját feledékenységem miatt. – Egyébként egy forró csoki tökéletes lesz, köszönöm! – mosolyogtam hálásan, közben én is leöblítettem a kezemet, amint Naomi helyet adott hozzá. – Kávét ma már ittam, és csak akkor szoktam többet, ha dolgozok is – tettem hozzá, csak éppen azt hallgattam el, hogy általában a munkaidő után nekem este még más teendőim is vannak. Néha olyan szívesen beavattam volna Naomit, de nem lett volna bölcs dolog, pedig szerintem tökéletes gyógyító lehetett volna. Kicsit emlékeztetett Abiere, már ami a modorát illeti. - Szerintem én a pörköltre szavazok! Forró csokihoz lehet, hogy inkább kihagyom a levest – válaszoltam, miközben én is benéztem a válla felett a hűtőbe. Igen, nagyon pofátlan vagyok, de azt mondta, hogy érezzem magam itthon. Hát, nekem ezzel semmi problémám nincsen, én is mindig azt szeretem, ha nálam a vendégek jól érzik magukat. – Köszönöm, hogy még ebédre is meghívsz – mosolyodtam el újra, mert erre azért nem számítottam. Azt terveztem, hogy majd a lőtéren való gyakorlás után beugrok egy kis gyorskajáért a Bentley Mallba, de ez így mégiscsak jobb.
- Hú, akkor jó, mert hát, néha belefutunk olyanokba, akik savanyú káposztát reggeliznek citrommal, és egy ilyen kis ebre is úgy ráförmednek, mintha a világ legnagyobb tragédiája lenne, hogy játszani akarnak velük. Húztam el a számat, sajnálatos módon sok ilyen emberrel találkoztam már, éppen ezért inkább óvatos vagyok, de Mandyből nem néztem ki hasonlót, és szerencsére nem is kellett csalódnom. - Milyen fajta kutyád van? Kíváncsiskodtam, mert én is imádtam az állatokat, és minden érdekelt velük kapcsolatban. - Köszi, én is imádom, bár sajnos nem saját, és a tulaj nem is akarja eladni, de biztos, hogy merítek majd innen ötleteket a sajátomhoz, ha egyszer sikerül vennem egyet. Ecseteltem vidáman, szerettem itt lakni, jó helyen volt, minden egészen közel, és én magam is nagyon szép lakásnak tartottam, illett hozzám. - Egyébként, ő itt Milo, két éves kis rosszcsont. Néztem le szeretettel a drágámra, aki bár kezdetben gyerekpótlék volt, de mára nem bírnék megválni tőle. Nagyon imádtam, és bearanyozta a napjaimat a szelességével. - Na, akkor te lőni tanítasz engem, én meg vásárolni téged. Teljesen ideális. Kacsintottam vidáman, nem mintha hasznos képesség lenne az, hogy mindig túlvásárolom magam, bár tény, hogy így legalább sosem esek abba a hibába, hogy nincs itthon valamii, amikor valakit meginvitálok magamhoz. Mondjuk, itt még nincs túl sok ismerősöm, de egyébként szeretek vendégül látni másokat, mert a magány az nekem nagyon nem jön be, olyankor mindig túl sokat gondolkodom. Részben ezért is vállaltam másodállást is. - Akkor két forró csoki rendel. Nem, Milo, te nem kapcs forró csokit! Pislogtam le rá, mert épp a lábszáramra ugrált fel. Hamarosan le kell majd vinnem sétálni is, de mivel reggel voltunk lenn, még fogja bírni egy darabig. - Hú, én szinte kávén élek, de ma szabadnapos vagyok, úgyhogy nem kell azzal rombolnom magam. Nem örültem neki, hogy ennyi kávét iszom, de muszáj amikor a gyógyszertár után még az Upperbe is be kell mennem, és lehúznom egy fél műszakot, márpedig ez elég gyakran megesik. - Oké! Várd csak meg, míg megkóstolod a nagyim pörköltjét, szerintem megnyalod utána mind a tíz ujjadat. Isteni szakácsnő, egyszerűen nem tud elrontani semmit. A karácsonyi menüje olyan, mintha közben az angyalok énekelnének… Nyilván azért nem ennyire érzékletes a dolog, de tényleg imádtam a nagyi főztjét, és sokszor kuktáskodtam mellette, hogy én is ennyire jól csinálhassam majd egyszer. Sokat kell még gyakorolnom, az tuti… - Ugyan, nincs mit. A nagyim mindig annyi kajával lát el, hogy még egy hadseregnek is elég lenne. Milot mindig teletömöm vele, meg egy kicsit viszek az egyik hajléktalannak, aki a közelben húzza meg magát. Én csak örülök, ha mást is megkínálhatok belőle. Igazából, meghirdettem az egyik szobát, amit nem használok, de még nem jelentkezett senki, úgyhogy sajna nincs lakótársam, pedig tutira nem éhezne ő sem. Kiveszem a pörköltös lábast, hogy megmelegítsem egybe, úgy mégiscsak finomabb, mint mikrózva, és már teszek is oda vizet a tésztának, mert azt nem hoz sosem a nagyi készen, lévén szerinte az csak frissen jó, és mennyire igaza van… szóval azt kifőzöm gyorsan, és utána ehetünk is, addig meg jó lesz a forró csoki. - Tényleg, te merre laksz?
- Hát tudod, ez még számomra is rejtély… - vallottam be őszintén, miközben szélesen elmosolyodtam. – Boet befogadtam, kitudja, hogy hány kutyafajta keveredik benne. De vicces kis jószág, nagyon szeretem. Csak ne lenne olyan rossz… - csóváltam a fejemet. Az biztos, hogy illett hozzám teljesen és ránk igaz volt a mondás, hogy a kutya olyan, mint a gazdája, de talán a következő kutyám a munkában is hasznomra fog válni, ha úgy képeztetem ki, hogy a rendőrségnél is használható legyen. – A két macska együttvéve nem olyan borzasztó, mint ő egyedül – tettem még hozzá, és az arcomon immár újra ott virított egy vidám mosoly. - Ó, ezek szerint szeretnél egy saját lakást? – kérdeztem érdeklődően. Nem volt ez olyan magától értetődő, hiszen sokan jól megvoltak életük végéig olyan helyen is, amit csak béreltek. Biztosan annak is megvolt a maga szépsége, de én mindig is jobban szerettem azt, ha valami teljesen az enyém. – Hát, szia Milo! – üdvözöltem a kisfickót, és ehhez újra le kellett ugyan guggolnom, de annyi baj legyen. Ez után a kicsi simítás után már nem akartam újra kezet mosni, ennyire sosem voltam tisztaságmániás. Talán Naomi rosszat fog gondolni rólam emiatt, de túl fogom élni. Nekem így volt kényelmes és kész. - Vagy legközelebb, ha nem fogok ráérni, akkor úgyis annyit vásárolsz, hogy még nekem is jut belőle – kuncogtam el magam, miközben újra feltápászkodtam a guggoló helyzetemből, és leültem az egyik székre, amit épp a közelben találtam. Nem tudtam, hogy Naomi mennyire értékelné, ha elkezdenék a konyhájában keresgélni, meg feltúrni mindent azért, hogy megtaláljam mondjuk a bögréket. Igaz, hogy azt mondta, hogy érezzem magam itthon, de egyáltalán nem akartam visszaélni a vendégszeretetével. Vannak, akik nem szeretik az ilyet, a végén még megorrolna rám, annak pedig nagyon nem örültem volna, az is biztos. - Igen, én is pont így vagyok vele. Amikor szabadnapom van, akkor általában átváltok inkább a teára, végül is abban is van egy kevés koffein… - vontam meg a vállaimat egyszerűen, közben pedig megfigyeltem, hogy mit hol tart, és milyen gyakorlottak a mozdulatai. Nem tehetek róla, igazából ez afféle szakmai ártalom volt nálam. Önkéntelenül is erre volt már ráállva az agyam, és sokan nem is feltételezték volna rólam, hogy mennyi apróságot vagyok képes megjegyezni, akár egyetlen pillantást követően is. Persze nagyon sokszor jól jöttek a varázslatok is, amelyet elsajátítottam a hosszú évek alatt, de nem mindig volt ám muszáj erre pazarolni az erőmet. Elég volt, ha az ember kicsit jobban odafigyel a környezetére és máris többet tudott. - Én karácsonyra általában csak magamnak főzök – vallottam be őszintén, miközben egy kis zavart mozdulattal beletúrtam a hajamba. – Egyébként én is nagyon szeretek főzni, csak túl figyelmetlen vagyok hozzá és sokszor odaégetem a dolgokat – nevettem fel, mert tényleg így volt. – Tényleg, hogy van a nagymamád? Kiheverte már a történteket? – érdeklődtem komolyan, hiszen volt már szerencsém az idős hölgyhöz, a postai incidenst követően. Nagyon szimpatikus volt számomra, ezért is jutott most eszembe, hogy a hogyléte felől érdeklődjek. Afféle kis figyelmesség, semmi több. - Nagyon kedves tőled, hogy törődsz a hajléktalanokkal is. A mai világban már kevés az ilyen ember, pedig ez nem is olyan nagy város. Igazából azon is csodálkozom, hogy vannak egyáltalán hajléktalanok. Még jó, hogy nem túl sokan, és ők is be tudnak húzódni a menedékházba, még a végén megfagynának… - húztam el a számat szomorúan, mert tényleg sajnáltam őket. – Amúgy, ha gondolod, akkor körbeérdeklődhetek, hogy keres-e valaki kiadó szobát – ajánlottam fel, hátha ezzel segíthetek. Azért mégiscsak jobb, ha nem egyedül él az ember. Én már csak tudom! - Én a kertvárosban, már arrafelé erdő van, mert annak is a szélén van a házam. De azért még vannak szomszédjaim – nevettem fel, mielőtt azt gondolná, hogy holmi remete vagyok. – Majd egyszer én hívlak meg téged ebédre magamhoz, és akkor körbevezetlek. Szeretem azt a környéket – magyaráztam tovább, miközben figyeltem a hamarosan forró vizet.
- Áhh, szerintem legyenek bármilyen rosszak, mi bármit megbocsájtunk nekik. Legalábbis, én nem tudok rá haragudni. Mosolyodtam el, néha persze felkaptam a vizet, de mivel egyébként sem voltam egy idegbeteg fajta, egész hamar lecsillapodtam. - Hú, két macskád is van? Akkor te nem nagyon szoktál unatkozni, ha otthon vagy. A macskákkal is jól kijöttem, de valahogy velük mindig úgy voltam, hogy kicsinek sokkal aranyosabbnak tartottam őket, és nyilván lehetetlen megoldani, hogy örökre olyan kis bolyhos szőrgolyók maradjanak. - Igen, szeretnék, bár igazából inkább egy kis kertesházat, hogy Milo is többet lehessen kinn, de fogalmam sincs, mikorra sikerül majd ezt elérnem. A kölcsöntől kicsit félek, de majd meglátom, hogy sikerül takarékoskodnom a két munkámnak hála, aztán eldöntöm, hogy legyen. Sajnos nagy esélye van, hogy így is, úgyis fel kell majd vennem némi kölcsönt, de akkorra már legalább tudni fogom, mekkora összeget tudok havonta biztosan visszafizetni úgy, hogy éhen se haljak mellette. Azért nem húzogattam a szám, hogy nem mossa meg a kezét minden kutyasimítás után Mandy, én sem szoktam, most is csak azért tettem, mert kajával foglalkozom, és nem szeretném a tökéletes igénytelenség látszatát kelteni, bár, ha egyedül lennék, akkor gond nélkül nyúlnék mindenhez úgy, hogy előtte meglapogattam Milot. Ez van… jó, ha össze-vissza nyalogat, azt azért lemosom. - Igen, ez minden bizonnyal így lesz. Nevettem fel, és mindez csak hatványozódott, ha a nagyival mentünk együtt vásárolni, mert ő tipikus tyúkanyó volt, minden alkalommal úgy vásárol, mintha attól félne, hogy a hó eltorlaszolja a házukat, és nem tudnak kijönni egész télen. - Ahh, jó kis forró tea a hideg reggeleken… azt hiszem, az itteni telet még egy ideig nem fogom megszokni. Mindent elsőre megtaláltam, pedig igazából alig öt hónapja laktam itt, de sokat forgolódtam a konyhában, már az átlaghoz képest, igaz, ha főztem, inkább csak átlagos dolgokat, majd ha tapasztaltabb leszek, jöhet a többi, de a bonyolult dolgok egyelőre csak nagyival együtt mennek. - Ha nem szeretnél egyedül lenni, átjöhetnél velem a nagyimékhoz, ők mindig nagyon örülnek a társaságnak. Ajánlottam fel, én úgyis itt maradok a városban, apa ugyan megkérdezte, hogy megyek-e „haza”, de semmi kedvem anyám savanyú képét bámulni, úgyhogy passzoltam a lehetőséget. - Jól van, csak jobban szereti, ha ott vagyok náluk, úgyhogy pár hétig ott laktam, most meg ő jön mindennap, amint látod. Úgyhogy, még mindig aggódik, bár, ez eddig sem volt másképp, csak most mindig azt hajtogatja, hogy lámlám, milyen igaza volt, hogy ennyire féltett mindig is. Ecseteltem, s amint a kaja melegedett a tűzhelyen, már kezdtem is nekilátni a forrócsokinak, amihez első lépésben feltettem melegedni egy kis tejet. Mikróban is megoldhattam volna, de szerintem az nem volt ugyanolyan, meg nem is olvadt el olyan szépen benne a forró csoki por. Közben vettem elő bögréket meg tejszínhabot, a biztonság kedvéért cukrot is, bár ahhoz igencsak édesszájúnak kell lenni, hogy valaki ezt utáncukrozza. - Na igen, ha kinn kényszerülnének éjszakázni, biztosan nem érnék meg a másnap reggelt. Húzom el a szám én is, sajnos mindenhol voltak olyanok, akiknek rossz irányba sodródott az élete, vagy ők maguk szúrták el nagyon. - Annak örülnék, mert jól jönne, ha nem nekem kéne egyedül állnom a költségeket… Nem mintha nem tudnám kifizetni, de mégiscsak több maradna a kasszámban, ha ketten osztoznánk rajta. - Az jó lenne, kíváncsi vagyok. Lehet nem is laksz messze a nagyiméktól. Én ezt nem tudom, mert mikor elhozta a kórházba őket, akkor ő ment értük, az alapján meg biztos meg tudta állapítani. Közben a tej már kellőképp meg is melegedett, így két bögre aljába rakok a forró csoki porból, aztán rá is öntöm, majd az egyiket Mandy elé rakom. A sajátomra teszek tejszínhabot is, meg egy kis csokireszeléket, én kérem, nem viccelek. - Kedves egészségedre! Aztán várom, hogy felforrjon a víz, és beletehessem a tésztát a pörkölthöz.
- Amennyit otthon vagyok, amúgy sem nagyon tudnék – mosolyogtam kicsit szomorkásan. Nem sok időt töltöttem otthon sajnos, bár mint már oly sokszor megállapítottam, erről Naominak nem beszélhettem. Pedig szívesen megtettem volna, hogy jobban értse, de nem lehetett. Ahogyan arról sem, hogy igazából mennyi idős vagyok, meg mikre vagyok képes. Továbbra is úgy véltem, hogy jó őrző lenne, de nem akartam ilyennel bekavarni az életébe. Persze, megvolt az esélye, hogy elutasítsa és egy emlékezetmódosítással, megoldjuk a dolgot, de nem akartam ennek kitenni. Ha megvolt az esélye a viszonylag gondtalan életre, akkor ne én legyek az, aki romba dönti az eddig kialakult világképét, felforgatva egyúttal az egész életét. Én nem bántam, hogy ez történt velem, de olyanon voltam akkor túl, amikor minden mindegy volt. Nála nem hiszem, hogy játszott ilyen tényező. - Persze, fiatal vagy még, van időd dönteni. Az ilyesmit egyébként is jól meg kell fontolni… - igen, ezzel én is tisztában voltam, bár át nem éreztem. Nekem szerencsére nem voltak efféle gondjaim, ez még szegény Jamienek volt köszönhető és az általa rám hagyott vállalatnak, amiből mindig folyt be pénz. Na, meg, amúgy sem voltam az a típus, aki luxusra vágyott – legalábbis most már -, és magamra úgysem költöttem túl sokat. Adakozni jobban szerettem, ez az egyik gyengém, ha úgy vesszük. Ez talán nevetséges lehet másoknak, de nekem fontos volt. Szerintem a kedves házigazda is megértett volna, mert úgy tűnt nekem, hogy sok dologban hasonlóképpen gondolkodunk. Valószínűleg ezért jöttünk ki egymással már az első pillanattól kezdve, meg persze azok után, ami történt. - Ne aggódj, nem vagy ezzel egyedül – legyintettem egyet. – Én sem vagyok még itt olyan régóta, hogy teljesen eltölthettem itt egy telet, de amit eddig láttam belőle, az is bőven elég volt. Nem tudom, hogy mi lesz idén, de valahogy muszáj kibírni. Lehet kéne olyan kabát nekünk, amiben van fűtés… - kuncogtam jókedvűen. Biztosan nem én vagyok az első, akinek ez megfogalmazódott a fejében. Milyen hasznos lenne, hihetetlen! Főleg a Földnek ebben a csücskében. – Nagyon kedves vagy, Naomi! – őszintén meglepett és meghatott az invitálása, úgyhogy nem lettem volna képes nemet mondani rá. – Az egyik estére akkor lehet, hogy elfogadom a meghívást – mosolyogtam rá szívből jövően, még mindig teljesen meg voltam döbbenve, de ugyanakkor nagyon jól is esett. Nem sok olyan ember van, aki meghív valaki olyat, aki nem a rokona. Oké, magamból is kinéztem, de ez csak egy dolog. Talán meghívhatnám magamhoz az öcsémet, de nem biztos, hogy jó ötlet lett volna erre a terepre jönnie a mostani falkahelyzetben. - A lényeg, hogy már kezdi ő is túltenni magát ezen. Utána hátha nem lesz ennyire aggódó, bár nekem úgy tűnt, hogy alapjáraton is ilyen – nevettem el magam. – Azt meg majd akkor megkérdezem, hogy nem-e érdekelne valakit egy kiadó szoba. Hátha szerencséd lesz – én bizakodtam, bár konkrétan okom nem biztos, hogy volt rá, de sosem lehet tudni. Most így kapásból nem jutott eszembe senki, aki keresett volna új lakást, hiszen mindenkinek megvolt a maga otthona. – Egyébként néhány utcára lakok tőlük, egy kicsit kintebb – tettem hozzá. Legalább karácsonykor nem kell majd messzire mennem kocsival sem, és vihetek valami finomságot is. Arra legalább figyelni fogok, hogy rendesen csináljam meg. Közben megérkezett a forró csokim, és a víz is forrni kezdett, így a tésztát is lehetett főzni most már a pörkölthöz. - Hm, nagyon finom! – dicsértem meg, amikor óvatosan kortyoltam egyet a gőzölgő italból. – Egy kis tejszínhabot nyomnál nekem is rá? – kérdeztem, miközben felé tartottam a bögrét. – Segítsek valamit? Szívesen odafigyelek a tésztára, ne üljek már itt tétlenül! – mondtam lelkesen, mert nem nagyon szerettem, ha én ülök, más meg dolgozik mellettem.
- Gondolom, rendőrként nagyon sok dolgod van. Meg sem fordul a fejemben, hogy más oka lehet a dolognak, a filmekben a zsaruk sosincsenek otthon, ha nem terepen vannak, akkor papírmunkával bajlódnak, vagy épp gyakorolnak, franc tudja. Nem ismertem még rendőrt sosem. - Mindenképpen… igazából, tudom, mit akarok, csak olyan távolinak tűnik, hogy inkább még nem élem bele magam. Két perc alatt lehetnem olyan házam, hogy megszólal, de ahhoz az örökségemet, apám pénzét kellene használnom, ahhoz meg csak azért sem fogok nyúlni. Nem, én a saját erőmből akarok boldogulni, nem azért akarok jól élni, mert valakinek a lánya vagyok, hanem azért, mert én magam elértem valamit az életben. Talán, ha jobb lenne a kapcsolatom a szüleimmel, akkor nem akarnék ennyire függetlenedni tőlük, de ezt már sosem fogom megtudni. - Uhh, fűthető kabát! Áldanám érte az eget… van nekem ilyen kis melegíthető izém, de furán mutatna a kabátom alatt, úgyhogy nem erőltetem. De szerintem vennem kell pár thermo harisnyát, meg még jó pár garbót, hogy ne fagyjak szét. Elég nehezen álltam át, eddig mindig csak nyáron voltam a városban, akkor pedig egész tűrhető az idő, de most már határozottan nem az… - Ugyan már, ez semmiség, én szeretem, ha többen vagyunk. Kacsintok rá, és most vidám vagyok, de azt is tudom, hogy karácsonykor belül mennyire üres leszek, hogy úgy általában az vagyok, de igyekszem most nem nekikeseredni, mert nem szeretném elrontani a jó hangulatot. - Van valami kedvenc kajád, vagy sütid? A nagyi úgyis meg fogja kérdezni, úgyhogy inkább már jó előre lerendezem a dolgot. Igen, a mániája kedveskedni annak, akit vendégül lát, úgyhogy általában mindenkinek tudom a kedvenceit, akikkel jobb a kapcsolatom, mert mindig meg kell kérdeznem. Nem bánom, csak mások szabadkoznak mindig, hogy hát de nem szükséges, aztán amikor megismerik a nagyit, úgyis rájönnek, hogy neki nem lehet nemet mondani. - Igen, alapjáraton is ilyen, de gondolhatod, hogy akkor most még inkább eltúlozza. Mondjuk, szerintem az se nagyon segített a dolgon, hogy látott felépülés közben… az tuti, hogy többet a közelembe sem engedem, ha valami bajom esik. Jó, ez nem volt igaz, de nem szeretem, amikor ennyire aggódik. - Na, az tök jó, akkor nem kell majd messzire menned Karácsonykor. Örülök nagyon, hogy elfogadta a meghívást, és annak is, hogy jól esett neki a dolog. Meg aztán, nekem is jobb a korban hozzám közelebb állókkal, mint csak a nagyiékkal, imádom őket, de nagyon más korban voltunk fiatalok… Közben természetesen nyomok a forró csokijára tejszínhabot, és ha kér csoki reszeléket is, azt is kap. - Hát, ha nagyon unatkozol, odafigyelhetsz rá. Nem szerettem volna, ha ő fáradozik az én konyhámba, de ha kényelmetlen neki így, akkor inkább csinálja, minthogy feszengjen mellettem. A pörkölt illata belekúszott az orromba, és máris megkordult a gyomrom. Hú, de éhes voltam már, azt hiszem, ez a lövészet most felélte a tartalékaimat, lelkileg és testileg is. Összességében azért jól éreztem magam, elégedett voltam, és örültem, hogy Mandy feljött még hozzám egy kicsit, meg igent mondott a karácsonyi invitálásra, végre egy jó nap… - Addig megterítek. Túlzás persze, mert étkezőasztalom nincs, a pulton szoktam enni mindig, de hát, nem is hívok soha több vacsoravendéget, ha a nagyiék átjönnek, hárman még elférünk. Gyorsan kipakolok két tányért, meg evőeszközöket, két szalvétát is a biztonság kedvéért, bár én soha nem használom el, de ki tudja, Mandy hogy áll a kérdéshez. - Tényleg, ezt el is felejtettem… neked ugye nem lett bajod abból, hogy a kezembe adtad a pisztolyod? Fogalmam sincs, ez hogy meg a rendőrség berkein belül, de valahogy emiatt jobban aggódtam, mint a saját sérülésem miatt…
Csak bólogattam arra, hogy sok dolgom van a hivatásom miatt, mert tényleg ez volt az igazság. Azért nem emésztette fel minden időmet, hiszen nem egy New York méretű város rendjének voltam az őre, de kisebb-nagyobb dolgok azért itt is történtek, ezek után pedig bőségesen akadt papírmunka is. Még szerencse, hogy mostanában viszonylag lecsendesültek a farkasok, hiszen volt időszak, amikor sokkal rosszabb volt a helyzet. Nem is olyan régen, most azonban nem tudtam, hogy mi folyhat a háttérben. Nem kémkedtem utánuk és azt sejtettem, hogy valami majd úgyis lesz, valami majd kialakul előbb-utóbb. Túl nagy volt a csend, az pedig sosem jelentett jót. - Most, hogy így mondod, néhány harisnya lehet, hogy nekem se ártana… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva. Még jó, hogy eszembe juttatta, pont az előző télen nyúztam el vagy hármat, miután megérkeztem a városba. Mindig történt valami akkoriban az új környezet miatt, így aztán hamar elhasználódtak. Azóta nem nagyon hordok szoknyát egyébként, már úgyis rájöttem, hogy nem jó döntés itt télen, hiába csak csinos akar lenni az ember lánya. Csak az lesz az eredménye, hogy jól néz ki ugyan, de a feneke befagy. Szóval a vastagabb ruháimat is száműztem, és csak akkor vettem fel, ha nem sokat tartózkodtam kint. A kocsiig meg vissza azért még valahogy kibírtam. Nagy nehezen… - Hú, fogalmam sincs, hogy van-e kedvencem – néztem nagyra nyílt szemekkel Naomira. Mindig azt ettem, amit éppen megkívántam, de semmit nem főztem meg azért, mert annyira nagyon szerettem. Ezen még erősen el kellett gondolkodnom, meg persze én is szerettem volna vinni valamit, amit meglepetésnek szántam. Mondjuk valami pite, vagy vicces kis mézeskalácsok, ilyesmi. – Mondjuk, az édes krumplit szeretem – válaszoltam némi hezitálást követően. – Én elég sok ételt megeszek, szóval nem hiszem, hogy nagyon melléfoghatna, bármit főz is a nagymamád – mosolyogtam rá most már, közben megtámasztottam az államat a tenyeremben. – Kivéve, ha szerepel a menüben tökfőzelék vagy olajos magvak – tettem azért hozzá, de nem tartottam ténylegesen attól, hogy ez a kettő terítéken lenne majd. Egyik sem számított karácsonyi kajának, bár magokat lehetett beletenni valamibe, csak nálam az allergiás reakció erősen fulladozással jár. Hívhatnám szegény Abiet szenteste közepén, nem lenne jó. - Igen! – bólogattam mosolyogva, aztán hirtelen ráncba szaladt a homlokom. – Szerinted mennyire zavarná, ha legalább a kutyát átvinném? – kérdeztem kíváncsian. Mondjuk azt sem nagyon tudtam, hogy Milo mennyire viseli jól az idegen kutyákat. Boe csak nagy volt, de a légynek sem ártott volna, ez az igazság. Azt viszont nem akartam, hogy a két kutya összeugorjon itt karácsony estéjén. Nem, ha ez lesz a vége, akkor inkább maradhat otthon a két macskával, azok úgyis átalusszák majd az egész vacsoraidőt, ahogy ismertem őket. – Köszönöm! – mondtam, amint én is kaptam mindenféle finomat még pluszba a forró csokimra. Így volt az igazi, én is mindig így csináltam meg magamnak. Igaz, hogy nem volt olyan profi, mint a kedvenc helyemen, de azért az is nagyon finom volt, ahogyan valószínűleg Naomi elkészítette. Még nem nagyon éreztem az ízét, mert túl forró volt és most nem akartam abba a hibába esni, hogy leégetem a fél számat. Elég sokszor elfelejtkeztem magamról sajnos, de úgy látszik, hogy hatvanöt éves koromra csak megtanulom, hogy ne igyak bele egyből semmi olyanba, ami gőzölög. Hamarosan a konyhát betöltötte az étel finom illata, és mivel engedélyt kaptam rá, így már azt is láttam, hogy a tészta is szépen lassan kezd puhulni. Még nem volt az igazi, de azért megkavartam, nehogy leragadjon az edény aljára. Az mindig olyan idegesítő volt, bár velem sűrűn előfordult, tekintve, hogy mennyiszer felejtettem már ott a tűz felett. Most azért nem akartam túlfőzni, hiszen nem csak egyedül fogok enni, aminek a felét odaboríthatom a kutyának, ha nem ízlik. - Ezzel ne is törődj! – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal, miután odafordultam hozzá, csípőmet a pultnak támasztva. Nem nagyon akartam erről beszélni, mert felesleges volt. Természetesen volt egy kis feddés, de Jake a felettesem, őrzőként meg bőven alattam van, úgyhogy el lehetett intézni szerencsére az ügyet, de nem volt könnyű. - Egyébként a tészta elkészült. Hol találok egy szűrőt? - kérdeztem, mielőtt nekiálltam volna feltúrni az összes szekrényt.
Az édes krumplit megjegyzem, mert hát a nagyi úgyis kérdezni fogja, így legalább tudok neki mondani valamit, és nem kell később ezzel zaklatnom Mandyt. - Brr… a tökfőzelék nálam is tiltólistás, az olajos magvakat meg nem tudom, mibe szokta tenni, de majd szólok róla neki. Elképzelhető, hogy a sütikbe tesz, tudja a bánat, szeret kísérletezgetni az ízekkel, de akkor idén nem fog. Én a magam részéről jobban szeretem azokat a sütiket, amikbe nem kerül bele minden, amit épp talált otthon. - Gondolom, utóbbiakra allergiás vagy. Pillantok rá, mert mást nem tudok elképzelni, ami miatt ennyire nem akarna enni. Persze, lehet nem szeretni mondjuk a diót, de ha valaki vendégségbe megy, általában azt is megeszi, amit nem kedvel. Vagy csak én vagyok ennyire jó fej… nem, szerintem Mandy is így áll ehhez a kérdéshez, úgyhogy marad az allergia. - Biztos, hogy nem zavarná. Milo lehet kicsit félni fog eleinte, de majd megszokja a jelenlétét, és utána nem lesz baj. Én mondjuk gondolkodás nélkül iszok bele a forró csokimba, és rendesen le is égetem vele a nyelvem. Leteszem rögtön, majd kuncogva dugom ki a nyelvem hegyét szellőzni. - Istenem, hogy én mennyire halál béna tudok lenni. Jegyzem meg selypítve, majd még egy kicsit foglalatoskodom a tűzoltással, de aztán már a terítés van soron, és bár még érzem az apró kellemetlenséget, de ez körülbelül minden áldott nap megesik velem, szóval igazán megszokhattam volna már. Szerintem indulhatnék a bénák olimpiáján, vagy valami ilyesmi. - Hát jó. Felfogtam én, hogy nem akar a dologról beszélni, úgyhogy nem erőltettem, de így automatikusan arra gondoltam, hogy származott belőle valami gondja, máskülönben nem ezt mondja. Mindenesetre, nem kérdeztem rá még egyszer, a lényeg, hogy az állása még megvan. - Ott van a bal szélső alsó szekrényben. Mutatok is arra, mintha nem lett volna elég érzékletes a leírásom, pedig nem sok szekrényre igaz eme leírás, szóval inkább csak amolyan ösztönös mozdulat volt. Közben egy alátétre odapakoltam a pörköltös lábast, és tettem bele egy szedőkanalat, amivel a fincsi levét is rá tudjuk majd merni a tésztára. Meg a tésztaszedőt is kikészítettem jó előre. - Tejfölt kérsz rá? Én anélkül eszem, de ismerek olyat, aki tejföllel, úgyhogy inkább megkérdezem. Ja, meg szólj nyugodtan, hogyha kérsz valami könnyebb üdítőt mellé. Van itthon gyümölcslé, meg víz, kóla is, de az szerintem nem tanácsos előtte… Aztán, ha leszűrte a tésztát, már ehetünk is. - Hú, nem tudom, te hogy vagy vele, de én már éhen halok. Még jó, hogy a pörköltet nem most kellett összehozni, akkor még mindig a tűzhely felett kellene görnyedni.
- Igen, sajnos – bólogattam, miközben elhúztam egy kicsit a számat. Az a baj, hogy az allergiámat még Abie sem tudta volna semmilyen varázslattal meggyógyítani, de hát így jártam. Vagy legalábbis eddig még nem próbálkoztam vele és nem is láttam sok esélyt az esetleges sikerességre. Beletörődtem én szépen ebbe, és messzire kerültem az összes olajos magot. – De nyugodtan csináljon olyat, amiben van, csak szóljon előtte és akkor abból nem eszek – mosolyodtam el most már, mert nem akartam, hogy miattam kihagyjon valami olyat az ételek közül, amihez esetleg ragaszkodott volna. így is elég volt, hogy potyavendégként belecsöppentem itt az ünneplésük kellős közepére. Bár, ahogy megismertem az öreg hölgyet, nem merült fel bennem, hogy esetleg nem örülne plusz egy főnek. - Jól van, akkor Boet is magammal viszem, hogy ne legyen egyedül. Ő jobban igényli a társaságomat, mint a két macska. Látszik is, hogy melyik állat a ragaszkodóbb – csóváltam a fejemet kissé rosszallóan, mert a macskák tényleg olyan öntörvényűek voltak, mint amilyennek bemutatták őket a legtöbben. Jó, azért ők is tudtak ám hízelegni rendesen, de mégsem úgy néztek rám, mint a kutyám. Ezért is szerettem volna, ha velem jön. – Amúgy is elég barátságos, szóval nem hiszem, hogy Milo sokáig félne tőle – legalábbis én bíztam benne, mert ha valami gond lesz, akkor úgyis nekünk kell majd távozni és nem Naomit fogják elküldeni a kutyájával együtt. Ez nyilvánvaló volt és különben is az én hibám volt, ami történt vele. Kitudja, hogy a nagymamája nem-e orrolt meg rám egy egész életre. A végén még belecsempészik egy kis diót valamelyik tányéromba… - Kicsit legyezgesd! – tanácsoltam, miután sikeresen megégette a nyelvét. – Én is mindig így járok, de szerencsére most időben kapcsoltam! – jelentettem ki nagy büszkén, szinte már diadalittasan. Mintha legalább a világot váltottam volna meg, pedig csak saját magamat kíméltem meg egy kis bosszúságtól, meg természetesen a fájdalomtól, amit az égő érzés keltett volna. – Úgy látszik, hogy mind a ketten kicsit hajlamosak vagyunk a figyelmetlenségre – mosolyogtam továbbra is. Néha nagyon mulatságos helyzetek alakulhattak ám ki az ilyesfajta szituációkból, és kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én voltam ilyen kis szerencsétlen. - Értettem! – válaszoltam, amint megkaptam a megfelelő útmutatást. Azért örültem neki, hogy sikerült elterelnem a szót a postai incidensről, mert most tényleg nem akartam erről beszélni. Csak elrontotta volna a hangulatot és még véletlenül sem akartam, hogy Naomi esetleg rosszul érezze magát emiatt. Végtére is, nem az ő hibája volt ez az egész, hanem az enyém, amikor a kezébe adtam a fegyvert. Nem lett volna szabad és ebből tanultam is. Elég rossz vége lett így is, de ezt már elfogadtam úgy-ahogy. Közben elővettem egyébként a szűrőt és még egy tálat is kerítettem, amibe beleboríthattam a már lecsöpögtetett tésztát. – Itt is van! Ide leteszem, jó? – kérdeztem, de már raktam is le a pultra, hogy ott gőzölögjön tovább a pörkölt mellett. - Én szoktam rá tenni egy kicsit. Kiveszem én a hűtőből, ha gondolod! – ajánlottam fel, és már indultam is az előbb említett tárgy felé. – Egy kis gyümölcslevet is veszek ki, ha nem baj, szerintem az jó lesz – ha megmondja, hogy hol találom, akkor már veszem is elő, és leteszem valahová mellénk, ahol elérhetjük. Mondjuk nem tudtam, hogy neki megfelel-e a választásom, ha esetleg nem, akkor nekem bármelyik innivaló jó volt, elég alkalmazkodó tudok ám lenni, ha kell. – Akkor már jövök is, hogy ne éhezz tovább! – vigyorodtam el, és leültem mellé a másik székre. – Jó étvágyat! – közben már szedtem is a tésztából, aztán rá a pörköltből és végül egy kis tejfölt is tettem rá, mert úgy az igazi az én ízlésem szerint. – Milo nem szokott ácsingózni a kaja után? – kérdeztem az első falat után, amit egy elégedett hümmögés is követett. – Nagyon finom! – igaz, hogy nem ő főzte, de azért még megdicsérhettem.
- Áhh, az allergia népbetegség, alig találni olyat, akinek ilyen téren nincs valami nyavalyája. Nekem mondjuk szerencsére pont nem volt, amiért áldottam is az eget. - De, szerintem még az olajos magvakkal jobban is jártál, mint más a növényekkel, vagy mondjuk a tejjel… Most gondold már el, nem ihatnánk forró csokit, mennyire rossz lenne… Kacsintottam rá vidáman, arra meg csak legyintek, hogy majd a nagyi tegye csak bele a sütibe, amit szokott, csak szóljon róla. Nem ő lenne, ha nem akarna a vendégei kedvére tenni, Mandyt meg egyenesen imádja, amiért ott volt velem a kórházban, meg elvitte őket oda. Elég sokat kérdezősködik felőle, mindig sérelmezi, hogy sosem viszek el senkit hozzájuk. Azt meg hagyjuk, hogy mennyire erőlteti ezt a meg kéne már ismerkednem valakivel témát. - Na igen, a macskák egész jól elvannak egyedül, én valahogy mindig azt tapasztaltam, hogy a kutyák jobban igénylik a gazdi társaságát. Milo miatt meg ne aggódj, majd maximum ölbe veszem, úgyis jobban szeret ott lenni, mint bárhol másutt. A nyelvemmel elvoltam egy darabig, ilyenkor az a gáz, hogy mindig elmegy a kedvem a forró csokitól, és mire újra nekilendülnék, már kihűlt. Valahogy sosem vagyok elég óvatos, ez az egész életemre jellemző, de hát, ha minden mozdulatomra ezerrel odafigyelnék, akkor elsuhanna mellettem az élet… - Hajjaj… rekordokat döntögetek ilyen téren szerintem. A munkámon kívül valahogy mindenben iszonyatosan szerencsétlen vagyok. Ha valahol el lehet esni, elesek, ha valamimet megégethetem, megégetem… hasonló nyalánkságok. Nem is értem, hogy maradtam eddig életben, biztosan van valami őrangyalom. Hogy én mennyire imádtam a nagyi pörköltjét, te jó ég, oké, mindent imádtam, amit ő csinált, szerintem lehetne saját főzőműsora is valamelyik csatornán, biztosan imádnák. - Persze, tedd csak le. Bele is raktam rögtön a tésztaszedőt, majd természetesen megvártam, hogy ő szedjen magának előbb, elvégre, így illett, én meg nem voltam bunkó. - Nyugodtan! Nem tudom, milyen van épp a hűtőben, de van többféle. Alma meg őszilé biztos, meg talán narancs, mindig máshoz van kedvem. Ha nem találná meg elsőre a hűtőben a dolgokat, akkor elnavigálom, elvégre, ezek a hűtők már csak ilyenek, általában azt nem látjuk benne, amit keresünk, pedig az orrunk előtt van. Legalábbis, férfiaknál ez általános jelenség, nőknél nem olyan jellemző, de ha nem a saját hűtőnk van előttünk, akkor mi is nehezebben tájékozódunk. Szerintem térkép kellene hozzájuk. - Neked is jó étvágyat! Az én tányéromra is került tészta, aztán mellé pörkölt, és annak a szaftjából tettem a tésztára is. Látszik, hogy ahány ház, annyi szokás, de ez így van jól, unalmas lenne az élet, ha mindenki mindent ugyanúgy csinálna. - Dehogynem, csak szerencsére csendben teszi, szépen ül, és cukin néz, mert tudja, hogy úgyis mindig adok neki… Persze, nem kap rögtön, de már megtanulhatta, hogy előbb a gazdi eszik, ő csak utána jön. - Majd tolmácsolom a nagyimnak. Nem köszönöm meg, elvégre nem én csináltam, de nagyon büszke voltam a nagyira, szerintem valóságos szent volt mondjuk, nem is értem, hogy keveredett erre a világra… Közben már falatoztam is jóízűen, és szinte éreztem, ahogy a gyomrom türelmetlenül kap minden egyes morzsáért. Meg sem mukkantam közben, egyrészt, nem szerettem teli szájjal beszélni, mert mennyire gusztustalan már, ha más látja bukfencezni a kaját a számban, másrészt pedig ki akartam élvezni minden falatot. - Jól van Milo, okos vagy! Nyújtottam felé egy kis husidarabot pár perc elteltével, amikor már nem éreztem úgy, hogy mentem éhen pusztulok, ő pedig nagyon szépen elvette, majd gondolkodás nélkül lenyelte. - Hát igen, megrágni luxus… Nevettem fel a dologra, de már megszoktam, lehet, hogy Mandy kutyája se nagyon szokott gondolkodni, mikor kap valamit. Nem véletlen ám, hogy olyan könnyen meg lehet mérgezni az ebeket.
- Igen, ez igaz – nevettem el magam akaratlanul is, amikor Naomi felhozta az enyémnél sokkalta súlyosabb allergiákat. Hát, azokat tényleg nem irigyeltem, akik mondjuk a tejre voltak allergiások. Még szerencse, hogy nekem ilyen gondjaim azért nem voltak, hiszen a kávét is sok tejjel ittam. Elég rossz lett volna, ha arról is le kell mondanom, meg még kitudja, hogy mennyi másról. Ilyenkor az ember nem gondol bele, hogy mennyi mindene van, csak akkor jönne rá, ha hirtelen kicsúszna a lába alól a talaj és ott állna üres kézzel, mert tényleg mindentől meg kellene magát tartóztatnia. Borzasztó, belegondolni sem akartam inkább, mert az nagyon rossz lenne. Ezek tekintetében tényleg szerencsésnek mondhattam magam, több tekintetből is. Csak jót mosolyogtam azon, hogy a kutyusa szeretett ölben lenni. Boe is nagyon szeretett volna, az tény, viszont olyan nagy volt, hogy nem fért el akkor sem, ha a fotelben ültem és megpróbált oda bekucorodni. Azért van a nagyobb testű kutyáknak is némi hátránya, főleg akkor, amikor azt képzelik magukról, hogy megegyezik a méretük a macskáéval. Néha talán Molly volt az, aki kedveskedve odafészkelte magát a közelembe, és ezt látva természetesen a kutyám is mindig így akart tenni, csak a méretbeli különbségekről volt hajlamos elfelejtkezni. Aztán volt nagy vita, meg kiabálás, de már egészen hozzászoktam. Az ágyban legalább teljesen odakucorodhatott mellém, ahogyan azt a legtöbbször meg is tette. Jó volt, legalább nem éreztem magam annyira egyedül a hideg téli estéken, ha már más társaságom rajtuk kívül nem igazán akadt a kései órákban. - Tudod, szerintem mindenkinek van egy őrangyala… - osztottam meg vele a véleményem a témával kapcsolatban. – Elég sok rázós helyzetem volt már, de látod, még mindig itt vagyok! – jelentettem ki nagy büszkén, mintha ez csak és kizárólag az én érdemem lenne, pedig nem. Nagyon sokszor múlt a puszta szerencsén az, hogy megúsztam valamit. Azért nem minden farkas volt a megfigyeltek közül barátságos. Sőt, a legtöbben nem vették túl jó néven, ha őrző lézengett körülöttük. Már az idősebbeket számítva, hiszen csak ők érezhették meg a belőlem áradó energiákat, a fiatalabbaknál ez a veszély annyira azért nem állt fent. Ez az én mázlim, mert sokszor ők morcosabbak voltak, mint azok, akik már századok óta koptatták a Föld porát. - Hm, mit szólnál mondjuk a narancshoz? – kérdeztem félig-meddig kikukkantva a hűtő ajtaja mellett, miután megleltem az általam keresett üveget. Igazából én erre szavaztam, de ha esetleg ő mást kért, hát alkalmazkodtam én szívesen ahhoz is. Végül is, mindenfélét megittam, ilyen téren egyáltalán nem lehetett válogatósnak nevezni. Amennyiben egyébként azt mondta, hogy neki is jó lesz a narancslé, akkor azzal együtt tértem vissza mellé, hogy most már tényleg ehessünk. Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam kell szegénynek éheznie. – Jó neked… - fűztem hozzá, mikor már a kutyáról beszéltünk. – Az én kutyám a rendetlenebbik fajtából való. Amikor eszek, akkor rendszerint addig mászik a képembe, amíg nem sikerül valamit kikunyerálnia. Borzasztó, és egyszerűen lehetetlen leszoktatni róla. Tudja, hogy úgysem büntetem meg, és ezzel nagyon is visszaél. A múltkor a lábtörlőt rágta meg, erre mit csináltam? Büntetésből csak később vittem el sétálni a szokottnál, de végül akkor is elvittem – ingattam a fejemet, közben halkan felnevettem. – Azt hiszem, hogy a fegyelmezést nem nekem találták ki – állapítottam meg kissé talán letörten, mivel sokszor szükség lett volna rá az állataimnál. Jó, az már más kérdés, hogy rendőrként nem kellett félteni, mert olyankor ment a határozottabb fellépés is, de az teljesen más lapra tartozott véleményem szerint. Közben azért szépen lapátoltam egyik falatot a másik után a számba, így egészen kevés maradt a tányéromon, mire újra lenéztem Milora, és én is adtam neki egy falatot, hátha Naomi nem bánja, hogy én is etetem a kutyusát.
- Úgy gondolod? Mondjuk, jó hinni az ilyesmiben, de ha mindenkinek lenne, akkor azért csak nem történnek olyan rémes dolgok, amikről néha hallani a hírekben. Az embernek már kedve sincs bekapcsolni a tévét, mert úgyis minden napra jut valami szörnyűség. Nem is akarom tudni, hogy képesek egyesek embert ölni, gyerekeket kínozni, másokat bedrogozni és kihasználni… annyi minden borzalom van, hogy kár is rá gondolni. Inkább örüljek, hogy én csak egy kósza golyót kaptam be, és nem egy sorozatgyilkos eredt a nyomomba. - Teljesen jó a narancs! Bólintottam, most igazából mindegy volt, mert éhes voltam, és csak az számított. Mondjuk, a narancslevet bírtam, jó hogy, különben nem lett volna itthon, de annak is csak a 100%-os fajtáját, mondjuk, akkor már inkább szívesebben facsartam, csak az macera volt, és jobb szerettem frissen. Úgyhogy most marad a bolti, de szerintem túléljük. Mandy történetére felnevetek, de egészen ismerős a hozzáállása. Igazából, én is hasonlóan vajszívű tudok lenni Miloval, nekem csupán annyi a szerencsém, hogy az én ebem a termete miatt nem tud az arcomba mászni, és hamar rájött, hogy a hangos terror nálam nem válik be, max a szomszédok fognak vasvillával üldözni, szóval maradt a csendes hadviselés, ami valljuk be, sokkal szimpatikusabb. - Viszont biztosra veszem, hogy cserébe imád a kutyád. Nincs ezzel semmi baj, nem is kell, hogy minden eb kisangyalka legyen… A lényeg, hogy mi szeretjük őket, és ők viszont. Félelmetes, mennyire hálás tud lenni a kis piszok, és mindig kirángat a rossz hangulatomból. Csöppet sem zavart, hogy Mandy is ad Milonak pár falatot, őt meg pláne nem, az tuti, hogy már most teljesen lekenyerezte a rendőrnő, de én ezen csak mosolyogtam. Közben elkalandoztam, majd pár újabb falat után elgondolkodva haraptam be a szám szélét, és végül úgy döntöttem, megkérdezem, vesztenivalóm nincs. - Nem akarom nagyon túlfeszíteni a húrt, meg semmi ilyesmi, de… egyedül szerintem nem menne a dolog. Szóval, esetleg… el tudnál majd kísérni valamikor a postára? Pislogok rá kicsit félve, tényleg nem akarom kihasználni, de úgy érzem, sokkal könnyebb lenne, ha ott lenne velem, amikor újra beteszem oda a lábam. Elvégre, akkor is ott volt, amikor az eset történt… nem akarok hangulatot rombolni, de muszáj volt megkérdeznem, azonban továbbra is mosolygok, és a hangulatom nem lett rosszabb, addig nem is szándékozom engedni a kisördögöknek ilyen téren, amíg nem kell belépnem az épületbe.
- Híradót már én sem nagyon nézek, pont emiatt – értettem vele egyet, mellé még bőszen bólogattam is két falat között. – Viszont én a munkám miatt elég sokat szembesülök a rossz dolgokkal így is, úgyhogy nekem bőven elég annyi. Azt muszáj, még kibírom, de ha már a tévéből is ez áradna felém, az túl sok lenne – ráztam meg a fejemet. Az én kis lelkem befogadóképességének is van egy határa és ha túltelítődnék a negatív dolgokkal, talán megártana. Nem tudom, eddig még sohasem volt rá példa, hála a magasságosnak, de szokták mondani, hogy ami késik, az nem múlik. Sajnos. - Igen, ez igaz. Néha már túlságosan is elhalmoz a szeretetével, még akkor is, amikor nagyon nincs rá időm – nevettem el magam, mert tényleg így volt. Reggel általában elkéstem a munkából, mert tovább aludtam, mint kellett volna, és Boenak rendszerint ilyenkor jutott eszébe, hogy elhalmozzon a szeretetével. Pont akkor, amikor a leginkább láb alatt van és még saját magamban és képes lennék elbotlani. Nem, neki olyankor oda kell jönnie, bújnia és addig bökdösni az orrával, amíg rá nem figyelek. A másik kedvencem az szokott lenni, mikor reggel rám fekszik, és nem tudok miatta felkelni az ágyból, mert úgy tesz, mint aki alszik. Vagy tényleg alszik, de akkor kutyához képest bizony nagyon jó alvókával áldotta meg a sors! Miközben Naomi megszólalt, én az utolsó falatokat tüntettem el a tányéromról, legalább olyan jóízűen, mint ahogyan hozzákezdtem. Máris sokkal jobban éreztem magam, ami azt illeti. Eddig nem is vettem észre, hogy milyen éhes vagyok, csak automatikusan fogadtam el a meghívását, mármint az ételt illetően, hiszen alapvetően a forró csoki miatt jöttünk fel hozzá és nem kaját akartam lejmolni. Végül azért csak jól jártam, akárhonnan nézem is, mert megúsztam a főzést vagy a plusz kört az étterem felé. Ráadásul házi koszttal sikerült megtömnöm a kis hasam, ami azért sokkal jobban esett, mint az előre elkészített kaják. - Mondd csak! – biztatattam, tekintetemben érdeklődés csillogott. El sem tudtam képzelni, hogy vajon mit szeretne kérni tőlem, viszont annál jobban érdekelt. – Jajj, hát persze! – nevettem el magam kissé megkönnyebbülten, mert semmi kivitelezhetetlenre nem akart rávenni. – Bármikor szívesen elkísérlek, csak kérned kell. Akár akkor is felhívhatsz, ha éppen dolgozom. Csak átugrom a hivatali dolgokkal együtt, és kész. Ezen ne múljék, ha tudok segíteni, akkor segítek! – jelentettem ki határozottan, közben töltöttem neki is narancslevet meg magamnak is. – Egyébként köszönöm az ebédet, nagyon finom volt. Ezért cserébe tényleg meghívlak magamhoz valamikor én is ebédre – vetettem fel az ötletet. Úgyis kíváncsi volt, hogy hol lakom, már az előbb is meginvitáltam, hát az ebédet is nyugodtan viszonozhattam ezek után, hiába nem az ő műve volt a pörkölt, attól még ő volt az, aki megosztotta velem. - Tényleg nem tartalak fel semmiben? - kérdeztem meg azért, a saját megnyugtatásom miatt. - Segítek elmosogatni, ha gondolod, de a forró csoki után hamarosan majd megyek azért, nem akarok teljesen a nyakadra telepedni - mosolyogtam rá őszintén.
- Én is egyre ritkábban. Lehet, hogy emiatt egy kicsit önző vagyok, de nekem is megvannak a magam problémái, nem hiányzik még másé is. Pirultam el egy kicsit, és talán hosszú idő óta érzem úgy először, hogy beszélni akarok róla, nem egy pszichológussal, hanem valakivel, akit kedvelek, és akinek talán el bírnám mondani anélkül, hogy összetörnék. De… nem szeretném, hogy sajnáljon. Elég az is, hogy magát hibáztatja a lövés miatt, ha tudná, hogy miért gyűlölöm annyira a kórházat, akkor még rosszabbul érezné magát. Talán majd egyszer, ha jobban ismerem… akkor majd - Na igen, sajnos néha nincs annyi időnk rá, mint szeretnénk. Két munka mellett nekem sokszor ez a helyzet, de mindig annyira örül nekem, mikor hazajövök, hogy biztos vagyok benne, nem neheztel rám. A pörkölt már a bendőmben, úgyhogy a világ szép és jó, minden a legnagyobb rendben. Mivel Mandynek is van kutyája, oda merem adni Milonak a tányérom, hogy kinyalhassa, biztos nem fog szívszélütést kapni tőle. A kis szőrmók már rá is veti magát, elégedetten lefetyelve az otthagyott szaftot, hiába, ő is jobban szereti a házi kosztot. - Hú, akkor jó. Mosolyodtam el, majd bólogattam, akkor biztosan fel fogom hívni, de azért még pár napig gyúrok a dologra, persze, tudom, jobb minél előbb, mert nem akarom, hogy végül ne tudjak belépni, mert túl sokáig vártam. Én szeretem magam erős embernek gondolni, legyen bármennyire is nehéz valami, én megoldom. Nem omlok össze, ha akkor és eddig nem tettem, eztán sem fogok, és ebben nem állíthat meg egy francos golyó sem. - Akkor, majd hívlak ezzel kapcsolatban, ha készen állok rá. Lehúztam a narancslevet, amit töltött nekem, majd a kiürült edényeket bepakoltam a mosogatóképbe, elvégre az is volt nekem, mosogatni meg szívből utáltam, a házimunka az nem volt nekem való, csak azért csináltam meg mindig, mert muszáj volt. - Szívesen, és alig várom. Kíváncsi vagyok most már Boera, meg a cicáidra. Meg persze arra is, hogy hol és miként él, de az állatokra jobban, mert nagyon bírom őket, Boe meg biztos tök jó arc az elmondottak alapján. - Este majd megyek az Upperbe dolgozni, de amúgy nem, szóval ne aggódj. Mondjuk, lassan le kell vinnem sétálni Milot, mert nem fogja már sokáig bírni szegénykém. Persze, amíg kaja van, addig mindegy neki, de aztán jön a nyüsszögés, hogy már nagyon kell neki pisilni, akkor meg nincs mese, megyünk, bármennyire ne tartsam csalogatónak a kinti hideget. - Rendicsek, de mosogatni nem kell. Erről szó sem lehet, hát milyen házigazda lennék én, ha hagynám a vendégemet mosogatni. Bele se merek gondolni. Még szerencse, hogy van mosogatógép, így nem kell erősködnie… Így nyugodtan befejezhetjük a forró csokit, és még beszélgethetünk kicsit, mielőtt elmenne. Utána még egy darabig elkísérjük Miloval, de aztán már hagyom, hagy menjen ő is a dolgára, meg sétálunk egy nagyot az ebemmel.
// Köszi szépen megint! Akkor legközelebb postázunk ismét XD //
- Szerintem alapvetően az összes ember önző természetéből fakadóan, úgyhogy emiatt igazán nem kell rosszul érezned magad! – mosolyogtam rá biztatóan. Én nem gondoltam azt róla ezek után sem, hogy rossz ember lenne. Mondjuk arról nem sok fogalmam volt, hogy mi ment végbe éppen a fejében, de egyszer talán majd megtudom. Feleslegesen nem akartam sem a saját erőmet meríteni, sem a fejében vájkálni és megtudni olyan dolgokat, amelyeket nem szeretett volna elárulni nekem. Bizonyára én is teljesen kiborulnék, ha valaki az én gondolataimban akarna olvasni. És akkor még most szépen is fogalmaztam. Csak bólogattam arra, hogy a háziállatokra nem mindig van a dolgozó embernek annyi ideje, mint esetleg szeretné. Ez szerintem teljesen normális volt, senki nem vádolhatott minket azzal, hogy ne szeretnénk őket ettől függetlenül nagyon. Közben Milo megkapta Naomi tányérját, amint csak újra elmosolyodtam, mert nagyon aranyosnak találtam. Míg ezen merengtem, szerencsére feltette azt a kérdést, aminek a teljesítése nekem abszolút nem okozott semmiféle problémát. Sőt, inkább örültem neki, hogy majd segíthetek neki még egy kicsit abban, hogy túllépjen a történteken. Tudom, hogy nem feltétlenül kellett volna magamat hibáztatnom ennyire, de valahogy mégis így állt a helyzet. - Nyugodtan hívjál bármikor! – legyintettem egyet, mert nekem ez tényleg nem okozott semmiféle gondot. A rendőrség viszonylag közel volt, így nem telt volna sokba, ha át kell szaladnom miatta. Amúgy is többször jártam oda egy héten, ha esetleg valami olyat kellett intézni. Nem mindig bíztam én az e-mailekben, mondjuk nem mintha a posta annyival jobb lett volna, de nem tudom. Én még abban az időben nőttem fel, amikor az volt az egyetlen lehetőség arra, hogy eljuttassunk valakinek távolabbra egy üzenetet. Akár üzleti vagy hivatalos, akár magán. - Ha leviszed sétálni, akkor majd megyek veletek és hazafelé veszem az irányt – tettem hozzá. – Még egyszer köszönöm az ebédet, Naomi! – mosolyogtam hálásan, hiszen jól esett. Szerettem a házi kosztot, még ha mostanában kevésszer volt is benne részem. Nem tehetek róla, hogy lusta és elfoglalt vagyok a főzéshez a legtöbb napon. Mire esténként hazamegyek, már nincs is kedvem enni, napközben meg mégsem állhatok neki főzőcskézni az őrsön, igaz? Szóval megvolt ám a magam mentsége, csak még én sem hittem el teljesen. Végül megadtam magam és lemondtam a mosogatás lehetőségéről. Helyette jóízűen elfogyasztottam desszertként a forró csokit. Azután persze még úgy hatszor köszöntem meg a vendéglátást és az ebédet, mielőtt elindultunk volna kifelé. Ők sétálni, én meg haza, mert Boe már bizonyára felébredt a szokásos délelőtti szundijából, és akkor lesz nagy hiszti, hogy ki akar menni az udvarra. Hacsak nem pisilte le már megint a benti virágomat, de ha igen, akkor nagy baj lesz, az tuti biztos! Ezen a gondolatom felbuzdulva, nem is nagyon húztam az időt, inkább Naomit is biztattam, hogy induljunk meg. Nem sok kedvem volt otthon takarítani…
// Én is köszönöm, és akkor a postán randizunk! *-* //
A fürdőszobámban állva éppen rúzsommal bajlódom, amikor észreveszem a tükörből, hogy nem zártam be a hálószobám ajtaját. Furcsállom, de nem megyek oda, hogy módosítsak ezen. Az eltelt napok mintha kezdenék eltörölni régi szokásaimat. Nem azt mondom, hogy soha nem zárom az ajtót – éjszakára például mindig – de gyakrabban fordul elő az, hogy nyitva hagyom, mint az, hogy nem. Most láthatólag még azzal se vesződtem, hogy behajtsam. Tárva-nyitva az egész, a folyosóról kellemesen belátni a fürdőszobámig. Teljesen olyan, mintha csak egyedül lennék itthon. Az egy dolog, hogy befogadtam a házamba valakit, de ettől még fogalmam sincs arról, hogy merre jár. Nem vagyok én a dajkája, aki vigyázzon rá. Azt mondjuk ajánlom neki gondolatban így az év elejére való tekintettel, hogy keressen munkát, mert ha ingyen akar lakni, akkor minden házimunkát a nyakába tolok. Megigazítom magamon az aszimmetrikus, homokszín felsőmet, majd nyakamba akasztom a szereléshez választott, aranyszínű bijou láncomat. Elég hangsúlyos darab, beleszerettem, amikor megláttam, tehát szó sem lehetett róla, hogy ott hagyjam a boltban. Mondjuk eddig nem volt alkalmam felvenni, de most idejét éreztem. Passzol az órához, aminek váltott anyagú szíjában szintén van aranyszín és macskaminta is. A macskaminta meg a vadító magassarkúhoz illik, amit sebtiben előkaptam a szekrényből. Na az mondjuk egy kipróbált darab. Hiába van tíz centi magas sarka, úgy tudok benne suhanni egész nap, bármilyen terepen, mintha csak mezítláb lennék. Álmaim cipője, a legtöbb táncos alkalomra ezt veszem fel, hacsak nem kell nagyon kiöltöznöm. Hiába a fairbanksi tél, én ugyan nem vagyok hajlandó talpig bundabugyiban menni, ha buliról van szó. Kiszúrok hát az alkotmánnyal, s felkapom magamra a farmerhoz kiválasztott barna bőrdzsekimet az ujjatlan felső fölé, s majd arra veszem rá a kabátomat. Manapság úgyis divat kabátot kabátra halmozni. Hát én most divatozok. Hajamat egyszerű lófarokba fogom, majd még egy pillantást vetek a megjelenésemre mielőtt kilépnék az ajtón, s elindulnék Naomihoz. Fogom a táskám, s már otthon se vagyok. Leküzdöm a késztetést, hogy post it-et függesszek az ajtó melletti parafatáblára. Elvégre Claude sem az anyám, nem kell neki tudnia, hogy hol vagyok. Valószínűleg úgyse érdekelné – pláne nem annyira, hogy csatlakozzon a bulihoz.
Nem sokkal azután, hogy elhagytam házamat, már csengetek is Naominál. Taxival jöttem, elvégre nem vagyok mínuszokhoz öltözve, nem akarok megfagyni. A hozzánk közeli kisboltban vettem egy üveg Tequilát, most azt szorongatva állok a küszöbön. Ajkaimon mosoly, lelkemben zene. Nagyon vártam már ezt az estét, az bizonyos!
Dúdolgatva készülődök, mint valami elsőbálozó fruska. Na az sosem voltam, és értelemszerűen már le is késtem a dologról. Így jött ki. Most viszont alig várom az estét, és lehet, hogy egy kicsit túl is hörgöm a dolgot, mert elég vadító göncöt választottam ki, de hát istenem, egyszer élünk, nemde? A fekete miniruci az egyik kedvencem volt, már tuti be fog fagyni a hátsóm benne, de remélhetőleg addigra már olyan homályos lesz a világ, hogy nem nagyon fog zavarni. Hozzá egy arany karkötőt-nyaklánc, és persze fülbevaló szettet választottam, és természetesen a topánkám is ugyanolyan színben pompázott, és nagyjából nyolc centit nyújtott rajtam. Nem voltam olyan alacsony, így meg pláne, de nem zavart, néha kifejezetten tetszettem magamnak a már-már túlzottan gebe alkatommal. Amikor csengetnek, már rohanok is, Milo már jóval előttem odaér, és ugat, mint akit nyúznak, erről az istennek se sikerül leszoktatnom, fölösleges lenne rászólnom, mert egyszerűen hülye szegény ilyenkor. Nem érti meg, hogy attól még, hogy nem nyitom ki azonnal az ajtót, én is hallom, hogy csöngettek. - Jövök! Szólok ki, és fél percen belül már valóban nyílik is az ajtó, én pedig beeresztem Pandorát. Mosolyogva adok neki két puszit, aztán már terelem is beljebb. - Gyere csak be, érezd otthon magad. Ha már egyszer úgyis felajánlottam, hogy akár ide is költözhetne, úgy vélem, ez a minimum. Amint meglátom a kezében a piát, felcsillan a szemem. - Atya ég, olyan rég ittam utoljára, hogy szerintem már egy pohárnyitól fejre állok majd. Jegyzem meg, és már szaladok is a konyhába, már amennyire lehet magas sarkakon, és veszek elő két feles poharat, meg aztán jöhet a narancs, és a fahéj. Én imádom az előbbit, utóbbi meg mégis melyik háztartásban nincsen? Szóval nem okoz gondot előkaparni minden felszerelést. - Hogy vagy? Én egészen euforikus hangulatban vagyok, érezhetően én is alig vártam már ezt az estét, és nem fogom hagyni, hogy bármi elszúrja nekem. Ma akkor is jól fogom magam érezni, ha a fene fenét eszik is. Közben elkezdem felcikkezni a narancsot, bár nem esek túlzásba, úgyhogy csak egy felet vágok fel, ne nézzen itt alkoholistának P.S. vagy valami hasonló. - A töltögetés a te reszortod. Vigyorgok rá, elvégre az üveg még a kezében van, kikapni meg nem fogom belőle, tahóság lenne úgy vélem.
Naomi eksztázisa tökéletes ikre az enyémnek. Az üdvözlőpuszi csak rátesz egy lapáttal, valahogy sokat tesz számomra ez az egyszerű, fiatalok között manapság majdnem megszokott gesztus. Sose voltak ilyen barátaim – legalábbis őszinték nem – úgyhogy kifejezetten feldob ez az egész. A kutya heves ugatása szintén megmosolyogtat. Természetesen nem bírom megállni, hogy le ne guggoljak a kis energiabombához, s a Tequliás üveget egy picit biztos távolságba helyezve meg ne dögönyözzem Milot. - Mindig ilyen zajos, ha érkezik valaki? - kérdezem. Közben felállok, levetem a kabátomat, s ha találok az ajtó mellett egy fogast, akkor felakasztom rá. A bőrdzsekit is levetem, elvégre Naominál nincsen fagyhalál. A szórakozóhelyen meg úgyis csak addig kell, amíg megadja a dizájnt. Amennyiben nem találok üres fogast, úgy kabátokkal, ha találtam, akkor azok nélkül hajolok le az üvegért, s marok rá a kis, piros kalapos kupakkal ellátott csoda nyakára. Míg követem Naomit a konyhába, tekintetem körbesiklik a lakás innen belátható pontjain. Elismerően csettintek nyelvemmel. - Nem semmi lakhely ez! - bukik ki belőlem a dicséret. Valóban nagyon szeretem a modern dolgokat, s a lakás frissessége egy pillanatra megint feléleszti bennem az ideköltözés gondolatát. Aztán eszembe jut Claude, s egy pillanat alatt összezúzza erről a modern lakásról szőtt minden ábrándomat. Valahogy nem szívesen hagynám magára a hajléktalanommal a házamat. Vagy inkább a házamban nem szívesen hagynám magára Claudeot? Pf, na hagyjuk! Nem akarom elrontani az esténket azzal, hogy olyasvalakire fecsérlem a gondolataimat, akinek az életében csak egy vagyok a fedéllel a feje fölött, s aki az én életemben sem más, mint a magány elűzője a falaim közül. No meg az is igaz, hogy a sztori is meglehetősen abszurd, s még nem ittunk ahhoz eleget, hogy előadjam Naominak. Feltételezésem szerint kiakadna tőle nála a mutató. - Én sem iszom túl gyakran, szóval a fejreállás itt is esélyes. De nem ez a lényeg? Dobjuk el a hajunk! Csupa értelmes dolgot tudok beszélni nagy lelkesedésemben akkor is, ha nem iszom, mi lesz velünk, ha tényleg becsípünk? Nem akarok belegondolni. Meg akarom élni. Kellett már ez a buli! - Megvagyok, köszi. Örülök neki, hogy elmúltak az ünnepek. Nincs keserűség a hangomban, de Naomi tud rólam ezt-azt ahhoz, hogy kimondatlanul is értse, miért nem szeretem a Karácsonyt. Nem, ez nem igaz. Szeretem én, csak nem annyira, mint régebben. Igaz, manapság egyre jobban ahhoz képest, hogy Prue betegségének ideje alatt mennyire rühelltem. Egyedül Hope tudta feldobni számomra akkoriban a szent ünnepet. - És te? Feléd minden rendben jólléti fronton? - kérdezek vissza, majd egy kacsintást is elgondolok, de nem produkálom inkább. Kínos röhögésbe fulladna. - Ahogy parancsolja, főnökasszony! - nevetek Naomira, majd elkapom a poharakat. Kiteszem őket magam elé az asztalra, s lendületesen lekapom a Tequliáról a tetőt. Leguggolok az asztal mellé, hogy szemmagasságban legyenek nekem a kupicák, majd megborítom az üveget. Szakértő szemmel méregetem, hogy a nedűből ugyanannyi megy-e mindkét stampóba. Amikor úgy vagyok vele, hogy az eredmény igencsak megfelelő, felemelem a poharakat. Az egyiket Naomi felé nyújtom – mit törődöm én azzal, hogy esetleg fülig narancsos a keze – a másikat pedig saját magam elé emelem. - Én töltöttem, de tiéd a megtiszteltetés, hogy válaszolj a kérdésre: Mire iszunk? „Gyógyszerre!” - jut eszembe egy örök klasszikus, de nem nyögöm be. Várom, hogy mire jut a tószttal Naomi.
- Igen, mintha azt hinné, hogy én süket vagyok. Üres fogas van, lévén egyedül élek, és nem szokásom az összes kabátomat felaggatni rá állandóan, csak azokat szoktam, amiket gyakran hordok, és szeretek. A többi porosodik egy szekrényben, felőlem aztán meg is ehetik a mojok, nekem aztán teljesen lényegtelen. - Ugye? Szerintem is marhajó, én nagyon imádom, csak hát, nem igazán találtam még mindig lakótársat, úgyhogy lehet, hogy inkább keresek majd egy kisebbet. Bár fájna érte a szívem, az biztos. Azon is gondolkodtam, hogy meg kellene vennem, de nem szeretnék kölcsönt felvenni, sem pedig apám pénzét költeni, úgyhogy kukáztam is az ötletet gyorsan. Van, amiről le kell mondanunk. Nem tudom, miért, de mostanában úgy éreztem, hogy én nagyon sok mindenről lemondtam az utóbbi időben, de nem igazán értettem a dolgot. - Hú, ez milyen morbid elképzelés. Szerencsére nincs nullásgépem, szóval nem kell aggódni emiatt. Vigyorodtam el, most még annyira nem tudtam elképzelni P.S.-t részegen, de magamat se nagyon, nem is emlékeztem már rá, viszont úgy éreztem, hogy most szükségem van erre, egy kis lazítás sosem árthat. Túlzásba úgysem szoktam vinni a két munkahelyem mellett. - Nekem egész jó volt a nagyiéknál, bár velük általában az, szóval nem panaszkodhatok. Tudom, még messze van, de jövőre ünnepelhetnél velünk, ha van kedved. Áthívhattam volna idén is, de nem akartam tapintatlan lenni, és belemászni ilyen szinten az életébe, hisz csak nem rég találkoztunk megint. Az idei azonban már más, mert remélem, nem ez a mai este az utolsó, amit együtt töltünk, úgyhogy nem bánom, hogy rákérdeztem. - Aha, jól vagyok, kicsit fáradtan, meg elég sokat fáj a fejem mostanában, de betudom ennek az agysorvasztó hidegnek. Még mindig tartom, hogy nem nekem találták ki. Azt már rég elhatároztam, hogy a problémáimat ma kizárom az életemből, és tényleg szórakozni fogok, megpróbálom jól érezni magam, a többi várhatott holnapig. Épp ezért mosolyogva figyelem P.S. produkcióját, és természetesen nem vagyok rest kóstolgatni egy kicsit a másik vöröst, mert hát, eléggé adja a szituáció. - Szerintem az egyikben egy cseppel több van. Mutatok is rá az ominózus pohárral, de persze, hogy csak szívom a vérét, hiszen annyira nem érdekel, melyikben van több. Bármelyikben is, nem hiszem, hogy akkora tragédia lenne, hogy foglalkozni kelljen vele. - Köszi! Azzal én meg egy citromot nyújtok felé, majd miután szórtam a kezére fahéjat, az enyémre is kerül. - Arra, kedves P.S., hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete. Kacsintok rá, én is egy klasszikust idézek természetesen, de hát na, kellenek néha azok a csúnya klisék is, és tényleg szeretnék többet találkozni vele, hátha akkor kicsit kevésbé érezném szánalmasan üresnek az életem. Mandyt nem nyaggathatom folyton, kell más is, akinek olykor az agyára mehetek. Azzal már koccintottam is a poharam az övéhez, majd lenyaltam a kezemről a fahéjat, és lehúztam a tequilát, és mielőtt fintorba rántotta volna az arcom, már rá is haraptam a narancsra, hogy elvegye a szesz ízét. Pont ezért szerettem ezt a piát, volt mibe menekülni utána. Nem voltam rutinos alkoholfogyasztó, és a különböző fajta alkoholok nagy részét nem is vette be a gyomrom. - Uhh… máris mintha melegebb lenne.
- Ha neked lennék, s ki tudnám fizetni, semmi esetre sem költöznék el. Nagyon fontos, hogy az ember jól érezze magát a lakásában. Ha már csak egy lakótárs segít, akkor az régen rossz. Hogy miért tartunk már megint itt? Kezdem unni, hogy egy ideje, ha csak lakótársat emleget valaki, rögtön megjelenik előttem egy félmeztelen férfi képe. Mi lenne velem, ha még bele is estem volna? Pff, röhejes. Ha ezen múlik, én aztán sose akarok szerelmes lenni. Így is egysíkú kezd lenni a gondolkodásom, de akkor meg pláne az lenne. Jobb nekem, hogyha szárnyalni tudok. Hangosan felnevetek, amikor meghallom a nullás gép fogalmát. Én ennyire nem gondoltam komolyan a hajeldobást, de szórakoztat, hogy Naomi igen. Kuncogva próbálom őt elképzelni kopaszon. - Nem mondom, hogy nem emelné ki arcod szépségét az, ha nem keretezné haj, de hát.. khm.. szóval azért nem javasolnám ez a beavatkozást a fodrászod helyében. Nevetgélek, bár meg kell hagyni, így elég nehéz tölteni. Eszembe sincs mellécsepegtetni a finom italt, a Tequila azon italok közé tartozik, amelyeknek szeretem is az ízét, s nem csak gyorsan bevágom a kontyom alá. A vodkával úgy vagyok, hogy megiszom, de csak húzóra, s irritál az íze. A Tequila az más. - Nagyon szívesen ünnepelnék veletek! - mosolyodok el. Momentán nem érdekel, hogy milyen messze van az eljövendő karácsony. Legalább van valami, ami miatt várhatom. Naomi mondatában számomra sokkal több van annál, mint amit bárki más levonna. Nekem ez a felajánlás nem egyszerűen csak a kedvességét jelenti, hanem azt is, hogy el tudja képzelni, hogy egy év múlva is jóban legyünk. Nagyon rég nem voltak ilyen barátaim, s bár nem vagyok egy ömlengős típus, azért ez meglehetősen ledönt a lábamról meghatottság terén. Nagyon jót tesz nekem Naomi társasága, s titkon remélem, hogy rajta is segít az enyém. Valahogy a hányattatott sorsú emberek vonzzák egymást, s ez így tűnik velünk kapcsolatban is. - Lehet, hogy kevés folyadékot iszol! - veszem elé nagy és okos orvosi tudásomat. A helyzet abszurditása, hogy éppen ezzel egy időben nyújtom felé az alkoholos-poharat. Hát, a folyadékot ugyan nem így gondoltam, de nem fogom már visszaszívni. Maximum kinevet, oda se neki. - Tudod mi? Legközelebb te töltesz, s én szívom a véredet. - öltök nyelvet rá. Igyekszem nagyon gonosz fejet vágni, de még én magam is érzem, hogy ez nem éppen olyan, ami most messzemenőkig összejön nekem. Mindegy, úgyis csak ingerkedek vele, a tekintetemben égő nevetés egyértelműsítheti ezt számára. A köszöntője, legyen akármilyen frázis, kifejezetten jólesik nekem. Élvezettel hallgatom, ahogyan összecsendülnek poharaink. Elveszem a narancsot, fahéjat szórok a kezemre, majd nekilátok, hogy áldozzak a szent Tequila oltárán. Fahéj lenyal, alkohol ledönt, narancs héja kiürül. Tökéletes szimfónia. - Van már ötleted, hogy hová menjünk? - kérdezek rá közben egy nem mellékes momentumra. Nem emlékszem, hogy konkretizáltuk volna a helyszínt. Csak azt tudom, hogy az Uppert kihagyjuk, elvégre Naomi szórakozni jön, nem dolgozni. De időközben persze ez is megváltozhatott.
- Én jól érzem magam, nem arról van szó, egyszerűen csak hosszútávon nem fogja megérni kifizetnem a lakbért, mert így nagyon keveset tudok félretenni. Meg azti hiszem, rémesen keveset vagyok itthon egyébként is ahhoz, hogy gyönyörködhessek benne. Amikor elkezd kuncogni, durcás képet vágok, akár egy kislány, nincs mit tenni, én nem akarok elképzelni senkit haj nélkül, kicsit durva lenne azért. Valahogy mindig a beteg emberek jutnak róla eszembe. - Nagyon ritkán járok fodrászhoz, valahogy mindig túl sokat vágnak le a hajamból. Szerintem ez genetikailag beléjük van kódolva… minimum tíz centivel rövidebbnek látják mindenki haját, vagy nem tudom… Inkább nem kockáztatok. Nem is igazán érdekel a dolog, úgysincs kinek tetszenem, úgyhogy igazából felőlem egy szénakazal is lehetne a fejem helyén. Bár néha gondolkodom azon, hogy befestessem, de túlságosan ragaszkodom a vörös tincseimhez, és azt hiszem, nem bírnék más színű hajjal tükörbe nézni. - Akkor ezt megbeszéltük. Kacsintottam vidáman, a nagyi örülni fog, én meg pláne, mert bármennyire is imádom őket, néha kicsit belefásulok a két idős ember társaságába. Kell a fiatalság is körém. A karácsony meg… nekem már jó ideje nem igazán karácsony, de így legalább nem érzem olyan izzadtságszagúnak. - Nem kevesebbet, mint eddig, de mindegy, majdcsak elmúlik. Igyekszem nem különösebben tudomást venni a mostanság állandóan zsizsegő fejfájásomról, de néha olyan érzésem van, mintha méhek költöztek volna az agyam helyére, vagy valami ilyesmi. - Ne fáradj, nem finom a vérem. Vigyorgok, mintha legalábbis azt feltételezném, hogy vámpírok léteznek. Na persze, az ég meg hupilila. Nem is érdekel perpillanat a fenyegetőzése, nem bántam sosem, ha a galád tréfák, szófordulatok céltáblája vagyok, legalább van mire visszavágni. Az élet akkor szép, ha zajlik, nemdebár? Csak tudnám, miért érzem úgy, hogy az enyém perpillanat nem zajlik, pedig épp bulizni készülök. - Reménykedtem ama nem túl valószínű eshetőségben, hogy valaki tart ma este házibulit, de agyzsibbasztóan unalmas az ismeretségi köröm. Rántom fintorba az ajkaim, és megvonom a vállam. Ha más nem, marad majd az Upper, de hátha ő több eshetőségben bővelkedik, mint én. - Na és mi újság a lakótársaddal? Kérdezem vigyorogva, miközben kiöntöm az újabb kört, és abszolút nem érdekel, hogy melyikbe kerül több szesz, oda sem figyelek, csak P.S. reakcióit lesem. Akkor szereztem tudomást a pasasról, amikor átvittem egyik nap Milot, hogy vigyázzon rá. Arról már lilám sincs, hogy miért, de betudtam annak, hogy bejött neki a kutya, meg az ebemnek is ő, dobják hát fel egymást, én meg egyszer az életben legalább kialszom magam. Marha jól sikerült, mondhatom, másnap vihettem tisztítóban a szőnyegemet. Máig nem tudom, hogy voltam képes borospohárral elaludni a kezemben. - A második körnél is kell valamire koccintani? Szörnyű, hogy mennyire járatlan vagyok a témában. Mindenesetre, én nem mondok semmit, ha ő nem teszi, csak hozzáütöm a poharam az övéhez, és már jöhet is a tequlia.
- Hát, akkor akár lakberendezési tippeket szerezhetsz belőle, s a következő lakást is ebben a szellemben rendezheted be. - ajánlgatom. Nagyon kreatív tudok lenni, ha más dolgairól van szó, s nem a sajátjaimról. A betegség nekem nem kapcsolódik össze a kopaszsággal, bár tény, hogy nekem sem kedvenceim a hajtalanok. Kifejezetten taszítónak találom, hogyha egy pasinak a fején hanyatt esik a légy, annyira fényes a tar koponyája. Ami azt illeti, a túl rövid hajat sem szeretem, ha férfiakról van szó. Nők tekintetében is csak kevésnek áll jól szerintem a fiús frizura. Én nem vágatnám állig érőnél rövidebbre soha, az is biztos. Nem állna jól. - Én azóta nem voltam fodrásznál, hogy legutóbb sikerült annyira elrontsák a frizurám, hogy aznap még egyszer el kellett menjek máshoz, aki végül helyrehozta. Úgy vagyok vele, hogy inkább megfelelő hosszúságúra megnövesztem, mielőtt megint játékszernek adom valamelyik ollós szörnyeteg kezébe. S különben is, itt nem fülled be a nyakunk nyáron se kiengedett hajjal, nincs az a gatyaszaggató meleg. Úgy állapítom meg az alaszkai hőmérséklet tényét, mintha tökéletesen tudnám, milyen az idő nyaranta máskor, hogy milyen a hőérzet. Valójában fogalmam sincs, már nem emlékszem rá, hogy voltunk-e valaha olyan helyen nyaralni, ahol melegebb volt annál, mint Fairbanksben szokott. Hiába lett volna rá pénzünk, az én családom nem az utazgatásról volt híres. Legalábbis nem a családi együttutazásokról. A szüleim voltak vagy ezer helyen kettesben, Prudencet is befizették rengeteg külföldi útra, de engem akkoriban egyáltalán nem érdekelt a kiruccanás. Utazzon egyedül, aki sünt szült, vagy ilyesmi. Most meg talán mennék, de eddig nem volt kivel. Majd talán egyszer ráveszem Naomit, hogy libbenjünk el Floridába. Bulis lenne, mint valami egyetemi tavaszi szünet, vagy ilyenek. - Honnan tudod, hogy nekem nem ízlene? Azt szokták mondani, hogy elég egyedi az ízlésem. - kóstolgatom tovább. Rettenetesen szórakoztat ez a vér-dolog. Pedig nem is vagyok a vámpíros filmek fanatikusa. A csillogó, napozó vámpíroktól különösen hányingert kaptam abban a csodás, új keletű tinimánia filmsorozatban. Túl persze nem ragozom a kérdéskört, főképp azért nem, mert olyan kérdést kapok, hogy a szemem kétszeresére gúvad az átlagosnál. Igyekszem visszarendezni szemgolyóimat szemgödreimbe, miközben meglehetős könnyedséget viszek hangomba. - Ejnye, Mrs. Columbo, hogy maga mindent tud! - mosolyodom el. Valójában nincs mitől zavarba jönnöm, így annyira nem pirulok bele ebbe a kérdésbe, s abba, hogy lebuktam Claudeot illetően. Elvégre nem a pasimat rejtegetem Naomi elől, s nem kapott rajta semmi törvénytelenen. Mondjuk ettől még kissé kényelmetlen a dolog, nem nagyon tudom, hogy mit válaszolhatnék erre. Már akkor sem tudtam jobban kezelni a helyzetet, amikor kutyafelvigyázás okán Naomi lerántotta a leplet a lakótárs-dologról. S különben is, épp sutba dobtam, hogy Claudeon gondolkodjak. Mindegy, oda se neki, maximum csuklik majd. - Őszintén? Fogalmam sincs. Nem nagyon osztja meg velem élete részleteit, mint ahogyan én sem szoktam megbeszélni vele az enyéimet. Konkrétan semmit nem tudok róla azon kívül, hogy baromi erős az immunrendszere. Félmeztelenül flangált a főtéren még Karácsony előtt, s nem kapott tüdőgyulladást. Azért ez meglepett, úgyhogy muszáj megosszam Naomival. Abba most nem megyek bele, hogy még egy dolgot tudok róla, nevezetesen azt, hogy a testünk meglehetősen egy hullámhosszon volt, s a „lakótárs extrákkal” kifejezés lenne inkább helytálló az ő helyzetére való tekintettel. Pár kupica Tequlia után talán ez is szóba kerül majd. - Hát a hócipőm se tudja! - vonom meg a vállamat. - Abból baj nem lehet, ha iszunk valamire. - elgondolkodva vonom össze a szemöldököm, majd végül kinyögöm az ötletet, mely eszembe jut. Elvégre szerintem én vagyok a soros, ha már az előbb Naomi mondott tósztot. - Igyunk arra, hogy a többi körnél már nem iszunk semmire! - jegyzem fennkölten, majd jöhet a koccintás, s az újabb környi, rituális tequilafogyasztás. A házibuli-kérdés egyelőre elnapolom, nem jut eszembe senki a döglött társasági életem okán, aki bulit tartana. Marad nekünk majd valami szórakozóhely, de azt most inkább odabízom.
Kezdőlap
//
