- Nem az igazi, tudom, de tényleg több mint a semmi és hát jelenleg ennyivel kell beérnünk - vontam meg kissé a vállamat, mert ezzel nem tudtam már mit kezdeni. Azzal kell gazdálkodni, ami van és mivel jelenleg többünk nincsen, hát be kell érnünk a modern technika vívmányaival. Próbálok arra gondolni, hogy milyen szar lenne, ha még ennyi sem lenne és akkor máris kellemesebb picikét a helyzet. Aprót bólintok a helyeslésére, én is hasonló véleményen vagyok, nyilván Darren jobban tudja, mi a jobb nekem. Nyilván rá is szükségem lenne, de ha ő így döntött, akkor elfogadom. Az újabb megjegyzésére elhúzom picit a szám, alig észrevehetően ugyan. Az én fejemben is megfordul a gondolat, hogy mostanság sokkal több mindenre pöccenek be, mint általában, de hála égnek ez a kupi-dolog nem olyan. Úgyis Phil-hez jöttem, rá van most csak szükségem, az meg már édes mindegy, hogy kupiban ülünk-e, vagy sem. - Az lesz - bólintottam aprót. - Nem is akarok most ezen rágódni - ültem le az ágyára és amíg ő elment teát készíteni, én egy-két közelben heverő kottára pillantottam rá, hátha ki tudok szűrni belőle valamit, milyen dal is áll rajta. - Köszi - szaladt mosoly ajkaimra, ahogyan tekintetemmel ismét őt kerestem. - Igen, én. Elég kemény, de szerencsére Emma elég sok mindenbe bevont, amíg még itt volt, így hála égnek tudom, mit kell csinálni. Persze, jóval több a meló, mint eddig, meg valakit keresnem is kellene majd, mert egyedül nem nagyon fogom bírni - vakartam meg a tarkómat, mert habár Pandora ott volt, ő csak az adminisztrációs dolgokért felelt, nekem pedig mindent egyedül kellett csinálnom, amit eddig Emmával ketten csináltunk. - Hűha, ez komoly? Nahát, akkor neked is kijár a gratuláció! - őszinte, széles mosolyra szaladtak ajkaim, ahogyan Phil-re tekintettem. - És milyen? Olyan, mint vártad? Meg hogy megy a pótlás, beilleszkedés? - tökre érdekel a dolog, főleg, mivel már egy ideje szeretne bekerülni és szerintem baromi jó dolog, hogy végre meg is tette a lépést. - Kardforgatás? És a húgod is meglátogat? Atyaég, zajlik körülötted az élet! - valódi kíváncsisággal vegyes izgalom ült ki az arcomra, a tekintetembe. - Hogy megy a kardforgatás? Nagyon érdekes hangzik, bár tuti tök nehéz - kortyoltam aprót a teámból és ha odaült mellém, akkor közelebb húzódtam hozzá. Jó néhány néma percig nem szóltam, csak élveztem az ujjaim között lévő bögre melegségét, Phil közelségét. A teámat kis idő múltán az éjjeliszekrényre tettem és még közelebb férkőztem Phil-hez, fejemet a vállára hajtva. - Hiányzol, Phil - őszintén, némi szomorúsággal vegyesen kelnek a szavaim. Ironikus a helyzet, hiszen itt ülünk egymás mellett, de szerintem mind a ketten érezzük, tudjuk, hogy nem az igazi a dolog. Hiányoznak az önfeledt mókázások, a közös nevetés, az érintése. Én tehetek róla, hogy idáig jutottunk, hogy állandóan ott ül bennem a gombóc, hogy vajon mikor fogok megint nekiugrani, hogy fogalmam sincsen, hogyan hozzuk rendbe a dolgokat. Szeretném, mindennél jobban szeretném, hiszen ahogyan ki is mondtam, rettentően hiányzik.
A két bögre teával a kezemben telepszek le Payne mellé az ágyra, az egyiket átnyújtva neki, amíg hallgatom, mi újság a fotóstudióban mostanság. - És akad megfelelő jelentkező? Vagy még nem nézelődtél, hogy kiből válhatna jó segítség? - érdeklődtem kíváncsian, mert bár számomra – főképp a hozzá nem értésem miatt – nem tűnt egy bonyolult dolognak az, hogy a fényképezőgépet kattogja az ember, de sejtem, ahogy a zongorázás sem csak annyi, hogy billentyűket nyom le az ember egymás után, biztos annak is megvannak a maga trükkjei, szépségei, fortélyai. - Köszönöm! - mosolyodtam el hálásan, amikor pedig rajtam a sor, hogy részletesen beszámoljak arról, hogy milyen is, a szabad kezemmel csak töprengve túrok bele a hajamba. Nos... hol is kezdjem? - Jó, nagyon, én imádom! Igaz, mivel eddig nem ebben dolgoztam, értelem szerűen kevesebb időm maradt gyakorolni, azt is egyedül, nem zenekarral, úgyhogy... most igyekszem behozni a lemaradást. Már alig várom a következő nagyobb koncertünket! – fűztem hozzá derűsen, még akkor is, ha csellistaként inkább a háttérben meghúzódva járultam hozzá a zenei élményhez, mintsem legelől szólózva, de a legkevésbé sem bántam, ennek is megvolt a maga szépsége. - A karmesterünk elég szigorú, de a többiek szerencsére nagyon segítőkészek, még úgy is, hogy alig akad olyan, aki fiatalabb lenne nálam. - kortyoltam bele óvatosan a teámba, mielőtt folytattam volna, hogy a zenén kívül mi minden más tölti ki a napjaimat mostanság... Valami kellett az együtt eltöltött idők helyére, mert az mégsem állapot, hogy egész nap csak a szobámban lógatom az orromat miatta. - Ami azt illeti, az még nem olyan jól, mint a muzsikálás, de hála az égnek, azért már az is kezd alakulni... úgy értem, már látványosabb dolgokat is csinálunk benne, nem csak erősítés, meg az alapmozdulatok monoton gyakorlása. Igaz, az még nagyon messze van, hogy igazi karddal próbáljam ki magam, úgyhogy ő most jó sokáig csak a szobámat fogja díszíteni. - intettem a polcon pihenő, Asamitól ajándékba kapott kard felé, mellette, a polcnak támasztva pedig az a bambusz-kard is ott strázsált, amivel gyakorolni szoktunk. - Mondjuk azt nem hiszem, hogy farkasként valaha is ez lenne a fő fegyverem, de... attól még érdekes egynek. Illúziókkal trükközve közben meg pláne jó lehet, csak még ott se tartunk. - tettem hozzá nevetve, bár ha valami, hát az idő miatt végképp nem aggódtam. Elvégre vérfarkasok vagyunk, és még mennyi év áll előttünk! Lesz idő bőven mindent megtanulni, kár lenne elkapkodni. - Te is nekem, Payne. - csendülnek csendesen a szavaim, miközben szabad kezemmel óvatosan végigsimítok az arcélén, mialatt a vállamon pihen a feje – De tudod... semmi sem tart örökké. Biztosra veszem, hogy egyszer ez a tollas, tőrös, megmagyarázhatatlan valami is véget fog érni, és akkor majd minden olyan lesz, mint régen. - én legalábbis ebben bízom, ezért pedig már megéri várni, akármilyen idegőrlő is legyen ez a tétova bizonytalanság.
- Még egyelőre nem nézelődtem, szóval most még fogalmam sincsen - vontam meg a vállaimat, de bíztam benne, hogy akad majd lelkes jelentkező, mert ezt így hosszútávon aligha fogom bírni. Ráadásul a forgalom is jelentősebb lehetne, ha a stúdióban is lenne valaki és fotózna, amikor én mondjuk terepen vagyok. - De azért megy a lemaradás behozása? - én hallottam már csellózni, nem is egyszer, szóval tudom, hogy nagyon szépen játszik, de zenekarban nem tudom, mennyivel várnak el többet. - Tudod már esetleg, hogy mikor lesz? - érdeklődtem a koncert iránt, mert feltétlenül szeretnék majd elmenni és meghallgatni őket. - Ezt jó hallani, hogy akadnak olyanok, akik segítenek - egyedül nyilván nehezebb lenne, így tényleg örülök, hogy van, aki segíti őt a beilleszkedésben, a lemaradás ledolgozásában, így minden bizonnyal azért egyszerűbb a dolog. Legalábbis képzelem én, aki nem sokat konyít az ilyesmihez. - Ez azért akkor is tök izgalmas, mert érdekes, hogy mást is csináltok a vadászásokon, meg az alap tanulnivaló dolgokon kívül is - természetesen Phil-nek nincs annyi „tanulnivalója”, mint nekem, de jó pap is holtáig tanul. - Húúú, az ott az? - pillantottam a mutatott irányba lelkesen, hogyha Phil bólint, akkor fel is álljak és megnézzem közelebbről. - Nem semmi - szemléltem meg közelebbről és bólogattam elismerően. Hozzáérni persze nem értem, még a végén kárt tennék magamban, vagy benne, vagy a szobában, vagy a kardban, szóval így a biztosabb. - Ez elképzelhető, de szerintem mindenképpen érdekes és azt sem lehetne mondani rá, hogy haszontalan volna - koncentráció, türelem, megfigyelőképesség, csak hogy a hirtelenjében eszembe jutó dolgokat mondjam, amit a kardforgatás és annak tanulása fejleszthet. Az ilyenek pedig minden farkasnak jól jönnek. Visszacsüccsentem Phil mellé, hogy fejem a vállára hajtsam és némi kis csend után szólaljak meg. Jól esett az érintése, a szemem is lehunytam közben, úgy hallgatva a szavait. - Úgy gondolod? - emeltem fel a fejem, hogy a szemeibe tekinthessek, tenyerem pedig az arcára simítottam. Szeretnék én is hinni abban, hogy a tollas-tőrös mizéria után minden olyan lesz majd, mint régen, de félek, mélyebb sebet ejtettem kettőnk kapcsolatán, mint amit egy suhintással meg lehetne majd oldani. Óvatosan hajoltam előre, hogy csókot kérhessek tőle, tenyerem az arcáról a mellkasára siklott, miközben igyekeztem még közelebb húzódni hozzá, kínosan ügyelve arra, hogy egy ilyen helyzetben is fent tartsam a pajzsomat. Érezni szerettem volna őt, úgy, mint eddig még soha, érinteni, úgy, mint eddig még soha anélkül, hogy a farkasom a képünkbe vicsorogna.
- Kívánom, hogy több sikerrel járj, mint én a munkakereséssel. – forgattam a szemeimet. Igaz, most már sikerült végre szakmában elhelyezkednem – reméljük, tartós lesz, nem csak átmeneti – viszont ha úgy nézzük, miután visszajöttem Japánból, milyen hosszú időn át güriztem a hotelben, meg minden egyéb vacakkal... - Megy, megy. Szerintem egész jól, bár már várom, mikor lakoltatnak ki csendháborítás miatt a lakból. - nem mint ha eddig ne lett volna olyan nap, hogy nem gyakoroltam legalább egy fél órácskát valamelyik vonóson, de most meg...! Épp, hogy aludni nem alszok a csellómmal. - A következő, aminél már én is fellépek, az nagyjából két hét múlva. - nyilván lesz még addig is, de inkább saját kérés gyanánt kerestem meg a karmestert, hogy addig inkább csak szeretnék összeszokni a többiekkel, hogy a lehető legjobb legyen az összhang. - Igen, annak én is... - bólintok aprót. Igaz, elég kemény tud lenni a rivalizálás a zenészek között is, de szerencsére zenekaron belül talán kevésbé jellemző – vagy pont a háttérdallamot adó csellistáknál - mint szólistáknál, vagy zenekaroknál, elvégre a lényeg a csapatmunka, mindenki hozzájárul a maga szólamával a tökéletes végeredményhez. Vagy csak én vagyok túl naiv ilyen téren, és pár héten belül már egymás vérét fogjuk szívni minden apró hibáért. - Tudod, hogy van ez, kell néha egy kis változatosság. Másrészt meg... Asami-san szerint ez is segít abban, hogy később könnyebben sajátítsam el a bonyolultabb illúziókat. Vagy több dologra figyeljek egyszerre... Vagy másként szemléljek egy harcot. - igazából lehetne mesélni róla napestig, de sajnos én nem bánok olyan ékesszólóan a szavakkal, mint imádott Teremtőm, így hosszú távon nem biztos, hogy túl érdekes lenne hallgatni. Nem is szeretném halálba untatni vele. - Igen-igen. - bólintotam lelkesen a kérdés hallatán, aztán pedig csak némán teázva követtem a tekintetemmel, amíg odasétált, majd vissza mellém. Túlzás lenne az előző kijelentésem után azt állítani, hogy biztosan így lesz, talán még azt is, hogy minden teljesen olyan lesz, mint korábban... mert semmi sem biztos, ami a jövőt illeti, és valószínűleg az emlékeink is megmaradnak, akárcsak a csocsó szobában történtek és az azt követő hetek, hónapok kínos egymást-kerülése... - Bízok benne, hogy úgy lesz. - feleltem végül, mert jelenleg ennél többet úgy sem nagyon lehet tenni, nem igaz? Csak fel a fejjel, előre tekintve, pozitívan! - Miért, te... nem? - kérdezek vissza némi hezitálással, mert hiába a kedveskedő mozdulat, vagy a pillanatnyi béke, így, hogy mindketten fejünk búbjáig be vagyunk zárkózva a farkasunk pajzsa mögé, és szemernyit sem érzékelünk a másik energiáiból, elég nagy érvágás a kommunikáció így farkasok közt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem sikerült meglepnie a csókkal, pláne ha az elmúlt hetek óvatos, távolságtartó viselkedését idézzük fel. Azonban amilyen váratlanul ért, olyan hamar teszem túl magam a meglepettségen, lelkesen viszonozva a csókját, valami csodával határos módon pedig még a teásbögrémet is sikerül így látatlanba az éjjeliszekrényemre rakni – és nem mellé – hogy aztán a szabaddá váló karommal végül Payne-t öleljem közelebb magamhoz úgy, mint ha sosem akarnám többé elengedni.
- Mondjuk ha azt nézem, hogy Emma mekkora sikerrel járt, akkor lehet valamit nagyon másként kellene csinálnom - grimaszoltam, mert Emmának sem ment annyira a dolog. Először én jelentkeztem, aztán tessék puff, beharaptak. Aztán nem is tudom, akadt-e még fotósa, minden esetre nekem nagyon kellene egy, mert egyedül nem fogom bírni a melót. - Itt mindig akkor a nyüzsi, hogy merjen bárki beszólni! - mosolyogva ugyan, de akkor is felcsattanás, magam sem tudnám megmondani, mennyire gondolom komolyan. Bár azt tekintve, mi mennyi mindent elhallgatunk a „nagyoktól”, ugyan ne szóljanak már be némi muzsikára. Legalábbis szerintem. - Majd megmondod a pontos dátumot is? Nagyon szeretnék elmenni és meghallgatni titeket - nem most azonnal kérem a dátumot, ráér az később is, de mindenképpen szeretnék ott lenni, akkor is, ha nem szólózik, meg semmi ilyesmi. Szeretem a komolyzenét, az meg még hab a tortán, hogy ő is játszik. - Ebben minden bizonnyal igaza van - értek egyet, mert igazándiból fogalmam sincsen, mi a jó módszer a vérvonalképességének kiaknázására, vagy egy fiatal farkas nevelésére. - Meg hát nála valószínűleg senki sem tudja jobban, mi a jó neked, illetve a fejlődésed céljából mire van szükséged - a nyelvemre harapok, mert majdnem kicsusszant, hogy örüljön és becsülje meg, hogy mellette van a Teremtője, de még idejében észbe kaptam. Nagyon hosszú ideig voltak ők is távol egymástól, ráadásul nem szeretném elvenni az örömét csak azért, mert nekem jó ideig nem lehet most részem ilyesmiben. Megnéztem közelebbről is a kardot, amikor rábólintott, hogy szabad, de hozzányúlni azért nem mertem, mert a végén még leverem a helyéről, amilyen kis bénácska tudok lenni olykor. Így csak maradt a szemlélődés, de hűháztam közben elég szépen, kifejezve ezzel, mennyire elnyerte tetszésemet a fegyver. - Dehogynem! - vágtam rá egyből, fel is emelve kicsit a fejemet, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Mindennél jobban bízom benne, de nem tudom, milyen mély sebet ejtettem és félek, hogy mélyebbet, mint gondoltuk elsőre - sütöm le a tekintetem, mert még mindig javarészt a saját hibámnak tekintem a dolgot. Lehet, ha elmúlik a tőr hatása, akkor nem leszek ilyen kis morcos és hamar dühöngő fajta, de nem tudom, hogy a farkasom is olyan könnyen el fogja-e tudni ereszteni a benne kialakult érzelmeket és véleményt. Ez pedig egyenesen megrémiszt. Szükségem van a csókjára, szükségem van rá, az érintésére, szükségem van valami kézzel foghatóra, közelségre, ami biztosít afelől, hogy nincs minden veszve, hogy igenis helyre tudjuk hozni. Lehet ezzel az egésszel csak még több fát teszek a tűzre, ha nem állít le és esetleg nem sikerül kordában tartani a farkasom, de.. túlságosan szeretném ahhoz, hogy képes legyek ilyenre gondolni. Csókolom hát és amikor közelebb ölel magához, kezeim a mellkasán siklanak lefelé, hogy pólója segélyét elkapja próbáljam meg feljebb húzni kicsit az anyagot, hogy utána tenyerem simítsam hasfalára, egyre feljebb és feljebb haladva, ezáltal gyűrve felfelé az anyagot is. Kissé bizonytalan a mozdulat, mert nem csináltunk még ilyet és habár a szenvedélyem sodor előre, némi józan ész még mocorog odabent, mely szerint még itt a lehetőség rá, hogy Phil leállítson.
- Ja, ha úgy nézzük, nyüzsi az tényleg mindig van... - meg nagyobb hangoskodások, verekedések, botrányok is, mint amikről mi, fiatalok tehetünk, a kétségtelen. Mondjuk hogy is érhetnénk olyanok nyomába, akik mögött több száz év tapasztalat áll? - Kár, hogy rangban majdnem mindenki felettünk van, úgyhogy nem hiszem, hogy zavartatják maguk különösebben amiatt, ha beszólnak... - ez van, ilyen az élet, majd leszünk egyszer mi is több száz éves nagyfarkasok, nem igaz? Bár magamat ismerve, szerintem akkor se szívatnám így a „kicsiket”, mint most néhány idősebb minket. - Az nagyszerű lenne! Persze, mindenképp. Már mondták pedig, de... majd hozok meghívót rá, azon legalább minden rajta van. - pontos helyszín, program, meg amit még tudni kell. - Igen, az biztos. - és nem csak úgy mondtam, hanem tényleg szívből gondoltam. Hányszor fordult meg a fejemben, hogy vajon hogyan alakult volna a sorsom, vagy milyen ember, farkas lett volna belőlem, ha valaki más szemel ki kölykének, és nem Asami-san, valószínűleg sokkal jobban megsínylettem-szenvedtem volna a kölyökéveket, így viszont nem győzök hálát adni a sorsnak, amiért így alakult. Hogyan is érzékeltethetném Payne-nel, hogy az a kard, amit szemlél, valójában sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint pusztán egy szép kovácsmunka? Hogy valójában a családjukban öröklődik évszázadok óta, férfi ágon, és a vér szerinti bátyja helyett én, a kölyke kaptam ajándékul? - Ha mindketten bízunk benne, akkor számít, hogy milyen mély? Ha mindketten akarjuk? - úgy sem másoknak kell eldönteni, és szerintem amíg mindkét fél ezen az állásponton van, addig nem menthetetlenül mély a szakadék közöttük. Ha meg igen, akkor már nem akarná mindkét fél, nem igaz? Eddig amúgy sem történt semmi olyan, amit ne bocsájtanék meg neki , még a tőrössége ellenére sem. Eddig... Pillanatok alatt olyannyira sikerült egymásba gabalyodnunk, hogy szinte meg is feledkezek mindarról a rosszról, ami beárnyékolta az elmúlt hónapokat – az állandó jellegű, legalább két lépés távolság betartása, a kiszámíthatatlanság, az indulatok, a csocsó-szobában történtek... helyette inkább csak arra tudok gondolni, hogy akarom. És abban a naiv hitben élve, hogy ha nem érezné biztosnak a felvont pajzsát, vagy nem tudná kordában tartani a farkasát, Payne sem kezdeményezett volna, én sem stresszelem magam feleslegesen, hogy amíg ő a pólómmal foglalatoskodik, addig én a melltartókapocs után kutassak a kezemmel. Na jó, azt sem megtalálni bonyolult, hanem fél kézzel kinyitni, pláne, ha nincs nagy gyakorlata benne az embernek. Mielőtt azonban két csók között sikerrel járhattam volna, az az aprócska kis józan, figyelmeztető hang, amiről eddig próbáltam tudomást sem venni, egyre inkább teret nyert magának, egyre csak azt szajkózva, hogy nem kéne. Amikor a csocsó szobában félre kicsúszott az irányítás a kezünkből, azon még túlléptünk. Ha itt is bekövetkezne, azon vajon mennyire sikerülne...? - Payne... - nyúlok óvatosan a keze után, hogy leállítsam, mert ha most nem... akkor nem vagyok biztos benne, hogy később még menne, de az biztos, ha esetleg rosszul alakulnának a dolgok, akkor minimum a föld mélye alá süllyednék szégyenemben.
- Elég valószínű, hogy jól szórakoznak rajta, nem hiszem, hogy felmerül bennük a gondolat, hogy ez elég genyó dolog - vontam meg a vállamat, mert ha azt nézzük, mára ez már természetessé vált. Ha mi nagyobbak leszünk, minden bizonnyal ugyanezt fogjuk csinálni, én legalábbis el tudom képzelni magamról, hogy szívni fogom a fiatalok vérét. De ez azért még jóval odébb van, így egyelőre nem tehetek mást, mint elfogadom, hogy kicsi vagyok és bárki piszkálhat, akinek csak kedve szottyan hozzá. - Rendben - bólintottam mosolyogva a meghívó kapcsán. Amúgy is elég művész léleknek tartom magam, hát még így mennyire el szeretnék menni, hogy tudom, Phil is ott fog ülni a zenekar sorai között! - Rettentő mázlisok vagyunk, hogy ilyen Teremtő jutott nekünk - szelídült a görbület az arcomon. A történtek ellenére is teljes magabiztossággal mertem ezt kijelenteni, mert szeretem Darrent és rendkívül sok mindent köszönhetek neki. Jobb Teremtőt talán nem is kívánhatnék magamnak, még így se, hogy jelenleg nincsen mellettem. Az pedig, ahogyan Phil mesélt Asami-ról, szintén csak megerősíti bennem azt, amit az előbb ki is mondtam. - Igazad van. Ha mindketten akarjuk, akkor túl fogunk jutni ezen - bújtam hozzá, rendkívüli hálával a szívemben, hiszen megintcsak ő az, akinek igaza van, aki tartja bennem a lelket, aki képes pozitívan látni a dolgokat. Túl fogunk jutni ezen, lehet nem most, lehet nem holnap, de akkor is. Fogalmam sincsen, min felbuzdulva húzódtam hozzá közelebb, simítottam tenyerem a pólója alá, egyszerűen csak ott tombolt bennem az érzés, hogy akarom. Ez pedig jóval erősebb volt a vészjósló hangoknál és a farkasom pajzs mögött való acsarkodásánál. Már egészen a mellkasáig sikerült felgyűrnöm az anyagot, amikor kezem után nyúl. Megtorpanok, zihálva, lehunyt szemmel merevedek bele a pillanatba. Állkapcsom összeszorítva próbálom visszatuszkolni mindazt, ami felbugyogott bennem, ami elnyomta a józan eszem. Nem olyan egyszerű. - Én csak.. - próbálok szóhoz jutni, amikor kinyitva a szemem a tekintetét keresem. Nem fogok bocsánatot kérni, mert bármennyire is ingatag talajra tévedtünk, semmi rosszat nem csináltunk, gondolom én. Mégsem tudnék most itt ücsörögni, egyszerűen csak túllendülni a dolgokon, felállva teszek néhány hátráló lépést az ajtó felé. - Elmegyek most. Muszáj.. Muszáj kimennem kicsit. A levegőre. Futni, rohanni, akármi. Nem.. nem miattad, oké? Egyszerűen csak.. Tudod - makogok, gesztikulálva magam előtt. Nem szeretném, ha magára venné, egyszerűen csak éppen elég fullasztóvá vált a helyiség levegője ahhoz, hogy a természetbe vágyjak kicsit, ráadásul egészen biztosan nem fog ártani, ha megfuttatom kicsit az odabent továbbra is vadul acsargó nőstényemet. - Visszajövök, jó? Hacsak nincs ellenedre. Pár óra múlva. Ne várj meg, nyugodtan feküdj le aludni - ekkor már az ajtónál állok és hacsak nem tart vissza valahogyan, akkor kinyitva azt, máris lefelé robogok. Odakint a farkas alakom magamra öltve, vonyítva veszek bele a Hold ezüstös fényébe. Fogalmam sincsen, mennyi idő telik el, mire sikerül eljutnom abba az állapotba, hogy visszamenjek a Lakhoz. Zihálva, kimerülten húzom magamra az egyik fa tövében lepakolt ruháimat, hogy aztán egy gyors zuhany után Phil szobája felé vegyem az utamat. Hacsak másként nem döntött az elviharzásomat megelőzően, akkor visszatérve hozzá nem vágyom semmi másra, csak az ágy puha melegségére és az ő biztonságot ígérő ölelésére, mielőtt álomba szenderülnék mellette.
// Hacsak nincsen más, akkor nagyon szépen köszönöm a játékot, mint mindig, ezt is rettentően élveztem! És bármikor benne vagyok egy következő felvonásban! //
Kezdőlap
És bármikor benne vagyok egy következő felvonásban! 
//
